20. fejezet

(MEGLEPETÉS~ *Q*

Mivel ma 11-kor végeztem a suliban, és 1-re itthon voltam, mert felvételi van, gondoltam, megleplek titeket a fejezettel. :3 Mivel hétvégén nem lett volna biztos, hogy tudom hozni. ^^

Nos, csak annyit róla, hogy szerintem tetszeni fog, de utálni fogtok, nagyon-nagyon. :'D

Jó olvasást! :3)

20. fejezet

Kris POV

El sem bírtam képzelni, hogy mégis hogyan volt bátorsága feltenni nekem ezt a kérdést. Tao nem volt ilyen, aki csak úgy a szemembe nézve, egyszerűen rákérdez. Ledöbbentem, fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene neki válaszoljak. Nem azért, mert nem tudtam neki mit mondani, hanem azért, mert nem tudtam, hogy miért kérdezett meg. Kétlem, hogy csak úgy, két hét után rájött, hogy érdekli a válaszom. De... Mégis miért? Hogy lehetséges ez, amikor eddig már attól elpirult, ha a szemembe nézett? Tao, mi történt veled?

Hosszú percekig csak bámultam a szép szemeibe, amiket még mindig imádtam. Viszont Tao nem nézett félre, határozott volt, eltökélt, olyan összeszedett és magabiztos, mint amilyennek még soha nem láttam. Biztos voltam benne, hogy ez nem csak egy hirtelen jött kérdés. Talán sokáig gondolkodhatott rajta, mégis hogyan adja elő, valamiért mégis bennem volt az a gondolat is, hogy egyszerűen azért érdekli, mert eddig azt mondtam neki, hogy nem vagyok meleg. Tényleg nem tudtam, hogy mit kellene válaszolnom.

Kiszökött a számon egy sóhaj, mire Tao csak megnyalta az ajkait, aztán tovább bámult rám. Túlságosan is más volt, olyan, mintha elszívta volna belőlem a magabiztosságot, úgy nézett rám, mintha egy préda lennék, akire amint megmoccan, lecsap. Ideges lettem a helyzettől, pedig eddig nagyon is imádtam, mikor bámult, de nem így. Kezdett nagyon frusztrálni, hogy még csak el sem pillantott rólam, mintha egyetlen apró mozzanatomról sem akart volna lemaradni. Amivel úgy összezavart, mint eddig soha senki.

Valójában, egy kicsit megijedtem. Nem voltam biztos benne, hogy mit kellene neki mondanom. Ha elárulom neki, hogy beleszerettem, mit reagálna rá? Biztos vagyok benne, hogy bármennyire is a barátjának tart, vagy tartott, ezután ennyit sem fog velem beszélni. Bár azért az engem is érdekelne, hogy miért csókolt úgy vissza... Másrészt, nem akartam neki hazudni. Nem is tudtam volna. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy csak szórakoztam vele, mert gondoltam, milyen rohadt vicces lenne lesmárolni a suli közepén a legjobb barátomat? Nyilván el is hinné... Ennyire még ő sem naiv.

- Kris? - hallottam meg Tao hangját, mire visszakaptam rá a tekintetemet. - Miért csókoltál meg akkor?

- Én... - kezdtem bele, végül elhatároztam magam, miután sóhajtottam egy nagyot. - Már elmondtam. Nincs semmi jelentősége, felejtsd el, és nagyon sajnálom, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Szégyellem is magam miatta rendesen, nem akarom, hogy emiatt te rosszul érezd magad. Ne haragudj rám.

Tao szemei elkerekedtek. Tisztán hallottam, hogy a tüdejében rekedt a levegő, és csak bámult rám. Nem tudtam volna eldönteni, hogy most miért. Ennyire meglepődött volna, vagy más az oka? Ugyan nagyon fájt hazudnom neki, tisztában voltam vele, hogy nem vallhatok neki szerelmet. Nem, hiszen nem jönnék ki belőle jól. Két hétig nem beszéltünk egymással, Taónak amúgy is Jun Hee tetszik, teljesen hetero, szóval ez abszolút esélytelen. Ha elárultam volna neki az igazat, azzal csak magamnak ártottam volna, Tao pedig még jobban elkerült volna. Jobb ez így mind a kettőnknek.

- Jól vagy? - tettem a vállára a kezem, mire ő visszatért a való életbe.

- Persze - fújta ki a levegőt, majd ismét csak az az ártatlan srác volt, aki eddig. - K-köszönöm, hogy őszinte voltál velem.

- Ez csak természetes - erőltettem magamra egy vigyort, amit kissé elpirulva viszonzott. - De lehet egy kérdésem?

- Igen - nézett rám nagy, kíváncsi szemekkel, én pedig majdnem rávetettem magam, annyira aranyos volt.

- Miért kérdezted meg? - szegeztem neki a kérdést, egyenesen a szemébe, mire azonnal elkapta pillantását.

Most fordult a kocka. Én bámultam Taót, ő csak zavartan piszkálta a felsője szélét, miközben fejét lehajtotta, harapdálta az ajkait és mélyen hallgatott. Nem hiszem el a srácot, de tényleg. Már kezdtem azt hinni, hogy teljesen megváltozott, erre mintha egyetlen nap sem telt volna el, ugyan ilyen zabálni valóan édesen ült mellettem. Én pedig rajongtam érte. Őrülten szerettem, legszívesebben megöleltem volna, és soha többé nem engedném el. Nagyon meg kellett feszítenem a kezeimet, hogy ne valósítsák meg az elképzeléseimet, de ha már ebbe a fájdalmas hazugságba menekültem, nem akartam megint magyarázkodni neki. Nem érdemelte meg, hogy hazudjak neki ilyen fontos dologban, de nem akartam, hogy miattam szenvedjen.

- Én csak... - motyogta halkan Tao, majd teljesen elvörösödve pillantott fel rám. - Csak tetszik nekem valaki...

Ebben a pillanatban a szívem hatalmasat dobbant a helyén. Talán most vesztettem volna el az utolsó esélyemet? Mi van, ha rólam beszélt, és azért lepődött meg ennyire? Basszus, Kris, nem lehetsz ilyen hülye! Már majdnem káromkodtam is, de végül csak ökölbe szorítottam a kezemet, miközben továbbra is érzelemmentes arckifejezéssel bámultam vissza Taóra. Édes Istenem, csak azt ne mondja, hogy én vagyok az, mert menten megcsókolom!

- A-az nagyon jó... - nyögtem ki nagy nehezen, mosolyt erőltetve magamra. - Ki a szerencsés lány? Talán Jun Hee?

- Nem - rázta meg a fejét egyből, majd beharapta a száját, úgy nézett ismét a szemembe, mégis valahogy máshogy. - Ő... Ő nem lány.

Ebben a pillanatban fagyott le a képemről az az erőltetett vigyor is. Talán még le is sápadtam, mert úgy megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom a pad háttámlájában, ha nem akartam, hogy lezuhanjak róla. Lehunytam egy pillanatra a szememet, hogy mégis felfogjam a hallottakat. Nem, nem értettem félre, teljesen biztos, hogy azt mondta, nem egy lány tetszik neki. Komolyan? Tao komolyan meleg lenne? És tetszik neki egy pasi? A szívem őrületesen gyorsan vert, de próbáltam leküzdeni a félelmemet, így ránéztem Taóra, aki idegesnek tűnt. Persze, ő nem tudja, hogy én is a másik csapatban játszom...

- Ki az? - kérdeztem meg konkrétan, mire a panda megint mélyen elpirult, én pedig már itt rosszat kezdtem sejteni.

Ne, kérlek szépen, csak azt ne mondd, hogy SeHun az! Bőven elég volt mára az is, hogy elmondta, valójában nem egy lány tetszik neki, nem akarom azt hallani a szájából, hogy a kis ficsúr az, aki tetszik neki. Mégis hogyan lehetséges ez? Két héttel ezelőtt Tao semmiféle jelet nem mutatott arra, hogy a fiúkhoz vonzódna! Jun Hee volt az egyetlen, akire volt okom féltékenynek lenni, erre megjelent ez a SeHun gyerek, két hétre rá pedig azt mondja, hogy tetszik neki egy srác? Nagyon dühös lettem, de ezt próbáltam leplezni Tao előtt. Hülye még én sem vagyok, rajta pedig úgy látszott, hogy nem akarja elmondani, amit én már tudtam. Fájt, mérhetetlenül, de mégis az ő szájából akartam hallani!

- Tao, mondd el! - szólítottam meg, mire rám kapta a tekintetét, kissé ijedten. - SeHun az, ugye? Ő az, aki tetszik neked, így van?

Erre a panda csak eltátotta a száját, az arcából kifutott minden szín, én pedig elgondolkodtam rajta, hogy talán ő még rosszabb állapotba került, mint az előbb én. Viszont így valahogy beigazolódott a gyanúm. Olyan egyértelmű volt a reakciója, hogy azonnal elárulta magát. Próbáltam nyugodt maradni, azt mutatni, hogy minden rendben, de nagyon nehéz volt. Mégis ki lenne képes jó képet vágni, mikor az, akibe halálosan szerelmes, közli vele, hogy más tetszik neki? Még a gondolat is rohadtul fájt, nem hogy maga a tény. És bár igaz, hogy Tao nem mondta ki nyíltan, azt hiszem, teljesen egyértelmű.

