37. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Huh, ismét gyors voltam, és ezúttal végre nem azzal kezdem, hogy nem vagyok megelégedve a fejezettel, mert hosszú idő után igenis tetszik a fejezet! :3 Igaz, nagyon nehezen vettem rá magam, hogy megírjam, de nem bántam meg, mert ezzel most meg vagyok elégedve. ^^ Remélem, nektek is tetszeni fog, és nem leszek vele egyedül. ^^" Annyit mondok a fejezetről, hogy kiderül, miért is szakított HunHan, és ez inkább egy átvezető fejezet a nagy BUMM előtt~ ;D

Jó olvasást! ^^)

37. fejezet

Tao POV

A saját kiabálásomra keltem fel. Sőt, talán inkább sikolyomra, minden esetre annyira megijedtem, hogy a szívme kiugrani készült a helyéről. Hevesen kapkodtam a levegőt, alig jutott oxigén a tüdőmbe, ami miatt már szúrt is a mellkasom. Erőtlenül nyomtam oda a kezem, és próbáltam lecsillapodni, de alig ment, hiszen a rémisztő képek minduntalan a szemem elé férkőztek. Borzalmas rémálmom volt… Nem akartam, soha többé újraálmodni, elhinni, de mégis annyira valóságos volt! Gondolni sem akartam rá, de még túl friss volt. Szörnyű érzéseket keltett bennem, egyszerűen nem tudtam elszakadni a rémképektől, bármennyire is akartam.

Ott feküdt a földön… A lábai és a kezei furcsa szögben álltak, alatta a beton csupa vér. Az arca tökéletes volt, gyönyörű hófehér, ám szőke haját bíborvörösre festette saját vére. Tekintete üvegesen meredt a semmibe, arra sem volt „ideje”, hogy lecsukja őket. Én pedig végignéztem. Már a sírás kerülgetett, ha csak újra rágondoltam. Nyeltem egy hatalmasat, éreztem, hogy a gombóc egyre jobban fojtogat, miközben a szemem úgy égett, mintha tüzet tartanának elé. Mégis hogy álmodhattam ilyet?

Pánikba estem. Tényleg nagyon féltem, egyszerűen csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e Kris-el. Elképzelni sem tudtam, miért álmodtam ilyet, de cseppet sem volt kellemes. Az, ha a legfontosabb embert elveszted, borzalmas. Még ha csak álmodtam is… Nem tudtam, mit tennék, ha ez valóban megtörténne. Nem, nem is gondolhatok ilyenekre, ez nem helyes. Ugyan a mellkasom még mindig úgy szúrt, hogy alig kaptam levegőt, nagy nehezen talpra álltam, majd a fürdő felé vettem az irányt.

Megmostam hideg vízzel az arcomat, majd mikor a tükörbe pillantottam, megijedtem. Holt sápadt voltam, az arcom annyira meggyötört volt, hogy nyoma sem volt a tegnapi boldogságnak rajta. Kris él. Semmi baja nincs, meg kell nyugodnom. Ez csak egy buta álom volt, amit az agyam azért vetített le nekem, mert félek, hogy el fogom őt veszíteni. Tisztában voltam vele, mégis megrázó volt. Legszívesebben most azonnal felhívtam volna, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg minden rendben vele, de nem akartam felébreszteni. Hajnali négy körül járhatott az idő… Nem lehetek ilyen, ez csak egy álom volt. Mégis nagy hatással volt rám.

Miután egy kissé megnyugodtam, visszamentem a szobámba. Ugyan a lábaim remegtek még a hirtelen ijedtségtől, végre nyugodtan lélegeztem, és a gombóc is eltűnt a torkomból. Valóban borzalmas volt, nagyon reméltem, hogy soha többé nem fogok ilyet álmodni, mert azt nem bírnám elviselni. Ezek után már alig vártam, hogy megölelhessem Kris-t, hogy lássam, minden rendben vele. Érezni akartam erős karjait és mély hangját, amint azt suttogják a fülembe, hogy minden rendben van. Be akartam szívni az illatát, ami mindig megnyugtatott, és addig ölelni, ameddig csak lehetséges. Erre vágytam a világon a legjobban, de tisztában voltam vele, hogy erre még jó pár óráig várnom kell.

Így végül visszafeküdtem az ágyamba, bár biztos voltam benne, hogy képtelen lennék lehunyni a szemem ezek után, bármennyire is voltam álmos. Rettegtem tőle, hogy ismét meglátom magam előtt a képet, vagy tovább folytatódik az álmom. Nem akartam ismét átélni, egyszerűen el akartam felejteni. Féltem, egyszerűen annyira megijedtem, hogy nem bírtam tovább. Az oldalamra fordultam, a pandás plüssömet magamhoz szorítottam, majd kitört belőlem a zokogás. Egyszerűen a sokk és az ijedtség most jutott el a tudatomig, és egyszerűen így robbant ki belőlem. Bármennyire is nem akartam.

***

Pár óra múlva mégis a telefonom ébresztett. Teljesen meglepődtem, hogy sikerült elaludnom, de bizonyára álomba sírtam magam. Gyorsan kinyomtam az ébresztőt, majd felültem az ágyban. Fájt a fejem a sok sírástól, és biztos voltam benne, hogy a szemem is vörös. Az arcomra voltak száradva a könnyek, ezek is bizonyították, hogy nem álmodtam, hogy azt álmodtam. Valóban megtörtént, de inkább már nem is foglalkoztam a dologgal.

Felálltam, majd ismét a fürdőt vettem célba, de ezúttal le is zuhanyoztam. A szemeim valóban pirosak voltak, de annyira nem volt vészes szerencsére. Ami viszont sokkal szembetűnőbb volt, az a kis, vöröses-lilás volt a nyakamon. Eddig észre sem vettem… Hogy fogom eltüntetni, hogy senki ne vegye észre? Ám akaratlanul is végigsimítottam a kis seben, ami mosolyt csalt az arcomra. Elmémet azonnal kitöltötték a buli utáni események, ami nem volt éppen jó, ha nem akartam még nagyobb bajba kerülni, mint most voltam.

Bármennyire is tartozott életem legjobb élményévé, gyorsan elhessegettem a képeket, aztán fogmosás után a csípőmre tekert törölközővel léptem ki a fürdőből. Egy pillanatra megtorpantam, mert mintha hallottam volna valami zajt. És valóban úgy volt, odalentről a konyhából beszélgetést hallottam, ami csak azt jelenthette, hogy apám itthon volt, és éppen anyámmal beszélgettek. Nem akartam arra gondolni, hogy mi van, ha anyám elmondja apámnak, hogy bulizni voltam, ráadásul otthon sem aludtam. Bármennyire is nem érdekeltek már, apámtól még mindig tartottam.

Végül felöltöztem, majd direkt egy inget vettem fel, ami pont eltakarta a szívás nyomot. Elégedetten elmosolyodtam, majd belőttem a hajam, kihúztam a szemem, és már indultam is le. Szerencsére sokkal jobb kedvem lett, mint reggel volt. Nem is akartam többet arra az álomra gondolni. Semmi jelentősége nincs. Így nyugodtan sétáltam be a nappaliba, ahol valóban ott ült két szülőm, de velük volt egy ismeretlen nő is. Megtorpantam a bejáratnál, majd csendben figyelni kezdtem őket. Nem tűnt fel nekik, hogy ott állok, hiszen a fal takarásában voltam. Anyám és apám egymás mellett ültek a hatalmas ebédlőasztalnál, míg az idegen nő velük szemben. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az, soha ezelőtt nem láttam, a szüleimre pedig egyáltalán nem volt jellemző, hogy vendégeket fogadtak.

Valahogy mégis kíváncsi voltam. Hiszen míg apám úgy nézett a nőre, ahogy még sosem láttam, addig anyám fejét lehajtva tartotta, kezeit ökölbe szorította, amik remegtek, de nem tudtam volna megmondani, hogy mitől. Az idegen nő pedig csak figyelte apámat, miközben az asztal alatt a kezeit tördelte. Mégis mi folyik itt? Ki akartam deríteni, mert egyszerűen elképzelni sem tudtam. De valahogy… Bármi, aminek a szüleimnek köze van, az nem tudott már annyira érdekelni.

