47. fejezet

47. fejezet

Tao POV

Annyira gyönyörű volt! Ahogy nyugodt, békés arcát figyeltem, nem tudtam volna mást mondani rá, csak azt, hogy elmondhatatlanul csodaszép. Hiába volt felnőtt, érett férfi, nem mellesleg a pasim, akkor is szép volt. Nem volt rá jobb szó. Pontosabban, szebb, amivel kifejezhettem volna, mennyire gyönyörűnek találtam abban a pillanatban. A szobában félhomály uralkodott, de mivel a redőny nem volt teljesen lehúzva, a szemcsék között beszűrődő fény megvilágította kisimult arcát, így mintha aranypor fedte volna testét, és egy igazi angyal feküdt volna mellettem. A szőke hajával együtt pedig egyébként is elmenne egy őrangyalnak, aki csak rám vigyáz. Nem mintha, ez nem lenne igaz. Kris mindig is óvott mindentől, ezért pedig nagyon hálás voltam neki. Meg, igazából minden másért is, amit az érdekemben tett. Tényleg egy igazi angyal volt, nem találnék hozzá foghatót, nem mintha, akartam volna. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy a fény lassan a szemébe sütött, így morcosan más szögbe hajtotta a fejét, így mikor ismét árnyékban volt, újra megnyugodott, mintha kissé el is mosolyodott volna. Talán valami szépet álmodhatott, éppen ezért, nem is akartam megzavarni.

Az oké, hogy nekem kelnem kellett elég korán, bár nem bántam. Este elterveztem, hogy főzök neki egy finom levest, mielőtt iskolába megyek. Mivel ő most a szóbeli érettségire készül, nem kell bejárnia, de szegény egész nap tanul, hogy jó jegyeket szerezzen, mivel ugyebár orvosi egyetemre szeretne menni, ami pedig nem könnyű. Nem mintha nem vennék fel, Kris nagyon okos, és ráadásul halálra tanulja magát minden egyes nap, ezért este alig áll a lábán, és elég sokat fogyott is a stressz miatt. Hiába mondtam neki, hogy ez az egészsége rovására megy, ő azt mondta, hogy amíg mellette vagyok és szeretem, semmi gond nem történhet. Én már nem így láttam a dolgot, de hát lehetett neki beszélni, emiatt egyszer össze is kaptunk. Én aggódtam miatta, ő viszont képtelen volt ezt megérteni. Aztán rájöttünk, hogy túlreagáltuk mind a ketten, azóta szent a béke, de még most is féltem tőle, nehogy komolyabb baja essen. Ezért is akartam ma neki főzni, hogy legalább házi kosztot egyen, ne valami rendelt pizzát, amitől pár óra múlva ugyan olyan éhes lesz. Meg aztán, szerettem rá főzni.

Tény, hogy nem voltam egy konyhatündér, de mióta együtt éltem vele, az anyukájától elég sokat tanultam. Kris ennek nagyon örült, egyrészt, mert amit a szerelmed készít neked, az mindig finomabb – bármennyire is sikerült rosszul –, másrészről, nem kellett az anyukájának egyből a főzéssel törődnie, ha mondjuk este hazaért fáradtan. Bár, LuHan tudott főzni, ő inkább az amerikai konyhát preferálta, én pedig nem igazán kedveltem, de hiába mondtam, hogy megeszem, a Wu-k akarata érvényesült, miszerint akkor is főznek nekem külön. LuHan mostanában amúgy sincs sokat itthon, mivel ő is az érettségire készül. Kris azt mondta, őt nem zavarja, mert szeret hangosan tanulni, ezzel pedig zavarná barátját. Azt mondta, régebben is, mikor együtt tanultak, sokat veszekedtek emiatt, mert LuHan a csendben tanulós típus volt. Megértettem őt, én is bizonyos tantárgyaknál a csendet szeretem, hogy felfogjam, ám mást én is szerettem hangosan mondani, úgy jobban beleragadt a fejembe.

Végül egy utolsó pillantást vetettem Kris-re, kissé megemelkedtem, majd egy apró puszit nyomtam a szájára, nehogy felébresszem. Aztán óvatosan kimásztam az ágyból, szerencsére ma nem ölelt magához, mert akkor nehezebb dolgom lenne. Halkan kimentem a mosdóba, összeszedtem magam, aztán lementem a konyhába. LuHan nem volt itthon, még tegnap este mondta, hogy XiuMinnél alszik. Igazából, még mindig furcsa volt az egész kapcsolatuk, vagyis inkább zavaros, de nem akartam beleavatkozni az életébe. Ugyan SeHunon még mindig láttam, hogy fájt neki, de úgy tűnt, egyre jobban viseli, és kezdi elfelejteni a LuHannal töltött kevés kis időt – ami mégis mély nyomott hagyhatott benne. Ha pedig már szó esett róluk, Chenéket sem hagyhatom ki a sorból. Ők nagyon jól megvannak JunHee-vel, hiszen minden nap látom őket. Nagyon aranyosak, JongDae úgy bánik a lánnyal, mint egy igazi hercegnővel, látszik rajtuk, hogy nagyon szeretik egymást. Egyszer rákérdeztem Chennél, hogy hogyan szerethetett bele egy lányba, mikor hosszú évekig meleg volt, de azt mondta, talán idővel mindent megértek. Igazából nem is annyira foglalkoztatott, csak eszembe jutott, hogy ha ne adja Isten, de szakítsunk Kris-sel, akkor képes leszek-e én is beleszeretni egy lányba. De ezt kizártnak tartottam.

Ja, hogy nem éritek az egészet? Nem mondtam volna még? Nagyjából három hete annak, hogy ideköltöztem Kris-ék házába. Ugyan nem volt egy egyszerű dolog, sőt, nagyon nehezen ment, de szerencsére már minden rendben. Kezdődött úgy, hogy miután elmondtam az igazat Kris-nek, utána felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk. Azonnal elutasítottam, hiszen már Lulu is itt élt velük, övé volt a vendégszoba, és úgy voltam vele, hogy nem akarok belerondítani az életükbe. Meg aztán, oké, hogy jártunk Kris-sel, de az nem volt egyenlő az összeköltözéssel. Igaz, azt sem tudtam, hová mehetnék, hiszen otthonról kidobtak, de reménykedtem abban, hogy talán SeHun befogad, ő amúgy is egyedül élt. Erről viszont Kris hallani sem akart – amit utólag meg is értettem. Én sem díjaznám, ha egy másik sráccal lakna kettesben. De egyelőre annyiban maradtunk akkor, hogy hazamegyek, és meglátjuk, mi lesz. Otthon pedig, olyannyira levegőnek néztek – még apám is, aki előtte a bocsánatomért könyörgött –, hogy nem volt kérdéses, elfogadom-e az ajánlatot. Igazából, tényleg nem volt könnyű.

