3. fejezet

(Sziasztok~ ^^ 

Ne haragudjatok, hogy csak most hoztam a fejezetet, de csak most volt időm. >< 

Nos, ez a fejezet eltér az előző kettőtől, ebben betekinthettek Tao családi életébe is, ami kicsit sem fényes... ^^" 

Remélem, azért tetszeni fog. Jó olvasást! :3)

3. fejezet

Tao POV

Miután Yifan ajkai az enyémekhez értek, teljesen ledermedtem. Még pislogni sem tudtam, máris visszahúzta a fejét, majd szorosan magához ölelt. Annyira lesokkoltam, hogy pár percig megmozdulni sem tudtam, aztán végre felfogtam, hogy mi történt. Ő tényleg... Megcsókolt engem? Egy érdekes fintor kúszott a képemre, majd el akartam lökni magamtól, megmondani neki, hogy ez nem helyes, ennyire ostoba még én sem vagyok, hogy ne legyek tisztában azzal, azonos neműek vagyunk. De mégis, ahogy megéreztem erős karjait a derekam körül, a férfias illatát az orromban, egyszerűen nem tudtam ellökni magamtól.

Kezeit a vállára csúsztattam, majd viszonoztam az ölelést, fejemet reménytelenül a nyakába hajtva. Túlságosan is jó volt, nagyon régen ölelte már meg, hiányzott ez a fajta törődés, nagyon... Eddig észre sem vettem, de most, hogy Yifan hirtelen jött, mindent másképp látok. Szükségem van valakire, akit bármikor megölelhetek, vagy aki bármikor megölel. Szeretném ezt az érzést minden nap érezni, egy olyan valakitől, aki fontos számomra, nem egy egyszerű valakitől, hanem egy különleges személytől, akit én is szeretek, és ő is viszont szeret.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben váltam el Yifantól, majd ültem tőle messzebb, kicsit kínosan érezve magam. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, hiszen nem voltam benne biztos, hogy ne árulnám el, kicsit megijesztett. Nem mondom, hogy nem esett jól az a csók, még ha csak egy pillanat is volt az egész. Yifan ajkai dúsak és finomak voltak, valahogy mégsem éreztem kényszert arra, hogy megint megcsókoljon. Bár... Egyszer hallottam már, hogy a lányok is megcsókolják egymást, mert úgy gondolják, nincs benne semmi undorító. Talán Yifan is ezen a véleményen van... Tényleg nem lenne taszító a két fiú közötti kapcsolat?

- Tao? – hallottam meg mély hangját, de nem tudtam rá figyelni.

Talán meg tudom neki bocsátani, hogy önző módon elvette tőlem azt a naiv eszmét, miszerint a barátnőmmel fogok először csókolózni. Végül is, nincs abban semmi rossz, ha egy veled azonos neművel csókolóztál először, ugye? Engem különösebben nem zavar, elvégre, Yifan a barátom akar lenni, és talán ezt csóknak sem mondhatjuk. A filmekben mindig tovább csinálják, behunyják a szemüket, és a fejüket is mozgatják. Ez csak egy pillanat volt, és még becsukni sem volt időm a szemem, nem mintha szerettem volna.

- Tao, minden rendben? – fordította maga felé a fejemet, államnál fogva.

Szép vágású, étcsoki színű szemei aggodalmat sugároztak felém, amit megint csak nem értettem. Nem tudtam, hogy miért aggódik értem ennyire, hiszen csak ma találkoztunk először. Még csak azt sem mondhatom, hogy jól ismerjük egymást, mert nem így van.

- Igen, persze... – hebegtem végül, nagyot nyelve. – Miért? – kérdeztem vissza.

- Csak nem válaszoltál először – mosolyodott el végül, eleresztve az államat.

- Elgondolkodtam – köszörültem meg a torkom, majd ismét a földet kezdtem el pásztázni.

- Van még órád? – dőlt hátra, majd az órájára nézett.

Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nincsen. Ezért is akartam minél hamarabb eltűnni a suliból. Nem mintha otthon jobban szerettem volna lenni, de nem akartam, hogy megint mindenki rólam beszéljen. Ekkor megérintettem az arcom, bár anélkül is tudtam, hogy rendesen fel van dagadva, hiszen a bal szememmel nem igen láttam sokat. Kicsit megnyomkodtam, de felszisszentem, hiszen eléggé fájdalmas volt.

- Ha nyomkodod, szerintem csak rosszabb lesz – hallottam meg a hangját, majd ránéztem.

- Már hozzászoktam – vontam meg a vállamat, mire összevonta a szemöldökét.

- Hogy érted? – pislogott.

- Párszor már előfordult ugyan ez, szóval kibírom – sóhajtottam.

- Tao, ez nem így működik! – dőlt előre, majd komoly szemeit rám emelte. – Ha már ütöttek meg, azt nem hagyhatod annyiban!

- Miért? – pislogtam felé meglepetten.

- Hát, mert ez nem normális! – rázta a fejét, majd lágyabban beszélt tovább. – Ezt a gyönyörű arcot hogyan képesek megütni? – suttogta, majd végig akart simítani az ép arcfelemen, de elhúzódtam.

- Nem értelek... – motyogtam. – Eddig is kibírtam, ezután is ki fogom.

- De miért hagyod magad? – húzta végül vissza a kezét. – Miért nem állsz ki magadért?

- Nem akarok veszekedni – ráztam a fejem.

- Az jobb, ha megütnek, és utána napokig feldagadt arccal kell suliba járnod? – nézett rám dacosan.

- Inkább elviselem, mintsem visszaüssek – néztem a szemébe, mire megdöbbent.