Végül felálltam a padról. Nem akartam, hogy idő előtt törjön ki belőlem az elfojtott düh és a keserűség, így menni készültem. Már a kezem a kilincsen volt, mikor két kéz kulcsolódott a derekamra hátulról, mire a szívem azonnal hevesebben kezdett verni, én pedig abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak tudnám Taót nem szeretni. Bárcsak elfelejteném, mert akkor nem fájna ennyire! Miért teszed ezt velem, még ha csak tudat alatt is? Tao, elmondhatatlanul szeretlek, miért nem veszed már észre?

- Ne csináld ezt velem... - suttogtam halkan, miközben lehajtottam a fejemet.

- Y-Yifan, én... - kezdett bele, a hangja halk volt, de mivel pont a fülem mellett beszélt, pontosan értettem. - Kérlek, ne haragudj rám. Tudom, hogy váratlanul ért most ez, de az érzelmeimnek nem tudok parancsolni. SeHun, ő... Nem tudom, miért, de kedvelem őt és v-vonzódok hozzá, bármennyire nehéz volt elfogadnom a tényt, hogy ő egy srác. Valójában még mindig egy kicsit abszurd. Tudom, hogy ez neked ijesztő, mert... Mert eddig azt hitted, hogy a lányok érdekelnek, ez pedig így is volt. De SeHun sok mindent megváltoztatott bennem.

- Ne mondj többet - nyögtem ki nagy nehezen, hiszen így is fájt, erre ő még rátett egy lapáttal a monológjával.

- Hadd mondjam végig, ha elkezdtem, kérlek - szipogott egyet, mire nekem is nőni kezdett a gombóc a torkomban. - Kris, ha nekem valaki aznap délután, mikor elmentem Jun Hee-vel fagyizni, azt mondja, hogy el fogok menekülni egy srác elől, aki közli velem, hogy meg akar ismerni, én pedig nagyon... Nagyon vonzónak fogom találni, biztosan fejvesztve menekültem volna előle. De tényleg így történt, de azt hittem, szórakozik velem, és hogy soha többé nem látom majd. Aztán másnap megjelent az iskolában, és jöttél te is... Azóta SeHunnal osztálytársak lettünk, és nagyon jól összebarátkoztunk. Elmondta nekem, hogy tényleg meg szeretne ismerni, akkor még nem igazán gondolkodtam, de az, hogy már az első perctől vonzódtam hozzá, nagyon megijesztett. Még most sem tudom pontosan, hogy mit érzek, vagy mit gondoljak. Össze vagyok zavarodva, de nem mertem eléd állni ezzel, hiszen te... Te a lányokat szereted, így... Így nem tudom, hogy mit gondolsz erről az egészről, de...

A szívem szakadt meg. Szinte éreztem, hogy megrepedt a mellkasomban és darabokra hullott, Tao szavai hallatán. Még mindig nem sírtam, pedig borzalmasan fájt. Nem akartam tovább hallgatni, mondani akartam neki valamit, bármit, amivel leállíthattam volna, de képtelen voltam a beszédre, az az átkozott gombóc úgy nyomta a torkomat, hogy lassan megfojtani készült. Ha tudtam volna... Ha sejtettem volna, hogy min megy keresztül... Istenem, hiszen meleg lett! Egy sráchoz vonzódik, nem pedig Jun Hee-hez! De... Miért éppen SeHun? Mi van meg benne, ami bennem nincs? Tao, kérlek, ha már neked adtam a szívemet, ne taposd már meg ennél is jobban...

- Szereted őt? suttogtam nagyon halkan, mikor már pár percig csendben volt.

- T-tessék? - Hangja meglepődött volt, karjai kissé megfeszültek körülöttem.

- Szereted SeHunt? - kérdeztem újra, immár hangosabban. - Szereted őt szerelemből? Vele akarsz lenni úgy, mint egy férfi és egy nő? Kívánod őt, csókolni akarod, és minden nap elmondani neki, hogy mennyire gyönyörű és mennyire szereted? Ha ránézel, gyorsabban ver a szíved, és úgy érzed, megfordult körülötted a világ? Hogy a pillangók össze-vissza repkednek a gyomrodban, ha csak rád néz? Amikor mosolyog, nem tudsz neki ellenállni? Ezt érzed iránta?

Tao kezei pár pillanatig szinte görcsbe rándultak, aztán összemarkolta a pólómat, szorosan a hátamhoz simult, a hátamra hajtotta a fejét, majd kitört belőle a sírás. Ha tudta volna, hogy mennyire szeretem... Ha tisztában lett volna azzal, hogy én érzem mindezt iránta, amit felsoroltam, akkor talán minden másképp lenne. De nem hibáztatom őt, bármennyire is szerettem volna. Jól mondta, az érzelmeinek nem tud parancsolni senki sem, éppen ezért szerettem én belé, ő pedig SeHunba. És bármennyire nem volt szimpatikus a kis betolakodó, ebben a pillanatban őrülten féltékeny voltam rá.

- Érzed ezeket, Tao? - kérdeztem újból, mert ezt hallani akartam tőle.

- N-nem tudom... - nyögte ki nagy nehezen, nagyokat szipogva.

- Nem tudod? - nevettem fel kissé gúnyosan, pedig nem akartam. - Akkor mégis mit érzel iránta?

- Nem tudom, Kris - mondta egyre elkeseredettebben. - Fogalmam sincs...

- Hazudsz! - lettem egyre dühösebb.

Tao ekkor engedett el, majd határozottan megfordított, könnyes, vörös szemeit az enyémbe fúrta, amik ezúttal kemények voltak. Meglepődtem, de már annyira össze voltam törve, hogy csak fapofával bámultam rá vissza. Nem akartam mást, csak végre eltűnni innen, nem hiányzott, hogy a szemembe mondja, hogy igen, tényleg szereti a kölyköt. Akkor mégis miért provokáltam ki?

- Nem hazudok! - mondta elszántan a kis panda, eddig nem ismert hanglejtéssel. - Neked fogalmad sincs, milyen az, mikor megtetszik neked egy srác! El sem tudod képzelni, hogy min mentem keresztül, mikor megláttam őt, és azonnal hevesebben dobogott a szívem. Teljesen megijedtem, gyűlöltem magam miatta, nem tudtam elfogadni. De ezt te nem élted át, ne mondd nekem azt, hogy hazudok! Ameddig nem vagy tisztában azzal, hogy milyen is ez, ne vádaskodj, mert nincs igazad! Igen, szeretem SeHunt, de nem vagyok benne biztos, hogy szerelemből. Vonzódom hozzá, mégis, amikor te csókoltál meg...

Itt azonban azonnal beharapta az ajkait, majd olyan mélyen elpirult, mind a paradicsom. Én pedig totálisan meglepődtem. Nem akartam foglalkozni a szavaival, már próbáltam tudomást sem venni róla, főleg arról, hogy én is ugyan így keresztülmentem ezen, csak nekem egyszerűbb volt. Én soha nem akartam megfelelni másoknak, mint Tao. Ugyan egy ideig én is kicsit ijesztőnek találtam, hogy megbámulom a pasikat, egy idő után elfogadtam és beletörődtem. Istenem, egy önző, hazug disznó vagyok! Tao meg sem érdemel engem, úgy is csak bántottam állandóan.

De akkor mégis mi volt ez az utolsó mondata? Csak figyeltem teljesen zavart arcát, ide-oda nézelődött, de semmi pénzért nem rám, vagy a szemembe. Mi volt akkor, mikor én csókoltam meg? Tisztán emlékszem, hogy nem ellenkezett, de... Úristen! Ebben a pillanatban úgy hasított belém a felismerés, mint a villámcsapás. Eltátottam a számat, a szemeim kikerekedtek, és csak tátogni tudtam. Szóval mikor megcsókoltam, már tudta, hogy vonzódik a srácokhoz, ezért viszonozta? A francba is, hiszen olyan vágy volt a szemében, hogy azt hittem akkor, azonnal a magamévá teszem! Erre gondolt? Hogy SeHun iránt nem érez vágyat, viszont mikor én megcsókoltam, irántam igen?

Baszd meg, Tao! Egyszerűen csak... Baszd-meg!

(Ehh, ha valami érthetetlen, vagy ilyesmi, inkább kérdezzetek rá, elég fáradt vagyok ma [konkrétan egy zombi szintjén állok], szóval bocsánat érte. ^^" De azért remélem, érthető volt, nagyrészt~ :3

Na, viszont erre számítottatok? Jól tette Kris, hogy nem vallotta be az érzéseit? És mit szóltok Tao őszinteségi rohamához? És amiket mondott, meglepő volt? És Kris milyen volt? Érthető volt, hogy miért hazudott? Végül pedig, mi lesz ezek után? Pantao szépen elszólta magát, az biztos, de vajon azt is elárulja Kris-nek, amire a szőke azt hiszi, hogy rájött? ;D

Nyuh, igen, tudom, hogy megint gonosz volt a befejezés, de szeressetek, hogy van folytatás, ugyanis hétköznap van és tanulnom kellett volna. ><

Várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q* <3

Chuu~ ^^

Ui.: Oh, egyébként elfelejtettem mondani a 18-dik fejezet után, hogy ez lett a második leghosszabb regényem~ ^o^ ...Egyelőre. ;3)

19. fejezet

(Sziasztok~ :3

Hű, megmondom őszintén, nekem ezidáig a kedvenc fejezetem~ *Q* Szerintem ti nem így lesztek vele, de majd meglátjátok. :3 Ahogy ígértem, végre kiderül, hogy mit is akar SeHun Taótól. :3

Jó olvasást! ^^

Ui.: A BaekYeol-t alul megtaláljátok, de előbb tessék ezt olvasni~ ;D)

19. fejezet

Tao POV

Nem mondhattam azt, hogy Kris-nek nincs igaza. Valahol mélyen tisztában voltam azzal, hogy igaza van, de valahogy mégis fájtak a szavai. Nem akartam vele összeveszni ismét. Még csak most békültünk ki, erre ismét itt voltunk. De legalább most ölelt és vigasztalt. Ez most többet jelentett bárminél. Hiányzott már, hogy végre a közelében legyek, nagyon is. Az utóbbi időben úgy is eltávolodtam tőle, úgyhogy ezt most szerettem volna bepótolni. Ekkor éreztem meg Kris fejét is a vállamnál, ami egy apró mosolyt csalt az arcomra. Mély lélegzetet vett, aztán hirtelen eltávolodott.