Mikor édesanyám nagyjából egy hét után megtudta nevelőanyámtól, hogy elköltöztem, nagyon aggódott miattam, így eljött Kris-ék házához – a mai napig fogalmam sincs, honnan tudta, hogy ott leszek. Azt mondta, inkább költözzek hozzá, ne zavarjam meg a barátom életét, ám én hiába próbáltam neki elmagyarázni a helyzetet, hogy ők ajánlották fel és nem zavarok, nagyon szeretnek itt, nem értette meg. Ekkor pedig betoppant Kris, mint a hős megmentőm, és elmagyarázta az egészet édesanyámnak. Bemutattam őket egymásnak, Kris pedig nagyon illedelmes volt vele, egyfolytában dicsért engem, ami nagyon zavarba ejtő volt. Főleg úgy, hogy édesanyám nem is tudta, hogy együtt voltunk. Fogalmam sem volt, mit szólt volna hozzá, ha kiderült volna, meleg vagyok és akinél lakok, az a pasim. Nos, egyelőre még várni szerettem volna ezzel az információval. Azóta, mondhatni, egészen jó kapcsolatot ápolunk, pár naponta találkozunk, beülünk egy kávézóba, esetleg cukrászdába, vagy bárhová, és beszélgetünk. Nagyon hálás voltam neki, amiért ő tényleg nem korlátozott semmiben, kedves és figyelmes volt velem. Biztos voltam benne, hogy ha mindig is mellette lettem volna, nagyon sok szeretetet és törődést kaptam volna, de ez már a múlt, ne beszéljünk róla. A lényeg, hogy egészen jól kijöttünk, bármiről tudtunk beszélgetni. Ugyan még mindig volt egy kis elhidegülés köztünk, mondjuk mikor megölelt, nem tudtam viszonozni, bármennyire is szerettem volna, de szerencsére nem is erőltette.

Azt hiszem, boldog voltam. Igaz, nehéz volt az elmúlt három hét, de végre úgy éreztem, minden rendben van körülöttem. Éppen ezért, mosolyogva vettem le a kis cetlit a hűtőről, amit Kris anyukája hagyott ott. Azt írta, behívták egy sürgős eset miatt, és valószínűleg csak délután jön haza. Kris-nek hagyott még egy pár sort, miszerint egyen is, ne csak tanuljon, nekem pedig azt írta, hogy készített nekem szendvicset a suliba, mert többre nem volt ideje. Nagyon szerettem őt. Úgy bánt velem, mintha a saját fia lennék, mégis másképp – elvégre a fia párja voltam. Miután visszatettem a hűtő mágnes segítségével a cetlit, kinyitottam azt, majd kivettem az alapanyagokat, és nekiláttam, hogy elkészítsem Kris-nek a levest. Tudtam, hogy az a kedvence, sokszor emlegette már, hogy biztosan az is finom lenne, ha megcsinálnám neki, de eddig nem volt rá lehetőségem, most viszont jól meg akartam neki főzni. Oké, tényleg nem voltam valami ügyes, előfordult, hogy odaégettem valamit, mert nem figyeltem rá, vagy valamit kihagytam és rossz íze volt, de hát… Próbálkoztam, ez volt a lényeg.

Időm még volt, direkt a szokásosnál jóval korábban keltem, hogy legyen időm elkészíteni. Így nyugodtan álltam neki. Nem volt bonyolult a dolog, de féltem, hogy éppen ezt fogom elrontani, hiszen nagyon szerettem volna, ha jól sikerül, és Kris-nek is ízleni fog. Azt kicsit bántam, hogy nem lehetek itt, mikor megeszi, mert mikor ő felkel, én valószínűleg már a suliban leszek, de reménykedtem benne, hogy délután, mikor hazaérek, elmondja, hogy ízlett neki. Viszont mikor elővettem egy ízesítőt, és kicsit erősebben akartam kibontani, ügyesen a fél csomagot magamra borítottam. Ha ez nem lett volna elég, azonnal tüsszentenem kellett az erős illattól, ami miatt majdnem a fazékba odatett vizet is kiborítottam. Így szitkozódva levettem magamról a koszos pólót, majd félmeztelenül főztem tovább. Úgyis egyedül voltam itthon, nem féltem, hogy valaki meglát – amúgy sem volt mit szégyellni a testemen.

Egy fél órával később csak sikerült mindent megcsinálni, így már csak arra vártam, hogy felforrjon a leves, én pedig lekapcsolhassam a gázról. Mosolyogva kavargattam, és imádkoztam, hogy finom legyen, mert ha nem, kitépem az összes szál hajamat. Ám mielőtt gondolataim más vizekre evezhettek volna, két kar fonódott derekam köré, majd egy forró, meztelen felsőtestet éreztem a hátamnak nyomódni. Megijedtem, ez tény, de tudtam, hogy csakis Kris lehet, egyértelmű volt. Mosolyom még jobban kiszélesedett, mikor tarkómra nyomott egy puszit, aztán vállamra, majd még szorosabban ölelt magához. Hihetetlen, de azonnal felforrósodott a bőröm, ahogy hozzám ért. Még mindig izgalomba jöttem, mikor megérintett, a lábaim elkocsonyásodtak, a szívem pedig ezerrel dübörgött. Ez lenne az igaz szerelem?

