45. fejezet

(Sziasztok~ ^^
Igen, tudom, nagyon sokat késtem a fejezettel, de... Na, jó, erről bővebben itt olvashattok: http://saruwatiletty.blogspot.hu/2014/10/a-semmi-es-ami-mogotte-van-twt.html
Nem szaporítanám a szót, a lényeg, hogy megírtam a fejezetet, mert egy nagyon-nagyon-nagyon kedves olvasóm olyasmit írt a BOY-ról, amitől többször is elsírtam magam tegnap, és olyan erőt adott, hogy ma nagyjából egy óra alatt meg is írtam a fejezetet, ami véleményem szerint nem lett rossz - aztán majd ti megmondjátok. :3 A képet a FACEBOOK CSOPORTBA felteszem, engedéllyel, majd ott keressétek: https://www.facebook.com/groups/707788372637444/
[[[Ha valakinek nem jön be, a csoport neve B.O.Y ~ Letty-chan fanfic-je ^^]]]
Amiről még írni szeretnék, az az, hogy amint látjátok, új dizájn van, és persze új borítókép is. :3 Hogy tetszik nektek? *-* Ugyan mondták már, hogy nekik ez a visszafogottabb elegánsabb kinézet jobban tetszik, de más véleményére is kíváncsi lennék. :3 Szóval bátran~ ^^
Azt is tudom, hogy 20-dikán múlt el egy éve, hogy feltettem a blogra az 1. fejezetet. Bizony, már egy egész éve annak, hogy írom nektek a BOY-t, de erről bővebben nem akarok itt írni, mert hosszabb lenne, mint maga a fejezet. xD Szóval, csak annyit, hogy NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM a több, mint 63.000 megtekintést és a 49 követőt. :') <3 Remélem, a végéig velem maradtok, már csak 6 fejezet + a 9 bónusz. ^w^
Nem is szaporítom tovább a szót, nyugodtan lehet egyébként zaklatni a folytatás miatt, néha rám férne. TwT A véleményekre válaszoltam az előző fejezetnél, akit érdekel, olvassa el. :3
A fejezetről annyit, hogy kicsit... Mindegy, jó olvasást~ ^^)

45. fejezet

Tao POV

Annak ellenére, hogy a nap további részében SeHun ugyan úgy viselkedett, mint előtte, pontosan tudtam, hogy csak megjátssza. Láttam rajta, hogy megviselte, holott nem beszélt róla egyáltalán. Meg sem kérdezte, hogy én mit tudok, sőt, még LuHanhoz sem ment oda, hogy számon kérje. Nem tett semmit. Nyilván, fájt neki, de talán beletörődött. Pedig el sem bírom képzelni, mennyire fájhatott neki együtt látni a szerelmét mással. Immár másodjára. Hiszen én is ugyan ezt tettem vele. SeHun szeretett engem, nagyon is, én mégsem tudtam ezt viszonozni. Aztán annak ellenére jöttem össze Kris-el, hogy igazából még vele együtt voltam. Ő szakított, mert tudta, hogy én nem szeretem őt. Szerencsére nem haraggal váltunk el, de utána sokáig nem is beszéltünk, éppen azért, hogy minél gyorsabban túllegyen rajtam, és LuHannal jól alakuljanak a dolgai. Miden így is történt, egészen a bulimig. Ahol bekavart nekik Kai. Igaz, még pontosan én sem tudom, hogy mi történt utána, csak annyit, hogy SeHun szakított LuHannal. Ami ugye teljesen jogos volt. De szerette őt, nagyon is, látszott rajta, hogy milyen fájdalmas volt megtennie ezt a lépést, pedig csak Lulunak akart jót. Aztán a Bambi srác összejött most XiuMinnel. És még csak annyira sem volt toleráns, hogy ezt ne vágja vele SeHunnie képébe. Valójában, dühös voltam LuHanra, valahol mégis megértettem őt. Hiszen SeHun szakított vele – bár nem tudom, hogy tudja-e, miért –, azt csinált, amit akart. De talán akkor sem kellett volna ilyen nyíltan a szemére hányni, hogy boldog mással. Mert úgy tűnt, MinSeokkal nagyon jól megvannak.

Barátom ennek ellenére sem beszélt róla. Egy szóval sem hozta fel, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Egyértelmű volt, hogy fájt neki, de… Mégsem mutatta ki. A szemeiből tényleg eltűnt minden, vagy csak megkeményítette magát. Nem akartam, hogy ezt tegye, de talán két csalódás elég volt neki a szerelem terén. Nagyon nem akartam SeHunt ilyennek látni, de bárhogy gondolkodtam, semmire nem jutottam. Nem tudnék neki hogy segíteni. Nyilván arra vágyott a legkevésbé, hogy keressek neki egy fiút, akibe beleszerethet. Nem mintha, lenne hozzá bátorságom, hogy csak úgy leszólítsak valakit, akiről „látszik”, hogy meleg. Meg sem tudnám állapítani. Így ugrott ez a terv, aminek szerintem SeHun örülne a legkevésbé. Annyit tudtam tenni érte, hogy mellette voltam, és próbáltam jobb kedvre deríteni. Egy kicsit sikerült is, mikor elmeséltem neki egy viccet, ami talán nem volt olyan poénos, mert elfelejtettem a végét, de talán éppen emiatt volt számára vicces, és végre felnevetett. Hiányzott, hogy lássam a mosolygós SeHunt, így boldog voltam, ha nem is sokkal, de legalább egy egészen picikét jobb kedvre tudtam deríteni.