Mikor felemelte a fejemet az államnál fogva, teljesen meg voltam lepődve. Végül ő csak rám mosolygott, közben pedig letörölte a könnyeimet, de olyan gyengéden csinálta, hogy muszáj voltam rajta elmosolyodni. Aztán a következő pillanatban már csak a puha, meleg ajkait éreztem a sajátomon. Annyira meglepett ez a lépése, hogy azonnal feszült lettem, de mikor Kris oldalra billentette a fejemet, és elmélyítette a csókot, felsóhajtottam az ismerős érzésre, így nem ellenkeztem többet.

Az első csókunkra ez egyáltalán nem hasonlított. Kris most kemény volt, tolakodó és... Hihetetlen szenvedélyes. Ami meglepett, de próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy már megint csókolózunk, én pedig élvezem. Talán sokkal jobban, mint először. Olyan érzéseket indított el bennem, amikre gondolni sem mertem. A gyomromban össze-vissza repkedtek a pillangók, a lábaim megremegtek, de legalább visszacsókoltam. Ezt pedig Kris talán bátorításnak vette, egyetlen határozott lépéssel a falhoz nyomott, aztán megéreztem a nyelvét a számban.

Mikor egyik keze végigsimított a derekamon, hozzányomtam magam. Fogalmam sincs, miért, de... Minél közelebb akartam hozzá kerülni, szerettem volna, ha megérint, de úgy, mint ahogy eddig senki sem. Vágytam rá, csakis rá, nem pedig másra. Mikor hideg keze bekúszott a pólóm alá, és cirógatni kezdte a gerincemet, azonnal a hajába túrtam, majd még közelebb vontam magamhoz. Nem gondolkodtam, csak azt tettem, amit a testem és az elmém akart. Mert abban a pillanatban mindennél jobban akartam Kris-t, bármennyire is hihetetlennek tűnt eddig.

Amikor elvált tőlem, azonnal a szemébe néztem. Annyi minden volt benne, hogy szinte ki sem tudtam olvasni belőle semmit, de az biztos, hogy úgy csillogott, mint eddig soha. Pár pillanatig bámult rám, addig hevesen kapkodtam a levegőt, aztán újra megcsókolt. Ezúttal viszont gyengéd volt, óvatos, ami nagyon jól esett az előbbi vad csók után. Azonnal viszonoztam a gesztust, de ez nem tartott sokáig, ismét elhúzódott tőlem, mire kiszakadt belőlem egy csalódott kis hang. Nem akartam, hogy vége legyen!

Ellépett tőlem, mire nekem meg kellett támaszkodom a falban, nehogy összeessek. Kérdőn bámultam utána, fogalmam sem volt, hogy ez most mi volt. Azt mondta, felejtsem el... És hogy sajnálja? Ezt mégis hogyan tudnám elfelejteni? Hogyan lennék képes csak úgy szemet hunyni a tény felett, hogy én valójában akartam őt? Miért kért tőlem ilyesmit? Talán ő... Megbánta? Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem pár pillanat alatt, hogy lecsúsztam a fal tövébe, felhúztam a térdemet, aztán ráhajtottam a fejemet.

Ezúttal nem sírtam. Nem akartam, így is gyenge voltam, ráadásul eleget bőgtem ma már. Ugyan nagyon fájt, hogy Kris csak úgy itt hagyott, ráadásul ezekkel a szavakkal, de... Nem értettem. Valójában már fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Egyik pillanatban SeHun... Ó, a francba, SeHun! Azt mondtam neki, egy perc és megyek vissza hozzá. Gyorsan felpattantam a földről, letöröltem az arcomat, kicsit megigazítottam a hajamat és a felsőmet, aztán rohantam vissza az osztálytermem elé, ahol mondtam, hogy várjon meg.

Mikor oda értem, megláttam, hogy a padlón ül, aztán amint meghallhatta, hogy jövök, felnézett rám, közben beletúrt a hajába. Kissé elmosolyodott, mire a szívem ismét gyors ütemben kezdett verni. Mi-a-franc? Hogyan lehetséges ez? Csak bámultam SeHunra, aki végül feltápászkodott a földről, majd kissé aggódva lépett elém. Megcsapott az illata, mire zavartan néztem másfelé.

- Minden rendben? - fogta meg a kezemet, mire a szemébe néztem.

- Igen, azt hiszem - bólintottam kissé bizonytalanul. - Sajnálom, hogy eddig elvoltam, csak...

- Nem baj, így legalább átgondoltam pár dolgot - mosolyodott el. - Sétáljunk egyet?

- I-igen - mosolyodtam el kissé, aztán elindultunk a kijárat felé.

Szerencsére már lassan március volt, így az idő nem volt olyan hűvös. A levegő már nem volt csípős, inkább már az eső illata terjengett, mintsem a hóé. Szerettem a tavaszt, végre nem kellett nagykabátba járni, sem sapkában, bár szerettem ezeket a kiegészítőket, mégis kényelmesebb volt egy póló és egy bőrdzseki. Ahogy így sétáltunk egymás mellett, csendben, kissé kínosnak éreztem. Mondani akartam valamit, bármit, vagy csak rákérdezni, hogy miről akart beszélni, de jelenleg mindenhol járt a fejem, csak itt nem.

Mindenről Kris jutott eszembe. A sétáról, a boltokról, a parkról, egyszerűen bárhová néztem, ő volt a fejemben. De jelen pillanatban nem akartam rá gondolni. Bármennyire is élveztem azt a csókot, nem adhattam neki nagyobb hangsúlyt. Kris nem meleg, világosan megmondta nekem, szóval nem is szabad ilyenekre gondolnom, még akkor sem, ha már kétszer csókolóztunk. Elvégre, én sem vagyok meleg... Csak vonzódom SeHun-hoz... Ugye?

- Tao - szólított meg, mire kíváncsian felé kaptam a fejemet. - Miért rohantál el a múltkor?

- Hát... Én csak... - kezdtem bele a hebegésbe. - Valójában megijedtem.

- Miért, ennyire ijesztő lennék? - nevetett fel, ami nagyon aranyos volt.

- Nem, dehogy, éppen ellenkezőleg - ráztam a fejemet, de csak aztán esett le, hogy mi is csúszott ki a számon.

- Éppen ellenkezőleg? - billentette oldalra a fejét, majd kíváncsian nézett a szemembe. - Hogy érted?

- Te... - hajtottam le a fejemet elpirulva. - Te nagyon helyes vagy, nem ijesztő - motyogtam halkan.

- Valóban? - torpant meg SeHun, aztán megfogta a kezemet, mire kérdőn a szemébe néztem. - Akkor elárulom, hogy te is nagyon helyes vagy, Pantao.

Csak döbbenten néztem rá, miközben ő csak megszorította a kezemet, aztán elmosolyodott és tovább indult. Elképedve mentem utána. Soha, senki nem mondott még nekem ilyet, és még csak nem is gondoltam volna, hogy SeHun fogja. Pont ő, aki annyira tökéletes, hogy... Hogy labdába sem rúghat mellette senki? Valahogy mégis jól esett a dicsérete, így mosolyogva szaladtam utána, hogy beérjem.

- Miről akartál velem beszélni? - kérdeztem tőle mosolyogva, mire vetett rám egy gyors pillantást, aztán sóhajtott egyet.

- Tudod, mikor legelőször megláttalak, ott, a fagyizóban, azonnal tudtam, hogy különleges vagy - kezdett bele, mire nekem leesett az állam. - Láttalak azzal a lánnyal és féltékeny lettem rá. Aztán mikor majdnem megcsókolt, szerencsére pont időben vett észre, hogy bámulom őt, így nem történt meg. Utána tudod a sztorit. De amit akkor mondtam, tényleg úgy van, Tao. Szeretnélek jobban megismerni, persze, csak engeded.

Aznap délután gyökeresen megváltozott az életemen, ennek az elindítója pedig Oh SeHun volt.

***

Két hét telt el azóta, hogy SeHun azt mondta, jobban meg szeretne ismerni. Valamint, amióta nem beszéltem Kris-el. Ugyan néha láttam a suliban, de olyankor vagy ő fordult vissza a másik irányba, vagy pedig én. Fájt, hogy ezt csináltuk, de végül is, megértem őt. Biztosan megbánta, hogy egyáltalán szóba állt velem, emiatt pedig nem hibáztathatom őt. Hiányzott, és még most is, de nem mernék a szemébe nézni. Főleg a történtek után...

