(Halii~ ^^
Off eleje ~ Egy kicsit változtattam a kinézeten, remélem, így is tetszeni fog. :3 Valamint van kint egy újabb szavazás, megkérlek titeket, hogy bátran kattintsatok. ^^ A lezárult szavazásról pedig csak annyit, hogy mindenkinek nagyon szépen köszönöm! *w* ~ Off vége
Megérkeztem az újabb fejezettel, és előre elnézést kérek mindenkitől! Kicsit depis, kicsit szívtörő, nagyon rövid, de... Ah, nem terveztem így, de így sikerült. ^^" Nézzétek el nekem, alig aludtam 7 órát, most már egy zombi szintjén állok. xD
Azért remélem, tetszeni fog. :3)
12. fejezet
Kris POV
- Mi a franc bajod van, elárulnád?
Olyan érdektelen pillantást vetettem
Lay felé, hogy azt még egy profi színész is megirigyelhette
volna. Nem arról volt szó, hogy untam volna, esetleg idegesített.
Ha csak ennyi lett volna a probléma, esküszöm, vigyorognék, mint
aki beszívott. De nem, ennél sokkal súlyosabb volt a helyzet, amit
még Lay-nek sem mondhattam el. Oké, hogy elfogadta, meleg vagyok,
amit értékeltem, nagyon is, de akkor sem fogom megosztani vele,
hogy mi történt. Nem lehet, egyszerűen... Még nekem is túl friss volt a dolog.
Pár percig még bámultam Yixing dühös
arcát, végül ismét az ablak felé fordultam. Talán gyerekesen
viselkedtem, de ő most biztos azt gondolta, hogy milyen bunkó vagyok.
Valahogy most ez sem tudott érdekelni, pedig szerettem a barátaimat,
Lay-t különösen, de most nem volt kedvem jó képet vágni, annak
ellenére, hogy általában mindig magamban tartottam, ha valami bántott.
Biztos voltam benne, hogy jelenleg sütött az arcomról, legszívesebben nekimentem volna az első embernek akit meglátok.
Kissé elmosolyodtam. Nem, az egyetlen
ember, akire dühös voltam, az... Valójában, meg sem tudtam
mondani, hogy ki volt az. Ostoba voltam én is. Ha nem mentem volna olyan
messzire, talán most nem kerülne engem. Mert minden bizonnyal
került engem, aminek az oka én vagyok. Szóval én vagyok az
idióta, magamra kell haragudnom, már megint. De egyszerűen
képtelen voltam szemet hunyni a tény fölött, hogy ő, meg az a
lány...
- Kris - sóhajtott fel fáradtan Lay.
- Jó, rendben, ha nem akarod, ne mond el, hogy mi bajod van, de azért
nem engem kéne büntetned, mert valaki felhúzott!
Teljesen igaza volt. Olyannyira, hogy
még rá is néztem. Végül felemeltem az eddig könyököm
támasztott fejemet, majd hátradőltem a padban. Ebédszünet volt,
üres volt az osztály, de nekem semmi kedvem nem volt ebédelni,
főleg egyedül nem. Értékeltem, hogy Lay itt maradt velem, rendes
volt tőle, pedig még JoonMyun is hívta ebédelni, ami nagy szó volt! Ha Lay
még Suho meghívását is visszautasította miattam, akkor bizony
tényleg tartoztam neki annyival, hogy hozzá szóljak.
- Igazad van, ne haragudj - köszörültem
meg a torkom, mert az egész napos némaságtól teljesen berekedtem.
- Végre már, hogy megszólaltál, azt
hittem, életem végéig egy némához kell majd beszélnem! -
törölte meg a homlokát, mintha valami nagy munkával végzett
volna.
- Kicsit sem vagy vicces - grimaszoltam
rá, de azért a mosoly ott bujkált a szám szélében.
- Nem is viccnek szántam - pislogott
rám nagy, ártatlan szemekkel, mire nem bírtam tovább,
felnevettem, miközben a vállába bokszoltam.