Nem mondott végül erre semmit, de láttam rajta, hogy nem érti, és nem zárta le a témát. Nem akartam belemenni, bonyolult lett volna. Ő nem értené meg a helyzetemet, noha szeretném majd egyszer elmondani neki, miért csinálom ezeket a dolgokat. Talán egyszer, ha már teljesen meg fogok bízni benne, elmondok neki mindent, de addig biztosan nem, míg így vagyunk.

- Ne haragudj... – szólalt meg végül, egy nagyot sóhajtva. – Nincs jogom ahhoz, hogy beleszóljak abba, mit csinálsz. Kérlek, bocsáss meg.

- Nem haragszom – ráztam a fejem. – Nincs mit megbocsátanom, hiszen nem tettél semmit sem.

- De, rád akartam erőszakolni valamit, amit te nem akartál – nézett a szemembe.

- Nem, csak elmondtad a véleményedet, ezen nincs mit megbocsátani – mosolyodtam rá végül.

Viszonozta a mosolyt, majd egy ideig nem szóltunk megint. Kicsit úgy éreztem, megnyíltam előtte, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Talán tényleg az az oka, hogy a barátom akart lenni? Vagy más, amit még én sem tudok? Minden esetre, Yifan egy nagyon rendes srác, nem gondoltam volna róla, hogy egyszer még a barátom lehet.

- Vissza kellene mennem órára – állt fel végül, majd a táskáját is felkapta.

- Van még órád? – lepődtem meg, mire felnevetett.

- Ilyen a végzősök élete – rántotta meg a vállát. – Te, gondolom, már mész haza...

- Igen, meg kell csinálom egy beadandót – motyogtam, miközben én is felálltam.

- Ó, igen? – mosolyodott el. – Miről?

- Az első világháborúról, de nem nehéz, gyorsan megleszek vele – hadartam.

- Rendben – bólintott, mire megfordultam, és visszafelé indultam. – Tao! – kiáltott utánam.

- Tessék? – pillantottam hátra a vállam felett.

- Ugye, holnap is találkozunk? – mosolyodott el.

Elmosolyodtam, mert nagyon jól esett, hogy megkérdezte. Azt hittem, most elválunk, aztán holnap megint ugyan az a forgatókönyv fog újrajátszódni, mint eddig. De az, hogy Yifan feltette ezt a kérdést, melegséggel töltötte el a szívem. Mosolyogva bólintottam neki, mire még szélesebb lett a vigyora, aztán intett egyet, én pedig benyitottam az ajtón, reménykedve benne, hogy tényleg találkozni fogunk.

***

Mosolyogva sétáltam hazafelé, amint leszálltam a buszról. Nem érdekelt, hogy megbámultak az emberek, semmi nem érdekelt. Annyira fel voltam dobva, hogy lepkét lehetett volna velem fogatni. Reménykedtem benne, hogy otthon anyám értékelni fogja a majdnem kitűnő bizonyítványomat, hiszen tavalyhoz képest javítottam. Büszkén lóbáltam a kezemben, ahogy befordultam a házunkhoz, majd kis ügyetlenkedéssel, az ajtón is bejutottam.

- Megjöttem! – kiáltottam el magam hangosan, de senki nem felelt.

Meglepődtem, hiszen anyám mindig itthon van, mikor hazaérek a suliból, pont azért, hogy leellenőrizze, pontosan érkezem-e. De ha véletlenül ő nincs itthon, az persze nem baj. Sóhajtottam egyet, kissé csalódott voltam. Meg szerettem volna neki mutatni a bizonyítványt, hátha ezzel elérem, hogy egy kicsit megdicsérjen. Elindultam a szobám felé, ehhez pedig el kellett mennem a nappali előtt.

Majdnem felsikítottam, annyira megijedtem. Anyám ott ült a kanapén, a tévét bámulta, de semmi reakciót nem mutatott még arra sem, hogy a szívemhez kaptam a kezem, és lihegtem. Csak bámulta a méregdrága plazmatévét, semmi jelét nem mutatva, hogy érdekelném. Kissé aggódni kezdtem, még úgy is, hogy érzelmileg nagyon távol álltam tőle.

- Anya? – szólítottam meg, lassan araszolva a kanapé felé.

Nem válaszolt, még csak az arcizma sem rezdült a hangomra. Kezdtem attól tartani, hogy nyitott szemmel elaludt.

- Anya, minden rendben? – kérdeztem ismét, miközben megérintettem a vállát.

- Hm? – emelete fel a szemöldökét, de pillantását le sem vette a képernyőről.

- Itt a bizonyítványom a félévi vizsgáról... – nyögtem ki, majd kinyitva felé nyújtottam.

- Hm. – Még csak rá sem nézett!

- Anya, kérlek... Megnéznéd? – kértem félve.

Tekintetét végül elfordította a tévéről, majd ránézett a kezemben tartott kis könyvre. Láttam, ahogy a szeme végigfutotta a sok ötöst, aztán megállapodott a négyesen. Mereven összeszorította a szemöldökét, majd fekete szemeit az enyémbe fúrta. Nem érdekelte a feldagadt arcom, pedig mindig megjegyzést tett rá. De most... Hideg volt, közömbös... Egyszerűen ijesztő.

- Mi az a négyes? – kérdezte mennydörgő hangon.

- Ne haragudj, angolból soha nem voltam olyan jó... De, nézd, a többi ötös, még a matek is! – próbáltam magyarázkodni, bár tudtam, hogy felesleges.

- Szörnyű... Szégyent hozol a nevünkre – fintorodott el, majd figyelmét újra a képernyőre szegezte.

Teljesen megsemmisülten álltam ott, de ő már tudomást sem vett rólam. Könnyek szöktek a szemembe, de nem bírtam megmozdulni a lelki fájdalomtól. Reszkető kezeimmel lassan magamhoz húztam a bizonyítványt.

- Mellesleg, nem csak társadalmilag, de kinézetileg is! – grimaszolt, majd rám nézett. – Mi az a kék folt a szemed alatt már megint?