Viszont azóta SeHunnal tényleg jobban megismertük egymást, mondhatni, legjobb barátokká váltunk, valamiért mégis egy kicsit többnek éreztem. Betartotta az ígéretét, tényleg igyekezett minél többet kihúzni belőlem, mégis kedves volt velem és figyelt rám. Nem gondoltam volna róla, hogy van egy nagyon gyerekes oldala is, ami nagyon aranyos volt. Olyankor mindig hyung-nak hív és aegyo-zik nekem, hogy öleljem vagy pusziljam meg. Ugyan néha meglepődtem rajta, de nem tudtam neki ellenállni. Igaz, hogy legtöbbször még mindig ugyan olyan volt, mint a legelején, amilyennek megismertem. Mégis örültem, hogy láthattam ezt az oldalát is.

Egyébként osztálytársak lettünk, kiderült, hogy ő is most költözött ide Kínába, mint Jun Hee. Csak ő egyedül jött, mert a szülei kitagadták otthonról, de arról nem esett szó, hogy mégis miért, én pedig nem akartam róla kérdezni. Ha pedig már Jun Hee-nál tartottunk, ő mostanában nagyon furcsa volt. Sokkal kevesebbet beszéltünk, mióta SeHun állandóan körülöttem legyeskedett, de néha, mikor ő kínaira, mi pedig angolra mentünk, beszéltünk párszor. De nem úgy viselkedett, mint eddig. Elkaptam néha a pillantásait, mikor SeHun keze a pad alatt a combomat simogatta, vagy éppen a fülembe suttogott valamit.

Elmélkedésemből a csengő hangja zökkentett ki, aminek nagyon megörültem. Az utóbbi időben eléggé lerontottam a jegyeimet, ez pedig a tanároknak is feltűnt. Az angoltanárnő ki is hívott beszélgetni, kérdezgetett, de nem mondtam neki semmit. Egyszerűen csak már nem érdekelt annyira a dolog, mint előtte. Sokkal szívesebben töltöttem a szabadidőmet SeHunnal, mint a könyvek felett. Otthon eddig nem szóltak érte, anyám valami oknál fogva rám sem hederített, mikor csak este kilencre értem haza.

- Milyen óránk lesz? - nézett rám SeHun, miközben a könyveit pakolta el.

- Nekem angol, neked kínai - biggyesztettem le az ajkaimat, mert külön kellett válnunk.

- Yah, ne csináld ezt, így túl aranyos vagy - lépett hozzám közel, majd egy puszit nyomott az arcomra. - Ne aggódj, utána úgy is együtt leszünk.

- Szerencsére - mosolyodtam el, majd figyelni kezdtem, ahogy kiveszi a kínai könyvét a táskájából, és fellapozza.

- Pantao, tudnál nekem segíteni? - nézett fel rám bociszemekkel, mire elmosolyodtam.

- Mit nem értesz? - ültem le mellé, szorosan, egyik kezemet automatikusan a combjára téve.

- Hát... - húzta el a szót, majd végignézett az oldalon. - Úgy az egészet.

Mielőtt bármit mondhattam volna, az egyik osztálytársunk a padunk elé lépett, majd gúnyosan elmosolyodott. Én összezavarodva, míg SeHunnak úgy hervadt le az arcáról az eddig aranyos arckifejezése, mintha ott sem lett volna, helyette teljesen higgadtan, mégis veszélyesen sötét ábrázattal bámulta a kigyúrt srácot. Nem tudtam, hogy mit akart tőlünk, ám ekkor két kezével rátámaszkodott a padra, úgy bámult a képünkbe. Ugyan nagyon irritált, mégsem léptem semmit.

- Eddig nem akartam szólni, de mostanában nagyon sokat buziskodtok együtt - fintorodott el. - Ha még egyszer meglátok egyetlen egy félreérthető pillantást, megyek, és szólok az igazgatónak. Nem fogom bámulni, ahogy ti, szarházi kis buzik nyaljátok egymást, mert...

Ebben a pillanatban felpattantam a padból, majd bevertem egyet a pasinak, teljes erőmből. Erre ő úgy vágódott el a padlón, mint egy darab fa. Ideges voltam, pedig nem akartam megütni, de kiprovokálta magának. Már indultam volna felé ismét, mikor SeHun elém állt, mélyen a szemembe nézett, ezzel azt üzente, hogy nyugodjak meg, ami sikerült is. A kezdeti feszültség úgy szállt el belőlem, mintha nem is lett volna. SeHun ott állt előttem, aztán már csak a hangját hallottam.

- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálunk együtt - szólalt meg mély, fenyegető hangon. - Ha ennyire nem bírod elviselni, menj el egy másik iskolába, azt csinálsz, amit akarsz. Remélem, jó lecke volt ez mára, és szerencséd, hogy leállítottam Taót, de biztos lehetsz benne, hogy legközelebb ilyen nem lesz.

Miután elmondta a monológját, felkapta a táskáját, megfogta a kezem és kihúzott az osztályból, egyenesen a földön üldögélő, vérző szájú osztálytársunk mellett. Ahogy figyeltem SeHun hátát, nagyon büszke voltam rá. Örültem neki, hogy tényleg leállított, de azt hiszem, megérdemelte a srác. Nem mondhat ránk ilyen szavakat, hiszen nem vagyunk olyanok, mi csak legjobb barátok vagyunk, ennyi. Ugyan kicsit tényleg több, de még nem jelenti azt, hogy buzik.

- Pantao, én sajnálom, ne... - kezdett bele Hunnie, de félbeszakítottam.

- Nem, nem kell bocsánatot kérned - mosolyodtam rá. - Nem történt semmi.

- Rendben - bólintott egyet, aztán elmosolyodott. - Nem fáj a kezed?

- Semmi baja - legyintettem, de ő azért megnézte, és mikor tényleg nem látott rajta semmit, egy puszit nyomott rá.

Elmosolyodtam, ahogy a szemembe nézett. Nagyon szerettem SeHunt. Tényleg, két hét alatt annyira megismert és közel került hozzám, mint talán Kris sem. Kicsit undorítónak tartottam magam, hogy szinte felé sem néztem, de gondoltam, biztosan elvan a barátaival, engem meg úgysem akar látni. SeHun amúgy is kitörölt mindent a fejemből, ha vele voltam, akkor csak ő számított, senki más. Fontos volt számomra, nagyon is. Mikor SeHun már feltűnően sokáig bámult, megböktem az arcát, mire aranyosan elpirult.

Tényleg nem gondoltam volna róla, hogy valójában ennyire aranyos személyisége van, mikor legelőször olyan magabiztosnak tűnt. Ugyan van egy olyan oldala is, de azt hiszem, azt csak mások, az idegenek felé mutatja, a valódi oldala pedig ez. Én pedig nagyon boldog voltam, hogy megismerhettem és a barátomnak tudhatom őt.

- Tao, szeretnék kérdezni valamit - mosolyodott el kissé.

- Nyugodtan - viszonoztam a gesztust, mire ő kicsit közelebb lépett hozzám.

- Tudod, hogy már az elején sem voltál közömbös számomra... - suttogta. - De ezalatt a két hét alatt megismertelek, és rájöttem, hogy nagyon kedvellek. Szóval... - sóhajtott egy nagyot, aztán a szemembe nézett. - Huang Zi Tao, lennél a barátom?

Erre nem tudtam mit mondani neki. Csak pislogtam rá, eltátottam a számat és hápogtam. Teljesen meglepett a kérdése, de nem mondhatom azt, hogy nem számítottam rá. Mégis, ilyen nyíltan, ilyen egyszerűen megkérdezte... Azt hiszem, ezért is szerettem SeHunt ennyire. Mindig őszinte, soha nem hazudott még nekem, és ha valamit mondani akart, azt ki is mondta. Nagyon nyílt, barátságos, aranyos és őszinte. Én pedig szerettem... De mégsem tudtam neki igent mondani.

- S-SeHun... - kezdtem bele, mire ő csak elmosolyodott.

- Ne aggódj, nem kell válaszolnod egyből - simított végig az arcomon. - Gondold át nyugodtan, valamint igazán beszélhetnél a szöszi haveroddal is, mert amint láttam, az utóbbi két hétben szinte nem is találkoztatok. Biztosan hiányzik már neked is. Aztán, ha döntöttél, én itt leszek.

- Köszönöm, SeHunnie - öleltem meg hálásan, ő pedig a nyakamba temette az arcát.

- Nincs mit, most viszont menj órára, mert az angol tanárnőd így is pikkel rád - húzódott el tőlem, miközben nevetett.

Miután elindultam az emeletre, ő pedig bement a terembe, elhatároztam, hogy mit fogok tenni. Tényleg beszélnem kellett Kris-el. Csak akkor tudok választ adni SeHunnak, ha mindent tisztázok Kris-el. Nem tehetem meg, hogy nem foglalkozok vele, elvégre, ő már kétszer megcsókolt, de soha nem mertem tőle megkérdezni, hogy miért. Azt hiszem, sokkal magabiztosabb lettem a két hét alatt. Úgyhogy most elég bátornak éreztem magam ehhez a kérdéshez.

***

Amint elkezdődött az ebédszünet, Kris keresésére indultam. Már nem nagyon emlékeztem rá, hogy hol fogom ilyenkor megtalálni, de reménykedtem benne, hogy az osztályterme körül. Amint megpillantottam, a kezdeti magabiztosságom úgy párolgott el, mintha Kris lénye kiszívta volna belőlem. Újra úgy dadogtam előtte, mint régen, ami hihetetlenül zavart, ráadásul el is pirultam. Wu Yi Fan, miért csinálod ezt velem? Megkértem, hogy menjünk fel a tetőre, ahol végül erőt vettem magamon, a szemébe néztem, aztán megkérdeztem azt, amire a leginkább kíváncsi voltam.

