25. fejezet

(Annyeong~ ^^

Úristen, gyerekek, extra hosszú részt írtam nektek, szóval legyetek rám büszkék! *-* Hű, de sok minden lesz ebben, úgy érzem, nagyon fogjátok szeretni. :3 Nos, tömören... Egy kis TaoRis (nem konkrétan, de majd megértitek), mindenki örömére SuLay, TaoHun, de itt lesz JunHee is, aki végre megteszi a nagy feladatát, és persze elmaradhatatlan LuHan is. ^o^

Jó olvasást~ :3)

25. fejezet

Tao POV

Mégis mi volt ez az egész? Képtelen voltam felfogni... Ez... Én éreztem őt. Éreztem ott. És bármennyire furcsa, abszurd vagy zavarba ejtő, tetszett. Annyira, hogy az emlékképek még most is itt voltak a fejemben, bármit is csináltam. Még mindig hevesen kapkodtam a levegőt, a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom pedig olyan görcsben volt, hogy azt hittem, menten megfolyt, valamint... Odalent is éreztem a hatást. Nem tudtam elhinni, hogyan lehetséges. Élveztem, megint élveztem, bár Kris akárhányszor hozzám ért, mindig így volt. Fogalmam sincs, hogyan volt képes erre, hogy ezt váltja ki belőlem, de nem akartam.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd hátradőltem. Ismét a mosdóba menekültem, mint a múltkor. Kicsit deja vum volt, hogy megint egy lehajtott WC tetején gubbasztottam, eléggé felhevült állapotban. Csak most rosszabb volt. Miért csinálta ezt? Istenem, a tekintete... Annyira szenvedélyes volt, hogy bármit megengedtem volna neki. Abban a pillanatban, amint megcsókolt, képes lettem volna az életemet is nekiadni. A lágy érintése, a forró, puha, mégis vastag, szív alakú ajkai egészen az őrületbe tudtak kergetni. És akkor a szemeiről ne is beszéljünk, amivel úgy tudott bámulni, hogy egyenesen zavarba ejtett. Hogyan volt erre képes?

Tehetetlenül a hajamba túrtam, miközben a könyökömre támaszkodtam, de nem volt jó ötlet, mert így egyenesen a szép kis dudorral szemezhettem a lábam között. Hihetetlen volt még mindig. Képes volt... Képes volt egy másik srác elérni ezt nálam. Pontosabban, nem is egy másik srác, hanem maga Kris. De miért pont ő? Miért kell nekem ennyire vonzódnom hozzá? Miért csak most vettem észre, hogy valójában mennyire helyes és... És miért csak most lettek iránta furcsa érzéseim? Francba veled, Wu Yi Fan... Biztos vagyok benne, hogy csak szórakozott velem. Hiszen mikor azt mondta, szeret, egy pillanatra olyan mértékű boldogság költözött a szívembe, hogy azt hittem, azonnal a nyakába borulok.

Valahogy mégis inkább megdöbbentett. Akkor úgy gondoltam, csak átvert. Hogy csak fogadásból csinálta, vagy hogy nevessen rajtam egy jót. Minden átfutott az agyamon, aztán mikor magyarázkodásba kezdett, mindent el is felejtettem. Megint csak sajnálta... Elegem volt már abból a szövegből. Annyiszor hallottam tőle, azt akartam, hogy inkább ne beszéljen, csak ismét érjen hozzám. Magam sem tudtam, hogy hogyan volt bátorságom kimondani, de megtettem. Ő pedig nem habozott, megcsókolt. Azt hiszem, örökre a lelkembe égett az a pillanat, mikor fenekemre csúsztatta a kezét, majd még jobban magához húzott, ezáltal megéreztem őt. Akkor boldog voltam. Tetszett és élveztem. De aztán...

Gondolkodásomból a mosdó ajtajának a csapódása hozott vissza. Azonnal felhúztam a lábaimat, hogy még csak ne is lássák, hogy itt vagyok, majd befogtam a számat is, hogy egy pisszenést se hallassak. Fogalmam sem volt, hogy ki jött be, de nem akartam, hogy tudja, én itt vagyok. Megnyitotta az illető a csapot, majd egy kicsit tompult a hang, mikor valaki aláteszi a kezét, hogy arcot moshasson. Csak bámultam a fehér ajtót, valahogy pedig biztos voltam benne, hogy pont nekem háttal állt az illető. Pár pillanattal később a vízcsobogás abbamaradt, ám ekkor újra csapódott az ajtó, majd hangosan kiabálni kezdtek.

- Mégis miért futottál el? - A srácnak dühös hangja volt, bár egészen kellemes, de még soha nem hallottam.

- Még kérdezed? - vágott vissza a másik, akinek valamivel gyengédebb volt a hangja, mégis fröcsögött a gúnytól. - Nem vagyok kíváncsi arra, hogy a ribancaid nyáladzanak rád, már elnézést. Tudtommal pasid van, szóval joggal vagyok felháborodva, nem igaz?

- Ezt azonnal fejezd be! - sziszegte a feltehetőleg dominánsabb srác. - A francba is, Lay, szeretlek, nem akarlak elveszíteni!

- Akkor meg ne csináld ezt... - suttogta hirtelen a Lay-nek nevezett srác. - Tudod te... Tudod te, hogy mit érzek minden egyes alkalomkor, mikor lányokkal vagy körülvéve? Van fogalmad róla, hogy mennyire fáj látnom, hogy utánad bomlanak a csajok, és még csak nem is tudják, hogy én létezem? Elvárod, hogy mindehhez jó képet vágjak, mikor legszívesebben megszaggatnám az összes emberi lényt, aki rád mer nézni?

A csendet csak Lay szipogása törte meg. El sem bírtam képzelni, hogy mégis kik lehetnek ők, de nagyon kíváncsi voltam. Ezek szerint ők is melegek és együtt vannak, csak ők is titokban. Szóval nem mi vagyunk egyedül SeHunnal. És persze JongDae a barátjával... Nyeltem egy kisebbet, mikor végre felcsendült egy nevetés, erre pedig Lay is abbahagyta a szipogást. Nagyon füleltem, hogy semmiről se maradjak le, így mikor elhalkult a nevetés, minden erőmmel a hangokra koncentráltam.

- Most mégis mit nevetsz? - hallottam meg Lay hüppögését. - Egyáltalán nem vicces, JoonMyun...

- Csak elképzeltem, amint vérszemet kapsz, féltékenységi rohamod lesz, és mindenkit kinyírsz, aki csak rám mer nézni - kuncogott a másik, majd lépteket halottam, ami visszhangot vert a mosdóban.

- Nem vagyok féltékeny - motyogta Lay.

- Tényleg? - A JonnMyun-nak nevezett srác hangja most sokkal mélyebb lett, mintha ezzel akarta volna elcsábítani a másikat. - Pedig nekem nagyon úgy tűnt... De nem baj, Édesem, legalább tudom, hogy szeretsz engem. Ígérem, nem fordul elő ilyen többet, jó? Sajnálom, Yixing... Szeretlek.

Még egy pillanatra az én levegőm is elakadt ettől a vallomástól, nemhogy Lay-é! Kissé elmosolyodtam, de azonnal eltűnt, mikor belegondoltam, hogy én milyen helyzetben vagyok. Tulajdonképpen együtt vagyok SeHunnal. Szeretem őt, tényleg... Csak nem eléggé. Úgy érzem, nem szerelemből. Kedvelem, nagyon szeretek vele lenni, kedves, aranyos, helyes, de... De nem elég. A külseje vonz, hatással van rám a mosolya, az egész lénye, de a csókjai mások. Azt is élvezem, de mégsem annyira, hogy elindítson bennem olyan érzelmeket, mint a előbb Kris-nél. Francba már, miért van ez? Nem akarom ezt érezni! Nem akarom, hogy Kris-hez is vonzódjak! Nem, nem, nem és nem!

Hallottam odakintről a csókolózás hangjait, de nem akartam elképzelni a jelenetet. Még bele is pirultam, hogy én most tulajdonképpenn kihallgattam őket, és csak reménykedni tudtam benne, hogy ha valami úton le is bukom, ne verjenek meg miatta. Bár valamiért úgy gondoltam, hogy nem tennék meg, hiába nem ismernek. Ekkor viszont ismét nyílt az ajtó, abban a pillanatban pedig hallottam a sok cipődobogást, mintha szétrebbentek volna. Pár pillanatig csend uralkodott, én pedig már alig bírtam ki, hogy ne rontsak ki a fülkéből, és nézzem meg a párost, valamint az új vendéget is.

- Ne haragudjatok, hogy zavarok - hallottam meg SeHun mosolygós hangját.

- N-nem zavarsz - dadogta Lay, eléggé jellegzetes hangja volt.

- Gondolom... - SeHun hangja azt sejtette velem, hogy továbbra is mosolyog, közben pedig lépteket hallottam, majd a csapból ismét folyni kezdett a víz. - Tudjátok, aranyosak vagytok együtt.

- Mi? - szólalt fel most már JoonMyun. - Mi nem vagyunk együtt!

- Persze - csendült fel SeHun édes nevetése. - Nyilván megvizsgáltad a száját a nyelveddel.

Ezután a víz csobogása megszűnt, majd pár pillanatig csend volt. Továbbra is csak füleltem, de már annyira viszketett a tenyerem, hogy lássam is az eseményeket, ne csak halljam, hogy inkább rámarkoltam a térdemre, nehogy megmozduljak.

- Ha elmondod valakinek... - kezdett bele JoonMyun, de SeHun kuncogása félbeszakította.

- Srácok, én is meleg vagyok, ráadásul barátom is van, akivel osztálytársak vagyunk - mondta nyíltan SeHunnie, mire egyből elpirultam.

- Tényleg? - hallottam meg Lay döbbent hangját. - Ki vagy te?

- Oh SeHun, örülök. - Biztos voltam benne, hogy meghajoltak egymás előtt. - Na, és ti?

- Én Kim JoonMyun vagyok, végzős, egészségügyi szak, ő pedig az osztálytársam, Zhang Yi Xing - mutatta be magukat, nekem pedig azonnal beugrott, hogy Kris is ezen a szakon van, tehát akkor osztálytársak.

- Most, hogy így megismertük egymást, remélem, tényleg nem jár el a szád, SeHun - szólalt meg ismét JoonMyun.

- Ne aggódj - biztosította SeHun. - Biztos lesz olyan, mikor ti kaptok rajta a barátommal, akkor majd kvittek leszünk.

- Ki a barátod? - kíváncsiskodott Lay.

- Édesem, ne legyél már ennyire kíváncsi, hamar megöregszel itt nekem - nevetett fel JoonMyun. - Menjünk, rendben?

- Olyan vagy, Suho! - Lay hangja egy kicsit sértettnek tűnt, aztán már csapódott is az ajtó mögötte.

- Azt hiszem, utána kellene menned - kuncogott Hunnie.

- Megyek is. További szép napot, SeHun - búcsúzott JoonMyun, talán becenevén Suho.

- Neked is, hyung!

Miután ismét csapódott az ajtó, hallottam, hogy SeHun sóhajtott egyet. Végül elindult, majd egyenesen azt a fülkét próbálta kinyitni, amiben én kuksoltam. Azonnal pánikba estem, a szívem ismét vadul kalapált, hát még akkor, mikor SeHun rángatni kezdte az ajtót, aztán már dörömbölt is! A végén már kiabált, hogy ha nem jövök ki azonnal, visszahívja Suhót és megveret vele. Megijedtem, bár biztos voltam benne, hogy csak azért lett ilyen ideges, mert végül is ha nem én lettem volna, megtudtam volna, hogy ő meleg és van egy barátja. Én sem lennék boldog, de végül óvatosan kinyitottam elhúztam a reteszt.

SeHun azonnal kirántotta az ajtót, majd amint meglátta, hogy én vagyok az, dühös arckifejezése azonnal megváltozott döbbentté. Ajkai elnyíltak, nagyokat pislogott, és csak állt ott, mint valami szobor, aki nem érti a helyzetet. Én csak néztem őt percekig, végül neki is megindultak a végtagjai. Először lépett felém egyet, aztán szeme végigsiklott rajtam, majd megállt egyetlen pontnál. Mikor felfogtam, hogy mit bámul, azonnal elvörösödve takartam el magam, majd nem is mertem többet ránézni. Hunnie csak beljebb lépett, magunkra zárta az ajtót, majd egyszerűen felemelte a fejem és az ajkaimra tapadt.

 Azonnal belesóhajtottam a heves csókba, jól esett, főleg ilyen állapotban. Nem gondoltam semmire, nem is nagyon tudtam, a kezeim maguktól indultak el, majd egyikkel megragadtam SeHun csípőjét, míg másikkal a derekát, végül az ölembe húztam, de ezúttal szemből. Megint csak olyan érzésem volt, mintha ez már egyszer megtörtént volna, csak ez most sokkal jobb volt. Élveztem SeHun édes ajkait az enyémeken, csípőjét körülöttem, ami olyan jó érzés volt, mint kevés dolog. Átkarolta a nyakam, majd a következő pillanatban megmozdította a csípőjét, mire akaratlanul is belenyögtem a csókba, majd el is váltam tőle.

