7. fejezet

(Itt is lennék a következő fejezettel~ :3

Remélem, tetszeni fog, mert szerintem egy kicsit más lett, mint szokott, bár majd ezt ti eldöntitek. ><

Jó olvasást! ^^)

7. fejezet

Tao POV

Hirtelen olyan zavaros volt minden. Csak Krist láttam magam előtt, aki kedvesen mosolygott rám, aztán elhívott moziba. Pislogtam rá, hiszen nem értettem, mi ez a hirtelen kérdés, de természetesen elfogadtam az ajánlatát. Aztán olyan volt, mintha transzba estem volna, minden kiesett, ott álltam a mozi előtt, de valahonnan tudtam, hogy rá várok. Kényelmesen nekidőltem a falnak, és a deszkás cipőm orrát kezdtem bámulni.

Nem is telt el sok idő, egy kéz csúszott a vállamra, én pedig egyenesen felnéztem sötét szemeibe. Most is, mint mindig, olyan fura csillogás volt benne, amit nem tudtam volna semmihez sem hasonlítani, de pozitív volt, ez biztos. Megvette a jegyeket, amit én elleneztem, hiszen kicsit drága, és nekem is ugyan úgy volt pénzem, de nem engedte. Így inkább utána én vettem a popcornt és a kólákat. Mosolyogva vonultunk be a terembe, ahol már kezdődött is a film.

Utána már csak az volt tiszta, hogy bal oldalra pillantok, de Yifan helyett egy lány ült ott. Ahogy észrevette, hogy néztem őt, rám mosolygott, aztán végigsimított a kezemen. Teljesen ledöbbentem, soha nem történt még velem ilyen, így nem is tudtam mit reagálni a kialakult helyzetre. Hatalmas szemekkel pislogtam az aranyos lányra, aki csak halkan kuncogott rajtam, aztán ismét a vászon felé pillantott. Nem értettem...

Körbenéztem a teremben, de Krist sehol sem láttam, ami nagyon furcsa volt. Nem alakulhatott át hirtelen lánnyá, ugye? Itt megint balra fordultam, de továbbra is kifejezetten egy lány ült mellettem, nem pedig Kris. Végül, nem tudva, hogy mit csináljak, elkezdtem fürkészni. Szép arca volt, nem használt túl sok sminket, ami kifejezetten aranyossá tette. Hosszú, lágy hullámokkal díszített haj keretezte a hosszúkás arcot, a szeme pedig mogyoróbarna volt, ami csak kedvességet sugárzott. Alakja tökéletes volt, nőies, egy szavam sem lehetett rá. Hogy nem találkoztam még ilyen aranyos lánnyal, ki ő egyáltalán?

Annyira elbambulhattam, hogy már csak az tűnt fel, hogy a mozi előtt állunk. Meg akartam ismerni a lányt jobban, így illedelmesen felajánlottam neki, hogy hazakísérem, hiszen már sötét volt. Mosolyogva elfogadta az ajánlatot, aztán már el is indult. Meglepődtem, mikor nem fogta meg a kezem, és nem is karolt belém. A lányok ezt szokták csinálni, ugye? De ennek ellenére nagyon is tetszett, hogy nem tett semmiféle lépést felém, hiszen nem tudtam volna kezelni, soha életemben nem beszélgettem még ilyen aranyos lánnyal, mint ő.

Szerencsére kezdeti zavarom hamar elmúlt, hiszen sokat kérdezett rólam, amire készségesen válaszoltam is. Nem tett fel tolakodó kérdéseket, csak az ilyen alapokat, mint bárki egy másik idegennek, akit jobban meg akar ismerni. Ő is mesélt magáról dolgokat, ahogyan én is, mégsem vittük túlzásba. Jól éreztem magam vele, így nem vettem észre, hogy milyen gyorsan repült az idő, és meg is érkeztünk hozzájuk.

Ő csak elmosolyodott, kissé elpirulva fogta meg a kezeimet, mire annyira meglepődtem, hogy még vissza sem szorítottam. Aztán a következő lépése még jobban megdöbbentett, hiszen közelebb lépett hozzám, majd lábujjhegyre állt. Még így is alacsonyabb volt tőlem majdnem tizenöt centivel, így le kellett hozzá hajolnom. Ekkor olyan hirtelen hasított az elmémbe Kris arca, hogy egy pillanatra megálltam. Hozzá nem kellett lehajolnom, ha meg akartam ölelni, hiszen tőlem is magasabb, és valami oknál fogva tetszett, hogy fel kellett rá néznem, még ha csak egy kicsit is.

Ám a lány kizökkentett gondolataim közül, mellkasa az enyémnek nyomódott, mire ismét a szemeibe néztem. Mosolygott, de nem tudtam viszonozni, egyszerűen csak sodródtam az árral. Már majdnem összeért az ajkunk, mikor hirtelen egy erős kéz rántott hátra, majd egy meleg mellkashoz csapódtam. Éreztem, hogy az idegen karjai körém fonódnak, mire teljesen ledöbbentem. Megéreztem az illatát, tudtam, hogy ki az, valahogy mégsem akartam felpillantani rá.

Helyette megszólított a lány, kissé halk hangja törte meg a csendet, mire a szemébe néztem. Nem láttam az arcán semmit, csak csalódottságot, így kibontakoztam Kris öleléséből, aztán rá is ránéztem. Összevonta a szemöldökét, mire én hátrálni kezdtem tőlük. Mind a ketten összezavarodtak, nem értették, hogy miért viselkedem így, csak tanácstalanul meredtek egymásra... Nem ismerték egymást.

Apróbb szóváltásba keveredtek, amit hiába akartam elvágni, egy szó sem jött ki a torkomon. Végighallgattam, ahogy a lány azt mondja, szeret engem, és a barátnőm szeretne lenni. Teljesen ledöbbentem, aztán amikor Kris mondta ugyan ezt, akkor már a víz is levert. „Szerelmes vagyok belé!”, dübörgött a fejemben a hangja, aztán mind a ketten rám meredtek, mintha választanom kellene közülük. Nem... Képtelen vagyok rá, miért kérnek tőlem ilyet?

- Tao. – Éreztem, hogy megrázták a vállam, mire olyan érzésem volt, mintha zuhantam volna.

Olyan gyorsan nyitottam ki a szemeimet, hogy még én is meglepődtem rajta. Szóval, csak álom volt? Összezavarodva pislogtam az előttem lévő Krisre, aki csak meredt rám a nagy szemeivel. De amint felfogtam, hogy engem néz, teljesen zavarba jöttem, eszembe jutott az álmom, ami most teljesen felkavart. Tudtam, hogy ostobaság az egész, hiszen Kris fiú, ahogy én is, nem lehet belém szerelmes, nem is értem, hogy álmodhattam össze ilyen hülyeségeket.

- Jól vagy? – kérdezte meg pár perc után.

- I-igen, csak kicsit furcsát álmodtam – mondtam meg végül az igazat, mire tekintete azonnal lejjebb siklott a testemen, aztán egy pontot kezdett el szuggerálni, amitől még jobban zavarba jöttem. – Nem olyat! – ütöttem meg a vállát, már totálisan elvörösödve.

- Persze, bocsi – köszörülte meg a torkát. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de gyere vacsorázni, rendben?

- Vacsorázni? – ültem fel hirtelen, és csak annak köszönhettem, hogy nem csókolózott össze a mellkasunk Kris-el, hogy jók a reflexei. – Mégis mennyi az idő?

- Fél nyolc – nézett a szemembe, mire pánikba estem.

Kipattantam az ágyból, aztán olyan gyorsan kezdtem el lefelé rohanni, hogy majdnem le is zúgtam a lépcsőn. Hallottam, hogy Kris kiabál utánam, de süket fülekre talált, azonnal a bejárathoz rohantam, még az anyukájának sem köszöntem, azonnal a kabátom zsebében kezdtem el turkálni, ahol végre megtaláltam a telefonomat. Három nem fogadott hívásom volt... Három!

Ez azt jelentette, hogy anyám piszkosul dühös. Ha nem veszem fel neki elsőre, csak szimplán mérges szokott lenni, de ha egyből visszahívom, lekiabál, hogy miért nem veszem fel neki. Ha nem hívom vissza, akkor már dühös, így megpróbál még egyszer. Ha ekkor sem veszem fel valamiért, akkor már mindegy, hogy visszahívom-e, vagy sem, otthon biztos, hogy jelenetet rendez. Volt már rá példa, mondjuk mikor edzésem volt.

