[ FACEBOOK CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/707788372637444/
SEKAIBAEK (ÚJ): http://shadowsofthepast-sekaibaek.blogspot.hu/ ]
Extra ~ 3. fejezet – XiuChen
Chen POV
- Már megint, JongDae? – sóhajtott egy hatalmasat anya, mikor a kezébe nyomtam az ellenőrzőmet, amiben egy újabb szaktanári figyelmeztetés volt.
- De anya, tudod, milyen az a tanár – kezdtem bele lebiggyesztett ajkakkal, mert tudtam, hogy annak nem tud ellenállni. – Állandóan engem akar feleltetni, ki van élezve rám, pedig nem is csináltam semmit!
- Nyilván, az van ide írva, hogy szemtelenül feleseltél neki, aztán kisétáltál az óráról engedély nélkül – vonta fel a szemöldökét.
- Ő küldött ki! Jaj, anya, ne higgy már neki, mindenki utálja őt – duzzogtam, keresztbe font karokkal a kanapén.
- Oké, most még elnézem, de több ilyen tényleg ne legyen, rendben? – mondta megértően anya, mire elvigyorodtam. – Még csak most kerültél be a gimibe, de ez már a harmadik egy hónapon belül, ugyan attól a tanártól…
- Mert utál engem! – vágtam vissza magam a kanapéra. – Olyan köcsö-
- Kim JongDae! – kiabált rám anya, mire a számra csaptam a tenyerem. – Hányszor mondjam még el, hogy ne beszélj ilyen csúnyán?
- Bocsánat – hajoltam meg kissé, majd a szemébe néztem óvatosan. – Akkor aláírod?
Mikor kézhez kaptam a kis, kék füzetecskét, máris rohantam fel a szobámba, miután megpusziltam anya arcát. A történelem tanárom tényleg kiborító volt. Oké, én is utáltam, de ő is engem, már a legelső pillanattól kezdve, ahogy belépett az első órára. Nem tehettem róla, utáltam a törit, soha nem értettem, hogy miért kell Amerikáról meg Németországról tanulnunk, de hát mondhattam én bármit. Anya szerencsére egész jól fogadja az ilyeneket, mondjuk, apa sem rossz fej, de ő le szokott szidni. Nem mintha bármit is használna, mert a tanár tényleg egy seggfej. Mindig azt hiszi, hogy ha beírást kapok, akkor majd változtatok a stílusomon, holott semmit nem csinálok. Nagyon utálom őt… De biztos, nem fogom szó nélkül hagyni, mikor megmutatom neki az aláírást. A múltkor is meggyanúsított, hogy hamisítottam… Aish, mindegy is, ne beszéljünk arról a nőről, mert felidegesít.
Felérve a szobámba, levetettem magam az ágyra, majd a plafont kezdtem el bámulni. Igazából, tetszik a gimnázium, eddig egész jó eredményeket sikerült elérnem, szerencsére. Sok barátot is szereztem, hála a jó beszélőkémnek és a humoromnak. Azt is észrevettem, hogy a lányok is gyakran figyelnek, na, nem mintha még annyira érdeklődnék irántuk, szerintem még korai lenne csajozni. Legalábbis, anya biztos szívinfarktust kapna, ha bejelenteném, randizni megyek egy lánnyal. Szerintem azt mondaná, hogy tizennégy évesen a focin meg a tanuláson kellene járnia az eszemnek, nem a lányokon. Nem mintha, lenne olyan lány, aki tetszik…
***
Nem szerettem az irodalmat sem. Sőt, kifejezetten utáltam, mert olyan sok külföldi költő, író, meg miegymásnak az életét kellett megtanulni, akiknek a nevét sem tudtam kimondani, éppen ezért, idegesített. Inkább a reál tantárgyakból voltam jó, de mivel a magyartanár úgy döntött, hogy egy házi dolgozatot ad ki nekünk, muszáj voltam a könyvtár felé venni az irányt, osztálytársammal, JongHyunnal. Egyikőnk sem rajongott az ötletért, hogy itt kell maradunk, de szerettünk volna jó jegyet kapni a dolgozatra, így feláldoztuk az időnket. Nem mintha, bármi értelmeset csináltunk volna otthon, csak kockultunk volna vagy valami ilyesmi. Így bevetettük magunkat a könyvtárba, ahol én még életemben nem jártam, de Jong sem volt sokkal tájékozottabb, így megkértük a pult mögött ülő idős ahjummát, hogy segítsen nekünk. Szaladt is, ahhoz képest, hogy elég koros, a lábai olyan fürgék voltak, hogy alig bírtunk utána rohanni. Aztán vagy tíz könyvet a kezünkbe nyomott, fejenként, azokkal tértünk vissza az asztalokhoz.
- Mikor fogunk ezzel végezni? – fejelte le a padot hyungom, mire felkuncogtam.
- Ne aggódj, ha ügyesek vagyunk, biztosan nem tart olyan sokáig – veregettem meg a hátát. – Osszuk el a könyveket, abból kikeressük ezt a költőt, és kiírunk róla lényeges dolgokat, aztán összesítünk, rendben?
- Szeretem, hogy ilyen optimista vagy, JongDae – mosolyogott rám.
- Ugyan, hyung – legyintettem, majd én is nekiláttam a keresgélésnek.
Azt hittem, már kifolyik a szemem a helyéről, annyit olvastam meg jegyzeteltem. Egyáltalán nem nekem való volt, soha nem szerettem olyan dolgokról olvasni, amik abszolút nem érdekeltek, emellé pedig még jegyzetelni is… Alig vártam, hogy végre befejezzem az utolsó könyv átolvasását, de mikor a jegyzetemre néztem, rá kellett jönnöm, hogy olyan csúnyán írtam, hogy ki sem tudom olvasni. Kínomban megfejeltem a padot, mire hyung felkapta a fejét, majd felkuncogott. De aztán szerencsére segített nekem, cserélgettünk és összeírtuk a dolgokat, így fél hatra végeztünk. Amikor már kifelé sétáltunk, rájöttem, hogy a sapkámat az osztályterembe hagytam még utolsó óra után, így mondtam hyungnak, hogy ne várjon meg, főleg, hogy érte eljött a nővére. Én még visszasétáltam az emeltre, ám hirtelen kiabálás ütötte meg a fülemet. Azonnal összeráncoltam a szemöldökömet, hiszen ki kiabál a suli kellős közepén? Meg egyáltalán miért?
Ugyan semmi közöm nem volt hozzá, a kíváncsiságom sokkal erősebb volt, mint a józan eszem, így halkan, óvatosan lépkedve közelítettem meg a termet, ami egy végzős osztály volt. Mikor közelebb értem, a zajok egyre csak hangosodtak, padok és székek csikorgása egyaránt, valamint dulakodás hangja. A pulzusom azonnal feljebb szökött, hiszen biztos voltam benne, hogy odabent verekedtek. Ha pedig ez nem lett volna elég, hogy eltűnjek, meghallottam a hangokat is.
- Most megtudod, milyen érzés, amit te annyira szeretnél. – A srácnak mély, nagyon dühös hangja volt, amitől azonnal összerezzentem és a falhoz lapultam.
- Kérlek, engedj el… – könyörgött egy vékonyka hang, de kifejezetten srácé volt.
- Miért? Nem szeretnéd kipróbálni? – nevetett fel gúnyosan a másik.
Nekem pedig annak ellenére düh szökött a szívembe, hogy azt sem tudtam, miről beszélnek, de egyértelműnek tűnt, hogy bántani akarja az a srác a kisebbet. Meg mernék rá esküdni, hogy egy elsős az, a másik pedig egy végzős, vagy egy jóval idősebb. Az igazságérzetem azonnal megszólalt, szinte sikított, hogy menjek be, és tegyek valamit, hogy ne tudja bántani, de mégis mit tehettem volna? Nem tudtam verekedni, egy végzős ellen meg vajmi kevés esélyem lett volna, de mikor meghallottam a másik srác zokogását, nem gondolkodtam többet. Azonnal benyitottam a terembe, de olyan kép fogadott, amire egyáltalán nem számítottam.
Egy kis, vörösesbarna hajú srác feküdt a tanári asztalon, ingje szétszakítva lógott rajta, a nadrágjától készült éppen megszabadítani a másik. Mindeközben kicsi ökleivel folyamatosan püfölte a másik hatalmas mellkasát, könyörögve és sírva, hogy engedje őt el, csak úgy potyogtak a könnyei hatalmas szemeiből. A nagydarab srác meg csak lefogva szorította az asztalhoz, de olyan erővel, hogy szegény kis srác majdnem beleépült a kemény fába. Csak tátott szájjal bámultam a jelenetet, de mikor tekintetem találkozott a vörösre sírt szemekkel, teljesen kikapcsolt az agyam, majd megindultam a benga állat felé. Valószínűleg a meglepettség, nem pedig az erőfölény miatt tudtam elrántani az asztaltól, majd beverni neki egyet, amitől elesett, egyenesen be a padok közé.
- Fuss! – kiabáltam oda a srácnak, mire az hitetlenkedve pislogott rám párat. – Gyerünk már, siess!
Több sem kellett neki, fel is pattant, majd a nadrágját összeszorítva rohant ki a teremből olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Azonnal jobban éreztem magam, hogy sikerült őt megmentem, de annyira figyeltem erre, hogy egy hatalmas ököl térített magához, ami egyenesen az orromba csapódott. Elterültem a földön egy fájdalmas nyögés kíséretében, majd orromhoz kaptam, amiből ömlött a vér, de megijedni sem volt időm, mert a nagydarab srác felrántott az ingemél fogva, hasba térdelt és ütött-rúgott, ahol csak ért. Nem számoltam már az ütéseket harminc után, így csak tehetetlenül összegömbölyödtem a földön, védve a fejemet és a lábam közét. Csendesen sírva tűrtem, hogy levezesse rajtam az az állat a feszültségét, miközben folyamatosan szidott, hogy miattam nem tudta megleckéztetni azt az „undorító férget”. Mégis, az utolsó gondolat az volt, mielőtt elájultam, hogy legalább sikerült megmentenem a kis vörös hajú fiút.
***
Mikor legközelebb magamhoz tértem, orromat azonnal megcsapta a fertőtlenítő jellegzetes szaga. Összeráncoltam a szemöldököm, de azonnal csípős fájdalom hasított belé, így oda akartam kapni a kezem, de nem bírtam felemelni. Kissé pánikba estem, hogy mégis mi történt velem, de inkább lassan kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Kórház. Ez egyértelmű volt, főleg, hogy az idegesítő kis pittyegő hangok ott mondták a magukét a fejem mellett. Nyeltem egyet, de a torkom olyan száraz volt, hogy bármit megadtam volna egy pohár vízért. Ekkor nyílt a hófehér ajtó, és belépett rajta… A srác, akit megmentettem? Hatalmasra tágult szemekkel bámultam rá, amint pedig ő felfoghatta, hogy tényleg ébren vagyok, azonnal hozzám rohant, majd a nyakamba vetődött. Fájdalmasan felnyögtem még apró súlya alatt is, úgy éreztem, hogy szétszakadok, de nem kellett közölnöm is vele, azonnal elvált tőlem.
- Jaj, ne haragudj, nem akartam neked fájdalmat okozni – nézett rám hatalmas, bűnbánó szemekkel, de ha akartam volna sem tudtam volna rá haragudni, olyan szépen nézett. – Úgy örülök, hogy felébredtél. Muszáj megköszönnöm, amit értem tettél, komolyan, ha te nem vagy, talán… Szóval nagyon hálás vagyok és borzasztóan sajnálom, hogy ezt tette veled az a mocsok. Én vagyok a hibás, hogy idekerültél, szóval sajnálom. Úristen, tényleg, jól érzed magad? Minden rendben? Kell valami?