- Tudod, hogy irtó dögös vagy ilyenkor? - suttogta a fülembe SeHun, mire nyeltem egyet az izgatottságtól, kezeimmel továbbra is a csípőjét szorongatva. - Szeretlek, Tao...

Képtelen voltam válaszolni. Bűntudatom volt amiatt, hogy ő ennyire szeret engem, hogy felvállal engem, én meg... Én meg közben a tetőn csókolózom Kris-el, és ha lehetőségem lett volna rá, talán... Nem! Úristen, miért gondolok ilyenekre? Nem tettem volna meg, nekem itt van SeHun, vele kell törődnöm! Nem is gondolkodtam többet, óvatosan megfogtam az állát, majd ismét egy csókba húztam. Kicsit még mindig idegen volt tőle ez az egész. Furcsa volt vele csókolózni, teljesen más, mint Kris-el, mégis jó. Talán furcsa volt, hogy én irányítottam, de SeHun hagyta magát, ami kifejezetten tetszett.

- Hazakísérsz? - suttogta az ajkaimra, mikor elvált tőlem, de egyáltalán nem mozdult.

- Persze - mosolyodtam el.

Miközben nagy nehezen elindultunk, próbáltam nem arra gondolni, hogy mekkora szemét vagyok, hogy ezt művelem vele.

***

Jó pár nappal, talán egy héttel is később már sokkal jobb állapotban voltam. Szükségem volt időre, hogy mindent letisztázzak magamban, az pedig sokat segített, hogy Kris valóban elkerült engem, szinte nem is láttam, de közben SeHun mellettem volt. Valamiért úgy éreztem, hogy így sokkal egyszerűbb. Nem gondoltam rá, a napjaimat SeHunnal töltöttem, csak rá gondoltam, senki másra. Néha úgy éreztem, az életem nem is lehetne szebb ettől, kivéve néhány apró tényezőt. Például, mikor eszembe jutott Kris. Miatta még mindig úgy éreztem, hogy átvertem SeHunt. Pedig nem érdemli meg, hogy megcsaljam őt. Látszik rajta, hogy szeret engem, támogat, biztat, mindig mellettem van. Nagyszerű pár, soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de... Pozitívan csalódtam ebben az egész meleg dologban.

Azóta sem hoztuk fel azt a napot, bár kíváncsi voltam továbbra is, hogy ki lehet Lay és Suho, de nem akartam ebbe belemenni. Úgy éreztem, nem tartozik rám, hiszen csúnya módon kihallgattam őket, még ha csak véletlenül is történt. Talán majd egyszer, teljesen véletlenül én is beléjük botlok. Bár zavarban lennék előttük, az biztos. Kicsit még mindig furcsa, hogy többen vagyunk az iskolából. Sőt, még az is lehet, hogy valakiről nem is tudunk! Érdekes, hogy eddig ez egyáltalán nem foglalkoztatott, most pedig egyre jobban kíváncsi voltam rá.

- Szia, Tao - köszönt rám bátortalanul JunHee. - Leülhetek melléd?

- Szia, persze - mosolyodtam el, majd arrébb húzódtam a padban. - Hogy vagy?

- K-köszönöm, jól - bólintott egy aprót, majd félve a szemembe nézett. - És te?

- Mostanában én is nagyon jól - mosolyogtam továbbra is.

- Igen, mióta itt van SeHun-oppa, tényleg sokkal többet mosolyogsz - pirult el kissé.

Egy pillanatra összezavarodtam. Vajon miért hozta most ezt fel nekem JunHee? Talán tetszene neki SeHun? Nem értettem, de ki akartam belőle szedni, persze csak kedvesen. Tényleg elég régen beszéltünk, pedig előtte szinte napi szinten társalogtunk. Tény, hogy elhanyagoltam őt, de most itt volt a remek alkalom, hiszen nekem most angolom lesz, SeHun pedig kínain van. Láttam a lányon, hogy valami nincs rendben vele. Máskor sokkal vidámabb volt, többet beszélt, most valahogy eléggé szűkszavú volt.

- Minden rendben? - tettem a kezem a vállára, majd halkabbra váltottam.

- Hát... - kezdett bele, teljesen elpirulva. - Én... Én valójában kérdezni szeretnék valamit, Oppa...

- Rendben, kérdezz - mosolyodtam el biztatásképpen.

- Azt hiszem, talán nem itt kellene... - motyogta.

Szó nélkül felálltam, majd kifelé indultam a teremből, megtartottam az ajtót JunHee-nek, majd a kihalt folyosón elsétáltunk egy eldugott sarokig. Ott a lány a falhoz állt, majd ajkait beharapta, úgy nézett fel rám. Szép szemei csillogtak, még mindig nagyon csinos volt, kedveltem őt, de mint nő, egyáltalán nem vonzott. Aranyos volt, kedves, én pedig szerettem vele beszélgetni, ennyi.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdeztem meg ismét, mert mintha egy kicsit sápadt is lett volna.

- Mm, ne aggódj - mosolyodott el halványan. - Oppa, tudom, hogy a kérdésem váratlan lesz, és nagyon meg fog lepni, de... Kérlek, ne legyél rám dühös, rendben? Én csak... Nem tudom magamban tartani, tudni akarom a választ, mert... Szóval, ne haragudj, rendben? - nézett fel a szemebe nagy, bociszemekkel.

- P-persze, mondd csak nyugodtan - nyögtem ki nagy nehezen.

- Oppa... - harapta be az ajkait, majd végül határozottan a szemembe nézett. - Te együtt vagy SeHun-oppával?

Úgy ledöbbentem, hogy még el is hátráltam tőle pár lépést. Alig fogtam fel, hogy mit kérdezett, tényleg nagyon megdöbbentem. Úristen, hiszen JunHee lány, ő... Ő hogy vette észre? Vagy... Egyáltalán miért nem undorodik ettől? Én... Most mit mondjak neki? Valljam be? Óvatosan visszanéztem a lányra, aki csak elpirulva nézett engem, el-elkapva a pillantását rólam. Aranyos volt, mégis nagyon meglepődtem. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy őszintének kell vele lennem, nem hazudhattam neki, mert nem érdemelte meg.

- Én... - kezdtem bele, mire JunHee azonnal felém kapta a fejét, én pedig sóhajtottam egyet. - Igen, együtt vagyunk SeHunnal.

- Tudtam! - mosolyodott el a lány. - Tudtam, hogy tényleg így van!

- Te... Te örülsz ennek? - döbbentem meg ismét.

- Persze, Oppa, hiszen boldog vagy, nem számít, hogy lánnyal vagy fiúval! - mosolygott tovább. - Csak tudod... Már nagyon kíváncsi voltam. Láttam, hogy milyen a kapcsolatotok, láttam, hogy SeHun-oppa hogyan figyel téged, hogy amikor megérinti a pad alatt a combodat, te mindig elmosolyodsz, vagy mikor megfogjátok egymás kezét, te mindig elpirulsz - hadarta egy szuszra.

- Ennyire... Ennyire egyértelmű? - nyögtem ki elpirulva.

- Ugyan, Oppa - ölelt meg hirtelen JunHee, majd megpuszilt. - Szerelmes vagy, érthető, hogy nem tudod titkolni. Yah, olyan boldog vagyok! Remélem, nem amiatt kerültél ilyen sokáig, mert féltél, hogy esetleg másképp néznék rád utána, mert nem! Örülök, hogy végre megtaláltad az igazit. Mondd csak, Oppa, milyen érzés?

Ahogy hallgattam JunHee örömteli kérdéseit és fecsegését, egyre inkább elhatalmasodott rajtam ismét a bűntudat. Eddig pedig olyan jól sikerült elnyomnom! Akkor most miért jött elő ilyen hirtelen már megint? Annyira rossz... Miért nem szerethetem olyan szerelemmel SeHunt, amivel megérdemelné? Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Hogy tehetem ezt vele? Hiszen végül is átverem... Azt hazudom neki, hogy szeretem, miközben nincs így. Akárhogy prbálom magamnak bemesélni, egyszerűen képtelen voltam rá. Szerettem őt, tényleg, jobban, mint először, de még mindig nem eléggé. És mostanában úgy éreztem, hogy már nincs is értelme tovább próbálkoznom. Ennek ellenére kitartottam mellette. De ez nem szánalom volt, tényleg igyekeztem megszeretni őt, és még mindig ugyan úgy vonzódtam hozzá, kedveltem, csak... Talán rájöttem, hogy nem ő az igazi számomra. Most pedig, hogy JunHee ezeket mondta, a bűntudat elemi előrvel csapott a szívembe.

- O-Oppa, úgy elszomorodtál, minden rendben? - kérdezte JunHee aggódva. - Ha miattam, akkor esküszöm, hogy én senkinek nem fogom elmondani!

- Nem, nyugodj meg, Juniel, nem a te hibád - ráztam a fejem, mire ő egy kicsit meglepődött. - N-ne haragudj, nem szándékos volt a becézés, csak úgy ez jött a számra.

- Semmi baj, de akkor mondd el, hogy mi bánt - fogta meg a kezem óvatosan, majd megszorította. - Bennem megbízhatsz, tényleg nem mondom el senkinek. Köztünk marad. Nem szeretem, mikor szomorúnak látlak, Oppa. Minden sokkal szebb, ha mosolyogsz.

Erre egy kissé elmosolyodtam, de nem tartott sokáig. Sóhajtottam egy nagyot, majd én is megszorítottam Juniel kezét. Tényleg bíztam benne, valahogy éreztem, hogy neki tényleg elmondhatnám, talán sokkal jobb lenne, ha kiadnám magamból, valamiért mégis féltem. Hiszen ha elmondom neki, akkor az már tényleg egy igazi probléma lesz, míg én magamban el tudom nyomni, tudomást sem véve róla. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy ki kell adnom magamból, mert akkor sokkal könnyebb lesz minden.

- Tudod... - kezdtem bele, majd a szemébe néztem, amik kíváncsian csillogtak. - Valójában nem vagyok szerelmes SeHunba. Úgy értem, persze, szeretem nagyon, de ez nem szerelem. Kedvelem, vonzódok hozzá, szeretek vele lenni, de... Ez nem szerelem. De együtt vagyok vele, mivel ő is szeret engem, én pedig nem akarom megbántani. Nem akarom neki elmondani, mert nem érdemli meg, hogy ezt tegyem vele. Valójában nem is akarok vele szakítani, mert tényleg kedvelem és jó vele lenni. Remek partner, tényleg nem kívánhatnék tőle jobbat, kedves, aranyos, odaadó, szeret engem, támogat, de... Képtelen vagyok szeretni őt, valaki más miatt...

JunHee figyelmesen hallgatott, majd biztatóan megszorította a kezemet, miközben mosolygott, ezzel ösztökélve a folytatásra. Vettem egy mély levegőt, majd tovább folytattam, ha már egyszer belekezdtem.

- Van valaki, akihez az utóbbi időben kezdtem vonzódni. Igazából, a legjobb barátok voltunk, de valahogy azt vettem észre, hogy mikor megcsókol, akkor nekiadnám az életemet is. Ez olyan... Elmagyarázhatatlan, de még mindig úgy érzem, hogy képes lennék meghalni egyetlen érintéséért vagy csókjáért. Soha nem gondoltam még rá úgy, hogy talán többet érzek iránta. Őt is kedvelem, de máshogy, mint SeHunt. Ő nekem olyan... Talán olyan, mint maga a két lábon járó szenvedély. Ha... Ha rá gondolok azonnal hevesebben ver a szívem és azt kívánom, bár örökre csak a karjaiban lehetnék. Én nem tudom, mi ez, félek ettől az egésztől és össze vagyok zavarodva...

JunHee ezúttal kissé aggódva nézett a szemembe. Nem tudtam, hogy mire gondol, de szerettem volna, ha megosztja velem. Ugyan nem nagyon tudtam megszólalni, féltem, hogy akkor esetleg mást fog mondani, így inkább csendben maradtam. Valamit előbb-utóbb csak mond, nem igaz? Végül, pár perc csend után Juniel sóhajtott egy nagyot, majd egy kis mosollyal a szemembe nézett.

- Oppa, te egyszerűen szerelmes vagy abba a másik személybe, míg SeHun-oppát csak kedveled, ennyi az egész.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna, lépteket hallottam meg magam mögül, így odakaptam a fejem a másik irányba, de azonnal meg is döbbentem. Egy idegen, alacsony srác sétált ott vele. Az arca eléggé lányos volt, mégis helyes, aranyos és kedves. Nevetett valamin, miközben ököllel beleütött a másik srác vállába, aki szintén nevetett. Ez a másik srác pedig Wu Yi Fan volt...

Akibe tényleg őrülten szerelmes voltam...

(Nya, milyen lett? *-* Omo, most nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre~ Szerintetek hogy fog folytatódni a történet? Tao végre rájött, Junielnek hála, hogy akit szeret, az nem SeHun, hanem Kris, vajon mit fog tenni? Mit szóltatok JunHee-hez? És Kris-nek vajon hogy sikerült rávennie LuHant, hogy visszautazzon Kínába? Mi a terve vele? Ezek után minden egyszerű lesz? ;)

Hű, tényleg nagyon kíváncsi vagyok, várom a véleményeket mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)

24. fejezet

(Annyeong~ ^^
Mivel fogalmam sincs, hogy mit akartam írni eredetileg, nos...

