Extra ~ 4. fejezet - KaiSoo

(FACEBOOK CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/707788372637444/
SeKaiBaek (ÚJ): http://shadowsofthepast-sekaibaek.blogspot.hu/
ChenBaek [Kirichannal] (ÚJ): http://baekchenfanfic.blogspot.hu/ )


Extra ~ 4. fejezet – KaiSoo

Kai POV


Imádtam táncolni. Ez volt az egyetlen olyan dolog, amiben teljesen őszinte lehettem. Ha bármi problémám volt, alig vártam, hogy táncolhassak, mert olyankor mindent és mindenkit elfelejtettem. Csupán a zene maradt, ami úgy lüktetett a szívemben, ezzel mozgásra késztetve minden egyes porcikámat. Élveztem. Szerettem csinálni és tehetséges is voltam. Nem véletlen kerültem be a suli tánccsapatába, ahol szinte azonnal a legjobbak között tartottak számon. Emiatt elég népszerű lettem, a lányok csak úgy tapadtak rám, elég sokan barátkozni akartak velem, de soha nem szerettem az ilyen fajta figyelmet. Ugyan jól esett, hogy érdeklődnek és törődnek velem, ha már otthon nem kaptam valami sok figyelmet, de soha nem tudtam jól kezelni ezeket a helyzeteket. Így rám ragadt az egoista, önző és bunkó becenév, de nem igyekeztem, hogy megváltozzon a véleményük erről. Nem nagyon voltak barátaim, csak pár haver, de úgy éreztem, képtelen lennék barátokat gyűjteni. Nem voltam valami társasági ember, jobban szerettem a szobámban kockulni, mint kijárni mondjuk focizni vagy ilyesmi. Bulikba sem sűrűn jártam, esetleg csak akkor, ha egy verseny után megünnepeltük a győzelmünket. De akkor sem ittam, éppen ezért, elég különcnek számítottam. Nem mintha nem szoktam volna hozzá a gondolathoz, hogy egyedül vagyok.

Annyi örömöm volt az életben, hogy édesapám mindenben támogatott engem. Elismert előadóművész szerettem volna lenni, vagy koreográfus, ebben pedig ő mindig is a segítségemre volt. Hálás voltam neki, amiért nem ellenezte a táncot, mint anyám. Pedig elég sok táncostól hallottam, hogy az apjuknak nem tetszik, hogy táncolnak, mert hogy abból nem lehet megélni, meg milyen semmi kis dolog… Nekem anyám mondta mindig ezeket a dolgokat, de nem nagyon törődtem vele, mert apa mindig megvédett vele szemben. Neki az volt a fontos, hogy boldog legyek, és azt csináljam, amit én szeretek, nem pedig az, hogy ez mennyi pénzt fog hozni nekem később. Apa sokszor megnézte, hogyan gyakorolok, miden versenyemre eljött és büszke volt rám. Azt mondta, biztos benne, hogy remek előadó lesz belőlem, mert nagyon tehetséges vagyok. Anyám soha nem látott táncolni, annyira ellene volt az egésznek, hogy sokszor összevesztünk emiatt, éppen ezért, eltávolodtunk egymástól. Soha nem voltam egy anyás gyerek, de a sok veszekedés kialakította bennem, hogy rá nem is számíthatok. Nem azt mondom, hogy nem szerettem, persze, hogy nem, hiszen az anyám volt, de annyira szűk látókörű és konzervatív volt, hogy nem lehetett megváltoztatni a véleményét. Így mindig is inkább apa társaságát kerestem, vele beszéltem meg a gondjaimat, neki meséltem a táncról, a versenyekről, mindenről. Nagyon közel állt hozzám.

Aztán egyik nap éppen hazafelé tartottam a táncórámról, jókedvűen, alig vártam, hogy elmesélhessem apának, hogy lesz egy újabb versenyem egy hónap múlva, ott pedig szólózni fogok. Biztos nagyon büszke lesz rám. Ám amint beléptem a házba, ott síri csend fogadott a köszöntésemre. Kissé rossz előérzetem támadt, aztán mikor beléptem a nappaliba, anyám pedig ott ült a kanapén, maga elé révedve, azonnal tudtam, hogy valami nagy baj történt. Ahogy felnézett rám, máskor mindig szigorú, kemény tekintete most teljesen elveszett és bizonytalan volt. Csak úgy áradt belőle, hogy nem tudja, mihez kezdjen, én pedig elképzelni sem bírtam, hogy mi történt. Ám mielőtt bármit is kérdezhettem volna, halk hangja úgy vágta ketté a feszült légkört, mint egy éles penge, ami egyenesen a szívembe csapódott. Apa meghalt… És ezzel együtt bennem is meghalt valami. Nem sírtam. Nem törtem össze és nem kezdtem el hisztizni. Alig akartam elhinni. Megtudtam, hogy autóbalesetet szenvedett és az ütközés pillanatában meg is halt azonnal. Annyinak örültem, hogy legalább nem szenvedett. De akkor is képtelen voltam felfogni. Az, hogy aki egész életemben támogatott és mellettem volt, soha többé nincsen… Fájdalmas volt. A temetésre nagyon sokan eljöttek. Anyám előtte benyugtatózta magát, hogy kibírja sírógörcs nélkül, ám mikor nekem végig kellett néznem, ahogy az egyetlen támaszomat, az édesapámat leeresztették a földbe, örök nyugalomra helyezve, nem bírtam tovább. Kitört belőlem a halála óta felgyülemlett fájdalom és sírtam. Aztán a kórházban tértem magamhoz.

A hetek csak teltek, én pedig úgy éreztem, megőrülök. Már annyit sem mosolyogtam, mint előtte, teljesen megszűntem szinte létezni. A suliban csak lézengtem, nem találtam a helyem, és már a tánc sem jelentett számomra akkora örömet, mint előtte. Hiába csináltam meg tökéletesen a mozdulatokat, hiába nyertem meg az első helyet a versenyen, nem volt ugyan olyan. Mert egyetlen egyszer sem volt ott apa, hogy azt mondja, jól csinálom és ne adjam fel. Nem ült ott a lelátón a fényképezőgéppel a kezében, nem integetett nekem, a verseny után nem vitt el gyors kaját enni, otthon nem ölelt meg, nem volt velem, egyszerűen… Már nem volt semmi. Elvesztettem önmagam. Anyámmal, a tragédia miatt, nem hogy közelebb kerültünk volna, egyre távolabb voltunk egymástól. Úgy gondolta, hogy most már rá tud beszélni, hogy hagyjam abba a táncot és keressek valami jobb elfoglaltságot magamnak. Ám én nem engedtem neki. Tudtam, hogy apa sem szeretné. Ez éltetett. Ugyan nem volt velem, a szívemben örökké őriztem a szavait és tudtam, hogy ő most is büszkén néz rám odafentről. Szerencsére össze tudtam magam szedni kissé, de már soha nem voltam ugyan olyan, mint előtte.