Így hát megunva, hogy csak ott ácsorogtam, hátat fordítottam, de ezzel persze, hogy amilyen szerencsétlen voltam, majdnem levertem anyám egyik kedvenc emléktárgyát az egyik polcról, de szerencsére időben elkaptam. Erre persze mind a hárman felém kapták a fejüket, még az az idegen nő is, aki amint megpillantott, kezeit a szája elé kapta, miután sikkantott egyet. Teljesen összezavarodtam… Ki ez a nő? Miért nézett rám úgy, mintha… Mint aki meghatódott?

Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, de egyszerűen egy szót sem bírtam kinyögni. Túl sok volt ez nekem egy reggel, így nyeltem egy aprót, majd lassan hátrálni kezdtem, végig az idegen nő szemeibe nézve. Ő pedig mintha némán könyörgött volna nekem, hogy ne menjek el, ám nem tudtam teljesíteni ezt a kérését. Hevesen megráztam a fejem, aztán gyorsan felkaptam a cipőmet, és már rohantam is kifelé a házból. Az sem érdekelt, ha emiatt majd később apámtól olyan pofont kapok, aminek napokig meg lesz a nyoma az arcomon.

Egészen a suliig rohantam. Már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, de nem tudott érdekelni. Annyira hirtelen történt minden. Túl sok volt, nem akartam többé ott maradni, bár megint menekültem, nem bántam. Ugyan nagyon korán volt még, alig lézengtek páran a suliban, most jól jött, hogy egyedül voltam. Úgy is gondolkodnom kell. Nagyon érdekelt, hogy ki lehetett ez a nő, de egyszerűen megijedtem. Túlságosan is hatással volt rám, mármint… Annyi kedvesség és szeretet volt a szemében, mikor rám nézett, amit életemben nem tapasztaltam. De mégis csak egy idegen volt, így nem tudtam hová tenni.

Ám minden gondolat kiszállt a fejemből, amikor benyitottam, és egy magányosan üldögélő SeHunt fedeztem fel. Meglepődtem, de ő nem nézett felém. Pár pillanatig álltam még az ajtóban, őt bámulva, aztán becsuktam magam mögött, és a helyemre siettem. SeHun már nem ült mellettem, pontosan azért, hogy könnyebben elfelejtsen, bár teljesen biztos voltam benne, hogy már semmit nem érzett irántam, hiszen együtt voltak LuHannal. De ő akkor is megmaradt Chen mellett, míg Juniel visszaült mellém.

Azóta nem is nagyon beszéltünk, és kissé bántott, hiszen úgy váltunk el egymástól, hogy ha bármi gondunk van, ott leszünk egymásnak. Így kissé félve fordultam hátra SeHun felé, aki az ajtó felőli oldalon, az utolsó padban ült, míg én középen, legelöl, a tanári asztallal szemben. Most, hogy jobban megnéztem az arcát, látszott rajta, hogy milyen megtört. Csak bámult maga elé, talán azt sem vette észre, hogy bejöttem az ajtón. Tekintete nem mozdult el, nem is pislogott, én pedig kezdtem megijedni, hogy nyitott szemmel elaludt.

- S-SeHun – szólítottam meg a fiatalabbat, de nem reagált rá. – SeHunnie? – próbálkoztam ismét, de megint csak hasztalan volt.

Így kissé hezitálva, de felálltam, majd egyenesen felé vettem az irányt. SeHun pedig mintha a szeme sarkából észre vette volna, hogy valaki sétál felé, végre magához tért, sötét, megtört tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig azonnal tudtam, hogy valami baj van. Valami nagyon nagy baj. Éppen elég időt töltöttem el SeHun mellett ahhoz, hogy tudjam, valami nagyon nincs rendben vele. Azonnal leültem mellé, majd megfogtam egyik kezét, de ő azonnal elhúzta.

- Kérlek, látom, hogy történt valami – nyúltam ismét keze után, amit végül hagyott, hogy megfogjak. – SeHunnie… Barátok vagyunk, elfelejtetted?

- Sajnálom… – mondott csupán ennyit, a következő pillanatban pedig kitört belőle a zokogás, és a nyakamba borult.

Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatig reagálni sem tudtam, de aztán azonnal magamhoz öleltem, majd nyugtatóan simogatni kezdtem a hátát, de ő csak görcsösen kapaszkodott az ingembe, miközben keservesen zokogott. Elképzelni sem bírtam, hogy a mindig annyira magabiztos, erős, kimért, és sokak szerint érzéketlen SeHunnal mi történt, hogy most úgy sír a karjaimban, mint aki megtört… Mintha összedőlt volna körülötte a világ, és én bármennyire is próbálkoztam a vigasztalással, csak nem sikerült.

- SeHun, semmi baj, nyugodj meg, minden rendben – simogattam a fejét, miközben éreztem, hogy menten én is elbőgöm magam.

- Ne mond ezt – hüppögte, ahogy egy pillanatra felemelkedett, majd könnyes szemeit az enyémekbe fúrta. – Semmi sincs rendben, ZiTao, semmi…

- J-jól van, de akkor is meg kell nyugodnod – mosolyodtam rá kissé, bár nem hittem, hogy sikerülni fog ezzel jobb kedvre derítenem.

Erre ő nem válaszolt, ismét csak a karjaimba bújt, majd így sírt tovább. Én pedig már meg sem próbáltam, megnyugtatni. Hagytam, hogy kisírja a vállamon minden egyes könnyét. Hiszen erre valók a barátok, még ha elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett vele. Fogalmam sincs, mennyi ideig ölelhettem SeHunt, de sok idő múlva végre lecsillapodott. Ugyan már nem sírt, de továbbra is szipogott, viszont nem eresztett, amit nem bántam. Éreztem, hogy néha szaggatottan veszi a levegőt. Nem akartam megszólalni és megtörni a csendet. Tulajdonképpen, azt sem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, hiszen nem tudtam, mi a gond. Mégis nagyon fájt őt így látni. Soha nem akartam, hiszen a barátom, szerettem őt.

- Ne haragudj – törte meg a kellemes csendet, a sírás miatt sokkal vékonyabb hangon.

- Nem haragszom – mosolyodtam el kissé, majd végigsimítottam a hátán, ő pedig végre felemelkedett, de nem nézett a szemembe, csak kifújta az orrát egy zsepibe, aztán egy másikba a szemeit is megtörölte. – SeHunnie, én… Nem akarok tolakodó lenni, de-

- Szakítottunk LuHannal – nézett végül a szemembe, félbeszakítva. – Ezért sírtam. Sajnálom, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, csak egyszerűen eddig elfojtottam, és… Te itt voltál, én pedig nem bírtam tovább. Köszönöm, Tao.

- Én… – döbbenten le teljesen, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene mondanom. – Nem kell megköszönnöd, természetes, hogy itt voltam, de… Jól hallottam? Te és LuHan szakítottatok? De hát miért? Úgy értem, a bulin még… Csókolóztatok, úgy tűnt, minden rendben, akkor…?

- Kai miatt – mondta színtiszta gyűlölettel a hangjában.

- K-Kai? – kérdeztem vissza, hiszen fogalmam sem volt, hogy ki az a Kai.

- A srác, akivel LuHan táncolt a bulidon – világosított fel SeHun. – Ő az exem, JongIn.

- Jó, de mi történt? – pislogtam hatalmasokat, mert tényleg nem értettem.