Jó olvasást~ ;D)

24. fejezet

Kris POV

Nagyon meglepődtem, mikor megfordultam, és Tao állt velem szemben. Elkezdett nekem hebegni, aztán egyszerre sápadt el, és lett pipacsvörös, amit nem értettem. Láttam rajta, hogy egy kicsit rosszul van, így nem hagyhattam ki, hogy ne érintsem meg, még ha úgy is tűnt, csak jó szándék. Végül kézen fogtam, majd elkezdtem húzni a tető felé. Szerencsére nem ellenkezett, ami a depressziós tegnapi napom után nagyon jól esett a szívemnek. Ugyan fogalmam sem volt, hogy mégis mi történt vele, amiért ennyire rosszul lett, reméltem, hogy a friss levegő segíteni fog rajta.

Mikor felértünk, óvatosan bezártam mögötte az ajtót, majd leültettem a padra. Egy szál póló volt rajtam, és igaz, hogy már március volt javában, a tetőn mégsem volt jó idő. De nem számított, mert velem volt Tao. Ha jégkockává fagynék, az sem érdekelne, mert ő végre mellettem van. Végül én is leültem mellé, kényelmes távolságban, majd figyelni kezdtem a szép arcát. Valójában már annyira jól ismertem az alapjáraton kicsi, de gyönyörű, pandákhoz hasonló táskás szemeit, a jellegzetes orrát, a kissé kiálló arccsontját, ami megadta a karakterét az egész arcának, a keskeny, mégis tökéletes ajkakat; mintha a saját arcomat bámultam volna. Csak ez sokkal szebb volt.

Tao nem csinált semmit, csak maga elé bámult, az arcán még mindig ott volt az enyhe pír, de még úgy sem akart eltűnni, hogy már percek óra csak bámult ki a fejéből. Óvatosan felemeltem a kezem, majd a hátára simítottam, mire megrezzent, majd felém kapta a fejét. Egy pillanatra a szemembe nézett, majd azonnal az ölébe ejtett kezeivel kezdett szórakozni. Komolyan nem értettem, hogy mi ütött belé, tegnap nem ilyen volt. Most mintha... Megint a régi Tao lenne, nem pedig az a srác, aki kegyetlen módon összetörte a szívemet, bár tudta nélkül.

- Jól vagy? - kérdeztem végül rá, majd várakozva az arcát kezdtem szuggerálni.

- Kris... - motyogta halkan a nevem, de ezt is annyira jól esett hallani a szájából, mintha legalább szerelmet vallott volna. - A múltkor azt mondtad... Azt mondtad, hogy bármit elmondhatok neked, ugye? - nézett végül a szemembe, kissé összezavarodva.

- Persze - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra, mivel sejtettem, hogy SeHunról lesz szó.

- Én... - kezdett bele, de ismét megszakította a szemkontaktust. - Én össze vagyok zavarodva. Nem tudom, fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedjek vagy mit csináljak. Nem tudom kezelni a helyzetet, még... Még túl friss, és váratlan, erre jött JongDae, és egyszerűen elbizonytalanított, de eközben meg az eszem és a szívem mást mondanak... Nem értem, nem tudom, mit csináljak...

Csak hallgattam a kétségbeesett hebegését, amiből szinte semmit nem tudtam leszűrni. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, nem tudtam, hogy ki az a JongDae, hogy mitől fél ennyire, hogy mit mond a szíve és az esze, és mi olyan friss neki. Hiába próbáltam gondolkodni, semmi nem jutott eszembe. Kicsit szégyelltem emiatt magam, de próbáltam nem mutatni, hogy ennyire tudatlan vagyok. De mielőtt megszólalhattam volna, Tao hirtelen felnevetett. Meglepődtem, hiszen ez a nevetés nem volt őszinte. Hamis, erőltetett, mintha már kínjában nevetne. Tényleg nem értettem, szinte megijesztett ez a viselkedés.

- Persze, nem is érted, hogy miről beszélek itt össze-vissza... - nézett ismét a szemembe, amik könnytől csillogtak, majd szipogott egyet, miközben durván letörölte a könnyeit. - Sajnálom.

- Tao... - szakadt ki belőlem, majd nem bírtam nézni, hogy megint sír, közelebb húzódtam hozzá, majd félve magamhoz öleltem.

Szerencsémre nem ellenkezett, de nem is viszonozta az ölelést. Csak a fejét a vállamra hajtotta, így rázta a zokogás. Közben én csak simogattam a hátát, mint mindig, és mostanra inkább aggódni kezdtem. Ha ennyire össze van valaki zavarodva, az soha nem volt jó. Akkor időre van szüksége, hogy rendbe tegye a gondolatait. Tudtam, hogy nem könnyű neki mostanában, a tegnapi napon elég tanúbizonyságot tett erről, de akkor nem értettem, hogy miért nem ad magának egy kis időt. Francba veled, Huang Zi Tao, hogy ennyire szeretlek... Miért kellett elcsavarnod a fejem?

Végül sóhajtottam egy nagyot, majd fejemet a hajába fúrtam. Beszívtam a samponja édeskés illatát, miközben lehunytam a szemeimet. Most, hogy megint ilyen közel volt hozzám, a szívem ismét hevesebben kezdett verni, a vérem felpezsdült az ereimben, az agyam ordította, hogy fékezzem magam, a szívem pedig, hogy csináljak valamit. Bármennyire is próbáltam ellenkezni, a szívem mégiscsak erősebb volt nálam. Kezemet először óvatosan az oldalára simítottam, úgy kezdtem el cirógatni, mire éreztem, hogy a nyakamba sóhajt. Mivel tudtam, hogy már nem sír, egy kicsit elmosolyodtam.

Felemeltem a fejem, de kezem továbbra sem hagyta abba az oldala cirógatását, amitől már ki is rázta a hideg. Másik kezemet a térdére tettem, azt pedig egyre feljebb kezdtem el simogatni a lehetetlenül szűk nadrágján keresztül, ami megjegyzem, iszonyatosan dögös volt. Mikor egyik pillanatban kezem a belső combjára kúszott, Tao gyorsan felkapta a fejét, majd olyan őszinte kíváncsisággal bámult a szemeimbe, hogy egy pillanatra meg is dermedtem. Nem tudom, hogy ezek után meddig bámulhattunk egymás szemébe, hogy mit látott bennük, de nem is foglalkoztam vele. Közeledni kezdtem hozzá, mire láttam a szemében a reményt és a bánatot egyszerre.

- Kris, ezt n...

Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, ajkaimat az övére tapasztottam, már nem érdekelt semmi. Ha csak akkor kaphatom meg, ha szüksége van rám, nem érdekelt. Tudom, hogy ezzel úgymond kihasználom őt, és csak még jobban összezavarom, de nem tehetek róla. Szerelmes vagyok belé és már túl sokáig vártam rá. Miközben szenvedélyesen csókoltam, egyik kezemet a tarkójára csúsztattam, ott simogattam, míg másik kezemet a derekára szorítottam, így próbáltam meg minél közelebb húzni magamhoz. Tao pedig eleinte éreztem, hogy ellenkezik, de mikor végigsimítottam nyelvemmel a felső ajkán, aprót beleharapva, egy sóhajtás kíséretében ejtette le az állát, hogy ismét feltérképezhessem a szája belsejét.

Pár pillanattal később Tao hevesen visszacsókolt, de olyan hévvel, hogy azt hittem, menten meghalok tőle. A szívem így is majdnem kiakadt, hát még ezután! Szenvedélyesen a hajamba túrt, miközben én egy egyszerű mozdulattal vetettem át a jobb lábát a csípőm körül, majd ültettem az ölembe. Erre ő átkarolta a nyakam, úgy csókolt tovább, mint aki el sem akar ereszteni. Én sem voltam tétova, azonnal csípőjére csúsztattam két kezemet, majd közelebb húztam magamhoz. Mikor megéreztem, hogy bizony nem csak rám volt nagy hatással a heves csókunk, szinte egyszerre nyögtünk fel. Csak ekkor váltunk el egymástól, de Tao nem távolodott el tőlem, ami olyan boldogsággal töltötte el a szívemet, hogy akaratlanul és eljárt a szám.

- Szeretlek... - suttogtam ajkaira.

Amint felfogtam, hogy mit is mondtam, abban a pillanatban Tao elhúzódott tőlem, majd olyan hitetlenül nézett rám, hogy megért volna egy röhögőgörcsöt, ha éppen nem lettem volna ilyen helyzetben. Hevesen kapkodtuk a levegőt, Taozi ajka vörös volt, a fekete hajával és a sötéten csillogó szemével együtt pedig annyira szexi, hogy legszívesebben itt helyben letepertem volna. Ehelyett csak beharaptam az ajkaimat, hogy még véletlenül se mozduljak, végül nagy nehezen kinyögtem.

- Mármint, nem... - néztem félre. - Úgy értem, persze, hogy... Kedvellek, mint barátot, de semmi több, én csak... Nem tudom, sajnálom...

- Kris - hallottam meg Tao meglepően határozott hangját, mire visszapillantottam a szemébe kérdőn. - Nem érdekel, csak... - Itt viszont újra bátortalan lett, még el is pirult. - Csak csókolj meg!

Azt hittem, hogy abban a pillanatban fog kiszakadni a szívem a helyéről. Egy pillanatig ledöbbenten bámultam az ölemben ülő kis pandát, de végül a kezem hamarabb cselekedett, minthogy az agyam felfogta volna a hallottakat. Egyszerűen megfogtam a pólóját, magamhoz húztam, majd ismét egybeolvasztottam az ajkainkat. Annyira tökéletes volt. Azok a mézédes, gyönyörű, tökéletes ajkak... Rabul ejtettek. Nem is tudtam pontosan, hogy mikor szerettem beléjük, de ennyi idő elteltével is az érzelmeim semmit nem változtak. Még mindig ugyan úgy égtem a vágytól, hogy megkaphassam őket, mint a legelső napon.

Ezúttal a csókunk lágyabb volt, mégis sokkal bensőségesebb. Tao egyik keze az arcomat fogta, és felváltva simogatta a nyakammal együtt, miközben én nem bírtam megállni, egyik kezemet a fenekére vezettem, azzal még közelebb húztam magamhoz, de olyan szinten, hogy ha nem érezte a merevedésemet, akkor semmit sem. Tao erre csak belemosolygott a csókba, amit még mindig nem szakítottunk meg. Féltem tőle... Valójában rettegtem attól, hogy ha elválok tőle, akkor felébredek otthon, egyedül, a hideg szobában. Nélküle... Féltem, hogy ez csak egy túl jó álom, ezért addig húztam a csókot, ameddig képes voltam rá.

Végül Tao szakította meg a csókot, és bármennyire is próbáltam újra visszahúzni őt, nem engedett. Hevesen kapkodta a levegőt, ki volt pirulva, a haja össze volt kócolódva, a szemei pedig olyan mértékű szenvedélyt mutattak, hogy attól még egy apáca is leszarta volna a fogadalmát. Muszáj voltam felsóhajtani ettől a látványtól, majd reflexszerűen helyezkedtem egy kicsit, hogy kényelmesebb legyen, de el is felejtettem, hogy Tao az ölemben csücsül. Erre persze ő még jobban elpirult, majd abban a pillanatban lepattant rólam. Nem mert a szemembe nézni, nekem pedig nem volt erőm ahhoz, hogy felálljak. Mégis, mikor hátat fordított, és elindult az ajtó felé, azonnal elöntött a bűntudat.

- Tao, várj! - kiabáltam utána, közben felpattantam a padról, majd megfogtam a kezét, hogy tényleg ne tudjon elmenekülni. - Miért? Miért kérted ezt tőlem? - kérdeztem tőle határozottan, hiszen tudni akartam a választ.

Viszont nem kaptam. Éreztem, hogy Tao keze ökölbe szorult az enyém alatt, mégsem mozdult, nem nézett rám, talán még levegőt sem vett. Kezdtem megijedni, így végül megfordítottam a vállánál fogva, majd óvatosan az ajtónak toltam. Felemeltem a fejét az állánál fogva, így néztem a szemébe. Meglepődtem. Haragos volt a tekintete, amellett, hogy még mindig kifejezetten izgató és szexi. Rohadt vonzó volt így, felizgatva, dühös tekintettel. Mintha csak azért nézne rám így, mert... Azonnal kiűztem a fejemből ezeket a perverz gondolatokat, majd nyeltem egy kisebbet. Megint túl közel volt, a szívem pedig megint majd kiszakadt a helyéről, de most próbáltam magamon uralkodni.

- Válaszolj nekem, Tao! - mondtam kicsit keményebben, mint előbb. - Hallani akarom a választ, a te szádból. Miért kérted azt, hogy csókoljalak meg?