Éppen csak elkezdtem járni suliba, mikor anyám közölte velem, hogy feleségül megy egy gazdag üzletemberhez, emiatt pedig költöznünk kell. Talán haragudnom kellett volna rá, veszekedni és kiabálni vele, hogy nem teheti ezt velem – de teljesen értelmetlen lett volna. Költöznünk kellett, ha tetszett a dolog, ha nem. Mégis, ami jobban fájt, hogy alig pár hónap után máris újraházasodik. Úgy éreztem, elárulta apát, hogy nem is szerette igazán, ha ilyen gyorsan elfelejtette. De nem vethettem a szemére, mégis csak az édesanyám volt. Ami pedig az új apámat illette, gyűlöltem. Tipikus gazdag, úriember volt, aki úgy tudott bókolni anyámnak, hogy már a hányinger kerülgetett, akárhányszor végig kellett hallgatnom egy-egy vacsora alkalmával. Ugyan soha nem szólt egyetlen rossz szót sem rám, sőt, mikor kettesben maradtunk, egész kedvesen kérdezgetett arról, hogy megy a suli, meg hogy milyen a tánc – csodálkoztam, hogy anyám mesélt neki a „kicsit sem férfias” hobbimról. De tisztában voltam vele, hogy csak meg akar nyerni magának, aztán meg leshetem, hogy mekkora egy seggfej.

Az esküvőt hamar lezavarták, alig két héten belül. Engem senki nem kérdezett, hogy szeretném-e, hogy jó lesz ez így nekem. Mindenben ők döntöttek, bár tudtam, hogy felesleges lenne szólnom. Nem figyeltek rám, amit már megszoktam, de akkor is fájt. Immár anyám frissen házasodott asszony lett, és olyan szerelmes volt abba a gazdag pasiba, hogy már rendesen rosszul voltam, ha ránéztem a rózsaszín ködbe burkolózott fejére. Olykor kedvem lett volna rájuk szólni, hogy nem kamaszok, de ki vagyok én? Csak egy egyszerű gyerek, aki nem szólhat bele a felnőttek dolgába. A költözés sem tartott sokáig, hiszen a nevelőapámnak annyi pénze volt, hogy meg sem kottyant neki annyi teherautót felbérelni. Teljesen idegen volt az a hatalmas ház, ami mostantól az otthonommá vált. Szöul gazdag negyede teljesen más világ volt, mint a mi kis kertes házunk, odakint a külvárosban. Soha nem tudtam megszokni, hogy akár csak csettintenem is elég lett volna, máris lesné minden kívánságomat egy komornyik.

Mikor elkezdtem suliba járni, akkor változott meg minden. Új volt minden, nagyon furcsa volt, hogy mindenki teljesen idegen számomra, de már ez sem tudott érdekelni. Ugyan az osztályfőnököm úgy fogadott, mintha valami királyfi lennék, amit egyáltalán nem értettem. De miután közölte velem, hogy a nevelőapám támogatja ezt az iskolát, elég sok pénzzel, azonnal tudtam, hogy beskatulyáznak majd az elkényeztetett barom kategóriába. Nem mintha annyira érdekelt volna. Tényleg nem voltam azon, hogy más véleménnyel legyenek rólam, bár a lányok így is körülzsongtak, amikor pedig kiderült, hogy jó vagyok a táncban, tanulásban is kitűnő, elég sok rajongóm lett rövid idő alatt. Én mégis csak egyetlen embert tudtam figyelni. Oh SeHun különbözött mindenki mástól… Senkihez nem volt fogható, ugyan olyan különc volt, akár csak én, talán éppen ezért fogott meg annyira. Világ életemben tudtam, hogy nem vonzanak a lányok, de eddig egyetlen srác sem volt, aki megtetszett volna, SeHunnál viszont éreztem azt, amit mások talán szerelemnek hívtak. Nem hittem benne, hogy van szerelem első látásra, mert nem szerethetsz bele egy olyanba, akit nem ismersz – de később átalakulhat a kezdeti vonzalom azzá.

Azt hiszem, az a négy hónap, amit együtt töltöttem SeHunnal, teljesen kicserélt. Anyám mindig azzal nyaggatott, hogy mutassam be neki a barátnőmet, mert látta rajtam, hogy szerelmes vagyok. Nevelőfaterom is kedvesen érdeklődött mindig, hogy adjon-e pénzt, ha venni akarok valami ajándékot a barátnőmnek, de mindig elutasítottam az ajánlatot. Hiszen mi lenne, ha tudnák, meleg vagyok? Anyám biztosan kiverné a balhét, mostohaapám meg… Ki tudja, nem ismertem olyan jól. De boldog voltam SeHunnal, tiszta szívemből szerettem és örökké vele akartam maradni. Tényleg terveztem, hogy majd együtt öregszünk meg és minden rendben lesz, hiszen nagyon jól összepasszoltunk. Úgy éreztem, hogy a lelki társam találtam meg benne. Neki beszéltem először apámról, ő hozta ki belőlem a valódi énemet, és még úgy is szeretett. Olyannak fogadott el, amilyen vagyok. Vele történt meg az első csókom és vele vesztettem el a szüzességem. Nem bántam meg. Egyetlen percet sem bántam meg, amit vele töltöttem.

Ám minden jónak véget kell érnie egyszer, így a tündérmesénknek is. Fájdalmasan váltunk el egymástól. SeHun apja rajtakapott minket, és ha nem lett volna elég, hogy kaptam két nagy büdös pofont, ahogy SeHun is, őt kidobta az apja otthonról, engem pedig anyám eltiltott tőle. Tőle is kaptam egy pofont és annyira kiakadt azon, hogy meleg vagyok, hogy megfenyegetett, hogy ha nem felejtem el ezt a „hülyeséget” nagyon gyorsan, elvisz pszichológushoz. Nem mintha el lehetne felejteni a nemi beállítottságot, de ezt vele inkább nem közöltem. Elvette a telefonomat és azt mondta, meg ne próbáljam keresni SeHunt. Természetesen nem tartottam be, másnap azonnal kerestem őt, de nem jött suliba, ahogy utána egyszer sem. Kérdeztem a tanároktól, de annyit mondtak, hogy már nem jár ide többé. Mérhetetlenül fájt. Elvesztettem azt az embert, akit tiszta szívemből szerettem, és még csak azt sem tudtam, hogy hol volt. Ugyan a régi telefonom helyett megkaptam a legújabb iPhone-t, deez persze nem tudta elfeledtetni velem SeHunt.

Egyik este, mikor már vagy második hete nem tudtam róla semmit, kopogtattak az ajtómon. Nem feleltem, gondoltam, hogy csak anyám az, így tudomást sem vettem róla. Ám mikor az ajtó túloldaláról megszólalt nevelőapám hangja, meglepődtem.

- JongIn, én vagyok az, bemehetek? – kérdezte kedves hangnemben, de nem feleltem neki. – Tudom, hogy odabent vagy… Bemegyek, rendben?

Az ajtó kinyílt, de nem néztem hátra. Továbbra is csak a hatalmas ablakpárkányon ültem és bámultam ki a hatalmas kertre, ahol nem volt semmi izgalmas, én mégis odaképzeltem SeHunt. A saját szívemet fájdítottam még jobban, de valahol meg is nyugtatott. Nem tudtam őt elfelejteni ennyire könnyen, hiszen szeretem!

- Tudom, hogy milyen nehéz neked most – kezdett bele halkan, egyik kezét a vállamra tette.
- Fogalmad sincs róla, mit érzek – ráztam le kezét, de még mindig nem néztem rá. – Ha az orrom alá akarod dörgölni, hogy meleg vagyok férfi létemre, nem vagyok rá kíváncsi. Szóval, akár mehetsz is.
- Én nem ítéllek el, JongIn. – Hangja őszintén csengett, mire azonnal felé kaptam a fejem, hogy megbizonyosodjak róla, valóban így van-e. – Attól, mert a fiúkat szereted, te ugyan az vagy. Semmivel nem vagy kevesebb a nemi beállítottságod miatt. Nem az számít, hogy kit szeret az ember. Ha te boldog vagy vele, az a lényeg.
- Boldog voltam, míg el nem tiltottatok tőle – fintorodtam el, aztán azonnal visszafordultam az ablak felé.
- Én próbáltam beszélni anyáddal, de hajthatatlan volt – magyarázta.
- Ne fogd az anyámra! – emeltem fel kissé a hangomat.