- Azt hittem, megbeszéltük a dolgokat a bulin – sóhajtott egy mélyet. – Ugyan fájt őt újra látni… Tudod, ő volt nekem az első, és elég csúnyán ért véget a kapcsolatunk, már ha mondhatom ezt. Aztán látni őt LuHannal táncolni, az egyszerűen túl fájdalmas volt. Nem akartam, hogy hozzáérjen, hogy egyáltalán rá nézzen… Tudod, nem tudtam rá haragudni, mikor „szakítottunk”, nem tehetett róla, hogy beleszeretett másba, de nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Miután leléptetek Kris-el, minden ment tovább. Táncoltunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Aztán Kai elhívott beszélgetni, én pedig elmentem vele. Nem gondoltam volna, hogy az lesz a vége… Megcsaltam LuHant.

Ledöbbenve hallgattam SeHun kis monológját. Alig bírtam felfogni, hogy mit mondott nekem. Oké, szóval Kai az exe, akivel megcsalta LuHant. Ezért szakítottak? De mégis hogy tehette? Sokkosan bámultam SeHun szemeibe, aki amint felfedezte szemeimben a csalódottságot, keserűen elmosolyodott. Miért nem mondott semmit? Mégis… Hogyan volt rá képes? Hiszen szerette LuHant, legalábbis annyira látszott rajtuk. Talán hazugság lett volna az egész? Ne csináld ezt, SeHun…

- Miért? – kérdeztem tőle csak ennyit, mire SeHun ismét rám nézett.

- Nem tudom, hogy miért… – rázta meg a fejét. – De az a csók, amit Kai adott nekem, egyszerűen… Hogy is mondjam. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amiket már nagyon rég éreztem. Úgy éreztem, ismét otthon vagyok, hogy ez így helyes… Nem fogom letagadni, élveztem.

- Én ezt nem értem, SeHun – ráztam meg a fejem. – LuHant szereted, de ha ezt érezted, mikor Kai megcsókolt…

- Éppen ezért szakítottam vele – bólintott, engem pedig már végképp összezavart.

- Tessék? – adtam hangot is neki.

- Ezért szakítottam vele, mert nem akartam még jobban bántani – magyarázta SeHun, egy szomorú mosoly kíséretében. – Tényleg szeretem őt, de ezek szerint nem tiszták az érzelmeim. Ugyan Kai bocsánatot kért a csók miatt, és megesküdött, hogy soha többé nem tesz ilyet, akkor is biztos voltam benne, hogy az lesz a helyes, ha így döntök. Ne nézz így rám, mégis hogyan tudtam volna ezek után LuHan szemeibe nézni? Azt mondani neki, hogy szeretlek, mikor az nem lenne olyan őszinte… Jobb lesz ez így mind a kettőnknek. Majd az idő megold mindent, és kevésbé fog fájni.

Próbáltam megszólalni, mondani valamit, bármit, de egyszerűen nem jöttek a szavak a számra. Végül megértettem SeHunt. És egyetértettem vele, bármennyire is tűnt úgy eleinte, hogy ostobaság. Hiszen akkor elvégre ő csak védi LuHant… Valójában a saját érzelmeitől. Nem akarja átverni, hitegetni és hazudni neki. Pontosan megértettem, hiszen én is így éreztem vele kapcsolatban. Vajon most ő is undorítónak tartja magát? Legszívesebben elásná magát egy gödörbe? Szégyellni, hogy így érez aziránt, aki teljes szívből szereti őt?

SeHunra pillantottam, aki ismét csak bámult maga elé. Nyoma sem volt az arcán annak, hogy jó pá percre hosszú ideig sírt volna. Arca érzelemmentes volt, mint legtöbbször, rideg, kissé talán ijesztő is. Mégis rá kellett jönnöm, hogy valójában hasonlítunk SeHunnal. Annyi különbséggel, hogy ő meg merte tenni azt, amit én képtelen voltam. A másik személy elé állni és szakítani vele, szemtől szembe.

Akkor még nem is gondoltam volna, hogy nem ez lesz az első felismerésem aznap…

(Na, hogy tetszett? Tényleg remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket, és megértették, hogy miért is szakított SeHun Luluval, ugye? Na, de kezdjük elölről, vajon mi volt az az álom az elején? Vajon lesz jelentősége szerintetek? Ha igennek válaszolnátok, akkor mit gondoltok, mi? És ki lehet az az idegen nő? Tao jól tette, hogy elrohant, meg sem várva, hogy megmagyarázzák neki, miért is volt ott? Na, és SeHun? Milyen volt a nagy vallomás, mit szóltok hozzá? Vajon van esély még HunHanra? És az utolsó mondat? ;D

Oké, most már elmondhatom őszintén, hogy az előző fejezet végén halvány lila ibolya sejtelmesem sem volt még, hogy mit kezdek majd a HunHan párossal, mert nem terveztem, hogy szakítani fognak, egyáltalán. :D De így alakult, megoldottam ezt is, és... Most már van elképzelés. ;3

Most viszont nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és készüljetek, mert tényleg hamarosan jönni fog a nagy BUMM, ígérem, nagyot fog szólni~ *-*

A következőt megint nem tudom, mikor tudom hozni, de sietek vele. ^^

Várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q* <3

Chuu~ ^^)

36. fejezet

(Sziasztok~ :3
Először is: KÖSZÖNÖM, A TÖBB, MINT 40.000 MEGTEKINTÉST~ *-* Szeretlek titeket~ :') (L)

Huh, most büszke vagyok magamra, mert csak 5 napja hoztam utoljára fejezetet. ^^ Remélem, ti is örültök, amiért most gyorsan megírtam a fejezet. :) Bevallom őszintén, az elején nagyon döcögősen ment, sehogy sem akart összejönni, de aztán belejöttem, és már daráltam is a többit. ;) Annyit még mondok, hogy ugyebár ez ismét TaoRis fejezet, és örülhettek, onnan folytatom, ahol a 34-diket abbahagytam, így ismét egy +18-as részt hoztam nektek, remélem, tetszeni fog~ ^^

Jó olvasást! :3)

36. fejezet

Kris POV

Még a lélegzetem is elakadt egy percre, mikor megéreztem Tao hűvös ujjait bekúszni a bokszerembe. Édes jó Istenem, most komolyan gondolta? Nekem már az is hatalmas boldogság volt, hogy Tao engedett nekem, és én örömet okozhattam neki. Mert egyszerűen tökéletes volt, ahogy láttam magam előtt hibátlan testét, gyönyörű arcát, ami kipirult, és izzadtságcseppek gyöngyöztek rajta. A hangja… Bármikor, mikor felsóhajtott az élvezettől, minden egyes pillanatban úgy éreztem, menten elélvezek. Éreztem az illatát, az ízét… Az enyém volt. Csakis az enyém, senki másé, ez pedig boldogsággal töltött el. Valójában Tao… Nem volt annyira kis naiv, félénk az ágyban, mint számítottam rá. Hihetetlenül dögös, erősen vissza kellett magam fognom, hogy ne tegyek hirtelen valami olyat, amit később még megbánhatnék.

De miután elélvezett, és a hang, amit akkor kiadott… Az én nevemet sikoltotta, miközben háta ívben feszült, az ujjai olyan erősen markolták a hajam, hogy már fájt, és csípőjét annak ellenére fellökte, hogy erősen fogtam. Éreztem őt, és bármennyire is volt furcsa, hiszen életemben először csináltam, mégsem volt rossz. Boldog voltam, hogy örömet tudtam neki okozni, életében én először. Ezért pedig nem vártam vissza semmit, hiszen nekem elég volt az, ha ő boldog.

Pillanatokig csak figyeltem utána az arcát. Szemeit behunyta, hangosan zihált, teljesen kifacsartan feküdt az ágyamban, izzadtan, felhevült testtel. Gyönyörű volt… Annyira gyönyörű, mint eddig soha. Ahogy a kinti fények rávilágítottak izzadt testére, mintha millió apró kis gyémánt csillogott volna rajta. Szerettem volna végigsimítani rajta, de úgy gondoltam, mára ennyi elég volt, bármennyire is úgy éreztem, hogy odalent szétrobbanok. Ezért lemásztam az ágyról, egy zsebkendővel gyorsan megtörölgettem magam, majd felkaptam az alsómat, hogy mégse meztelenül aludjunk, mert talán Tao kellemetlenül érezné magát.

