39. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Nos, ELŐSZÖR is: Az előző fejezethez azért nem írtam kis "monológot", mert nagyon siettem, és már késő is volt, fáradt is voltam, de gondoltam, majd másnak pótolok. xD Nos, nem így lett, mert elment a netem, és azóta csak MA csinálták meg délután, szóval még semmire nem volt időm. >< Egyébként a fejezet már elég régen kész van, gondoltam, megleplek titeket vele, remélem, örültök, hogy ahhoz képest elég hamar jött~ :3

MÁSODSZOR: Az előző fejezethez kapott véleményeket természetesen elolvastam, nagyon szépen köszönöm őket, amint tudok, válaszolok rá, csak a hét többi napján nem nagyon leszek elérthető, de igyekszem velük~ *-* Bár furcsa lesz úgy, hogy már itt van a fejezet, mindegy. :'D

HARMADSZOR: Ez a fejezet jó hosszú lett, aki pedig érzékeny, annak ajánlom előtte, hogy tankoljon fel zsepivel... TwT Sajnálom, csak... Ennek ilyennek kellett lennie. ^^"

NEGYEDSZER: Csak azért ide linkelem, előre, mert tudom, hogy ha a végére linkelném, nem vennétek észre az idegtől. xD Szóval, Bomival elkezdtünk írni egy szerepezést (KrisHan), ő feltette a blogjára, már az 1-2 fejezet olvasható, tessék oda is írni a véleményeket. ;) http://bomineko.blogspot.hu/2014/07/stay-with-me-bevezetes.html

UTOLJÁRA: Jó olvasást~ ^^)

39. fejezet

Tao POV

Őszintén szólva, egyáltalán nem akartam összeveszni Kris-el. Butaságnak tartottam olyan dolog miatt veszekedni, amihez valójában semmi közünk. SeHun és LuHan szakítottak, ez ellen nem tudtunk mit tenni, ezt pedig Kris-nek is be kellene látnia. Alig hittem el, mikor kimondta azt a mondatot… Fájt, piszkosul, így nem is bírtam tovább ránézni. Pont ő vágta a fejemhez, aki pontosan tudta, hogy már semmit nem jelentett számomra SeHun. De mégsem ez fájt a legjobban, nem is az, hogy előtte bántotta SeHunt, hanem a hangsúly, amivel mondta. Olyannyira gúnyos volt, mintha csak azt érzékeltette volna velem, hogy amiért megértettem SeHunt, azzal LuHan ellen voltam. Nem értettem, miért, hiszen nem tudhatta, hogy SeHunnie is nagyon össze volt törve, csak ő nem mutatta ki, mint LuHan.

Megbántott, és ez volt a legrosszabb. Szerettem őt, mindennél és mindenkinél jobban, de nem gondoltam volna, hogy pont ő fog nekem ilyet mondani. Még ha kicsúszott is a száján, és azonnal megbánta. Nem haragudtam rá, tényleg nem, csak azok után, amik reggel történtek, hogy elmeséltem neki, hogy mit álmodtam, nem számítottam rá. Egyáltalán, lehetett ilyenre számítani? Nem hinném. Mégis úgy éreztem, hogy helyesen döntöttem, mikor ott hagytam. Talán belátja majd, hogy ez sokkal jobban fájt, mint eddig bármi. Könnyeimet letöröltem, majd vettem egy mély levegőt, így indultam vissza a mosdóból az osztályterembe.

Igazából, azt sem értettem, LuHan miért nem árulta el Kris-nek az igazat, hiszen a legjobb barátja. Talán nem bízott meg benne? Vagy csak nem akarta, hogy Kris azt higgye, ő csak egy pótlék volt SeHun számára? Hogy ezzel gyengének mutassa magát, kevésbé értékesnek, mert eldobta magától SeHun? Nem tudtam, érdekelt volna ez a magyarázat, de egyelőre nem akartam ezzel foglalkozni. Tényleg láttam LuHant, igaza volt, hogy össze volt törve, de… Én továbbra is kitartok amellett, hogy SeHun jól döntött. Hiszen ha vele maradt volna, azzal csak még jobban bántotta volna. Nem szereti őszintén, vagyis nem tiszták az érzelmei. Ezért szakított vele, mert erre rájött, Kai csókja miatt. Teljesen logikus, én is így tettem volna a helyében. Nem értettem, ezek után mi volt a probléma… És emiatt vesztünk össze Kris-el, pontosabban, bántott meg engem. Nem akartam erre gondolni.

Végül bementem a terembe, ahol már jó páran voltak, hiszen mindjárt kezdődött az utolsó óra. SeHun is ott ült a helyén, és ahogy haladtam felé, felnézett a szemembe. Ismét elrejtette minden érzelmét, mind az arcáról, mind a szeméből. Egy halovány mosolyt küldtem felé, amit nem viszonzott, és volt is egy tippem, hogy miért nem. Leültem mellé, mire ő csak bámulni kezdett, de egy szót sem szólt. Térlátásomnak köszönhetően jól láttam, hogy arca megfeszült, ahogy az enyémet tanulmányozta. Biztosan észrevette, hogy sírtam, hiszen vörösek voltak a szemeim, még egy vak is látta volna. Pont SeHun nem… Mit is gondoltam? Ám mielőtt megszólalhattam volna, Chen lepattant az előttünk ülő lány mellé, felénk fordulva, mire szerencsétlen csak kimenekült a teremből, de egyikünk sem foglalkozott vele.

- Na, mi a pálya, fiatalok? – vigyorgott JongDae, mire SeHun ránézett, én pedig továbbra is az ölembe bámultam. – Hű, gyászoltok? Nagyon fagyos errefelé a hangulat…

- Élünk – rántotta meg a vállát egyszerűen a mellettem ülő. – És te? Miért nem XiuMinnel vagy?

- Együtt ebédeltünk – vigyorgott ismét a srác. – De elment, mert valami dolgozatot írnak, és arra kell készülnie – legyintett.

- Hm. – SeHunt ezek után hidegen hagyta a másik, ismét engem bámult, ami már kifejezetten zavart.

- Jól vagy, Zitao? – fordult most felém az idősebb. – Meg sem szólaltál eddig, minden oké?

- Persze – mosolyodtam el gyéren, majd egy pillanatra ránéztem. – Semmi bajom.