Arra viszont nem számítottam, hogy minden előzmény nélkül rákérdez, hogy hová tűntem el tegnap, mert hogy volt nála Kris, őt kereste. Én pedig ugyan először nem akartam neki elmondani a dolgot, de végül rájöttem, hogy ennyivel tartozok neki. Ő is őszinte volt hozzám, mindig. Így elmeséltem neki, hogy otthon volt egy kisebb zűrzavar – azért a teljes igazságot nem mondtam el, hiszen még Kris sem tudta –, így kiborultam, majd elmentem Kris-hez, ahol félreértettem egy dolgot, ami rosszul esett abban az állapotban, és szakítottam vele. Erre Hunnie nagyon meglepődött, de nem szólt közbe, figyelmesen végig hallgatott. Elmondtam neki, hogy utána olyan állapotban voltam, hogy nem nagyon tudtam semmire sem figyelni, így majdnem elgázoltak, de az utolsó pillanatban YiXing mentett meg. Aztán elmondtam, hogy nála voltam egész nap, aztán befutott Suho is – akiket ő már ismert, ugye –, és beszélgettünk. Itt befejeztem a mesélést, de aztán csak úgy „mellékesen” megjegyezte, hogy nem hinné, hogy itt vége, hiszen a kiszívott folt a nyakamon csak nem magától került oda. Így pirulva elmondtam neki, hogy lefeküdtünk Kris-el, amire meglepő módon csak elmosolyodott, és gratulált hozzá. Nagyon jól esett, hogy ilyen aranyosan kezelte. Így a nap végére, rá kellett jönnöm, hogy SeHun egyáltalán nem érdemelte meg, hogy sem én, sem pedig LuHan ilyen csúnyán elbánjunk vele. Mert SeHun nagyon értékes ember volt.

***

Az ebédszünetet Kris-el töltöttem, odafent a tetőn. Az anyukája ma dupla adagot készített, hiszen reggel én is ott voltam. Nem mintha, az, amit csak Kris-nek csinált, nem lett volna elég kettőnknek, de hajthatatlan volt. Így bőven volt ételünk, amit én ráértem volna megenni, Kris viszont nem, mert neki még volt órája. Ugyan sajnáltam, hogy nem mehettünk együtt haza, megbeszéltük, hogy délután átmegyek hozzá. Mivel ideje volt szembenéznem az otthoni dolgokkal. Így miután megebédeltünk, és hosszasan elbúcsúztunk egymástól, megígértem neki, hogy olyan délután öt körül megyek hozzá, mert tanulni is kell, meg persze meg kell ezt a dolgot beszélnem a… Családommal. Így kicsit félve indultam meg haza, egyedül, ugyanis SeHun már régen elment, nem várt meg minket, Chen pedig valahová Juniellel tartott, kézen fogva. Kicsit még mindig hihetetlen volt az egész… Minden esetre, úgy voltam vele, hogy nem kellene beleavatkoznom, hiszen az ő dolguk. Legalább gondolkodtam az út alatt, hiszen szükségem volt rá.

Az eddig elfelejtett problémák újra a vállamat nyomták, és nem hagytak szabadon lélegezni. Mégis mi fog várni, ha hazamegyek? Vajon meg tudjuk végre normálisan beszélni? Mert nem hallgattam meg őket, elrohantam, de nem is tudom, hogy gondolhatták azt, hogy majd mindenhez jó képet vágok. Azután a nap után amúgy is rosszul éreztem magam, hát még ami itthon várt… Tartottam tőle, hogy mi fog otthon várni. Hiszen szó nélkül elrohantam, azt sem tudták, hol voltam két napig, mégsem kerestek. Anyám… Pontosabban, nevelőanyám is csak egyszer hívott, de mivel ki volt kapcsolva a telefonom, nem ért el. Féltem a találkozástól. Vajon az igazi édesanyám most merre lehetett? Mit gondolt rólam? Egyáltalán… A történtek után meg akar még ismerni? Apám pedig továbbra is azon az elméleten lesz, hogy mennyire megbánta a tetteit, és bocsássak meg neki? Nem, még mindig képtelen vagyok rá. Mégis, így, sokkal tisztább fejjel, másképp láttam pár dolgot. Csak kellett egy kis idő, és jót tett, hogy egy napig nem foglalkoztam ezekkel a súlyos gondokkal, hiszen beleőrültem volna. Nehéz volt. Tizennyolc évig hazugságban éltem, aztán egyik napról a másikra bedobtak a mély vízbe. Én pedig úgy éreztem, megfulladok, így tettem ellene. Elmenekültem. Talán nem kellett volna?

Már csak akkor eszméltem fel, mikor a házunk előtt álltam. Mindig is utáltam ezt a hatalmas házat. Sőt, az egész gazdag negyedet. Minden szomszéd pletykált a másikról, azt figyelték, hol tudnának a másikba belekötni, vagy hibát találni a kinézetében, családjában, vagy akármi másban. Most is láttam, hogy a mellettünk élő öreg házaspár, a puccos villájuk ablakából engem bámult. Máskor soha nem mertem ránézni, mert erre tanítottak, most viszont metsző pillantásomat az öreg néni szemeibe fúrtam, aki azonnal visszabújt a függöny mögé. Tényleg utáltam itt lakni. Sóhajtottam egy mélyet, aztán kinyitottam a kovácsoltvas kaput, majd besétáltam a tökéletesen kialakított járdán, a teraszig. Nem is értem, miért volt ekkora házunk, mikor szinte csak ketten laktunk benne nevelőanyámmal, mert ugye apám alig járt haza. Csak bámultam a méregdrága fa ajtót, és az aranyozott, íves kilincset, de nem tudtam rajta belépni. Képtelen voltam rá. Nem akartam megint bemenni, mert tudtam, hogy akkor beszippantana ismét, és soha többé nem engedne.