Attól, mert nem volt fényűző a kapcsolatunk, azt nem tűrtem, ha valaki bármiféle módon is kritizálta vagy rosszat szólt róla. Meg aztán, biztos voltam benne, hogy ezzel csak magát akarta fényezni, kétlem, hogy örül neki, a nevelt fia meleg. Ha ez elterjed, az neki nagyon nem jelentene jót. Nem is értem, miért akarja velem elhitetni, hogy milyen jó fej, miközben biztosan elmond mindennek a hátam mögött.

- Félreérted, JongIn – szólalt meg ismét, egyáltalán nem dühösen, hogy kiabáltam vele. – Te azt hiszen, hogy én csak egy gazdag, nagyképű üzletvezető vagyok, ugye?
- Miért, nem így van? – motyogtam vissza, mire sóhajtott egy mélyet.
- Ha így lenne, beszélgetnék veled? Bármennyire is nem hiszed, fontos vagy nekem, hiszen a fiam vagy. Látom rajtad, hogy mennyire megvisel az, hogy elszakítottunk a szerelmedtől, de hidd el, nem a mi döntésünk volt. A barátod szülei ellenezték ezt az egészet, ha pedig jól tudom, a barátod Pekingbe ment, mert otthonról kidobták. Ha tudtam volna, hogy ilyen következményei lesznek, rávettem volna anyádat, hogy maradjon nálunk a barátod. Tudom, milyen, mikor elveszítesz egy számodra fontos embert…
- Na, ne mondd – forgattam a szememet.
- Apám alkoholista volt, miután meghalt, anyám öngyilkos lett. Az előző feleségem leukémiában halt meg, úgy, hogy terhes volt… Szóval, azt hiszem, tisztában vagyok azzal, hogy milyen együtt élni a gondolattal, ha elveszítesz valakit. Csak nem akarom, hogy te is elkövesd azokat a hibákat, amiket én tettem…
- Mégis milyen hibákat? Mit tudnék csinálni ezen az átkozott helyen? Bezártatok a négy fal közé, elhalmozol mindenféle ajándékkal, mintha ezzel akarnád megvenni a bizalmamat. De csak hogy tudd, soha nem leszel olyan, mint apám volt! Nem foglak elfogadni, ebben biztos lehetsz.
- Majd idővel belátod, hogy igazam volt – mosolyodott el kissé, amit az ablaküvegen keresztül láttam.

Nem válaszoltam már neki, csak hallgattam, ahogy léptei egyre halkulnak, ahogy az ajtóhoz megy. Aztán becsukódott mögötte a nyilászáró, én pedig eddig bírtam tartani magam. Felhúzott térdeimre hajtottam a fejem, majd kitört belőlem a keserű zokogás, amit mindeddig elfojtottam magamban, de ezúttal nem volt mellettem sem apám, sem SeHun, hogy megvigasztaljanak.

***

Az idő csak repült, nekem pedig be kellett látnom, hogy nevelőapámnak valóban igaza volt. Akkor még nem értettem, hogy milyen hibákról beszélt, de mikor vagdosni kezdtem magam, ő pedig, miután az egyik komolyabb esetem után megmutatta a mai napig meglévő hegeit a csuklóján, megértettem. Ilyenekre gondolt. Hogy ne meneküljek abba a hibába, hogy magamat okolom mindazért, ami történt, holott csak áldozat vagyok, nem pedig elkövető. Az élet kegyetlen, de majd megtalálom a helyes utat. Azt hiszem, az volt az a pont, hogy nem utáltam őt többé. Tényleg láttam rajta, hogy szeret és törődik velem, nem csak megjátssza. Őszinte volt velem, amit igazán értékeltem. Akkor jöttem rá, hogy nem szabad a múlt fogságában ragadnom. Hiszen ha nem tudom elfogadni a történteket, nem is tudok továbblépni és élvezni az életet. Így mikor kiengedtek a kórházból, otthagytam minden gondomat, elfelejtettem őket. Csak nem volt annyira könnyű, mint hittem. De TaekWoon segített, sokat beszélgettünk, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon hasonlít apámhoz.

Egyik délután a nappaliban ülve várt rám anyám. Meglepődtem, hogy mennyire jókedvű volt, de biztos voltam benne, hogy TaekWoon valami ajándékot vett neki. Mindig le lehetett kenyerezni egy ékszerrel vagy ruhával. Ám meglepően kedves volt velem, mikor maga mellé ültetett, és elkezdte mesélni, hogy mennyire sajnálja, hogy nem fogadta el azt, hogy meleg vagyok. Teljesen ledöbbentem… Anyám most komolyan elfogad engem? Alig hittem a fülemnek, de tudtam, hogy igazat beszél. Láttam rajta, hogy tényleg megbánta, amit tett, még meg is ölelt, amire talán tíz éve volt utoljára példa. De persze nem véletlen volt az a dolog. Elmondta, hogy ismer egy nagyon rendes fiút, aki biztosan tetszene nekem, és szervezett egy randit nekünk hétvégére. Azt hiszem, az volt az a pont, mikor teljesen kiborultam. Soha nem voltam egy agresszív ember, de akkor kiabáltam anyámmal, aki teljesen megszeppenve hallgatta végig a monológomat. Mindezek után olyan gyorsan vágtattam ki a házból, hogy esélye sem legyen utánam jönni. Nem bírtam elképzelni, hogyan csinálhatta ezt. Pedig már kezdtem neki megörülni, hogy ennyi év után anyám tényleg elfogad engem, erre… Erre megszervez nekem egy randit egy vadidegen sráccal. Hogyan képzelte? Hogy majd örülni fogok neki? Nem, még mindig SeHunt szerettem és ezen nem akartam változtatni. Nekem ő az igazi, ezért nem szándékoztam másokkal randizni. Csak SeHun volt olyan értékes, hogy elhívjam, hogy együtt töltsük az időnket. Senki nem mocskolhatja be a közös emlékeket.

De aztán azt is be kellett látnom, hogy semmi esély rá, hogy SeHunnal valaha is újra találkozni fogok. Ő már új életet kezdett, valószínűleg talált magának valaki mást, akivel boldog, csak én vagyok az, aki ilyen szerencsétlen, hogy még mindig nem tudtam túllépni rajta. De még csak nem is szakítottunk, úgy választottak szét minket. Úgy éreztem, megcsalom, ha elmegyek arra a randira, amit nem is igazán akartam. De úgy voltam vele, hogy egyszer kibírom. Ha nem lesz szimpatikus a srác, többet nem látom és kész. Mégis, miután hazaértem és apám megölelt, elfogott az az érzés, hogy ha nem is anyám, de miatta meg fogom tenni. Tudtam, hogy nem ő akarta így, de aggódott értem és mindig biztatott. Így beleegyeztem a randiba, aminek anyám nagyon örült. Később azt is megtudtam, hogy TaekWoon noszogatta állandóan, hogy fogadjon el, amiért nagyon hálás voltam neki. Mégis, annyira izgultam a randi előtt, hogy semmi másra nem tudtam gondolni. Egyáltalán nem volt célom, hogy tetsszek a srácnak, de csak egy vadidegenről van szó, aki tudja, hogy meleg vagyok. Nem szívesen hangoztattam, és mondjuk ha később egy egyetemre fogunk járni? Vagy találkozunk valahol? Nem akartam ezt, de már ezen késő volt aggódni.