- Oh, akkor… Azt hiszem, megyek… – mutatott ujjával a háta mögé, de aztán közelebb hajolt, és elkomolyodva suttogni kezdett. – De ne higgyétek, hogy nem tudom, hogy te, SeHun, szakítottál LuHannal, te pedig, Tao, most sírtál valami miatt…

Ezek után ismét elvigyorodott, majd vidáman elköszönt, és ő is elhagyta a termet. Csak tátott szájjal néztem az alacsony srác után. Oké, az még érthető, hogy észrevette, sírtam, na de honnan tudta, hogy SeHun és LuHan már nincsenek együtt? Kíváncsian SeHunra néztem, aki szintén az ajtó felé bámult, ahol utoljára láttuk Chent. Nyeltem egyet, majd újra az ölemben pihenő kezeimet kezdtem el bámulni. Talán… Talán hiba volt úgy ott hagynom Kris-t. Elvégre, ha belegondoltam, hogy SeHunék milyen komoly dolog miatt szakítottak, míg a mi problémánk milyen apróság, és talán ez neki is fájt, hogy nem hallgattam meg… Minden bizonnyal nem kellett volna megsértődnöm. De mégis nagyon fájt, nem bocsáthattam meg neki csak úgy.

- Csak azt ne mondd, hogy Kris miatt – hallottam meg hirtelen SeHun csendes hangját mellőlem.

- Tessék? – fordultam felé összezavarodva. – Nem értem, ne haragudj.

- Kris miatt sírtál? – nézett egyenesen a szemembe, mire egy pillanatra még a szavam is elakadt, a fejemet pedig ismét lehajtottam, amiből egyértelműen rájött, hogy igen. – Tao, ha miattam vesztetek össze, akkor…

- Nem! – vágtam közbe egyből, visszanézve rá. – Mármint, nem azért, hogy beszélgetünk.

- Akkor? – kérdezett rá konkrétan, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy elmondjam-e vagy sem.

- Én… – néztem a szemébe, amiben őszinte kíváncsiság volt. – N-ne haragudj, de nem szeretném elmondani

- Rendben, de csak hogy tudd… – emelte fel a mutatóujját, majd halálosan komolyan a szemembe nézett. – Ha még egyszer megsirat téged, nem állok jót magamért.

- Köszönöm – mosolyodtam el. – De nem lesz rá szükség.

SeHun erre nem válaszolt, csak bólintott egyet, majd előszedte a cuccait, hiszen már csak pár perc volt az óra kezdetéig. Én is követtem a példáját, de közben végig azon gondolkodtam, amit mondott. Voltaképpen, SeHun soha nem akart nekem rosszat. Nem bántott meg, kedves volt velem és anélkül is tudtam, hogy bármikor számíthatok rá, hogy nem mondta. Nem kellettek hozzá szavak, éreztette velem, ez pedig nagyon sokat jelentett nekem. De más részről… Kris volt a barátom, őt szerettem, vele voltam együtt, ő tartott a földön, hogy ne repüljek el a boldogságtól. Mégis ő bántott meg, az a személy, akit a világon a legjobban szerettem. Mégsem haragudtam rá. Valahol azt olvastam, hogy azokat bántjuk a legkönnyebben, akiket szeretünk. Kris talán pont beleesett ebbe a csapdába. Én pedig nem hibáztattam érte. Ezekkel a gondolatokkal határoztam el, hogy óra után megkeresem, és mindent tisztázok vele.

*

Arra viszont nem számítottam, hogy egy telefonhívás keresztülhúzza a tervemet. Nagyon meglepődtem, mikor anyám hívott, és közölte velem, hogy suli után azonnal menjek haza, nem érdekli, milyen dolgom van, vagy ha menni akartam valahová. Ugyan az utóbbi időben nem nagyon érdekelt, mit mondott, most a hangjában volt valami… Furcsa. Más. Amit nem tudtam hová tenni. Ha pedig még a reggel történteket is hozzátettem, akkor egyből rájöttem, hogy itt valami baj lesz. Így lemondtam arról, hogy beszéljek Kris-el, bármennyire is nem tetszett a gondolat, majd elköszönve SeHuntól és Chentől, hazafelé siettem. Közben végig azon járt az agyam, hogy vajon mit akarhattak tőlem. Talán köze lesz ahhoz a reggeli nőhöz? Még mindig a szemem előtt volt az arca, ahogy rám nézett…

Próbáltam nem kombinálni, de nehezen ment. Anyám nem gyakran hívott fel, ha pedig mégis, csak azért, hogy lekiabálhasson egy kicsit, vagy számon kérje rajtam a késést. Ezért is volt furcsa most ez a hívás. A hangja sem volt olyan hideg, kemény és határozott, mint mindig. Mintha még egy kicsit meg is remegett volna, mikor azt mondta, menjek haza. De ezt pedig abszurdnak tartottam… Pont anyámnak remegett volna meg a hangja, mikor régebben azt is csak ridegen mosolyogva nézte végig, ahogy apám megvert? Lehetetlennek tűnt, de mégsem hittem azt, hogy beképzeltem magamnak. Ahhoz túl erős volt ez a megérzés, süket pedig nem voltam.

Amikor a házunk elért értem, csak akkor tűnt fel, hogy egy idegen autó állt ott. Nem egy drága autó volt, mint mikor nagyon ritkán, apám munkatársa vagy bárki más ellátogatott hozzánk. Egy egyszerű, aranyos kis kocsi volt, és esküdni mertem volna rá, hogy nő a sofőrje. És ezt nem a narancssárga színből, hanem az autó kivitelezéséből vettem le. Vajon ez reggel is itt állt? Annyira rohantam, hogy nem is figyeltem… Végül csak megráztam a fejem, majd lassan, mintha a kivégzésemre mentem volna, benyitottam a házba. Nem hallottam beszélgetést, így gyorsan levettem a cipőmet, majd anélkül, hogy tudtam volna, kivel fogok szembeállni, megigazítottam magamon a ruhákat. Még a hajamat is piszkáltam egy kicsit, mikor rájöttem, hogy van tükör is az előszobában. Ezek után vettem egy mély levegőt, és elindultam a nappali felé.

Meg is találtam ott őket. Pontosabban, anyámat, apámat, és azt a reggeli nőt. Ahogy beléptem, most csak apám, és az idegen nő nézett rám. De mikor apám szemeibe néztem, teljesen ledöbbentem. Olyasmit láttam bennük, amit eddig sohasem. Talán… Őszinte megbánást, sajnálatot és… Szeretetet? Lehetetlen. Apám, aki eddig mindig csak vert, aki teljesen elhidegült tőlem, akinek csak azért kellettem, hogy átvegyem majd a cégét a későbbiekben, most kifejezetten úgy bámult rám, mint aki csak most jött rá, hogy valójában a fia vagyok, nem pedig egy kis senki, akinek eddig tartott. Nem bírtam tovább nézni, így az idegen nőre tévedt a tekintetem, aki csak mosolygott rám, de olyan büszkén, mintha… Nem is tudom. Azt sem tudom, honnan tudtam, hogy úgy nézett rám, nem igazán volt részem büszke pillantásokban, mégis éreztem.