Ebben a pillanatban viszont kinyitották helyettem az ajtót, aztán nevelőanyám kissé meglepődött tekintetével találtam szembe magamat. Egy bőrönd volt a kezében, én pedig egyből arra következtettem, hogy összecsomagolt, és el akart menni. Teljesen ledöbbentem, hiszen azt sem tudtam, mit reagáljak erre. Csak hatalmasakat pislogva figyeltem, elállva az útból, ahogy az eddig anyámnak hitt nő, a hatalmas bőröndöt kihúzza, majd leteszi a többi mellé a lépcsőhöz, ami eddig nekem fel sem tűnt. Nem foglalkozott velem most sem nagyon, visszasétált, de egy pillanatra még hátranézett, mintha ezzel jelezte volna nekem, hogy menjek be. Fogalmam sem volt, hogyan kellene erre reagálnom, vagy mit kellene mondanom. Nem erre számítottam. Tényleg nem. Oké, nem mintha bármire is számítottam volna, de ez biztosan nem lett volna közte. Nyeltem egyet, majd végül beléptem a túl jól ismert házba, orromat pedig azonnal megcsapta az illat. A megszokott illat, amitől jelenleg hányingerem támadt. Nem volt ennek olyan megnyugtató, otthon illata, mint mikor egy ideig távol vagy a házadtól. Ezt belélegezni egyszerűen olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amik azt dübörögték a fejemben, hogy meneküljek. Mégis erőt vettem magamon, nem foglalkoztam ezzel az elemi erővel rám törő belső hanggal.

Félve lépkedtem be a nappaliba, ahol azonnal deja vu-m támadt, annak ellenére, hogy sem igazi édesanyám nem ült ott, valamint nevelőanyám is állt. Meglepődve pislogtam apámra, aki öltöny helyett most egészen „lazán” öltözött fel, ahogy maga nevelőanyám is. Teljesen meglepődtem, nem értettem az egészet, de főleg azt nem, hogy nevelőm miért csomagolt.

- Kérlek, ülj le, Tao – szólalt meg végül apám, mire elfojtottam egy fintort.

- Inkább állnék – hárítottam azonnal, hiszen semmi kedvem nem volt közelebbről figyelni őt.

- Ahogy akarod – mondta meggyötörten, aztán sóhajtott egy mélyet. – Tudod, ebben a két napban, míg nem voltál itt, gondolkodtunk…

- És? – kérdeztem rá, mert nem folytatta.

- Arra jutottunk, hogy… Szóval… – tördelte az ujjait, és mindenhová nézett, kivéve a szemembe.

- Azt akarjuk, hogy menj el az édesanyáddal. Költözz el vele Koreába, ott pedig kezdhetsz egy új életet. Nem fogunk többet keresni, nem lesz, aki megkeserítse az életedet, így már össze is csomagoltam neked, anyád mindjárt itt lesz. Remélem, örülsz ennek az ajánlatnak, ha már úgysem szeretsz minket. Gondoltuk, jobb lesz neked, ha igazi édesanyád mellett élhetsz tovább, egy teljesen új helyen. Mindent elölről kezdhetsz, úgy alakítod az életedet, ahogy csak szeretnéd… Én a helyedben nem gondolkodnék.

Azt hiszem, ha korábban azt mondtam, ledöbbentem, most teljesen sokkosan bámultam rá nevelőanyámra, aki apám helyett kimondta a kemény szavakat. Mégsem tudtam elhinni az egészet. Azt akarják, hogy elmenjek? Ennyit jelentek nekik? Egy púpot a hátukon, akit el akarnak küldeni, hogy végre nyugtuk legyen? Mégis, hogy tehetik? Nem, nem is az fáj, hogy elakarnak küldeni, hanem az, hogy így közölték, ilyen módon. Aztán, az édesanyámmal? Azzal a nővel, akivel alig beszéltem pár szót? Akiről semmit nem tudok? Aki a saját édesanyám, mégis olyan számomra, mint egy idegen? Hogyan tehetném meg? Hogy gondolták, hogy ebbe belemegyek? Ráadásul Koreába? Kris nélkül? Hagyjam itt? Nem, én ezt nem tudom elfogadni. Miért hitték, hogy tetszeni fog az ötlet? Ennyire nem veszik észre, hogy nem arra van szükségem, hogy az igazi édesanyám mellett legyek, hanem arra, hogy szeressenek és törődjenek velem? Olyan nagy kérés ez? Olyan átkozottul belehaltak volna, ha ahelyett, hogy így a képembe vágják, nem kívánatos személy vagyok itt többet, egy kicsit elgondolkodtak volna azon, nekem mi a jó? Persze, mit is vártam… Ezek után, ha mondhatom ezt, még jobban meggyűlöltem őket. Nem tudtam már rájuk úgy nézni, mint szülők. Sem apámra, sem nevelőanyámra.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, nyitódott az ajtó újra, majd belépett a nappaliba édesanyám, mosolyogva, aztán amit felfoghatta, hogy milyen fagyos a hangulat, azonnal lehervadt az arcáról a mosoly. Ráemeltem pillantásom, ám abban semmi öröm vagy lelkesedés nem volt. Édesanyám meg is döbbent, szemeibe könnyek szöktek, de nem értettem, hogy miért. Mit várt tőlem? Tizennyolc évig nem tudtam róla, egyszer találkoztunk, elmondta nagyjából, mi is történt, most meg el akart vinni Koreába, hogy vele legyek. Örülnöm kellene? Nem, képtelen vagyok erre… Miért? Miért nem tudnának egyetlen egyszer is meghallgatni? Belehalnának, ha egyszer kikérnék az én véleményemet is arról, hogyan akarják irányítani az életemet? Mert úgy érzem, annak ellenére, hogy most közölték velem, csak felesleg vagyok, és többé nem keresnek, mégis miattuk alakulna úgy a helyzet, hogy Koreában kötök ki.