Visszamásztam mellé, ráadtam a bokszer alsóját, majd kihúztam alóla a takarómat, és kényelmesen elfeküdtem. Ő azonnal hozzám bújt, ami annyira édes volt, hogy legszívesebben agyonölelgettem volna, de nem akartam megtörni a pillanatot. Tao egy kissé még mindig remegett a karjaimban, de biztos voltam benne, hogy nem a félelemtől, vagy a zavartságtól. Az élvezet utóhatása volt, pontosan tudtam én is.

Gondolataimból az hozott vissza, mikor Tao bemászott a képembe, majd kissé kétségbeesetten nézett rám. Azonnal összezavarodva pislogtam párat, mire ő beharapta a vörös ajkait. Izgató volt, odalent azonnal még keményebb lettem, ami minden bizonnyal Tao is érzett, mert mélyen elpirult. Muszáj voltam elmosolyodni rajta, annyira édes volt, végül nem bírtam ki, megfogtam egyik kezemmel a tarkóját, majd egyszerűen lehúztam magamhoz egy csókra. Tao nem számított rá, így egyenesen rám zuhant féloldalasan, ami engem nem zavart túlságosan, de neki nem lehetett valami kényelmes, mert azonnal megtámasztotta magát a másik kezén, de a csókból nem vált ki, aminek nagyon örültem.

Már nem finomkodtunk. Szenvedélyesek voltunk, mégsem annyira, hiszen szerettük egymást, és odafigyeltünk a másikra. Már tudtam, hogyan kell megcsókolnom akkor, hogy megnyugtassam, hogyan, mikor kifejezzem a szerelmemet, és most azt próbáltam kitapasztalni, hogyan kell úgy csókolnom, hogy megértse, nem kell megtennie értem ezt. Ám Tao nem úgy tűnt, hogy veszi az adást, ugyanis készségesen leejtette nekem az állát, miközben kezei még mindig az alsómban markolták kicsi Kris-t. Nem mondom, álmomban sem gondoltam volna, hogy ma ilyen helyzetbe kerülök, de nem tudom azt mondani, hogy nem élvezem.

- Kris… – suttogta ajkaimra nevemet, ami túl szexi volt.
- Nem kell ezt csinálnod, TaoZi – mosolyodtam el, mire ő meglepődve húzódott hátrébb, hogy a szemeimbe tudjon nézni.
- R-rosszul csinálom? – dadogott édesen, mire kevésen múlt, hogy nem tepertem le azonnal, de visszafogtam magam.
- Ah, dehogy, tökéletes, csak… – kerestem a megfelelő szavakat, hogy megértse, amit mondani szeretnék, bár elég nehéz volt gondolkodni.
- Csak? – pislogott rám kíváncsian.
- Csak nem akarom, hogy azért csináld, mert viszonozni akarod – nyögtem ki aztán. – Azt szeretném, hogy azért csináld, mert… Te is szeretnéd. Érted, mit akarok?

Tao csak bámult rám pár pillanatig, aztán édesen elmosolyodott, végül egy csókba vont, amin nagyon meglepődtem. Azt hiszem, ez volt az első olyan csókunk, amiben ő vette át az irányítást. Annak ellenére, hogy nem tekintettem rá kevésbé férfiként attól, mert nyilván ő lesz a passzív fél, valahogy, mikor csókolóztunk, mindig én domináltam. Ugyan soha nem mondta, vagy éreztette volna, hogy ő akarja, de én minden további nélkül hagytam magam. Élveztem, ahogy ezúttal ő kér engedélyt arra, hogy bejuthasson a számba, én pedig azonnal leejtettem az állam, hogy megadjam neki ezt az örömöt. Elképesztő volt, teljesen új, furcsa, de tökéletes. Bármennyire volt eleinte esetlen Tao, mostanra már olyan jól csókolt, hogy pusztán ezzel tudna nekem okozni egy nagyobb merevedést. Mint most, csak ezúttal fájdalmasan lüktetni kezdtem.

- Azért csinálom, mert látni akarlak, Yifan – motyogta az ajkaimra, de olyan erotikusan, hogy kis híja volt, hogy nem mentem el.

Tao ezután felemelkedett rólam, a lepedőt eltüntette testemről, majd egyetlen határozott mozdulattal lehúzta az alsómat. Most, hogy végül is teljesen kitárulkozva feküdtem előtte, meztelenül, egy erekcióval a lábam között… Baromira zavarba jöttem, ami talán nevetséges volt, mégis így éreztem. Taóra néztem, aki úgy figyelte testem minden egyes porcikáját, hogy úgy éreztem, egy préda vagyok, akire bármelyik pillanatban lecsaphat. Mintha az előbb nem én elégítettem volna ki, komolyan mondom… De mégis, ezzel a csillogással a szemében egy új arcát ismertem meg. Mintha a kedves, bájos, csendes és visszahúzódó Tao eltűnt volna, helyette pedig… Egy iszonyatosan szexi csáberővel rendelkező Tao vált volna belőle, aki magabiztos és lehengerlő.

- Szeretlek – suttogtam, mire a szemembe nézett és elmosolyodott. – Tényleg nem muszáj ezt tenned, ez a te napod, nekem elég, ha te boldog vagy, és én tettelek azzá.

Tao erre ismét nem válaszolt, csak kissé közelebb férkőzött hozzám, majd jobb kezét merevedésemre kulcsolta, mire felsóhajtottam. Tény, hogy nagyon fel voltam húzva, de tudtam, hogy ő az, hogy szeretem, azért nem tettem semmi olyat, amit egyikünk sem akart. Talán nem is baj, hogy ő is örömet akar nekem szerezni, egyszerűen csak félek attól, hogy nem tudom majd visszafogni magam. Nem akarom, hogy rosszul bánjak vele, tényleg nem.

De aztán mindent elfelejtettem, mikor Tao kezeit mozgatni kezdte rajtam, miközben másik kezével mellkasomat cirógatta ujjbegyeivel. Visszafojtottam a hangomat, nem nyögtem, pedig szinte másodperceként kitörni készültek belőlem. Erősen markoltam magam alatt a lepedőt, miközben csípőm ütemesen járt. A szemeimet viszont le sem vettem Taóról, aki úgy figyelte a reakcióimat, mintha aranyat érnének. De a tudat, hogy ő csinálja ezt velem, hogy közben így figyel, mindennél többet jelentett. Nem kellett sok, éreztem, hogy nem, és bizonyára Tao is érezte.

Ekkor nem bírtam tovább, egyik kezemmel megragadtam tarkóját, majd hevesen ajkaira tapadtam, mire egy pillanatra meglepődött, de folytatta kezei munkáját. Amint nyelvünk találkozott, Tao pedig erősen rám szorított, addig bírtam. A szájába nyögtem a nevét, miközben teljes testem megfeszült, így élveztem el. Tökéletes volt… Istenem, életem legjobb orgazmusa volt, ez egészen biztos. Tao nem mozdult el tőlem, homlokát az enyémnek döntötte, onnan pislogott rám, míg én pihegtem.

Mikor elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megmozduljak, egyszerűen magamra húztam Taót, majd erősen megöleltem. Éreztem, ahogy meztelen mellkasa az enyémnek tapadt, amit ugyan saját élveztem borított, de nem érdekelt, ahogy őt sem. Csak öleltem magamhoz, hiszen annyira szerettem. Soha többé nem fogom elengedni, szükségem van rá, egyszerűen kell nekem, nem akarok nélküle lenni, enni, sétálni, pihenni, aludni, egyszerűen létezni. Ez lenne az igaz szerelem? Nem tudtam, minden esetre tökéletesen boldog voltam.

- Szeretlek, Kris – suttogta nyakamba Tao, mire nyomtam egy puszit a hajába. – Köszönöm szépen ezt a napot, soha… Soha nem fogom elfelejteni!
- Én is szeretlek – simogattam meg a hátát. – És ne aggódj, én sem, ebben biztos lehetsz.