***

Amint beléptem a kellemes hangulatú kávézóba, az ajtó felett a kis csengő megszólalt, így a pult felől azonnal rám kapta a tekintetét az egyik ott dologzó, meg még páran a bejáratnál ülők. Elég drága helynek tűnt, tekintve a berendezést, éppen ezért, már nem tetszett, de nem akartam előítéletes lenni. Biztos ő is gazdag családból származik, ennyi az egész. Valójában, nem tudtam, kit kellene keresnem, hiszen nem is mutattak róla egy képet sem, de állítólag ő ismerni fog engem. Vagy nem. Fogalmam sincs. Kerestem egy kissé eldugottabb sarkot, majd helyet foglaltam. Nem nagyon néztem szét, de úgy voltam vele, ha tényleg ismer és itt van, akkor majd leül hozzám. Ha pedig utánam fog jönni, akkor… Majd megtalál. Frusztrált, hogy azt sem tudtam, kit kell majd néznem. Egyáltalán minek voltam itt? Már majdnem fel is álltam, mikor ismét megszólalt, akár csak az én érkezésemkor a kis csengő, így reflexből odanéztem. A tekintetem találkozott a srácéval, én pedig azonnal tudtam, hogy ő lesz az. Nem tudom, honnan, de biztos voltam benne.

Ahogy közelített, jobban szemügyre vettem. Tél lévén, vastag, fekete szövetkabát borította alacsony, bizonyára vékony testét, a gallérja a nyakába húzva, hogy védje az időjárás ellen nyakát. Koromfekete haja jó kontrasztot adott az amúgy tejfehér bőrével és hatalmas, csokoládé színű szemeivel, amibe a kinti, hideg szél, rakoncátlanul belefújta tincseit. Az ajkai vastagok és szív alakúak voltak, egyetlen hiba sem volt a bőrén. Lábain bakancs volt, amibe bele volt tűrve fekete, csőszárú farmere. Igazából, nem viselt semmi különlegeset, csak annyit állapítottam meg, hogy minden egyes ruha a legdrágább fajtából való. Mikor elém ért, hatalmas szemeivel az enyémet fürkészte, érdeklődve, tele kíváncsisággal és kedvességgel. Nem értettem, hogy lehetett ilyen, mikor csak nem is ismert.

- Do KyungSoo vagyok, szia – mosolyodott el végül, szív alakú ajkai közül kivillant tökéletes, fehér fogsora.
- Kim JongIn – bólintottam neki kimérten, mire gyorsan leült velem szemben, majd nekiállt levenni magáról a kabátot.
- Azonnal megismertelek, mikor rád néztem – mondta kissé halkabban, kibújva a kabátja ujjából, aztán feltűrte a kötött, piros-fekete kockás pulcsiját könyékig. – Nem hittem volna, hogy eljössz…
- Akkor ezzel nem vagy egyedül – mondtam ki őszintén, mire kissé meglepődött.
- Oh – reagált. – Én vagyok az oka, vagy…
- Nem is ismerlek – mondtam azonnal. – Szóval nem, nem miattad.

Ezek után jött a pincérlány és felvette a rendelésünket. Annak ellenére, hogy ez egy kávézó volt, én egy csésze fekete teát kértem, KyungSoo pedig egy hosszú kávét. Sokáig csak csendben ültünk egymás mellett, aztán néha ő törte meg a csendet egy-egy kérdéssel, amire válaszoltam is neki, de nem mutattam túl sok kedvességet vagy érdeklődést. Egyáltalán nem mondhattam azt, hogy KyungSoo az esetem lett volna. Nem volt valami helyes, a gondolkodásmódja is teljes más volt, mint az enyém. Más dolgokért rajongtunk, ő inkább énekelni szeretett és olvasni, én táncolni és zenét hallgatni. Ő szerette az irodalmat, a költőket és a verseket, én jobb szerettem nem foglalkozni ezekkel. A maga módján persze különleges volt, hiszen nagyon intelligens és okos volt, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy bármit szeretnék tőle. Ennek ellenére, ő végig kedves volt, mikor beszéltem, érdeklődve figyelt rám és látszott rajta, hogy érdekli az, amit mondok. Így kicsit szemétnek éreztem magam, hogy valószínűleg soha többé nem akarom majd látni, de… Egyáltalán nem hasonlított SeHunra. Ő magas volt, de szálkás. KyungSoo alacsony és inkább vékony. SeHun utálta az irodalmat, soha nem volt a legokosabb és a legügyesebb, nem érdekelte, hogy mi lesz vele később, utálta, ha fizettek helyette, de szerette, ha elvittem Bubu teázni. Ellentétben, KyungSoo imádta az irodalmat, jogi egyetemre készült, mert az apja is ügyvéd, úgy tűnt, nekem kell fizetnem és kiderült, hogy nem szereti az édes dolgokat.

Ugyan tudtam, hogy nem kellene összehasonlítanom őket, nem tudtam megtenni. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig SeHunt szeretem, ezen pedig az idő egy cseppet sem változtatott. De beláttam, hogy el kell őt felejtenem, ha kell, akár KyungSoo-val. Tisztában voltam vele, hogy nem kellene magamra erőltetnem egy olyan dolgot, amit igazán nem is szeretnék, de nem tudtam volna tovább SeHun nélkül élni. Rettenetesen hiányzott az, hogy nem bújt hozzám, nem mondta, hogy szeret, nem csókolt meg, nem ért hozzám, egyszerűen az, hogy nem volt mellettem… Így igyekeztem kedvesebb lenni KyungSoo-val, aki mint kiderült, jóval idősebb nálam. Igaz, egy év nem volt sok, de nem gondoltam volna, hogy egyáltalán idősebb tőlem, mikor nagyon fiatalnak tűnik.

***

Nem volt kevés idő, míg közelebb kerültünk egymáshoz KyungSoo-val. Anyám kifejezetten örült, mikor eljött hozzánk barátom. Mindig nagyon kedves volt vele és soha, egyetlen egy szóval sem sértette meg, vagy mondott bármi bántót. Soo mindig megjegyezte ilyenkor, hogy milyen rendes anyukám van, hogy így elfogad engem – soha nem meséltem el neki, hogy mit művelt, mikor rájött, hogy meleg vagyok. Nem akartam lerombolni a képét anyámról. Már egész jól el tudtunk beszélgetni akkor, igazából, megbeszéltük, hogy járunk, de még semmi nem történt köztünk. Megölelni sem nagyon öleltem meg, mert még túl korainak éreztem. Megszerettem őt, de még mindig SeHun volt az, akire gondoltam, akár hányszor közeledni próbált hozzám. Azt pedig egyáltalán nem érdemelte meg, hogy úgy legyen vele, hogy közben másra gondolok. Bár, úgy tűnt, lehetetlen, hogy kiverjem a fejemből SeHunt.

- Szeretek eljönni hozzátok – nézett fel rám mosolyogva, az ágyamon ülve. – Nálunk soha nincs ilyen családias hangulat…
- Miért? – kérdeztem, hiszen nem gyakran beszélt a családjáról.
- Ugye, apám ügyvéd, nagyon sokszor kell elutaznia valami munka ügyben, anyám meg mindig el van a saját kis világában. Azt gondolná az ember, hogy egy divatcég igazgatójának nem kell semmit sem csinálnia, de rengeteget tervez, el sem tudod képzelni – mesélte, mire elmosolyodtam, majd leültem mellé.
- TaekWoon sincs itthon gyakran, elhiheted – mondtam gyenge kis vigasztalásképpen, mire megfogta a kezemet. – De azért örülök, hogy szeretsz idejönni.
- Sokkal jobb itt lenni, mint otthon egyedül – nézett a szemembe. – Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a híres Choi TaekWoon házában szinte családtagnak számít…
- Hé, én már nem is számítok? – kuncogtam, mire kissé mellkason csapott.
- Dehogynem, te vagy a legfontosabb – nézett a szemembe.