De amilyen választ kaptam, arra egyáltalán nem számítottam...

(Haha, na, számítottak ezekre? Fogadok, hogy egyáltalán nem ilyennek képzeltétek SeHunt, ugye? Hogy tetszett végül? És Tao? Eléggé megváltozott, ugye? Szerintetek ez jó vagy rossz? Gondoltátok volna, hogy SeHun így rákérdez majd? Mit fog válaszolni a panda? És vajon mit mondhatott neki Kris, amire nem számított? Érthető már, hogy miért kérdezte meg egyáltalán? ;D

Kehh, tudom, hogy megint gonosz vagyok, de még mindig csak azt tudom mondani, hogy ilyen fejezetek és fejezet végeket muszáj írnom. ^^"

Nem is tudok most mit írni, de nagyon-nagyon kíváncsi vagyok most a véleményetekre, úgyhogy várom őket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Ui: Itt lenne a BaekYeol: http://saruwatiletty.blogspot.hu/2014/02/kyungsoo-tudta-baekyeol-os-18.html

De előbb ide kérek véleményt, csak aztán szabad elolvasni, és azt is véleményezni~ :$

Chuu~ ^^)

18. fejezet

(Hali~ ^^

Na, megérkeztem ezzel is, de előre mondom, hogy nem fog tetszeni. :D Pontosabban, tetszeni fog, nagyon is, de mégsem... Oké, inkább nem mondok semmit, majd megértitek~ ^^"

Jó olvasást! :3

Ui: Ai, kölcsönvettem a szót, amivel SeHunt illetted, remélem, nem gond. :'D)

18. fejezet

Kris POV

Láttam Taón, hogy hezitál. Nem nézett rám, egy pillanatig sem, de tisztán láttam az arcán, hogy mennyire döntésképtelen. Az ökölbe szorított kezeim már remegtek az indulattól, nem tudtam uralkodni magamon. Nem akartam elhinni, hogy nem tud dönteni kettőnk között. Egyáltalán, mégis ki ez a srác, hogy tudja a nevét, és négyszemközt akar vele beszélni? Olyan féltékeny voltam, mint talán soha életemben. A francba is! Eddig még csak Tao közelébe sem mentek, most meg először Jun Hee, most meg a kis taknyos. Taót csakis én hívhatom el beszélgetni, egyedül én vagyok az, aki megérdemli a figyelmét!

Egy pillanatra behunytam a szemeimet, majd hangtalanul sóhajtottam egyet. Már megint ott tartok, mint a legelején. Még mindig tisztában vagyok vele, hogy egy önző disznó vagyok, és ezt egyáltalán nem érdemli meg Tao. De ha egyszer szeretem őt, és csak azt szeretném, ha velem lenne... Nem, ez a kis ficsúr biztos csak azért akar vele beszélni, mert mondjuk meg akarja ismerni Jun Hee-t. Biztos csak fél odamenni hozzá, és mivel Taóval látta, ki akar belőle szedni néhány dolgot. Bármennyire is próbáltam ezzel nyugtatni magam, ahogy a barna hajú mosolygott Taóra, még mindig nem tetszett. Legszívesebben letöröltem volna a képéről azt a... Rohadt vonzó vigyorát.

Visszanéztem Taóra, aki továbbra is csak az idegent bámulta, de valószínűleg számára már nem olyan idegen. Ez pedig felettébb idegesített, és éreztem, hogy ha egy percen belül nem tűnök el innen, annak nagyon rossz vége lesz. Kiengedtem a tüdőmben rekedt levegőt, de egyikőjük sem fordult felém, amitől csak még dühösebb lettem.

- Menj csak vele - köptem oda gúnyosan a szavakat, mire mind a ketten totálisan ledöbbent fejjel bámultak rám vissza.

- T-tessék? - hebegte Zitao, szinte lesápadva.

- Jól hallottad, beszélgess csak vele, nekem aztán teljesen mindegy - rántottam meg a vállamat, aztán hátat fordítottam nekik.

Ugyan rohadtul fájt kimondanom a szavakat, mégsem tehettem meg, hogy elrángatom onnan Taót. Bele kellene törődnöm, hogy most már egyre többen lesznek olyanok, akik keresni fogják a társaságát, akár fiúk, akár lányok. Még mindig idegesített ez a Jun Hee ügy, nem tudtam, hogy mi van pontosan köztük, de jelen pillanatban jobban idegesített ez a gyerek. Mégis ki ő, hogy csak úgy jön, és miatta Tao szinte rám sem néz? Hogyan... Hogyan képes erre, hogy egy pillantásával úgy vonzza magához, mint a mágnes?

- Kris! - hallottam meg a gondolataimban forgó hangját. - Kris, kérlek, várj meg!

Meglepődtem, hogy Tao utánam jött. Nem gondoltam volna, hogy végül mellettem dönt, de ez most felettébb jól esett mind a szívemnek, mind az egómnak. Végül megvártam őt az üres osztálytermem előtt, ő pedig gyorsan beért, de arra nem számítottam, hogy egyből a nyakamba veti magát. Most már teljesen össze voltam zavarodva, fogalmam sem volt, hogy mi van vele, így ahelyett, hogy visszaöleltem volna, azonnal eltoltam magamtól, majd a szemébe néztem. Nem sírt, csak piros volt a szeme, a szája pedig nagyon lefelé görbült.

- Mi a baj? - kérdeztem tőle az állapotomhoz képest elég kedvesen. - Miért nem maradtál és beszéltél azzal a sráccal?

- Én... - kezdett bele, de aztán a könnyei folyni kezdtek az arcán, mire zavartan oldalra kapta a fejét. - Megijedtem...

- Mitől? - ráncoltam össze a homlokomat.

- Ettől az egésztől - rázta a fejét. - Tudom, hogy nem kellene téged terhelnem a gondjaimmal, de... Nagyon félek, Kris. Fogalmam sincs, hogy mit akar tőlem SeHun, te pedig olyan dühösnek tűntél, én... Én nem akartam, hogy haragudj rám... Nekem ez nagyon nehéz... Sajnálom, én csak... Én tényleg...

Itt volt az a pont, mikor tényleg elsírta magát. Én meg csak álltam vele szemben, néztem, ahogy arcát a tenyerével takarja, úgy zokogott. Szóval a kis taknyost SeHunnak hívják. Nem értettem már semmit, teljesen össze voltam zavarodva. Ha ő sem tudja, mit akar tőle SeHun, mégis miért jött utánam? Nem kell engem pátyolgatni, nem vagyok már óvodás. Kibírom, ha egy másik srác akar beszélni azzal az emberrel, akibe halálosan beleszerettem, bármennyire is fáj látnom. Mert tisztán láttam a szemében, hogy hogyan néz arra a gyerekre, de nekem azt mondta, hogy nem meleg.

Betelt a pohár. Elegem volt már mindenből. Túl sok minden történt ahhoz, hogy ne adjam valahogy ki magamból. Ismét csak dühös lettem, bár ez nem Tao felé irányult, egyáltalán, de mivel ő volt hozzám a legközelebb, rázúdítottam minden haragomat.

- Azt hiszed, csak neked nehéz? - emeltem feljebb a hangomat először, mióta ismertük egymást. - Azt hiszed, nekem olyan könnyű látni, hogy ennyire össze vagy törve? Szerinted nekem jól esik az, mikor valaki mással találkozol, hogy aztán másnap kék-zöld foltokkal tele lássam az arcodat, de nem mondod el, hogy mégis miért? Mégis mit gondoltál, Tao? Hogy az élet rózsaszín cukorfelhő, csokoládéval? Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert rohadtul nem! És a csók? Te komolyan azt gondoltad, hogy csak úgy megtenném? Nyisd már ki végre a szemed, az ég szerelmére! Az orrod előtt vannak az olyan egyértelmű dolgok, mint ez! Csak te vak vagy és nem látsz meg semmit, mert még gyerek vagy... De tudod mit? Menj ahhoz a SeHun gyerekhez, tudom, hogy fontosabb neked, ő biztosan megvigasztal majd, mert ezúttal rám ne számíts!

A végén már fújtattam a dühtől. A hangom remegett, de nem akartam sírni, pedig annak a határán lebegtem. Amiket mondtam, az igazságtalan és durva volt. Nem gondoltam komolyan, legszívesebben megöleltem volna, mint mindig, erősen szorítottam volna magamhoz, talán még meg is csókoltam volna, mert... Mert egyszerűen szerettem őt. De nem tudtam parancsolni a számnak. Minden keserűség és bánat kijött belőlem, bár nem így terveztem. Nem akartam még jobban megbántani, mert pontosan tudtam, hogy ez neki mennyire rosszul esett.

Felnézett rám, egyenesen a szemembe, könnytől áztatott arca piros volt. Olyan megtörtnek és gyengének látszott, mégis, mikor megszólalt, a hangja olyan komoly és kemény volt, mint amit soha nem hallottam.