De ahogy tovább figyeltem az idegen nő arcát, annak ellenére, hogy nagyon meggyötört volt, valamint pár mély ránc is húzódott a homlokán, nagyon hasonlított anyámra. Még ha ő mindig is ki volt sminkelve, és sokkal fiatalabbnak tűnt ennél az idegen nőnél… Egyre zavarosabb volt minden. Apám, aztán az a pillantás, most meg ez a hasonlóság… Most már tényleg elmagyarázhatta volna valaki, hogy mi folyik itt, mert nagyon érdekelt. Ugyan éreztem, hogy nem lesz kellemes a beszélgetés, mégis tudni akartam. Elvégre, én is a család tagja voltam, bármennyire is utáltak a saját szüleim.

- Szia, Tao – szólalt meg az idegen nő, majd mikor megrökönyödve ránéztem, szomorúan elmosolyodott.

- Honnan…? – kérdeztem volna, ám anyám közbevágott.

- Honnan tudja a neved? – kérdezte halkan, mire ránéztem, és bólintottam. – Onnan, hogy ő az igazi édesanyád.

- Tessék? – kérdeztem vissza azonnal, majd az idegen nőre kaptam a tekintetem, aki immár csak könnyes szemekkel figyelt engem.

- Jól hallottad, ő az édesanyád, nem pedig én. – Ahogy a szemembe nézett any… Ki is?

- Nem hiszem el – ráztam a fejem, majd egy nagyot nyeltem. – Mégis hogyan? Ez… Lehetetlen. Miért pont most? Eddig hol volt? Miért titkoltátok el előlem? Ha nem is te vagy az anyám, akkor hogy kerültem ide? Talán örökbe fogadtatok? Ő sem az igazi apám? Végig hazudtatok nekem? Miért? Miért tették ezt velem? Az egész életemet tönkretettétek, végig azt hittem, hogy a szüleim utálnak, erre kiderül, hogy… Nem is ti vagytok!

- Tao, nyugodj meg, engedd, hogy elmagyarázzuk, kérlek – állt fel az idegen nő, majd felém lépett egyet.

- Nem! – kiabáltam hangosan, könnyes szemekkel. – Mégis hogy várhatja el, hogy csak úgy, tizennyolc év után felbukkan, minden előzmény nélkül, és elfogadom magát? Hol volt eddig? Nem szeretett és eldobott magától, amint megszülettem? Miért nem kellettem magának? Talán tönkretettem az életét? Vagy… Egyáltalán szeretett engem valaha is? Miért? Én… Nem tudom elhinni, ez…

Annyira hirtelen történt minden. Nem tudtam felfogni. Tudtam, hogy nagyon tiszteletlen voltam az igazi édesanyámmal, de nem tudtam másképp kifejezni, hogy mennyire össze voltam zavarodva. Tizennyolc évig hazugságban éltem… Szóval apám ezért vert folyamatosan, mert valóban nem voltam a fia, ahogy anyám is ezért utált. De… még mindig nem tudtam elhinni. Hogy lehetett, hogy ez a nő csak úgy beállított ide, és bevallottak nekem mindent? Könnyeim közül… Már azt sem tudtam, kit, hogy nevezzek! Eddig szüleimnek hitt emberekre néztem, de „anyám” nem nézett rám, fejét lehajtva tartotta, a kanapé szélét markolta, mindig tökéletes arca most megviseltnek tűnt. „Apám”… Ő pedig továbbra is csak engem bámult, olyan bánatos arccal, hogy legszívesebben rákiáltottam volna, hogy nem neki hazudtak tizennyolc évig, most aztán bámulhatott rám. Nyeltem egy hatalmasat, majd végül a nőre néztem, akinek szintén könnyes volt a szeme még mindig.

- Félre érted az egészet, Tao – rázta a fejét, majd megindult felém, és egyik kezemet megfogta, majd gyengén megszorította, aztán a szemembe nézett. – Mindig is szerettelek téged. Már az első pillanattól kezdve, hogy megfogantál bennem.

- Akkor mégis miért? – kérdeztem halkan, könnyeimmel nem törődve.

- Nem én dobtalak el magadtól, hanem elvettek tőlem – magyarázta, de még mindig nem értettem semmit. – Ez bonyolult és nagyon zavaros, úgyhogy, kérlek, ülj le velem, és hadd magyarázzunk el neked mindent, rendben?

- Jól van – adtam meg magam végül, majd leültem a kanapéra az… Édesanyám mellé.

- Nem örökbe fogadtak, Tao – rázta a fejét kedvesen anya, majd elmosolyodott. – Az igazi apukád… Itt ül a kanapén előtted.

- Tessék? – kiáltottam rémülten, majd rákaptam a tekintetem, ő pedig továbbra is úgy nézett rám, hogy rendesen hányingerem volt tőle. – Nem! Ez hazugság! Egész ideáig úgy bánt velem, mint a kutyával, emberszámba sem vett, mégis hogyan tehette, ha én vagyok a fia? Nem, én ezt nem tudom elhinni.

- Nem tudtam, hogy te vagy a fiam – szólalt meg hirtelen apám, mire a szemébe néztem. – Ha tudtam volna, hogy te a fiam vagy, soha nem tettem volna ezeket a dolgokat veled… Sajnálom, Tao, őszintén sajnálom. Bocsáss meg nekem, kérlek.

Ahogy ott ültem a kanapén, olyan hevesen dobogott a szívem a döbbenettől és a félelemtől, mint még soha. Ez egyszerűen lehetetlennek tűnt. Úgy éreztem magam, mint akit egész életében elárultak és kihasználtak volna. Talán valami átverés az egész, viccelnek velem, vagy apám így akart még jobban gúnyt űzni belőlem. De mégis… Ahogy ránéztem, olyan őszintének tűnt az a megbánás a szemében. Ez a nő pedig itt mellettem… Valóban az édesanyám lenne? Hiszen olyan szeretettel nézett rám, hogy a szívem mintha tudta volna, hogy ismerem őt, csak az eszem nem akarta felfogni. Tényleg lehetséges lenne? Ez a valóság? Megtörténhet egyáltalán ilyesmi?