- Nem megyek sehová – néztem mélyen anyám szemébe, mire szemeiből peregni kezdtek a könnyek.

- Kicsim, de ott sokkal jobb lesz minden. Elfelejtheted a múltat, új életet kezdhetsz, minden sokkal jobb lesz. Én szeretlek, Tao, kérlek, gyer-

- Azt mondtam, nem! – vágtam félbe, hangosan kiabálva, mire nevelőanyám is meglepődött.

- Ennyire utálsz? – suttogta anya, mire egy pillanatra megráztam a fejem. – Akkor miért nem akarsz velem jönni?

- Nem fogok megfutamodni – mondtam keményen, de éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűltek. – Ha elmennék, és a hátam mögött hagynám a múltat veletek, gyáva lennék. Nem fogom a legegyszerűbb módszert választani erre, igenis erős leszek, és szembenézek a problémákkal. Már nem vagyok az, aki minden elől elmenekül. Miattatok voltam ilyen. Hiszen egész életemben soha nem kaptam egyetlen kedves szót sem tőletek. Soha! Mindig csak a szidást vagy a pofonokat. Hogyan válhattam volna magabiztossá és erőssé, mikor lelkileg és testileg is összetörtetek folyamatosan? Hogyan gondoltátok, hogy mindezek után csak úgy feladom? – folytak végig könnyeim az arcomon, de nem foglalkoztam velük. – Mindezek után, apa, neked kellene megbocsátanom? Neked, aki ilyen módon bánt velem? Aki minden apróság miatt csak megpofozott? Aki soha nem szeretett és mindig csak bántott? Tudod, hányszor akartam neked megfelelni? Az egész életemet arra tettem fel, hogy az elvárásaidnak éljek! Mindent úgy csináltam, ahogy kérted, mindent megtettem, hogy a kedvendben járjak! Akárhányszor dicséretet vártam, pofont kaptam. Mind ahányszor ölelést akartam, eltaszítottál magadtól. Amennyiszer azt gondoltam, szeretlek, te gyűlöltél.

- Sajnálom, Tao – állt fel a kanapéról, de mielőtt elém érhetett volna, hátráltam egy lépést. – Kérlek, érts meg engem!

- Ami pedig a nevelőanyámat illeti – fordultam felé, nem foglalkozva apám szavaival. – Tudod, azt gondoltam, neked idővel meg tudok bocsátani. Mégis, aki a legnagyobb sebeket ütötte rajtam, az te vagy. Tudod hányszor sírtam amiatt, mert az édesanyám nem szeret engem? Hányszor éreztem úgy, mikor a többiek boldogan mesélték, hogy anyák napjára milyen meglepetéssel kedveskednek, miközben én azon aggodalmaskodtam, mit nem kellene tennem, nehogy dühös legyél rám? Felneveltél, amit köszönök neked, de azt, hogy úgy bántál velem, azt nem fogom neked megbocsátani, soha. Hiszen… Elvégre, nem is vagy az édesanyám, mégis az fáj a legjobban, hogy sokkal több dolog köt hozzád, mint az igazi édesanyámhoz.

- Hogy mondhatod ezt? – szólalt meg nevelőm, mire fájdalmasan elmosolyodtam, majd szipogtam egyet, aztán anya elé sétáltam.

- Ne haragudj rám, anya, de nem mehetek el veled. Nem menekülhetek el, de főleg nem hagyhatok itt valakit, aki fontos számomra. Nem ismerlek, nem tudom, ki vagy, éppen ezért, értsd meg a nézeteimet.

- De, Tao – nézett a szemembe, aztán a kezeim felé nyúlt, és megszorította azokat. – Kérlek, kicsim, ne hagyj el megint. Nagyon szeretlek, éppen ezért akarlak megismerni. Tudom, hogy tizennyolc év hosszú idő, de van még időnk bepótolni mindent, együtt. Gyere velem, és hozd magaddal a barátnődet is, rendben?

Én pedig úgy éreztem, itt van az a pont, mikor elszakadt a cérna. Kirántottam kezeimet édesanyám gyengéd szorításából, aztán hátra sem nézve kirohantam a házból, ott hagyva a keserves múltamat, a kiszámíthatatlan jelenemet és a bizonytalan jövőmet. Nem gyávaságból, egyszerűen… Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire iránytani akarnak. Nem akartam. Semmit nem akartam. Elegem volt abból, hogy kötélen rángatható bábu voltam egészen ideáig. Nem fogom megadni apámnak és nevelőanyámnak azt az örömet, hogy eltűnjek innen, de édesanyámmal sem fogok menni, hiszen itt van nekem Kris. Még hogy barátnő… Ha tudnák, hogy egy fiúval vagyok együtt, mit szólnának hozzá? Nem, nem érdekelt most. Útközben robbant ki belőlem a zokogás, az eddig felgyülemlett keserűség, minden kijött. Nem akartam semmire sem gondolni, mégis, a korábbi párbeszédek itt cikáztak a fejemben, nem hagytak nyugodni, úgy éreztem, szétrobbantják az egész agyamat. Éppen ezért, mikor lábaim akaratlanul Kris-ék házához vitt, még jobban rám tört a zokogás. Már megint hozzá jöttem. Úgy éreztem, csak kihasználom, hiszen minden egyes alkalommal karjai közt keresem a vigaszt. Mikor ajtót nyitott, én pedig a nyakába borultam, tudtam, hogy nagyon aggódott értem. Aztán mikor már a kanapén ültünk, és nyugtatóan simogatta a hátam, miközben a füleimbe kedves szavakat suttogott, tudtam, hogy eljött az idő.