- Én csak.... – kezdtem volna bele, de anyám megint félbe szakított.

- Elegem van abból, hogy így nézel ki! Úgy öltözködsz, mint egy homoszexuális, sminkeled magad férfi létedre és szinte minden nap egy kék folt van az arcodon – sorolta fel, én pedig egyre jobban összetörtem szavait hallva. – Legszívesebben letagadnám, hogy a fiam vagy!

Ezzel a mondattal megadta a kegyelemdöfést. A könnyeim folyni kezdtek, de nem akartam látni azt a gúnyos vigyort anyám arcán, így hátat fordítottam. Kezemből kiesett a bizonyítvány, de nem érdekelt, gyorsan felrohantam a szobámba. Levetettem magam az ágyra úgy, ahogy voltam, fejemet beletemettem a párnába, hogy kevésbé legyen hangos a zokogásom. Annyira fájt, hogy bármit is csinálok, az neki soha nem jó! Alapjáraton nem érdekeltem őket, de ha akadt valami probléma, egyből megtaláltak.

Szerettem volna visszamenni azokba az időkbe, mikor még minden rendben volt. Nem tudom, miért változtak a dolgok, de ezek a problémák megfullasztanak. Úgy érzem magam, mint egy lufi, amire folyamatosan pakolják rá a nehéz téglákat. Aztán egyszer csak, mikor már a lufi nem bír el több terhet, kidurran. Ilyenkor vagyok a padlón, ilyenkor kívánom azt, hogy bár normális lehetnék. Egyszerűen csak meg akarok ezektől a problémáktól szabadulni...

***

Kiabálásra keltem fel. Meglepődtem, hogy hogy kerülök az ágyba, de aztán rájöttem, hogy biztos álomba sírtam magam. Mikor újra hallottam apám kiabálását, gyorsan kipattantam, majd belenéztem a tükörbe, de azonnal elborzadtam a látványtól. A hajam mindenfelé állt, a szemeim vörösek voltak a sok sírástól, és az sem segített az arcomon, hogy még mindig fel volt dagadva, és már kék is volt.

- Huang Zi Tao! – mennydörögte apám. – Nem szólok többször!

Megijedtem, így gyorsan letöröltem a szemfestékemet. Apám nem igazán szokott velem kiabálni, már ha itthon van, inkább a keze jár. Nem azt mondom, hogy minden alkalommal, de előfordult már, hogy egy pofon csattant az arcomon a részéről. Ezt legtöbbször a tanulmányi eredményeim miatt kaptam, hiszen soha nem voltam rossz gyerek.

Lassan sétáltam le a lépcsőn, mintha csak az akasztásomra mennék. Biztos voltam benne, hogy mind a ketten a nappaliban vártak, így vettem egy nagy levegőt, majd beléptem a világos helységbe. Nem tévedtem, apám és anyám ott ültek a kanapén, tisztes távolságra egymástól. Apám kezében ott volt a bizonyítványom, és szikrákat szóró tekintete semmi jót nem jelentett, ahogy anyám gúnyos, számító mosolya sem volt valami megnyugtató.

- Tao... – kezdett bele apám, de én nem bírtam tovább nézni őket.

- Kérlek, ne haragudjatok rám! – térdeltem le a földre, majd mélyen meghajoltam. – Tudom, hogy az angol nem az erősségem, próbáltam tenni ellene, de senki nem akart nekem segíteni, külön órákra pedig már nem jelentkezhettem, mert későn szóltam. Az utolsó dolgozatom csak négyes lett, de én tényleg rengeteget tanultam rá! Tudom, hogy ezek csak...

Ekkor apám felrántott a földről, majd egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Könnyek szöktek a szemembe, de nem azért, mert fizikailag fájt volna, sokkal inkább lelkileg. Apám szemeibe néztem, ami még dühösebb volt, mint előtte.

- Nem érdekelnek a kifogásaid! – fogta meg a galléromat, majd megrángatott. – Elegem van abból, hogy így teljesítesz, szégyent hozol a fejemre! Hogy fogod így vezetni a céget, ha én már nem leszek, he? Azt hiszed, hogy minden ügyfél kínaiul fog beszélni hozzád? Hát egyáltalán nem! Ez nem csak az angolról szól, kölyök... Egy szerencsétlen senki vagy, aki arra sem lesz képes, hogy átvegye a helyem. Talán jobban járnék, ha más örökös után néznék, mert ha így folytatod, semmi nem lesz belőled!

Végül egy erőset taszított rajtam, amitől a földre zuhantam. Annyira fájtak a szavai, hogy nem tudtam magam visszafogni, kezeimet a szemem elé tettem, majd hangosan felsírtam. Ha már így is szánalmasnak mondanak, nem mindegy? Még hallottam, hogy apám gúnyosan felhorkant, majd csapódott mögötte az ajtó.

- Ne bőgj már, mint egy ötéves! – mondta dühösen anyám, ami kicsit sem segített összetört lelkemen.

Nem akartam semmi mást... Az égvilágon semmi mást, csak Yifan két ölelő karját, a megnyugtató, mély hangját, ami azt suttogja nekem, „nem lesz semmi baj”... Kár, hogy ez lehetetlen!

Egyáltalán, miért jutott eszembe Kris?