- Én – kezdtem bele. – Nem tudom, mit higgyek, össze vagyok zavarodva, ez… Annyira hirtelen történt minden… Felfogni is nehéz…

- Nem ez a lényeg most – szorította meg ismét a kezem a mellettem ülő, mire ránéztem, ő pedig kedvesen elmosolyodott. – Én Hui Fen nővére vagyok, Hui Fang. Azért kerültél hozzá, mert a szülés után depressziós lettem. Ez egy természetes dolog volt, de sajnos én olyan dolgokat csináltam, amik rád nézve veszélyesek voltak. Így az orvosok megállapították, hogy kezelni kell a depressziómat, és nem tarthatlak meg téged. Az egyetlen élő rokonom a húgom volt, így a bíróság elhelyeztetett náluk. Mindemellett, apád soha nem tudta, hogy én terhes lettem tőle. Hogy is mondjam… Csak egy kaland volt, így azt sem tudta, hogy a kisfiú, akit elhelyeztek náluk, a valódi fia.

Teljesen sokkosan hallgattam a történetet. Akkor voltaképpen… Egy félresikerült kaland voltam. Nem terveztek, csak úgy jöttem, és ha tehette volna az anyám, simán elvetethette volna a terhességet. Ő mégsem tette, megszült, szeretett, csak aztán… Elvettek tőle? Olyan lehetetlennek tűnik az egész… Miért pont én? Miért pont most derült ki? Miért így? Hogyan történhetett ez? Miért csak tizennyolc év után bukkant fel az igazi anyám? Apámnak pedig soha nem jutott eszébe, hogy megkérdezze, ki a nővére anyámnak? Nem, ez így… Abszurd, annyira… Nem bírtam elviselni, ahogy immár mind a hárman engem bámultak. Túl sok volt, pedig volt egy olyan gyanúm, hogy ezzel még nem fejezte volna be a mesét anya.

Mégsem bírtam tovább, felpattantam mellőle, mire apám és ő kétségbeesetten, míg… Hui Fen szomorúan nézett rám. Ez pedig megállásra késztetett. Ahogy felidéztem, hogyan viselkedtem vele… És ahogy ő velem. Igazából, régebben tényleg éreztem, hogy szeretett, csak ahogy idősödtem, többé nem láttam rajta. Mégis ő volt az, aki magához vett. Hiszen megtehette volna, hogy árvaházba küld, és nem vállalja a nevelésemet. Biztos nem lehetett könnyű egyik pillanatról a másikra egy csecsemővel. „Ezt te nem értheted, Tao...  Soha nem fogod megérteni.” Szóval akkor ezért mondta azt, mikor azt vágtam a fejéhez, hogy soha nem nézett rám fiaként. Ezért? Mert valóban nem voltam a fia?

- Bizonyára az is érdekel, hogy miért csak most bukkantam fel – mondta hirtelen anya, mire a szemébe néztem egy pillanatra, de utána tovább figyeltem Hui Fent.

- Igen – mondtam végül. – Aztán kérdeznék… Valamit.

- Persze – bólintott, mire visszaültem mellé, még mindig sokkosan, csak próbáltam leplezni. – Szóval, az orvosok diagnosztizáltak nálam egy betegséget, ami halálos is lehetett volna, de kigyógyultam belőle, hála a korai észrevételnek. Évekbe telt, mire felépültem. Tudod, sokszor eszembe jutottál, de nem mertelek keresni… Aztán talán egy hónappal ezelőtt felvettem a kapcsolatot a húgommal. Ő mondta el, hogy nem tudod, hogy nem ő az igazi anyukád. Csak tudod… Ezek után egyre kíváncsibb lettem. Hiszen eltelt tizennyolc év, én pedig szerettelek volna megismerni, látni…

- Nem – ráztam meg a fejem, közbevágva, mire meglepetten pislogott rám anya. – Ez túl sok nekem. Ne várd el tőlem, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy megszeresselek, hiszen… Tizennyolc év sok idő, végig abban a hitben éltem, hogy ők itt a családom, a szüleim, erre kiderül, hogy… Apám csak azért bánt velem így, mert nem tudta, hogy valójában a fia vagyok, any… Vagyis Hui Fen pedig… Semmi közöm hozzá igazából. Nem, ne kérd, hogy ezt lenyeljem, adj időt, mert ez így…

- Nem lehet gyerekem – mondta hirtelen nevelőanyám, mire teljesen ledöbbentem, ő pedig sóhajtott egy mélyet, majd a szemembe nézett. – Nem lehet gyerekem, ezért vettelek magamhoz. Úgy éreztem, ez egy új lehetőség, hogy legyen egy családunk. De apád nem így gondolta… Ő soha nem szeretett téged, és mikor sok évvel ezelőtt kiderült, hogy nem lehet közös gyerekünk, eltávolodtunk egymástól, és még annyi időt sem töltött veled, mint előtte. Én szerettelek, tényleg, de miután… Ez történt, kellett valaki, akit hibáztathattam azért, hogy így alakult az életem. Ez pedig te voltál. Megutáltalak, hiszen miattad a férjem sem nézett már rám úgy, mint előtte… De nem a te hibád volt, Tao… Nem tehetsz semmiről, te csak… Egy áldozat vagy a felnőttek harcában.

Amint befejezte eddig az anyámnak hitt nő a beszédet, tényleg nem bírtam tovább. Azonnal felugrottam, majd minden további nélkül rohantam fel a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót. Kitört belőlem a hangos zokogás. Hiszen… Ez csak egy szerencsétlen véletlen. Csak azért történt mindez, mert… Hui Fennek nem lehet gyereke. Annyira… Már gondolkodni sem tudtam. A fejem tele volt ezekkel a gondolatokkal. Én csak áldozat voltam, nem tehettem semmiről… Hogyan is mondhatta ezt, mikor az egész életemet meghatározta, hogy úgy bántak velem? Megértettem őt, de mégis haragudtam rá. Őrülten. Hiszen a tüske mindig is a szívemben marad, bármennyire is megbánta a tetteit. Apám pedig… Undorító ember. Még akkor is, ha bocsánatot kért. Hiszen minden apróság miatt megvert! Csak azért, mert azt hitte, nem a saját fia vagyok… Hogy tehette? Egyáltalán normális egy embert csak úgy megverni? Még akkor is, ha a törvény szerint te vagy a szülője?

Hangosabban kezdtem zokogni, de nem gondolkodtam túl sokat, hogy mi legyen ezek után. Igaz, alig láttam valamit a könnyeimtől, de megfogtam egy nagyobb hátizsákot, beledobáltam néhány ruhát, aztán úgy, ahogy voltam, lerohantam a lépcsőn. Nem törődtem a kiabálásokkal, hogy maradjak és beszéljük meg. Nem akartam több magyarázkodást hallani. Az sem érdekelt, hogy édesanyám is ott volt. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre láthassam Kris-t, hogy magamhoz öleljem, és kisírhassam magam a vállán. Most nagyobb szükségem volt rá, mint bármikor máskor. Azt hiszem, nagyon lesokkoltak a dolgok, de végig rohantam, azon csodálkoztam, hogy nem ütött el egy autó, vagy valami, mert oda sem figyeltem.