De most három nem fogadott hívás... Ez azt jelenti, hogy bizonyára már apám is tud róla. Nyeltem egy hatalmasat, nem akartam, hogy megint az legyen, mint pár héttel ezelőtt a félévi bizonyítvány miatt. De ez most teljesen más, nem mentem haza időben, ez pedig megbocsáthatatlan.

- Minden rendben? – fogta meg a csuklóm Kris, majd aggódva rám pillantott.

- Mennem kell – mondtam egyszerűen ennyit, aztán visszatettem a telefont a kabátom zsebébe, majd levettem a fogasról.

- Nem mehetsz el! – mondta azonnal, miközben megállította a kezem.

- De, mennem kell, Kris, sajnálom – néztem a szemébe.

- Tao, csak nem menni készülsz? – jött ki a konyhából Hui Fang, arcán hatalmas nagy csalódással. – Pedig direkt miattad főztem ennyit.

- De én... – kezdtem volna.

- Kérlek, Tao, ha már eddig itt maradtál, nem számít ez a kis idő, nem? – mosolyodott el Kris. – Elhiszem, hogy otthon aggódnak érted, de majd én kimagyarázlak, biztos megértik majd.

Egy ideig figyeltem Kris mosolygós arcát, valamint az anyukája lebiggyesztett ajkait. Persze, megértik... Ha tudnád, Kris, hogy mit fogok azért kapni, hogy nem mentem haza suli után, és másnál vacsoráztam, biztosan nem gondolnád azt, hogy a szüleim „megértik”. Végül hatalmasat sóhajtottam, majd bólintottam egyet, beleegyezve abba, hogy itt maradok vacsorára.

Azt hiszem, jól döntöttem, hiszen boldogsággal töltött el, hogy Hui Fang felsikkantott örömében, majd a konyhába rohant, aztán Kris pedig magához húzott egy ölelésre. Túlságosan is emlékeztetett az álmomra. Ami még mindig ostobaság volt... ugye?

Ugye?

***

Egy fél óra múlva együtt indultunk meg hozzánk, mert akárhogy is győzködtem Krist, semmi pénzért nem engedett volna el egyedül. Azt mondta, ez nem olyan biztonságos környék, mint ahol én lakom, ráadásul mindenáron meg akarta magyarázni a szüleimnek a helyzetet. Teljesen biztos voltam benne, hogy ha még Krist is magammal vinném, abból még nagyobb balhé lenne.

Nem akartam, hogy megtudja, milyenek a szüleim. Nem akartam, hogy a szüleim tudomást szerezzenek róla, mert tudom, hogy azt mondanák, rossz hatással van rám, és hogy nem bízhatok senkiben. Talán még azt is megtennék, hogy szobafogságot adnak, de olyat, hogy suliba sem járhatok, inkább fizetik nekem a magántanárt, mintsem kiengedjenek a házból. Borzalmas volt egyszer átélnem, nem akarom, hogy még egyszer előforduljon.

- Sajnálom, hogy nem ébresztettelek fel, tényleg az én hibám – hallottam meg magam mellől mély, csendes hangját.

- Nem a te hibád – ráztam a fejem. – Nekem nem kellett volna elaludnom, tiszteletlen voltam, ne haragudj - sütöttem le a tekintetem.

- Ugyan már, tudom, hogy néha hajnalig fent vagy, mert tanulsz – legyintett. – Nem volt szívem felébreszteni téged, olyan ar... békésen aludtál.

- Akkor is! – ellenkeztem. – Nagyon illetlen voltam, ígérem, hogy soha nem fog többé előfordulni!

- Rendben, oké – nevetett inkább. – Lapozzunk, nem szeretem, mikor ilyen hivatalosan beszélsz hozzám.

- Hi-hivatalosan? – lepődtem meg, majd a szemébe néztem.

- Igen, szerintem neked is kényelmesebb, mikor egyszerűen csak beszélgetünk, nem? – billentette oldalra a fejét.

- Azt hiszem... – motyogtam.

Erre nem válaszolt semmit, csak elmosolyodott. Csendben lépkedtünk tovább, nekem pedig végig azon zakatolt az agyam, hogyan is mondjam meg neki szépen, hogy nem akarom, hogy bejöjjön a házunkba. Azt sem akartam, hogy egyáltalán hazáig kísérjen, hiszen ha a szüleim meglátják, már abból hatalmas vita lenne. Nem akarom őt is belekeverni, ő az egyetlen barátom, ha elveszíteném, már nem bírnám ki nélküle.

- Tao.

- Hm? – emeltem fel a fejem, majd kérdőn ránéztem.

- Itt jobbra vagy egyenesen? – mutatott az elágazásra, mire jobbra fordultam.

- Nem kellett volna velem jönnöd, busszal is haza tudtam volna jönni, még a végén megfázol – motyogtam neki.

- Mondtam már, hogy nem olyan jó környék a miénk, meg amúgy is, szeretném megismerni a szüleidet – rántotta meg a vállát.

Mélyen hallgattam. Biztosan várt volna valamilyen választ, de nem szólaltam meg. Nem akartam neki hazudni, nem érdemli meg, hogy hazugsággal próbáljam elhitetni vele, hogy a szüleim jó emberek. Viszont az igazságot sem mondhattam meg neki, hiszen lehetetlen. Két tűz között vergődtem, így inkább csak hallgattam, és úgy látszik, ő sem erőltette a dolgokat, amiért titkon hálás voltam neki.

Mikor befordultunk az utcánkba, láttam Kris-en, hogy minden házat rajongva megbámul. A szeme csillogott, ahogy figyelte a kovácsoltvas kapukat, a luxus villákat, a garázs előtt álló sportautókat, esetleg a precízen megnyírt tujákat. Itt minden olyan tökéletes... Az emberek is tökéletesek, persze csak látszólag. Nem foglalkoznak a másikkal, csak arra mentek, hogy megmutassák, kinek van több pénze. Az pedig, ha valakinek van valami hibája, azt szépen eltussolják.

Ebben a világban, a gazdagok világában, nem számít, ha megcsaltad a feleséged, vagy éppen a nőknek nem a férjüktől van gyereke. Nem számított, hiszen pénzzel mindent megoldottak. Elérték, hogy legyen hírnevük, látszólag tökéletesek voltak, de azt már csak kevesen tudták, hogy mondjuk a szomszéd nőnek abortusza volt tizenhét évesen. Mocskos egy világ, nem törődnek másokkal, csak ők maguk a fontosak, gátlástalan és sunyi módon akarják tönkretenni a másikat, hogy lássák a porba hullani. Ezt élvezik...

De az, hogy Kris ilyen rajongással a szemében nézi mindezt, teljesen megijesztett. Nem akartam elmondani neki, hogy itt borzalmas dolgok történnek, hiszen nem akarom lerombolni a lelkesedését. Egyszerűen túl jó volt látni, hogy ennyire tetszik neki a világom, holott semmit nem tudott róla. Talán, ha belecsöppenne, megértené, de lehet, hogy ő nem változna, ő örökre az a Kris maradna, akit én megismertem, és a legjobb barátomnak mondhatok.

- Itt vagyunk – álltam meg végül, mire a mi házunkat is végigmérte.

- Nagyon menő villátok van – mosolyodott rám.

Nem válaszoltam, inkább csak vállat vontam. Gyűlöltem itt élni, pontosan az előbbi okok miatt.

- Hogy fogsz hazamenni? – néztem a szemébe.

- Gondolom, gyalog – rántotta meg a vállát. – Talán majd egy darabon buszozok, ha találok magamnál annyi pénzt.

- Majd én adok, nem akarom, hogy miattam történjen veled valami! – kezdtem el azonnal a táskámban keresgélni a tárcám után.

- Hagyd csak, szívesen hazakísértelek – fogta meg a kezem, majd kissé megszorította.

Elakadt minden szavam. Nem viszonoztam a szorítást, hiszen mégis az utca közepén voltunk, de elhúzni sem akartam a kezem, hiszen jól esett az érintése. Egy ideig így álltunk, én félve pillantottam a szemébe, de ő csak mosolygott rám. Mintha várna valamire, hogy tegyek valamit, bár jelenleg meg sem tudtam mukkanni.