Mindent el fogok neki mondani, mert ennyivel tartozom neki, amiért mellettem van…

(Hogy tetszett? *-* Nagyon kíváncsi vagyok most a véleményetekre, kicsit ugyan félek a reakcióktól, hiszen Tao családi ügyére mindenki elég hevesen szokott reagálni, főleg majd most, hogy még jobban belementem. ^^" Nem teszek fel kérdéseket, szerintem úgyis kérdeztek majd eleget, most pedig ÍGÉREM, HOGY VÁLASZOLNI FOGOK az összes véleményre~ :3 Tudom, hogy elhanyagoltam azt is, de igyekszem visszatérni. ^^ Nem is húzom tovább a szót, talán még annyit, hogy igyekszem még írni a hónapban, ha pedig biztattok és zaklattok is egy kicsit, szerintem sokkal jobban fog menni. ^^

Várom a véleményeket, mind ide, mind facebook-ra, akár a csoportba is~ *-* <3

Chuu~ ^^)

44. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Ah, a fejezet már hajnalban készen volt, csak nem volt türelmem és lélekjelenlétem feltenni is. TwT De most megérkezett végre~ :3 Azt szeretném leszögezni, hogy az előző fejezetben DIREKT siettem el úgy el a dolgokat, és alig írtam valamit a reggelükről, mert mindenképpen bele akartam írni azt, hogy mi történt a többiekkel. ;) Itt most TaoRis-ék reggele sokkal jobban ki van fejtve, remélem, nem lett túl nyálas és tetszeni fog. :3 Továbbá, azt is szeretném elmondani, hogy nem lett valami hosszú, de ezt itt kellett abbahagynom, majd megértitek, miért~ :D Remélem, tetszeni fog, elnézést a sok kihagyásért, csak nincs időm/lehetőségem/kedvem/lusta vagyok, a Cont meg múlthéten ki kellett pihenni. :3

CSOPORT (mert azt mondtátok, jó ötlet, nyugodtan lépjetek be, igyekszem mindenkit bevenni, amilyen gyorsan csak tudok. :3) https://www.facebook.com/groups/707788372637444/?ref=ts&fref=ts

Jó olvasást~ :3)

44. fejezet

Kris POV

Azt hiszem, életemben nem akartam annyira megölni LuHant, mint mikor ránk rontott reggel. Azonnal felriadtam a hatalmas csapódásra, de ha az nem lett volna elég, még ordibálni is kezdett. Egy ideig csak hallgattam, hogy mit képzelünk magunkról, és hogy igazán elintézhettük volna a szobában a dolgokat, meg hogy milyen perverzek vagyunk, és mi lett volna, ha anyukám látja meg hamarabb ezeket, nem pedig ő, arról nem is beszélve, hogy hálásnak kellene lennünk neki, amiért felhozta ezeket. A többit nem igazán fogtam fel, mert olyan gyorsan hadart, hogy még túl reggel volt ahhoz, hogy megértsem. Aztán már dobálni is kezdett ránk dolgokat, mire már tényleg dühös lettem. Tao csak bújt a mellkasomba, én pedig minél jobban próbáltam őt takarni, nehogy megdobja az az Istenátka, ám mikor a hátamba csapódott valami nehéz és kemény, dühösen hátranéztem, de amint megláttam, hogy a hófehér nyakán ott virít egy lila szívásnyom, azonnal eltűnt minden mérgem, majd egy diadalittas mosoly kúszott a képemre. Akkor még nem is nagyon foglalkoztam azzal, hogy ki lehetett az, csak a tudat, hogy ő hord le minket, mikor egy ekkora szívásnyom van a nyakán… Meg is mondtam neki, mire Lulu kezéből még a cuccok is kiestek, aztán mélyen elvörösödve csapta be maga után az ajtót. Felnevettem kissé, majd ledobáltam az ágyra került cuccokat, hogy ne legyen útban, ugyanis még nagyon korán volt, nem szándékoztam felkelni. Ott volt Tao cipője, a táskája, a kabátja, az óvszeres doboz, amit már türelmem fogytán csak úgy ott hagytam… Khm, oké, talán tényleg jól tette, hogy felhozta, csak nem ilyen módon kellett volna átadni.

Mikor minden oda nem illő dolgot ledobáltam, visszafeküdtem, majd Taozi meztelen testét visszahúztam a mellkasomra. Annyira jó érzés volt, hogy vele ébredhetek. Minden egyes reggelt így akarok kezdeni, hogy őt ölelhetem. Azonnal elmosolyodtam, majd megfogtam állát, és egy csókot nyomtam édes ajkaira. Erre ő is elmosolyodott, aztán a takaró alatt, a hasamat kezdte simogatni, én pedig a hátát cirógattam. Nem szólaltunk meg, kellemes csend volt köztünk, és semmi kedvem nem volt megtörni. Ugyan meg akartam kérdezni, hogy hogy érezte magát az este, de látszólag boldog, és csakis ez számított. Nyilván, én is a világ legboldogabb embere voltam, hogy megkaphattam, de vártam volna még rá, akár az örökkévalóságig is. Mert nagyon szeretem őt, talán most, hogy megtudtam, milyen bátor, csak még jobban megbecsülöm, hogy egy ilyen társ van mellettem. Egy ilyen gyönyörű, aranyos, okos, édes kis panda, akire vigyázhatok, és bármikor ott van, mikor szükségem van rá. Azt hiszem, véglegesen belezúgtam, ugye?

- Szeretlek, Taozi – mondtam halkan, majd lenéztem a szemeibe, amik szerelmesen csillogtak.

- Én is szeretlek – mosolyodott el, majd fejét a nyakamba fúrta szégyenlősen, karját pedig erősebben fonta körém.