(Szép kis szülők, ugye? TwT 

Tudom, hogy kicsit durva lett, de ez azért sok mindent megmagyaráz Tao viselkedésében, nem igaz? :') 

Vajon egyszer Zitao képes lesz a sarkára állni, és megmondani a véleményét a szüleinek? Kris végül elnyerni majd a bizalmát, vagy soha nem fogja megtudni, miért viselkedik így a fiú? ^^ 

Remélem, azért tetszett, ha a véleményeteket ide írnátok, azt nagyon megköszönném~ *w* (L)

Chuu~ Letty-chan ^^)

2. fejezet

(Itt is lenne a következő fejezet, amiért olyan cukik voltatok. :3

Remélem, ez is legalább annyira tetszeni fog, mint az előző. ^^

Jó olvasást~ ^o^)

2. fejezet

Kris POV

Alapjáraton tisztában voltam azzal, hogy helyes vagyok. Mindig is népszerű voltam a lányok körében, pedig kínai származású vagyok, őket mégsem zavarta. Az összes barátnőm azt mondta, hogy tetszik nekik, hogy különleges vagyok. Noha az osztálytársaim sokat gúnyoltak miatta, soha nem vettem magamra. Nem ott születtem, nem ott éltem tizenkilenc évig, így végül is, fogalmam sem volt róla, hogy milyen. Kicsit talán furcsa, de én már megszoktam.

Most mégis itt vagyok Kínában, és nagyon szokatlan. Nem azt mondom, hogy nem jó, csak már annyira megszoktam Kanadát, a környezetet, mindent... Most meg hirtelen a világ másik felére kerültem, amihez még hozzá kell szoknom. Új ház, új környezet, új emberek és új barátok.

Nagyot sóhajtottam, majd egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. Szőke hajamat még korábban beállítottam. Direkt azért festettem be, hogy ne tűnjek ki annyira a fekete hajammal Kanadában, ami be is vállt. Viszont itt már más a helyzet, én fogok kitűnni, de nem érdekelt. Megigazítottam magamon a fehér pólómat, valamint a fekete nadrágot, majd felkaptam a táskám, és a konyha felé vettem az irányt.

- Jó reggelt, kicsim – köszönt nekem anya, hatalmas mosollyal az arcán.

- Neked is – morogtam vissza, hiszen nem szerettem, hogy tizenkilenc éves létemre is kicsimnek hív. – Mi lesz a reggeli?

- Mivel úgy gondoltam, ha már itthon vagyunk, főzhetnék neked valami hazait... A szakácskönyvből csináltam, de a nevét már elfelejtettem, ne haragudj – tette elém a két ételes dobozt. – Majd ebédre edd meg, most viszont pirítóst csináltam.

- Tökéletes, köszönöm – ültem le a székre.

Egy húsz perc múlva végül el tudtam indulni. Anya még az ajtóban legalább háromszor megállított, megkérdezte, hogy mindenemet elpakoltam-e, körbepuszilt, mintha örökre mennék el, nem csak az iskolába. Sok szerencsét kívánt, és megígértette velem, hogy vigyázni fogok magamra. Mikor már meguntam, levakartam magamról, de intettem neki, ahogy kiléptem az ajtón. Boldog mosollyal az arcán viszonozta, én meg elindultam a buszmegálló felé.

Nem tartottam az új sulitól. Mindig is központi ember voltam, szerettem, ha körülvettek, és figyeltek arra, amit mondok. Itt sem lesz másképp, szeretnék barátokat szerezni, megismerni a környéket, meg amit egy új srác csinálhat ebben a kisvárosban. Azt sem bánnám, ha egy srác mutatná meg nekem dolgokat, hiszen már egy ideje azzal is tisztában voltam, hogy biszex vagyok.

Ugyan anyával még nem közöltem, hogy a saját nememhez is vonzódom, mert nem voltam biztos magamban. Egyszerűen csak ráuntam a csajokra, így azt vettem magamon észre, hogy megbámulom a pasik seggét, arról fantáziálgatok, milyen lehet velük smárolni, és még az álmaimba is beférkőztek. Furcsa volt eleinte, de nem zavartattam magam. Elfogadtam a tényt, mert biztos voltam benne, hogy anya megérti majd.

Pont időben értem oda a buszmegállóhoz, nem kellett a buszra várnom. Felszálltam, majd hátrafelé vettem az irányt. Azonnal hallottam, hogy a lányok összesúgnak a hátam mögött, láttam, ahogy zavartan kapják le rólam a tekintetüket. Némelyik el is pirult, ami egy mosolyt csalt az arcomra. Imádtam a középpontban lenni, nem tehettem róla. Láttam két szabad helyet, az egyik egy lány mellett volt, a másik egy srác mellett. A lány tudomást sem vett rólam, a zene dübörgött a fejhallgatójából, amire nem voltam vevő. Így leültem a srác mellé, aki sajnos nem volt az esetem.

Csendben haladtunk tovább. Legalábbis, én, mögöttem és előttem is hangosan beszélgettek a velem egykorúak, egyáltalán nem zavartatva magukat, hogy a mellettük ülő öreg néni olyan szinten szégyelli magát helyettük is, ahogy annak rendje és módja. Magamban nevettem az egészen, mikor egyszer csak megláttam, hogy valaki rohan a busz mellett, hevesen kalimpál a kezeivel, és bizonyára kiabál is, de azt már nem láttam, mive lehagytuk.

Azonnal felálltam, majd jobban az ablakhoz hajoltam, így meggyőződtem róla, hogy valóban jól láttam. Egy srác volt az, úgyhogy gyorsan előreszaladtam a sofőrhöz, és megkértem, hogy álljon meg. Fintorgott egy sort, de végül megtette, amire kértem. Azonnal leszálltam én is, majd a hóban ülő sráchoz léptem és felsegítettem.

Amint belenéztem a szemébe, éreztem azt a dolgot, amit eddig még soha azelőtt. Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy meghallottam a hangját is, azokból a gyönyörű ajkakból. A szeme teljes összezavartságot sugárzott, rá volt írva az arcára, hogy azt sem tudja, mit mondjon. Fekete haja nagyon jól passzolt a barna bőréhez, az pedig, hogy ki volt húzva a szeme, még jobban vonzott.