- Most már menj, a szüleid biztosan nagyon aggódnak – bökött a fejével a kapura.

- Rendben – mondtam végül. – Köszönöm, hogy hazakísértél, vigyázz magadra! – hajoltam meg kissé.

- Hülye! – nevetett fel, majd nem törődve semmivel, magához ölelt.

Hatalmasat nyeltem, de nem tudtam nem viszonozni az ölelését, hiszen nagyon jól esett. Nem sokáig élveztem teste melegét, mert végül ő húzódott el tőlem, aztán még rám mosolygott, majd intett egyet, és elindult visszafelé. Az a bizonyos „Álmodj szépeket!” ott csüngött a levegőben, de egyikünk sem mondta ki, felesleges lett volna.

Aztán végre megindultak a lábaim, majd miután kulcsommal kinyitottam az ajtót, egy hatalmasat sóhajtottam. Halkan letettem a táskám a földre, majd levettem a bakancsom, majd a kabátomat is. Visszavettem a hátamra a táskát, majd próbáltam a leghalkabban felosonni, ám nem volt ilyen szerencsém. Apám olyan gyorsan rontott ki a nappaliból, hogy még reagálni sem volt időm, azonnal egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

És ez még csak a kezdet...

(Huhh, ennyi lett volna. ^^"

Tudom, hogy gonosz módon fejeztem be. xD De mindenképpen hozni akartam még ma, így ha tovább húzom, lehetséges, hogy már nem került volna fel 30-dikán. ^^"

De remélem, annak ellenére, hogy kicsit másabb fejezet lett, tetszett nektek. :3 Most megmutatkozott Tao eddig rejtett oldala, hogy tetszett? ^^ És ez az álom? Vajon a továbbiakban is kísérteni fogja Taót? Van valami jelentősége? ;)

Nyah, nagyon-nagyon várom a véleményeket, mind ide, mint Facebook-ra. :3

Chuu~ ^^)

6. fejezet

(Hú, jó sok kihagyás után, de megérkeztem a 6-dik fejezettel. ^^"

Tudom, hogy sokat kellett rá várni, de így sikerült. >< És ez most egy kicsit rövidebb fejezet, mint szokott lenni, de mivel még ma hozom a 7-diket is, így remélem, nem nagy gond. :3

Jó olvasást! ^^)

6. fejezet

Kris POV

Vigyorogva lépkedtem le a konyhába, ahol anya meg sem állt. Úgy sürgött-forgott, mint talán soha, pedig ő aztán tudott pörögni. Elmosolyodtam rajta, hogy bizonyára csak Tao miatt csinál ünnepi vacsorát. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának, így figyeltem egy darabig. Nem akartam megzavarni, mert tudtam, hogy akkor kizökken a koncentrálásból, és utána azt sem tudja, hol tartott. Csak hogy nekem igazán a mikró közelébe kellett volna jutnom.

- Anya – szólítottam meg kedvesen, de persze nem hallotta meg. – Anya, hallasz?

Erre végre felém kapta a fejét, majd elmosolyodott.

- Ó, szia, drágám, minden rendben? – törölte meg a kezét egy konyharuhában. – Ugye itt marad a barátod vacsorára?

- Nem tudom, majd megkérdezem tőle – mosolyodtam el.

- Miért nem teszed most? Nagyon aranyos, szeretném, ha itt maradna – lett megint izgatott.

- Mert egy filmet akarunk megnézni, azért jöttem le, hogy csináljak popcornt – vettem is ki a szekrényből az említett kukoricát.

- Örülök neki, hogy ilyen gyorsan találtál magadnak barátokat – hallottam meg magam mögül a hangját.

- Én is örülök – pillantottam hátra a vállam fölött, majd bekapcsoltam a mikrót.

Ezután nem beszéltünk többet, ő mosolyogva csinálta tovább a dolgát, én pedig kivettem a hűtőből egy üveg ásványvizet, majd két poharat, ezeket pedig egy tálcára tettem. Megvártam, míg a popcorn kipattogott, majd kiöntöttem egy tálba, majd intve anyának, visszaindultam a szobámba.

Jó érzéssel töltött el, hogy Tao a ott van. Eddig még soha nem hívtam el hozzánk, talán tartottam tőle, hogy visszautasítja, amilyen távolságtartó néha, de szerencsére most nem történt ez. Ugyan még pár dologról nem beszél, a családjáról pedig semmit nem tudok. Az biztos, hogy nagyon szigorúak a szülei, ebben nem kételkedem. Az anyukája kemény nő lehet, olyan, aki szereti a rendet maga körül, bár ezt csak abból tudom, amit nagyon ritkán mond róla.

Az apja pedig egy igazi üzletember. Gondolom, szeretné, ha a fia sikeres lenne, ezért támogatja és büszke rá, hogy milyen jó tanuló. Kíváncsi lennék rájuk, talán egyszer azt is megélem, hogy ő hívjon el magukhoz. Szeretném megismerni a családját, hogy hol él, mit csinál otthon.

Végül benyitottam a szobámba, de láttam, hogy Taónak fel sem tűnt az érkezésem. Elmosolyodtam, majd letettem az éjjeliszekrényemre a tálcát, végül mögé sétáltam. Ekkor sem tűnt fel neki, hogy visszaértem, olyan elmélyülten bámulta a kezében tartott fényképet, amin én voltam. Végigsimított rajta, mire nem bírtam tovább, megszólítottam.

Olyan aranyos volt, ahogy megijedt, majd nagy nehezen elhadarta nekem, hogy véletlen talált rá a képre. Legszívesebben agyon ölelgettem volna, de tudtam, hogy nem tehetem meg. Végül neki adtam a képet, hiszen láttam rajta, hogy nagyon tetszik neki. Aztán mikor a csillogó, cuki kis panda szemeivel rám nézett, nem tudtam megállni, és adtam a homlokára egy kis puszit.

- Szóval, milyen filmet akarsz nézni? – álltam fel aztán, majd kinyitottam a TV fölötti szekrényt

- Nem tudom... – motyogta halkan, teljesen elpirulva. – Valami vígjáték?

- Az van egy pár, gyere, válassz valamit, addig bekapcsolom a TV-t – mosolyodtam rá, majd leültem az ágyamra.

Kezembe fogtam a távirányítót, ám ahelyett, hogy a plazmára koncentráltam volna, tekintetem egyből Taóra szegeződött. Egyáltalán nem a fenekére... Ahogy ott állt a szekrény előtt, miközben ujjait húzta végig a rengeteg DVD-n... Kedvem lett volna mögé lépni és átölelni, aztán soha többé el sem engedni. Szerettem volna megcsókolni, elmondani neki, hogy milyen gyönyörű, és azt, hogy szükségem van rá.

- Kris? – arra eszméltem fel, hogy a kis panda előttem áll, és kezeit lengeti előttem.

- Khm, igen? – néztem fel a szemébe, mire azonnal elpirult.

- Csak megkérdeztem, hogy jó lesz-e ez – bökött ujjával a kiválasztott film felé.

- Persze, mondtam, hogy nekem mindegy, melyik – mosolyodtam el végül.

Ő is viszonozta, végül elvettem tőle, betettem a lejátszóba és elindítottam. Lehúztam az ablakomon a redőnyt, hogy jó sötét legyen, aztán leültem az ágyamra, hátamat a falnak vetve. Tao csak fészkelődve ült ott a szélén, mire felnevettem, megfogtam a kezét, majd őt is feljebb húztam. Nem láttam a sötét miatt, de tejesen biztos voltam benne, hogy megint elpirult. Olyankor olyan édes!

Végül az ölembe vettem a popcornos tálat, majd tömni kezdtem magamba. Tao pár perc után felfogta, hogy a kukoricán nyammogok, így aztán ő is enni kezdte. Így néztük a filmet, csendben. Néha nevetésünk megtörte a kicsit kínos szótlanságot, de egyébként jól éreztem magam. Szerettem ezt a filmet, nagyon sokat lehet rajta nevetni, és volt benne egy...

Ebben a pillanatban éreztem, hogy Tao teste megfeszül mellettem. Mivel már annyira ellazult, fejét a vállamnak döntötte, így nézte a filmet. Ám mikor a főszereplő csaj a pasinak esett, aztán az ágyban kötöttek ki, Tao feszült lett. Lenéztem rá, láttam, hogy a kezeit bámulja az ölében, és ajkait rágcsálja közben. Elmosolyodtam, majd bal kezemmel megfogtam az övét, puha tenyere forró volt, így jól esett a  hüvelykujjammal simogatni, hogy ellazuljon.