- Mi az? – kuncogtam, majd belepusziltam fekete hajába.

- Én csak… - motyogta a nyakamba, amitől kirázott a hideg. – Meg szeretném köszönni, ami… Ami este történt…

- Magadnak köszönd – kerestem meg kezét, majd összefűztem az ujjainkat a hasamon. – Nagyon bátor voltál.

- Csak megbízok benned – nézett fel rám egy pillanatra, mire azonnal elmosolyodtam.

- Remélem, nem bántad meg – simítottam végig szép arcán, mire ő azonnal megrázta a fejét.

- Igyekszem majd jobb lenni – motyogta elpirulva, mire azt hittem, szétölelgetem.

- Taozi, így is tökéletes volt – húztam le magamhoz, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. – Imádtam… Imádtalak. Köszönöm, hogy én lehettem az első.

- Én pedig köszönöm, hogy vigyáztál rám – nézett a szemembe, én pedig azt hittem, ott helyben fog pocsolyává olvadni a szívem szavaitól.

Egyszerűen annyira édes volt, hogy nem bírtam ki, újra ajkaira hajoltam, de ezúttal el is mélyítettem, nyelvemmel csalogattam az övét, mire egy idő után ő is engedett nekem, így egy szenvedélyes csókban volt részünk. Mikor elváltunk egymástól, úgy mosolyogtunk egymásra, ami szinte mindent elmondott. Kétségtelenül, én voltam a legboldogabb ember a földön. Tao még visszahajtotta a fejét a mellkasomra, majd sóhajtott egyet. Csak simogattam a hibátlan bőrét, lassan, nyugtatóan, és élveztem, hogy velem van. El tudtam volna viselni, hogy minden reggelem így induljon – LuHant leszámítva, persze. Ránéztem az órára, majd megállapítottam, hogy ha nem akarunk elkésni, és még zuhanyozni és enni is akarunk, ideje lenne felkelni. Így pár perc múlva összeszedtük magunkat, majd felvettünk egy-egy köntöst, és a fürdőbe mentünk. Igaz, Tao kicsit furcsán járt, amit meg is jegyeztem neki, természetesen nem bunkón, mert el tudtam képzelni, hogy nem lehet kellemes, ő mégsem panaszkodott, amit nagyon becsültem benne.

Nem siettük el a zuhanyzást, lassan mosdattuk meg egymást, ráérősen, olykor elcsattant köztünk egy csók, vagy néhány simogatás, de több nem. Imádtam, hogy ennyire édes. Hogy ennyire jól beleillik a karjaimba, és hogy ugyan azt a tusfürdőt használtuk. Ugyan jobban szerettem, mikor a sajátja illatát érzem, a tudat, hogy az enyémmel mosakodott, jó érzéssel töltött el. Mikor fél óra múlva kiszálltunk a kabinból, még fogat mostunk, megszárítkoztunk, aztán a hajunkat is megszárítottuk, természetesen elpoénkodva az egészet, és a végén inkább egymás arcába fújtuk a levegőt, mint a hajunkra. Nagyon jó volt egy kicsit elszakadni a problémáktól, a valóságtól, mert most úgy éreztem, hogy egy olyan világba csöppentünk bele, ami csakis a miénk, ezt pedig senki nem veheti el tőlünk. Ezt pedig soha, semmiért nem cserélném le. Mikor végeztünk, visszamentünk a szobámba, majd felöltöztünk, bár nem vittük túlzásba. Mind a ketten egy boxerben voltunk, míg ő egy fekete izompólót, én addig egy bő darabot választottam, így mentünk le a konyhába reggelit készíteni.

LuHan biztosan a szobájában volt, vagy már elment, mert eléggé csendben volt, a beszólásom meg csak nem sértette meg annyira, ráadásul jogos is volt, szóval nem is lehetett annyira felháborodva. Tao-t csak leültettem az asztalhoz, majd mondtam neki, hogy várjon. Benéztem a hűtőbe, és láttam, hogy van sok kaja, de most valami olyasmit akartam, amit saját kezűleg csinálok, hogy különleges legyen. Ugyan nem voltam valami nagy konyhatündér, de még odakint, Kanadában, tanultam egy nagyon jó receptet, ami remélem, Taozinek is ízleni fog. Így kivettem a tojásokat a hűtőből, bacon-t és sajtot, majd nekiláttam elkészíteni a rántottát. Elég régen csináltam, így kijöttem a gyakorlatból, így az első adag kicsit odaégett, de nem volt vészes, gondoltam, azt majd megeszem én. Tao kedvesen közölte velem, hogy égett szag van, de csak annyit mondtam erre, hogy uralom a helyzetet. Elmosolyodott, nyilván tudta, hogy nem így volt, de nem zavart. A második adag szerencsére jól sikerült, így kitettem mind a kettőt egy tányérra, paradicsommal díszítettem, majd majonézből rajzoltam rá neki szívecskét, ami igazából elég béna lett, de… Próbálkoztam. Meg voltam magammal elégedve, így mosolyogva tettem le Tao elé a tányért, aki amint meglátta, teljesen meghatódott.

Azonnal felállt, majd magához ölelt, és vagy tízszer elmondta, hogy mennyire szeret és köszöni. Nagyon édes volt, így nem bírtam ki, nyomtam egy csókot az ajakira, aztán az ölembe húztam, úgy etettem. Boldog voltam, mert ízlett neki a főztöm, és azt mondta, nagyon ügyes vagyok. Jól esett ilyet hallani, de az azért túlzás, hogy ügyes vagyok, mert odaégettem, bár azt is meg akarta kóstolni, hiába mondtam neki, hogy az odaégett és nem finom.