Olyan gyorsan és olyan sokat beszélt, hogy alig bírta felfogni az agyam. De mielőtt válaszolhattam volna, hogy egy pohár vízért ölni tudnék, kirohant egy orvosért. Jézusom, nagyon aranyos a srác, de hogy tudott ennyit beszélni? És még nekem mondták, hogy rengeteget jár a szám, akkor neki mit mondanának? Egyáltalán hogy került ide? Ki ő? Még sosem láttam a suliban, vagyis, nem is nagyon figyeltem. Vajon ki lehetett és mit akart tőle az a másik srác? Anyáék tudják, hogy kórházba kerültem? Egyáltalán mi történt velem pontosan? Annyi kérdés cikázott a fejemben, hogy meg is fájdult, így inkább lehunytam a szemem, és hallgattam a monoton pittyegést, ami kezdett az idegeimre menni. Aztán ismét nyílt az ajtó, bejött rajta két orvos, egy nővér, anya és persze a vörös hajú srác. Anya azonnal odaszaladt hozzám, majd kérdezgetni kezdett egyszerre mindent, még el is sírta magát, úgy ültette le a nővér egy székre. Ekkor az orvos felém fordult, majd kérdezett pár dolgot, amire egyelőre nem tudtam válaszolni, csak bólogatni meg rázni a fejem. Elmondta végül, hogy csúnyán összevertek, de „szerencsére” pár törésen, zúzódáson és horzsoláson kívül könnyen megúsztam a dolgot. Remek, lábadozhatok jó sokáig.
Azt is megtudtam, hogy még pár napot kent bent lennem a kórházban, aztán nagyjából egy hónapig otthon kell maradnom, mert a bal lábam csúnyán zúzódott, a jobb kezem pedig eltört, a bordám pedig megrepedt. Nagyon kecsegtető volt, előre féltem, hogy mit fogok addig csinálni, és mennyire fájdalmas lesz a felépülés. Legszívesebben én is jól helyben hagynám azt az állatot, aki ilyen szépen elintézett. Oké, igazából az én hibám volt, de akkor is. Milyen ember az ilyen? A kisebbet akarta kihasználni és még meg is veri őket. Rohadjon meg az a szemét!
***
Azalatt az egy hónap alatt, míg otthon voltam, MinSeokkal – mind kiderült, így hívták – nagyon jó barátok lettünk. Mikor elmondta, hogy két évvel idősebb tőlem, nem akartam hinni a fülemnek, hiszen azt hittem, egyidősek vagyunk. Eleinte furcsa volt, hogy olyan sokat legyeskedett körülöttem, mindig nagyon figyelmes volt és olyan bűnbánó szemekkel nézett rám, hogy már rendesen zavarba jöttem tőle. Aztán egyszer megmondtam neki, hogy semmi oka rosszul éreznie magát, hiszen bárki megtette volna ezt érte. Erre ő azt felelte, hogy senki nem verette volna meg magát csak azért, hogy egy idegennek segítsen. Ezért örökké hálás lesz nekem, és mindenben segíteni fog. Eleinte nagyon terhesnek éreztem a társaságát, de nem azért, mert zavart, szimplán csak nem tudtam megérteni, hogy miért hálás ennyire. Oké, megmentettem, voltaképpen azt sem tudom, hogy mitől, de… Mással is történt már ilyen, de mégsem viselkedett így. MinSeok mégis más volt. Lelkes volt, érdeklődött felőlem, de látszott rajta, hogy teljesen őszinte. Aggódott értem, mikor jobban fájt valamim, ami aranyos volt. Így mikor kikerültem a kórházból, megadtam neki a címemet, mert kierőszakoskodta.
Minden nap nálunk volt. Suli után rohant is hozzám, hiába mondtam neki, hogy semmi szükség erre, ő azt mondta, kötelessége, meg persze szívesen van a társaságomban. Egyre jobban összebarátkoztunk. Az egy hónap alatt nagyon sok mindent megtudtunk egymásról, lassan a szüleim is megszokták MinSeok napi látogatásait, és nagyon kedvesek voltak vele, hiszen ő hívta ki a mentőket értem. Nem hoztam fel előtte azt az esetet, mert tudtam, hogy fájó pont számára. De annyit elértem vele, hogy anya jelentette az igazgatónak az esetet, ő pedig kirúgta a diákot a suliból, és állítólag valami javítóintézetbe dugták, mert nem ez volt az első erőszakos megnyilvánulása. Ugyan tartottam tőle, hogy mindenki erről fog beszélni, gondoltam, egy hónappal később már lecsendesedik a dolog.
Így úgy térhettem vissza a suliba, hogy MinSeokkal legjobb barátok voltunk. Tényleg megkedveltem őt, mert sok közös volt bennünk, ráadásul nagyon tetszett benne, hogy felnőttes a gondolkodása, sokkal érettebb, mint egy normális korabelié. Sokszor adott tanácsot, biztatott, mikor már elegem volt a gipszekből. Szerencsére JongHyun mindig hozta nekem a házikat, így otthon tudtam tanulni, de nem ment olyan könnyen, MinSeok ebben is nagyon sokat segített, így nem maradtam le annyira társaimtól. Igaz, hogy furcsa volt visszatérni az iskolapadba ilyen sok kihagyás után, de örültem a rég látott barátaimnak. Egy lánytól még csokit is kaptam, ami nagyon aranyos volt tőle. Szerencsére senki nem is kérdezett az esetről, nem is szívesen beszéltem volna róla, így nyugodtan teltek a napjaim.
Aztán pár héttel később, egyik pénteki nap, MinSeok nálunk aludt. Már megszokottá váltak ezek a dolgok nálunk. Vagy ő aludt itt vagy én mentem hozzá. Az anyukája folyamatosan etetni akart, mert szerinte olyan vékony vagyok, hogy el fog fújni a szél. Én pedig szívesen ettem mindenből, amit elém tett, mert szerencsére olyan típus vagyok, aki nem tud elhízni. Ellenben MinSeok, akit az anyukája buktatott le, hogy régebben nagyon duci volt, emiatt pedig sokan csúfolták. Ez nagyon rosszul esett neki, de megmondtam neki, hogy szerintem akkor is aranyos volt, mert láttam róla fényképet. Aztán azt is elmondtam neki, hogy ez csak arra utal, hogy mennyire kitartó és példaértékű, hogy le tudta adni a plusz kilóit. Szerencsére ezzel fel tudtam vidítani.
Mint minden ottalvós este, ma is horrorfilmet néztünk. Én kifejezetten szerettem, soha nem ijedtem meg tőlük, és szerencsére Seokkie sem volt az a fajta, aki a nyakamba veti magát félelmében. Ám feltűnt egy idő után, hogy nem is figyelt oda a filmre, inkább csak bámult az ölébe és az ujjaival játszott. Az utóbbi időben sokszor csinálta ezt és furcsán is kezdett el viselkedni, amit egyáltalán nem tudtam hová tenni. Eddig nagyon jól megvoltunk, mindent megosztottunk egymással, ám mostanában valahogy távolságtartóbb lett velem, már nem ölelt meg és nem volt olyan közvetlen. Ezt a meghívást is alig akarta elfogadni, de beszélni akartam vele, most pedig, hogy egyértelműen tudtam, valami nyomja a szívét, inkább kikapcsoltam a filmet, majd felkapcsoltam a kislámpámat. Erre ő nagy szemeivel érdeklődve pislogott felém, mire közelebb ültem hozzá.
- Mi a baj, hyung? – kérdeztem tőle kedvesen, egyik kezemmel megszorítva a vállát.
- Nincs semmi, mi lenne? – nézett félre, amiből azonnal leszűrtem, hogy hazudott.
- Miért nem mondod el nekem? Eddig mindent megosztottunk egymással, de te az utóbbi időben olyan furcsán viselkedsz… Már nem akarsz a barátom lenni? – néztem érdeklődve az arcára, ugyanis tekintetét lent tartotta.
- Nem, nem erről van szó – rázta a fejét, majd beharapott ajkakkal a szemembe nézett.
- Hát akkor? Mi bánt? – mosolyodtam el, végigsimítva a karján, mire kirázta a hideg.
- Én nem hiszem, hogy… El tudom neked mondani – pirult el, majd ismét elkapta rólam a pillantását.
- Talán szerelmes vagy, hyung? – vigyorodtam el, mert valahogy sejtettem, hogy ez lesz a háttérben.
- I-igazából… – nyögte ki, majd a pólója szélével kezdett játszani. – Igen, az vagyok.
- Na, de ez nagyon jó – tapsoltam örömömben. – És ki az, hyung? Ismerem? A suliba jár? Szép? Mi fogott meg benne?
- Azt hiszem, a mosolyába – mosolyodott el ő is. – Nagyon… Különleges. A szája széle mindig felfelé görbül, emiatt pedig mindig olyan, mintha mosolyogna, ezzel engem is mosolyogásra késztet. A szemei is nagyon szépek… Mindig őszinték és boldogan csillognak, bizalmat sugároznak, így biztonságban érzem magam vele. Csupa szeretet áraszt, így a világ legerősebb emberének érzem magam mellette. A hangja nagyon lágy, borzongató, amire ha gondolok, mosolyogva tudok elaludni éjszakánként. Vicces, mindig meg tud nevettetni, sokat törődik velem és nagyon… Nagyon szeretem őt.
- Woah, hyung – lettem izgatott egyre jobban. – Ki ez a lány? Nagyon kíváncsi vagyok, mondd el nekem.
Erre barátom beharapta az ajkait, majd a szemembe nézett. Minduntalan csak mosolyogtam rá, várva a válaszára, de az csak nem érkezett. MinSeok csak bámult rám, mintha magamtól kellett volna rájöjjek, de ötletem sem volt. Az sem biztos, hogy ismerem, lehet, valamelyik osztálytársa volt. De komolyan, miért nem árulja el? Ha ennyire szereti, biztosan a lány is érez iránta valamit. Segítenék nekik összejönni, nem mintha, sok tapasztalatom lenne ilyen téren, de nagyon örülnék neki, ha egy aranyos lányt találna magának, mert hyung nagyon rendes ember volt. Megérdemelné, hogy egy hozzáillő lányt találjon, én pedig boldog lennék, hiszen a legjobb barátom.
- Nem árulod el, hyung? – pislogtam rá. – Ígérem, nem mondom el senkinek.
- JongDae… – suttogta a nevem, mire érdeklődve a szemébe néztem. – Én…
Csendben maradtam. Kíváncsi voltam, mit lép, vagy mit akar mondani, így csak figyeltem a tőlem nagyjából egy méterre ülő barátomat. Aztán hirtelen megéreztem egy kezet a sajátomon, amin támaszkodtam, mire meglepetten odakaptam a fejem. MinSeok óvatosan megsimogatta ökölbe szorított kezemet, én meg nem értettem, hogy mit akart ezzel, így meg akartam tőle kérdezni, de mikor legközelebb felnéztem, arca olyan közel volt az enyémhez, hogy megéreztem friss, mentol illatú leheletét. Még elhúzódni sem volt időm, ugyanis egy puha, meleg ajak nyomódott a sajátoméra. Annyira lesokkolt ez a lépése, hogy minden gondolatom megszűnt, az agyam lefagyott, a szívem meg ezerrel dobogott. Szemeim kitágultak, de nem fogtam fel, hogy mi történt. Talán csak egy pillanat volt, nekem hosszú óráknak tűnt, míg ajkai az enyémekhez nyomódtak, aztán el is húzódott, majd mélyen elpirulva hajtotta le a fejét.
Nem tudtam felfogni. Még mindig teljesen sokkosan bámultam magam elé, ugyan abban a pózban, elnyílt ajkakkal. MinSeok… Megcsókolt? Jó, gondolom, ez még nem volt igazi csók, csak egy ártatlan puszi, de ujjaimat akaratlanul is számhoz érintettem, oda, ahol az előbb még barátom ajkai voltak. Annyira… Helytelennek tűnt. Annyira megdöbbentem ezen az egészen, hogy talán életemben először nem tudtam megszólalni. Soha nem gondoltam volna MinSeokról, hogy meleg lenne. Ráadásul ezek szerint én voltam az, akibe szerelmes? Végig rólam beszélt? De hát… Én fiú vagyok. Hogyan szerethet engem? Akkor már korábban is az volt? Mikor megmentettem, az a másik srác… Azért bántotta? Ha lehet, ennél is jobban ledöbbentem, végül nyeltem egy hatalmasat, majd remegő hangon megszólaltam.
- Én… Én vagyok az, akit szeretsz, hyung? – suttogtam kérdésemet, mire ő félve a szemembe nézett.