Tao szemei egy pillanatra megvillantak, aztán beharapta alsó ajkát, végül egyetlen határozott ütéssel lecsapta a kezeimet róla. Nagyon meglepődtem, még el is hátráltam tőle, hiszen tényleg nagyon meglepett. Pár pillanatig csak pislogtam rá, közben ő egyre dühösebb lett. Aztán... Mint derült égből villámcsapás, egyszerűen csak kitört.

- Mégis mit tudsz te? - kiabált, egyenesen a szemembe. - Mit képzelsz magadról, hogy ezt kérdezed? Az persze nem volt baj, mikor én kérdeztem meg, ugye? Soha, egyetlen egyszer sem tettem, kivéve egy alkalmat, de azt sem magam miatt, inkább csak... - egy pillanatra elhallgatott, beharapta az ajkait, aztán dacosan a szemeimbe nézett. - Nem számít, hogy miért tettem, Kris. Valójában... Valójában csak elborult az agyam. Nem tudom, sajnálom, de ígérem, többé nem fog előfordulni!

Mikor felfogtam, hogy mit is akart jelenteni ez valójában, még az eddigieknél is jobban megdöbbentem. Igaza volt... Hiszen eddig én csináltam vele mindig ezt. Megcsókoltam, aztán otthagytam egy „Sajnálom”-al, tele kétségekkel, kérdésekkel. Mégsem kérdezte soha, hogy miért tettem. Bár azt már tényleg nem értettem, hogy miben volt más, de... A lényegen nem változtatott semmit. Igaza volt, megérdemeltem, hogy így beszéljen velem. Talán, ha meg is ütött volna, sokkal jobban érezném magam. Inkább testileg fájjon, mint lelkileg.

Tao viszont annak ellenére sem mozdult, hogy elmondta a mondandóját. Csak figyelt engem, a teljesen sokkos fejemet, mintha várt volna valamire. Jelen pillanatban annyira szégyelltem magam, hogy azt kívántam, bárcsak elsüllyednék. Megint elrontottam. Szépen indult, de már megint nem tudtam parancsolni magamnak, az érzelmeim pedig túlcsordultak bennem. De ha ennyire közel volt hozzám, ráadásul nem is ellenkezett...

- El kell kerülnünk egymást, Kris... - motyogta halkan Zitao. - Az lesz a legjobb, ha egy ideig nem találkozunk. Fontos vagy nekem, a legjobb barátom vagy, de ez így nem mehet tovább!

- De... - kezdtem volna bele azonnal, de ő közbevágott.

- Nem tudunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna! - csattant fel, majd akaratlanul is tekintete az ajkaimra tévedt. - Egyszerűen nem megy, mert minden egyes ilyen alkalom után... Én...

Azonnal felfigyeltem a szavaira, majd kérdőn rápillantottam. Viszont nem folytatta, amint tekintetünk találkozott. A szemeiből immár eltűnt a dac és a harag, helyette ismét az a gyámoltalan kisfiú volt, mint eddig. Kissé elmosolyodtam, majd pár lépéssel ismét előtte voltam, így nézett fel rám, egészen közelről. Veszélyesen közelről. Egyik kezemmel átkaroltam a derekát, míg másikat az arcára vezettem, amit lassan simogatni kezdtem. Tao elgyengülve simult bele a tenyerembe, ám mikor már hajoltam volna le, hogy megcsókoljam, olyan gyorsan lökött el magától, hogy még meglepődni sem volt időm, azonnal kaptam a második elutasítást.

- Nem fogom megcsalni SeHunt, mert szeretem őt. Igent mondtam neki, együtt vagyunk, és szeretném, ha ezt tiszteletben is tartanád - nézett a szemembe kissé elpirulva, hadarva. - Szóval... Tudom, hogy nehéz lesz, de kerülj el, oké?

Azzal meg sem várta a válaszomat, már csapta is be maga mögött az ajtót, ezzel egyetemben az előbb összeszedett szívem darabkáit újra millió darabra törte. De úgy éreztem, ezúttal végleg.

***

Három nap... Még csak pár nap telt el, de mintha egy örökkévalóság lett volna. Láttam őket együtt. Fogták egymás kezét, SeHun úgy bújt Taóhoz, mint egy kényeztetésre vágyó macska, Tao pedig, amennyire naiv volt, meg is adta neki. Nem... Tao azért tette, mert szerelmes volt belé. Szerelmesek voltak egymásba, én pedig nem tehettem ez ellen semmit. Talán az én hibám, hogy későn cselekedtem. Talán még akkor, ott fent a tetőn kellett volna neki mondani, hogy tényleg szeretem, nem pedig letagadni. De most már mindegy... Elbasztam, most már örökre elveszítettem őt. De legalább boldog SeHunnal, bármennyire is nem szimpatikus a srác. De esküszöm a saját életemre, hogyha egyetlen egyszer is sírni fogom látni Taót miatta, hetekig majd csak zacskóba fog vizelni!

Úgy vetődtem le az ágyamra, mint egy zombi. Ez a három nap annyira megviselt, mint semmi más. Hiányzott. Elmondhatatlanul hiányzott, az pedig, hogy láttam, ő boldog nélkülem, csak még jobban megfájdította az amúgy is vérző szívemet. De most erős maradtam, nem sírtam, még annak ellenére sem, hogy már tényleg minden reményemet elvesztettem. Nem értettem, hogy miben jobb SeHun, mint én, de nem akartam már századszorra is ugyan arra kilyukadni: Tao szereti, engem pedig nem.

Ekkor, mint derült égből villámcsapás, úgy ültem fel az ágyamon, majd kaptam a fejem a mobilom irányába. Igen, talán ő tud nekem segíteni! Senki más nem tud! Ha szerencsém van, és mivel nagyon jó barátom, biztosan segíteni fog, hiszen az utolsó reményem. Ha belemegy, talán elnyerhetem végre Tao szívét... Ez lebegett a szemem előtt, mikor tárcsáztam a mostanában szinte alig hívott számot, majd a fülemhez emeltem a mobilomat. Kicsöngött, ami már jó jel volt, aztán vagy az ötödik búgásra vette fel.

- Ember, tudod te, hogy mennyi az idő?! - hallottam meg a nyűgös, régen hallott hangot, mire akaratlanul is elvigyorodtam.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek, de segítened kell nekem! - hadartam gyorsan.

- K-Kris... Mi? - hebegte, majd hallottam a takaró suhogását, valószínűleg felült.

- Haza tudnál jönni Kínába, LuHan?

(Szerintem ide már nincs mit írnom, így is írtatok nekem olyan aranyos véleményeket~ *-*

Szóval szeretlek titeket. köszönöm~ :') <3
Chuu~ ^^)

23. fejezet

(Sziasztok~ :3

Nyáh, megérkeztem az új fejezettel, ami szerintem most elég jó lett, ráadásul hosszú is, úgyhogy egy szavatok sem lehet, maximum a tartalma miatt. :'D

Nem is húzom tovább a szót... ;D

Jó olvasást! ^^
Ui.: BOY Rajongói Oldal, amit Potyondi Julcsi hozott létre, kérése, hogy tessék lájkolni. :3 Ráadásul én is boldog lennék~ ^o^ https://www.facebook.com/pages/BOY-Because-Of-You-Fanfiction-Rajong%C3%B3i-oldal/614376228643121    )

23. fejezet

Tao POV

Másnap reggel mosolyogva ébredtem fel. Jókedvű voltam, amit szinte el sem akartam hinni, olyan rég történt már ilyen. Miközben a mosdó felé sétáltam, azonnal eszembe jutott SeHun. Tegnap az a csók, ott, a WC-ben... Igaz, hogy nem indított el bennem semmiféle vágyat, egyértelmű, hogy tetszett. Elvégre, azt csókoltam meg, aki már a legelső pillanatban tetszett. Nem mondom azt, hogy nem csalódtam, mert valahogy másabbra számítottam, de így is jó volt. Hunnie utána olyan boldog volt, hogy le sem lehetett vakarni az arcáról a vigyort, én pedig egyáltalán nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy közlöm vele, egy kicsit más érzésre számítottam.

Ezután már nem volt kedvem gondolkodni. SeHunnal hazafelé indultunk, én pedig hazakísértem őt. Persze, közben ő végig mesélt nekem, be sem állt a szája, de egyszerűen olyan aranyos volt, hogy nem tudtam nem figyelni rá. Néha kérdezett engem is, mire mosolyogva válaszoltam neki, de egyébként nem nagyon szólaltam meg. Őszintén meglepődtem, mikor elérkeztünk a házához, ami valójában egy tömbház egyetlen kis szobája volt, amit bérelt. Megkérdeztem, hogy hogyan intézte el, mikor még kiskorú, de elmondta, hogy a szülei gondoltak erre is, mielőtt kidobták otthonról. Láttam, hogy ez egy kicsit elszomorította, így azonnal magamhoz öleltem, ő pedig készségesen visszaölelt.

Még mindig hevesebb szívdobogásokra késztetett, ha a közelemben volt. Vonzódtam hozzá, csábított, de valahogy mégis másképp, mint Kris. Nem akartam erre gondolni, nem akartam összehasonlítani kettejüket, mert egyáltalán nem volt igazságos egyikükkel szemben sem, de nem tudtam ellene mit tenni. Kris maga volt a megtestesült férfi. Helyes volt, magabiztos, igazi vezéregyéniség, határozott jellem, akire az ember azonnal felkapta a fejét, ha meglátta. Emellett nagyon kedves és megbízható volt, törődött másokkal, nem számított, hogy ki volt az, és soha nem volt annak ellenére sem nagyképű, hogy jól tanult és menő volt.

SeHun, vele ellentétben csak azokkal volt aranyos és kedves, aki közel került hozzá. Legelőször egy nagyon magabiztos, vonzó srác volt, de ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy ezt csak az idegenek felé mutatja, valójában elveszett benne egy kisgyerek, aki végtelenül rendes, mégis kíméletlenül őszinte és szókimondó. Szerettem őt. Szerettem, mint embert, vonzódtam is hozzá, de azt hiszem, nem eléggé ahhoz, hogy ez szerelem legyen. Mégsem tudtam a szemébe mondani, mikor ott, az eldugott kis utca közepén megcsókolt. Automatikusan visszacsókoltam, kezeimmel végigsimítottam tökéletes arcán, aztán jó éjszakát kívántam neki és hazaindultam.

Nem tudtam azt mondani, hogy nem tetszett. SeHun tényleg tökéletes volt, élveztem a vele töltött időt, valahogy mégis teljesen más volt. Talán... Talán egy kicsit csalódtam. Szerettem volna olyan szenvedélyt érezni iránta, mint mikor Kris csókolt meg. Azt akartam, hogy megremegjenek a lábaim, mikor a nyelveink találkoznak. Nem értettem, hogy miért nem történt ilyesmi, pedig minden tökéletes volt.

- Azonnal takarodj ki a fürdőből! - hallottam anyám vészjósló hangját az ajtó túloldaláról.

- Még nem végeztem! - kiabáltam vissza.

- Hogy képzeled? - ordított. - Azonnal gyere ki, különben nagyon megbánod!

- Ha végeztem, jöhetsz te is. Várj türelmesen, anya. - Nem szándékosan mondtam ki gúnyosan a nevét.

- Te semmirekellő! - szitkozódott. - Mitől lett hirtelen ennyi önbizalmad? Mindjárt felhívom apádat és...

Megnyitottam a zuhanyzóban a vizet, hogy ne is halljam tovább, hogy miket vág a fejemhez. Mostanában egyre többet beszélek anyámnak vissza, ami neki nyilván nem tetszett, mint most is kiderült, de nem érdekelt. Már nem féltem tőle. Volt idő, mikor ilyenkor már régen fülemet-farkamat behúzva száguldottam volna ki, hogy eleget tegyek a kérésének, de ennek most vége. Tudtam, hogy nem fog tenni semmit, kiabálni pedig felőlem kiabálhat, azzal nekem nem árthat. Nem mintha valaha is bántott volna, az még mindig apám asztala, akit már lassan egy hónapja nem is láttam. Bármennyire is az apám, nem hiányzott.

Sokáig áztattam magam a kellemes zuhany alatt, anyám pedig talán elment a földszinti zuhanyzóba. Nem értettem sosem, hogy miért nem tudott máskor sem lemenni, bár volt egy olyan gyanúm rá, hogy csak azért, hogy lásson engem behódolni az akaratának. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd végül elzártam a csapot, egy törölközőt csavartam a csípőmre, így indultam ki a fürdőből. Szándékosan nem öltöztem fel és törölköztem meg. Nem mintha azt szerettem volna, hogy anyám így lásson, de untam már, hogy mindig megmondta, mit csináljak. Most sem volt másképp, amint összetalálkoztam vele az ajtóban, szemei szikrákat szórtak, arca vörös volt az indulattól, de mikor csak néztem a szemébe és meg sem rezdültem, először láttam rajta, hogy meglepődött.

- Tűnj el innen! - suttogta tömény undorral, mire ezt az egy kérését szívesen teljesítettem.