Mikor végre odaértem, vártam egy kicsit, hogy megnyugodjak annyira, hogy ne lássa rajtam, totálisan meg vagyok rémülve. Letöröltem a könnyeimet, majd végül becsöngettem. Alig vártam, hogy ajtót nyisson, szerettem volna egyből a nyakába vetődni, még annak ellenére is, hogy délután mi történt. Mintha csak ezer éve történt volna az, hogy megbántott! Most nem tudott érdekelni, nem akartam ezzel a kis problémával foglalkozni. De amikor ajtót nyitott, annyira meglepődött, hogy mégis meggondoltam magam. A haja kócos volt, a ruhái gyűröttek, és úgy nézett rám, mintha egy nem kívánatos vendég lettem volna.

De nem érdekelt, már tettem is felé egy lépést, hogy megöleljem, mikor meghallottam LuHant, majd amint megpillantottam, hogy félmeztelenül lépett ki a konyhából… Összeállt a kép. Pontosabban, elképzelni sem bírtam, hogy mit művelhettek, de… Talán ha nem éppen ilyen állapotban lettem volna, meghallgattam volna, és nem törődtem volna a fájdalommal. De most nem akartam ezt. Ugyan Kris magyarázkodni próbált, de úgy éreztem, elárult. Mérhetetlenül fájt, mikor megláttam LuHant a házban úgy. Nem akartam neki olyanokat mondani, sem pedig elrohanni, hiszen azért mentem, hogy megvigasztaljon, de már azt sem tudtam, hogy mit csinálok.

Könnyeim ismét kitörtek belőlem, majd rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy merre, csak el onnan, minél messzebb. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mit éreztem, csak azt, hogy a szívem kiszakadni készült a helyéről. Megálltam egy pillanatra, kezeimet a térdemre támasztottam, majd így lihegtem. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, a szívem úgy dübörgött, hogy hangosan kapkodtam miatta a levegőt, valamint még lábaim is remegtek a sok futástól… Ekkor hallottam meg egy kocsinak a dudáját, mire lassan felemeltem a fejem.

Az autó fényszórója volt az utolsó, amit akkor láttam…

(ELŐRE MONDOM: Szombaton, Nyári AnimeCon-on (ha minden igaz) megtalálható leszek, szóval ki lehet majd nyírni a fejezet miatt, meg nyaggatni a folytatás miatt. xD Komolyan mondom. :D Oké, nem mintha híres lennék, csak közöltem, fel kell készülni a verésre. :'D De én szívesen találkoznék veletek, szóval ki jön még? *-*

Huh, aztán... Vajon mi történt ezek után Taóval? Mit szóltatok az egész családi zűrzavarhoz? Valóban Tao igazi anyukája volt az idegen nő, de erre nem számítottatok, ugye? Elég nagy volt a bumm? Pedig még mindig nem ez volt a vége, még robbanásban van, bár a következő fejezet megint átvezető lesz~ :3 Szóval, szerintetek mi fog történni ezek után? Hogyan fogom folytatni? :D

Ha valami nem volt érthető, nyugodtan mondjátok, amit el lehet árulni, elmagyarázom. :3 De már megint sok az idő, szóval befejeztem, bár valamit biztosan kihagytam... ^^"

Nagyon-nagyon várom a véleményeket, még ha gonosz is voltam, de ha mást nem, legalább azt írjátok meg, hogy jelenleg utáltok... ^^"

Chuu~ ^^)

38. fejezet

38. fejezet

Kris POV

Miután kicsengettek első óráról, LuHan úgy eltűnt, hogy esélyem sem lett volna utána menni, így inkább Taóék osztályterme felé vettem az irányt. Tényleg nagyon hiányzott, de ez az egész dolog most levitte a hangulatomat mínuszba. Ugyan Tao előtt semmiképp nem akartam mutatni, sem pedig elmondani, hogy szakítottak LuHanék, hiszen a kis taknyos annyira jó színész, hogy biztos vigyorogva éli tovább a mindennapjait. Nem hiszem, hogy meghatotta, hogy barátom szakított vele, egyelőre még ismeretlen okokból. Valahogy nem néztem volna ki belőle, hogy meghatják az ilyen dolgok. Nem ilyennek ismertem meg. De még annak ellenére is reméltem, hogy gyorsan kibékülnek, hiszen azonnal eszembe jutott, hogy SeHun talán még mindig akarhat valamit Taótól. Bíztam a barátomban, nem erről volt szó, egyszerűen csak SeHunban nem bíztam. Nem ismertem, és hiába nem szép dolog ismeretlenül elítélni valakit, annyira éppen eleget tudtam SeHunról, hogy kinézzem ezt belőle.

Végül próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből, mert mosolyogni akartam Tao előtt. Nem szerettem volna, ha félreértené, vagy kombinálni kezdene, ha szomorúnak lát. Hiszen nem tudnék neki hazudni, de az igazat meg nem szerettem volna neki elmondani. Így egy mosolyt erőltettem az arcomra, ahogy a terme elé értem, majd belestem rajta. De akkor még az a kis műmosoly és lehervadt az arcomról, amint megláttam, hogy ott ült SeHun mellett, túlságosan is közel, és halkan beszélgetnek, mosolyogva. Nem értettem, hogy mi változott… Hiszen mióta összejöttünk, Tao JunHee mellett ült, Chen pedig a taknyos mellett. Most pedig a srác ült ott az első padban, és úgy láttam, jól elbeszélgetett a lánnyal. Szóval XiuMin ezért dühös rá mostanában… Ah, Kris, nem erre kellene koncentrálnod! Visszapillantottam a két fiatal felé, Tao pedig éppen ekkor nézett fel, így tekintetünk találkozott.

Nem tudtam rámosolyogni, bármennyire is szerettem volna, de ő sem erőltette meg magát, amin meglepődtem. Valahogy… Furcsa volt az arca, megviselt, mintha történt volna vele valami, és persze egyből aggódni kezdtem. A következő dolog, amire feleszméltem, az volt, hogy Tao megfogja a kezem, majd maga után kezdett el húzni. Készségesen követtem, ő pedig az első mosdóba benyitott, aztán amint becsukta mögöttem az ajtót, a karjaimba bújt. Meglepődtem. Oké, Tao mindig is ilyen típus volt, de… Valahogy most furcsa volt. Persze azonnal visszaöleltem, simogattam a hátát, mire belőle hirtelen kitört a sírás.