- Tényleg ezt gondolod? - Egy pillanatra megremegett a hangja, utána pedig tudtam, hogy megint visszatért az ártatlan Tao. - Kris, te vagy ez egyetlen barátom, te vagy a világon a legfontosabb nekem, miért nem látod? Tudom, hogy nem vagyok még felnőtt... Elvégre, tizenhét éves vagyok, nem volt az elmúlt pár év alatt senki, akiben ennyire megbízhattam volna, mint benned. Szükségem van rád, Kris! Fogalmam sincs, mit csinálnék nélküled már, ha elveszítenélek, azt nem bírnám ki. Kérlek, csak... Ha fele annyira fontos vagyok neked, mint te nekem, akkor megértesz.

Ebben a pillanatban nem bírtam tovább nézni, magamhoz rántottam, majd erősen megöleltem. Kiszakadt belőle egy hangosan sóhaj, aztán elrejtette a fejét a nyakamban, így tört ki belőle ismét a zokogás. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta. Kevesen múlt, hogy nem támadtam le. Csakis azért nem tettem, mert az iskola közepén voltunk és bárki erre járhatott, még akkor is, ha már vége volt a tanításnak.

Tao csak ölelt engem, hosszú perceken keresztül, én pedig simogattam a hátát, aztán a tarkóját. Végül én is lehajtottam a fejem a vállára, így megéreztem a parfümje illatát, amit mindig is szerettem. Mélyet szippantottam belőle, majd szinte magamon kívül emelkedtem fel, ezzel egyidejűleg pedig felemeltem a fejét is. Könnyes szemeit kíváncsian az enyémbe fúrta, mire gyengéden rá mosolyogtam, közben pedig óvatosan letöröltem a könnyeit. Tao erre csak elmosolyodott, aztán már nem bírtam tovább. Olyan gyorsan hajoltam rá az ajkaira, hogy ellenkezni sem volt ideje.

Ugyan tisztán éreztem, hogy a teste minden porcikája megfeszült, mégsem lökött el magától. Nem voltam óvatos, most nem egy gyengéd csókot akartam tőle. Kemény voltam, határozott és birtokló. Végül Tao sem ellenkezett többet, ahogy egyik kezemmel oldalra billentettem a fejét, felsóhajtott, aztán teljesen megadta magát. Boldog voltam, mérhetetlenül boldog, mint talán soha. Nem érdekelt akkor már, hogy a suli közepén vagyunk, egyszerűen nekinyomtam a falnak, óvatosan, hogy ne koppanjon túl nagyot, aztán elmélyítettem a csókot.

Olyan volt, mint egy álom. Tökéletes, szenvedélyes, érzéki. Csak akkor eszméltem rá, hogy tulajdonképpen mit is csinálok, mikor már egyik kezem Tao pólója alatt volt. Ő pedig nem hogy ellenkezett volna, beletúrt a hajamba, úgy húzott magához még közelebb. A francba, a rohadt életbe! Azonnal elváltam Taótól, de amint a szemembe nézett, kis híján letéptem róla az összes ruhát. Szeme ködös volt a vágytól, arca kipirult, hevesen lélegezett, és... Egyszerűen olyan szexi volt, hogy nem bírtam neki ellenállni. Újra megcsókoltam, de ezúttal lassan, gyengéden, Tao pedig már egy pillanatra sem ellenkezett, azonnal viszonozta a gesztust.

Újra csak belém villant, hogy tulajdonképpen most a suli folyosóján csókolóztunk, így megint elhúzódtam tőle, mire belőle kiszakadt egy csalódott nyögés, de próbáltam róla nem tudomást venni. Elléptem tőle, mire neki meg kellett támaszkodnia a falban, nehogy összeessen. Ahogy végignéztem rajta, olyan mértékű vágy öntött el, hogy a vér azonnal rossz irányba kezdett tódulni. Tudtam, hogy ha nem tűnök el nagyon gyorsan, még a végén olyat teszek, amit később nagyon megbánhatok.

- A francba... - suttogtam frusztráltan. - A rohadt életbe! Felejtsd el, a pokolba is, sajnálom!

Azzal nem vártam meg a válaszát, szinte elmenekültem onnan, le a földszinti mosdóba. Ott amint magamra zártam a legelső kabin ajtaját, kiszakadt belőlem a sírás. Túl sok volt, mégis... Túl jó ahhoz, hogy elfelejtsem.

Akkor mégis miért fájt ennyire?

***

Lassan már két hét is eltelt a veszekedésünk óta. Vagy mondjam azt, hogy a második csókunk óta? Nem, inkább maradjunk a veszekedésnél, amiatt nem érzem magam olyan szarul. Hogy miért? Mert Taóval azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ha megláttam a suliban, inkább a másik irányba fordultam, ha pedig ő látott meg, inkább elkerült. Azzal tisztában voltam, hogy ő miért. Bizonyára undorodik tőlem, még ha először azt is mondta, hogy nem így van. Ha ezek után nem vágta le, hogy totálisan belé zúgtam, akkor... Nos, akkor vagy nem akarja elhinni, vagy elhitte, és ezért kerül.

Ami engem illet, én csak nem tudnék a szemébe nézni. Ugyan rohadtul fáj, mikor megláttam a SeHun gyerekkel flangálni a suliban, szemmel láthatóan nagyon jókedvűen, de hát, nem szólhatok bele, ez az ő dolga. Valójában idegesített, hogy akkor honnan is ismerik egymást és milyen kapcsolatban vannak, nem volt hozzá jogom, hogy számon kérjem. Néha Jun Hee-t is láttam vele, és ez talán még jobban felidegesített, mint a kis köcsög. Elvégre, Jun Hee még mindig lány, Tao pedig hetero... Azt hiszem. Bár már ezt sem mondanám biztosra, ha pedig a taknyos miatt lett meleg, akkor inkább maradt volna hetero. Fogalmam sincs, mégis mi történhetett vele az elmúlt két hétben. Ugyan rohadtul hiányzik, egyszerűen nem merek elé állni ezzel, hiszen...

- Kris? - Azonnal megfordultam, majd megdöbbenésemre, Tao állt mögöttem. - B-beszélhetnék veled?

- Persze, azt hiszem... - nyögtem ki nagy nehezen. - Valami gond van?

- Nem, nincs, én csak... Csak kérdezni szeretnék tőled valamit - motyogta halkan, kis pírral az arcán, mire egy kicsit izgatott lettem.

- Rendben, kérdezz nyugodtan - mosolyodtam el kissé, de ő nem viszonozta.

- Mi lenne, ha felmennénk a tetőre? - bökött a plafon felé ujjával.

Kicsit meglepett, de végül rábólintottam a dologra. Ő ment elől, én pedig nem, persze, hogy nem a fenekét bámultam végig! Istenem, gyorsan kiűztem ezeket a gondolatokat a fejemből, nehogy megint problémáim adódjanak. Lassan felértünk a tetőre, ő kinyitotta az ajtót, aztán leült a padra, amin már olyan régen nem foglalt helyet. Sóhajtottam egy nagyot, majd leültem mellé, tisztességes távolban.

- Itt vagyunk, most már kérdezhetsz - fordultam felé, mire ő sóhajtott egyet.

- Tudom... Tudom, hogy nagyon régen nem beszéltünk már, de most nem ebbe akartam belemenni - harapta be az ajkait. - Én csak... Nagyon kíváncsi vagyok valamire, amit csak te tudsz válaszolni...

- Mégis mire? - lepődtem meg, fogalmam sem volt, hogy mit akart ebből kihozni.

- Kris... - nézett a szemembe, amin kissé meglepődtem. - Miért csókoltál meg?

Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak nyílna meg alattam a föld, hogy beszippantson magába...

(Biztos vagyok benne, hogy most halál fia vagyok, ugye? ><

Ehh, tényleg ne haragudjatok, de ezeket a dolgokat nem hagyhattam ki. Világosan megmondtam, hogy nem lesz olyan egyszerű, hogy ezek ketten összejöjjenek, addig még sok dolgot kell nektek írnom. :D De csak egy kis jó hír is: Már tényleg nincs olyan messze... Annyira~ :$

Nya, viszont a legfontosabb kérdés: Vajon miért kérdezte ezt Zitao? Hogy volt bátorsága hozzá? ;D Tudom, hogy rengeteg dolgot fogtok még kérdezni, de szerintem ez a kettő az, ami... Hm, a legérdekesebb. ^^

Aztán még annyit szeretnék mondani, hogy lassan lezárul mind a kettő szavazás, ami pedig a SuLay-t illeti, amint ti is láthattátok, szinte mindenki, aki szavazott, szeretne velük egy fejezetet. :3 Szóval, majd azt is hozom, már meg is van, hogy mikor (mármint történetügyileg), úgyhogy ne aggódjatok, nem fogom elfelejteni. ^^

Azért remélem, hogy tetszett a fejezet, ezek után pedig nagyon-nagyon várom a véleményeket, szokás szerint ide is, valamint Facebook-ra is~ *Q*

Chuu~ ^^

Ui.: Omo, írtam egy BaekYeol OS-t, 18-as, ha valaki kíváncsi rá, jelezze, és ha többen szeretnétek elolvasni, majd felteszem a másik blogomra. ^^ Egyébként Dorcinak írtam szülinapjára, csak hogy reklámozzam már, kinek kell megköszönni~ :3)

17. fejezet

(Hello~ ^^
Ha valami nem érthető, nézzétek el nekem, este volt már... TwT Viszont ahhoz képest szerintem egész jó lett, remélem, nektek is tetszeni fog. :3
Jó olvasást~ ;3)



17. fejezet

Tao POV

Úristen! Te Jóságos Úristen, felénk tart. Annyira izgatott lettem attól, hogy a különös idegen felénk sétált, hogy még a lábaim is beleremegtek. Soha nem éreztem még ilyet, azt hittem, hogy a gyomrom mindjárt kiadja a tartalmát, de jó értelemben. Gombóc nőtt a torkomra, és már gondolkodni is képtelen voltam. Pedig azt sem tudom, hogy kicsoda, egy vadidegen, aki... Aki hihetetlenül helyes, és úgy érzem magam miatta, mint egy ostoba tinilány. Ezzel annyira nem is lett volna gond, de a titokzatos idegen kifejezetten egy srác volt. És tetszett nekem. Nekem... Egy srác!