A szobámba sétáltam, a mosoly pedig ismét visszaköltözött az arcomra. Gyorsan magamra kaptam a ruhákat, belőttem a már egészen hosszú hajamat, kihúztam a szemem szemcerkával, majd fogtam a táskám, és a konyhába indultam. Ám megtorpantam, mikor a konyhaasztalnál ott ült apám, egy csésze kávéval a kezében, a mai újságot olvasgatva. Tudomást sem vett rólam, így egyszerűen a hűtőhöz léptem, majd olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, kipakoltam pár szendvicshez a hozzávalókat, majd vissza. Nem akartam vele több időt eltölteni egy légtérben, mint amennyit muszáj volt.

Már a második szendvicset csináltam, mikor szinte éreztem, hogy tekintete lyukat fúr a hátam közepébe. Egy kicsit félve fordultam hátra, mire apám elfintorodott, de nem szólt egy szót sem. Visszafordultam, majd befejeztem a szendvicset. Végül elpakoltam, majd már éppen menni készültem, mikor mély hangja megállított a konyhaajtóban.

- Úgy hallottam anyádtól, hogy mostanában visszabeszélsz neki. - Hangja közömbös volt.

- Csak úgy beszélek vele, ahogy ő velem - motyogtam halkan, hiszen azért apámtól még mindig tartottam.

- Hogy mondtad? - szólalt fel bosszúsan, majd hallottam, hogy felállt.

- Annyit mondtam, hogy úgy beszélek vele, ahogy ő velem - néztem végül a szemébe, mikor elém állt.

- Úgy beszél veled, ahogy csak akar, neked viszont semmi jogod, hogy visszabeszélj neki! Ő az anyád, tisztelettel bánj vele! - kiabált rám, nekem pedig itt telt be a pohár.

- Tisztelettel? - kiabáltam már én is. - Mégis hogy viselkedhetnék vele úgy, mikor folyamatosan csak sérteget, szid és mindenbe beleköt, amit csinálok? Egy normális anya nem ilyen, nem bánhatna így velem, ezek után hogy várod el, hogy szépen beszéljek vele?

Ezek után egy hatalmas pofon csattant az arcomon. De ezúttal nem könnyeztem be, szinte meg sem éreztem, olyan dühös voltam. Visszakaptam a fejem apám szemébe, amik meglepődtek. Bizonyára nem volt kedves az arckifejezésem. Inkább nem mondtam többet, egyszerűen vállal arrébb löktem, úgy hagytam el a lakást. Mert ezt még csak otthonnak sem lehet nevezni...

***

- Hyung~ - kiabált utánam nagy hanggal SeHun, mire azonnal elmosolyodtam, majd megfordultam, ő pedig a nyakamba ugrott. - Úgy hiányoztál!

- Te is nekem, SeHunnie - öleltem magamhoz, mire kaptam egy puszit.

- Hé, mit történt az arcoddal? - vonta össze a szemöldökét.

- Ja, semmi, csak egy kicsit elestem - legyintettem mosolyogva.

- Azt hittem, verekedtél - biggyesztette le az ajkait. - De örülök, ha semmi komoly, viszont vigyázhatnál magadra jobban is. Kár lenne, ha elcsúfítanád a helyes arcod...

Erre éreztem, hogy egy kicsit elpirultam. SeHun elég sokszor bókolt nekem, ami még mindig furcsa volt, hiszen nekem is nagyon tetszett ő. És... Ha most minden igaz, akkor mi most járunk is, nem? Bár fogalmam sincs, ő megkérdezett, és már csókolóztunk is, de azóta nem beszéltünk róla. Még egy kicsit mindig furcsa, hogy ő itt van nekem. Hiszen eddig eszembe sem jutott, hogy nekem valaha barátom lesz. Olyan barátom, akivel csókolózni fogok és hazakísérem. Ez mind olyan hihetetlen, pedig megtörtént.

- Jól vagy? - hozott vissza a valóságba SeHun hangja. - Nagyon elgondolkodtál...

- Csak... - kezdtem bele, majd a szemébe néztem, amik kíváncsian csillogtak. - Csak kettőnkön gondolkodtam.

- Tényleg? - mosolyodott el édesen Hunnie, mire bólintottam. - És mire jutottál?

- Hát... - motyogtam zavartan, megvakarva a tarkómat. - Én... Én azt hiszem... Azt hiszem, hogy leszek a barátod, SeHun.

Az előttem álló srácnak erre még jobban felragyogott a mosolya, gyorsan szétnézett, de mikor látta, hogy senki nincs a közelünkben, közelebb lépett hozzám, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Még mindig furcsa volt, még mindig más, de kifejezetten jó, nekem pedig tetszett, annak ellenére, hogy semmit nem indított el bennem. Talán ez nem is volt baj, biztos majd később kialakul, elvégre, még az agyamnak fel kell fognia, hogy barátom van, nem pedig barátnőm, nem igaz? Csókunk közben egyre szenvedélyesebb lett, SeHun átölelte a nyakamat, úgy falta az ajkaimat, én pedig próbáltam ugyan olyan hévvel viszonozni is.

- Szeretlek, Pantao - mosolyodott el, miután elhúzódott tőlem. - Örülök, hogy igent mondtál nekem.

- É-én is... Én is téged - nyögtem ki totálisan elvörösödve, mire SeHun édesen felnevetett, megfogta a kezem, majd húzni kezdett az osztálytermek felé.

Talán nem olyan nagy baj, hogy igent mondtam neki. Elvégre szeretem, és attól, hogy egyelőre úgy érzem, nem szerelemből, ez még változhat. Hiszen SeHun tökéletes, még mindig helyes és még mindig vonzódom hozzá. Talán ha még több időt töltünk egymás mellett, ez még átalakulhat szerelemmé, nem igaz? Nagyon bíztam benne, hogy így lesz, mert nem akartam neki csalódást okozni. Mert szerettem.

***

- Tudtad, hogy lesz egy új osztálytársunk? - ült le mellém izgatottan SeHun, mikor visszajött kínai óráról.

- Nem, nem tudtam - ráztam a fejem. - Ki mondta?

- A kínai tanárnőnk - nevetett fel értetlen fejem láttán.

- És ő honnan tudta? - zavarodtam össze.

- Ő az igazgatóhelyettes, Pabo - mosolyodott el, majd egy gyors puszit lehelt az arcomra.

Kissé elpirultam, hiszen ezek a megnyilvánulásai még mindig nagyon zavarba ejtettek. Szerettem, hogy így kimutatta, hogy fontos vagyok neki, de mivel engem egész életemben arra „neveltek”, hogy másoknak meg kell, hogy feleljek, nehéz volt vele nem foglalkoznom. Hiszen az emberek többsége elítélte a melegeket, már amennyire tudtam, SeHun pedig soha nem félt félreérthető dolgokat csinálni, de én? Én, aki eddig egy senki volt a suliban, most szinte mindenki arról ismert, hogy egy srác puszilgat és sokat lóg velem. Hallottam a pletykákat, próbáltam velük nem törődni, de megint csak két tűz közé kerültem.

Szerettem SeHunt és nem akartam elveszíteni a pletykák miatt, viszont féltem, hogy ez a szüleim fülébe jut, vagy mondjuk az igazgatóéba, aki mondjuk ki is rúghat innen. Nem szerettem volna, ha ez történik, de szívem nem lett volna elmondani SeHunnak. Hiszen neki már nincs mit veszítenie, egyedül él, független, azt csinál, amit akar, nekem viszont ott vannak a szüleim, és nem lenne jó, ha megtudnák, hogy együtt vagyok egy sráccal. Bármennyire is nem akartam vele törődni, még mindig féltem bizonyos dolgoktól. Ez pedig elég nagy probléma, mert SeHun úgy tűnik, teljesen felvállalta, míg én próbáltam eltitkolni.

- Hé, sziasztok! - pattant fel a padra egy eddig ismeretlen srác, én pedig azonnal hátrébb húzódtam egy kicsit SeHuntól, de ő továbbra is simogatta a combomat.

- Hello - köszönt neki SeHun, ismét felvéve a semleges arcát. - Te lennél az új osztálytársunk?

- Ja, Kim JongDae vagyok, de barátoknak csak Chen - legyintett mosolyogva a srác. - Amúgy nagyon aranyosak vagytok együtt, fogadjunk, hogy ez még friss kapcsolat, ugye?

Nekem konkrétan kikerekedtek a szemeim, szinte levegőt is alig bírtam venni, közben SeHun lassan, nagyon lassan elmosolyodott. Az idegen srác... Izé, JongDae pedig számítóan elmosolyodott, de úgy, hogy egy kicsit megijedtem tőle. Komolyan, ennyire nyilvánvaló lenne?

- Nyugi, nem kell egyből megijedni - nyugtatott minket, pontosabban engem, mert rám nézett. - Nekem semmi bajom a melegekkel, mert én is az vagyok. A pasimmal jöttünk ide, mert otthon nem fogadták el, hogy együtt vagyunk... Így megszöktünk - vonta meg a vállát.

- Engem is ezért dobtak ki otthonról - rántotta meg a vállát Hunnie.

- K-komolyan? - néztem rá nagy szemekkel, mire elmosolyodott.

- Igen, de nem akartam elmondani, mert... Nos, eleinte féltem, hogy nem fog összejönni ez közöttünk - pirult egy kissé, talán először, mióta ismertem, ami halál édes volt.

- Elmondhattad volna - fogtam meg óvatosan a kezét, majd megszorítottam, miközben elmosolyodtam.

- Most már tudod, mindegy - nevetett fel.

- Yah, nehéz elképzelni, hogy mi is ilyenek voltunk XiuMinnel... - vigyorgott továbbra is a barna hajú, összekulcsolt ujjainkat bámulva.

- Miért, mióta vagytok együtt? - kérdezett rá SeHun, semmi köntörfalazás nélkül.

- Három éve - mosolyodott el.

- De... - hűltem el. - De hát akkor még csak tizennégy voltál!

- Igen, de ő már tizenhat - nevetett fel.

Ezek után én inkább kiszálltam a beszélgetésből. Pontosabban, nem figyeltem oda. Belegondoltam, hogy JongDae tizennégy éves kora óta együtt van egy sráccal... Én még akkor nem is foglalkoztam a lányokkal, nem mintha annyira érdeklődtek volna irántam, de... Három éve. Mi még csak most kezdtük el SeHunnal, de elképzelni sem tudtam, hogy hogyan leszünk képesek fenntartani ezt a kapcsolatot három évig. Nem benne nem bíztam, hanem magamban. Nekem még mindig túl új, az egész nagyon furcsa és zavaros volt.

Egy pillanatra felnéztem JongDae-re, aki éppen a táskájában kutakodott, majd az arca egy pillanat alatt váltott át mosolygósról olyan ijesztővé, hogy ha egyenesen rám nézett volna, biztos, hogy összepisiltem volna magam. Ekkor kihúzta a kezét a táskájából, amin valami átlátszó anyag volt, de biztos, hogy nem ragasztó, mert ez túl folyékony volt hozzá, ráadásul nem is éreztem a tömény illatot. Ennek inkább... Valahogy kellemes illata volt, de elképzelésem sem volt róla, hogy mi lehetett az. JongDae ebben a pillanatban kapta a fejét a bejárathoz, ahol éppen láttam egy vigyorgó fiút elszáguldani. Neki pedig csak ennyi kellett, azonnal levágta a táskáját a padlóra, majd elindult, talán hogy megverje a másik idegen srácot.

SeHunból pedig ebben a pillanatban tört ki a röhögés, de olyan szinten, hogy beborult az ölembe, fetrengett hosszú percekig, és már a könny is folyt a szeméből, annyira nevetett. Én még mindig nem értettem, hogy mi olyan nevetséges, hiszen nem valami szép dolog beleönteni valami folyós dolgot a másik táskájába.

- S-SeHun... - motyogtam neki, mikor végre abbahagyta a nevetést, majd onnan az ölemből pislogott fel rám nagy, a nevetéstől könnyes szemekkel, ami túl szép volt.

- Igen, Pantao? - kérdezte, miközben sűrűn pislogott.

- Mi... Mi volt az az átlátszó dolog? - SeHun pillantása zavarba hozott.

- Síkosító - rántotta meg egyszerűen a vállát, én pedig ledöbbentem.

Felhúztam őt az ölemből, aztán olyan gyorsan rohantam ki a teremből, hogy SeHunnak még csak megszólalni sem volt ideje. Ki kellett szellőztetnem a fejem, egyszerűen csak túl sok volt. Az, hogy JongDae is... JongDae is meleg, hogy valaki belenyomta a táskájába a síkosítót, az, hogy összejöttem SeHunnal, kicsit sok volt mára. Nem is figyeltem, hogy merre megyek, így valakinek nekiütköztem, aki háttal állt nekem. Már éppen bocsánatot akartam kérni, mikor a magas alak megfordult, én pedig meglepődtem.

- Tao? - nézett rám Kris. - Jól vagy?

- Én... - hebegtem, majd amint megláttam a háta mögött csókolózó JongDae-t és a másik idegen fiút, azonnal fülig vörösödtem.

- Tao, minden rendben? Piros vagy, jól érzed magad? - tette egyik kezét a homlokomra.