Akkor és ott, úgy éreztem, valami megváltozott bennem. Szinte vártam, hogy mikor tör rám az az érzés, hogy SeHun ül előttem, hogy őt figyelem és őt akarom megcsókolni, de most nem történt semmi ilyesmi. Csak Soo-t láttam magam előtt, ahogy hatalmas szemeivel az enyémeket fürkészi, tekintete néha-néha lecsúszik az ajkaimra, miközben idegesen nyeldes. Tudtam, hogy ő már régóta szerelmes belém, és azt is tudtam, hogy mindennél jobban szeretné, ha végre megcsókolnám, vagy lépnék felé. De azzal is tisztában voltam, hogy KyungSoo nagyon empatikus, megértette a helyzetemet, ám úgy éreztem, itt a megfelelő alkalom. Lassan közelebb ültem hozzá, egyik kezemet az arcára simítottam, mire megadóan simult bele az érintésembe. Lehunyta a szemeit, teljesen rám bízta magát, ami mosolyt csalt az arcomra. Nem volt semmit nem helyén való gondolatom, csak az zakatolt bennem, hogy mennyire aranyos és szép ez a srác. Hogy mennyire nehéz lehetett neki az elmúlt időszak, de ő türelmesen várt, most pedig végre eljött az ő ideje. Fejét felbiccentettem, mire elnyíltak az ajkai, én pedig megbabonázva figyeltem. Azok a vastag, szív alakú ajkak… Óvatosan vettem birtokba őket, nem akartam vele vad lenni vagy valami. Egyszerűen csak hozzáérintettem ajkaimat az övéhez, mire belőle azonnal egy sóhaj szakadt fel, aztán tarkóm után kapott, és olyan hevesen visszacsókolt, hogy meg is lepődtem, így elváltam tőle. Ő teljesen elpirulva hajtotta le a fejét, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, anyám lépett be a szobába, kopogás nélkül. Hatalmas szerencse, hogy nem egy pár másodperccel hamarabb.

- JongIn, szeretnék valamit kérni tőled – nézett a szemembe, feltűnően kedves mosollyal, mire felhúztam a szemöldökömet.
- Persze, mondd, mi az – bólintottam, mire ő előhúzta a háta mögül a régi telefonomat.
- Tudod, elég sokszor csörög, SeHun hív… – fintorodott el. – Mivel ilyen jól megvagytok KyungSoo-val, szeretném, ha felhívnád, és megmondanád neki, hogy felejtsen el téged.
- Tessék? – kérdeztem vissza azonnal, kissé dühösen. – Anya, te… Végig nálad volt a telefonom? Miért nem hagytad, hogy beszéljek vele? Tudod, milyen pocsékul éreztem magam miatta?
- Ne haragudj rám – mondta bánatosan. – De kérlek, már nagyon zavar, hogy mindig csörög…
- Add ide a telefont! – nyújtottam felé a kezem.
- Felhívod? – kérdezte, miközben felém nyújtotta.
- Felhívom és megmondom neki, hogy az egész a te műved – néztem a szemébe, mire láttam, hogy KyungSoo mellettem megfeszült, anyám pedig egyúttal visszahúzta magához a telefont.
- Ha nem hívod fel és mondod el neki, hogy szálljon le rólad, soha többé nem engedlek táncolni! – kiabált rám, kifogyva a türelméből.

Ekkor azonnal elpárolgott minden dühöm. A tánc… A tánc volt az egyetlen olyan dolog, amivel sarokba tudott szorítani, ezt pedig pontosan jól tudta és ki is használta. Utáltam, hogy ilyen könnyen megtalálta a gyenge pontomat. Azért táncolok, hogy apám büszke lehessen rám, az ő emléke miatt és mert szeretem. Ha abba kellene hagynom, az olyan lenne, mintha cserben hagynám őt, amit egyáltalán nem akarok. Nem tudnék a tánc nélkül élni, így összepréseltem az ajkaimat, majd végül bólintottam egy aprót. Ugyan minden vágyam az volt, hogy hallhassam SeHun hangját és elmondhassam neki, hogy az egész egy hatalmas félreértés, hogy még mindig szeretem és vele akarok lenni, de… Oldalra néztem, ahol KyungSoo lehajtott fejjel ült, nem láttam a szemeit, mert a haja teljesen eltakarta, de abban biztos voltam, hogy nem esett jól neki az, amiket mondtam. Biztosan kikövetkeztette, hogy mire értettem, az pedig egyet jelentett neki azzal, hogy még mindig nem őt szeretem, hanem SeHunt. Tudtam, hogy ezzel elrontottam vele is, de nem tudtam az érzelmeimnek parancsolni. Bár soha nem hazudtam neki, mikor azt mondtam, hogy kedvelem. Az előbbi csók teljesen őszinte volt, neki szólt, nem pedig másnak, de ezt nem akartam elmondani úgy, hogy anyám bent volt, így kértem tőle pár percet, amit csodák csodájára teljesített, magunkra hagyott.

- KyungSoo, annyira sajnálom – térdeltem le elé, majd kezeimbe fogtam kis kacsóit. – Ne haragudj rám, én…
- Nem haragszom, JongIn – nézett a szemembe, amikben ott voltak az elfojtott könnyek. – Ne kérj bocsánatot olyanért, amiről nem tehetsz.
- Nem, figyelj, én téged is nagyon kedvellek, az előbb azért csókoltalak meg, mert meg akartalak, téged, és nem másért. Őszinte volt, csak… SeHun…
- Még mindig őt szereted – fejezte be helyettem.
- Sajnálom – mondtam újra, megszorítva ujjait.
- Csak azt nem értem, hogy ha végig őt szeretted, miért egyeztél bele, hogy járjunk? Miért hitegettél, miért kergettél hiú ábrándokba? Miért hagytad, hogy reménykedjek abban, hogy jól is elsülhet kettőnk kapcsolata? Úgy érzem magam, mint egy rongy, akit pár használat után csak úgy kidobtak az ablakon…

- Úristen, KyungSoo, nem! – ráztam a fejem hevesen, aztán magamhoz öleltem szorosan, mire szipogott egyet, de visszaölelt, görcsösen kapaszkodott az ingembe, miközben arcát a nyakamba temette. – Hidd el, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem SeHunt, és úgy érzem, ha adsz még egy kis időt, teljesen sikerülni is fog. Szeretlek, Soo, tényleg, csak adj még nekem egy kis idő, hogy bebizonyítsam, rendben? Ígérem, elfelejtem SeHunt és többé nem állhat a boldogságunk útjában, rendben?
- Nem kell megtenned, ha nem akarod – húzódott el tőlem, majd a szemembe nézett. – Ne miattam szakíts vele, hanem magad miatt. Ha erre nem vagy képes, akkor ne tedd, mert úgy érezném, szánalomból vagy velem. Megértelek és elfogadom, bárhogy döntesz, mert szeretlek, JongIn.