- Mit főztél, édes? – hallottam meg mély, rekedt hangját a fülembe duruzsolni, amitől kirázott a hideg, természetesen jó értelemben.
- Megcsináltam neked azt a levest, amit mondtál – simítottam végig alkarján, majd mikor láttam, hogy felforrt, le is kapcsoltam, aztán meg is fordultam karjaiban, azonnal átkarolva nyakát.
- Nem kellett volna – mosolyodott el, amitől majdnem szétfolytam, ugyanis még kócos volt a haja, szemei pedig össze voltak szűkülve, mégis dögös volt.
- És te miért is vagy fent ilyen korán? – simogattam a tarkóját, beharapott ajkakkal.
- Nem tudtam nélküled aludni – biggyesztette le az ajkait, ami nagyon édes volt.
- Régebben pedig sikerült – kuncogtam.
- Az még akkor volt, mikor nem minden egyes nap aludhattam és kelhettem melletted – puszilt homlokon. – Mondd csak, édes, miért nincs rajtad póló?
- Zavar? – kérdeztem vissza kuncogva, közelebb lépve hozzá, hogy felsőtestünk összeérjen.
- Jelen pillanatban az jobban zavar, hogy a többi ruha rajtad van – nézett a szemembe, én pedig már tudtam, hogy mit akart.
- Előbb kóstold meg, milyen lett a leves – lettem izgatott, majd meg is fordultam, és megragadtam a lábos két fülét.

Ám arra nem számítottam, hogy Kris szorosan hozzám préseli magát, így megéreztem merevedését hátsó felemnél. Azonnal egy apró nyögés hagyta le a számat, és még a levest is majdnem kiejtettem a kezem közül. Hát még mikor csókolgatni kezdte a nyakamat. Nem tudtam neki ellenállni… Képtelen voltam. Olyan régen volt, hogy együtt voltunk. Igazából, azóta nem feküdtünk le, és bár én szerettem volna, Kris mindig lerázott, mondván, hogy még túl korai. És hiába kívántam meg piszkosul, nekem iskolába kellett mennem egy órán belül, neki pedig tanulnia. De addig még meg akartam, hogy egye a levest, ha már felkelt, én pedig megcsináltam. Sóhajtottam egy mélyet, ahogy megszívta a nyakam, akaratlanul is vállára hajtottam a fejem, és élveztem. Még egy kicsit… Aztán mikor kezei hasamat kezdték simogatni, megállítottam, majd ismét szembefordultam vele.

- Együnk, aztán nekem mennem kell – néztem szomorúan a szemébe, mire lebiggyesztette az ajkait.
- És mikor hazajöttél? – nézett reményekkel teli szemeivel az enyémbe.
- Akkor csak a tiéd vagyok – mosolyodtam el, mire azonnal egy szenvedélyes csókba hívott.

Hogy szerettem-e? Mindennél jobban. Hogy megbántam-e, hogy ideköltöztem? Soha. Boldogan csókoltam vissza, beletúrva szőke hajába, ami már eléggé le volt nőve, így láthattam eredeti hajszínét, de így csak még szexibb volt. Az utóbbi időben amúgy is gondolkodtam rajta, hogy hajszínt kellene váltanom, ezzel jelezve, hogy új korszakba léptem. Gondolkodtam a szőkén is, mert Kris mondta már párszor, hogy biztosan baromi jól állna nekem, de kissé féltem tőle. Nem mintha nem szerettem volna, ha mondjuk ugyan olyan színű hajunk lenne, csak eddig mindig is fekete hajam volt, és hirtelen a szőke talán túl nagy váltás lenne. Vagy mégsem? Majd megkérdezem Kris-t, de most inkább a csókra koncentráltam. Nyelve minden akadály nélkül tört utat a számba, és igaz, hogy már milliószor csókolóztunk, mindig volt benne valami új. Soha nem tudtam volna megunni. Egyszerűen képtelen lettem volna. Mikor végül elhúzódtunk egymástól, magához ölelt, aztán leült az asztalhoz, és várta, hogy elé tegyem a reggelit.

Mosolyogva fordultam ismét a gáz felé, majd levettem róla a lábast, és az előre odakészített alátétre tettem, középre. Gyorsan két tányért varázsoltam elő, meg két pálcikát, végül egy szedőkanalat, aztán leültem Kris-szel szemben. Először neki szedtem a gőzölgő levesből, aztán magamnak is. Láttam rajta, hogy tetszett neki a látvány. Valóban jól nézett ki, az illata is finom volt, így reménykedtem benne, hogy az íze sem lesz pocsék. Izgatottan figyeltem, ahogy felcsíp egy keveset a tésztából, majd a szájába veszi, és szívni kezdte. Nagyon izgultam. Igaz, sokszor főztem már neki, de most tényleg nagyon akartam, hogy finom legyen. Mikor már sokáig csak rágta a tésztát, és nem nézett a szemembe, aggódni kezdtem. Nagyot nyeltem, aztán felálltam, és elvettem előle a tányért.

- Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Kris, ahogy a mosogató felé sétáltam.
- Kiöntöm – mondtam egyszerűen, mire felállt, és megfogta gyengéden a kezem, mielőtt tényleg a lefolyóba önthettem volna.
- Erre nincs semmi szükség – mosolyodott el.
- De hát borzalmas – fintorodtam el.
- Honnan veszed? – kuncogott.
- Nem mondtál rá semmit – néztem félre zavaromban, mert ő csak folyamatosan mosolygott.
- És ha nem mondok semmit, azt te annak veszed, hogy rossz lett? – Éreztem a hangján, hogy élvezi.
- Akkor miért nem mondtál valamit? – néztem a szemeibe. – Hadd öntsem ki!
- Tao, nem! – fogta le újra a kezeimet. – Nagyon finom lett, imádom, tényleg, csak nem tudtam, hogyan mondjam el neked, hiszen láttam rajtad, hogy mennyire izgulsz!
- Akkor… Akkor nem lett rossz? – kérdeztem reménykedve, mire Kris megrázta a fejét.
- Tökéletes – mosolyodott el. – Imádom. Pont annyira fűszeres, ahogy szeretem. Nagyon ügyes vagy, édes. Köszönöm, hogy elkészítetted nekem.