- Szeretnék egy kis friss levegőt szívni... - nyögtem ki nagy nehezen.

- Menjünk fel a tetőre, jó? - nézett a szemebe, mire csak bólintottam egyet, ő pedig megfogta a kezem, és óvatosan maga után húzott.

Ami megdobbantotta a szívem...

(Na, milyen volt? Tao végre kiállt a szülei ellen, de vajon jól teszi? És mit szóltok a döntéséhez? Jól választott? És milyen volt Chen? Ki az, aki nem rám számított? És a vége? Vajon most mi fog történni ott a tetőn TaoRis-ék között? Hogy fogom folytatni? ;D

Hú, most jó sok kérdést feltettem, az biztos. ^^

Nos, remélem, tetszett a fejezet, nagyon kíváncsian várom a sok szeretettel várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q* <3

Chuu~ ^^

Ui: Befejeztem a másik regényemet, szóval lehet, hogy már gyakrabban lesznek frissek. TALÁN! :3)

22. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Ah, a lustaságom miatt érkezett ilyen későn a fejezet, szóval néhanapján zaklathattok, hogy takarodjak írni. xD Szóval, bocsánat, de a lényeg, hogy itt van, és hát... Zsepiket előkészíteni az érzékenyeknek! Már inkább előre szólok, mert tudom, hogy vagytok néhányan. :') <3 Mondjuk én nem vagyok megelégedve a fejezettel, de remélem, nektek valamennyire tetszeni fog. ^^

Jó olvasást! :3)

22. fejezet

Kris POV

Figyeltem, ahogy még utoljára rám pillantott, aztán bezárta maga mögött az ajtót. Ezt nem hiszem el... Hogy a picsába sikerült ezt így összehoznom? Mégis miért kell ennyire megbonyolítani az egészet? Egyáltalán, hogy tehettem ezt? A rohadt életbe, Kris! Most játszottad el nála a soha nem létező utolsó esélyedet is! Mérhetetlenül fájt, hogy ilyen szinten elutasított, valahol mégis megértettem őt. Nem tudtam azért hibáztatni, mert eltolt magától, mégis összetörte a szívem újra, immár sokadjára. A francba veled, te hülye kis ficsúr! Ha ő nem jött volna, talán... Nem, annak ellenére sem hibáztathattam SeHunt, hogy elvette tőlem Taót. Ha ő nem jött volna, lett volna valaki más, nem az ő hibája, hogy Tao beleszeretett. Bármennyire is hibáztatni akartam valakit, az egyedüli hibás én vagyok.

Kicsit még mindig nehéz volt felfogni, hogy így itt hagyott. Bele sem akartam gondolni, hogy most talán elment SeHunhoz, akinek elmondja, hogy szerelmes belé, aztán kézen fogva mennem majd be az osztályukba. Nem akartam, mégis elképzeltem, ami már túl sok volt. Alapjáraton erős embernek mondtam magam, csak ritka helyzetekben sírtam, de most megtettem. És megint Tao miatt, amin már meg sem lepődtem. Egyszerűen a tudat, hogy akibe halálosan szerelmes vagyok, nem viszonozza az érzéseimet, mert mást szeret, rohadtul szar...

Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Odakint Vancouverben a lányok tapadtak rám, akárkit megszerezhettem magamnak, még válogathattam is volna, de soha nem voltam az a köcsög fajta, így előbb mindig randira hívtam őket. Igaz, hogy egyikbe sem voltam szerelmes, de kifejezetten szimpatikusak voltak és tetszettek. Soha nem éreztem ezt a fajta fájdalmat, ami annyira erősnek bizonyult, hogy mén engem is összetört. Nem tudtam kezelni az egészet... Megcsókoltam, nem bírtam magammal, muszáj voltam rákérdezni, de nem tudtam meg a válaszát, mert mikor megadta magát, képtelen voltam neki ellenállni. Olyan sokáig nem volt a közelemben, olyan régen érinthettem már őt, egyszerűen csak elvesztettem az irányítást.

De nem számítottam ilyen egyértelmű elutasításra. Ugyan Tao ismét csak visszacsókolt, ez pedig olyan reménnyel töltötte meg a szívem, hogy tovább mentem, ami hatalmas hiba volt. A kezeim maguktól mozogtak, nem tudtam őket megállítani, vágytam arra, hogy csábító fenekébe markoljak, ami már a legelső pillanattól kezdve vonzott. És akkor ellökött magától. A szemében őszinte félelem és teljes káosz volt. Nem hazudott, mikor azt mondta, hogy teljesen össze van zavarodva. El tudtam képzelni, hogy nem lehetett neki egyszerű, de... A francba is már, nekem sem könnyű!

Reményvesztettem sóhajtottam egyet, majd durván letöröltem a szánalmas kis könnyeimet. Erős vagyok. A francba is, egy férfi nem sírhat csak ezért! De mielőtt tényleg megkeményíthettem volna magamat, ismét szemem előtt volt az arca, amint olyan közömbösen és hidegen közölte velem, hogy SeHun járni akar vele, újra kibukott belőlem a zokogás. Már nem tartottam vissza, úgy voltam vele, hogyha kiadom magamból, majd jobb lesz. Nem akartam rájuk gondolni, ki akartam verni a fejemből, mind Taót, mind a SeHunnal való párosukat.

Nos, benéztem...

***

Képtelen voltam bemenni az utolsó két órámra, és azt sem akartam, hogy az osztályom meglássa a vörösre kisírt szemeimet, és a szánalmas fejemet. Nem akartam a figyelem középpontjába kerülni, nem akartam a kíváncsi, szánakozó fejeket figyelni, így egyszerűen ellógtam. Nem szóltam senkinek, szó nélkül sétáltam hazafelé. Reménykedtem benne, hogy anya sem lesz otthon, biztos halálra rémülne a fejemtől. Úgy éreztem, hogy egy részem kiszakadt belőlem. Fájt, borzalmasan szúrt a szívem, minden egyes lépés nehéz volt, mintha sikítana azért, hogy forduljak vissza, hogy minél közelebb legyek a szerelmemhez, de nem tudtam neki eleget tenni. Hiszen csak rosszabb lenne, ha látnám SeHunnal.

Az emberek az utcán megbámultak, így el tudtam képzelni, hogyan nézhettem ki, de nem érdekelt. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt. Ugyan már nem volt több könnyem, amit kisírhattam volna, a gombóc folyamatosan ott volt a torkomban, ezzel lassan megfojtva engem. De már az sem érdekelt. Sóhajtottam egy mélyet, mikor a házunk elé értem, és csalódottan vettem tudomásul, hogy a konyhában égett a villany, szóval anya otthon volt. Király, valahogy el kell előle menekülnöm, valamint hazudnom kell neki, hogy miért értem haza ilyen korán. Bármennyire is szerettem őt, és nem akartam neki csalódást okozni, biztos voltam benne, hogy most azt fogom tenni, ha meglát majd.

Végül erőt vettem magamon, kezemmel hajamba túrtam, majd felvettem egy hamis kis mosolyt, amivel tudtam, hogy úgy sem fogom tudni megtéveszteni, de nem érdekelt. Inkább lássa a hamis mosolyomat, hogy higgye azt, hogy legalább tettetni próbálom, hogy minden rendben, mintsem azzal szembesüljön, hogy egy világ dőlt bennem össze. Halkan nyitottam be az ajtón, hátha mégis sikerül majd felszöknöm a szobámba, és mikor nem rohant elém, egy kicsit megnyugodtam. Levettem a cipőmet és a vékony kabátomat, majd halkan elindultam a lépcsők felé, egy pillantást sem vetve a konyhára.

- Yifan? - hallottam meg anyám kíváncsi hangját, mire megtorpantam, de nem néztem hátra. - Kicsim, jól vagy?

- P-persze... - köszörültem meg a torkom, mert nagyon rekedtnek tűnt. - Minden rendben, ne aggódj.

- Miért nem nézel rám? Megijesztesz - lett aggódóbb a hangja, és hallottam, hogy elindult felém.

- Semmi bajom! - emeltem fel kissé a hangom, mire megtorpant. - Jól vagyok, miattam nem kell aggódnod. Minden... Minden a legnagyobb rendben...

A mondat vége felé a hangom elcsuklott, de azért is kinyögtem nagy nehezen. Éreztem, hogy a forró cseppek ismét ott voltak a szememben, de a kezem ökölbe szorítottam, az ajkaim pedig összepréseltem. Nem akartam, hogy anya meglásson így, szerintem jobban összetörne, mint én. Hiszen neki az én boldogságom volt a legfontosabb, ketten voltunk csak, nagyon szerettük egymást, soha nem voltak titkaink a másik előtt. Ha én azt mondtam volna neki, hogy maradjunk Kanadában, akkor nem fogadta volna el ezt az ajánlatot, hiszen mindig ez érdekeimet nézte, amiért nagyon becsültem őt. Nagyon jó anya, nem érdemli meg, hogy így lásson.

- Y-Yifan... - suttogta, mire céltudatosan a szobám felé kezdtem sietni, vissza sem nézve rá.

Mikor végre becsuktam magam mögött az ajtót, úgy robbant ki belőlem újra a sírás. Nem értettem magamat. Fogalmam sem volt, hogy miért sírok így, mint egy óvodás. Nem lehettem ennyire gyenge, szánalmas voltam. Elvégre teljesen érthető, hogy Tao miért utasított vissza. Nem sírhattam miatta, össze kellett volna szednem magam, mint ahogy mindig is. Erős voltam, határozott és magabiztos. Ez nem én voltam... Ez a gyenge, megtört szerelmes nem én vagyok. Francba... Dehogynem, minek tagadom le? Istenem, Tao, miért szeretlek ennyire?

Nem tudom, hogy meddig feküdhettem az ágyamban, de már tényleg minden könnyemet kisírtam. Talán órák óta meg sem mozdultam, meredten figyeltem az éjjeli szekrényem oldalán ez egyik kis repedést, szinte még csak pislogni sem pislogtam. Ijesztő lehetett... Az önsajnálatból egy halk kopogás zavart meg, de még ez sem tudott rávenni arra, hogy összeszedjem magam. Nem is reagáltam rá, így újra kopogott - valószínűleg anya.

- Yifan, bejöhetek? - Hangja csendes, nyugodt volt.

Nem válaszoltam, így pár pillanat múlva nagyon óvatosan benyitott, de továbbra sem szenteltem neki több figyelmet. Amint besurrant a kis résen és becsukta maga mögött a nehéz fát, fájdalmas tekintettel rám nézett. Mikor végre én is ráfordítottam a tekintetemet, anya egy pillanatra megdöbbent, szinte levegőt is elfelejtett venni, így végül elfordítottam a tekintetemet, majd felültem az ágyon, és megtöröltem a feldagadt szemeimet, és kifújtam egy zsepiben az orrom. Miután egy fokkal jobban éreztem magam, egy gyenge kis mosolyt küldtem anya felé, aki továbbra is sokkosan bámult rám.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - nyögtem ki a szokásosnál mélyebb hangon. - Nem... Nem szeretnél leülni? - paskoltam meg magam mellett a helyet.

Anya erre csak bólintott egy aprót, majd még mindig kissé sokkosan foglalt helyet mellettem. Háta egyenes volt, a teste feszült, és pedig tisztában voltam vele, hogy perpillanat nem tudja, hogy mit mondjon. Anya mindig is jól oldotta meg a problémákat, orvos volt, értett az emberek megnyugtatásához, hiszen tanult pszichológiát is, de az, hogy a fia volt ilyen állapotban, amit soha nem akart látni, biztosan nagyon meglepte. Megértettem őt, én sem akartam, hogy így lásson, de bármennyire is nem szerettem volna, valakinek muszáj beszélnem, mert beleőrülök.

- Sajnálom, anya... - mondtam halkan, majd óvatosan megfogtam a törékeny kezét és megszorítottam. - Tudom, hogy nagyon megijesztettelek, de minden rendben, ne aggódj értem, oké?

- Istenem, Yifan, hogy mondhatsz ilyet? - nézett rám nagy, bociszemekkel. - Hiszen látom rajtad, hogy egy világ dőlt benned össze. Mondd el, hogy mi bánt, kérlek...

- Én... - kezdtem bele, majd pillantásomat lesütöttem és beharaptam az ajkaimat, majd végül erőt vettem magamon és a szemeibe néztem. - Nos, meleg vagyok, és most törték össze a szívemet.

Bumm. Bele a közepébe. Anya, ha lehet, ennél is kétségbeesettebb fejet vágott, de pár pillanat múlva kifújta a tüdejében rekedt levegőt, és bár még mindig egy kicsit hitetlenül, de megszorította ő is a kezemet. Ez apró mosolyt csalt az arcomra, amit ő is viszonzott.

- Sajnálom - motyogtam ismét.

- Azt, hogy meleg vagy? - kérdezte anya, mire rápillantottam és egy aprót bólintottam. - Ugyan, Yifan, hiszen erről nem tehetsz. Én elfogadlak téged úgy is, hogy a srácokhoz vonzódsz, a fiam vagy, nem foglak ettől kevésbé szeretni.