- Hé, mi a baj? – kérdeztem tőle kedvesen, miközben felemeltem a fejét, és könnyektől csillogó szemeibe néztem.

- Én csak… – kezdte, majd hüppögött egyet, és letörölte a könnyeit. – Hiányoztál, Kris.

- Te is nekem, de most az igazi okot mondd – mosolyodtam el, mert tudtam, hogy hazudott, mégsem haragudtam rá.

- Én… De ki fogsz nevetni – rázta meg a fejét kissé. – Nem akarom, hogy azt hidd, gyerekes vagyok, va- – Megcsókoltam.

- Szeretlek, Tao, és nem foglak kinevetni, bármit is akarsz mondani – simogattam mag arcát, majd komolyan a szemébe néztem. – Mi történt?

- Azt… Azt álmodtam, hogy meghaltál – görbült le a szája ismét, majd elrejtette az arcát a nyakamban, és még szorosabban ölelt magához.

- Miért nem hívtál fel? – simogattam a hátát, hogy megnyugtassam, majd egy puszit nyomtam a hajába.

- Nem akartalak felébreszteni – nézett fel a szemeimbe, és egyszerűen olyan édes volt, hogy nem bírtam ki, ismét megcsókoltam.

Talán ezúttal a csókot keserédesnek mondhattam volna. Éreztem ajkaimon Tao utánozhatatlan ízét, ami csodálatos volt, mindemellett éreztem a könnyeit is, ami keserűvé tette az egészet. Volt ebben a csókban valami… Egészen más, amit nem tudtam volna megfogalmazni. Csak éreztem, de nem volt rossz, csak… Mintha egy segélykérés lett volna Tao részéről, amit egyáltalán nem értettem.

- Itt vagyok – váltam el tőle, homlokomat az övének nyomtam, majd ujjaimmal letöröltem néhány könnycseppet az arcáról. – Nem fog semmi történni, veled maradok örökre, ne félj.

- Ígéred? – suttogta egy gyenge kis mosollyal az ajkain.

- Ígérem – mosolyodtam el, majd egy csókkal pecsételtem le a fogadalmamat.

***

A nap további része eseménytelenül telt. Nem volt időm átmenni Taóhoz, mert túl sok dolgom volt. Mindig valamelyik tanár foglalt le, vagy az osztálytársaim jöttek hozzám, bunkó pedig nem akartam lenni. Meg aztán, LuHant sem akartam magára hagyni, mert bár látszott rajta, hogy próbál mosolyogni, és úgy viselkedni, ahogy mindig, én tisztában voltam vele, hogy mennyire össze volt törve. Nagyon kíváncsi voltam már az egész történetre, hallani akartam, és ha a kis taknyos tett vele valamit, elmegyek és megverem. Még akkor is, ha LuHan szakított vele. Ugyan ezt nem mondta, de biztos voltam benne, hogy így volt. Ha nem, akkor már régen lehordta volna mindennek a barnát, ennyire már ismertem.

Az ebédlőben sem futottunk össze Taóékkal, így négyesben ültünk le egy asztalhoz, Suhóval és Lay-el, mert XiuMin elment Chenhez. Kissé már zavaros volt az egész kapcsolatuk, de mivel nem az én dolgom, nem akartam nagyon beleásni magam. Ahogy pedig a SuLay párost figyeltem, mintha valahogy ők is megváltoztak volna, csak ők pozitív irányban. Úgy értem, Suho eddig nem gyakran ült le mellénk enni, inkább a lányokkal, vagy a többi sráccal evett együtt. Most pedig ott ült YiXing mellett, kedvesen beszélgetve vele, bár még mindig baromi jól titkolták, hogy együtt voltak. Amit még mindig nem értettem, hogy miért. Tessék, már megint olyasmin gondolkodom, ami egyáltalán nem az én dolgom. Sóhajtottam egy nagyot, majd nekiláttam az ebédemnek, ami ezúttal nem anya főztje volt. Sok dolga volt, így nem ért rá főzni sem, aztán még be is hívták a kórházba egy sürgős eset miatt.

- LuHan, miért nem SeHunnie-val eszel? – kérdezte hirtelen, szinte a semmiből Suho, mire éreztem, hogy barátom minden egyes porcikája megfeszült.

- Tényleg, állandóan együtt ettetek – bólogatott Lay is. – Összevesztetek?

- Igen, egy kicsit, de mindegy – rázta le őket gyorsan egy hamis mosollyal, majd tovább turkálta az ebédjét.

- Oh, remélem, hamar megbeszélitek akkor – mosolyodott el kedvesen YiXing. – Nagyon aranyosak vagytok együtt.

- Befejezted? – kérdezte gyorsan LuHan, rám pillantva, én pedig annak ellenére bólintottam, hogy még a felét sem ettem meg az ételnek.

Ezek után gyorsan felálltunk, de még hallottuk Lay „Valami rosszat mondtam?” kérdését. Ugyan nem volt így, legalábbis rosszat nem mondott, csak LuHannak minden bizonnyal eléggé beletaposott a lelkébe, még ha akaratlanul is tette. Sajnáltam őt. Őszintén sajnáltam, mert ez egyáltalán nem lehetett könnyű. Belegondolva, ha mi szakítanánk Taóval, azt én nem bírnám ennyire jól. Valójában LuHan a maga módján nagyon erős tudott lenni. Kiindulva abból, hogy évekig szerelmes volt belém, de soha nem mondta el, inkább hagyta, hogy én boldog legyek másokkal. Most pedig, hogy végre talált magának valakit, akit szerethetett, és őt is szerethették, most vége volt. De még mindig nem értettem, hogy miért.

Mikor már kifelé tartottunk, akkor lépett be az ebédlőbe Tao és SeHun. Egymás mellett, mosolyogva beszélgettek, de amint feltűnt nekik, hogy ott állunk tőlük alig pár méterre, Tao elhallgatott, majd rám nézett. Azonnal elmosolyodott, amit én viszonoztam, bár elég gyéren. SeHun viszont még csak tudomást sem vett rólunk, továbbra is Taót figyelte, aki meg engem nézett. Egy pillanatra Lulura néztem, aki szinte megkövülten bámulta a kis taknyost, engem pedig mérhetetlen düh fogott el. Nem érdekelt semmi, egyszerűen csak meg akartam mondani a kis takonypócnak, hogy bármi is történt, bekaphatja.