Még percekig így feküdtünk, Tao rajtam, éreztem a szívének egyenletes dobbanását, ami egyszerre dobbant az enyémmel, pedig mindig azt mondták, hogy ez nem lehetséges. Mindig is tudtam, hogy teljesen hülyeség. Talán csak az összetartozó emberek érezhetik ezt a csodát. Olyan tökéletes volt ez a pillanat, úgy éreztem, bár megállíthatnánk az időt, és örökre így maradhatnánk. Szerettem volna mindig így ölelni Taót, az sem érdekelt, hogy valójában a saját mocskunkban fekszünk. Nem érdekelt, mert szeretem, és itt van velem. Semmi más nem számított.

- Ránk férne egy fürdés, nem? – kuncogtam, mire Tao végigsimított meztelen karomon, aztán felemelkedett rólam.
- Jó ötlet – mosolygott ő is, de olyan csodálatosan, hogy kedvem lett volna ismét magamhoz ölelni.
- Gyere, menjünk – ültem fel végül, ezzel arra kényszerítve, hogy lekászálódjon rólam, aztán mikor felálltam, felé nyújtottam a kezem, amit ő el is fogadott.
- Kris… – hallottam meg halk hangját, kissé megszorította kezemet is, mire megtorpantam, majd visszanéztem rá. – Örökké veled akarok maradni. Nem számít… Nem számít, más mit mond, én szeretlek, és senki kedvéért nem foglak elhagyni.

A szívem ebben a pillanatban robbant szét és olvasd pocsolyává. Annyira édes dolgokat mondott, annyira meghatott, hogy nem érdekelt, nyálas vagy nem, azonnal magamhoz húztam, miközben megcsókoltam.

- Örökké veled leszek, mindig meg foglak védeni, bármi történjen is. Szeretlek, Tao, ebben soha ne kételkedj – suttogtam az ajkaira, majd miután mosolyogva bólintott, ténylegesen elindultunk a fürdőbe.

***

Hétfő reggel izgatottan mentem suliba. Hiányzott Tao, bár tegnap délután láttam utoljára, mikor hazament tőlünk. Ugyan haza akartam kísérni, hogy bocsánatot kérjek az anyukájától, amiért nem vittem haza, ő ellenkezett, hogy erre semmi szükség. Végül meggyőzött, majd csak hosszas búcsúzkodás után engedtem el a karjaimból. Anya persze reggel már otthon volt, feltűnt neki az összetört váza is, amiről természetesen megfeledkeztünk, aztán Tao kiszívott nyaka is elég árulkodó volt.

Szegény ZiTao azt sem tudta, hogyan bújjon el a mellkasomban, mikor anya megemlítette, hogy biztos jól sikerült az éjszaka. Én persze azonnal hárítottam, de előtte nem lehet ilyet eltitkolni, annak viszont örültem, hogy legalább addig nem erőltette a dolgot, míg Tao ott volt. Aztán persze kifaggatott, de nem mondtam el neki. Ugyan régebben, mikor barátnőim voltak, akkor is érdeklődött, de… De az más volt, ő is nő volt, meg az annyira nem érdekelt, ha a lányokról mondok egy-két bántó szót. Tao más volt, egyáltalán nem akartam, hogy anya, vagy bárki tudjon a köztünk lévő intim dolgokról. Hiszen az csak ránk tartozik, csak ő nem értette meg, pont azért, mert régen sokat beszélgettünk erről.

- Na, jól sikerült a hétvége? – huppant le mellém Suho, majd gyorsan végigsimított Lay kezén, ahogy szintén odaállt mellénk.
- Persze, köszi, hogy eljöttetek – mosolyogtam rájuk, mire a SuLay páros mindent tudóan összenézett.
- És? – pislogott felém Lay, mire összezavarodtam.
- Mit és? – kérdeztem vissza.
- Megtörtént? – nyalta meg a szája szélét Suho.
- Aish, menjetek a francba! – kiabáltam rájuk nevetve, miközben mind a kettőnek a vállába ütöttem. – Semmi közötök hozzá, hogy mit csináltunk, oké?
- A barátaid vagyunk – biggyesztette le az ajkát Lay.
- Na, valamit mondj már – kontrázott rá Suho is.
- Nem mondok semmit! – zártam le a vitát, mire ők beletörődtek, majd visszamentek a helyükre.

Éppen csak fellélegeztem, mikor nyílt az az ajtó, és egy savanyú képű LuHan lépett be rajta. Most nem mosolygott, mint mindig, a bájos arca ezúttal nem boldogságot, sokkal inkább keserűséget és dühöt sugárzott. Meglepődtem, nem volt jellemző Lulura, hogy ilyen legyen, így aggódni is kezdtem, hogy talán valami baj történt. Nem nézett senkire, nem is köszönt, amin persze a lányok meglepődtek, hiszen LuHan szerette nekik tenni a szépet, annak ellenére, hogy együtt volt SeHunnal. Akit próbáltam nem taknyosnak nevezni.

- Mi történt? – kérdeztem egyből, amint helyet foglalt mellettem, majd levágta a táskáját a padra.
- Semmi – mondta érzelemmentes hangon, ám engem nem csaphatott be, hiszen még a szemei is kissé vörösek voltak, mint aki egész este sírt.
- LuHan, ne csináld ezt – vettem lejjebb a hangerőt, majd minden figyelmemet neki szenteltem. – Tudod, hogy bízhatsz bennem, és látom, hogy történt valami… Csak segíteni akarok neked.
- Ezen nem tudsz segíteni – nézett végül a szemembe.

Annyi fájdalom ült a máskor mindig vidám bambi szemekben, hogy azonnal megsajnáltam. Elképzelni sem tudtam, hogy mit törhette ennyire össze legjobb barátomat, de még ha segíteni nem is tudok neki, támogatni mindenképpen. Óvatosan vállára tettem a kezem, majd megszorítottam, miközben közelebb ültem hozzá, hogy csak ő hallja szavaimat.

- Bármi is történt, tudod, hogy én melletted vagyok – kezdtem bele. – Számíthatsz rám, mert a legjobb barátod vagyok. Tudom, hogy ott van neked SeHun, nyilv-
- Szakítottunk. – A hangja alig volt több suttogásnál.
- Tessék? – kérdeztem vissza, bár tökéletesen értettem, csak nem hittem el. – Úgy értem, mikor, miért? Basszus, sajnálom…
- Tao bulija után – nyelt egy nagyot.
- De hát a bulin még jól megvoltatok – lepődtem meg.
- Igen, de utána történtek dolgok – sóhajtott egy mélyet.

Mielőtt bármi mást is kérdezhettem volna tőle, belépett a matektanárunk, ami kettévágta a beszélgetésünket. Óvatosan pillantottam LuHanra, hiszen tudtam, hogy soha nem szerette, ha látják mások a gyengeségét. Én mégis nagyon aggódtam érte, hiszen tényleg szerette a kis taknyost. Mert valamiért biztos voltam benne, hogy LuHan szakított vele, és nem fordítva.