Ezek után úgy fogyasztottuk el a reggelit, hogy én az ölében ülve etettem őt. Sokat hülyéskedtünk közben, rengeteget nevettünk, de láttam, hogy tényleg ízlik neki, mert kétszer is szedtem. Legalább most jól teleette magát, nem azokat a vackokat tömte magába. Tényleg aggódtam érte, de most egy kicsit megkönnyebbültem. Nagyon jó volt látni, hogy ennyire ízlik neki az, amit én főztem neki. Nem csak megjátszotta, ez biztos. Mikor úgy csókolt meg, hogy a szájában volt egy kis leves, ezt pedig az enyémbe varázsolta a csók közben, nagyon meglepődtem, mégsem volt visszataszító vagy bármi. És… Valóban finom volt. Meglepődtem saját magamon, de nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült ilyen jól elkészítenem. Mikor befejeztük a reggelit, kimásztam Kris öléből, összeszedtem a mosatlanokat, majd nekiálltam mosogatni. Volt még fél órám, így kényelmesen összepakolhattam a konyhát, és még talán egy kis romantika és belefér majd Kris-szel. Persze, ha nem aludt vissza, mert szokása.

Ám csak mondani kellett, ismét átölelt hátulról, majd átnyúlt a kezem alatt, és elzárta a vizet. Meglepődve fordultam meg karjaiban, mire ő elvigyorodott, csípőjét az enyémnek nyomta, majd vadul ajkaim után kapott. Meglepetten belenyögtem a csókba, túl hirtelen volt, de azzal sem törődtem, hogy tiszta hab a kezem, azonnal átkaroltam Kris nyakát. Igaz, tisztában voltam vele, hogy nincs erre idő, de ki tud ellenállni egy Wu Yi Fannak, mikor ilyen szenvedélyesen támadt le? Neki sem kellett több beleegyezés, combjaim alá nyúlt, majd két lábamat csípője köré fonta, mire belenyögött a csókunkba.

- Nem bírom ki délutánig… – lihegte ajkaimra, erősen az ölében tartva.
- Suliba kell mennem, Ge – néztem a szemeibe hasonlóan.
- Sietek...? – nyelt egyet, mire frusztráltan nyögtem egyet, főleg, hogy merevedése fenekemnek nyomódott, tökéletes tisztában léve azzal, hogy ennek nem tudok ellenállni.
- Fél órát adok – nyögtem ki végül.
- Elég lesz – vigyorodott el elégedetten, aztán megindult velem a hálóba.

Már akkor tudtam, hogy aznap sem én nem megyek iskolába, sem ő nem fog tanulni…

46. fejezet

46. fejezet

Kris POV

Azt hiszem, nem sírt Tao sokáig a karjaimban, bár fogalmam sem volt az időről, valahogy úgy tűnt, egészen gyorsan megnyugodott. Én viszont annál inkább aggódtam miatta, hiszen nem volt jó ilyen állapotban látni. Talán nem is összetörve, mert az, hogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy „gyűlöli” őket, arról árulkodott, hogy inkább dühös. Bár nem mondhattam biztosra, azt sem tudtam, kiket gyűlöl annyira. Igaz, hazament, de kétlem, hogy otthon bármi is történt volna vele, hogy a szüleire lenne kibukva. Akkor tudnék róla, ha bármi zűr volt otthon. Oké, az anyukájával találkoztam már, elég rideg nő, de akkor sem mondta egy szóval sem Tao, hogy nincs minden rendben köztük, még ha sejtettem is, hogy nem olyan a kapcsolatuk, mint a miénk anyával. De az nem volt annyira baj, addig, míg normálisan tudták kezelni, és megbeszélik azért a dolgokat. Hiszen melyik anya lenne képes semmibe venni a fiát? Egyik sem. Az édesapját még soha nem láttam, csak azt tudtam róla, hogy egy exportcég igazgatója, és nagyon keveset járt haza. Tao soha nem beszélt róla, talán akkor, mikor legelső nap megismerkedtünk. Belegondolva, azóta még a szüleiről sem hallottam beszélni, pedig azóta eltelt bő négy hónap.

Nem szólaltam meg, pedig hallottam és éreztem is, hogy már nem sírt. Továbbra is ott ült az ölemben, a nappalink kanapéján, fejét a nyakamba fúrta, kezeivel hanyagul átölelte a vállaimat, miközben már csak néha-néha szipogott egyet. Nem akartam megszólalni, ezzel megtörve a közénk beállt csendet. Tudtam jól, hogy ezúttal nem nekem kell beszélnem, hanem neki. Ugyan nem voltam benne biztos, hogy el akarja mondani, mi történt, szerintem ennyit én is megérdemeltem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy követeléseim vannak felé, csak úgy gondolom, az őszinteség fontos. Én pedig nagyon szerettem volna megtudni, hogy miért sírt már megint a kis Panda, mert tényleg képes lettem volna megölni azt a személyt, aki miatt könnyeket hullajtott. Ez a kezdetektől fogva nem változott, már akkor is megfogadtam, hogy ha megtudom egyszer, ki miatt sírt ilyen sokat, az nagyon megbánja.

Gyengéden végigsimítottam a hátán, nyugtatóan, miközben másik kezemmel a derekát cirógattam, jelezve neki, hogy itt vagyok vele. Nem voltam türelmetlen, nem akartam siettetni, hiszen gondoltam, hogy nem könnyű összeszednie a gondolatait, vagy bármi más. Kicsit deja vu-m volt, hiszen rengetegszer voltunk már hasonló helyzetben, mégis, azt hiszem, most először, mióta összejöttünk. A múltkor is sírt, igaz, de akkor nagyon félreértette azt, hogy LuHant leöntöttem, így akkor szakított velem, én pedig soha nem tudtam meg, hogy mi volt az oka, amiért eljött hozzám. Kíváncsiságom felül kerekedett rajtam, tudni akartam egyúttal azt is, hogy akkor mi történt, de talán a mostanit még jobban. Fogalmam sincs, hogy kinek áll érdekében, hogy ilyen sokszor könnyeket csaljon TaoZi szemeibe, de már most tudom, hogy bárki is az, én nem kedvelem.