Csak néztem a szemeibe és tudtam, hogy mennyire fájt most neki kimondania ezt. De igaza volt. Nem miatta kell megtennem, hanem magam miatt, de úgy éreztem, képtelen vagyok nem miatta megtenni. Hiszen ő az, aki miatt el tudtam felejteni. SeHun örökké a szívemben lesz, hiszen ő volt számomra a tökéletes. Nem kérheti tőlem azt, hogy magam miatt tegyem meg, mert arra képtelen vagyok. Kell valami, szükségem van rá, hogy legyen valaki, aki elég erőt ad ahhoz, hogy leküzdjem ezt az erős érzelmet és mélyen nyomjam el magamban. Kell nekem KyungSoo ahhoz, hogy lássam a célt, amiért el tudom felejteni SeHunt. Így nem önzőség ezt tennem. Nem válaszoltam neki semmit, csak visszahívtam anyámat, aki repült is, majd a kezembe adta a telefonomat, amin a háttérkép még mindig én voltam és SeHun. Azonnal nyelnem kellett egyet, ahogy megláttam az arcát, és ahogy eszembe jutott az emlék. De nem inogtam meg, feloldottam a kóddal lezárt mobilt, aztán kikerestem a számát és határozottan a fülemhez emeltem. Kicsöngött, pár búgás után pedig fel is vette a telefont. Amint beleszólt… A hangja, amit annyira szerettem… Képtelen voltam gondolkodni, csak úgy mondtam a szavakat, nem is fogtam fel, hogy mit, ha valaki megkérdezné, mit mondtam, nem tudnám. Viszont SeHun végig sem hallgatott, rám csapta a telefont. A szívem ketté akart repedni. Tudtam, hogy fájt neki… Biztos voltam benne, hiszen a hangja is olyan fájdalmasan csengett, de tele volt reménnyel. Mégis, muszáj volt megtennem. KyungSoo-ért, és nem magamért.

- Na, mit mondott? – kérdezte izgatottan anyám.
- Semmit, lecsapta – válaszoltam neki monoton, majd visszanyújtottam neki a telefont.
- Remek, remélem, felfogta, amit mondtál neki – mosolyodott el, majd mielőtt távozott a szobából, hozzátette. – Vagy ha nem, elküldöm neki a képet, amit az előbb csináltam.

***

Azt hiszem, mindezek után, mondhattam azt, hogy végre sikerült teljesen elfelejtenem SeHunt. KyungSoo végre elhitte nekem, hogy őt szeretem, így végre nem nyomta rá a hangulatot a kapcsolatunkra az, hogy csak egy pótlék számomra. Teljesen különböztek egymásról, de éppen ez volt a legjobb. Semmiben nem hasonlított Soo SeHunra, és talán éppen ez kellett ahhoz, hogy bele tudjak szeretni. Sokáig tartott, de biztos voltam benne, hogy ez mással nem sikerült volna, csak KyungSoo-val. Nagyon türelmes volt velem még ezek után is, nem erőltetett semmi komolyabbat, örült, mikor vele töltöttem az időmet, megöleltem vagy megcsókoltam. Egyelőre még nem akartam erőltetni a szex témát, ha meg is kívántam éjszakánként, mikor együtt aludtunk, inkább kimentem a mosdóba és elintéztem magamnak. Még nem álltam rá készen, ezt pedig ő tiszteletben is tartotta. Ugyan volt rá példa, mikor ő támadott le, de természetesen leállítottam. Nem voltam biztos benne, hogy menne. Nem ezért, mert nem szerettem eléggé, csak még szükségem volt időre. Nem akartam vele elkapkodni semmit.

Egyik este szomorúan jött át hozzánk és közölte, hogy az apja el akarja vinni Pekingbe egy hétre, mert üzleti útra megy, és kell neki a segítsége, meg ha ő is ügyvéd akar lenni, tanuljon egy kicsit. Persze, nem akart egyedül hagyni és én sem akartam egy hetet nélküle tölteni, így megbeszéltem először TaekWoonnal, aki elengedett vele, aztán az ő apjával, aki nem látta akadályát. Viccesen azt mondta, két segítség jobb, mint az egy. Na, nem mintha bármit is konyítottam volna a jogi dolgokhoz, de azért rendes volt tőle. Szombaton indultunk és számomra új élmény volt repülőn ülni. Izgultam az utazás miatt, de minden rendben ment. Soo tényleg sokat segített az apjának, olyankor engem a hotelben hagytak, de lefoglaltam magam. Aztán a kirándulásunk lezárásaként, szombaton elmentünk bulizni. Soo nem rajongott annyira az ötletért, hiszen nem nagyon tudtunk mandarinul, de valahogy megértettük magunkat.

Minden remekül ment, jól éreztem magam és Soo is, szerencsére. Mikor ő elment a mosdóba, én táncoltam tovább, mikor valahogy mellém keveredett egy srác. Nagyon jó mozgása volt, így rámosolyogtam, amit viszonzott is, aztán együtt táncoltunk tovább. Nem akartam tőle semmit, ahogy látszólag ő sem, ami megnyugtatott, de tisztában voltam vele, hogy meleg. Máskülönben nem simulna így hozzám és nem karolná át a nyakamat. Tánc közben néha beszélgettünk is, így megtudtam, hogy LuHan a neve. Jó fej srác volt, néhány párt ki is cikiztünk és jól elnevetgéltünk egymás poénjain. De amire egyáltalán nem számítottam, az volt, hogy megjelenik LuHan barátja. Nem is nagyon figyeltem, csak azt, hogy hirtelen elrántotta valaki tőlem. Kissé furcsa volt a dolog, mert oké, hogy ha féltékeny, de szerencsétlen fiút olyan erővel rántotta ki a kezeimből, hogy csoda, el nem esett. Figyeltem, ahogy nekem háttal állt a magas alak, miközben LuHan csak fintorgott rá. Meg akartam neki mondani, hogy ne aggódjon, nem akarok semmit a pasijától, mikor felém fordult az idegen. Én pedig azonnal ledöbbentem. LuHan barátja nem volt más, mint Oh SeHun… Az az Oh SeHun, aki életem szerelme, akit azt hittem, soha többé nem fogok viszont látni. A szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni és csak bámultam a még mindig tökéletes vonásokat az arcán. Semmit nem változott, talán kissé felnőttesebb lett, eltűnt róla az a kedvesség és szerelem, amivel mindig engem figyelt. Most talán dühös volt, de eléggé pókerarccal bámult rám, így nem tudtam volna megmondani. Nem mondott semmit, csak végignézett rajtam, aztán faképnél hagyott minket. Úgy bámultam utána, mint ha muszáj lett volna, de aztán LuHan hangja hozott vissza a valóságba.

- Bocsi miatta, elég bunkó – legyintett egyet. – De most ha nem bánod, én is mennék, mert egy haverom szülinapját ünnepeljük és még nem is láttam. Remélem, még találkozunk.

Rám kacsintott, aztán választ sem várva eltűnt a táncoló tömegben. Én meg úgy éreztem magam, mint egy rohadt filmben. Lehetetlen, hogy ennyi idő után, pont most, mikor úgy éreztem, végre minden rendben van és el tudtam felejteni SeHunt, találkozom vele ezen az Istenverte helyen és mindent összezavar. Miért kellett látnom őt? Miért érzem úgy, hogy képes lennék mindent megadni azért, hogy halljam a hangját? Mégis miért nem tudok Soo-ra gondolni ilyenkor? Miért nem érzem magam bűnösnek, hogy SeHunra vágyom, miközben Soo szerelmes belém? Egyetlen egy pillantása egy lavinát indított el bennem. Képtelenségnek gondoltam. Lehetetlen, hogy még mindig ekkora hatással legyen rám, de nem tudtam magamnak hazudni. Még mindig halálosan szerelmes voltam Oh SeHunba, és elfelejteni soha, esetleg csak egy időre kizárni tudtam a gondolataimból. Mert örök helye van neki a szívemben, ez ellen nem tudtam mit tenni. Már csak az volt a kérdés, hogy hajlandó lesz-e velem beszélni? Mert nem tudtam volna úgy elmenni innen, hogy nem beszéltem ezt meg vele, legalábbis, hogy ne halljam a hangját, hogy ne tudjam, mit gondol rólam… Undorító voltam KyungSoo-val, de egyszerűen… SeHun ő SeHun.