Akkor még nem is tudtam, hogy nem ez lesz az első tévedésem aznapra…

(Na, hogy tetszett? Milyen volt a 18-as rész? Most már azért számítottatok rá, hogy ilyen lesz, ugye? Én nem vagyok megelégedve vele, nem volt egy kicsit... Nyálas talán? Ti mit gondoltok erről? Aztán a fejezet vége, milyen volt a SuLay páros? Na, és LuHan? Vajon mi történt, hogy szakítottak SeHunnal? És a zárómondat, vajon hogy értette? Mi fog történni ezek után? :3

Huh, tényleg igyekeztem a fejezettel, és megmondom őszintén, nem így terveztem, nagyon nem, de a szereplők megint helyettem döntöttek. xD Most majdnem mondtam valamit, amiből rájöhettetek volna valamire, de csak majdnem. ;D 

Szóval, a következő fejezettel kapcsolatban, NEM TUDOM, hogy mikor tudom megírni, de mindenképpen igyekezni fogok, legalább még egy fejezetet hozni a hónapban. Szurkoljatok majd~ ^^

De most nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mind itt, mind Facebook-on~ *-* <3

Chuu~ ^^)

35. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Huh, őszintén...? Mérhetetlenül sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hoztam friss fejezetet. Ugyan okom volt rá, de gondolom, senkit nem érdekel, úgyhogy nem fogok magyarázkodni. ^^" Azért azt szeretném elmondani, hogy a hónapban mindenképpen meglesz a 4 fejezet, emiatt nem kell aggódni, igyekszem majd, tényleg. TwT

NYA, de most itt a fejezet, örüljetek neki, mert én annyira nem tudok. ^^" Valahogy nem úgy sikerült a fejezet, mint ahogy én azt elképzeltem, szóval kíváncsi vagyok, nektek hogy fog tetszeni Suho és Lay kapcsolata~ :3

Jó olvasást~ :3)

35. fejezet

Lay POV

Dühös voltam. Mérhetetlenül elegem volt már abból, hogy JoonMyun állandóan csesztetett. Eleinte nem zavart, valahogy elsiklottam efölött, de ennyi idő elteltével nagyon zavart. Tényleg próbáltam elfogadni, de egyszerűen nem ment. Elegem volt. Úgy éreztem, képtelen vagyok tovább elviselni a sértő szavait. Mindig mások előtt aláz meg, vagy mond nekem/rólam olyan dolgokat, amiket másnak nem kellene tudnia, vagy egyszerűen csak kínos. Valahogy ezt ő mégsem látja be, ami felidegesített. Szerettem őt, nagyon szerettem, de egyre biztosabb voltam abban, hogy nem kellene nekünk együtt lennünk.

Végül csak lassítottam az eddigi gyors tempómon, majd lassabban sétáltam tovább, ki tudja, hogy merre. Peking ezt a részét nem ismertem, hiába éltem itt tizenkilenc éve. Nem voltam az a nagyon eljárkálós fajta, inkább az a csendben meghúzódó alak vagyok, aki szeret a háttérből figyelni. Csak mióta JoonMyunnal összejöttem, megváltoztam. Tényleg nem voltam ilyen, bár nem mondom azt, hogy nem jó néha a középpontban lenni, mégis… Mégis furcsa. Még ennyi idő elteltével is.

Valójában nem is értem a mai napig, hogyan sikerült összejönnünk. Elvégre, minden olyan hirtelen történt. Az egyik nap még csak távolról figyeltem a lányokat, irigyeltem őket, hogy JoonMyun állandóan beszélget velük, hogy őket érinti, mosolyog rájuk. Féltékeny voltam… Valami olyasmi után vágyakoztam, amit még soha életemben nem tapasztaltam. Meg akartam kóstolni, tudni akartam, hogy milyen az, mikor valaki szerelemből megölel vagy megcsókol. Nem akartam azt hallgatni apámtól, hogy mikor szedek össze magamnak már végre egy rendes lányt. Féltem neki elmondani, hogy soha, semmilyen lányt nem fogok hazavinni.

Nem is emlékszem pontosan, hogyan is történt. Olyan hirtelen pottyant az „ölembe” a lehetőség, hogy együtt lehessek vele, hogy nem haboztam. Valóban… Nagyon furcsa volt. Minden új volt, teljesen érthetetlen és kusza. Ugyan már régen tudtam, mikor összejöttünk, hogy meleg vagyok, a tény, hogy most ez a valóság, nem pedig egy újabb vágyakozó álom, megijesztett. Volt, mikor féltem JoonMyuntól. De nem azért, mert okot adott volna, egyszerűen hirtelen történt minden, túl sok volt. Aki után hónapokig epekedtem, hirtelen megkaptam, és ez olyan szinten összezavart, hogy meghátráltam.

Frusztráltan sóhajtottam egy nagyot, majd körülnéztem, mégis hol vagyok. Egy park mellett álltam. Nem sokan jártak errefelé, de hatalmas villák voltak a közelben, erre egyből azt gondoltam, hogy csakis a gazdag negyed lehet, semmi más. Remek… Fogalmam sincs, hogyan jutottam el ideáig, annyira a gondolataimba merültem. De talán jobb is, van időm gondolkodni, hogy most mégis mi legyen. Mert valóban kellett nekem egy kis idő, mire ezt lerendezem magamban. Nem akartam rossz döntést hozni, át akartam gondolni tiszta fejjel az egészet, újra, hogy megtudjam, van-e még esély arra, hogy tiszta lappal kezdjünk mindent. Sokadjára… Mert nem ez az első eset, hogy elgondolkodom azon, talán szakítok majd vele. Tényleg sokszor bántott már, bár igaz, ezek csak szavak, úgy érzem, sokkal rosszabb, mintha megütne. Csakhogy JoonMyun bármennyire is volt egy igazi csábító, soha, senkire nem emelt kezet. Nem volt erőszakos típus, soha nem emelte fel a hangját, sokkal jobban szerette, mikor az emberek boldogak voltak körülötte. Ezért sem szerette, ha én is elszomorodtam időnként.

Végül beléptem a kis park kapuján. Sötét volt már, valamiért én mégsem féltem. Úgy éreztem, nem kell félnem, mert ha a gazdag negyedben vagyok, akkor itt biztosan több rendőr van a közelben, akik szemmel tartják a környéket. Legalábbis, nagyon reméltem. Valahogy mégis furcsa volt a már-már giccsesen kialakított szökőkutak mellett sétálni, valami csendesebb, eldugottabb helyet keresve. Nem voltunk gazdagok. Még azt sem mondhattam, hogy jó anyagi körülmények között éltünk, mert nem volt így. Apa kemény fizikai munkát végzett, szinte éjjel-nappal dolgozott, hogy mint családfő, el tudja tartani a családot. Anya is sokat dolgozott, de nem volt állandó munkahelye, mert nem fejezetbe a gimnáziumot a korai terhessége miatt, ezért érettségije sincs. Emiatt pedig sehová nem vették fel, pedig szakácsnak készült. Remekül főzött, tényleg megérdemelte volna, hogy egy étteremben, vagy bárhol máshol alkalmazzák a tehetsége miatt, de sajnos ez manapság nem így ment. Így takarítani járt irodákban, a közeli kis óvodában kisegített, és bár szívesen csinálta, tudom, hogy soha nem lesz elégedett.

Lassan ereszkedtem le egy padra. Takarásban volt, mert egy nagy tölgyfa alatt terült el, ahová nem ért el a lámpafény. Lehunytam a szemeimet, hogy gondolkodni tudjak. Valójában… Hogyan keveredtem bele ebbe az egészbe? Tényleg volt értelme, hogy JoonMyun mellett maradjak, mikor folyamatosan ezt csinálja? Nem volt még kapcsolatom… Nem sok tapasztalatom van ilyen téren, de abban biztos vagyok, hogy az erkölcseimet nem hagyom, még JoonMyunnak sem, hogy eltapossa. Nem voltak nagyok az elvárásaim, tényleg nem. Mikor összejöttünk, elmondtam neki is.

Az első az volt, hogy legyen hozzám hűséges. Ő megcsalt… És az fájt az egészben a legjobban, hogy nem egy akármilyen kis lánykával, hanem egy sráccal. Ugyan azt állította, nem feküdtek le, csupán egy csók csattant el közöttük, én kiakadtam. De aztán addig győzködött, hogy megbocsátottam neki, hiszen szerettem. És állítása szerint ő is engem. Nem akartam megkérdezni tőle, hogy ha szeret, akkor miért csókolózott mással, nem akartam egy újabb vitát szítani.