Halvány fogalmam sem volt eddig róla, hogy ilyen hajlamaim lennének. Valójában, bele sem gondoltam eddig, de ez most nagyon megijesztett. Hiszen ő egy srác, nem érezhetem ezt! Még csak nem is ismerem, akkor meg főleg. Mégis mi történt velem? Az előbb Jun Hee majdnem megcsókolt, azt hiszem, erre megláttam ezt a fiút, és olyat kezdek el érezni, mint még soha? Megőrültem volna? Talán csak álmodok és mikor felébredek, újra normális leszek? Mert abban biztos voltam, hogy ez minden, csak nem normális. Nem lehet, hogy egy velem azonos neműhöz vonzódjak, ez... Bármennyire is egyértelműnek tűnik jelen pillanatban a helyzetem, akkor sem tudtam elfogadni a szívem döntését. Miért pont egy srác? Miért egy idegen, akit nem is ismerek? Mit tettem, hogy ezzel büntetnek?

- Sziasztok! - Erősen bele kellett harapnom a számba, nehogy kiadjak magamból valami furcsa hangot. - Ne haragudjatok, hogy megzavartalak titeket a randitokon...

- Mi nem randizunk - rázta a fejét Jun Hee, amin meglepődtem. - Csak barátok vagyunk.

- Oh. - Hallottam a hangján, hogy meglepődött, de még mindig nem néztem rá. - Pedig úgy tűnt, az előbb meg akartad csókolni.

- N-nem... - pirult el azonnal a velem szemben ülő lány. - Rosszul láttad, én csak mondtam neki valamit.

- Teljesen elpirultál, minden rendben? - Jun Hee az idegen srácra kapta a fejét, aztán kétségbe esetten rám.

- Azt hiszem, kimegyek a mosdóba - hadarta el gyorsan, majd már ott sem volt.

A szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem, ki fog ugrani a helyéről. Nem gondoltam volna róla, hogy... Hogy ilyen. Bár az már távolról is lerítt róla, hogy magabiztos, valahogy azt hittem, tévedek. Ekkor az idegen srác leült a megüresedett helyre, így kénytelen voltam vele szembenézni. Amint a tekintetünk találkozott, lágyan elmosolyodott, fejét kicsit oldalra billentette, ami nekem túl sok volt. Kiengedtem ajkaim közül egy nagy sóhajt, majd zavaromban lehajtottam a fejem. Biztosan csak Jun Hee-t várja, elvégre, nagyon csinos, biztos megtetszett neki.

- Hogy hívnak? - kérdezte hirtelen a srác, mire rákaptam a tekintetemet.

- M-miért? - kérdeztem vissza nagy nehezen, mire neki kiszélesedett a mosolya.

- Szeretném tudni, mi a neved, hogy azon szólíthassalak. - Végig a szemembe bámult, ami annyira zavarba ejtett, hogy ismét lehajtottam a fejem.

- Tao vagyok - motyogtam. - Huang Zi Tao.

- Tao... - halottam meg mosolygós hangját. - Én Oh SeHun vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek.

Megint csak rákaptam a tekintetemet. Ő még mindig csak töretlenül mosolygott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem mintha bántam volna, aranyos volt nagyon. Valahogy az egész kisugárzása nagyon szimpatikus volt, amellett, hogy helyesnek is tartottam. Ugyan még mindig nem akartam elfogadni a tényt, nem tudtam harcolni az érzéseim ellen. Ezt gondoltam, nem tudok hazudni saját magamnak. SeHun pedig kifejezetten vonzó volt, pedig eddig ilyet még lányokra sem mondtam, nem hogy egy srácra!

- Jól érzed magad? - nyújtotta előre a karját, majd gyengéden megszorította a bal alkaromat. - Kicsit piros vagy, talán lázad van?

- Nem-nem, jól vagyok, köszönöm - hadartam azonnal, majd zavaromban kihúztam kezeit az övé alól.

- Biztos? - kérdezte megint, majd visszahúzta a kezeit ő is.

- Biztos - bólintottam, majd próbáltam máshová nézni, csak nem rá. - Egyébként... Mindjárt visszajön Jun Hee.

- Jun Hee? - ráncolta össze a szemöldökét, majd kérdőn rám nézett. - A lány, akivel itt voltál?

- Igen, ő - hebegtem neki, majd a mosdók felé kezdtem bámulni, de még sehol sem láttam. - Már nem sokat kell rá várnod.

- Miért várnék rá? - Amint feltette ezt a kérdést, a szemébe meredtem, én sem értettem, ahogy ő sem.

- M-mert... Miatta jöttél ide hozzánk, nem? - kérdeztem meg félve.

SeHun erre ismét elmosolyodott. De olyan aranyosan tette, mégis egyben magabiztosan, hogy egyszerűen elállt tőle a lélegzetem. Meg fog ölni. Abban a pillanatban sok minden átsuhant a fejemen, de a legelső gondolatom ez volt. Nem fért a fejembe, hogyan lehetséges ez. Előtte még csak nem is gondoltam srácokra, igaz, hogy lányokra sem, de azt hittem, tisztában vagyok a nemi identitásommal. Erre jön ő... Oh SeHun, mire a világ fordult egyet körülöttem. Nem tudtam elhinni. Képtelen voltam feldolgozni, bármennyire is akartam. Az eszem és a szívem megint másfelé húztak, kissé soknak éreztem mostanában az ilyen helyzeteket. Félve SeHunra pillantottam, de ő még mindig csak bámult.

- Engem nem érdekel az a lány - mondta a szemebe, minden hezitálás nélkül.

- Akkor...? - pislogtam rá nagyokat.

- Téged akarlak megismerni, Tao - súgta a szavakat, amitől a gyomrom görcse rándult.

- E-engem? - hebegtem már totálisan vörös arccal.

- Téged - bólintott, megerősítve az elhangzottakat.

Ebben a pillanatban történt az, hogy nem bírtam tovább. Egyszerűen felpattantam a helyemről, majd minden további szó nélkül kirohantam a fagyizóból, hátrahagyva Jun Hee-t és SeHunt is. Mindent. Egészen hazáig rohantam, lassan már sírva fakadtam. Megijedtem. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre, olyan hirtelen ért minden, hogy túl sok volt. Nem bírtam tovább, úgy éreztem, ha egy perccel tovább kell néznem SeHunt, elsírom magam. Túl nagy volt a nyomás...

Még mindig alig tudtam feldolgozni, hogy ez történt velem. Alig tíz perc alatt olyat fordult velem a világ, mint soha. Nem, akkor sem tudtam elfogadni a tényt, hogy egy sráchoz vonzódom. Bármennyire is próbáltam nem gondolni erre, nem bírtam kiverni a fejemből SeHunt. Túlságosan is az elmémbe vésődött a pillantása. A szavai, a hangja, az illata. Ő maga...

M-meleg lennék?

***

Másnap reggel nagyon rosszul ébredtem. Fájt a szemem a sok sírástól, valamint a fejem is hasogatott. Semmi kedvvel másztam ki az ágyból, majd szedtem magam rendbe a fürdőben. Igaz, nem sokat segített a hideg víz, valamivel mégis jobban éreztem magam. Nagyon sóhajtva mentem vissza a szobámba, majd nem sokat válogattam a ruhák között, egyből a feketék felé nyúltam, aztán magamra rángattam az első kezem ügyébe kerülő darabokat. Kicsit megigazítottam a hajamat, felkaptam a táskámat, majd lefelé vettem az irányt a konyhába.

Meglepődtem, mikor friss kávéillat terjengett a földszinten. Amint beléptem, meggyőződtem róla, hogy nem tévedtem, anyám ott ült a hatalmas konyhaasztalnál, kezében egy csésze kávé, közben pedig egy magazint olvasott. Rám sem pillantott, nekem pedig ezen a reggel megszólalni sem volt kedvem, pedig tudtam, hogy ezt nem kellene. Mégis, szó nélkül léptem oda a hűtőhöz, majd vettem ki belőle a megfelelő dolgokat a reggelimhez, amihez ugyan nem volt sok étvágyam, tudtam, hogy muszáj valamit ennem.

- Nem tűnt fel, hogy itt ülök? - hallottam meg szinte azonnal anyám gúnyos kérdését.

- De - feleltem kurtán.

- Beszélj hozzám tisztelettel, az anyád vagyok, nem pedig a haverod! - kiabált rám egyből, mire kicsit meglepődtem.

- Jó reggelt - húztam el a számat, de továbbra sem néztem rá.

- Eddig jó volt. - Szinte láttam magam előtt, ahogy egy fintorra húzta a száját.