Az este további része már nem telt el olyan jókedvűen, mint ahogy szerettem volna. Folyamatosan SeHunt figyeltem, hátha meglátom valahol, de nem bukkant fel. Soo nem vette észre rajtam a változást, mert becsiccsentett. Nem gyakran ivott, így a kevés is megártott neki. Én sem voltam valami nagy alkohol kedvelő, de sokkal jobban bírtam, mint ő, így ami volt is bennem, azonnal elszállt belőlem, amint táncolni kezdtem. Rohadtul aggódtam, hogy mi lesz ezek után. Hiszen nem viselkedhettem Soo-val úgy, mintha mi sem történt volna. De nem akartam vele szakítani sem, hiszen egyetlen pillantás miatt nem érte meg. Mi meg holnap úgyis visszamegyünk Szöulba, ő itt marad, nem találkoznánk többé, szóval úgy éreztem, felesleg ezen gondolkodni. De muszáj elmondanom KyungSoo-nak, őszintének kell vele lennem, hiszen megérdemli. Ha ő szakítani fog velem ezek után, teljesen érthető lesz, elfogadom a döntését. Úgy is csak kihasználtam végig, mert egy seggfej vagyok. De még ne beszéljünk erről.

Éppen együtt táncoltunk Soo-val, mikor megpillantottam a LuHan-SeHun párost és éppen felénk tartottak. Azonnal elengedtem Soo-t, de nem azért, mert szégyelltem volna, egyszerűen csak annyira izgatott lettem, hogy féltem, úgy megszorítanám a vékony kis karját, hogy eltöröm.

- Ó, JongIn, sziasztok – köszönt egyből LuHan, kissé kótyagosan, nyilván ivott ő is. – Nahát, ő a barátod? Nagyon aranyos. Szia, LuHan vagyok.
- Ismered őt? – nézett rám nagy szemekkel Soo, mire bólintottam.
- Vele táncoltam, míg a mosdóban voltál, egész jó fej a srác, csak egy kicsit részeg – magyaráztam.
- Értem – bólintott aztán barátom, majd LuHan felé nézett. – KyungSoo vagyok, szia.
- Jaj, KyungSoo – ölelte meg hirtelen. – Tudtad, hogy a pasid és az én pasim régen együtt voltak?

Itt volt az a pont, mikor legszívesebben felpofoztam volna LuHant és addig rugdostam volna, míg el nem hallgat. Oké, elég durva dolog, de tényleg nem hittem volna, hogy Soo pofájába vágja, hogy SeHun állt az orra előtt. Mert biztos, hogy azonnal rájött, és már láttam is, hogy SeHun felé kapta a fejét, aki rá sem hederített, csak engem figyelt. Ám nem kedves pillantásokkal, inkább valami olyasmivel, amitől a hideg futkosott a hátamon. Rossz értelemben. Soo felém nézett, a szemeivel azt kérdezte, hogy SeHun-e az, én pedig csak bólintottam kicsit néma kérdésére. Ezek után kissé megfagyott a levegő, de végül én törtem meg a kínos csendet.

- Nos, ha már így megtudtunk mindent, meghívhatlak titeket egy italra? LuHan? – fordultam a szőkés srác felé.
- Ő már ivott eleget, hagyd békén – szólalt meg SeHun, pösze hangja kemény volt, mégis megdobbant tőle a szívem.
- Oké, akkor esetleg te, iszol valamit? – néztem most először a szemeibe úgy igazán, de úgy éreztem, a vesémig lát, így elkaptam róla pillantásom.
- Ha tényleg fizeted, lehet róla szó – bólintott végül, mire LuHan hirtelen a nyakába vetődött.
- Hunnie, én is inni akarok még – ölelgette, szinte hízelegve neki, mire SeHun azonnal mosolyogva nézett rá, átkarolta a derekát, nekem pedig emlékek ezrei tódultak a fejembe, hogy én hányszor öleltem így.
- Te csak szépen maradj itt KyungSoo-val, mi meg hozunk inni, rendben? – mondta sokkal kedvesebb hangnemben, mint ahogy hozzám szólt.

Ekkor odajött hozzánk két idegen srác, akik látszólag szintén együtt voltak. A magas, szőke hajú barátságosnak tűnt, ő kezdett el beszélni, mire LuHan azonnal válaszolt is neki. Úgy tűnt, jó barátok. A magas, szőke mögött egy fekete hajú állt, akit talán aranyosnak mondtam volna, de egész jól mutattak együtt. Bemutatkoztunk egymásnak, aztán mikor SeHun és LuHan smárolásba kezdtek, miután az alacsonyabb kijelentette, hogy nem hagyná el senkiért az ő kis pöszéjét, Soo rákontrázott azzal, hogy érzelmi zsarolásba kezdett. Én pedig meg akartam mutatni SeHunnak, hogy igenis túlléptem rajta. Ami persze nem volt így, mert akár fizetnék is neki, ha újra megcsókolhatnám. De rettentő féltékeny voltam LuHanra, és idegesített, hogy látszólag egyáltalán nem érdeklem már. Miért van így? Miért felejtett el ilyen könnyen? Miért, mikor én még mindig megveszek érte? Tudtam, hogy önző és undorító dolog volt ezt tennem Soo-val, de simán a szemébe hazudtam, hogy szeretem, és nem hagynám el még SeHunért sem. Pedig minden további nélkül megtenném, ha SeHun úgy gondolná, velem akar lenni. Tudtam, hogy a legnagyobb seggfej vagyok a világon, de SeHun volt az az ember, akit nekem teremtettek. Azt hallottam, hogy ha két embernek együtt kell lennie, azok ilyen-olyan módon, de egymásra találnak. Nekem SeHun az igazi társam. Vele kell lennem, nem pedig tévhitekbe ringatnom magam, miszerint túlléptem rajta. Soha nem fogom elfelejteni őt.

Miután a másik két srác lelépett és mi is abbahagytuk a csókolózást, végül megindultunk SeHunnal a bárpult felé. Nem szóltunk egymáshoz, ami idegtépő volt. Látszólag ő teljesen nyugodt volt, úgy sétált mellettem, mintha csak egy haverja lennék. Tényleg elfelejtett… Annyira fájt ezt a közömbösséget látni az arcán, mint nagyon kevés dolgot a világon. Legszívesebben addig csókoltam volna, míg szusszal bírom. Valami reakciót akartam kiváltani belőle. Bármit, csak hogy lássam, ez csak álca, vagy valóban túllépett rajtam. Istenem, SeHun, miért szeretlek ennyire még mindig?

- Miért bámulsz ennyire? – kérdezte meg, továbbra sem rám nézve, mire zavartan kaptam le róla a pillantásom.
- Csak régen találkoztunk – nyögtem ki az első eszembe jutó hazugságot.