- Köszönöm - néztem a szemébe hálásan, amik megkönnyebbülten csillogtak.

- De azért elárulhatnád, hogy mégis mióta tudod, és miért nem mondtad el nekem... - lett egy kicsi vádló a hangja, de tudtam, hogy csak fel akarja oldani a hangulatot. - Ráadásul, ki az, aki elrabolta a gyönyörű szíved, és ne értékeli azt?

Amint ezt kimondta, az arcom fájdalmas grimaszba torzult, mire anya ijedten nézett ismét rám. Megráztam a fejem, hogy jelezzem felé, ne aggódjon, pár pillanat múlva pedig össze is szedtem magam, majd beszélni kezdtem. Elmondtam, hogy ez már hónapokkal ezelőtt így volt, hogy egyszerűen csak ráuntam a lányokra, és figyelni kezdtem a srácokat, velük fantáziálgattam, de akkor még nem volt semmi konkrétabb dolog. Aztán elmondtam, hogy amint hazajöttünk Kínába, találkoztam egy sráccal, aki már az első pillanattól kezdve tetszett, de már régóta belezúgtam. Ugyan azt nem mondtam el neki, hogy milyen bonyodalmak voltak, csak azt, hogy elutasított, mert ő másba szerelmes.

- Jaj, Kicsim - simított végig a hajamon, majd közelebb ült hozzám és megölelt. - Elhiszem, hogy fáj, a viszonzatlan szerelmes a legrosszabb dolog a világon, de tudod mit? - kíváncsian elhúzódtam tőle, majd a szemeibe néztem. - Ha nem értékelte, hogy te nekiadtad a szíved, akkor meg sem érdemel téged!

- Nem is tudja, hogy szerelmes vagyok belé - nyögtem ki nehezen, mire anya meglepődött. - Ő azt hiszi, hogy hetero vagyok, bár már többször csókolóztunk, és egyáltalán nem vagyok lányokkal, neki nem esik le, mert túl naiv hozzá, és mindenkiben a jót látja.

- Elmondásaid alapján nagyon aranyos lehet, de akkor sem kedvelem, ha visszautasított - rázta a fejét durcásan. - Hogy lehet téged nem szeretni?

- Anya, a srác, akibe beleszerettem, Huang Zi Tao...

Ha jókedvemben lettem volna, valószínűleg nevettem volna anya arckifejezésén, de így... Így csak reménytelenül sóhajtottam egyet, és elkönyveltem magamban, hogy soha többé nem leszek szerelmes.

***

Másnap sokkal nyugodtabban mentem iskolába. Szerencsére a szemem már nem volt vörös, éjszaka tudtam valamennyit aludni is, de csak két szem nyugtató beszedése után. Anya le volt döbbenve, hogy az aranyos kis panda srác hogy lehetett velem ilyen kegyetlen, bár azt mondta, hogy valahol őt is megérti, akkor is az én pártomon áll. És azt tanácsolta, hogy valljam be neki az érzéseim, még akkor is, ha azt hiszem, semmi esélyem. Ugyan én nem tartottam semmiféleképpen jó ötletnek, hiszen nem akartam megint összezavarni. El fogom engedni, hiszen neki is kijár, hogy boldog legyen, még ha SeHun mellett is.

Éppen léptem fel a lépcsőn, mikor valaki oldalról meglökött, nekem pedig kiestek a kezeim közül a könyveim. Bosszúsan megfordultam, hogy leordibáljam a személynek a fejét, hogy igazán figyelhetne maga elé, de teljesen meglepődtem, mikor egy tőlem sokkal alacsonyabb, kiskutyaszemekkel rám meredő sráccal találtam magam szembe. Haragom azonnal elpárolgott, és azonnal egy mókus jutott a srácról az eszembe.

- Ne haragudj, hogy fellöktelek, csak sietek - hadarta le gyorsan, miközben felszedte a cuccaimat, majd elmosolyodott, amitől az arca nagyon megnyerővé vált.

- Semmi baj, köszönöm - viszonoztam a gesztust. - Wu Yi Fan vagyok, nem láttalak még itt, új vagy?

- Igen, a barátommal együtt jöttünk Koreából, Kim MinSeok vagyok, örülök - hajolt meg, majd én is viszonoztam.

- És őt hol hagytad? - pislogtam kíváncsian.

- Ohh, nos, elkövettem ellene egy kis csínyt, éppen előle menekülök, de ha jól látom, már itt is van, úgyhogy léptem, szia!

Alig, hogy végigmondta, azonnal elrohant, én pedig teljesen le voltam döbbenve. Teljesen összezavarodva fordultam hátra, ahol egy másik, eddig teljesen idegen srác trappolt végig a tömegen, olyan ijesztő fejjel, hogy azt a Sátán is megirigyelhette volna. A szemei szikrákat szórtak, az arca grimaszba fordult, és bevallom őszintén, én MinSeok helyében már régen össze-vissza hugyoztam volna magam. Úristen, és még ő a barátja? Ez a srác maga az ördög!

- Kim MinSeok! - mennydörögte, alapjáraton kellemes hangján. - Azonnal húzd vissza azt a formás seggedet, különben ne akard megtudni, mit fogok veled tenni!

Hű... Dühös volt, azt hiszem, hihetetlenül dühös. Ha nem mondta volna az előbb az alacsony srác, hogy a barátja, azt hittem volna, hogy meg akarja ölni és az ősellensége. Viszont meglepő módon MinSeok ezer wattos vigyorral a száján közeledett ismét, majd amint ideért hozzánk, úgy vágódott a dühös srác nyakába, mintha semmi sem történt volna. Totálisan ledöbbenve figyeltem, ahogy az eddig idegbeteg fejet vágó srác arcvonásai kisimulnak, így mintha egy másik ember lenne, aki egészen helyes volt. Szemei a düh helyett most gyengéden csillogtak, talán... Szerelmesen? A kezei MinSeok derekára csúsztak, majd egy apró mosoly után egyszerűen lesmárolta őt.

Én pedig nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak vagy nevessek...

(Hú, most aztán nagyon kíváncsi vagyok! :D

Egyrészt, mit szóltatok Kris-hez? Milyen volt a nagy vallomása? És hogy tetszett az anyukája, jó tanácsot adott szerintetek a fiának? Na, és mit szóltok a két új szereplőhöz? Tudom, hogy még csak az egyikük nevét tártam fel, de esetleg tipp, hogy ki lehet a másik? ;D

Remélem, most nem volt olyan hajtépős vég, bár azért Kris nem így gondolta... ^^" Azt is nagyon remélem, hogy nem ríkattam meg pár embert, mert még mindig nem ez a célom. >< Ígérem, a következő Tao POV az nem lesz depis, viszont a következő Kris POV valószínű, hogy megint ilyesmi lesz, DE utána már nem. :3

Nyu, nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)

21. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Tudom, hogy most egy kicsit soká érkezett meg a fejezet, de így alakult. :")

Nos, nem mondhatnám, hogy a legjobb fejezet, de azért mégis. ;D Egy kicsit utálni fogtok, de most megkíméltelek titeket valamivel kapcsolatban, amire rá fogtok jönni - remélhetőleg. :D

Jó olvasást~ :3)

21. fejezet

Tao POV

Ha lehetséges, akkor még jobban sikerült összezavarodnom. Most már azt sem értettem, hogy Kris miért lett ennyire dühös. Oké, nyilván nem volt felkészülve arra, hogy bevalljam neki, vonzódom SeHunhoz, de... Nem gondoltam volna, hogy ennyire dühös lesz emiatt. Gondoltam, hogy nem fog neki tetszeni, bár annak azért örültem, hogy mikor megöleltem, nem tolt el magától. Aztán mikor rám kiabált, egyszerűen nem bírtam tovább. Úgy csinált, mintha ez az egész annyira egyszerű lenne Mintha csak azt mondanám, hogy szép időnk van. Hiszen neki fogalma sem volt semmiről!

Nagyon dühös voltam, már elegem volt abból, hogy mindent elfojtottam magamban, hogy már ő sem hiszi el a szavaimat, így mindent kiadtam magamból... Csak hogy arra nem számítottam, hogy szépen el fogom magam szólni. Abban a pillanatban úgy elvörösödtem, hogy éreztem lángolni a fejemet, az ajkaimat pedig beharaptam, hogy még véletlenül se szólaljak meg megint, aztán a földet kezdtem el bámulni. Nem mertem Kris-re nézni, fogalmam sem volt, hogy mit gondolhatott most erről az egészről, már tényleg nem értettem semmit. Féltem, nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat, de ha nem tudta elfogadni, hogy vonzódom egy sráchoz, akkor... Akkor én elfogadtam volna, bár nagyon hiányozna utána.

Mikor pár perc elteltével sem szólalt meg Kris, nagyon óvatosan felemeltem a pillantásomat, de ő csak teljesen sokkosan bámult a semmibe, mintha minimum szellemet látott volna. Nyeltem egyet óvatosan, de nem szóltam hozzá, még nekem is össze kellet szednem a gondolataimat arra az esetre, ha visszakérdezne. Ugyan nem szerettem volna, de bizonyára ő is kíváncsi. Valahogy ki kellett volna magyaráznom ezt az egészet. Valójában bele sem gondoltam, hogy mi is csúszott ki a számon és mit akartam belőle kihozni... Valóban tetszett az a csók Kris-el. Élveztem, és bármennyire is zavarba ejtő jelen pillanatban, de többet is szerettem volna. Valahogy mégsem... Mégsem éreztem ezt SeHun iránt. Nem érzek vágyat aziránt, hogy megcsókoljon, hogy megérintsen. Akkor mégis Kris-nél miért éreztem ezt? SeHunhoz pedig miért vonzódom? Miért ennyire bonyolult és kusza ez az egész?

- K-Kris... - nyögtem ki nagy nehezen a nevét, mire mintha visszatért volna a valóságba, kissé piros szemeit az enyémbe fúrta. - N-nem úgy értettem, én csak... Azt sem tudom, hogy miket beszélek, teljesen össze va...

Nem hagyta, hogy befejezzem, mindkét kezével megfogta a felkaromat, majd megszorította, de nem fájdalmasan. Ezzel el is érte, hogy bennem akadjon a szó, meglepődve pislogtam fel rá, de ő nem mondott semmit, csak szorította a kezemet, miközben mélyen a szemembe nézett. Ahogy úgy figyeltem a szép szemeit, megcsapott a férfias illata. Mélyet szippantottam belőle, ezáltal próbáltam megnyugtatni a heves szívverésem, ám mikor éreztem, hogy Kris még közelebb lépett hozzám, nem hogy megnyugodott volna, azonnal hevesebben kezdett verni. Az arcom még mindig lángolt, valószínűleg teljesen döbbent képet vághattam, de már tényleg nem értettem ezt az egészet.

- Mi volt akkor, Zitao? - suttogta a kérdést, végig a szemembe nézve. - Mi volt akkor, mikor megcsókoltalak?

Elkerekedtek a szemeim, közben pedig a tüdőmben rekedt a levegő. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit mondjak neki. Nem mondhattam el az igazat. Képtelenség lenne, hiszen... Mégiscsak azt akartam, hogy tovább menjen, hogy... Hogy érintsen meg. Egyrészt nem tudnám neki elmondani, annyira zavarban voltam, másrészt ez már nem volt normális. Örültem, hogy eddig nem menekült el tőlem, ha még ezt is elmondanám neki, teljesen biztos, hogy fejvesztve rohanna a közelemből... És nem állna velem szóba utána soha. Ezt pedig nem akartam.

Beharaptam az ajkaimat, a gombóc ismét ott volt a torkomnál, de már nem vettem róla tudomást. Ismét csak két tűz között voltam, mint az utóbbi időben rengetegszer. Mégis miért érzem úgy, hogy ha SeHunnal vagyok, akkor ő kell, ha pedig Kris-el, akkor ő? Ez... Ez mégis micsoda? Hogy lehetséges ez a kettősség? Miért vert ennyire gyorsan a szívem, mikor ilyen közel volt hozzám Yifan? Egy pillanatra levezettem a tekintetem az ajkaira, de tényleg csak annyi volt, aztán azonnal elkaptam a fejem róla, majd oldalra néztem, aztán a cipőmet kezdtem stírölni.

Egyszerűen képtelen voltam megszólalni a közelében. Ha ilyen... Ennyire közel volt hozzám, az agyam nem működött. Ráadásul most bámultam az ajkait, ha most ő nincs összezavarodva, akkor én sem. Márpedig én jelenleg azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Kris talán egy fokkal jobban volt, mint én, ugyanis egyik kezét felvezette a vállamra, onnan pedig az államra, majd úgy emelte fel a fejemet. Majdnem hátrahőköltem, annyira közel volt hozzám. Arca öt centire volt az enyémtől, ajkain apró kis mosoly ült, ami annyira dögös volt, hogy...