- Sajnálom, JongDae. – Éreztem a hangján, hogy mentem elsírja magát, én pedig mondani akartam neki valamit, bármit, amivel biztosíthatnám, hogy nem haragszok rá, de egy szót sem bírtam kinyögni.
Barátomból kitört a sírás, tenyerét arcához emelte, így zokogott, én pedig ott ültem mellette, tehetetlenül, mint egy darab szerencsétlenség. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Vagyis, szerettem volna megvigasztalni, de a kezeim nem mozdultak, az agyam teljesen leblokkolt. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy lehetséges lenne. A legjobb barátom szerelmes belém? Nem, lehetetlen. Tisztában voltam vele, hogy én a lányokat szerettem, de… MinSeok a fiúkat. Engem. De miért pont engem? Miben különbözök másoktól? Mit lát bennem, hogy szerelmes belém? Nem zavarja, hogy fiú vagyok? De hát ezt nem szabadna, nem helyes ezt tenni. Olyan… Furcsa az egész. Csak hallgattam barátom keserves sírását, ami végül cselekedésre késztetett. Aznap este őt ölelve aludtam el, kimondatlanul hagyva ezer meg egy kérdést, ami a fejemben cikázott.
***
Egy hét telt az azóta, hogy kiderült, MinSeok szerelmes belém. Azóta nem beszéltünk egymással. Ő nem keresett engem, mert biztos azt hitte, hogy megutáltam vagy undorodom tőle. Pedig nem volt így, egyszerűen csak nem tudtam kezelni ezt a helyzetet. Soha nem hittem volna, hogy egy másik fiú fog belém szeretni, de annak ellenére, hogy tudtam, nem lenne helyes, nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat. Tudtam, hogy nem lehet neki egyszerű, hiszen mégiscsak szerelmes belém, de nem mertem elé állni. Nem tudtam, hogyan viselkedjek vele ezek után. Hiszen csak nem ölelhetem meg, mikor ő többet érez irántam! Tényleg nem arról volt szó, hogy undorodtam volna ettől, attól ugyan úgy a legjobb barátom, csak félek az egésztől. Rémisztő belegondolni, hogy akit a legjobb barátomnak hívtam, szerelmes belém.
Aztán egy pénteki napon összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem MinSeokékhoz. Az anyukája nagyon megörült nekem, mivel már elég régen látott. Azt is elmondta, hogy barátom mostanában nagyon letört, és annyit sem eszik, mint általában. Nagyon aggódtam érte, nem akartam, hogy miattam legyen beteg vagy valami. Így miután ettem egy keveset – hiszen nekem sem volt nagyon étvágyam –, egy tálcára pakoltattam a finom ételekből MinSeoknak is, így mentem fel a szobájába. Amint benyitottam, láttam, hogy az ágyán fekszik, aranyos, sárga takarója a feje búbjáig felhúzva, így nem láthatta, hogy én vagyok. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd letettem az éjjeliszekrényre a tálcát, majd leültem az ágya szélére.
- Anya, megmondtam már, hogy nem vagyok éhes – motyogta a takaró alól.
- Pedig enned kellene, ha nem akarsz beteg lenni – mondtam kedvesen, mire azonnal lekapta a fejéről a takarót, majd ledöbbenve nézett velem farkasszemet.
- JongDae? – pislogott hitetlenkedve, mire felnevettem. – Hogy kerülsz ide?
- Szerintem beszélnünk kellene – váltottam kicsit komolyabb hangvitelre.
- Nincs szükség rá, megértettem, hogy undorodsz tőlem, nem kell, hogy a szemembe is mondd – hajtotta le a fejét.
- Szerinted itt lennék, ha így lenne? – nyúltam reflexből a combjához, majd megsimogattam.
- Kérlek, ne kelts bennem hiú reményeket – húzódott el érintésem alól. – Mondd el, hogy miért jöttél, aztán kérlek, menj el.
- MinSeok, én…
Több szó nem jött ki. Pedig annyiszor eljátszottam magamban ezt a beszélgetést, de élesben egyáltalán nem volt ilyen könnyű. Nem tudtam megszólalni, csak meredtem a rám érdeklődve figyelő szempárba. Aztán mikor látta, hogy képtelen vagyok megszólalni, egy sóhajtás után ő kezdett el beszélni. Halkan, így nagyon figyelnem kellett, hogy minden szavát tisztán értsem. Elmondta, hogy mindig is a fiúkhoz vonzódott, és akkoriban az a srác ezt megtudta, és azért akarta bántani. Itt majdnem elsírta magát, de képtelen voltam megfogni a kezét vagy megsimogatni a hátát, így végül ő nyúlt a kezem után, majd összekulcsolta ujjainkat. Nem ellenkeztem az érintés ellen, tudtam, hogy szüksége van rá, ennyit talán megengedhetek még. Aztán elmondta, hogy nem volt belém szerelmes mindig, csak az utóbbi időben, hiszen nagyon közel kerültünk egymáshoz, ő pedig azon kapta magát, hogy többet érez irántam szimpla barátságnál. Bevallotta, hogy utálta magát érte és undorítónak tartotta, amiért a legjobb barátjába szeretett bele, éppen ezért távolodott el tőlem az utóbbi időben és azért is viselkedett furcsán. De aztán már nem bírta tovább magában tartani, holott tudta, hogy biztosan nem fogom őt megérteni. Aztán szabadkozni kezdett, hogy nagyon sajnálja és megérti, ha nem akarok a barátja lenni, meg hogy utálja magát és egy utolsó kis buzi.
Akkor volt az a pont, hogy magamhoz öleltem, erősen, szorosan, mire ő felzokogott, majd a nyakamba bújt, miközben olyan erősen szorított magához vékonyka kis karjaival, hogy azt hittem, összetöri minden csontomat. Nem tudom, meddig lehettünk így, ölelkezve, lágyan ringatózva, de rám tört egy olyan érzés, hogy nem hagyhatom egyedül MinSeokot. Még akkor sem, ha ő szerelmes belém. Hiszen a legjobb barátom és szerettem, nyilván nem viszonoztam az érzéseit, de nem akartam, hogy miattam legyen ennyire szomorú. Így elhatároztam magam, majd kissé el is toltam magamtól a mostanra már megnyugodott barátomat, hogy addig mondjam el neki, míg meg nem gondoltam magam.
- Nem akarlak ilyen szomorúnak látni miattam, hyung – néztem könnyes szemeibe egészen közelről, majd végigsimítottam puha kis arcán, végül elmosolyodtam, mikor belesimult érintésembe. – A legjobb barátom vagy és nem akarlak elveszíteni. Nem utállak azért, mert szeretsz engem, ezt verd ki a fejedből. Én… Azt hiszem, hogy adok neked egy esélyt, MinSeok. Mi lenne, ha ígéretet tennénk egymásnak?
- Ígéretet? – suttogta elvékonyodott hangon.
- Igen – bólintottam. – Adok neked időt, ha pedig eléred ezalatt, hogy beléd szeressek, akkor ígérem, szeretni foglak és veled maradok örökké. De ha nem sikerül, te ígérd meg, hogy megpróbálsz csak a barátom lenni és keresni valaki mást, akinek odaadhatod a szíved, rendben? Az érzelmeinknek nem tudunk parancsolni, ezt ne feledd.
MinSeok csak hatalmas, kisírt szemekkel bámult az enyéimbe pár percig, aztán mikor mérlegelhette a dolgokat, végül egy őszinte mosoly terült szét az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett. Ismét magához ölelt, én pedig nem voltam rest viszonozni. Boldog voltam, hogy végre ő is jobban érzi magát. Meg aztán, tényleg nem szerettem volna elhagyni őt, és bármennyire furcsa, úgy érzem, érte képes lennék megváltozni. Ha eléri, hogy megszeressem, akkor tényleg boldoggá fogom őt tenni.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy megszeress, Dae – húzódott el tőlem, majd mosolyogva a szemembe nézett.
- Óra indul – mosolyogtam én is, mire egy apró puszit nyomott az arcomra, de azonnal el is húzódott tőlem, félve rám pislogva.
- Ezt megengedem, ne félj – kuncogtam, majd kisöpörtem a homlokába lógó tincseit, majd egy puszit nyomtam fejére.
***
Így kezdődött el kettőnk közös története igazán. MinSeok tényleg nem hazudott, mikor azt mondta, igyekszik majd, hogy belé szeressek. Mindig ott volt velem, de egyáltalán nem nyomulósan, amit értékeltem. Néha meglepett apró puszikkal vagy kedves szavakkal, amik nagyon jól estek, így egy idő után éreztem, hogy ezek az apró gesztusok a szívemig hatolnak, ott pedig hevesebb dobogásokra késztetik éltető szervem. Soha nem említettem barátomnak, hogy jó úton haladt, szerintem látta rajtam, hogy én is egyre többet érek hozzá vagy mondok neki szép szavakat, mint például hogy milyen szép a szeme vagy mennyire szeretem, hogy ilyen kedves másokkal. Így két hónappal később úgy éreztem, totálisan szerelmes vagyok, és úgy éreztem, itt az ideje elmondani a dolgot Seoknak is.
Aznap este náluk aludtam, de nagyon izgatott voltam. Hiszen ez nem mindennapi dolog volt. Szerelmet vallani egy fiúnak… Nagyon zavarban éreztem magam, de tudtam, hogy most már végre mind a ketten boldogok lehetünk. MinSeok biztos nagyon örülni fog, hogy sikerült elérnie, belé szeressek. Tényleg féltem tőle, de mikor odaértem hozzájuk, ő pedig a szobája óvó takarásában egy szerelmes ölelést adott, biztos voltam benne, hogy így a helyes. Nekem vele kell lennem. Akkor már nem tűnt helytelennek a gondolat, hogy egy másik fiút ölelek és iránta érzek szerelmet. Elhúzódott tőlem, majd hatalmas, csillogó szemeit az enyémbe fúrta. Tökéletes pillanat volt.
- Szeretlek, MinSeok – mondtam egyenesen a szemébe, mire azonnal boldog mosoly kúszott az arcára, ami a leggyönyörűbb dolog volt, amit valaha láttam.
Akkor csókoltam meg őt először. Igaz, hogy teljesen kis béna, ártatlan csók volt, hiszen egyikünknek sem volt tapasztalata, de akkor az mindennél többet jelentett számunka. Január hetedike volt akkor, a hivatalos dátum, ahonnan számoltuk a közös, boldog napokat.
***
Egy év és nyolc hónap kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, készen állok valami komolyabbra. Még akkor is fiatal voltam, de elég ideje voltunk együtt ahhoz, hogy kívánjam barátomat. Már nem voltak elegek a csókok és a néhai pettingek, többre vágytam. Mielőtt megtörtént volna a komolyabb dolog, utána olvastunk ennek, hiszen nem akartuk elrontani, de elég kínos volt, hogy szerelmem végig ott ült az ölemben, miközben néztük azt a sok zavarba ejtő képet. Sőt, még meleg pornóra is vetemedtünk, hogy tudjuk, mit kell csinálni. A tizenhatodik szülinapomon történt meg először. Akkor feküdtünk le egymással legelőször. Együtt vesztettük el az ártatlanságunk, és ez egy olyan kincs volt, ami mindennél többet jelentett nekem. Szerelmesek voltunk egymásba, nem tűnt rossznak vagy helytelennek. MinSeok engedett nekem mindent, bízott bennem én pedig vigyáztam rá és olyan óvatos voltam vele, amennyire csak lehetett. Csodálatos volt.
Már bőven elmúltam tizennyolc is, MinSeok pedig már húsz volt, mikor úgy döntöttünk, hogy elmondjuk a szüleinknek, lassan négy éve együtt voltunk. Ugyan nem volt könnyű döntés, féltünk tőle, hogy majd nem fogadják jól, elvégre, ők mindvégig azt hitték, hogy csak legjobb barátok vagyunk. Nehéz volt előlük eltitkolni egy ilyen nagy dolgot, olyankor legszívesebben elmondtam volna nekik, hogy mennyire boldog vagyok mellette, vagy zavart, hogy nem érhettem hozzá akkor, mikor ott voltak. De megszületett végül a döntés, így április elején összehívtuk a családot és bejelentettük, hogy már nagyon régóta együtt vagyunk. Egyáltalán nem számítottunk rá, hogy ennyire rosszul fogják fogadni. Hiszen jó kapcsolatot ápoltunk a szüleinkkel, a másik házába is már úgy mentünk, mintha hazamennénk, így nagyon rosszul esett mind a kettőnknek az, hogy a családunk teljesen kiakadt és undorítónak tartotta a kapcsolatunkat. MinSeok még sírt is, így én vettem a bátorságot és felszólaltam.