A második, egyben utolsó kérésem az volt, hogy legyen hozzám őszinte. Hazudott nekem. Sokszor mondta azt, hogy nem ér rá, mert otthon kell segítenie a szüleinek, vagy külön órára kell járnia. Aztán mikor sétáltam hazafelé a táncórámról, ő pedig nevetgélve jött ki egy játékteremből a barátaival… Szintén kiakadtam. De akkor nem tettem mást, csak elsétáltam mellette, mintha nem is ismerném őt. Vártam, hogy utánam jöjjön, de nem tette meg. Egy SMS-t írt nekem, hogy holnap beszélni akar velem. Fájt, piszkosul, de azt is kimagyarázta. Én pedig megbocsátottam neki, bármennyire is elegem volt már ebből az egészből. Miért? Mert tényleg őszintén szeretem őt.

Két egyszerű kérés, de ő mind a kettőt megszegte. Tudtam, hogy ha másról lett volna szó, gondolkodás nélkül szakítottam volna vele, de JoonMyun más volt. Merőben más, mint akárki más, akivel eddig találkoztam. Tényleg kevesen mondhatták el, hogy ismerik Kim JoonMyunt. Nem pedig Suhót. Mert Suho népszerű volt, menő, tapadtak rá a lányok, az iskola szépfiúja volt, akiért szinte minden lány epekedett. Köztudott volt, hogy bárkit el tudott csábítani, nagyon jó színész volt, mindenki a tenyeréből evett, de ennek ellenére nem voltak ellenségei. Kim JoonMyun viszont nem ilyen volt. JoonMyun egy végtelenül kedves, törődő srác volt, aki mindig kimutatta az érzelmeit. Nem szerette, ha szomorúak körülötte az emberek, szeretett olvasni és végtelenül békés, visszafogott személyiség volt.

Hogy melyikbe szerettem bele? Nos, mivel csak Suhót ismertem, abba az énjébe, de miután megnyílt nekem, és megismertem a valódi énjét, természetesen az igazi Kim JoonMyunba. Ez volt az igazi probléma. Felhúzott magára egy olyan álarcot, egy olyan szerepet, amiből már nem tudott, talán nem is akart kilépni. Hosszú évekbe telt neki, mire kialakította a biztos helyét a suli „ranglétráján”, talán élvezte is, hogy ő van a középpontban. De ezt az egy dolgot soha ne értettem. Miért tenné meg ezt bárki is? Miért venne fel egy maszkot, és játszaná el, hogy egy teljesen más ember, mint valójában? Soha nem mertem vele erről beszélni… Valahogy, mikor kettesben voltunk, minden olyan tökéletes volt, egyszerű… De mikor jött valaki, legyen barát, vagy csak egy ismerős, JoonMyun eltűnt, és ismét Suho vette át az irányítást. Néha félelmetes volt…

- Yixing! – hallottam meg egy kísértetiesen ismerős hangot, ami az utóbbi időben meghatározó vált számomra. – Azt hittem, soha nem talállak meg, úgy eltűntél…

- Megtaláltál – válaszoltam neki hűvösen, mire ő lihegve leült mellém, megtámaszkodva a térdein, pár percig csendben maradva.

- Hogy kerültél ilyen messzire? – nézett a szemembe, a futástól kipirosodott arccal. – Már régen Tao buliján kellene lennünk.

- Nem érdekel – rántottam meg a vállam érdektelenül, most nem volt kedvem bulizni. – Ha te menni akarsz, menj nélkülem.

- Haragszol rám? – pislogott rám meglepetten JoonMyun.

- Hogy haragszom-e? – nevettem fel gúnyosan. – Ugyan, JoonMyun, dehogy! Elvégre nem én vagyok az, aki lealacsonyít, és sértő dolgokat mond rólam a barátaid előtt. Elegem van belőle, hogy így bánsz velem. Nem veszed észre, hogy ez nekem fáj? Azt hiszed, annyira jó majdnem minden nap azzal a ténnyel szembesülni, hogy már megint megsértettél? Szerinted nekem ez olyan kibaszottul jól esik? Egyáltalán felfogod, hogy mit csinálsz? Tudod, hogy minden egyes ilyen alkalomkor sikítani lenne kedvem? Miért nem tudsz mindig olyan lenni, mint mikor kettesben vagyunk? Annyira nehéz? Tudod, őszintén… Beleuntam már, Suho…

Szinte soha nem hívtam még őt így. Pontosan azért, mert én nem akárki vagyok, hanem az állítólagos szerelme. Azt sem szerettem, mikor ő Lay-nek hívott. Ő adta nekem ezt a nevet, mert a Yixing szerinte annyira kínai, hogy már gáz. Mégsem törődtem vele, mert nem gyakran használta, kivéve, mikor a barátaival voltunk. Akkor „csak” Lay voltam. Lay, aki… Aki csak egy osztálytárs, akivel jóban lett, semmi több. Még csak a barát szót sem használta rám. De valahogy hihetetlennek hatott, mikor kettesben voltunk. Annyira más volt. Akkor szeretett, mosolygott rám, úgy bánt velem, ahogy arról mindig is álmodoztam. Elhalmozott a szerelmével, akkor igazán éreztem mindig, hogy szeret, talán ezért bírtam ki eddig mellette. Soha nem hagytak nyugodni ezek a pillanatok…

Végül JoonMyunra pillantottam, aki kissé szomorúan bámult a messzi távolban. Nem tudtam, hogy mi járhatott a fejében. Ugyan jól megismertem, voltak olyan pillanatai, mikor elzárta előlem az összes érzelmét, így semmit nem tudtam az arcáról leolvasni. Most is így volt, egyedül a szomorú kis fényt hagyta a szemeiben csillogni. Szerettem őt, tényleg, de már belefáradtam… Nekem nem kell Suho, nekem egyedül JoonMyun kell, és szerettem volna, ha nem kell ezentúl „két” embert egyben szeretnem. Nem akartam, hogy tovább játssza a szerepét. Azt akartam, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, és legyen mindenki előtt az a Kim JoonMyun, akit én szeretek. Túl nagy kérés lenne?

- Sajnálom, Yixing… – suttogta halkan, majd a szemembe nézett, ami ezúttal megbánással volt teli. – Próbálom… Próbálok változtatni, de ez nem ennyire egyszerű…
- Mi olyan nehéz abban, hogy önmagadat add mások előtt is? – néztem rá dühösen.
- Nem érted, hadd magyarázzam meg – rázta meg a fejét.
- Elegem van a magyarázkodásaidból is! – álltam fel indulatosan a padról. – Hányszor kell ezt még eljátszanunk? Az utóbbi időben nem ezt csináltuk mindig? Te elcseszted, magyarázkodtál, én pedig megbocsátottam neked, mert… A pokolba is, szeretlek, te seggfej! De hogyan bocsáthatnék meg neked újra? Túl sok ez az egész, JoonMyun, ezúttal ne várd el tőlem, hogy újra megbocsátok neked. Több idő kell, hogy átgondoljam a dolgokat.

- Szakítasz velem? – állt fel ő is, a magasságkülönbség miatt pedig le kellett rá néznem. – Yixing, kérlek, hallgass meg, esküszöm, hogy-
- Nem, JoonMyun! – szakítottam félbe. – Eleget tűrtem már tőled. Sokszor megesküdtél, én pedig még többször megbocsátottam neked. A francba is, ha fele ennyire szeretnélek, talán nem lenne ennyire nehéz. De nem tudok elsiklani efölött csak úgy. Nem akarom hallani, és remélem, te is belátod, hogy igazam van. Kérlek, ne keress, majd ha úgy érzem, készen vagyok, felhívlak. Légy jó, JoonMyun…

Egy apró, halvány mosolyt küldtem felé, majd hátat fordítottam neki és visszafelé indultam. Fájtak a szavak, tényleg nem voltam még vele ilyen kemény, de úgy éreztem, szükség volt rá. Nem tűrhettem tovább, hogy így bánjon velem. Tényleg nem kértem tőle túl sokat, de ha nem képes megtenni, nincs miről beszélnünk. Egy kapcsolat alapja a bizalom, nem így van? Én bíztam benne, de ő tett róla, hogy ez megváltozzon. Én soha nem lennék képes megcsalni vagy hazudni neki. Ő megtette, ami hihetetlenül bánt, de… Elnéztem neki. Megbocsájtottam, de talán ez volt a legnagyobb gond. Túl könnyen befolyásolna, hogy ennyire szeretem?