Egy ártatlan puszit nyomtam a fülé mögé, mert csak azért értem el, mire ő megmozdította a fejét, majd lassan elhúzódott tőlem, de fejét lehajtva tartotta. Kezei lecsúsztak a vállamról, az egyiket erőtlenül leejtette kettőnk közé, míg a másikat a hasamon pihentette, a pólómmal kezdett el játszani. Ha más körülmények között tette volna ezt, elmosolyodtam volna, de úgy, hogy az előbb sírt a karjaimban, képtelen voltam erre a gesztusra – még ha tudtam is, hogy azzal mindkettőnket megnyugtatnám. Így kezeimet elhúztam hátáról, majd állához nyúltam, így kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Az aranyos kis panda szemek pirosak voltak a sok sírástól, és még mindig könnyek csillogtak bennük, ahogy az arcán is. Nem tudtam megállni, lágyan elmosolyodtam, aztán közelebb hajoltam hozzá, és egy apró csókot leheltem ajkaira, aztán az arca mindkét oldalára, úgymond lecsókolva róla a könnyeket. Mikor visszadőltem a kanapéra, Tao kissé, mégis őszintén elmosolyodott, aztán ismét magához ölelt, szorosan, orrát a nyakamba fúrta, miközben kis kezeivel olyan erősen szorított, hogy azt hittem, meg akar ölni.

Mégis, boldog voltam, mert tudtam, hogy így, szavak nélkül akarja kifejezni azt, hogy mennyire hálás nekem, így mosolyogva viszonoztam az ölelést, államat a fején támasztva. Annyira szerettem őt, éppen ezért, nem tudtam elviselni, ha valaki, bárki fájdalmat okozott neki. Ugyan amiatt boldog voltam, hogy még mindig képes voltam megvigasztalni, de nem nyugtatott meg cseppet sem, hogy nem tudtam, mégis miért kellett egyáltalán támaszt nyújtanom neki.

- TaoZi – szólítottam meg halkan, mire még jobban hozzám dörgölte arcát, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy nem akar beszélni. – Kérlek…

- Sajnálom – húzódott el tőlem, majd egy mélyet sóhajtott, aztán a szemembe nézett. – Tudom, hogy kihasznállak, mert akármikor bármi problémám van, hozzád szaladok, de… Csak te vagy képes arra, hogy megnyugtass. Pontosabban, te voltál az első, aki megtette, és azt hiszem, az egyetlen, valamint az utolsó is. Minden egyes ilyen alkalom után te szó nélkül vigasztaltál meg, soha nem kérdeztél semmit, ha mégis, elfogadtad, hogy nem beszéltem róla. Én… Szóval…

- Hé – mosolyodtam el, majd végigsimítottam arcán, mire cicásan belesimult érintésembe. – Az csak természetes, hogy megvigasztallak, hiszen együtt vagyunk, szeretlek. Soha nem használtál ki.

- D-de már korábban is sokszor volt ilyen – motyogta elpirulva.

- Én már akkor is szerettelek – húzódott még szélesebb mosolyra az ajkam az emlékek hatására. – Másrészről pedig, a legjobb barátod voltam, akkor is természetes volt, hogy támogattalak.

- Éppen ezért… – kezdett bele nagy hévvel, aztán megint elhallgatott, beharapta ajkait, majd immár két kezével kezdte a pólómat gyűrögetni.

Nem siettettem. Tudtam, hogy majd folytatja, csak egyelőre erőt gyűjt hozzá. Talán végre elmondja, hogy mi történt, ha pedig már elkezdte, talán arra is fény derül, hogy még jóval régebben miért sírt olyan sokszor. Mégis, úgy tűnt, Tao-ba belefagytak a szavak, mert képtelen volt tovább beszélni, csak az ajkát rágcsálta, miközben a pólómmal játszott. Nekem pedig birkatürelmem volt, de jelenleg elfogyott. De mintha csak Tao megérezte volna, hogy készülök valamire, olyan határozottan dőlt előre, és csókolt rá az ajkaimra, hogy mindent elfelejtettem, amit mondani vagy tenni akartam. Egy pillanatra viszonozni is képtelen voltam, de aztán ugyan olyan szenvedéllyel csókoltam vissza, kezeimmel akaratlanul a tarkójába kapaszkodtam, majd úgy húztam magamhoz még közelebb, miközben csókunk egyre szenvedélyesebbé vált. Tao kezeivel a hajamba túrt, ami a legkevésbé sem érdekelt, miközben másik kezemmel a csípőjére szorítottam, mert egy kicsit megemelkedett, ezzel éppen jó helyen dörzsölődött hozzám, a legkevésbé pedig most azt akartam, hogy elterelje a figyelmemet, mint a legutóbb. Mégis, ahogy újra megmozdította csípőjét, miközben erősebben túrta a hajamba, teljesen akaratlanul csúszott ki számon egy apró nyögés, kezeimet pedig levezettem fenekére, majd annál fogva húztam magamhoz közelebb. Az agyam lebénult, képtelen voltam arra, hogy leállítsam, és nem csak azért, mert tudni akartam az igazságot, hanem azért is, mert este feküdtünk le először, kétlem, hogy jót tenne neki, ha ma ismét benne lennék.

Mégsem bírtam megállni, hogy heves csókunk közbe ne nyúljak be a vékony, mégis feszülős pólója alá, és simogassam le róla. Amikor már a hónaljához értem, egy pillanatra elvált ajkaimtól, aztán készségesen bújt ki belőle, de még el sem engedtem, ő már újra falta az ajkaimat. Tényleg képtelen voltam leállítani, pedig a meztelen, puha, bársonyos bőre olyannyira csábító volt ujjaim alatt, hogy csak nagy nehezen tudtam rávenni magam, valóban engedjem el. Ehelyett azonban csak erősen magamhoz préseltem testét, szorítottam, talán kissé fájdalmasan is, mert Tao kivált a csókból, majd hevesen kapkodva a levegőt, a vállamra ejtette a fejét, de végre nem mozgott tovább, a hajamat is elengedte, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy milyen erővel húzta. Engem mégsem zavart, csak… Muszáj voltam leállítani. Nem magam miatt, hanem miatta.

- Mi történt? – kérdeztem meg most már habozás nélkül, hevesen kapkodva a levegőt a szenvedélyes csók miatt.