Mindent elmondtam, hogy boldogok vagyunk és szeretjük egymást, meg ami még az eszembe jutott, de apámat annyira undorította a dolog, hogy kisétált a házból, miután azt mondta, nem vagyok többé a fia. MinSeok apja is nagyon dühös volt, és követelte, hogy szakítsunk egymással, mert hogy az ő fia bizony nem lehet buzi. Mikor egyetlen mentsváram, anya is helyeselte a dolgot, megtörtem. Nem akartam összeveszni velük azért, mert együtt voltunk MinSeokkal. Ugyan nagyon szerettem őt, de a szüleim voltak azok, akik támogattak és eltartottak. Hogy ha most ellenük mentem volna, semmi nem maradna, egyedül MinSeok. De mihez kezdhetnénk mi ketten? Mégis, ahogy barátomra néztem, láttam rajta, hogy ő akár a szüleivel is szembeszállna értem, így végül leszögeztem, hogy nem fogunk szakítani. A szüleink persze ki voltak akadva, MinSeokot felküldték a szobájába, szerintem még be is zárták szegényt, engem meg konkrétan kidobtak a lakásból.
Még akkor megbeszéltük telefonon, hogy éjszaka megszökünk. MinSeok azt mondta, repüljünk el Pekingbe a nagyijához, ott biztosan nem fognak keresni, és nyugtunk lesz, nem lesznek ott a szüleink, hogy elválasszanak minket egymástól. Féltem. Rettegtem a gondolattól, hogy mi várhat majd ránk Kínába, de mivel bíztam barátomban, összepakoltam és megszöktem a házból, hátra sem nézve. Nem búcsúztam el, egy levelet sem hagytam ott a szüleimnek, annyira dühös voltam rájuk. Majd talán idővel meg tudom nekik bocsátani, hogy szinte kitagadtak, de az nem most lesz. Mivel MinSeok már nagykorúnak számított, így nem volt probléma a jegy megvásárlása. Szinte fel sem fogtam, hogy tényleg megszöktünk, most pedig egy idegen országban fogunk élni, ki tudja, hogy meddig. Tényleg ijesztő volt az egész. Nem akartam elhagyni Koreát, az otthonomat és a szüleimet. Tényleg nem, de úgy voltam vele, hogy MinSeokot sem hagyhatom egyedül. Ígéretet tettem neki, hogy örökké együtt maradunk, ez pedig nem hagyott nyugodni. Mi lett volna, ha éppen a legnehezebb időszakban hagytam volna magára? Nem bírnám elviselni, ha miattam lenne szomorú…
Mégis, mikor elkezdtünk végre suliba is járni, akkora már megnyugodtam. A szüleim is megtudták, hogy hol vagyunk, és először utánunk akartak jönni, barátom szüleivel együtt, de mondtuk nekik, hogy felesleges, úgyis együtt maradunk. Végül belenyugodtak, hogy nem szakíthatnak el minket egymástól, de még mindig ki voltak attól, hogy melegek vagyunk. MinSeok nagyija egy nagyon rendes ahjumma volt. Ő teljesen elfogadott minket, örült, hogy barátom talált magának valakit. Azt mondta, hogy nem azon múlik a szerelem, hogy az férfibe vagy nőbe szeretünk bele, ha őszintén a dolog, semmi más nem számít. Nagyon megszerettem őt. Az életem tökéletesnek tűnt, tényleg jól éreztem magam, bár sokszor hiányoztak a barátaim. De szerencsére itt is jól boldogultam. Bekerültem egy jó osztályba, ahol sok barátot szereztem, és megtudtam, hogy az osztályban is van egy-két meleg srác. Örültem, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek MinSeokkal.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre több emberrel ismerkedtem meg, hála a jó beszélőkémnek és a remek humoromnak. Elég sokan megkedveltek, a kínai nyelvtudásom is remekül fejlődött, aminek nagyon örültem. Volt egy osztálytársam, JunHee, aki kifejezetten aranyos volt. Mindig beszéltem a lányokkal, jó fejek voltak, de JunHee-vel különösen jól kijöttem, mivel ő is koreai volt. Egész hamar összebarátkoztunk, hiszen sokszor cseréltünk jegyzetet, meg egész okos volt, sok dologról el lehetett vele beszélni. Ennek következtében sokszor járt ő a fejemben, mikor kettesben voltunk MinSeokkal. Ha kezdeményezni próbált valamit, mindig leállítottam, hogy nincs hozzá kedvem vagy valami hasonló. Mindig találtam kifogásokat, hol a nagyijára hivatkoztam, hol a fáradtságra, hol a holnapi tesi órára. Egy ideig barátom tűrte is, hogy visszautasítom, de aztán egy ponton kiakadt. Soha nem veszekedtünk még úgy igazán, de ez biztos, hogy nagyot szólt.
A fejemhez vágta, hogy én már nem is szeretem és nem is foglalkozok vele, meg hogy állandóan másokkal lógok, őt hanyagolom meg ilyenek. Tudtam, hogy teljes mértékben igaza volt, de nem mondhattam el neki. Egyszerűen csak azért utasítottam el, mert féltem, hogy az együttlétünk közben másra gondolnék. Ez pedig megrémisztett. Hiszen lassan négy éve voltunk együtt, lehetetlen, hogy mindazok után, amin keresztülmentünk, éppen most szeressek ki belőle. Nem akartam ezt, őszintén nem, hiszen egyáltalán nem érdemelte volna meg MinSeok, hogy ezt tegyem vele. Mégis… Akkor este feküdtünk le egymással utoljára. Azóta bármikor kezdeményeztem volna, ő utasított vissza, amit tényleg nem értettem. Ebből sok veszekedésünk volt, amit egy idő után már nem értettem. Ott éltünk egymással, egy ágyban aludtunk, de egymáshoz sem szóltunk szinte, mert tudtuk, hogy csak veszekedés lenne belőle. Fájt. Piszkosul fájt, de nem tudtam mit tenni ellene. Eltávolodtunk egymástól, ennek következtében pedig JunHee társaságát kerestem. Megijesztett, hogy mikor hozzám ért vagy meg tudtam nevettetni, megdobogtatta a szívemet. Olyan régen éreztem már ezt…
Úgy éreztem, mikor vele voltam, hogy újra élek. Olyankor pedig rohadtul elfogott a bűntudat barátom miatt. Hiszen vele kellett volna lennem és őt kellett volna megnevettetnem, de úgy éreztem, már képtelen vagyok rá. Talán olyan sokáig voltunk együtt, hogy teljesen megszokottá vált a másik társasága? Vajon azért voltunk még együtt, mert csupán megszoktuk, hogy ott vagyunk egymásnak? Szerettük még egymást? Vagy már régen kihűlt a kapcsolatunk, csak mi nem vettük észre? Én lennék a hibás? Esetleg ő? Vagy mindketten? Olyan sok kérdés kavargott bennem. Féltem, hogy ha MinSeok elé álltam volna ezzel, annak végleges következményei lenének. Hiszen majdnem négy éve voltunk együtt… Ismertem őt, mint a tenyeremet, tudtam, ismertem minden egyes gondolatát, mégis… Elképzelésem sem volt, mit reagálna, ha szakítanék vele. Nem mintha terveztem volna, mert a fogadalmam ebben mindig meggátolt, de egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy nem szeretem. Úgy értem, nem szerelemből. Már alig értünk egymáshoz, nem csókolóztunk, esetleg nagyon ritkán egy-egy szájra puszi, de nem több. Úgy tűnt, nem zavarja, én mégis pocsékul éreztem magam. A fogadalmam, miszerint örökké szeretni fogom és együtt leszünk, csúnyán megbukni látszott.
A végső löketett JunHee vallomása adta meg. Szerelmet vallott nekem, ami számomra annyira sokat jelentett, hogy szavakba sem tudtam volna önteni. A szívem úgy dobogott, hogy majdnem kiszakadt a helyéről, az ostoba pillangók csak úgy repkedtek a gyomormomban, zavaromban pedig azt sem tudtam, mit kellene mondanom. Soha nem éreztem még ilyet… Pedig voltam szerelmes. Végig szerelmes voltam MinSeokba; de egyszer sem remegett a lábam úgy, mint egy kocsonya, mikor rám mosolygott; nem rándult görcsbe a gyomrom, mikor hozzám ért, és egyszerűen… Soha nem éreztem magam ennyire a rózsaszín felhők között. Talán… Nem szerettem soha MinSeokot? Lehetetlen. Vagy csak azért gondolom így, mert úgymond nem volt más választásom? Talán az volt a baj, hogy bele kellett szeretnem? Úgy éreztem helyesnek? De hát… Tényleg szerettem. De talán… Nem voltam meleg. Én csupán MinSeokot szerettem, de soha nem gondoltam más férfiakra. Ez lenne az oka annak, hogy most szerelmes lettem egy lányba? Hogy úgy éreztem, szeretnem kell őt? De akkor olyan helyesnek tűnt, most miért tűnik mégis annyira bűnösnek?
Azt hiszem, ha azt mondom, a szívem egyik felét hagytam hátra, miután szakítottam MinSeokkal, az nem elég arra, hogy kifejezze azt, amit éreztem. Rohadtul pocsékul voltam. De őszinte akartam lenni hozzá, hiszen megérdemelte. Ugyan ő mondta ki, hogy legyen vége, én mondtam először, hogy már mást szeretek. Nagyon fájt még mindig így látnom őt. Potyogtak a könnyei, de erősen tartotta magát. Elmondtam neki, hogy nagyon szerettem, és azok az emlékek, amik vele történtek, örökké a legboldogabb dolgok lesznek, amikre gondolni fogok De bevallottam, hogy így, visszagondolva, talán azért kell most véget vetni ennek a kapcsolatnak, mert szeretnem kellett őt. Bele akartam szeretni, és nem magától jött. Végtére, sikerült, de ilyen hosszú idő elteltével rájöttem, hogy ha nem „kényszerből” kellett volna tennem, talán sokkal őszintébb is lehetett volna. Bátorkodtam neki azt is elmondani, hogy ő talán végig csak a hőst látta bennem, ezért szeretett belém. Annyira ragaszkodott hozzám, mert megmentettem, hogy ez átalakult benne rajongássá, de talán az sem volt szerelem. Nem tagadta, de nem is ismerte el, én mégis úgy éreztem, hogy talán ez az igazság. Végül elmondtam neki azt is, hogy mégis nagyon hálás vagyok neki, amiért ilyen sok évig szeretett és a párom lehetett. Hogy köszönöm neki a csodás pillanatokat és hogy megmutatta, milyen szerelmesnek lenni. Mindent köszönök neki, ami velünk történt.
Nem ellenkeztem, mikor megölelt, majd utoljára az ajkaimra hajolt, és lassan, végtelenül kedvesen kezdte ízlelgetni az ajkaimat. Idejét sem tudtam, hogy mikor csókolt meg így utoljára, de nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy szüksége van rá. Hogy legyen egy búcsúcsókunk, hogy ne haraggal váljunk el egymástól. Akkor belefeledkeztem mindenbe, csak élveztem azt a megszokott, telt ajkakat a sajátomén, amik olyan sok emléket tártak fel elmémben. Az első csókunktól kezdve mostanáig, a legutolsóig. Mikor elhúzódott tőlem, végül letöröltem egy kibuggyant könnycseppet az arcáról, egy mosolyt villantottam, amit gyéren, de viszonzott. Aztán fogtam a már összepakolt holmijaimat, majd a kijárat felé indultam. Még utoljára visszanéztem MinSeokra, de csak egy halvány mosollyal figyelte, ahogy örökké kisétálok az életéből.