Még meg sem tudtam bámulni rendesen, de már rohant is el, így utána fordultam. A fekete nadrág feszült a fenekén, ami nagyon jó látvány volt. Elvigyorodtam, de ekkor a busz elhajtott. Pislogtam pár pillanatig, majd hangosan káromkodtam egy sort. Király, most várhatom a következő buszt. Ez az, Kris, nagyon jól megcsináltad!

Mégis, egy mosollyal az arcomon indultam meg a buszmegálló felé, abban a reményben, hogy valahol még látni fogom ezt a gyönyörű idegent.

***

Negyed óra késéssel estem be az első órámra, amiért meg is kaptam a lebaszást a biológia tanár részéről. Egy fiatal csaj volt, de nagyon szigorúnak tűnt. Lévén, hogy semmi bajom nem volt a tantárggyal, figyeltem, és jegyzeteltem is. Itt is az történt, mint a buszon, a lányok mögöttem sutyorogtak, a fiúk gyanúsan méregettek, de én csak vigyorogtam az egészen. Talán kicsit egoista vagyok, de az még senkinek sem ártott meg, nem így van?

Végül az osztályfőnököm által, a későbbiekben bemutatásra kerültem, bár tök felesleges volt, hiszen mindenki odajött hozzám érdeklődni. Udvarias voltam velük, de különösebben most senki nem érdekelt, csak a reggeli srácon járt az eszem. Vajon ki ő? Hogy hívják?

Aztán ebédszünetben egy pár lányt kísértem éppen az ebédlőbe, mikor szemtanúja voltam egy szép kis jelenetnek. Láttam, amint egy nagydarab, kigyúrt srác, másik kettővel az oldalán elállták egy srác útját, bár nem tudtam volna megmondani, hogy ki volt, mert nem láttam. A nagydarab gúnyosan kérdezett, de választ sem várt, hatalmas ökle máris lesújtott. Még én is felszisszentem, hiszen ez fájhatott. Meglepődtem, mikor sem egy mukkanás nem hallatszott, valamint egy test sem dőlt a padlóra.

- Szegény Tao, Zhang Wei megint megtalálta... – hallottam meg az egyik lány hangját.

- Pedig annyira cuki, nem értem, miért kell mindig belekötni – sóhajtott a másik. – Yifan, te ugye nem bántod a kisebbeket? – nézett fel rám.

- Természetesen nem – ráztam a fejem, bár továbbra is a jelenetet figyeltem.

- Akkor jó – hallottam. – Nem jössz ebédelni?

- Nem, nekem van ebédem, majd megeszem máshol, nektek viszont jó étvágyat! – mosolyodtam végül rájuk, mire mosolyogva megköszönték, majd elmentek beállni a sorba.

Én mielőtt kifordultam volna a hatalmas ebédlőből, megláttam, hogy a srác, akit a lányok Taónak hívtak, az a srác, akinek reggel megállítottam a buszt. A szívem egyből hevesebben kezdett verni, ahogy megláttam, hogy bámul a három srác után. Nyeltem egyet, majd végül kiléptem az ebédlőből, és az osztály felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyem a táskám.

Mikor ez megvolt, és visszafelé tartottam, megláttam, hogy Tao a kijárat felé sietett. Nem hagyhattam annyiban, muszáj volt megint hallanom a hangját, látni azt a már tökéletesen édes arcát. Gyengéden megfogtam a csuklóját, majd visszarántottam. Nem kellett csalódnom, megint össze volt zavarodva, alig bírt beszélni is. Egyre jobban tetszett a srác, de tényleg...

Miután a kezébe nyomtam az egyik ételes dobozt, elindultam a tető felé. Lehet, hogy egy kicsit fázni fogunk, de volt ott egy pad, amin nem volt hó, és most még a nap is sütött, tehát megfagyni sem fogunk. Lepakoltam a táskám, majd leültem a padra. Kíváncsian hátrafordultam, de Tao csak ott állt, és pislogott rám azokkal a panda szemeivel.

- Gyere, ülj le – paskoltam meg magam mellett a helyet. – Ne félj, nem eszlek meg.

- Ebben nem kételkedem – motyogta, majd végül leült mellém.

- Tao, nem mesélnél kicsit magadról? – néztem rá, mire rám emelte tekintetét.

- Mit mesélhetnék? – kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom, bármit – rántottam meg a vállam mosolyogva. – Hány éves vagy, milyen volt a gyerekkorod, hol laksz, mit szeretsz csinálni... Ilyenek.

- Nem szeretnék... – hajtotta le a fejét, mire kicsit megdöbbentem.

- Nem? – kérdeztem vissza, mire megrázta a fejét. – Jó, akkor együnk, közben mesélek én, így jó lesz?

Nem válaszolt erre sem, csak bólintott. Elmosolyodtam. Nehéz dolgom lesz vele, de érzem, hogy valami már köt hozzá, ezt pedig nem fogom feladni, még akkor sem, ha belepusztulok abba, hogy magam mellett tudhassam. Kivettem a kezéből az ételes dobozt, letettem a padra, majd kicsomagoltam. Levettem a tetejéről a két pálcikát, majd megnéztem, mi van benne.

Láttam, hogy Tao érdeklődve figyeli, mit csinálok, így végül a pálcikával felvettem egy adag rizst, majd felé nyújtottam. Egy pillanatra megint összezavarodott, mire csak közelebb tettem a szájához az ételt. Végül hezitálva kinyitotta a száját, én pedig egyből beletettem a rizst. Mosolyogva húztam vissza a pálcikát, majd figyeltem a reakcióját. Fogalmam sem volt, hogy mit etetek meg vele, de bíztam anya főzési tudományában.

- Ízlik? – kérdeztem, miután lenyelte a falatot.

- Nagyon finom – bólintott.