Csak azért tettem fel a kérdést, mert biztos voltam benne, hogy ha véletlenül tovább folytatná a dolgot, elszakadna az a bizonyos cérna, de így legalább magamnak is biztosítom a dolgot, hogy ha nem válaszolna. Tudni akartam. Mégis, ez inkább most arra szolgált, hogy kizökkentsem mind őt, mind magamat abból az állapotból, amibe az előbb kerültünk. Nyeltem egyet, ahogy kifújta a levegőt, ami egyenesen a nyakamra csapódott, de nem engedtem meg magamnak, hogy bármi más reakciót mutassak. Úgy vettem észre, Tao sem akar újra akcióba lépni, csak ölelt engem, de még mindig nem beszélt. Így óvatosan eltoltam magamtól, ő pedig kíváncsian emelte rám a tekintetét. Sokáig csak egymás íriszét fürkésztük, talán percekig, de lehet, hogy órákig. Azok a csodálatosan szép szemek… Annyi minden kavargott bennük, hogy semmit nem tudtam kiolvasni, éppen ezért aggódtam is. De mielőtt mondhattam volna bármit, végre megszólalt.

- Kiraktak otthonról – mondta rezzenéstelen arccal, egyenesen a szemembe nézve, én pedig annyira megdöbbentem, hogy talán még a számat is eltátottam.

- Tessék? – kérdeztem vissza, holott pontosan értettem, csak nem akartam elhinni.

- Nem kívánatos személy vagyok többé abban a házban – mondta most már hosszabban, de még mindig alig akartam elhinni, ezt látva pedig, fájdalmas mosoly kúszott az arcára. – Tudod… Nehéz elmondanom. Azt hittem, soha, senki nem lesz képes a bizalmamba férkőzni, annyira, hogy megosszam vele azt a titkot, amit amióta az eszemet tudom, őrizgetek. Ez egy olyan… Súlyos titok, ami az egész életemre rányomta a bélyeget, megkeserítette és beszennyezte. Emiatt vagyok az, aki. Emlékszel még rá, mikor régen, azt mondtam neked, hogy ha megtehetném, akkor elmondanám, de nem tehetem?

- Emlékszem – suttogtam halkan, mert egyrészt ledöbbentett, hogy ilyen komolyan beszélt, másrészt előre féltem, hogy mit fog mondani. – Akkor is sírtál, kértelek, hogy mondd el.

- Igen, így van – sóhajtott egy mélyet, aztán szemeimbe nézett és folytatta. – Nem tudom pontosan, hogyan mondjam el neked úgy, hogy meg is értsd az érzéseimet, ez… Ez egy olyan dolog, amit talán nem tudsz majd elfogadni, de úgy érzem, megérdemled, hogy elmondjam neked. Mert velem vagy, a szerelmem vagy, és tartozom neked ennyivel, ha te mindig őszinte voltál hozzám.

- TaoZi, a frászt hozod rám – mondtam azonnal, mire végigsimított arcomon, aztán kezéhez nyúltam, és rácsókoltam, amitől elmosolyodott.

- Gyűlölöm a szüleimet. – Minden kertelés, bevezetés vagy bármi nélkül mondta ki ezt a mondatot, mire valóban eltátottam a szám, és ha akartam volna sem tudtam volna mondani valamit, ám Tao folytatta. – Emlékszel, mikor néha egy-egy kisebb véraláfutás volt az arcomon? Azok apám pofonjainak a következménye. Vagy mikor sírva borultam a nyakadba? Az pedig anyám miatt volt. Igazából, azt sem tudom, hogyan mondjam el…

- Én… – kezdtem bele, bár fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

- Amióta az eszemet tudom, a szüleim soha nem szerettek. Nekem nem volt olyan, hogy anya ölébe üljek, vagy apával elmentünk focizni egyet. Az egész gyerekkorom katasztrófa volt. Ugyan mindent megvettek nekem, amire szükségem volt, ezzel nem volt baj. Mégis, amire a legnagyobb szükségem volt, az a szeretet, amit tőlük soha nem kaptam meg. Ahelyett, hogy anya biztatott volna az első iskolai napomon, kiabált velem, hogy ha nem érek időben haza, szól apámnak, aki megver. Soha nem ápolt, ha beteg voltam, nem volt ott egyetlen versenyemen sem, soha nem kérdezte meg, milyen napom volt, vagy mi volt a suliban. Ehelyett mindig csak szidást kaptam tőle, kiabálásokat, holott jó gyerek voltam. Tudod, egészen addig, míg meg nem ismertelek, reménykedtem abban, hogy megváltoznak a dolgok. Hogy ha jobban igyekszem a kedvére tenni, majd megszeret. De felesleges volt, mert gyűlölt engem – sóhajtott egy mélyet, aztán folytatta. – Ami pedig apámat illeti… Mint mondtam, nagyon elfoglalt ember. Egy exportcég igazgatója, éppen ezért, engem is arra nevelt, hogy ha majd felnövök, és átveszem a helyét, milyen embernek kell lennem. Mindig arra nevelt, hogy én legyek a legjobb, hatalmas elvárásai voltak, ha pedig nem tudtam eleget tenni ezeknek, akár az iskolában, akár otthon, megvert. Olyakor csak pofonokat kaptam, de volt rá példa, hogy a kórházban kötöttem ki, az orvosoknak persze azt hazudta anyám, hogy leesetem a lépcsőről. Rettegtem apámtól. Ezek az alkalmak arra ösztönöztek, hogy még jobban megfeleljek neki, hogy ez ne következzen be újból, de soha nem sikerült. Mindannyiszor megvert, ha úgy tartotta kedve. Éppen ezért, apámra már nagyon régen nem tudtam úgy tekinteni, ahogy kellett volna.

Teljesen letaglózva hallgattam végig a mesélést, ami a múltja volt. Az élete. Az ő része. El sem bírtam képzelni, hogy bírta ki ilyen szülők mellett, másrészt pedig meg tudtam volna fojtani a szüleit. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi szörnyűség történt vele a múltban. Szóval ezért nem beszélt soha a szüleiről! Pedig elmondhatta volna! Igaz, nem sokat tehettem volna érte, de megértettem volna az érzéseit, és nem erőltettem volna olyan sokszor, hogy beszéljen róluk, vagy esetleg a találkozást. Ilyen szülőkkel? Nem, ezeket talán annak se nevezhetem. Ha belegondoltam, hogy az apja megütötte őt, olyan méreg szállt belém, hogy legszívesebben visszaadtam volna neki mindazt a fájdalmat, amit Tao miatta elszenvedett, ami pedig az édesanyját illeti, emberszámba sem lehet venni. Aki így bánik a saját gyermekével, az nem ember. Csak egy undorító senki. Mert képtelenség, hogy valaki így bánjon a tulajdon fiával.