Ég veled, MinSeok…
SEKAIBAEK (ÚJ): http://shadowsofthepast-sekaibaek.blogspot.hu/ ]
Extra ~ 3. fejezet – XiuChen
Chen POV
- Már megint, JongDae? – sóhajtott egy hatalmasat anya, mikor a kezébe nyomtam az ellenőrzőmet, amiben egy újabb szaktanári figyelmeztetés volt.
- De anya, tudod, milyen az a tanár – kezdtem bele lebiggyesztett ajkakkal, mert tudtam, hogy annak nem tud ellenállni. – Állandóan engem akar feleltetni, ki van élezve rám, pedig nem is csináltam semmit!
- Nyilván, az van ide írva, hogy szemtelenül feleseltél neki, aztán kisétáltál az óráról engedély nélkül – vonta fel a szemöldökét.
- Ő küldött ki! Jaj, anya, ne higgy már neki, mindenki utálja őt – duzzogtam, keresztbe font karokkal a kanapén.
- Oké, most még elnézem, de több ilyen tényleg ne legyen, rendben? – mondta megértően anya, mire elvigyorodtam. – Még csak most kerültél be a gimibe, de ez már a harmadik egy hónapon belül, ugyan attól a tanártól…
- Mert utál engem! – vágtam vissza magam a kanapéra. – Olyan köcsö-
- Kim JongDae! – kiabált rám anya, mire a számra csaptam a tenyerem. – Hányszor mondjam még el, hogy ne beszélj ilyen csúnyán?
- Bocsánat – hajoltam meg kissé, majd a szemébe néztem óvatosan. – Akkor aláírod?
Mikor kézhez kaptam a kis, kék füzetecskét, máris rohantam fel a szobámba, miután megpusziltam anya arcát. A történelem tanárom tényleg kiborító volt. Oké, én is utáltam, de ő is engem, már a legelső pillanattól kezdve, ahogy belépett az első órára. Nem tehettem róla, utáltam a törit, soha nem értettem, hogy miért kell Amerikáról meg Németországról tanulnunk, de hát mondhattam én bármit. Anya szerencsére egész jól fogadja az ilyeneket, mondjuk, apa sem rossz fej, de ő le szokott szidni. Nem mintha bármit is használna, mert a tanár tényleg egy seggfej. Mindig azt hiszi, hogy ha beírást kapok, akkor majd változtatok a stílusomon, holott semmit nem csinálok. Nagyon utálom őt… De biztos, nem fogom szó nélkül hagyni, mikor megmutatom neki az aláírást. A múltkor is meggyanúsított, hogy hamisítottam… Aish, mindegy is, ne beszéljünk arról a nőről, mert felidegesít.
Felérve a szobámba, levetettem magam az ágyra, majd a plafont kezdtem el bámulni. Igazából, tetszik a gimnázium, eddig egész jó eredményeket sikerült elérnem, szerencsére. Sok barátot is szereztem, hála a jó beszélőkémnek és a humoromnak. Azt is észrevettem, hogy a lányok is gyakran figyelnek, na, nem mintha még annyira érdeklődnék irántuk, szerintem még korai lenne csajozni. Legalábbis, anya biztos szívinfarktust kapna, ha bejelenteném, randizni megyek egy lánnyal. Szerintem azt mondaná, hogy tizennégy évesen a focin meg a tanuláson kellene járnia az eszemnek, nem a lányokon. Nem mintha, lenne olyan lány, aki tetszik…
***
Nem szerettem az irodalmat sem. Sőt, kifejezetten utáltam, mert olyan sok külföldi költő, író, meg miegymásnak az életét kellett megtanulni, akiknek a nevét sem tudtam kimondani, éppen ezért, idegesített. Inkább a reál tantárgyakból voltam jó, de mivel a magyartanár úgy döntött, hogy egy házi dolgozatot ad ki nekünk, muszáj voltam a könyvtár felé venni az irányt, osztálytársammal, JongHyunnal. Egyikőnk sem rajongott az ötletért, hogy itt kell maradunk, de szerettünk volna jó jegyet kapni a dolgozatra, így feláldoztuk az időnket. Nem mintha, bármi értelmeset csináltunk volna otthon, csak kockultunk volna vagy valami ilyesmi. Így bevetettük magunkat a könyvtárba, ahol én még életemben nem jártam, de Jong sem volt sokkal tájékozottabb, így megkértük a pult mögött ülő idős ahjummát, hogy segítsen nekünk. Szaladt is, ahhoz képest, hogy elég koros, a lábai olyan fürgék voltak, hogy alig bírtunk utána rohanni. Aztán vagy tíz könyvet a kezünkbe nyomott, fejenként, azokkal tértünk vissza az asztalokhoz.
- Mikor fogunk ezzel végezni? – fejelte le a padot hyungom, mire felkuncogtam.
- Ne aggódj, ha ügyesek vagyunk, biztosan nem tart olyan sokáig – veregettem meg a hátát. – Osszuk el a könyveket, abból kikeressük ezt a költőt, és kiírunk róla lényeges dolgokat, aztán összesítünk, rendben?
- Szeretem, hogy ilyen optimista vagy, JongDae – mosolyogott rám.
- Ugyan, hyung – legyintettem, majd én is nekiláttam a keresgélésnek.
Azt hittem, már kifolyik a szemem a helyéről, annyit olvastam meg jegyzeteltem. Egyáltalán nem nekem való volt, soha nem szerettem olyan dolgokról olvasni, amik abszolút nem érdekeltek, emellé pedig még jegyzetelni is… Alig vártam, hogy végre befejezzem az utolsó könyv átolvasását, de mikor a jegyzetemre néztem, rá kellett jönnöm, hogy olyan csúnyán írtam, hogy ki sem tudom olvasni. Kínomban megfejeltem a padot, mire hyung felkapta a fejét, majd felkuncogott. De aztán szerencsére segített nekem, cserélgettünk és összeírtuk a dolgokat, így fél hatra végeztünk. Amikor már kifelé sétáltunk, rájöttem, hogy a sapkámat az osztályterembe hagytam még utolsó óra után, így mondtam hyungnak, hogy ne várjon meg, főleg, hogy érte eljött a nővére. Én még visszasétáltam az emeltre, ám hirtelen kiabálás ütötte meg a fülemet. Azonnal összeráncoltam a szemöldökömet, hiszen ki kiabál a suli kellős közepén? Meg egyáltalán miért?
Ugyan semmi közöm nem volt hozzá, a kíváncsiságom sokkal erősebb volt, mint a józan eszem, így halkan, óvatosan lépkedve közelítettem meg a termet, ami egy végzős osztály volt. Mikor közelebb értem, a zajok egyre csak hangosodtak, padok és székek csikorgása egyaránt, valamint dulakodás hangja. A pulzusom azonnal feljebb szökött, hiszen biztos voltam benne, hogy odabent verekedtek. Ha pedig ez nem lett volna elég, hogy eltűnjek, meghallottam a hangokat is.
- Most megtudod, milyen érzés, amit te annyira szeretnél. – A srácnak mély, nagyon dühös hangja volt, amitől azonnal összerezzentem és a falhoz lapultam.
- Kérlek, engedj el… – könyörgött egy vékonyka hang, de kifejezetten srácé volt.
- Miért? Nem szeretnéd kipróbálni? – nevetett fel gúnyosan a másik.
Nekem pedig annak ellenére düh szökött a szívembe, hogy azt sem tudtam, miről beszélnek, de egyértelműnek tűnt, hogy bántani akarja az a srác a kisebbet. Meg mernék rá esküdni, hogy egy elsős az, a másik pedig egy végzős, vagy egy jóval idősebb. Az igazságérzetem azonnal megszólalt, szinte sikított, hogy menjek be, és tegyek valamit, hogy ne tudja bántani, de mégis mit tehettem volna? Nem tudtam verekedni, egy végzős ellen meg vajmi kevés esélyem lett volna, de mikor meghallottam a másik srác zokogását, nem gondolkodtam többet. Azonnal benyitottam a terembe, de olyan kép fogadott, amire egyáltalán nem számítottam.
Egy kis, vörösesbarna hajú srác feküdt a tanári asztalon, ingje szétszakítva lógott rajta, a nadrágjától készült éppen megszabadítani a másik. Mindeközben kicsi ökleivel folyamatosan püfölte a másik hatalmas mellkasát, könyörögve és sírva, hogy engedje őt el, csak úgy potyogtak a könnyei hatalmas szemeiből. A nagydarab srác meg csak lefogva szorította az asztalhoz, de olyan erővel, hogy szegény kis srác majdnem beleépült a kemény fába. Csak tátott szájjal bámultam a jelenetet, de mikor tekintetem találkozott a vörösre sírt szemekkel, teljesen kikapcsolt az agyam, majd megindultam a benga állat felé. Valószínűleg a meglepettség, nem pedig az erőfölény miatt tudtam elrántani az asztaltól, majd beverni neki egyet, amitől elesett, egyenesen be a padok közé.
- Fuss! – kiabáltam oda a srácnak, mire az hitetlenkedve pislogott rám párat. – Gyerünk már, siess!
Több sem kellett neki, fel is pattant, majd a nadrágját összeszorítva rohant ki a teremből olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Azonnal jobban éreztem magam, hogy sikerült őt megmentem, de annyira figyeltem erre, hogy egy hatalmas ököl térített magához, ami egyenesen az orromba csapódott. Elterültem a földön egy fájdalmas nyögés kíséretében, majd orromhoz kaptam, amiből ömlött a vér, de megijedni sem volt időm, mert a nagydarab srác felrántott az ingemél fogva, hasba térdelt és ütött-rúgott, ahol csak ért. Nem számoltam már az ütéseket harminc után, így csak tehetetlenül összegömbölyödtem a földön, védve a fejemet és a lábam közét. Csendesen sírva tűrtem, hogy levezesse rajtam az az állat a feszültségét, miközben folyamatosan szidott, hogy miattam nem tudta megleckéztetni azt az „undorító férget”. Mégis, az utolsó gondolat az volt, mielőtt elájultam, hogy legalább sikerült megmentenem a kis vörös hajú fiút.
***
Mikor legközelebb magamhoz tértem, orromat azonnal megcsapta a fertőtlenítő jellegzetes szaga. Összeráncoltam a szemöldököm, de azonnal csípős fájdalom hasított belé, így oda akartam kapni a kezem, de nem bírtam felemelni. Kissé pánikba estem, hogy mégis mi történt velem, de inkább lassan kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Kórház. Ez egyértelmű volt, főleg, hogy az idegesítő kis pittyegő hangok ott mondták a magukét a fejem mellett. Nyeltem egyet, de a torkom olyan száraz volt, hogy bármit megadtam volna egy pohár vízért. Ekkor nyílt a hófehér ajtó, és belépett rajta… A srác, akit megmentettem? Hatalmasra tágult szemekkel bámultam rá, amint pedig ő felfoghatta, hogy tényleg ébren vagyok, azonnal hozzám rohant, majd a nyakamba vetődött. Fájdalmasan felnyögtem még apró súlya alatt is, úgy éreztem, hogy szétszakadok, de nem kellett közölnöm is vele, azonnal elvált tőlem.
- Jaj, ne haragudj, nem akartam neked fájdalmat okozni – nézett rám hatalmas, bűnbánó szemekkel, de ha akartam volna sem tudtam volna rá haragudni, olyan szépen nézett. – Úgy örülök, hogy felébredtél. Muszáj megköszönnöm, amit értem tettél, komolyan, ha te nem vagy, talán… Szóval nagyon hálás vagyok és borzasztóan sajnálom, hogy ezt tette veled az a mocsok. Én vagyok a hibás, hogy idekerültél, szóval sajnálom. Úristen, tényleg, jól érzed magad? Minden rendben? Kell valami?