Így minden további nélkül megragadtam a felkarját, majd magam után kezdtem el rángatni, ki az ebédlőből. Az sem érdekelt, hogy erre mindenki minket bámult. Végigrángattam a folyosón, majd mikor már elege lett abból, hogy vonszolom, végre kitépte karját a szorításomból, ám én abban a pillanatban fogtam meg ingjének a gallérját, majd kentem fel a falra. Mélyen, dühösen a szemébe néztem, de ő mintha tudta volna, hogy miért teszem, többé már nem ellenkezett, csak teljesen közömbös tekintettel nézett rám vissza.

- Most legszívesebben bevernék neked egyet…

- Tedd meg, úgyis megérdemlem – válaszolt flegmán.

- …de nem vagyok az erőszak híve – fejeztem be a mondatot. – Azt azért jegyezd meg, hogy bármi is volt köztetek LuHannal, nem kedvellek.

- Soha nem is kértem – rántotta meg a vállát, amennyire tudta.

- Egyáltalán érdekel téged, hogy szakított veled LuHan? – kérdeztem meg tőle nyíltan, mert már nagyon zavart, hogy nem tudtam belőle érzelmeket kiváltani.

Ám mielőtt válaszolhatott volna, cipődobogásra lettem figyelmes. SeHun odafordította a fejét, én viszont nem akartam. A válaszára voltam kíváncsi, tudni akartam, hogy mit mondana. Ha nemmel válaszolna, talán tényleg megütném. Elvégre, LuHan szenved miatta, ez a kis görcs meg vigyorogva beszélget az én barátommal. És akkor leesett. Pontosabban, képen vágott a valóság. Hiszen ez a dolog már nem azért bántott ennyire, mert szakítottak. Sokkal inkább attól féltem, hogy SeHun elveszi tőlem Taót. Féltékeny voltam rá. Féltékeny voltam akkor is, mikor megláttam őket egymás mellett ülni, és féltékeny voltam akkor is, mikor most megláttam őket.

- Kris, engedd el SeHunt! – hallottam meg valahonnan Tao hangját, mire azonnal engedelmeskedtem, majd hátrébb is léptem tőle.

- Jól vagy? – lépett hozzám Lulu, miközben Tao SeHunhoz ment.

- Nem – mondtam őszintén, majd elszakítottam a pillantásomat a SeHun-Tao párosról, és barátomra néztem. – Miért szakítottál vele?

- Nem én szakítottam vele – nézett rám meglepődve LuHan.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

- Jól hallottad – lépett hozzánk a taknyos, Tao meg csak ott állt mögötte, és kissé aggódva pillantott hol rám, hol pedig SeHun hátára. – Én szakítottam vele. Azt hittem, elmondta.

- Hagyjuk – legyintett egyet LuHan, majd hátat fordított, és elsietett.

Pár percig csak néztem utána, majd visszanéztem SeHunra, aki szintén LuHan után bámult. Ez most kicsit sok volt… Most jöttem rá, hogy féltékeny vagyok a taknyosra, kiderült, hogy tévedtem, ugyanis nem LuHan szakított SeHunnal, hanem fordítva. Szóval erre értette, hogy megérdemelné azt az ütést. Nos, bármennyire is nem voltam erőszakos típus, egyet kellett vele értenem. Hiszen LuHan úgy összetört miatta, ezek szerint jogosan. De mégis… Hogy lehetett ekkora szemétláda? Hiszen Lulu mindennél jobban szerette ezt a… És szakított vele. Tényleg nincs benne semmi érzés? Nem látta, hogy LuHan mennyire boldog mellette? Talán az ő mosolya mindvégig hazugság volt? Azok a dolgok, amiket LuHan mesélt, csak mind számára voltak olyan értékesek?

- Majd holnap találkozunk, Tao – hallottam meg hirtelen SeHun hangját, mire barátom csak bólintott lassan, aztán a barna is elsétált arrafelé, amerre LuHan ment.

- Kris – nézett rám Tao, mire tekintetünk összekapcsolódott. – Tényleg nem tudtad?

- LuHan semmit nem mondott nekem – ráztam meg a fejem. – De te honnan tudod?

- SeHun mindent elmesélt – motyogta halkan.

- És te ezek után is képes vagy vele mosolyogva beszélgetni? – néztem rá értetlenül.

- Miért? – lepődött meg. – Én megértem SeHunt, és szerintem jól döntött.

- Jól döntött? – nevettem fel kissé talán gúnyosan. – LuHan össze van törve. Még az árnyéka sem a valódi énjének. SeHun tönkretette, biztos vagyok benne, hogy egész éjszaka emiatt sírt. Hogy mondhatod ezt, Tao? Míg a legjobb barátom szenved miatta, addig SeHunt cseppet sem érdekli, rá sem nézett LuHanra!

- Nem igaz – nézett határozottan a szemembe, amin meglepődtem. – SeHunnak igenis vannak érzései, még ha te nem is látod. Ugyan úgy szenved emiatt, szerintem még jobban is, mint LuHan.

- Persze, te már csak tudod! – csúszott ki a számon, de azonnal meg is bántam.

Tao eddigi kissé dühös arca azonnal megváltozott. Egy lépést hátrált is, annyira meglepődött heves szavaimon, amik minden bizonnyal fájtak neki, hiszen könnyek gyűltek a szemében. Nem akartam ezt… Nem akartam megbántani, főleg nem olyan miatt veszekedni vele, ami butaság, és nem is nagyon tartozott ránk. Nem is érdekelt nagyon, hogy ő SeHun pártját fogja, hiszen… Velem van, az enyém, hozzám tartozik, így örülnöm kellene, hogy minden rendben köztünk, de ezt most jól megcsináltam. Ekkor Tao még utoljára a szemembe nézett, könnyes szemeit az enyémbe fúrta, mire a szívem majd’ megszakadt. Tényleg nem így akartam. Megbántottam, pedig mindennél jobban szerettem.

- Tao, bocsánat, nem úgy értettem – magyarázkodtam, de ő csak megrázta a fejét, majd elindult, de nem hagyhattam annyiban, óvatosan csuklója után nyúltam, majd visszahúztam. – Kérlek, sajnálom, nem akartalak megbántani, tényleg nem, csak…

- Kicsúszott a szádon? – kérdezte csendesen, miközben a szemeimbe nézett, én pedig éreztem, hogy menten szétrobban a szívem a fájdalomtól.

- Tao… – suttogtam a nevét, elakadó hanggal, ám nem hatotta meg.