- Amikor hazavittem a félévi eredményemet… Akkor találkoztunk először – húzódott egy kis mosolyra az ajka, de azonnal eltűnt. – Aznap este is megpofozott apám, mert négyes lettem angolból. Hiába mondtam el neki, hogy senki nem akart nekem segíteni, nem érdekelte, felpofozott. Anyám pedig, mint mindig, akkor is csak egy rideg mosollyal az ajkán nézte, ahogy a földön feküdtem és sírtam. Te adtál erőt nekem már akkor is. Azt kívántam, bárcsak megölelhetnélek és elfelejthetném ezt a borzalmat. Valójában, anyám néha jobban összetört lelkileg, mint apám pofonjai. Jobban fájt, hogy a saját édesanyám ennyire gyűlöl. Akkor még fájt. Hiszen ki ne reménykedne, hogy a saját édesanyja mégis szereti? Én is ezt tettem… Aztán ahogy barátok lettünk, melletted változtam, határozottabb és nyíltabb lettem, így anyámmal egyre többször veszekedtünk. Már nem sírtam el magam olyan könnyen, határozottan kiálltam és úgy beszéltem, akár csak ő. Akkor kezdett el apám nagyon keveset hazajárni, amit akkor már nem is bántam. Ugyan féltem, hogy rossz ember vagyok amiatt, mert nem szeretem, ma már nem bánom. Gyűlöltem otthon lenni. Gyűlöltem ott élni, ahol a pénz a minden, és egyetlen kedves szót nem szóltak hozzám. Tulajdonképpen ezért voltam olyan visszahúzódó és félénk veled szemben is. Nem akartam elhinni, hogy valaki törődik velem és foglalkozik velem. A legelső nap, emlékszem, azt gondoltam, lehetséges-e, hogy tőled máris több törődést kaptam, mint egész életemben. Most pedig már annyit, hogy nem tudom, hogyan háláljam meg.

- T-TaoZi – dadogtam neki, mert annyira lesokkolt az egész történt, hogy nem tudtam mást mondani.

-          - Tudom, hogy ez így egyszerre nagyon sok, és nem tudod megemészteni – mosolyodott el, majd mélyen a szemembe nézett. – Ezért nem is tudom, hogy mondjam-e tovább…

      - Hallani akarom! – mondtam határozottan, annak ellenére, hogy már sírva fakadtam volna legszívesebben, amiért itt nincs vége a történetnek, ám ő csak bólintott, és folytatta tovább.

- Aznap reggel, mikor délután szakítottam veled, otthon egy eddig ismeretlen nő várt odalent a konyhában. A szüleim velük szemben ültek, és nagyon meglepődtem, hogy már korán reggel vendégünk van, hiszen nálunk nem volt mindennapos. Mégis, ahogy az idegen nő meglátott, furcsa érzéseket váltott ki belőlem, mintha úgy nézett volna rám, hogy fontos vagyok neki, kicsit talán meghatottan is, ami nagyon megijesztett, éppen ezért, elmenekültem, mielőtt bármit is mondhattak volna. Már az egész napom rosszul indult, hiszen akkor álmodtam azt, hogy meghaltál – biggyesztette le az ajkait, mire megszorítottam a kezét biztatóan, hogy folytass csak. – Nagyon korán beértem, és akkor találkoztam SeHunnal, aki elmondta, hogy azért szakított LuHannal, mert Kai megcsókolta, aztá-

- Tessék? – vágtam közbe azonnal, mert én ezt az információt nem tudtam.

- Mi az? – pislogott összezavarodottan az ölemben, ami nagyon aranyos volt, de most jobban érdekelt az, amit a HunHan párosról mondott.

- SeHun azért szakított LuHannal, mert Kai megcsókolta? Mégis… Hogy történt? Nekem LuHan egy szóval sem mondta, hogy ezért… Megcsalta? – Ugyan tudtam, hogy nem ezzel kellett volna törődnöm, és már azonnal meg is bántam, hogy közbeszóltam, de úgy tűnt, Tao-t nem bántja.

- Ne értsd félre! – mondta azonnal, egyből védve barátját, mire csak elhúztam a számat. – Elmondta SeHunnie, hogy Kai hívta félre, és ő csókolta meg. Tudod, ő volt az első barátja, és elég csúnyán ért véget a kapcsolatuk. Mégis, az a csók SeHunban olyasmiket indított el benne, ami miatt bűntudata volt, és nem akart LuHan képébe hazudni mindazok után. SeHun nagyon szerette, és szereti is LuHant, de szakított vele, mert úgy érezte, hogy nem egészen őszintén, hiszen mikor Kai megcsókolta, úgy érezte, ez így helyes, hogy így van rendjén. Ő csak LuHant óvta, hogy ne kelljen egy olyan személlyel együtt lennie, aki úgy érzi, nem tudja olyan őszintén szeretni, mint ahogy LuHan szereti. LuHanra gondolt, nem azért tette, mert nem szerette volna. Csak nem akart neki hazudni… Én ezért mondtam azt, hogy helyesen cselekedett…