Mi? Úristen, nem! Nem gondolhatom ezt Kris-ről! Lehetetlen, hogy most hozzá is... Mégis miért? Magyarázza el valaki, hogy mik ezek az érzések? Miért nem tudnak egyszerűen csak megszűnni? Vagy egyáltalán miért kell, hogy pont srácok iránt érezzem ezt? Viszont amint Kris még közelebb hajolt, szinte addig, hogy az ajkaink összeértek, azonnal megszűnt minden kérdésem, a levegő bennem rekedt, és úgy álltam ott előtte, mint egy szobor. Nem mertem megmozdulni, féltem, hogyha bármit is csinálok, összeér majd a szánk. Azt pedig nem akartam...

A francba is már, dehogynem akartam, de akkor sem tehettem meg. Egyáltalán Kris most mit művel? Szórakozik velem, ugye? Hiszen a lányokat szereti, teljesen egyértelmű, hogy csak szórakozik velem, hogy aztán nevethessen rajtam egy jót. Tudtam, hogy Kris nem ilyen, de már képtelen voltam másra gondolni. Az, hogy remegett a lábam és a gyomromban össze-vissza repkedtek a pillangók, elég egyértelműen mutatták, hogy élvezem a helyzetet. Mégsem léptem semmit, nem akartam, de mégis.

- Azt érezted, amit most? - suttogta az ajkaimra, éreztem meleg leheletét, én pedig eddig bírtam tartani magamat.

Lehunytam a szemem, sóhajtottam egy aprót, és Kris-nek csak ennyi kellett, azonnal magához húzott, majd összeolvasztotta ajkainkat. Szinte megváltás volt, ahogy puha, meleg ajkait ismét a sajátomén érezhettem, ezért semmivel sem törődve karoltam át a nyakát, majd túrtam bele a hajába. Azonnal utat engedtem a nyelvének, ami meg is kereste az enyémet. Kris ezúttal is tökéletes volt, mindig úgy csókolt, mintha a gondolataimban olvasott volna. Egyik kezét a derekamra csúsztatta, aztán lentebb, a fenekemre, amit kissé meg is markolt.

És ez volt az a pont, mikor rádöbbentem, hogy mit is csinálunk. Azonnal elváltam Kris-től, majd mikor ismét magához akart húzni, ellöktem magamtól. Ekkor mintha a felismerés arcon vágta volna, olyan megbánó szemekkel nézett rám. De már nem érdekelt. Ha szórakozott, ha nem, egyszerűen fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak. Kris nem csinált semmit, csak kissé gyorsabban szedte a levegőt, az ajka vörös volt a heves csóktól, én pedig... Édes Istenem, megint meg akartam csókolni. Egyszerűen úgy vonzott, mintha mágnes lenne!

Ijedten hátráltam pár lépést, ezzel ellent mondva a vágyaimnak, de nem érdekelt. Nem tehettem meg. Kris ezt nem gondolta komolyan, ráadásul amit csinált... Még most is éreztem a kezét ott. Nagyon zavarba ejtő volt, én még sosem voltam ilyen helyzetben, egyszerűen meglepett. Valamint az is, hogy ennyire tetszett a dolog ismét... Magamat sem értettem, ahogy már semmit sem. Annyira össze voltam zavarodva mindentől, túl hirtelen történt minden, túl sok volt. Át kellett volna gondolnom a dolgokat, mielőtt idejövök. Ezek után mégis hogy fogok majd SeHun szemébe nézni?

- Ne haragudj rám - nyögte ki Kris, egy sóhajtás kíséretében. - Fogalmam sincs, mi ütött belém, én... Sajnálom, Tao. Felejtsd el, rendben?

- Felejtsem el? - kérdeztem tőle halkan, a szemébe nézve. - Ez már a második alkalom, hogy erre kérsz, Kris...

- Tudom - bólintott egy aprót, majd lépett egyet felém, mire én hátráltam. - Ne haragudj rám, nem így akartam.

- Akkor elárulnád, hogy mégis hogy? - Éreztem, hogy a sós cseppek ismét végigszántották az arcomat.

- Tao, kérlek... - lépett oda hozzám, majd magához ölelt.

Erősen szorított, mintha attól félt volna, hogy megint ellököm. Tényleg szerettem volna, de nem tudtam megtenni. Már emeltem a kezem, hogy ismét eltoljam magamtól, de ehelyett csak magamhoz szorítottam. Fejemet a nyakába rejtettem, így kezdtem el halkan sírni. Elegem volt már abból, hogy állandóan ez van. Megcsókolt, aztán arra kért, hogy felejtsem el. Mégis miért csinálta ezt? Hiszen nem meleg, akkor mégis miért csókol meg engem? Annyira zavaros ez az egész, Kris pedig képtelen nekem őszintén elmondani, hogy miért tette.

Valahogy éreztem, hogy hazudott. Egy ember nem csókol meg valakit csak úgy... Nem? Legalábbis, én így gondolom. Vagy lehet, hogy már az összezavarodottságtól össze-vissza beszélek. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Jelen pillanatban azt sem tudtam, hogy miért is szorítottam magamhoz Kris-t.

- Hiányzol... - suttogta halkan, miközben simogatta a hátamat. - Ezalatt a két hét alatt sokat gondoltam rád, és rájöttem, hogy nagyon hiányzol.

- Kris... - emeltem fel a fejem, majd a szemébe néztem, de rögön azután kibontakoztam az öleléséből. - Nekem sem volt kellemes, elhiheted...

- Nem lehetne... - kezdett bele, majd sóhajtott egyet. - Hogy tiszta lappal kezdjünk? Felejtsünk el mindent, ne törődjünk semmivel, csak kezdjük elölről a barátságunkat, rendben?

Pár pillanatig figyeltem, ahogy mosolyogva nézett rám. Kicsit váratlanul ért, de nem mondhattam azt, hogy nem tetszett. Talán... Így minden jobb lesz és egyszerűbb. Lehet, hogy ennek hatására, vagy más miatt, de végül mosolyogva nyújtottam felé a kezemet, amit ő azonnal elfogadott.

- Wu Yi Fan vagyok, de szólíts nyugodtan Kris-nek - rázta meg a kezemet.

- Huang Zi Tao, és... Nos, azt hiszem, meleg vagyok - villantottam felé egy kis félmosolyt, mire Kris-nek azonnal lehervadt az arcáról a mosolya.

- Sajnálom, csak egy kicsit váratlanul ért - nevette el magát kínosan.

- Gondoltam, jobb, ha az elején tisztázzuk - bólintottam felé egy aprót.

- Rendben - döntötte oldalra a fejét. - Akkor szeretném, ha tudnád, hogy nekem bármit elmondhatsz, még... Még azt is, hogy ha van egy srác, aki tetszik neked.

- Jelen pillanatban egy Oh SeHun nevezetű srác rákérdezett, hogy lennék-e a barátja, de még nem válaszoltam neki.

Valójában fogalmam sem volt, hogy mit is csinálok. Nem akartam ennyi mindent a nyakába zúdítani, hiszen nem mondanék el ilyen dolgokat egy idegennek, ha már arra kért, hogy indítsunk tiszta lappal. De már nem tudtam visszafojtani. Ahogy láttam, Kris ezúttal nem tudtam leplezni a döbbentségét egy hamis nevetéssel, így csak teljesen ledöbbent fejjel bámult rám. Én csak elmosolyodtam hamiskásan, majd végül megtöröltem az arcomat.

- Megértem, ha ezek után nem akarsz velem szóba állni, Yifan - néztem a szemébe, amik még mindig hitetlenséggel voltak teli.

- Nem... - nyögte ki, kissé nyugodtabb arckifejezéssel. - Ne aggódj, minden rendben. A barátod vagyok, bízhatsz bennem, és egyáltalán nem zavar, ha meleg vagy. Remélem, elhiszed ezt nekem.

- Még nem tudom... - indultam el a kijárat felé, majd kinyitottam az ajtót és visszanéztem rá a vállam felett. - Viszont most mennem kell, valaki vár a válaszomra...

Még láttam, ahogy Kris arcából kiszaladt minden szín, de aztán elfordultam tőle, és elindultam a lépcsőn lefelé.

Mégis mit csináljak?

***

- Hyung! - hallottam magam mögül a kiabálást, de nem fordultam meg, pedig pontosan tudtam, hogy SeHun az. - Tao-hyung, várj meg!

Nem foglalkoztam vele, a lépteimet szaporábbra vettem, és csak remélni mertem, hogy SeHun előtt be tudok menni a mosdóba, ahol sikerül majd bezárkóznom egy WC fülkébe. Mikor ez sikerült, megkönnyebbültem ültem rá a lehajtott tetejű darabra, majd arcomat a tenyerembe temettem. Ekkor hallottam meg a mosdó ajtaját kinyílni, és biztos voltam benne, hogy SeHun az. Mikor egy pár pillanatig csend volt, felemeltem a fejemet és fülelni kezdtem. Nem hallottam semmit, még csak egy pisszenést sem, így lassan felálltam, majd az ajtóhoz simultam, de így sem volt változás.

Hallucináltam volna? Idegesített, így a terv az volt, hogy csak kidugom a fejem, ám amint a reteszt elhúztam az ajtóról, valaki kirántotta az ajtót, és amint megláttam, hogy SeHun az, aki most belépett mellém a fülkébe és magunkra zárta az ajtót, teljesen meglepődtem. Mikor mosolyogva felém fordult, én csak nagyokat pislogva bámultam rá. Mégis mit tervezett?

- Miért futottál el előlem? - biggyesztette le az ajkát, ami még mindig nagyon aranyos volt.

- Ne haragudj, csak egyedül szerettem volna lenni... - suttogtam, majd visszaültem a WC-re.

- Történt valami? - kérdezte óvatosan, miközben önkényesen leereszkedett az ölembe, amin nagyon meglepődtem.

Nem szemből, hanem oldalasan ült, egyik kezével átkarolta a nyakam, míg a másikkal az arcomat simogatta, ami nagyon jó érzés volt. Mikor le akart csúszni, egyszerűen mind a két lábát az ölembe tettem, majd magamhoz húztam. SeHun erre felnevetett, mire nekem is egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Miért nem lehet annyira egyszerű minden, mint SeHunnal lenni? Vele annyira könnyű beszélgetni, egyszerűen természetes az, hogy be vagyunk zárkózva egy WC fülkébe, ahol ő az ölemben ül. Ezt senki mással nem gondolnám normálisnak, csak vele. Ráadásul miért ennyire jó érzés vele lenni?

- Pantao... - szólított meg SeHun, mire felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. - Mi történt?

- Semmi, nem történt semmi - ráztam a fejem.

- Akkor a semmi miatt szerettél volna egyedül lenni? - mosolyodott el, ami még mindig heves szívdobogást eredményezett.

- Csak gondolkodni szerettem volna - sóhajtottam végül, ezzel pedig tényleg nem hazudtam neki.

- Rendben, akkor gondolkodj!

Ismét végigsimított az arcomon, de ügyes ujjait ezúttal levezette az államra, aztán az ajkaimat kezdte el cirógatni. Végigsimított rajtuk, mire a bőröm szinte bizseregni kezdett ott, ahol az ujjai jártak. Másik keze a tarkómat masszírozta, én pedig a jóleső kényeztetéstől lehunytam a szemeimet, és kissé feljebb emeltem a fejem, hogy jobban hozzám férjen. Hallottam, hogy SeHun kuncogott egy aprót, de tovább folytatta az ajkaim piszkálgatását, kiűzve a fejemből mindent. Nem tudom, hogyan képes rá, de egyszerűen fantasztikus volt!

- Ha ezt csinálod, soha nem fogok döntésre jutni... - motyogtam halkan, majd kinyitottam a szemem és a tekintetünk összekapcsolódott.

- Ha ezt csinálod, meg foglak csókolni - jött a felelet, mire kissé meglepődtem.

Csak néztem SeHun gyönyörű szemeibe, amik boldogan csillogtak, én pedig nem tudtam neki ellenállni. Ugyan féltem a csóktól, hiszen eddig csak Kris-el csókolóztam... A francba már, hogy most is Kris! Azzal semmivel sem törődve vezettem egyik kezemet SeHun arcára, majd gyengéden az ajkaira hajoltam. Finom volt, puha és tökéletes. Mikor SeHun felbátorodva visszacsókolt és elkezdtünk harcolni a dominanciáért, vártam azt a vágyat, a sóvárgást, amit Kris csókjaikor mindig éreztem, de mikor már a nyelveink is találkoztak egymással...

Egyszerűen nem éreztem semmit...

(Na? ;D Hogy tetszett? Számítottatok rá, hogy Kris megint megcsókolja majd Taót? És az, hogy Wufan ilyen ajánlatot tesz? Szerintetek jó, hogy ezt tette? És mi van SeHunnal, hogyan tetszett? Vajon elindít valamit Taóban az, hogy semmit nem vált ki belőle SeHun csókja? Mi lesz ezek után? ^^

Azért remélem, nem akartam nagyon megölni, mert most a vége egész "jó" lett, nem? :'D De nem kell aggódni, lesz itt még hajtépős vég is~ :3

Egyébként ígértem a fejezetbe új szereplő(ke)t is, de sajnos most ő(k) nem fért(ek) bele, de lehet, hogy a következőben már felbukkan(nak). ^o^

Nyuh, remélem tetszett, várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)