- Anyukám csinálta – biccentettem, majd egy újabb adagot nyújtottam felé. – Tudod, ő nagyon szeret főzni, szakácsnőnek készült, de a szülei nem engedték meg neki, így orvos lett.

- Hm – bólintott, majd mikor ismét a szájába akartam nyomni a rizst, legnagyobb meglepetésemre, megfogta a kezem, mire kirázott a hideg.

- Egyedül is tudok enni, köszönöm – nézett a szemembe.

- Persze – mosolyodtam el, majd átnyújtottam neki a pálcikát, és az adag ételt. – Mindet edd meg! Ha úgy viszem haza, hogy van benne, anya azt fogja hinni, hogy nem ízlett, és két hétig depressziós lesz utána... Hidd el, nem akarod látni.

Erre kicsit elmosolyodott, én pedig gyönyörködtem a látványban. Ez a srác, Huang Zi Tao, elérte tíz perc alatt, hogy gyönyörűnek találjam? Ah, miket beszélek, hiszen nincs mit rajta tagadni! Gyönyörű ajka van, kicsit keskeny, de nagyon szépen mosolyog. A szeme aranyos, hogy olyan, mint egy pandának, a bőrszíne tökéletes, az enyém mellett egyszerűen lenyűgöző. A koromfekete haja nagyon jól kiemelte az arcát és a nyakát. Az alakja tökéletes volt, és olyan szép lábai voltak, hogy egy nő is megirigyelhette volna tőle! Szinte biztos voltam benne, hogy a felsőteste is tökéletes...

- Yifan? – hozott vissza a való életbe Tao hangja.

- Igen? – köszörültem meg a torkom, majd kíváncsian ránéztem.

- Csak egészen ideáig bámultál... – kapta le a tekintetét rólam, majd az ebédet kezdte el fürkészni.

- Zavar téged? – vontam fel a szemöldököm, majd én is nekiálltam enni.

- Nem, csak furcsa... – motyogta.

- Miért? – kérdeztem vissza.

- Mert még soha nem bámult így senki sem... – igazította meg a haját, és még egy enyhe pírt is felfedeztem az arcán.

- Hogy? – lepődtem meg.

- Hát, így... Soha nem bámult így senki még, mint te – nézett végül rám.

- Ó, akkor ne haragudj – mosolyodtam rá.

- Nem haragszom, csak nem vagyok hozzászokva – tömte be a száját egy adag kajával.

- Örülök – biccentettem felé. – Egyébként, hány éves vagy?

- Tizenhét – válaszolt, miután lenyelte a falatot.

- Azt hittem, egy idősek vagyunk – dőltem hátra, kissé meglepődve, hogy ilyen fiatal.

- Miért? – pislogott rám.

- Én tizenkilenc vagyok, biztos voltam benne, hogy te is végzős vagy – nyaltam meg az ajkaim, ahogy őt figyeltem.

Erre ismét csak nem válaszolt. Rejtélyes, annyira, hogy szinte beszélni is nehéz vele. Nagyon visszahúzódó, szinte csak annyit beszél, amennyit muszáj. Valahogy muszáj volt közelebb kerülnöm hozzá. Meg akartam ismerni, mind belülről, mind kívülről is...

- Biztos nem mesélsz magadról? – kérdeztem végül, miután egy ideig csendben voltunk.

- Inkább mesélj te – válaszolt, bár úgy hangzott, egyáltalán nem érdekli a téma, mégis belekezdtem.

Nem mondtam neki komoly dolgokat, csak olyanokat, mint hogy eddig Kanadában éltem, a szüleim elváltak, nincsen testvérem, anya munkája miatt jöttünk vissza, meg ilyenek. Elmondtam neki, hogy szeretnék én is orvos lenni, mint ő, valamint hogy ha felnőttem, szeretnék egyszer visszamenni Kanadába. Úgy tűnt, mégis érdekelte a téma, hiszen párszor belekérdezett a dolgokba.

- És te? Mit szeretnél dolgozni? – fordultam végül felé, miután elpakoltam az üres ételes dobozokat.

- Fogalmam sincs – rázta a fejét.

- Valami elképzelésed csak van, a szüleid mit dolgoznak? – mosolyogtam.

- Apám egy export cég igazgatója, azt szeretné, ha majd átvenném tőle, miután ő már öreg lesz... – mondta tárgyilagosan.

- Ez tök klassz! – mondtam felvidulva. – Bárcsak az én apukám is ilyen menő lenne!

- De én nem akarok a nyomdokaiba lépni – mondta kissé durcásan, amit halál édesnek találtam.

- Miért nem? – lepődtem meg.

- Utálom... – motyogta. – Rengeteget van ott, szinte haza sem jár.

- Gondolom, mert sok a munka? – kérdeztem.

- Nem hiszem, ő csak a papírokat rendezgeti, nem kell éjjel-nappal dolgoznia, mint a munkásainak – rázta a fejét.

Kicsit elgondolkodtam. Úgy vettem észre, nem nagyon jön ki az apjával, talán ennek az az oka, hogy tényleg keveset jár haza. Bár, ha az én apám – akiről tudnék is valamit –, ilyen céget irányítana, én biztos, hogy elfogadnám az ajánlatot. Nem kellene azon aggódnom, hogy mi lesz a jövőmmel, meg lenne alapozva.

- És anyukád? – kérdeztem inkább.

- Ő nem dolgozik – merengett el.

- Miért? Van valami probléma? – érdeklődtem.

- Nem, nincs, tudtommal legalábbis. Csak nem dolgozik, otthon van – rántotta meg a vállát.

Hát, ez sem jött be. A szüleiről nem beszél, ezt megjegyeztem. Pontosabban, beszél, de csak azokat a formaságokat, mint amit egy idegennek mondana. Róla még mindig nem tudok semmit, csak annyit, hogy hogy hívják, hány éves, és azt, hogy nem akar egy export cég igazgatója lenni. Ha így fogok haladni, soha nem fogom megismerni...