Csak nagyokat pislogva meredtem Tao-ra. Én ezt… Komolyan nem tudtam. Ugyan azóta LuHannal beszéltünk erről, de azt nem mondta, hogy akkor végül is Kai miatt szakított vele SeHun. Eltitkolta volna? Vagy Lulu nem is tudja a valódi okot? De hát SeHun miért nem mondta el neki akkor? Egy kissé összezavarodtam, valamint kezdtem úgy érezni, hogy eddig igazából ok nélkül utáltam annyira SeHunt. Oké, még mindig nem volt szimpatikus, ez tény, de én tényleg azt hittem, hogy csak játszott LuHannal. Tao-nak pedig csak nem hazudna, ugye? Éppen ezért, meglepő volt hallani az igazságot – erről is. Egy kis bűntudatom is támadt, hogy egy cseppet sem sajnáltam a pöszét, amiért LuHan összejött XiuMinnel, holott biztosan akkor fájt neki látni, ha ő még szerette Lulut. De ha így volt, akkor miért nem tett ellene? Oké, hogy szakított vele, de volt ideje gondolkodni, lett volna esélye visszahódítani őt… Vagy nem? Elvégre, LuHan már akkor is jóban volt XiuMimmel, talán csak arra várt, hogy Chen mikor szakít a mókus sráccal, hogy „kihasználja” az alkalmat. Talán SeHun úgy gondolta, hogy ad maguknak időt külön, aztán amint tisztázta a dolgokat magában, majd újrakezdik? Ez… Tényleg nem lehetett számára kellemes. A szerelmedet mással látni, pontosan tudtam, hogy milyen érzés. Mert hiába mondták azt, hogy ha ő boldog, nem számít, ha nem veled van, akkor te is boldog vagy. Ez volt a világ legnagyobb hazugsága. Mert mással látni a szerelmedet, felért egy kínzással.

- Visszatérve a témára… – folytatta TaoZi, mire egyből visszazökkentem, majd figyelni kezdtem. – Mikor aznap hazamentem, az az idegen nő megint ott várt. Leültettek, hogy valami fontosat akarnak nekem mondani. Nos… Kiderült, hogy az a nő az igazi édesanyám, nevelőanyám pedig valójában az igazi édesanyám húga. Apám pedig nem is tudta, hogy valójában a fia vagyok.

Ha eddig le voltam döbbenve, most úgy éreztem, az agyam már képtelen befogadni ennyi információt, és mindjárt szétrobban. Komolyan, elképzelni sem bírtam, Tao hogyan bírta ki ép ésszel ideáig. Ilyen múlttal, ilyen szülőkkel a háta mögött… Nem csodálkozom, hogy ennyire nehéz volt a bizalmába férkőznöm, de másrészt rettentő boldog vagyok, hogy ezt a súlyos titkot megosztotta velem, ami egész életében a szívét nyomta. Mégis nagyon fájt, hogy míg nekem bár nem volt apám, anya mindent megtett értem, szeretett és törődött velem. Elképzelni sem tudnám, mi lett volna, ha ő nem lenne, de az, hogy Tao akkor igazából, akit az édesanyjának hitt, nem is ő… Hatalmas fordulat lehetett az életében.

- Akkor ezért jöttél hozzám annyira kiborulva, ugye? – kérdeztem csendesen, megsimogatva kézfejét, mire kissé bólintott, majd újra a szemembe nézett és folytatta.

- Kiderült, hogy apám „csak” azért vert meg mindig, mert nem tudta, hogy én vagyok az igazi fia. Igazából, én csak egy besikerült gyerek lettem. Az igazi édesanyám és apám nem voltak együtt, csak anya terhes lett velem. De miután megszülettem, nem maradhattam vele, mert depressziós lett, és veszélyt jelentett rám. Így a bíróság a legközelebbi rokonához ítélt, aki anya húga volt. A nevelőanyám, akit annyira gyűlöltem. Igazából… Eleinte szeretett, csak kiderült, hogy nem lehet gyereke, és amikor ezt apám megtudta, nem tekintett rá többé teljes értékű nőként. Így nevelőanyámnak kellett valaki, akit hibáztathatott, amiért a férje eltávolodott tőle. Ezért engem kezdett el gyűlölni, már akkor, egészen piciként sem szeretett, és csak azt látta bennem, aki miatt a férje nem szerette többé. Apám pedig egy fattyúnak hitt, soha nem szeretett, hiszen nem is tudta, hogy én valójában a fia vagyok, ezért vert mindig.

- Jézusom – tört ki belőlem azonnal, mert már tényleg úgy éreztem, hogy ez a rengeteg információ túl sok, így beszélnem kellett, csak ne gondolkodjak ezen. – TaoZi, te… Hogy bírtad ki? Annyira… Olyan erős vagy. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindet át kellett élned ilyen fiatalon. Én soha nem szenvedtem ennyit, mint te, elképzelni sem tudom, mit érezhettél, de… Én itt vagyok neked. Nagyon hálás vagyok, miért elmondtad ezt a súlyos titkot, és hidd el, ha tehetném, százszorosan adnám vissza a szüleidnek azt a fájdalmat, amit te szenvedtél el miattuk. Olyan sokszor megfogadtam már korábban is, hogy ha meg tudom, miért sírtál olyan sokat, akkor nem állok jót magamért, de így… Most, azt sem tudom, mit kellene mondanom. Olyan sok információ ez így egyszerre, hogy még fel kell fognom. Adj egy kis időt, rendben? Viszont nagyon köszönöm, hogy megbíztál bennem… Mindennél jobban szeretlek, TaoZi, ezt ne felejtsd el.

- Ha olyan erős lennék, nem sírnék mindig a nyakadban – mosolyodott el kissé, mire megráztam a fejem.

- Nem az számít, hogy mennyire törsz össze… Hanem az, hogy ezek után mindig talpra tudtál állni. Ehhez pedig sokkal több erő, bátorság és kitartás kell, mint bármi máshoz. Büszke vagyok rád. Nagyon örülök, hogy te vagy az, aki mellettem van…

Gyengéden elmosolyodtam, amit ő könnyes szemekkel viszonzott is. Ugyan tudtam, hogy nem nagy szavak voltak ezek, mégis, tudatni akartam vele, hogy komolyan gondolom. Lassan felemelkedtem, majd egy lágy csókba invitáltam ajkait. Ezúttal nem volt heves, szenvedélyes, sem követelődző, csupán lassan kóstolgattuk egymás ajkait, szerelmesen. Óvatosan körbefontam meztelen derekát, majd magamhoz öleltem, testét, fejemet a nyakába fúrva, hogy kellemes illatát be tudjam lélegezni, és egy kicsit mégis gondolkodjak ezen az egészen. Tao is átölelt, nyugtatóan simogatta a hátam és a hajam, mintha én szorultam volna vigaszra, holott neki lett volna szüksége rám.

- Nagyon szeretlek, Yifan – suttogta bele a ház csendjébe.

Én pedig akkor döntöttem el végleg, hogy vele akarom leélni az életemet…