Olyan gyorsan és olyan sokat beszélt, hogy alig bírta felfogni az agyam. De mielőtt válaszolhattam volna, hogy egy pohár vízért ölni tudnék, kirohant egy orvosért. Jézusom, nagyon aranyos a srác, de hogy tudott ennyit beszélni? És még nekem mondták, hogy rengeteget jár a szám, akkor neki mit mondanának? Egyáltalán hogy került ide? Ki ő? Még sosem láttam a suliban, vagyis, nem is nagyon figyeltem. Vajon ki lehetett és mit akart tőle az a másik srác? Anyáék tudják, hogy kórházba kerültem? Egyáltalán mi történt velem pontosan? Annyi kérdés cikázott a fejemben, hogy meg is fájdult, így inkább lehunytam a szemem, és hallgattam a monoton pittyegést, ami kezdett az idegeimre menni. Aztán ismét nyílt az ajtó, bejött rajta két orvos, egy nővér, anya és persze a vörös hajú srác. Anya azonnal odaszaladt hozzám, majd kérdezgetni kezdett egyszerre mindent, még el is sírta magát, úgy ültette le a nővér egy székre. Ekkor az orvos felém fordult, majd kérdezett pár dolgot, amire egyelőre nem tudtam válaszolni, csak bólogatni meg rázni a fejem. Elmondta végül, hogy csúnyán összevertek, de „szerencsére” pár törésen, zúzódáson és horzsoláson kívül könnyen megúsztam a dolgot. Remek, lábadozhatok jó sokáig.
Azt is megtudtam, hogy még pár napot kent bent lennem a kórházban, aztán nagyjából egy hónapig otthon kell maradnom, mert a bal lábam csúnyán zúzódott, a jobb kezem pedig eltört, a bordám pedig megrepedt. Nagyon kecsegtető volt, előre féltem, hogy mit fogok addig csinálni, és mennyire fájdalmas lesz a felépülés. Legszívesebben én is jól helyben hagynám azt az állatot, aki ilyen szépen elintézett. Oké, igazából az én hibám volt, de akkor is. Milyen ember az ilyen? A kisebbet akarta kihasználni és még meg is veri őket. Rohadjon meg az a szemét!
***
Azalatt az egy hónap alatt, míg otthon voltam, MinSeokkal – mind kiderült, így hívták – nagyon jó barátok lettünk. Mikor elmondta, hogy két évvel idősebb tőlem, nem akartam hinni a fülemnek, hiszen azt hittem, egyidősek vagyunk. Eleinte furcsa volt, hogy olyan sokat legyeskedett körülöttem, mindig nagyon figyelmes volt és olyan bűnbánó szemekkel nézett rám, hogy már rendesen zavarba jöttem tőle. Aztán egyszer megmondtam neki, hogy semmi oka rosszul éreznie magát, hiszen bárki megtette volna ezt érte. Erre ő azt felelte, hogy senki nem verette volna meg magát csak azért, hogy egy idegennek segítsen. Ezért örökké hálás lesz nekem, és mindenben segíteni fog. Eleinte nagyon terhesnek éreztem a társaságát, de nem azért, mert zavart, szimplán csak nem tudtam megérteni, hogy miért hálás ennyire. Oké, megmentettem, voltaképpen azt sem tudom, hogy mitől, de… Mással is történt már ilyen, de mégsem viselkedett így. MinSeok mégis más volt. Lelkes volt, érdeklődött felőlem, de látszott rajta, hogy teljesen őszinte. Aggódott értem, mikor jobban fájt valamim, ami aranyos volt. Így mikor kikerültem a kórházból, megadtam neki a címemet, mert kierőszakoskodta.
Minden nap nálunk volt. Suli után rohant is hozzám, hiába mondtam neki, hogy semmi szükség erre, ő azt mondta, kötelessége, meg persze szívesen van a társaságomban. Egyre jobban összebarátkoztunk. Az egy hónap alatt nagyon sok mindent megtudtunk egymásról, lassan a szüleim is megszokták MinSeok napi látogatásait, és nagyon kedvesek voltak vele, hiszen ő hívta ki a mentőket értem. Nem hoztam fel előtte azt az esetet, mert tudtam, hogy fájó pont számára. De annyit elértem vele, hogy anya jelentette az igazgatónak az esetet, ő pedig kirúgta a diákot a suliból, és állítólag valami javítóintézetbe dugták, mert nem ez volt az első erőszakos megnyilvánulása. Ugyan tartottam tőle, hogy mindenki erről fog beszélni, gondoltam, egy hónappal később már lecsendesedik a dolog.
Így úgy térhettem vissza a suliba, hogy MinSeokkal legjobb barátok voltunk. Tényleg megkedveltem őt, mert sok közös volt bennünk, ráadásul nagyon tetszett benne, hogy felnőttes a gondolkodása, sokkal érettebb, mint egy normális korabelié. Sokszor adott tanácsot, biztatott, mikor már elegem volt a gipszekből. Szerencsére JongHyun mindig hozta nekem a házikat, így otthon tudtam tanulni, de nem ment olyan könnyen, MinSeok ebben is nagyon sokat segített, így nem maradtam le annyira társaimtól. Igaz, hogy furcsa volt visszatérni az iskolapadba ilyen sok kihagyás után, de örültem a rég látott barátaimnak. Egy lánytól még csokit is kaptam, ami nagyon aranyos volt tőle. Szerencsére senki nem is kérdezett az esetről, nem is szívesen beszéltem volna róla, így nyugodtan teltek a napjaim.
Aztán pár héttel később, egyik pénteki nap, MinSeok nálunk aludt. Már megszokottá váltak ezek a dolgok nálunk. Vagy ő aludt itt vagy én mentem hozzá. Az anyukája folyamatosan etetni akart, mert szerinte olyan vékony vagyok, hogy el fog fújni a szél. Én pedig szívesen ettem mindenből, amit elém tett, mert szerencsére olyan típus vagyok, aki nem tud elhízni. Ellenben MinSeok, akit az anyukája buktatott le, hogy régebben nagyon duci volt, emiatt pedig sokan csúfolták. Ez nagyon rosszul esett neki, de megmondtam neki, hogy szerintem akkor is aranyos volt, mert láttam róla fényképet. Aztán azt is elmondtam neki, hogy ez csak arra utal, hogy mennyire kitartó és példaértékű, hogy le tudta adni a plusz kilóit. Szerencsére ezzel fel tudtam vidítani.
Mint minden ottalvós este, ma is horrorfilmet néztünk. Én kifejezetten szerettem, soha nem ijedtem meg tőlük, és szerencsére Seokkie sem volt az a fajta, aki a nyakamba veti magát félelmében. Ám feltűnt egy idő után, hogy nem is figyelt oda a filmre, inkább csak bámult az ölébe és az ujjaival játszott. Az utóbbi időben sokszor csinálta ezt és furcsán is kezdett el viselkedni, amit egyáltalán nem tudtam hová tenni. Eddig nagyon jól megvoltunk, mindent megosztottunk egymással, ám mostanában valahogy távolságtartóbb lett velem, már nem ölelt meg és nem volt olyan közvetlen. Ezt a meghívást is alig akarta elfogadni, de beszélni akartam vele, most pedig, hogy egyértelműen tudtam, valami nyomja a szívét, inkább kikapcsoltam a filmet, majd felkapcsoltam a kislámpámat. Erre ő nagy szemeivel érdeklődve pislogott felém, mire közelebb ültem hozzá.
- Mi a baj, hyung? – kérdeztem tőle kedvesen, egyik kezemmel megszorítva a vállát.
- Nincs semmi, mi lenne? – nézett félre, amiből azonnal leszűrtem, hogy hazudott.
- Miért nem mondod el nekem? Eddig mindent megosztottunk egymással, de te az utóbbi időben olyan furcsán viselkedsz… Már nem akarsz a barátom lenni? – néztem érdeklődve az arcára, ugyanis tekintetét lent tartotta.
- Nem, nem erről van szó – rázta a fejét, majd beharapott ajkakkal a szemembe nézett.
- Hát akkor? Mi bánt? – mosolyodtam el, végigsimítva a karján, mire kirázta a hideg.
- Én nem hiszem, hogy… El tudom neked mondani – pirult el, majd ismét elkapta rólam a pillantását.
- Talán szerelmes vagy, hyung? – vigyorodtam el, mert valahogy sejtettem, hogy ez lesz a háttérben.
- I-igazából… – nyögte ki, majd a pólója szélével kezdett játszani. – Igen, az vagyok.
- Na, de ez nagyon jó – tapsoltam örömömben. – És ki az, hyung? Ismerem? A suliba jár? Szép? Mi fogott meg benne?
- Azt hiszem, a mosolyába – mosolyodott el ő is. – Nagyon… Különleges. A szája széle mindig felfelé görbül, emiatt pedig mindig olyan, mintha mosolyogna, ezzel engem is mosolyogásra késztet. A szemei is nagyon szépek… Mindig őszinték és boldogan csillognak, bizalmat sugároznak, így biztonságban érzem magam vele. Csupa szeretet áraszt, így a világ legerősebb emberének érzem magam mellette. A hangja nagyon lágy, borzongató, amire ha gondolok, mosolyogva tudok elaludni éjszakánként. Vicces, mindig meg tud nevettetni, sokat törődik velem és nagyon… Nagyon szeretem őt.
- Woah, hyung – lettem izgatott egyre jobban. – Ki ez a lány? Nagyon kíváncsi vagyok, mondd el nekem.
Erre barátom beharapta az ajkait, majd a szemembe nézett. Minduntalan csak mosolyogtam rá, várva a válaszára, de az csak nem érkezett. MinSeok csak bámult rám, mintha magamtól kellett volna rájöjjek, de ötletem sem volt. Az sem biztos, hogy ismerem, lehet, valamelyik osztálytársa volt. De komolyan, miért nem árulja el? Ha ennyire szereti, biztosan a lány is érez iránta valamit. Segítenék nekik összejönni, nem mintha, sok tapasztalatom lenne ilyen téren, de nagyon örülnék neki, ha egy aranyos lányt találna magának, mert hyung nagyon rendes ember volt. Megérdemelné, hogy egy hozzáillő lányt találjon, én pedig boldog lennék, hiszen a legjobb barátom.
- Nem árulod el, hyung? – pislogtam rá. – Ígérem, nem mondom el senkinek.
- JongDae… – suttogta a nevem, mire érdeklődve a szemébe néztem. – Én…
Csendben maradtam. Kíváncsi voltam, mit lép, vagy mit akar mondani, így csak figyeltem a tőlem nagyjából egy méterre ülő barátomat. Aztán hirtelen megéreztem egy kezet a sajátomon, amin támaszkodtam, mire meglepetten odakaptam a fejem. MinSeok óvatosan megsimogatta ökölbe szorított kezemet, én meg nem értettem, hogy mit akart ezzel, így meg akartam tőle kérdezni, de mikor legközelebb felnéztem, arca olyan közel volt az enyémhez, hogy megéreztem friss, mentol illatú leheletét. Még elhúzódni sem volt időm, ugyanis egy puha, meleg ajak nyomódott a sajátoméra. Annyira lesokkolt ez a lépése, hogy minden gondolatom megszűnt, az agyam lefagyott, a szívem meg ezerrel dobogott. Szemeim kitágultak, de nem fogtam fel, hogy mi történt. Talán csak egy pillanat volt, nekem hosszú óráknak tűnt, míg ajkai az enyémekhez nyomódtak, aztán el is húzódott, majd mélyen elpirulva hajtotta le a fejét.
Nem tudtam felfogni. Még mindig teljesen sokkosan bámultam magam elé, ugyan abban a pózban, elnyílt ajkakkal. MinSeok… Megcsókolt? Jó, gondolom, ez még nem volt igazi csók, csak egy ártatlan puszi, de ujjaimat akaratlanul is számhoz érintettem, oda, ahol az előbb még barátom ajkai voltak. Annyira… Helytelennek tűnt. Annyira megdöbbentem ezen az egészen, hogy talán életemben először nem tudtam megszólalni. Soha nem gondoltam volna MinSeokról, hogy meleg lenne. Ráadásul ezek szerint én voltam az, akibe szerelmes? Végig rólam beszélt? De hát… Én fiú vagyok. Hogyan szerethet engem? Akkor már korábban is az volt? Mikor megmentettem, az a másik srác… Azért bántotta? Ha lehet, ennél is jobban ledöbbentem, végül nyeltem egy hatalmasat, majd remegő hangon megszólaltam.
- Én… Én vagyok az, akit szeretsz, hyung? – suttogtam kérdésemet, mire ő félve a szemembe nézett.