Nem szólt erre semmit, egy ideig meg sem mozdította a kezét, aztán felpillantott rám. Elmosolyodtam, amit ő gyorsan viszonzott, aztán visszahajtotta fejét a vállamra, és megszorította a kezemet. Abban a pillanatban a gyomrom bucskázott egyet, és a vigyort egészen a film végéig le sem lehetett vakarni a képemről.

***

Amikor már a film végén a szereplők nevei futottak a képernyőn, csak akkor mozdultam meg. A kezem teljesen el volt zsibbadva, de nem akartam megmozdítani, nehogy Tao kikapja tenyerét az enyémből. De úgy gondoltam, most már ideje lenne más szögben tartani a kezemet, mert konkrétan nem éreztem belőle semmit.

Mikor erre sem reagált Taozi, végül lenéztem rá, de egy olyan édes látvány fogadott, ami a szívemet hevesebb dobbanásokra késztette. Ott aludt a vállamon, keze az enyémben, míg másik a feje alatt, az oldalán feküdt, szinte teljesen hozzám dörgölőzve. Az ajkain egy halvány mosoly játszott, a haja a szemébe hullott, én pedig nem tudtam megállni, óvatosan kisöpörtem tincseit az arcából.

Olyan szép volt, hogy egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt tőle. Végül végigsimítottam a tökéletes arcon is, mire olyan cicásan bújt bele az érintésembe, hogy muszáj voltam elmosolyodni. Egy gyengéd puszit nyomtam az arcára, aztán óvatosan kimásztam mellőle, majd egy takarót is ráterítettem. Utoljára végignéztem a kis pandán, aztán elhagytam a szobát, hogy segítsek anyának a főzésben.

- Jó volt a film? – nézett rám mosogatás közben anya, ahogy beléptem a konyhába.

- Igen, sokat nevettünk rajta – bólogattam, miközben elővettem három tányért, és az asztalra pakoltam őket. – Kész van a vacsora?

- Még nem, de nem sokára – mosolygott. – De hol van Tao?

- Alszik – mosolyodtam el.

- Alszik? – lepődött meg anya.

- Igen, elaludt filmnézés közben, nekem meg nem volt szívem felkelteni – sóhajtottam. – Biztos megint hajnalig fent volt, hogy tanuljon, előfordult már nála...

- Nem mondják neki a szülei, hogy nem egészséges? – biggyesztette le az ajkait. – Nem lenne jó, ha a cuki kis szeme beesett lenne...

- Anya, a barátomról beszélsz, aki nem mellesleg tizenhét éves... – nevettem fel.

- Aish, te kölyök, hol marad a tisztelet? – nevetett ő is. – De ne aggódj, meghagyom az ő korabeli lányoknak.

Erre már lehervadt a mosoly az arcomról. Ahogy belegondoltam, hogy Tao egy lánnyal együtt... Féltékeny voltam még csak a gondolatára is, hogy Taónak egyszer barátnője lehet. Ebbe még bele sem gondoltam, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb be fog következni. Már ha nem cselekszem hamarabb. De nem tehetem meg, hiszen ő nem vonzódik hozzám, a legjobb barátja vagyok, nem támadhatom le az érzéseimmel, az nem lenne tisztességes.

Elhúztam a számat. Taónak valóban egy helyes lány kellene az oldalára, akkor sokkal több önbizalma lenne, és nem lenne ilyen naiv, mint most. Ugyan sokat változott már azóta is, hogy barátok vagyunk, de még mindig túl ártatlan, ezért pedig sokan kihasználják. Én barátként megtettem mindent, de ha még többet akarok, az már túl menne a barátságon.

Bár... Amíg nem aktuális nála a barátnő téma, addig örülök annak, hogy mellettem van, és a barátomnak tudhatom. Lehetséges, hogy később már nem lesz lehetőségem ilyen közel tudni magamhoz, így kihasználom az időt, amennyire csak tudom. Nem szabadulsz meg tőlem, Huang ZiTao, ebben biztos lehetsz!

- Valami baj van? – kérdezte anya, felém pillantva.

- Dehogy, megyek és felébresztem Taót... Vagy segítsek valamit? – néztem a szemébe.

- Hát, a húst egy kicsit kavargatni kéne, pár perc és kész – mutatott a gázon lévő edényre.

Bólintottam, majd kavargattam egy ideig a húst, utána óvatosan megkóstoltam. Puha volt és finom, így elzártam alatta a gázt. Utána még segítettem anyának tálalni a kaját, normálisan befejeztem a terítést, így mentem fel Taónak szólni, hogy jöjjön vacsorázni.

Halkan nyitottam be a szobába, majd elmosolyodtam, ahogy láttam, még mindig ugyan úgy alszik, ahogy itt hagytam. Az ablakomhoz léptem, majd felhúztam a redőnyt, de mivel már így is sötét volt odakint, nem sok fény szivárgott be, de egy kicsit kinyitottam az ablakot, hogy friss levegő töltse el a szobát. Végül odaléptem az ágyhoz, majd végigsimítottam a puha arcon, de erre csak belesimult az érintésembe.

- Taozi... – mondtam halkan. – Ébresztő, gyere vacsorázni.

Semmi reakció, édesen aludt tovább, én pedig elgondolkodtam azon, hogy hagyom a fenébe, olyan békésen alszik, nincs szívem felrázni. De aztán belegondoltam, hogy a szülei biztos aggódnak már miatta, így nem hagyhattam tovább aludni.

- Tao – ráztam meg kissé a vállát, mire végre kinyitotta kis, panda szemeit.

Mondani akartam még valamit, de ahogy belenéztem az álmos, ködös tekintetébe, még levegőt is elfelejtettem venni.

Ez lenne a szerelem?

(Nya, hogy tetszett? :3

Ez most inkább a belső dolgokra koncentrált, de szerintem fontos volt leírni ezt is, bár tudom, hogy kicsit uncsi lett... Mondjuk, átvezető fejezet a nagy BUMM előtt, szóval várjátok a következőt, mert az izgalmas lesz. ;D

Szóval, nagyon-nagyon várom a véleményeket~ *w*

Chuu~ Letty-chan ^^)

5. fejezet

(Megérkeztem a következő fejezettel~ :3

Mivel többen arra szavaztatok, hogy csak egy fejezet legyen, így itt van. :3 Ahogy ígértem, kissé felpörögtek az események, úgyhogy szerintem egy nagyon cuki fejezetet dobtam nektek össze. ^o^

Remélem, tetszeni fog~ :3 )

5. fejezet

Tao POV

Feszülten ültem a padomban. Fészkelődtem, sehogy nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni, túl kemény volt a szék, pedig máskor ez soha nem jelentett problémát. Talán túl ideges voltam a dolgozat kiosztása miatt. Az angoltanár egy kedves, fiatal nő, ám szigorúan veszi a tanulást. Tisztában vagyok vele, hogy egy kínainak nehéz megtanulnia az angolt, de egyáltalán nem lehetetlen. Ott van példának Kris, ő eddig kint élt, és jól beszéli a nyelvet. Bárcsak én is úgy tudnék, mint ő!

Lemondóan sóhajtottam egyet, a következő pillanatban pedig belépett az ajtón a tanárnő. Kedvesen mosolygott, mint mindig, ami egy kicsit oldotta bennem a fezsültséget. Persze a többiek nem idegeskedtek. Aki jó tanuló volt, biztosak voltak benne, hogy ötöst kapnak, akik pedig nem foglalkoztak ilyenekkel, nem is érdekelte őket a jegyük. Ilyen szempontból is kilógtam az osztályból, pedig úgy is, hogy mindenből ötös vagyok, kivéve angolból, csak a harmadik legjobb tanuló vagyok az évfolyamon.

Apám régebben ezért is kiabált velem. Azt mondta, el kell érnem, hogy a legjobb legyek, mindenben... Nem hagyhatom, hogy bárki jobb legyen nálam, bármi áron, akár mocskos módszerekkel is, de érjem el a célom. Persze én ezt nem akartam. Tanultam, szorgalmasan, minden órára, ami hozta a jó jegyeket, de sajnos ez nekik nem volt elég. Próbáltam tenni ellene, de nem sikerült. Mindegy, ez az én szerencsém...