Erre nem válaszolt, csak hümmögött egyet. Úgy éreztem magam, mintha egy szerelmes kislány lennék, aki odavan SeHunért. Holott régebben mindig ő bámult rám ilyen szerelmes szemekkel, ő sóvárgott értem minden egyes alkalommal és én hoztam zavarba egyetlen egy szóval vagy pillantással. Most mégis ő az, aki magabiztosan sétált mellettem, én meg úgy pirulok mellette, mintha legalább letapizott volna. Fordult a kocka, én pedig el sem akartam hinni, hogy ilyen nagyot változtak a dolgok. SeHun megváltozott. Már nem az volt, aki régen, de az új énje csak még jobban tetszett. Tudni akartam, milyen most a csókja íze, hogy változott-e valamit a hangja, mikor a nevemet nyögi. Nyeltem egy hatalmasan a gondolatra, aztán elkaptam a csuklóját, és magam után kezdtem el húzni.

- Mit csinálsz? – hallottam meg magam mögül a hangját, de nem ellenkezett, ez pedig felért számomra egy csókkal, hogy hagyta, hogy érintsem.
- Beszélni akarok veled – néztem rá vissza a vállam felett.
- Bármi van, mondd itt – torpant meg.
- Túl zajos, menjünk a mosdóba – húztam tovább, mire megadóan sóhajtott egyet.

Azt hiszem, mikor ott, a mosdófülke zárt falai között megcsókoltam, úgy éreztem, ismét otthon vagyok. Semmit nem változott a csókja, az íze, minden ugyan olyan volt, egyedül az érzés volt más. Sokkal elsöprőbb, mint eddig valaha. Ebben a csókban benne volt minden. A külön töltött hónapok fájdalmai, a sóvárgás és az elfojtott érzelmek. Nem akartam elengedni. Vele akartam maradni és csókolózni vele addig, ameddig csak lehetséges. Éreztem, hogy ő is élvezte, hiszen úgy faltuk egymást, mint két kiéhezett hiéna. Oké, hogy én úgy felizgultam rá, mint még mikor együtt voltunk, akkor sem nagyon, de hogy ő is… Elképzelni sem bírtam, hogy lehetséges, de aztán megállított és minden szó nélkül otthagyott. Én pedig úgy éreztem, meg fogok őrülni nélküle.

***

Miután hazarepültünk, már semmi nem volt ugyanolyan. Nem tudtam úgy viselkedni KyungSoo-val, mint előtte. A csókjait bűnnek éreztem, állandóan csak SeHun járt a fejemben, úgy éreztem, megcsalom minden egyes alkalommal. És tudtam, hogy Soo-t kellene előtérbe helyeznem, őt kellene jobban sajnálnom és magamat kellene egy seggfejnek gondolnom, nem ment. Folyamatosan SeHunra gondoltam, hogy miért engedte, hogy megcsókoljam, de aztán miért hagyott ott. Nem tudtam a számát, nem tudtam felhívni, pedig mindennél jobban kíváncsi lettem volna ezekre a dolgokra. Ám KyungSoo sem volt hülye, pár nap után, mikor egyik este beléptem a szobába, fürdés után, letámadott, végigdöntött az ágyon, felém mászott és hevesen csókolni kezdett, akkor már tudtam, hogy tudja. Kétségbeesetten csókolt, mintha csak tudni akarná, hogy valóban igaz, amit gondol, vagy csak bebeszéli magának. Nem tudtam neki visszacsókolni, nem akartam tovább becsapni őt. Ő pedig megállt, elvált az ajkaimtól, majd csak ült a csípőmön, miközben apró kis kezeivel a hasamon támaszkodott. Lehajtotta a fejét, én pedig tudtam, hogy pillanatokon belül sírni fog.

- KyungSoo… – szólaltam meg, nála pedig itt tört el a mécses.
- Annyira tudtam, JongIn! – ütött meg egy kicsit apró ökleivel. – Annyira tudtam, hogy őt szereted, én meg csak egy pótlék vagyok neked. De akkor miért szeretlek ennyire mégis? Becsaptál, önző módon kihasználtál, én mégsem tudok rád haragudni, mert rohadtul szeretlek! Miért, JongIn? Miért teszed ezt velem? Miért nem tudlak csak úgy elengedni? A francba is… – törölte le hevesen a könnyeit. – Pedig már kezdtem azt hinni, hogy működhet! Naiv voltam, de… De szerelmes, viszont te mást szeretsz… Elfogadom, tényleg, de annyira fáj.
- Sajnálom, KyungSoo…

Képtelen voltam neki ennél többet mondani. Mindent elmondott. Tudta, hogy kihasználtam és csak pótlék volt a szememben. Azt is tudja, hogy SeHunt szeretem, így nem volt mit mondanom neki. Ugyan jobban éreztem volna magam, ha nem sír, hanem mondjuk ad egy pár pofont. De nem, KyungSoo soha nem tudna engem bántani, ami egy nagyon értékes tulajdonsága volt. Mégsem tudtam nézni, ahogy sírt, így felültem, őt letettem az ölemből, aztán magamhoz öleltem törékeny kis testét.

- Csodálatos ember vagy, KyungSoo, ezt soha ne felejtsd el – súgtam a fülébe. – Hidd el, lesz majd egy olyan valaki számodra, akit tényleg, igazán szeretsz és ő is szeretni fog. Értékes vagy és különleges, ha ezt mások nem veszik észre, akkor totálisan idióták. Jön majd egy olyan valaki, aki meg fogja látni, hogy milyen gyönyörű vagy, okos és intelligens. Aki tiszta szívéből szeretni fog és mindent megtesz majd érted. Csak rád fog gondolni és csak te kellesz majd neki.
- De én nem akarok mást, csak téged – hüppögte, miközben erősebben szorított magához.
- Sokkal jobbat érdemelsz nálam, Soo – simítottam végig a hátán, majd elhúzódtam tőle, arcát a kezeim közé fogtam és a szemébe néztem. – Soha nem hazudtam neked, mikor azt mondtam, hogy csodálatos vagy és gyönyörű. Ezt ne felejtsd el. De minket nem egymásnak teremtettek. Nagyon sajnálom, amit veled tettem, de én csakis a szép emlékeket fogom őrizni rólad, te is tedd ezt, rendben? Bár, tudom, hogy nem könnyű… De el fogsz felejteni és újra szerelmes leszel. Az idő mindent megold. Higgy nekem!

Erre ő csak bólintott egyet, mire homlokon csókoltam. Éreztem, hogy megremeg ajkaim érintésére, de mikor elhúzódtam tőle, csak kezem után kapott. Elmosolyodtam rajta, hogy mennyire ragaszkodik hozzám, annak ellenére, hogy tönkretettem őt. Fájt így látnom, de tudtam, hogy ha megvigasztalnám, csak újabb reményeket adnék neki. Fájni fog neki egy ideig, de aztán majd kiheveri és talál magának egy olyan embert, aki tényleg őszintén szereti. Legalábbis, nagyon remélem, mert ha valaki összetöri ennek a csodálatos embernek a szívét, azt kibelezem. Végül csak felálltam az ágyról, mire Soo riadtan nézett rám. Nyugtatóan elmosolyodtam, aztán egyre távolabb léptem, így kezem lassan kicsúsztak az övéből. Még az ajtóból visszanéztem rá, ám ő csak kisírt, könyörgő szemekkel nézett rám, karjait ugyan úgy kinyújtva, ahogy utánam nyúlt.

- Vigyázz magadra, KyungSoo… – suttogtam még neki utoljára, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

Bármennyire is vérzett érte a szívem…