- Gyökér vagy, remélem, tudod -
néztem rá felvont szemöldökkel, miközben ő a vállát
dörzsölgette.
- Nos, akkor pacsit, mert te se vagy
különb - billentette oldalra a fejét.
Erre egy nagyot sóhajtottam. Ismét
igaza volt, szemét voltam vele, pedig egyáltalán nem érdemelte
meg. De egyszerűen annyira elment a kedvem még az élettől is
azok után, ami délelőtt történt, hogy legszívesebben leugrottam
volna az emeletről, pedig egyáltalán nem volt rám jellemző az ilyen. Nem
gondolkodtam még az öngyilkosságon, de abban a percben erősen
fontolgattam. De Lay-nek igaza volt, már negyed órája hallgattam a
szitkozódását, hogy milyen hülye vagyok.
- Khm, szóval, mi a baj? - váltott át
a hangja lágyabb vételűre, amit furcsa volt hallani.
- Semmi - ráztam a fejem. - Igazán
semmi.
- Aha, szóval csak azért ültél
egész nap néma csendben, kifejezéstelen arccal bámulva kifelé,
mert ihletet merítettél a tájból, ugye? - gúnyolódott ismét.
- Pontosan - bólogattam, próbálva
komolyan is csinálni, hátha elhiszi. - Szeretek rajzolni.
- Nyilván, a szmogos város képe
nagyon megihlető... - húzta el a száját.
Erre aztán nem tudtam mit mondani.
Semmi kedvem nem volt arról beszélni, hogy mi történt délelőtt.
Még Lay-nek sem. Talán neki főleg... Hiszen eddig úgy ismert meg,
mint magabiztos, erős jellem, nem mintha számított volna nagyon,
de akkor sem akartam ezt a képet összerombolni. Valójában féltem,
hogyha elkezdek róla beszélni, kiadok magamból mindent. Fájt,
talán túlságosan is. Eddig nem tapasztalt fájdalom szúrt a
szívembe minden egyes alkalommal, ha visszagondoltam rá. Talán
jobb lett volna nem gondolni rá vagy elfelejteni, de az teljességgel
lehetetlen. Úgy a retinámba égett a kép, hogy életem végéig
kísérteni fog.
- Szeretnél egyedül lenni? - állt
fel végül Lay.
- Hm... - bólintottam egy aprót, mire
szó nélkül megindult kifelé, de egyszerűen nem hagyhattam. -
Yixing!
- Igen? - fordult hátra, kíváncsian
pislogva felém.
- Nem, semmi... - köszörültem meg a
torkom, mire megforgatta a szemét. - De köszönöm.
- Nincs mit, Kris - húzódott egy
széles mosoly ajkaira. - Igazán nincs mit.
- Aztán holnap úgy gyere suliba, hogy
végre együtt vagytok Suhóval! - kacsintottam rá.
Erre csak bemutatott, mire felnevettem,
ő pedig kivonult a teremből. Tudtam, hogy valójában nem sértődött
meg. Állandóan hecceltük egymást és ez így volt jól. Nem
mondhatom azt, hogy a legjobb barátom volt, de eddig ő került
hozzám a legközelebb. Csak ő tudta rólam, hogy meleg vagyok, bár
semmi más fontosabb infót, hogy miért lettem az és ki miatt. Azt
hiszem, ennek így kellett lennie.
Viszont azonnal lehervadt az arcomról
az a kis mosoly is, ahogy ismét a szemem előtt volt Tao arca. Az a
gyönyörű, hibátlan, aranyos arc... Azok a szemek, amiket úgy
imádtam, mind olyan mérhetetlen undorral bámultak rám, hogy
legszívesebben sírva fakadtam volna. Nem bírtam elviselni... Pedig
pontosan tudtam, hogy én csináltam magamnak, bár akkor nem tűnt
olyan zaklatottnak, mint délelőtt.