Végül a tanárnő kiosztotta a dolgozatokat, és mikor elém tette, rám mosolygott. Kissé meglepődtem, majd félve lenéztem a padon heverő papírra. Láttam a sok, piros pipát, szinte egyetlen rossz hibám sem volt, így lassan megfordítottam. Mikor megláttam a legalján a nagy ötöst, a szám elé kaptam a kezem, a térdemet pedig bevertem a padba, így minden szem rám szegeződött.

Persze megint csak megvetően vizslattak, de már nem zavart annyira, mint pár héttel ezelőtt. Megfogadtam Kris tanácsát, miszerint ne érdekeljen más véleménye, hagyjam őket figyelmen kívül. Be is vállt, de azért nehéz, hiszen eddig mindig az elvárásoknak akartam megfelelni. A tanárnő csak mosolygott rám, majd tovább osztogatta a papírokat. El sem akartam hinni, hogy tényleg sikerült ötös dolgozatot írnom!

***

Amint vége lett az órának, lévén, hogy ez volt az utolsó, rohantam a végzős osztályok felé. Kezemben ott lobogott a dolgozat, és meg sem álltam addig, míg meg nem pillantottam Krist, amint éppen egyik barátjával beszélgetett. Nem érdekelt senki és semmi, egyenesen a karjaiba vetettem magam, amin ő úgy meglepődött, hogy majdnem hátraestünk, de az utolsó pillanatban visszanyerte az egyensúlyát.

Karjait azonnal körém zárta, majd hallottam, hogy elnevette magát. Én is mosolyogtam, úgy öleltem még pár pillanatig, elkapva a lányok csillogó pillantását, amit nem értettem. Végül elengedtem, majd izgatottan meglengettem szeme előtt a dolgozatot.

- Mi ez? – mosolyodott el, majd kivette a kezemből.

- Az angol dolgozatom – haraptam be az ajkaimat, majd kissé elpirulva néztem fel a szemébe. – Nézd meg.

Nem válaszolt erre semmit, de mielőtt tekintetét a lapnak szentelte volna, elköszönt barátjától. Utána láttam, ahogy végigfutja a sorokat, majd egy helyen szorosan összehúzta a szemöldökét. Aztán rám pillantott, komolyan, én pedig ezen meglepődtem. Csak pislogtam a komoly tekintetébe, de ő nem felelt egy darabig. Mikor már nem bírtam tovább, lebiggyesztettem az ajkaimat, egyre csalódottabban, mire végre elmosolyodott.

- Te rólam írtál? – kérdezte meg végül.

- I-igen, hiszen te vagy a legjobb barátom – motyogtam, teljesen zavarban érezve magamat.

- De én nem is vagyok vékony – nevetett fel, mire rákaptam a tekintetem. – Így is fogynom kéne...

- Ne beszélj butaságokat! – ráztam a fejem. – Tökéletesen nézel ki.

Erre láttam, hogy meglepődött, majd összeborzolta a hajamat. Aztán, mikor nekem is leesett, hogy mit mondtam, még jobban zavarba jöttem, már ha az lehetséges. Végül rávettem magam, hogy tovább figyeljem, ami nehéz volt. Megfordította a lapot, majd a végén elmosolyodott. Rám nézett, egyenesen a szemembe, majd visszanyújtotta a lapot.

- Ügyes vagy – mondott csak ennyit. – Szeretnéd, hogy megünnepeljük valahol? – billentette oldalra a fejét.

- Um, hát anya nem igazán örül, ha nem vagyok otthon időben... – makogtam. – De talán nem haragszik meg, ha kések egy kicsit.

- Akkor eljössz hozzánk? – mosolygott. – Anyukám már nagyon kíváncsi rád, pont ma szabadnapos.

- Te beszéltél rólam anyukádnak? – lepődtem meg.

- Persze, hiszen te vagy a legjobb barátom! – nevetett fel, majd elindult, én pedig követtem.

Olyan jó érzés volt ezt hallani! Soha nem hittem volna, hogy egy barát ennyit adhat nekem. Kristől az elmúlt hetek alatt rengeteg dolgot tanultam. Most már nem vagyok olyan naiv, mint eddig. Ugyan tisztában voltam vele, hogy meg tudnék változni, ha akarnák, de eddig nem volt motivációm. Szerettem olyan lenni, de most, hogy Kris a szemembe mondta, hogy változnom kell, hallgattam rá. Talán így minden más lesz, jobb.

Kimentünk a suliból, majd elindultunk gyalog feléjük. Azért nem busszal mentünk, mert ilyenkor nagyon sokan vannak, és várni kellene rá, egy kis séta meg mindig jót tesz, főleg így február végén, mikor már a tavasz illatát érezni a levegőben. Szerettem a tavaszt, akkor volt a szülinapom, akkor borult virágba a természet. Tavasszal vannak leginkább a wushu versenyek, amiket imádtam. Aztán még a szülinapom is akkor volt, de az inkább negatívum, mint pozitív dolog.

- Min gondolkodsz? – törte meg a kellemes csendet Kris mély hangja.

- Csak azon, hogy tavasszal megyek majd versenyre – mondtam meg az igazságot.

- Versenyre? – lepődött meg, felém is pillantva.

- Igen, wushu versenyre – bólintottam.

- Te wushu-zol? – tátotta el a száját, és még meg is torpant.

- Tizenhárom éves korom óta, igen – néztem rá, de ő még mindig teljesen le volt döbbenve. – Nem említettem még soha? – lepődtem meg.

- Nem, ezt az információt kihagytad – szusszantott végül, majd újra megindult.

- Bocsánat, csak mindig máshol jár az eszem... – nevettem fel.

- És, szereted? – sandított rám, miközben befordultunk egy kereszteződésénél balra.

- Imádom! – vágtam rá azonnal. – Életem egyik legjobb döntése volt, hogy beiratkoztam.

- Örülök, hogy van valami, amit ennyire szeretsz csinálni – mosolyodott el.

- A szüleim először teljesen ellene voltak, főleg anyám, de aztán apám megbékélt vele, lévén, hogy ha majd a cég igazgatója leszek, legalább meg tudom magam védeni... – húztam el a szám.

- Még mindig nem akarod átvenni a helyét? – kérdezte kíváncsian.

Erre csak határozottan megráztam a fejem. Semmiképpen nem akarok az apám nyomdokaiba lépni! Gyűlölöm a munkáját, azt hiszem, egy kicsit amiatt is ment tönkre a kapcsolat a szüleim között, bár ebben nem vagyok biztos. Nem beszélnek velem, igazából azt csinálok, amit akarok, de mikor van valami probléma, mindig én vagyok az oka. De mostanában otthon is jobb a helyzet, legalábbis, már nem török össze egy-egy veszekedés alkalmával, ezt is Krisnek köszönhetem.

- Itt vagyunk – torpant meg végül Kris, egy otthonos családi ház előtt.

- Nagyon szép – mosolyodtam el.

- Biztosan nem ilyenhez vagy szokva, de azért, érezd otthon magad – nevetett fel.

- Dehogy! Nagyon tetszik, inkább egy ilyenben élnék, mint abban a hatalmas villában... – motyogtam, de mégis meghallotta.

- Miért? – fordult vissza, kíváncsian pislogva rám.

Hiába volt a legjobb barátom, még mindig nem tudott rólam sok mindent. Ugyan már egész jól megismertük egymást, de a szüleimről és az otthoni dolgokról soha nem meséltem neki. Ha valamikor szóba is jött, inkább tereltem, vagy úgy tettem, mint aki nem hallotta a kérdést. De most nem hagyhattam figyelmen kívül, és lévén, hogy meghallotta, csak nem hazudhatok neki.

- Yifan? – nyitotta ki a bejárati ajtót egy középkorú, kedvesnek tűnő nő, gondolom Kris anyukája, jelen esetben a megmentőm.

- Áh, szia, anya – fordult felé, majd egy puszit nyomott az arcára. – Hadd mutassam be neked... – kezdte volna.

- Szia, ugye te vagy Tao? – rohant ide elém, majd szorosan megölelt, ami annyira meglepett, hogy levegőt is elfelejtettem venni. – Hát persze, hogy te vagy az, Yifan rengeteget mesélt rólad. Tényleg nagyon cuki vagy – mosolygott rám.