- Zitao, én nem az ellenséged vagyok – fogtam meg a kezét, majd kissé megsimogattam, mire zavartan nézett másfelé. – Szeretnék a barátod lenni, de ez csak úgy sikerülhet, ha hagyod nekem. Bennem megbízhatsz, nyugodtan elmondhatsz akármit, nem fogom tovább adni senkinek.

Bevetettem az utolsó ütőkártyát is, ami úgy tűnik, használt. A kis panda először meglepődve, aztán hálásan pislogott rám. Elmosolyodtam, amit viszonzott is, én pedig ott folytam el helyben. Édes volt nagyon, bár a feldagadt arcával kicsit érdekesen nézett ki, de még így is túl szép volt. Végül letörtem az ereszről egy nagyobb jégdarabot, majd közelebb ültem Taóhoz.

Nem húzódott el, amit már haladásnak véltem. Nem mondtam semmit, csak a jégdarabot óvatosan a szeme alá nyomtam, mire felszisszenve rántotta hátra a fejét.

- Hé, azt akarod, hogy lemenjen a dagadás, vagy sem? – dorgáltam meg mosolyogva.

Végül csak nyögött egyet, mire másik kezemet a tarkójára simítottam, hogy még egyszer ne tudjon elhúzódni, majd ismét feldagadt arcához nyomtam a hideg jeget. Elfojtott egy szisszenést, de egyébként tűrte. Most, hogy ilyen közel voltam hozzá, és megéreztem bódító illatát, kedvem lett volna megcsókolni. Tudtam, hogy nem tehetem meg, hiszen azzal egy életre elásnám a csekély kis esélyemet nála, de mégis...

- Yifan... – motyogta Tao, mire tekintetemet visszavezettem a szemeire, amik furcsán csillogtak.

- Hm? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem a szám van feldagadva, hanem a szemem – magyarázta, mire leesett, hogy a nagy bambulásban már a szája szélére nyomtam a jeget.

- Ne haragudj – mosolyodtam el, majd visszanyomtam a szeme alá. – Van barátnőd, Zitao?

- Nem, nincs – lepődött meg egy kicsit, és láttam rajta, hogy zavarban van a közelségemtől.

- Miért? – ültem még közelebb, majd tarkóját masszírozni kezdtem.

- Még soha... – hebegte. – Még soha nem volt.

- Tényleg? – kérdeztem vissza, leplezve, hogy mennyire meglepődtem. – Miért nem?

- Nem tudom, mindegyik csak a házimat kéri el, semmi többet nem akarnak tőlem – sóhajtott egyet.

Talán a közelségem miatt, vagy azért, mert azt mondtam neki, hogy bízhat bennem, azért ilyen őszinte most? Nem tudtam volna megmondani, de kaptam az alkalmon, és tovább kérdezgettem.

- Mi a helyzet a srácokkal? – kérdeztem meg, hátha.

- Nincsenek barátaim... Mármint, fiúk – válaszolta zavartan, ezek szerint félreértve a kérdésemet.

- Ugyan, mindenkinek van legalább egy barátja, biztosan neked is – biztattam mosolyogva.

- Te vagy az egyetlen, aki szóba áll velem – motyogta halkan.

Teljesen ledöbbentem. Itt van ez a srác, jóképű, a lányok is helyesnek tartják, az apja egy cég igazgatója, szóval ebből kifolyólag gazdag, jó cuccokba jár, és nincsenek barátai? Nem értettem, elképzelésem sem volt róla, hogy hogyan lehetséges, hogy ennyire egyedül van. Mi nem voltunk gazdagok, bár nem szűkölködtünk, nem volt ilyen menő az apám – mivel nem is volt –, mégis rengeteg barátom volt.

- Yifan... – hallottam meg kissé szomorú hangját.

- Kris, kérlek, szólíts Kris-nek – tértem vissza, majd rámosolyogtam.

- Rendben – bólintott. – Kris, lehetne egy kérdésem?

- Persze – néztem rá kicsit idiótán.

- Megölelhetlek? – nézett rám a nagy, panda szemeivel, ami annyira cuki volt, hogy már rendesen fájt. – Tudom, hogy fiúk vagyunk mindketten, és gondolom, ők nem szokták csak úgy ölelgetni egymást, végtére, a fiúk nem érzelgősek, meg amúgy is, elég furcsa látvány, ahogy...

- Tao! – szakítottam félbe a hadoválását, mire meglepetten pislogott felém.

Nem mondtam semmi többet, egyszerűen átkaroltam a derekát, de nem bírtam magammal. Egy leheletnyi puszit nyomtam az ajkaira, ami annyira édes volt, mint a méz. Láttam rajta, hogy teljesen lesokkolt, de nem törődtem vele, magamhoz öleltem. Egy pár percig nem mozdult, aztán végül ellazult a karjaim között, és ő is visszaölelt, fejét a nyakamba fúrva.

Én pedig végérvényesen mondhatom, hogy ez a srác teljesen levett a lábamról.