Nem törődtem vele. Ma valahogy nem érdekelt, még az sem, hogy kiabált velem, amit eddig soha nem tett meg. Ő mindig az a csendes gyilkos típus volt. Inkább csak élvezte nézni, ahogy apám megvert engem, gúnyosan beszélt hozzám, mintha azt akarná velem éreztetni, hogy ő van fölényben. Ő volt az anyám, mégsem éreztem azt, hogy ennek örülnöm kellene. Volt egy bizonyos pont, ahol elromlott minden, onnantól kezdve vált ilyenné. Soha nem kérdeztem meg, mi történt, bár egyértelmű, hogy nem is válaszolna rá.

- Hol voltál tegnap délután? - Meglepett a hirtelen kérdése, így felé fordultam, de ő csak olvasta tovább a magazint.

- Találkoztam valakivel - válaszoltam őszintén.

- Csak nem azzal a szőke barátoddal? - fordította felém a fejét egy rideg mosoly kíséretében.

- Nem, egy lánnyal mentem el fagyizni - néztem a szemébe, ami ugyan olyan érzelemmentes maradt, mint mindig.

- Persze, még el is hiszem - rántotta fel a szemöldökét. - Jobban el tudom rólad képzelni, hogy pasikkal találkozgatsz, mint lányokkal!

És itt volt az a pont, hogy elmenekültem otthonról. Megint. Miközben végig azon zakatolt az agyam, hogy mennyire beletrafált a közepébe anyám.

***

Dühös voltam. Mérhetetlenül dühös, de egyáltalán nem Jun Hee-re, SeHunra vagy anyámra. Nem, magamra voltam dühös. Gyáva voltam, megfutamodtam, pedig nem kellett volna. Nem mintha el mertem volna mondani anyámnak, hogy talán tényleg úgy van, ahogy gondolja. Még mindig féltem tőle, de azt hiszem, kicsit jól esett vele így viselkedni. Már csak attól tartottam, hogy elmondja apámnak. Vele tényleg nem tudnék ilyen lenni, bármennyire is gondolom azt, hogy képes vagyok rá.

Túl sok volt. Mikor tegnap elhívott Jun Hee fagyizni, eszem ágába sem jutott, hogy ennyi mindent megváltoztat majd a délután. Azt hiszem, abba már beletörődtem, hogy vonzódom egy sráchoz, de ettől valamiért nem tartottam magam... Melegnek. Elvégre, eddig soha nem néztem meg a srácokat, ma pedig külön figyelmet fordítottam nekik, de egyiknél sem éreztem azt, mint SeHunnál. Fogalmam sem volt, hogyan csinálta, de ha már rá gondolok, szinte azonnal remegni kezd a lábam. Nem mintha valaha is találkoznék vele újra...

- Oppa, szia - ült le mellém Jun Hee mosolyogva, mire felé fordultam. - Minden rendben?

- Persze, jól vagyok - erőltettem az arcomra egy kis mosolyt.

- Nem úgy látom - biggyesztette le az ajkait. - Ha a tegnapi miatt...

- Úristen! - szaladt ki a számon azonnal. - Ne haragudj, hogy csak egy szó nélkül elrohantam, de...

- Micsoda? - lepődött meg a lány, majd összeráncolta a szemöldökét. - Nekem az az idegen srác, aki odajött hozzánk, azt mondta, hogy kaptál egy fontos hívást anyukádtól, azért kellett elmenned. És hogy üzenje meg, nagyon sajnálod, majd legközelebb jobban figyelsz, valamint pénzt is hagytál az asztalon, ha esetleg még venni akartam volna valamit, amit ide adott nekem. Úgyhogy ne aggódj, nem haragszom - mosolyodott el.

Pár másodpercig ledöbbenve figyeltem Jun Hee-t. Tényleg ezt csinálta volna SeHun? Megtette volna értem, holott nem is ismer, csak hogy Jun Hee ne legyen rám dühös? Valójában ennyire meg szeretne ismerni? Akaratlanul is, de egy apró mosoly kúszott az ajkaimra, amit próbáltam elrejteni, de nem sikerült. Azt akartam hinni, hogy szimplán csak baráti gesztusból tette, nem akartam belemagyarázni semmit, valahol mélyen mégis ott volt a gondolat, hogy azért tette, hogy ezzel tartozzam neki és vissza tudjam fizetni. Oh SeHun, miért kell ennyire felforgatnod az életemet?

- Na, máris jobb, ha mosolyogsz - billentette oldalra a fejét Jun Hee.

- Köszönöm - néztem rá hálásan.

- Mégis mit, Oppa? - pislogott kíváncsian.

- Hogy elmondtad - mosolyodtam el, majd nem sokat gondolkodva, gyorsan megöleltem.

Jun Hee viszonozta a gesztust, ami csak pár másodpercig tartott, aztán bejött a tanár, így inkább arra figyeltünk. Ami nem volt könnyű. Szerettem volna valakivel megbeszélni ezt az egész dolgot. Azonnal eszembe jutott Kris, de hát, csak nem mehetek oda hozzá azzal, hogy azt hiszem, vonzódok egy sráchoz. Mégis hogyan nézne rám utána? Nem tudnám elviselni, ha megundorodna tőlem, már képtelen lennék nélküle élni. Szükségem van rá, hiszen ő a legjobb barátom. De ezt akkor sem mondhattam el neki, hiszen... Hiszen ő is srác, a srácok pedig elítélik a melegeket.

Ugyan itt volt Jun Hee, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne neki elmondani. Elvégre, még tegnap majdnem megcsókolt, azon gondolkodtam, hogy mennyire jó páros lennénk, erre most a szemébe mondanám, hogy tetszik egy srác. Szegény talán fel sem fogná. Nem akarom megbántani őt, még akkor sem, ha nem érez irántam semmit. Azt meg főleg nem akarom, hogy emiatt kerüljön, mert nagyon rendes és aranyos. Örülök, hogy megismerhettem őt.

Óra végére már azt hittem, hogy megőrülök. Az agyam folyamatosan kattogott a témán, nem tudtam leállítani, képtelen voltam az órára koncentrálni, ami nem volt éppen a legjobb. Kicsit deja vu-m volt, hiszen megint csak két tűz között őrlődtem. Az, hogy megjelent az életemben SeHun, teljesen felkavart mindent. Vonzódni kezdtem hozzá már a legelső pillanatban, amit nem értettem. És többek között, fogalmam sem volt, hogy kinek mondhatnám el az egészet. Össze voltam zavarodva. Túl sok volt ez így egyszerre. Nem akartam semmi mást, csak Kris ölelő karjait, mert ott mindig megtalált a megnyugvás.

Mikor megszólalt a csengő, megkönnyebbültem sóhajtottam egyet. Mindenki a kijárat felé vetette az irányt, és mikor Jun Hee felém fordult, csak megráztam a fejem, jelezve neki, hogy menjen nyugodtan. Összepakoltam, majd én is elindultam az ajtó felé. Amint kiléptem, megpillantottam Krist, mire egyből elmosolyodtam, majd úgy üdvözöltem. Jó volt látni, úgy éreztem, már egy év telt el azóta, hogy nem láttam, pedig csak tegnap délután találkoztunk utoljára.

Egy pillanattal később már erősen magához ölelt, mire kiszakadt belőlem egy sóhaj, majd viszonoztam a gesztust. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, túl jól esett. Ekkor felnyitottam a szemeimet, viszont abban a pillanatban minden egyes porcikám megfeszült, amint megláttam, hogy ki állt Kris háta mögött. Erre persze barátom azonnal elengedett, szinte belemászott a képembe, de nem hallottam semmit, pedig érzékeltem, hogy beszélt. Csakis egyvalakire tudtam koncentrálni, az pedig egyedül Oh SeHun volt.

- Szia, Tao - köszönt nekem mosolyogva, majd közelebb lépett hozzám, ezzel azt elérve, hogy Kris teljesen elengedjen.

- Sz-szia... - nyögtem ki nagy nehezen, hiszen el sem bírtam képzelni, hogyan került ide, ráadásul miért Kris-el volt.

- Beszélhetnénk? - billentette oldalra a fejét, mire láttam, hogy Kris keze ökölbe szorult.

- M-mondd nyugodtan - zavaromban már dadogtam is.

- Négyszemközt - hangsúlyozta ki, végig a szemembe nézve, mire bennem rekedt a levegő.

Tisztán láttam, ahogy Yifan ökölbe szorított keze remeg, de nem mertem az arcára nézni. SeHun továbbra is csak mosolygott rám, én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek. Menjek el SeHunnal, vagy maradjak Kris-el, hogy kiderítsem, mi a baja? Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld alattam, én pedig tűnnék el örökre.

SeHun vagy Kris?



(MUHAHAHA, szerintetek kit fog választani Tao? ;D
Ez most itt a nagy kérdés, természetesen jöhet más is, kíváncsi vagyok, mit indított el bennetek a fejezet, mert biztos, hogy valamit igen. :D És tudom, hogy megint gonosz voltam, de ezt most muszáj volt így, ne haragudjatok. ^^" Ugyan kicsit összekuszáltam még magamban is a dolgokat, de bizonyára nekem egyszerűbb kihámoznom valamit belőle, mint nektek. ^^
Egyébként lehet szeretni, megírtam nektek, ahelyett, hogy mentem volna aludni. >< Holnap... Pontosabban ma (0:13 van), 5-kor kelek, szóval örülhettek neki. ^^"
Szóval, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, nagyon várom őket, mind itt, mind facbook-on~ *Q*
Chuu~ ^^)