- Anya! – hallottam meg Kris hangját, mire ránéztem, de ő csak vakargatta a tarkóját.

- Jaj, Yifan, eddig még egy barátod sem volt ilyen aranyos, mint ő! – fordult felé, még mindig a kezemet fogva. – Ó, ne haragudj, Hui Fang vagyok – nézett ismét rám mosolyogva.

- Ö-örülök, Huang ZiTao – hajoltam meg, már amennyire tudtam tőle.

- És még milyen jól nevelt! – áradozott tovább, én pedig éreztem, hogy egyre jobban zavarba jövök.

- Anya, hagyd már, többet szóba sem fog velem állni – motyogta az anyukája mögül.

- Jól van, ne haragudjatok – engedett el végül, majd belépett a házba. – De azért maradsz vacsorára, ugye? Főztem sok finomságot!

- Anya! – fogyott el immár Kris türelme, mire Hui Fang csak rávigyorgott fiára, majd eltűnt.

- Ne haragudj, általában nem ilyen, nem tudom, mi ütött belé... – harapdálta az ajkát barátom.

- Nem, semmi baj – mosolyodtam el. – Nagyon kedves anyukád van.

- Tényleg nem zavart? – nézett a szemembe. – Csak mert ölelgetett, meg ilyenek...

- Meglepett, de jól esett, nagyon kedves tőle – mosolyodtam el.

Erre csak elmosolyodott, végül beterelt az előszobába, ahol illedelmesen levettem a bakancsom és a kabátom. Utána Kris mutatta az utat fel az emeletre, be, egyenesen a szobájába. Nem volt olyan nagy, mint az enyém, viszont teljesen más. Míg az én szobám fala kék volt, az övé kávészínű, a falon rengeteg poszter, bikinis lányok, amerikai bandák, autók, egy csomó fénykép, meg ilyenek. Az ágy vetetlen volt, amit éppen most korrigált, torokköszörülések közepette. Egyébként, az ágy jobb oldalon volt, bent a falnál, velem szemben volt az ablak, előtte egy nagy íróasztal, a bal oldalon világos színű szekrénysor, benne beépített tévével, és egy egész alakos tükörrel. A szoba közepén egy kis szőnyeg, de pont oda illett, rajta két babzsák fotel.

Amíg nézelődtem, Kris is készen lett az ágy bevetésével, majd leült rá, táskáját ledobva az ágy mellé.

- Bocs a rendetlenségért, reggel siettem – nevetett fel, ahogy még felkapott pár ruhát a földről, majd kiviharzott vele az ajtón, de már vissza is jött.

- Semmi gond – ráztam a fejem, majd leültem az ágyára. – Tetszik a szobád.

- Tényleg? – csodálkozott, ahogy leült mellém. – Miért?

- Olyan, mint te... – mosolyodtam el. – Mármint, látszik rajta, hogy a tiéd, el sem téveszthettem volna.

- Biztos a tiéd is hasonló – mosolygott vissza.

Nem válaszoltam. Nem, az én szobámban egyáltalán nincsenek poszterek, mivel anyám soha nem szerette, ha valami hülyeséget ragasztok ki a falra, mint mondjuk autók vagy motorok, azt meg főleg nem tolerálta volna soha, ha bikinis lányok képével kellett volna találkoznia. Egyrészt, másrészt apám megtiltotta, hogy bármilyen banda képét kitegyem, azt mondta, csakis magam lehetek a példaképem, senkit nem szerethetek annyira, mint magamat.

Az egész szobám nem ilyen személyes, nem én rendeztem be, a bútorok távol állnak tőlem, olyan idegen az egész, nem érzem benne otthon magam, de legalább az enyém. Nem panaszkodhatok, mert elvégre mindenem meg van.

- Volna kedved megnézni egy filmet? – nézett végül rám. – Ha már ünneplünk...

- Rendben – bólintottam.

- Oké, akkor a tévé alatti szekrényben vannak a DVD-k, válassz bármit, addig hozok popcornt, meg valami üdítőt. Mit szeretnél? – fordult vissza az ajtóból.

- Nem is tudom, ásványvíz jó lesz – néztem a szemébe.

- Hozom – bólintott mosolyogva, majd már itt sem volt.

Kissé elmosolyodtam. Krissel valahogy mindig jól éreztem magam, bár nem tudtam pontosan, hogy miért. Természetesen, nagyon kedves, és mindig őszinte, valamint meghallgat, és tanácsokkal lát el. Kicsit még mindig furcsa, hogy a legjobb barátom... Ha valaki ezt mondja nekem még január elején, hogy lesz egy legjobb barátom, aki még magához is meghív, kiröhögöm.

De valóban itt vagyok, és boldog vagyok a tudattól. Sok minden változott azóta, és azt hiszem, ez az idő múlásával még jobb lesz, hála Krisnek. Nem is tudom, hogy fogom neki azt a rengeteg dolgot megköszönni, amit értem tett, de van egy olyan sejtésem, hogy azt mondaná rá, „A barátoknak ez a dolga!”. Elmosolyodtam, majd végül felálltam, és leguggoltam a szekrény elé, majd kinyitottam azt.

Ám ahelyett, hogy DVD-k lettek volna benne, rengeteg fényképalbummal találkoztam. Nem akartam turkálni egyikben sem, hiszen nincsen hozzá jogom, meg persze illetlenség is, így visszacsuktam, de ekkor vettem észre, hogy egy kép kiesett az egyik albumból. Végül csak megfogtam, de nem tudtam visszatenni anélkül, hogy ne néztem volna meg.

Kris volt rajta, ez teljesen biztos, felismertem, hiszen alig változott valamit, pedig lehetett talán tizenöt-tizenhat éves. Fekete haja félhosszú volt, jobb oldalra volt fésülve, és már akkor is olyan menőnek tűnt, pedig még sokkal kisfiúsabb volt az arca. Végül az, hogy szívószál lógott ki a szájából, aranyossá tette. Elmosolyodtam, majd végigsimítottam a fényképen

- Mit csinálsz? – hallottam meg Kris hangját mögülem, mire úgy megijedtem, hogy felsikkantottam.

- Jesszus, de megijesztettél! – kaptam a szívemhez, majd gyorsan visszatettem a képet a helyére. – És ne haragudj, csak azt mondtad, itt vannak a DVD-k, a kép pedig kiesett, tényleg nem akartam illetlen lenni, bocsánat.

- Semmi baj! – nevetett fel. – Ha szeretnéd, megtarthatod a képet – vonta meg a vállát.

- Tényleg? – kérdeztem mosolyogva.

- Persze – viszonozta, majd újból kivette a képet, és a kezembe adta.

- Köszönöm – mondtam elpirulva.

Kris csak elmosolyodott, kisöpörte a homlokomból a tincseimet, majd egy puszit nyomott oda.

Miért akad el ilyenkor a lélegzetem?

(Nya, hogy tetszett? :D

Most írni akartam valami frappáns kis dolgot, de nem jut eszembe semmi... ^^"

Szóval, remélem, tetszett, nagyon-nagyon örülnék a véleményeknek, annak meg főleg, ha ide írjátok~ *w*

Jövőhéten hétvégén hozom a következőt. ;)

Addig legyetek rosszak~ :'D

Chuu~ Letty-chan ^^)

4. fejezet

(Megérkeztem a következő fejezettel~ ^^

Igaz, sokkal cukibbra terveztem, mint sikerült, de azért ebben is van pár aranyos jelenet. :3 Meg persze, egy kicsit most Kris családi dolgaiba is betekinthettek. :')

Remélem, tetszeni fog~ *w*

Jó olvasást! ^^)

4. fejezet

Kris POV

Miután becsukódott Taozi mögött az ajtó, beharaptam az ajkam, majd elnyomtam egy vigyorgást. Legszívesebben örömtáncot lejtettem volna, de nem tettem, lévén, hogy túl gyerekes, én meg már nem vagyok az. Végül csak kifújtam magamból az izgatottságot, majd lassan én is a panda után mentem, csak ellentétben vele, én nem haza, hanem még vissza az osztályba, két órára.

***

Egyszerűen képtelen voltam a tanárra figyelni. Szerettem az angolt, a kedvenc tantárgyam volt, lévén, hogy tökéletesen beszéltem, hiszen kint éltem Kanadában, de nem kötött le. Az osztálytársaim, velem ellentétben nem beszéltek jól angolul, ha valaki tudott is, annak borzasztó volt a kiejtése. Akinek meg az volt egészen jó, semmit nem tudott mondani. Tudtam, hogy nem a tanár hibája, egyszerűen a társaim szarnak az egészre. Ebből kifolyólag, most én sem lestem a tanár szavát, inkább kifelé bámultam az ablakon.