Már csak akkor vettem észre, hogy a könnyeim folyni kezdtek, mikor végigszántották az arcomat. Hitetlenkedve, durván letöröltem a sós cseppeket, de azok csak nem apadtak. Nem voltam egy sírós fajta, ritka, mikor valami megsirat. Most éppen… Túl sok minden összejött. Fájt ez az egész, mert tulajdonképpen, ha nem is mondtam ki konkrétan, szakítottam JoonMyunnal. Azzal az emberrel, aki a világot jelentette számomra, szerettem, csak bár belefáradtam a kapcsolatba. Azt hiszem, bármennyire is szeretem, talán el kell engednem. Talán… Valaki mást szánt nekem az ég. Valakit, aki nem JoonMyun.

Ebben a pillanatban hallottam, hogy valaki gyorsan szaladt. Szinte éreztem a talpam alatt a föld remegését, ahogy a cipője talpa durván összetalálkozott a kemény betonnal. Hitetlenkedve megfordultam, ám arra soha életemben nem számítottam, hogy JoonMyun rohan felém, aztán amint elém ért, egy pillanatra megtorpant. Hevesen kapkodta a levegőt, de végig a szemembe nézett, amiben elszántságot láttam. Ostobán csak pislogtam rá, mire ő a következő pillanatban megragadta az egyik csuklómat, majd lerántott magához, ajkait mégis gyengéden nyomta az enyémhez.

Akkor éreztem, hogy a pillangók kirobbantak a gyomromban. Olyan mértékű megkönnyebbülés volt éreznem az ismerős ajkakat a sajátomon, hogy elgyengülve engedtem neki. Szemeimet lehunytam, szabad kezemmel a tarkóját cirógattam, míg ő a derekam után nyúlt, azt simogatta, miközben másik kezünkön összekulcsolta az ujjainkat. Boldog voltam. JoonMyun olyan régen csókolt már így, hogy szinte el is felejtettem, milyen érzés. Mostanában csak gyors szájra puszikat kaptam, pedig kapcsolatunk elején már néha úgy éreztem, túl sokat csókolózunk. De most, ennyi időn érezni, hogy milyen szerelmesen, gyengéden csókol, hihetetlenül jó érzéssel töltött el.

Mikor elvált tőlem, nem húzódott el, homlokunkat összeérintette, úgy nézett fel a szemembe. Sok mindent láttam bennük, de a legfontosabb az őszinte, tiszta szerelem volt. Boldogan elmosolyodtam, hiszen ez felért egy szerelmi vallomással, amit nem gyakran csinált, bármennyire is úgy tűnt, hogy jól megvagyunk egymással. Szöges ellentéte volt a kapcsolatunk annak, mint amit sokan hittek. Nem volt romantikus, nem voltak rózsaszín nyáltengerek, sem összebújós percek. Valahogy… Hiányzott, de JoonMyun mellett egészen megszoktam, hogy ne számítsak sok romantikus dologra.

- Tudom, hogy egy seggfej vagyok, Yixing… - kezdett bele, mire érdeklődve pislogtam rá. – Valójában, meg sem érdemellek téged, őszintén. Amit veled teszek, nem tisztességes, tisztában vagyok vele. Tudom, hogy nem egy ilyen kapcsolatról álmodoztál, ebben biztos vagyok. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes partner, ezt elismerem. Nem vagyok valami romantikus típus, de ezt te is nagyon jól tudod. Viszont abban soha ne kételkedj, hogy szeretlek. Tettem ellened dolgokat, hidd el, mérhetetlenül bánom, nem tudom kifejezni eléggé, hogy mennyire sajnálom őket, de… Valójában nem tehetek mást.
- Tessék? – lepődtem meg teljesen, mire ő nyelt egyet. – Hogy érted, hogy nem tehetsz mást?
- Hosszú történet… – sóhajtott egy mélyet.
- Van időm – mosolyodtam rá kissé, hogy megnyugtassam, most már nem fogok elmenekülni.

***

Akkor, lassan két héttel ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy amit megtudok, az egy olyan mélyen őrzött titok, amit JoonMyun eddig senkinek nem mert elmondani. Megtudtam, hogy azért nem adja önmagát, mert nem teheti. Az apja belenevelte azt a személyiséget, mert szerinte olyan egy tökéletes férfi. Az apja igazi vezéregyéniség, egy gazdag cég igazgatója, ezért nem tűri el, hogy a fia ne hasonlítson rá. Szerinte már ilyen fiatal korban el kell kezdeni kiépíteni a kapcsolatokat, hogy a jövőben, mikor híres lesz a cége, és meglátják a nevét a újságban, azt mondják majd, hogy „Ó, rá emlékszem!”. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, de ez nem magyarázta, hogy velem miért viselkedett így.

Aztán elmondta, hogy az apja elvárja tőle, hogy rendes családot alapítson. Ezért kell titkolnunk, hogy együtt vagyunk, ezért feltűnősködik mindig, játszva, hogy milyen nagy nőfaló, de már a kezdetektől tisztában volt vele, hogy nem vonzzák a lányok. Azt mondta, nem szándékosan bántott meg olyan sokszor, hogy minden egyes alkalomkor el akarta nekem mondani az igazságot, de nyilván az apja megtiltotta neki, hogy megtegye. Nekem mégis elmondta, amiért végtelenül hálás voltam neki. Megfogadta nekem, hogy soha többé nem fog velem úgy beszélni, hogy nem fog átverni, és nem csal meg. Továbbá azt is megígérte, hogy fokozatosan próbálja majd lehúzni Suho álarcát, és minél többet lesz önmaga. Megértettem őt, teljes mértékben és elfogadtam.

Talán eleinte kételkedtem benne, de így, két héttel később, kicsit bűntudatom van, amiért nem bíztam benne. JoonMyun tényleg nagyon igyekezett. Láttam rajta, hogy mennyire próbál velem is törődni, de a barátait sem hanyagolni. Már a suliban is egyre többször beszélgettünk, már nem volt olyan sokat a lányokkal, amit nagyon értékeltem. Már nem csak akkor mutatta ki, hogy szeret, mikor kettesben voltunk, hanem mikor többen. Sok önbizalmat adott neki az, hogy Kris együtt volt Taóval, és ők is felvállalták. Két hét alatt sok minden változott körülöttem, de ennél boldogabb nem is lehettem.

- Min gondolkodsz, Édes? – lépett be a szobámba JoonMyun, egy szál törölközővel a csípője körül, vizes testtel, hajából még csöpögött a víz.
- Jelen pillanatban arra, hogy még mindig túl vonzó vagy… – suttogtam kissé elpirulva, mire mosolyogva elém sétált, lehajolt hozzám, majd szenvedélyesen megcsókolt. – Szeretnél tőlem valamit?

- Mintha nem tudnád – mosolyodtam el, majd a következő pillanatban már le is húztam saját, félmeztelen testemre.

Aznap volt életem legcsodásabb napja…

(Hogy tetszett? Milyen érzéseket váltott ki belőletek, már ha sikerült egyáltalán elérnem ezt? Őszintén bevallom, félek most attól, hogy nem lett valami jó fejezet. OwO Nem tudom, hogy a sok kihagyás után, vagy mert SuLay, és egyáltalán nem így terveztem... Ha érdekel titeket, kérdezzetek, elmondom, hogyan terveztem a fejezetet. ^^ De... Azért nagyon remélem, hogy olvasható lett, én minden esetre, nem vagyok megelégedve vele. >w<

Azért várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra, nyugtassatok meg egy kicsit, még ha nagyon meg sem érdemlem. ^^" Nem mintha célom lenne ez, de pár biztató szó most tényleg jól esne. :')

Chuu~ ^^)