- Amit nekem csinálsz, az bármi is legyen, mindig finom, mert a két kezeddel készítetted – mosolyodott el, majd egy puszit nyomott az ajkaimra.

Azonnal átöletem a derekát, majd egy csókba vontam, amibe ő belemosolygott. Éppen ezt a pillanatot választotta arra anya, hogy belépjen a konyhába, így Tao azonnal elpirulva hajtotta a fejét a nyakamba, mire én nem tudtam elfojtani a vigyoromat, amit anya is észrevett. Természetesen nem is hagyta megjegyzés nélkül a dolgot, azonnal gratulált nekünk, holott semmit nem mondtam neki, bár talán egyértelműen lejött neki, hogy mi történt az este. Olyan természetességgel beszélt róla, mintha barátnőm lett volna, egyáltalán nem zavarta Tao, vele talán még sokkal jobban kijött, mint a barátnőimmel, amit jó volt látni. Kicsit faggatta Pandát, de ő alig bírt neki válaszolni, annyira zavarban volt, én mégsem szóltam anyára, csak megettem a kicsit égett rántottámat. Jó volt látni őket együtt, bár mikor anya megjegyezte, hogy mennyire jól néz ki Tao, kicsit fújtattam egyet, mire mind a ketten felnevettek. Persze, nyilván nem voltam féltékeny, csak az, hogy más is látja alsóban és izompólóban, kócosan, egy kicsit nyúzott arccal… Hiszen annyira szép volt. Mikor én is befejeztem a reggelit, és már mentünk volna a szobámba, anya még hozzánk vágta, hogy reméli, védekeztünk, ami már azért kicsit nekem is sok volt, szóval válasz nélkül hagytam, így húztam fel Taozit a szobámba.

Lassan átöltöztünk, elkészültünk, majd a kérésemre, Tao nem húzta ki a szemeit. Nem mintha, nem tetszett volna, mikor kihúzta, nagyon dögös volt, csak jelenleg túl szép volt így is, nem kell még a szemceruza is. Még mielőtt kiléptünk volna az ajtón, megcsókoltam, hiszen az utcán nem akartam megtenni – annak ellenére, hogy már párszor megtettem –, nehogy valami következménye legyen. Egymás mellett sétáltunk, beszélgettünk mindenféle apróságról, Tao pedig eléggé összeszedte magát. Kérdezett Suhóról és Lay-ről, amit nem értettem, bár tegnap emlegette JoonMyunt… Minden esetre, mikor rákérdeztem, csak egy mosollyal elintézte, így biztos voltam benne, hogy semmi fontos. Majd úgyis beszélek Suhóval, meg kell tudnom, mikor beszélt Pandával. Meg aztán, még azt sem tudtam, mi volt az a dolog, mikor csak úgy eljött hozzám, aztán egy napra eltűnt, majd hirtelen megint megjelent nálam tegnap este. Sok kérdésem lett volna hozzá, de nem akartam elrontani a pillanatot, jelenleg örültem, hogy végre minden rendben, és nem kell aggódnom miatta, mert itt volt, mellettem és velem. És ez így volt rendjén.

Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy az első szünetben ilyen balhé lesz. Oké, igazából már reggel, mikor beértem, akkor feltűnt a túlságosan egymásba gabalyodó XiuHan páros, de… Elvégre, mondta Lulu, hogy jóban vannak, na de hogy ennyire? Vagy talán Chen tényleg dobta volna a hörcsögképűt JunHee miatt? Elvégre, a múltkor már egészen úgy tűnt, együtt vannak. Vagy, ki tudja, bár tegnap is azt mondta Umin, hogy Chennek "tanulnia" kellett, holott szerintem csak a kis csajjal volt elfoglalva. De gyanúm beigazolódott, mégis egy kicsit megcáfolták. Értem ezalatt, hogy mikor Chen megjelent a szünetben, kissé dühös lett, amint meglátta a párost, majd pár perces szóváltás után a XiuChen páros eltűnt valamerre, akkor futott be JunHee. Tao is végignézte a jelenetet, aki totálisan le volt döbbenve. Ugyan én már egészen összeraktam a kirakóst, csak azt nem értettem, hogy akkor most Lu összejött-e XiuMinnel, vagy még nem. Mert eddig a taknyos miatt volt depis, bár az elmúlt pár napban mintha jobb kedve lett volna… Talán végre rájött, hogy nem illik hozzá SeHun, ki tudja. Bár XiuMinnel is elég érdekesek voltak, mit ne mondjak. Egyszerűen csak furcsa látni, hogy ő ölelget egy másik srácot, nem pedig bújt. Végül is, az ő dolga, engem nem érdekelt, csak kicsit furcsa.

LuHant próbáltam magyarázatra bírni, de burkoltan elküldött melegebb éghajlatra. Biztos voltam benne, hogy majd megnyugszik és el fog mondani mindent, mert egy kissé tényleg zavaros volt, annak ellenére, hogy minden jel arra mutatott, Chen szakított Juniel miatt XiuMinnel, így ő felhívta LuHant, majd együtt elfelejtették a csalódásukat. Míg LuHan azt, hogy SeHun dobta, addig XiuMin azt, hogy egy csaj miatt szakítottak vele. Nos, talán nem kellett volna a fejéhez vágni, hogy miatta szakított a XiuChen páros. De nyilván utólag volt okos az ember. Juniel szavai csak megerősítették az elméletemet, bár arra azért kíváncsi lettem volna, JongDae hogyan lett melegből biszex. Vagyis, még heteróból biszex, vagy egy csaj után, ha pasid lesz, jobban lenyelhető, mint hogy ha pasi létedre van egy pasid, aztán meg barátnőd… Én legalábbis biztos nem tudnék már egy nőre sem úgy ránézni, mint előtte. De hát, ez legyen az ő dolguk, én nem tudhatom, mi járt JongDae fejében