- Sajnálom, JongDae. – Éreztem a hangján, hogy mentem elsírja magát, én pedig mondani akartam neki valamit, bármit, amivel biztosíthatnám, hogy nem haragszok rá, de egy szót sem bírtam kinyögni.
Barátomból kitört a sírás, tenyerét arcához emelte, így zokogott, én pedig ott ültem mellette, tehetetlenül, mint egy darab szerencsétlenség. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Vagyis, szerettem volna megvigasztalni, de a kezeim nem mozdultak, az agyam teljesen leblokkolt. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy lehetséges lenne. A legjobb barátom szerelmes belém? Nem, lehetetlen. Tisztában voltam vele, hogy én a lányokat szerettem, de… MinSeok a fiúkat. Engem. De miért pont engem? Miben különbözök másoktól? Mit lát bennem, hogy szerelmes belém? Nem zavarja, hogy fiú vagyok? De hát ezt nem szabadna, nem helyes ezt tenni. Olyan… Furcsa az egész. Csak hallgattam barátom keserves sírását, ami végül cselekedésre késztetett. Aznap este őt ölelve aludtam el, kimondatlanul hagyva ezer meg egy kérdést, ami a fejemben cikázott.
***
Egy hét telt az azóta, hogy kiderült, MinSeok szerelmes belém. Azóta nem beszéltünk egymással. Ő nem keresett engem, mert biztos azt hitte, hogy megutáltam vagy undorodom tőle. Pedig nem volt így, egyszerűen csak nem tudtam kezelni ezt a helyzetet. Soha nem hittem volna, hogy egy másik fiú fog belém szeretni, de annak ellenére, hogy tudtam, nem lenne helyes, nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat. Tudtam, hogy nem lehet neki egyszerű, hiszen mégiscsak szerelmes belém, de nem mertem elé állni. Nem tudtam, hogyan viselkedjek vele ezek után. Hiszen csak nem ölelhetem meg, mikor ő többet érez irántam! Tényleg nem arról volt szó, hogy undorodtam volna ettől, attól ugyan úgy a legjobb barátom, csak félek az egésztől. Rémisztő belegondolni, hogy akit a legjobb barátomnak hívtam, szerelmes belém.
Aztán egy pénteki napon összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem MinSeokékhoz. Az anyukája nagyon megörült nekem, mivel már elég régen látott. Azt is elmondta, hogy barátom mostanában nagyon letört, és annyit sem eszik, mint általában. Nagyon aggódtam érte, nem akartam, hogy miattam legyen beteg vagy valami. Így miután ettem egy keveset – hiszen nekem sem volt nagyon étvágyam –, egy tálcára pakoltattam a finom ételekből MinSeoknak is, így mentem fel a szobájába. Amint benyitottam, láttam, hogy az ágyán fekszik, aranyos, sárga takarója a feje búbjáig felhúzva, így nem láthatta, hogy én vagyok. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd letettem az éjjeliszekrényre a tálcát, majd leültem az ágya szélére.
- Anya, megmondtam már, hogy nem vagyok éhes – motyogta a takaró alól.
- Pedig enned kellene, ha nem akarsz beteg lenni – mondtam kedvesen, mire azonnal lekapta a fejéről a takarót, majd ledöbbenve nézett velem farkasszemet.
- JongDae? – pislogott hitetlenkedve, mire felnevettem. – Hogy kerülsz ide?
- Szerintem beszélnünk kellene – váltottam kicsit komolyabb hangvitelre.
- Nincs szükség rá, megértettem, hogy undorodsz tőlem, nem kell, hogy a szemembe is mondd – hajtotta le a fejét.
- Szerinted itt lennék, ha így lenne? – nyúltam reflexből a combjához, majd megsimogattam.
- Kérlek, ne kelts bennem hiú reményeket – húzódott el érintésem alól. – Mondd el, hogy miért jöttél, aztán kérlek, menj el.
- MinSeok, én…
Több szó nem jött ki. Pedig annyiszor eljátszottam magamban ezt a beszélgetést, de élesben egyáltalán nem volt ilyen könnyű. Nem tudtam megszólalni, csak meredtem a rám érdeklődve figyelő szempárba. Aztán mikor látta, hogy képtelen vagyok megszólalni, egy sóhajtás után ő kezdett el beszélni. Halkan, így nagyon figyelnem kellett, hogy minden szavát tisztán értsem. Elmondta, hogy mindig is a fiúkhoz vonzódott, és akkoriban az a srác ezt megtudta, és azért akarta bántani. Itt majdnem elsírta magát, de képtelen voltam megfogni a kezét vagy megsimogatni a hátát, így végül ő nyúlt a kezem után, majd összekulcsolta ujjainkat. Nem ellenkeztem az érintés ellen, tudtam, hogy szüksége van rá, ennyit talán megengedhetek még. Aztán elmondta, hogy nem volt belém szerelmes mindig, csak az utóbbi időben, hiszen nagyon közel kerültünk egymáshoz, ő pedig azon kapta magát, hogy többet érez irántam szimpla barátságnál. Bevallotta, hogy utálta magát érte és undorítónak tartotta, amiért a legjobb barátjába szeretett bele, éppen ezért távolodott el tőlem az utóbbi időben és azért is viselkedett furcsán. De aztán már nem bírta tovább magában tartani, holott tudta, hogy biztosan nem fogom őt megérteni. Aztán szabadkozni kezdett, hogy nagyon sajnálja és megérti, ha nem akarok a barátja lenni, meg hogy utálja magát és egy utolsó kis buzi.
Akkor volt az a pont, hogy magamhoz öleltem, erősen, szorosan, mire ő felzokogott, majd a nyakamba bújt, miközben olyan erősen szorított magához vékonyka kis karjaival, hogy azt hittem, összetöri minden csontomat. Nem tudom, meddig lehettünk így, ölelkezve, lágyan ringatózva, de rám tört egy olyan érzés, hogy nem hagyhatom egyedül MinSeokot. Még akkor sem, ha ő szerelmes belém. Hiszen a legjobb barátom és szerettem, nyilván nem viszonoztam az érzéseit, de nem akartam, hogy miattam legyen ennyire szomorú. Így elhatároztam magam, majd kissé el is toltam magamtól a mostanra már megnyugodott barátomat, hogy addig mondjam el neki, míg meg nem gondoltam magam.
- Nem akarlak ilyen szomorúnak látni miattam, hyung – néztem könnyes szemeibe egészen közelről, majd végigsimítottam puha kis arcán, végül elmosolyodtam, mikor belesimult érintésembe. – A legjobb barátom vagy és nem akarlak elveszíteni. Nem utállak azért, mert szeretsz engem, ezt verd ki a fejedből. Én… Azt hiszem, hogy adok neked egy esélyt, MinSeok. Mi lenne, ha ígéretet tennénk egymásnak?
- Ígéretet? – suttogta elvékonyodott hangon.
- Igen – bólintottam. – Adok neked időt, ha pedig eléred ezalatt, hogy beléd szeressek, akkor ígérem, szeretni foglak és veled maradok örökké. De ha nem sikerül, te ígérd meg, hogy megpróbálsz csak a barátom lenni és keresni valaki mást, akinek odaadhatod a szíved, rendben? Az érzelmeinknek nem tudunk parancsolni, ezt ne feledd.
MinSeok csak hatalmas, kisírt szemekkel bámult az enyéimbe pár percig, aztán mikor mérlegelhette a dolgokat, végül egy őszinte mosoly terült szét az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett. Ismét magához ölelt, én pedig nem voltam rest viszonozni. Boldog voltam, hogy végre ő is jobban érzi magát. Meg aztán, tényleg nem szerettem volna elhagyni őt, és bármennyire furcsa, úgy érzem, érte képes lennék megváltozni. Ha eléri, hogy megszeressem, akkor tényleg boldoggá fogom őt tenni.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy megszeress, Dae – húzódott el tőlem, majd mosolyogva a szemembe nézett.
- Óra indul – mosolyogtam én is, mire egy apró puszit nyomott az arcomra, de azonnal el is húzódott tőlem, félve rám pislogva.
- Ezt megengedem, ne félj – kuncogtam, majd kisöpörtem a homlokába lógó tincseit, majd egy puszit nyomtam fejére.
***
Így kezdődött el kettőnk közös története igazán. MinSeok tényleg nem hazudott, mikor azt mondta, igyekszik majd, hogy belé szeressek. Mindig ott volt velem, de egyáltalán nem nyomulósan, amit értékeltem. Néha meglepett apró puszikkal vagy kedves szavakkal, amik nagyon jól estek, így egy idő után éreztem, hogy ezek az apró gesztusok a szívemig hatolnak, ott pedig hevesebb dobogásokra késztetik éltető szervem. Soha nem említettem barátomnak, hogy jó úton haladt, szerintem látta rajtam, hogy én is egyre többet érek hozzá vagy mondok neki szép szavakat, mint például hogy milyen szép a szeme vagy mennyire szeretem, hogy ilyen kedves másokkal. Így két hónappal később úgy éreztem, totálisan szerelmes vagyok, és úgy éreztem, itt az ideje elmondani a dolgot Seoknak is.
Aznap este náluk aludtam, de nagyon izgatott voltam. Hiszen ez nem mindennapi dolog volt. Szerelmet vallani egy fiúnak… Nagyon zavarban éreztem magam, de tudtam, hogy most már végre mind a ketten boldogok lehetünk. MinSeok biztos nagyon örülni fog, hogy sikerült elérnie, belé szeressek. Tényleg féltem tőle, de mikor odaértem hozzájuk, ő pedig a szobája óvó takarásában egy szerelmes ölelést adott, biztos voltam benne, hogy így a helyes. Nekem vele kell lennem. Akkor már nem tűnt helytelennek a gondolat, hogy egy másik fiút ölelek és iránta érzek szerelmet. Elhúzódott tőlem, majd hatalmas, csillogó szemeit az enyémbe fúrta. Tökéletes pillanat volt.
- Szeretlek, MinSeok – mondtam egyenesen a szemébe, mire azonnal boldog mosoly kúszott az arcára, ami a leggyönyörűbb dolog volt, amit valaha láttam.
Akkor csókoltam meg őt először. Igaz, hogy teljesen kis béna, ártatlan csók volt, hiszen egyikünknek sem volt tapasztalata, de akkor az mindennél többet jelentett számunka. Január hetedike volt akkor, a hivatalos dátum, ahonnan számoltuk a közös, boldog napokat.
***
Egy év és nyolc hónap kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, készen állok valami komolyabbra. Még akkor is fiatal voltam, de elég ideje voltunk együtt ahhoz, hogy kívánjam barátomat. Már nem voltak elegek a csókok és a néhai pettingek, többre vágytam. Mielőtt megtörtént volna a komolyabb dolog, utána olvastunk ennek, hiszen nem akartuk elrontani, de elég kínos volt, hogy szerelmem végig ott ült az ölemben, miközben néztük azt a sok zavarba ejtő képet. Sőt, még meleg pornóra is vetemedtünk, hogy tudjuk, mit kell csinálni. A tizenhatodik szülinapomon történt meg először. Akkor feküdtünk le egymással legelőször. Együtt vesztettük el az ártatlanságunk, és ez egy olyan kincs volt, ami mindennél többet jelentett nekem. Szerelmesek voltunk egymásba, nem tűnt rossznak vagy helytelennek. MinSeok engedett nekem mindent, bízott bennem én pedig vigyáztam rá és olyan óvatos voltam vele, amennyire csak lehetett. Csodálatos volt.
Már bőven elmúltam tizennyolc is, MinSeok pedig már húsz volt, mikor úgy döntöttünk, hogy elmondjuk a szüleinknek, lassan négy éve együtt voltunk. Ugyan nem volt könnyű döntés, féltünk tőle, hogy majd nem fogadják jól, elvégre, ők mindvégig azt hitték, hogy csak legjobb barátok vagyunk. Nehéz volt előlük eltitkolni egy ilyen nagy dolgot, olyankor legszívesebben elmondtam volna nekik, hogy mennyire boldog vagyok mellette, vagy zavart, hogy nem érhettem hozzá akkor, mikor ott voltak. De megszületett végül a döntés, így április elején összehívtuk a családot és bejelentettük, hogy már nagyon régóta együtt vagyunk. Egyáltalán nem számítottunk rá, hogy ennyire rosszul fogják fogadni. Hiszen jó kapcsolatot ápoltunk a szüleinkkel, a másik házába is már úgy mentünk, mintha hazamennénk, így nagyon rosszul esett mind a kettőnknek az, hogy a családunk teljesen kiakadt és undorítónak tartotta a kapcsolatunkat. MinSeok még sírt is, így én vettem a bátorságot és felszólaltam.