Tegnap délután, a sötét, büdös
szertárban soha nem történt meg az a csók. Mielőtt ténylegesen
történhetett volna valami, Tao elhúzódott, amit meg tudtam érteni,
így utólag. Akkor egyszerűen csak ismét magamhoz szorítottam, és
mikor nem ellenállt, azt hittem, végre nyert ügyem van. Ezúttal
viszont nyílt az ajtó, de lévén, hogy annak támaszkodtam,
azonnal visszacsapódott, ami nagy zajjal járt.
Ezek után Tao úgy rohant ki a büdös
kis szertárból, mintha puskából lőtték volna. Mire feleszméltem
az első sokkból, csak egy nagyon dühös karbantartóval találtam
magam szembe. Alig tudtam kimagyarázni, hogy mit kerestünk ott, és
nem, nem akartam megverni egy alsóbb évest - annál inkább
közelebb akartam magamhoz tudni. Végül az idős férfi elhitte
nekem a mesémet, ami fogalmam sincs, hogy mi volt, olyan ideges
voltam, hogy arra sem emlékszem, mit hazudtam neki. A lényeg, hogy
egy szó nélkül elengedett, de még ma is csúnyán nézett rám.
Az eset után elindultam megkeresni
Taót, ami nem volt nehéz, hiszen tudtam, hogy csakis egy helyre
mehetett, az pedig a tető. Meg is találtam, de egyszerűen annyira
sírt, hogy nem tudta elmondani, mi az oka pontosan. Próbáltam
megölelni, de ő mindvégig elolt magától. Megrémültem, hogy
ezzel esetleg mindent elrontottam és rájött az érzéseimre, de
miután megnyugodott, és közölte velem, hogy minden rendben, nem
haragszik, kissé összezavarodtam.
Végül Tao ugyan olyannak tűnt, mint
máskor. Igaz, nem csacsogott mindenféléről, mint mostanában
egyre többször, nem nézett rám olyan rajongással a szemében,
hogy legszívesebben szétölelgettem volna, aztán mikor
elköszöntünk egymástól, nem ölelt meg, csak egy fanyar kis
mosolyt villantott felém, de akkor már megértettem. Nem lehetett
neki könnyű feldolgozni a dolgokat... Elvégre, a legjobb barátja
vagyok. Pedig biztos voltam benne, hogy ezer meg ezer kérdés
cikázik a fejében, a legelső pedig az, hogy „Miért?”.
Úgy gondoltam, ha alszik rá egyet,
minden másképp lesz. Reggel ugyanúgy jöttem iskolába, mint
mindig. Kerestem Taót a szünetekben, de nem találtam, így inkább
hagytam az egészet. Biztos voltam benne, hogy ő fog keresni, hiszen
ha jól emlékeztem, angolból dolgozatot írtak. Előtte mindig
nagyon izgult, mivel az volt az egyetlen olyan tantárgy, amiből
gyengébb volt. Hiába mondtam neki, hogy segítek, azt mondta, ő
egyedül akarja megérteni. Ilyenkor nem csináltam mást, csak ültem
mellette a padon, és hallgattam, ahogy mormolja az orra alatt a
szabályokat és a szavakat.
De Tao nem jött. Ekkor már kezdett
nagyon rossz érzésem lenni. Végül meguntam a várakozást, így
eldöntöttem, addig keresem, míg meg nem találom. Így hát
elindultam le a harmadikról, hogy először az osztálytermébe
nézzem meg, de amint a lépcsőfordulóhoz értem, azonnal
megtorpantam. Amit láttam, attól összefacsarodott a szívem és
nehezebben kezdtem venni a levegőt. Hatalmasakat pislogtam, nem
akartam elhinni.