Végszóra megjelent a srác is, majd miután megölelte és kézen fogva elvitte Junielt, kettesben maradtunk Tao-val. Leültem mellé a padra, majd kezemet a combjára simítottam. Nem akartam neki elmondani, hogy már régen összeraktam a kirakóst, mert Taozi olyan szinten le volt döbbenve, hogy talán fel sem fogta volna. Így úgy adtam elő, mintha akkor jöttem volna rá a dolgokra, és bár tudtam, hogy nem szép, nem akartam ebből is problémát. Minden egész jól ment, míg meg nem említette SeHunt. Még mindig nem tudtam elfogadni, hogy jóban van vele, és bár tudtam, hogy csakis engem szeret, a kis taknyos nagyon tudja, hová kell szúrnia, hogy a legjobban fájjon. Ez a pontom pedig Tao maga. Féltem, hogy valami olyat tesz, amit nem kellene, főleg most, hogy LuHan egyértelműen túllépett rajta. Bár, nem kellett volna szakítania vele, akkor talán nem következik be ez. Minden esetre, mikor Taozi rákérdezett, hogy nem-e vagyok féltékeny, éreztem, hogy kissé elpirultam.

A legnagyobb baj az volt, hogy az voltam. Nem azért, mert Tao-ban nem bíztam, vagy a kapcsolatunkban, nincs okom rá, egyszerűen csak SeHunban nem tudtam megbízni. Ennek ellenére, azt mondtam Pandának, hogy nincs okom féltékenynek lennem, mire biztosított, hogy tényleg nincs. Aztán még megbeszéltük, hogy a tetőn találkozunk az ebédszünetben, végül elhagyta a termet. Mégis, ami a legérdekesebb volt az egészben, hogy sem LuHan, sem XiuMin nem jött be az órára…

***

Hiányzott Tao. Annak ellenére, hogy megbeszéltük, eljön majd hozzám később, és a suliban együtt voltunk, hiányzott. Az ebédszünetet együtt töltöttük, ismét egymást etettük, és szerencsére senki nem zavart meg minket, így nyugodtan tudtunk akár csókolózni is. Azt hiszem, az a tető elég fontos jelképpé vált számunkra. Hiszen legelőször ott kezdtünk el beszélgetni, ott öleltük meg egymást, ott csókoltam meg, a legelső nap, ott vigasztaltam meg, mikor ki volt borulva, ott ettünk együtt, ott vallottam be neki, hogy szeretem, ott mondta el, hogy együtt van SeHunnal, ott vesztünk össze és ott sírtunk együtt… Sorolhatnám még, de még rengeteg olyan dolog volt, ami odafent történt, ezt pedig Tao-val is megosztottam. Ő pedig ezen felbuzdulva, a padba belekarcolta a kezdőbetűinket, és egy szívecskét tett köré. Édes gesztus volt tőle, összekulcsoltam az ujjainkat, a gyűrűk pedig csilingelve koccantak össze. Imádtam, hogy rajta van és hordja. Sokat jelentett számomra, és boldog voltam, hogy tetszett neki, még ha kicsit megkésve is kapta meg.

Elmélkedésemből a csengő rántott ki, LuHan pedig kiabált nekem, hogy nyissam ki, mert nem hozzá jöttek. Ugyan Tao-t későbbre vártam, így kíváncsian lépkedtem a bejárathoz, majd lazán kinyitottam az ajtót. Ám arra rémálmomban sem számítottam, hogy Tao sírva, remegve, látszólag teljesen kiborulva a nyakamba veti magát, majd azt hajtogatja, hogy sajnálja és nem teheti, meg hogy gyűlöli őket és még valamit, amit már nem értettem, mert a nyakamba motyogta, valamint folyamatosan sírt. Nagyon ledöbbentem, és persze aggódni kezdtem, így behúztam őt a házba, reszkető teste olyan törékenynek tűnt most, mint egy gyámoltalan kiscica, mégis rettentően megijedtem, hogy mi történhetett vele ilyen hirtelen, mikor  ég délután boldogan váltunk el egymástól.

- Mi történt? – nézett be a nappaliba LuHan, ám mikor fejemmel intettem neki, hogy hagyjon minket magunkra, azonnal bólintott egyet, egy perc múlva pedig már csak az ajtó csapódását hallottam.

Aggódva ültem le a kanapéra, Tao pedig azonnal az ölembe helyezkedett, de a zokogása továbbra sem csillapodott, hiába nyugtatgattam és simogattam, csak sírt tovább, azt hajtogatva, hogy gyűlöli őket, és hogy mennyire sajnálja. Komolyan megijesztett, de inkább hagytam, nem kérdeztem tőle semmit, gondoltam, ha megnyugszik, majd elmond mindent.

De mégis… Mi történhetett veled, kicsi Panda?

Azt hiszem, nem kell semmit sem írnom a végére. :3 Lehet találgatni, mi történt. ;) Nagyon várom a véleményeket (tudom, megint nem válaszoltam, de ELOLVASTAM őket, nagyon jól estek és köszönöm nektek~ *-*), mind ide, mind Facebook-ra, vagy akár a BOY csoportba, most már oda is lehet. :3 Igyekszem majd a folytatással, de nem ígérek semmit. ^^" Zaklassatok nyugodtan, mindig motivál. *-* <3

Ui.: KÖSZÖNÖM, HOGY (lassan egy éve) TÖBB, MINT 61.000-REN OLVASTÁTOK A BLOGOT, NAGYON SZERETLEK TITEKET~ :3 <3

Chuu~ ^^)