Mindent elmondtam, hogy boldogok vagyunk és szeretjük egymást, meg ami még az eszembe jutott, de apámat annyira undorította a dolog, hogy kisétált a házból, miután azt mondta, nem vagyok többé a fia. MinSeok apja is nagyon dühös volt, és követelte, hogy szakítsunk egymással, mert hogy az ő fia bizony nem lehet buzi. Mikor egyetlen mentsváram, anya is helyeselte a dolgot, megtörtem. Nem akartam összeveszni velük azért, mert együtt voltunk MinSeokkal. Ugyan nagyon szerettem őt, de a szüleim voltak azok, akik támogattak és eltartottak. Hogy ha most ellenük mentem volna, semmi nem maradna, egyedül MinSeok. De mihez kezdhetnénk mi ketten? Mégis, ahogy barátomra néztem, láttam rajta, hogy ő akár a szüleivel is szembeszállna értem, így végül leszögeztem, hogy nem fogunk szakítani. A szüleink persze ki voltak akadva, MinSeokot felküldték a szobájába, szerintem még be is zárták szegényt, engem meg konkrétan kidobtak a lakásból.
Még akkor megbeszéltük telefonon, hogy éjszaka megszökünk. MinSeok azt mondta, repüljünk el Pekingbe a nagyijához, ott biztosan nem fognak keresni, és nyugtunk lesz, nem lesznek ott a szüleink, hogy elválasszanak minket egymástól. Féltem. Rettegtem a gondolattól, hogy mi várhat majd ránk Kínába, de mivel bíztam barátomban, összepakoltam és megszöktem a házból, hátra sem nézve. Nem búcsúztam el, egy levelet sem hagytam ott a szüleimnek, annyira dühös voltam rájuk. Majd talán idővel meg tudom nekik bocsátani, hogy szinte kitagadtak, de az nem most lesz. Mivel MinSeok már nagykorúnak számított, így nem volt probléma a jegy megvásárlása. Szinte fel sem fogtam, hogy tényleg megszöktünk, most pedig egy idegen országban fogunk élni, ki tudja, hogy meddig. Tényleg ijesztő volt az egész. Nem akartam elhagyni Koreát, az otthonomat és a szüleimet. Tényleg nem, de úgy voltam vele, hogy MinSeokot sem hagyhatom egyedül. Ígéretet tettem neki, hogy örökké együtt maradunk, ez pedig nem hagyott nyugodni. Mi lett volna, ha éppen a legnehezebb időszakban hagytam volna magára? Nem bírnám elviselni, ha miattam lenne szomorú…
Mégis, mikor elkezdtünk végre suliba is járni, akkora már megnyugodtam. A szüleim is megtudták, hogy hol vagyunk, és először utánunk akartak jönni, barátom szüleivel együtt, de mondtuk nekik, hogy felesleges, úgyis együtt maradunk. Végül belenyugodtak, hogy nem szakíthatnak el minket egymástól, de még mindig ki voltak attól, hogy melegek vagyunk. MinSeok nagyija egy nagyon rendes ahjumma volt. Ő teljesen elfogadott minket, örült, hogy barátom talált magának valakit. Azt mondta, hogy nem azon múlik a szerelem, hogy az férfibe vagy nőbe szeretünk bele, ha őszintén a dolog, semmi más nem számít. Nagyon megszerettem őt. Az életem tökéletesnek tűnt, tényleg jól éreztem magam, bár sokszor hiányoztak a barátaim. De szerencsére itt is jól boldogultam. Bekerültem egy jó osztályba, ahol sok barátot szereztem, és megtudtam, hogy az osztályban is van egy-két meleg srác. Örültem, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek MinSeokkal.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre több emberrel ismerkedtem meg, hála a jó beszélőkémnek és a remek humoromnak. Elég sokan megkedveltek, a kínai nyelvtudásom is remekül fejlődött, aminek nagyon örültem. Volt egy osztálytársam, JunHee, aki kifejezetten aranyos volt. Mindig beszéltem a lányokkal, jó fejek voltak, de JunHee-vel különösen jól kijöttem, mivel ő is koreai volt. Egész hamar összebarátkoztunk, hiszen sokszor cseréltünk jegyzetet, meg egész okos volt, sok dologról el lehetett vele beszélni. Ennek következtében sokszor járt ő a fejemben, mikor kettesben voltunk MinSeokkal. Ha kezdeményezni próbált valamit, mindig leállítottam, hogy nincs hozzá kedvem vagy valami hasonló. Mindig találtam kifogásokat, hol a nagyijára hivatkoztam, hol a fáradtságra, hol a holnapi tesi órára. Egy ideig barátom tűrte is, hogy visszautasítom, de aztán egy ponton kiakadt. Soha nem veszekedtünk még úgy igazán, de ez biztos, hogy nagyot szólt.
A fejemhez vágta, hogy én már nem is szeretem és nem is foglalkozok vele, meg hogy állandóan másokkal lógok, őt hanyagolom meg ilyenek. Tudtam, hogy teljes mértékben igaza volt, de nem mondhattam el neki. Egyszerűen csak azért utasítottam el, mert féltem, hogy az együttlétünk közben másra gondolnék. Ez pedig megrémisztett. Hiszen lassan négy éve voltunk együtt, lehetetlen, hogy mindazok után, amin keresztülmentünk, éppen most szeressek ki belőle. Nem akartam ezt, őszintén nem, hiszen egyáltalán nem érdemelte volna meg MinSeok, hogy ezt tegyem vele. Mégis… Akkor este feküdtünk le egymással utoljára. Azóta bármikor kezdeményeztem volna, ő utasított vissza, amit tényleg nem értettem. Ebből sok veszekedésünk volt, amit egy idő után már nem értettem. Ott éltünk egymással, egy ágyban aludtunk, de egymáshoz sem szóltunk szinte, mert tudtuk, hogy csak veszekedés lenne belőle. Fájt. Piszkosul fájt, de nem tudtam mit tenni ellene. Eltávolodtunk egymástól, ennek következtében pedig JunHee társaságát kerestem. Megijesztett, hogy mikor hozzám ért vagy meg tudtam nevettetni, megdobogtatta a szívemet. Olyan régen éreztem már ezt…
Úgy éreztem, mikor vele voltam, hogy újra élek. Olyankor pedig rohadtul elfogott a bűntudat barátom miatt. Hiszen vele kellett volna lennem és őt kellett volna megnevettetnem, de úgy éreztem, már képtelen vagyok rá. Talán olyan sokáig voltunk együtt, hogy teljesen megszokottá vált a másik társasága? Vajon azért voltunk még együtt, mert csupán megszoktuk, hogy ott vagyunk egymásnak? Szerettük még egymást? Vagy már régen kihűlt a kapcsolatunk, csak mi nem vettük észre? Én lennék a hibás? Esetleg ő? Vagy mindketten? Olyan sok kérdés kavargott bennem. Féltem, hogy ha MinSeok elé álltam volna ezzel, annak végleges következményei lenének. Hiszen majdnem négy éve voltunk együtt… Ismertem őt, mint a tenyeremet, tudtam, ismertem minden egyes gondolatát, mégis… Elképzelésem sem volt, mit reagálna, ha szakítanék vele. Nem mintha terveztem volna, mert a fogadalmam ebben mindig meggátolt, de egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy nem szeretem. Úgy értem, nem szerelemből. Már alig értünk egymáshoz, nem csókolóztunk, esetleg nagyon ritkán egy-egy szájra puszi, de nem több. Úgy tűnt, nem zavarja, én mégis pocsékul éreztem magam. A fogadalmam, miszerint örökké szeretni fogom és együtt leszünk, csúnyán megbukni látszott.
A végső löketett JunHee vallomása adta meg. Szerelmet vallott nekem, ami számomra annyira sokat jelentett, hogy szavakba sem tudtam volna önteni. A szívem úgy dobogott, hogy majdnem kiszakadt a helyéről, az ostoba pillangók csak úgy repkedtek a gyomormomban, zavaromban pedig azt sem tudtam, mit kellene mondanom. Soha nem éreztem még ilyet… Pedig voltam szerelmes. Végig szerelmes voltam MinSeokba; de egyszer sem remegett a lábam úgy, mint egy kocsonya, mikor rám mosolygott; nem rándult görcsbe a gyomrom, mikor hozzám ért, és egyszerűen… Soha nem éreztem magam ennyire a rózsaszín felhők között. Talán… Nem szerettem soha MinSeokot? Lehetetlen. Vagy csak azért gondolom így, mert úgymond nem volt más választásom? Talán az volt a baj, hogy bele kellett szeretnem? Úgy éreztem helyesnek? De hát… Tényleg szerettem. De talán… Nem voltam meleg. Én csupán MinSeokot szerettem, de soha nem gondoltam más férfiakra. Ez lenne az oka annak, hogy most szerelmes lettem egy lányba? Hogy úgy éreztem, szeretnem kell őt? De akkor olyan helyesnek tűnt, most miért tűnik mégis annyira bűnösnek?
Azt hiszem, ha azt mondom, a szívem egyik felét hagytam hátra, miután szakítottam MinSeokkal, az nem elég arra, hogy kifejezze azt, amit éreztem. Rohadtul pocsékul voltam. De őszinte akartam lenni hozzá, hiszen megérdemelte. Ugyan ő mondta ki, hogy legyen vége, én mondtam először, hogy már mást szeretek. Nagyon fájt még mindig így látnom őt. Potyogtak a könnyei, de erősen tartotta magát. Elmondtam neki, hogy nagyon szerettem, és azok az emlékek, amik vele történtek, örökké a legboldogabb dolgok lesznek, amikre gondolni fogok De bevallottam, hogy így, visszagondolva, talán azért kell most véget vetni ennek a kapcsolatnak, mert szeretnem kellett őt. Bele akartam szeretni, és nem magától jött. Végtére, sikerült, de ilyen hosszú idő elteltével rájöttem, hogy ha nem „kényszerből” kellett volna tennem, talán sokkal őszintébb is lehetett volna. Bátorkodtam neki azt is elmondani, hogy ő talán végig csak a hőst látta bennem, ezért szeretett belém. Annyira ragaszkodott hozzám, mert megmentettem, hogy ez átalakult benne rajongássá, de talán az sem volt szerelem. Nem tagadta, de nem is ismerte el, én mégis úgy éreztem, hogy talán ez az igazság. Végül elmondtam neki azt is, hogy mégis nagyon hálás vagyok neki, amiért ilyen sok évig szeretett és a párom lehetett. Hogy köszönöm neki a csodás pillanatokat és hogy megmutatta, milyen szerelmesnek lenni. Mindent köszönök neki, ami velünk történt.
Nem ellenkeztem, mikor megölelt, majd utoljára az ajkaimra hajolt, és lassan, végtelenül kedvesen kezdte ízlelgetni az ajkaimat. Idejét sem tudtam, hogy mikor csókolt meg így utoljára, de nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy szüksége van rá. Hogy legyen egy búcsúcsókunk, hogy ne haraggal váljunk el egymástól. Akkor belefeledkeztem mindenbe, csak élveztem azt a megszokott, telt ajkakat a sajátomén, amik olyan sok emléket tártak fel elmémben. Az első csókunktól kezdve mostanáig, a legutolsóig. Mikor elhúzódott tőlem, végül letöröltem egy kibuggyant könnycseppet az arcáról, egy mosolyt villantottam, amit gyéren, de viszonzott. Aztán fogtam a már összepakolt holmijaimat, majd a kijárat felé indultam. Még utoljára visszanéztem MinSeokra, de csak egy halvány mosollyal figyelte, ahogy örökké kisétálok az életéből.
Ég veled, MinSeok…