A lépcsővel szemben, a falnál, nekem
kissé háttal, Tao támaszkodott, előtte pedig ugyan az a lány,
aki múltkor is vele volt. Beszélgettek. A lány aranyosan
elmosolyodott, amitől Taónak aranyos pír jelent meg az arcán,
aztán mondott valamit, mire a lány felnevetett, illedelmesen a
szája elé tette a kezét, ahogy azt kellett. Elölről is szép
volt, nem csak hátulról. Megértettem, hogy miért pont őt
választotta Tao, hiszen aranyosnak és kedvesnek tűnt, pont, mint
maga Tao. Viszont abban a pillanatban, a pokol legmélyebb sarkára
küldtem el a lányt. Egyszerűen nem bírtam elviselni a látványát,
hogy azzal nevet, azzal beszélget, akinek most VELEM kellene lennie.
Akkor hallottam a szívemet igazán
megrepedni, mikor a lány felfigyelt rám, szépen ívelt szemöldökét
összeráncolta, gondolom, ez Taónak is feltűnhetett, így ő is
hátrafordult. Egyenesen a szemembe nézett. Akkor és ott... Amint a
tekintetünk összekapcsolódott, ő pedig tömény undorral,
zavartsággal és érthetetlen módon szánakozva bámult a szemembe,
végem volt. Úgy hullott a szívem millió kis darabra, mint egy
tükör, amit leejtenek.
Az már csak hab volt a tortán, mikor
Tao érdektelenül visszafordította a fejét a lány felé, majd
óvatosan megfogta a könyökét, és bevezette az osztálytermükbe,
egy pillanatra sem nézve hátra. Úgy fájt, úgy vágott képen a
felismerés, hogy ő soha nem lesz az enyém, mint semmi más. Ott
volt a szemem előtt a bizonyíték, tisztán láttam, hogy
egyáltalán nem érdeklődik irántam, hiszen a lányokhoz vonzódik.
Teljesen normális... Ő... Egyszerűen tökéletes, még ebben is.
Sokáig nem mozdultam onnan, a lépcsőfordulótól. Fél kezemmel a korlátot fogtam, jobb lábam
egy fokkal lejjebb volt, mint a bal, és valószínűleg olyan bamba
képpel bámulhattam a csukott ajtót, mint egy egyéves, aki nem
érti, mit beszélnek neki a szülei. Talán túlságosan is fájt...
De így utólag visszagondolva, nem hibáztatom Taót. Miért is
tenném? Ha ellen tudtam volna állni a kísértésnek, talán ma is
velem együtt nevetett volna, nem pedig azzal a lánnyal.
Sóhajtottam egy hatalmasat, majd ismét
kinéztem az ablakon. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, de
abban biztos voltam, hogy beszélnem kell Zitaóval. Nem fogom
kibírni, hogy ne lássam, hogy halljam a hangját. Kellett nekem,
szükségem volt rá, még akkor is, ha ő csak barátként tekintett rám. Most már tényleg megértettem azt, hogy soha nem fogom
megkapni őt, mint a szerelmemet. De legalább... Talán barátként
még szüksége lehet rám, és ezek után mindent el fogok követni,
hogy ezt meg is mutassam neki.
Nem számított, hogy ezzel csak még
jobban összetöröm a szívem...
(Szintén szeretnék mindenek előtt mondani valamit: Ha kicsit érthetetlen lett, az az én hibám, éjfélkor már nem igen fog az agyam, sajnálom. ^^" Biztos vagyok benne, hogy rendesen összezavarodtatok, ez viszont a része a dolgoknak. :3 És nem kell aggódni, nem lesz ilyen depis a következő fejezet. ^o^
Azért nagyon remélem, tetszett, annak ellenére, hogy ilyen kis semmilyen fejezet lett. Nem akartam tovább vinni a történetet nagyon, hiszen az előzőben semmi nem történt - csak az álom. :D Így most egy kicsit betekinthettünk Kris elég sötét gondolataiba. :)
Nos, elég sok kérdésetek van, ugye? Szívesen várom őket~ :3
Megköszönném, ha írnátok véleményt, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*
Chuu~ ^^)