Lefejtette ujjaimat csuklójáról, aztán egy utolsó pillantás után elfordult, és eltűnt a szemem elől. Hagytam elmenni. Nem tudtam volna neki mit mondani. Fájt, nagyon fájt, hogy megbántottam. Nem akartam ezt, tényleg nem, de… A féltékenység beszélt belőlem. Az, hogy SeHunt védte. Bántott a dolog, de tisztában voltam vele, hogy feleannyira sem fájt ez nekem, mint Taónak az, amit mondtam neki. Mindennél jobban szerettem, de egyszerűen nem tudtam parancsolni a számnak. Nem gondoltam komolyan. Tudtam, hogy Tao nem lépne félre, SeHunnal pont nem. Én mégis… Azt hittem, és rettegtem a gondolattól, hogy megtörténhet. Francba már, hogy ilyen nehéz…

Már csak akkor vettem észre, hogy a könnyeim folynak az arcomon, mikor azok lecseppentek az államról a padlóra. Sírtam… Könnyeket hullattam valami olyasmiért, ami mindennél többet jelentett nekem. Tao bizalma. Bízott bennem, de ezzel most minden bizonnyal elvesztettem ezt a kincset, amiért mindideáig harcoltam. Egyetlen egy mondattal romboltam le hosszú hónapok munkáját. Szeretlek, Tao…

***

Késő délután a nagy semmittevésben az ajtócsengő zökkentett ki. Csak feküdtem a nappali kanapéján, a TV bekapcsolva, de egyáltalán nem figyeltem a műsorra. Folyamatosan Taón járt az eszem. Még mindig fájt, de végül erőt vettem magamon, majd az ajtóhoz vánszorogtam. Nem érdekelt, hogy úgy nézhetett ki a fejem, mint a mosott szar, egyszerűen ajtót nyitottam, ám meglepődtem, mikor az ajtómban LuHan állt, két hatalmas bőrönddel a háta mögött.

- Szia – köszönt gyéren mosolyogva. – Nagy gond lenne, ha egy kis időre visszaköltöznél hozzátok? Csak amíg nem találok egy albérletet…

- Tudod, hogy addig vagy itt, ameddig szeretnéd – tártam ki az ajtót, majd megfogtam a két bőröndöt, és becipeltem.

- Köszönöm, ígérem, nem hosszú időre fogok a nyakadon lógni – mosolyodott el kissé.

- Nem zavarsz – rántottam meg a vállam, majd visszaültem a kanapéra, ő pedig helyet foglalt mellettem. – Tényleg, eddig hol aludtál?

- Egy hotelben éjszakáztam, de… Nem nagyon volt pénzem többet kifizetni, így csak ide tudtam jönni, ne haragudj.

- Ugyan – legyintettem. – A legjobb barátok erre valók, nem igaz? – néztem rá, mire ő elmosolyodott.

- De most mesélj te, mi történt? Olyan a fejed, mint akinek szerelmi bánata van – lökött meg a vállával, mire én csak sóhajtottam egy nagyot. – Ne, ne mondd, hogy tényleg…

- Összevesztünk Taóval – vallottam be aztán. – Egy kicsit…

- Mennyire kicsit? – kérdezte aggódva.

- Elég csúnyán megbántottam – temettem a tenyerembe az arcomat.

- Nem is te lennél, Wu Yi Fan! – kiabálta LuHan. – Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? Mégis mit mondtál neki?

Nem válaszoltam, csak felálltam, és a konyhába siettem, LuHan meg persze jött utánam. Kinyitottam a hűtőt, kivettem onnan egy gyümölcsleves dobozt, majd öntöttem magamnak egy pohárba, valamint LuHannak is. Én gyorsan lehúztam a jéghideg italt, de jól esett, legalább addig is húztam az időt. Aztán megfogtam a másik poharat, megfordultam, ám nem számítottam arra, hogy LuHan pont akkor lép majd mögém, így az egész pohár innivaló LuHan pólójára ömlött. Jól van, ettől szerencsétlenebb már nem lehettem. Barátom csak szitkozódott egy sort, majd elkezdte törölgetni a pólóját egy konyharuhával, de mielőtt én bármit is mondhattam volna, újra csengettek.

Automatikusan indultam el újra a bejárat felé, ahol egy pillanatra belenéztem a tükörbe. A hajam össze-vissza állt a sok fetrengéstől, a ruháim gyűröttek voltak, de nem érdekelt. Most nem, így végül kinyitottam az ajtót. Csak hogy abban a pillanatban még a szívem is megállt egy pillanatra. Huang Zi Tao, teljes életnagyságban állt előttem, kisírt, vörös szemekkel, szerintem a sokk közeli állapotban, egy elég nehéznek tűnő hátizsákkal a hátán. Elképzelni sem bírtam, hogy mégis mi történhetett, hogy ilyen állapotban jött ide, mindazok után, ami történt. De nem érdekelt, hiszen Tao már lépett volna felém, mikor meghallottam LuHan hangját magam mögül.

- Ki az, Kris? – hátrafordultam, ám arra nem számítottam, hogy majd egy félmeztelen LuHan torpan majd meg az előszobában, amint felfogta, hogy mi is a helyzet.

Döbbenten visszanéztem Tao felé, aki ekkorra már ismét sírt, fejét pedig hitetlenkedve rázta, mintha csak ne akarná elhinni azt, amit gondol. De hát… Nincs itt semmi félreért… hető. Abban a pillanatban, mikor leesett, hogy mire is gondolhatott Tao, a keze után kaptam, de ő olyan erővel rántotta ki kezét a szorításomból, hogy egyenesen ledöbbentem.

- Tao, ez nem az, aminek látszik – kaptam el megint, majd magam felé fordítottam. – Félre érted, meg tudom magyarázni, ez…

- Hagyj békén – lökött el magától kiabálva. – Ne érj hozzám, te… Te hazudtál nekem! Azt mondtad, szeretsz, most meg LuHannal…

- Nem, Tao, nem így van, esküszöm! – ráztam a fejem, majd a szemeibe néztem, de nem láttam bennük mást, csak mérhetetlen fájdalmat és csalódást, valamint félelmet. – Szeretlek, hadd magyarázzam meg, kérlek.

- Nem akarom hallani – mondta hisztérikusan, a sírástól sokkal vékonyabb hangon, majd kiszabadította magát a szorításomból. – Felejts el engem… Felejts el örökre, Wu Yi Fan!

- Tao, várj, nem mondhatod ezt, szeretlek, kérlek! – kiabáltam utána, de ő rohanni kezdett.

- Hagyd, majd lenyugszik – hallottam meg magam mögül LuHan higgadt hangját.

Ahogy barátomra néztem, aki csak üveges tekintettel meredt Tao hűlt helyére, tudtam, hogy nem ő hibás. Nem hibáztathattam, hiszen nem tehetett róla, hogy levette a koszos felsőjét. Mégis… Visszafordultam az utca felé, ahol egy perccel ezelőtt még Tao állt. De most…

Talán soha többé nem fogom látni ezen a helyen…