Egy sóhaj szökött ki a számon. Fogalmam sem volt, hogy mit is kellene Taóval kezdenem. Érzem, hogy valamiért kötődik hozzám, hiszen akkor ellökött volna, ha nem így lenne. Nem egoizmusból, de szerintem jól haladok. Talán beletelik majd egy kis időbe, míg tejesen meg fog bennem bízni, de kivárom ezt az időt. Szeretném megismerni, a gondolatait, az álmait, a félelmeit, egyszerűen mindent, ami vele kapcsolatos. Szerelmes lennék? Nem tudom...

Az viszont biztos, hogy akarom őt. Nem egy éjszakára, nem arra, hogy kihasználjam és eldobjam, hanem... Szeretném minden reggel az ő édes kis panda szemeit látni, ahogy álmosan kinyitja őket, majd az aranyos mosolyát, amivel rám mosolyog. Megcsókolnám, elmondanám neki, hogy milyen szép, aztán megkérdezném tőle, hogy mit szeretne reggelizni. Vele szeretnék iskolába jönni, és innen hazamenni. Szeretném este, vagy bármikor megölelni, hogy a karjaimban találja meg az álom. Talán még...

- Yifan, lenne szíves idefigyelni? – hallottam meg a tanárom hangját, ezzel azonnal kirángatva a rózsaszín nyáltengerből. – Elhiszem, hogy magának unalmas a téma, de azért próbáljon meg idefigyelni, rendben?

- Persze, tanár úr, elnézést – hajoltam meg kissé, mire villantott felém egy mosolyt, amit különösnek találtam.

- Ha már úgy is önnél a szó... – tette le a krétát, amivel eddig a táblára írt, majd leült a székébe. – Elmesélhetné nekünk, hogy milyen az élet Kanadában. Ne értse félre, nem azért, mert tolakodni szeretnék, de úgy látom, minden diákot jobban érdekelne, mint az időhatározói mellékmondatok...

- Rendben van – köszörültem meg a torkom.

Röviden összefoglaltam, bár nem nagyon volt kedvem kiselőadást tartani az osztálynak. Szimpatikusak voltak, páran egészen jó fejek voltak, de most teljesen máshol járt az agyam. Csak olyan információt közöltem velük, mint amit bárhol el tudnak olvasni. Gazdag, szép ország, hasonló, mint Kína, mégis teljesen eltér a kultúra, meg ilyenek. Az már más kérdés, hogy Kanadának, legalábbis, azon részén, ahol én laktam, a város másik fele egy gettónegyed volt, ami kicsit sem állt érdekemben megosztani a többiekkel.

Végre kicsöngettek, én pedig ezt egy megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul. Felkaptam a táskám, majd én is a többiek után vettem az irányt. Nem volt kedvem a buszra várni, mert amúgy is rengetegen álltak a buszmegállóban, így gyalog indultam meg. Nem árt egy kis friss levegő, és legalább a környéket is felfedezem. Egy jó húsz perc múlva haza is értem, majd a kulcsaim segítségével, benyitottam a házba.

Már megszoktam, hogy nem köszönök ilyenkor. Anya soha nincs itthon délután, hiszen nagyon sokat dolgozik, lévén, hogy orvos. Azért is jöttünk vissza, mert kapott egy levelet innen, hogy hallottak róla, hogy milyen remek sebész, és igényt tartanának a tudására itt, ráadásul osztályvezető főorvos is lehetne, mivel nyugdíjba ment az előző. Anya csak azért fogadta el az ajánlatot, hogy nekem könnyebb legyen.

Ugyan én nem bántam volna, ha ott maradunk, hiszen ott voltak barátaim. Valamiért mégsem volt olyan nehéz elválnom tőlük, bár LuHannal könnyes búcsút vettünk egymástól. Ő volt ott az egyetlen igaz barátom, de persze rengeteg más haverom is elköszönt tőlem. Hiányoztak, de most még nem vágytam vissza. Kicsit felpezsdített ez az új környezet. Új volt minden, éppen ezért izgalmas is.

Mosolyogva vettem le a hűtőről a kis cetlit, amit még reggel hagyhatott itt anya:

„Üdv itthon~ ^^

Kaját találsz a hűtőben, főztem neked sok finomságot, szóval egyél rendesen, nehogy lefogyj nekem. >o< Majd este jövök, ne várj meg. :3

Xoxo~”

Megcsóváltam a fejem, majd kinyitottam az említett hűtőt, kivettem belőle egy doboz tejet, majd megkerestem a gabonapelyhet is. Öntöttem egy tálba mindkettőből, majd felvonultam a szobámba. Lehuppantam az ágyra, majd lassan belapátoltam a mézes gabonapelyhet, de valami nem volt rendben. Egy gombóc volt a torkomban, mintha ott lett volna valami, amitől nem tudtam normálisan lélegezni.

Nem értettem, mi lehetett az, így hagytam a fenébe, de azért aggasztott. Mi ez a furcsa érzés?

***

Másnap reggel mosolyogva ébredtem fel. Talán az álmom hatása, bár nem emlékszem rá tisztán, hogy mi volt az, csak annyit tudok, hogy valami jó dolog történt. Ennek hatására dúdolgatva mentem a fürdőbe, majd végeztem el a reggeli ügyes-bajos dolgaimat, majd visszavonultam a szobámba, hogy magamra vegyek valami ruhát. Választásom ezúttal egy fehér pólóra esett, meg egy egyszerű, koptatott farmerre, majd felvettem még egy farmerkabátot is. Hajamat a megszokott, előrefésült helyett, most hátrazseléztem, és még fülbevalókat is raktam a fülembe.

Így sétáltam le a konyhába, ahol anya már sürgött-forgott. Soha nem érettem, hogyan pöröghetett egész nap, hiszen este későn ér haza, aztán korán reggel már kel is. Ő azt mondja, már megszokta a hajtást, és szereti. Ebben soha nem kételkedtem, hiszen mindig őszinte mosoly ült az arcán, ami bizonyította, hogy minden rendben volt. Noha néha aggódtam érte, hiszen egyedül van, de nem tettem neki szóvá, mert tudtam, hogy feleslegesen jártatnám a szám.

A mai szokásos köröket is lefutottuk, így egy negyed óra múlva elengedett, ismét két doboz kajával felpakolva. Izgatott voltam, alig vártam, hogy újra találkozzak Taóval. Látni akartam azt a cuki kis mosolyt az arcán, hallani az édes hangját, érezni az illatát... Aztán kicsit lelombozott, hogy nem azzal a busszal jött, amelyikkel én, de még így is megmaradt a jókedvem.

Első óra után rögtön rohantam megkeresni a termét, az összes másodikos osztályba benéztem, de sehol nem találtam. A lányok itt is meglepődtek, hogy mit kereshetek vajon ott, a fiúk meg csak szigorúan méregettek. Nem vettem róluk tudomást, de egyre jobban kezdtem aggódni Tao miatt. Még a mosdóba is bementem, hátha ott találom, de semmi. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Keserű szájízzel mentem be a második órámra, hogy aztán amint kicsöngettek, rohanjak ismét Tao keresésére. Nem kellett sokat keresgélnem, éppen sétált a második emelet felé. Egyből kiszúrtam koromfekete valóját, az viszont nagyon meglepett, hogy a sapka és sál mellé egy napszemüveg is ott volt a szemén. Bár, bizonyára a csúnya, kék folt miatt, de sokan utána néztek és kinevették, pedig azt mondta, sokszor előfordult már ilyen. Akkor nem szoktak volna hozzá, vagy...?

- Zitao... – szakadt fel belőlem a neve, mire csak egy pillanatra megtorpant előttem.

Láttam, ahogy felém fordította a fejét, de nem láttam át a napszemüvegen. Nem szólt egy szót sem, lehajtotta a fejét, majd elsétált mellettem. Megdöbbentem, de nem hagytam annyiban a dolgot. Utána mentem, de nem szóltam hozzá. Meglepődtem, mikor a tető felé vette az irányt, így követtem. Nem vett észre, így mikor felért, hangosan becsapta maga mögött a tetőre nyíló ajtót. Tudtam, hogy történt valami...

Pár perc késéssel én is követtem, halkan nyitottam ki az ajtót, de amit utána láttam, arra nem voltam felkészülve.

Zitao ott térdelt az ajtó előtt a hóban, fejét lehajtva tartotta, és hangosan zokogott. Szinte már kétségbeesetten, úgy, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Soha nem tudtam kezelni a ilyen helyzeteket, így pár percig csak néztem, ahogy a gyönyörű srác előttem sír. Végül már nem bírtam tovább, mögé léptem, a hó hangosan ropogott a talpam alatt, mire felkapta a fejét.

Szemei vörösek voltak, háromszorosukra fel voltak dagadva, az pedig még plusz volt, hogy a fél arca még mindig kék színű volt, véraláfutásokkal megspékelve. De volt még valami... Az arca másik felén, szintén a szeme alatt, egy nagyobb piros volt volt, mintha valaki megütötte volna. Abban a pillanatban nem bírtam tovább, felrántottam a földről, majd szorosan magamhoz öleltem.

Tao először tiltakozott az ölelés ellen, el akart tolni, ütötte a mellkasomat, könyörgött, hogy eresszem el, de nem tettem meg. Nem bírtam elengedni. Belegondoltam, hogy az a személy, aki ilyen ártatlan, törékeny és gyönyörű, ő az, akit valaki bántott. Mert biztos, hogy valaki megütötte, tisztán látszik. Legszívesebben szétverném azt a rohadékot, aki képes megütni egy ilyen gyönyörű arcot.

Végül a kis panda nem ellenkezett tovább, úgy bújt a karjaimba, mintha az anyja lennék. Fejét a vállamra ejtette, majd újra zokogásban tört ki. A kabátomat a két öklébe szorította, és csak sírt és sírt. Elképzelni sem bírtam, mi történhetett vele, de az biztos, hogy ha megtudom, az a személy, aki miatt most sír, azt megölöm.

- Tao... – suttogtam egy negyed óra múlva, mikor végre elcsitult, de nem bontakozott ki az ölelésemből. – Minden rendben?

- Semmi bajom – szipogott egyet, majd végül elvált tőlem, de kerülte a tekintetemet.

- Látom – húztam el a szám, majd megfogtam a csuklóját, és leültettem a padra, ahol tegnap is beszélgettünk.

- Tényleg nincsen semmi – mondta kicsit határozottabban, bár hangja még így is remegett. – Jól vagyok.

- Tao, kérlek – csúsztam hozzá közelebb, majd állánál fogva magam felé fordítottam, és a szemébe néztem.

- Yifan, mondtam, hogy nincsen semmi bajom – húzta el a fejét, de nem hagytam magam.

- Akkor legalább azt mond el, miért nem voltál itt az első órában! – győzködtem, mire meglepődött.

- Honnan tudod, hogy nem voltam bent? – nézett végül rám, kisírt, kíváncsisággal teli szemeivel.

- Kerestelek, de sehol nem találtalak... Aggódtam érted – néztem a szemébe.

- Tudok magamra vigyázni, ebben ne kételkedj – rázta meg a fejét.

- Nem kételkedem, de még nem válaszoltál a kérdésemre – tértem vissza, mire sóhajtott egyet.

- Elaludtam – szipogott, majd kezével megtörölte az orrát.

- És az arcod? – vontam fel a szemöldökömet.

- Tudom, hogy csúnya, de szerencsére már a dagadás lejjebb ment – eresztett el egy hamis mosolyt.

- A másik oldalra céloztam – mondtam, szinte szuggerálva az arcát.

Láttam, hogy kicsit megfeszült a teste, tehát valami biztos, hogy történt. Nem akarja elmondani, minden áron titkolózik előttem, de nem értem, hogy miért. Oké, hogy csak tegnap találkoztunk, de igazán elmondhatná, hogy mi történt vele.

- Csak nekimentem az ajtónak – legyintett végül.

- Biztos? – kérdeztem meg tőle, kíváncsi voltam.

- Persze... – motyogta, még mindig lehajtott fejjel.

Egy nagyot sóhajtottam, majd megnyalva ajkaimat, még közelebb csúsztam hozzá, miközben megfogtam sérült arcát, és úgy fordítottam magam felé a fejét. Tekintetünk összekapcsolódott, és elég sok mindent ki tudta olvasni a szeméből. Meg volt törve, kétségbe volt esve, össze volt zavarodva, és teljesen el volt veszve. Ezt mind egy pillantásából, és tudtam, hogy ha ő belenéz a szemembe, meglátja azt a törődést és aggódást, amit nyújtani szeretnék neki.

- Taozi, biztos, hogy az ajtó volt? – suttogtam, miközben hüvelykujjammal simogatni kezdtem arcélét.

- Én... – hebegte, pillái meg-megrezdültek, ajkai megremegtek.

- Te? – biztattam, egyre mélyebben nézve a szemébe.

- Nem – nyögte ki végül.

- Mi nem? – ráncoltam össze a szemöldökömet, mintha nem érteném.

Nem válaszolt. Légzése felgyorsult, éreztem, ahogy remeg, de nem hagyhattam annyiban. Nem húzta el a fejét, továbbra is fenntartottam a szemkontaktust, bár tudtam, hogy nem bírja sokáig. Kezdtem aggódni érte. Nem értettem, hogy mi történt vele, ami ennyire felzaklatta, és nem akarja elmondani. Már a legrosszabbra is gondoltam, mikor végre megmozdult.

Kezét felemelte, majd rákulcsolta ujjait a csuklómra, és kissé megszorította. Odapillantottam, mire elvette a bal kezemet az arcáról, majd ujjaival simogatni kezdte az érzékeny felületet. Kérdőn rá pillantottam, mire végre megszólalt.

- Kris, hidd el, ha elmondhatnám, te lennél az első ember, aki tudna róla. Nem akarlak megbántani, hiszen egyedül te vagy az az ember az egész világon, aki most megvigasztalt, minden hátsó szándék nélkül. Köszönöm neked, tényleg, nagyon, de... Nem mondhatom el, nem tehetem meg – rázta a fejét.

Meglepődtem ezen a komoly hangvitelen. Nem gondoltam volna Taóról, hogy ilyen is tud lenni. Egy keserű mosolyra húzta a száját, és kihasználva a meglepődöttségemet, felállt, majd menni készült. Akkor eszméltem fel, mikor már az ajtónál állt. Gyorsan felpattantam, majd nem törődve semmivel, hátulról átöleltem, derekát szorosan tartottam, miközben a fülébe suttogtam.

- Nem számít, Tao... – mosolyodtam el kissé. – Én várni fogok, addig a napig, míg nem fogsz bennem teljesen megbízni. Nem érdekel, ha egy hónapba, vagy egy évbe telik, kivárom, mert... Már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy te fontos leszel nekem. Úgyhogy, ne feledd, én mindig itt leszek neked, persze, csak ha te is akarod.

Éreztem, hogy megfeszül a karjaim között, de ahogy a monológom végére értem, összecsuklott a karjaim között, és előtört belőle ismét a sírás. Megijedtem, így gyorsan leültettem a földre majd aggódva fürkésztem az arcát, de ő csak mosolygott, miközben hüppögött.

- Zitao? – kérdeztem, majd vállára simítottam a kezem.

- Csak... – hüppögött. – Annyira kedves vagy velem, olyan jól estek a szavaid, és még annak ellenére is, hogy bunkón elutasítottalak, te nem adtad fel... Kris, nagyon köszönöm neked, tényleg! És persze, hogy azt szeretném, ha mellettem maradnál!

A következő pillanatban egy meleg, puha ajak nyomódott az arcomra, majd egy immár mosolygós Tao ült vissza velem szembe.

Miért ver ilyen átkozottul gyorsan a szívem?

(Na, hogy tetszett? ^o^

Tudom, hogy egy kicsit unalmas lett, és alig haladtunk a sztorival, de elárulom, hogy a következő fejezettől kicsit felpörögnek az események. :3

Remélem, elnyerte a tetszéseteket, és meg vagytok elégedve a cukisággal, mert azért fontos volt, hogy Tao a végén már mosolygott Kris miatt. :')

Ha ide írnátok a véleményeteket, azt még mindig nagyon-nagyon megköszönném~ *o*

Chuu~ Letty-chan ^^)