(Nya, hogy tetszett Kris? :3 Próbáltam érzékeltetni, hogy ő azért tényleg komolyabb, mint Tao, remélem, észre lehetett venni. ^^

Hm, vajon mi lesz most ezek után? :D Tao ennyiben hagyja majd a dolgot, és nem kérdez rá, hogy Kris miért puszilta meg, vagy összeszedi a bátorságát, a szőke legnagyobb döbbenetére? :D

És Kris? Meddig fogja bírni, hogy csak a "barátja" legyen Taónak? Egyáltalán beszélhetünk köztük barátságtól? ;)

Nagyon-nagyon várom a véleményeket~ *w* Ha megint olyan cukik lesztek, mint tegnap, lehet, hogy ma még összedobom a folytatást, de semmit nem mondom biztosra. :$

Chuu~ Letty-chan ^^)

1. fejezet

(Meg is érkeztem az első fejezettel, remélem, tetszeni fog~ :3 Jó olvasást! ^o^)

1. fejezet

Tao POV

Utáltam magamban azt a dolgot, hogy nem tudtam elfogadni magam. Az osztálytársaim kiközösítettek, mert szerintük úgy öltözködöm, mint egy rossz ribanc, a felsőbb évesek mindig belém kötöttek, de volt, mikor valamelyik lány kért meg, hogy adjam neki oda házim, vagy egyszerűen írjam meg helyette a beadandó dolgozatot. Én pedig megcsináltam. Hogy miért? Mert szeretek az embereknek segíteni, de valahogy mindig csak a megvetést, és a gúnyos fintorokat kapom utána. Nem értem, hogy miért jó az nekik, ha összesúgnak a hátam mögött, vagy ha köszönet nélkül veszik el a helyettük megírt dolgozatot.

Mikor leesett, hogy már egy negyed órája magamat bámultam a fürdőszoba tükörben, gyorsan felkaptam a fésűmet, és beállítottam a hajam, hogy elfogadhatóbb külsőt vegyen fel. A szememet kihúztam szemceruzával, aztán már ott sem voltam. Szerencsém volt, mert anyám éppen akkor ballagott a fürdő felé, és egyáltalán nem díjazta, ha nem jutott be egyből, és várnia kellett.

Felém sem nézett, de valahogy már nem érdekelt. Visszamentem a szobámba, majd beálltam a szekrényem elé, hogy ruhákat válogassak. Lévén, hogy rosszat álmodtam, a feketék között nézelődtem. Hangulatember vagyok, mindig lehetett látni, hogy abban a pillanatban milyen a kedvem, hiszen úgy öltözködtem. Tegnap hatalmasat veszekedtem anyámmal, pontosabban, ő kiabált, én csak meghúzódtam. Rosszul estek a dolgok, amiket a fejemhez vágott, bár egyáltalán nem volt rá oka, mégsem mertem neki visszaszólni.

Egyébként azt álmodtam, hogy a vizsgáim rosszul sikerültek, így mindenből megbuktam, ezért itthon apám megvert, anyám pedig kidobott az utcára, így egyedül maradtam. Emiatt nagyon féltem a mai bizonyítvány osztástól, hiszen mi van, ha nem véletlenül álmodtam ezt? Végül csak megráztam a fejem, hogy eltűnjenek ezek a borzalmas képek a fejemből, majd kivettem egy fekete csőfarmert, ami szaggatott volt a combjánál, és az ágyra dobtam. Egy fehér, minta nélküli atlétát is a nadrág után küldtem, aztán a kedvenc ingemet kezdtem el kutatni. Miután azt is megtaláltam, mindent magamra húztam, és ismét belenéztem a tükörbe.

Jó volt az összehatás, mindig is megvolt a saját stílusom, és szerettem, még akkor is, ha emiatt sokan piszkáltak. Noha nem dicsérte senki, de láttam, hogy a fiúk néha igen irigyen néztek rám, valamint a lányok pillantásait is elkaptam néha-néha. Mindezek ellenére sem voltak barátaim. Csodabogárnak számítottam, pedig semmit nem tettem, hogy az legyek.

Végül felkaptam a táskám, majd lefelé vettem az irányt. Kihalt volt minden, gondolom, anyám még visszafeküdt aludni, apám pedig, mint mostanában egyre többször, ma sem aludt otthon. A konyhába fordultam, és csalódnom kellett, mert még pénz sem volt kitéve, hogy vegyek valami ebédet magamnak. Ránéztem az órára, és megállapítottam, hogy még van időm összedobni egy gyors reggelit.

Negyed óra múlva, a szendviccsel a táskámban indultam meg a buszmegálló felé. Január lévén hűvös volt, így jobban összehúztam magamon a kabátomat, majd a sapkámat is megigazítottam a fejemen. Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, így sétáltam, a zene ütemére lépkedve. Mikor már majdnem a buszmegállónál voltam, éreztem, hogy valami nekicsapódik a hátamnak, ami bizonyára egy hógolyó volt, így meglepődve fordultam meg.

Mikor megláttam, hogy az egyik felsőbb éves srác az az iskolámból, kivettem a fülest a fülemből, majd érdeklődve pislogtam felé.

- Szép jó reggelt, kicsi Tao – karolta át a vállam, mire csak még jobban összezavarodtam. – Hogy vagy ma reggel? – indultunk meg újra.

- Én... Egész jól, azt hiszem – motyogtam.

- Na, ha már ilyen jól érzed magad, lenne egy feladatom számodra – állt meg, majd felém fordult. – Meg kellene írnod helyettem egy beadandó házit... Ugye megcsinálod?

- Én? – kérdeztem vissza. – Miért...

- Mert ha nem csinálod meg, a tökéletes kis arcod holnapra már nem lesz ilyen tökéletes, baromarcú – kiabálta. – Érted?

- Persze – bólintottam, kicsit megijedve a fenyegetéstől. – Megcsinálom, de miről kell?

- Majd a suliban megkereslek – vette még oda, majd ott hagyott.

Pár percig még pislogtam a hűlt helyére, aztán az hozott vissza a való életbe, hogy a busz elhajtott mellettem. Azonnal felkaptam a fejem, majd elkezdtem utána rohanni, hiszen nem akartam lekésni, mert a legközelebbivel már nem érnék be az első órára. Láttam, ahogy megállt a buszmegállónál, ott pedig felszállt rá egy lány, de biztos nem vette észre, hogy én itt rohanok utána.

Már majdnem ott voltam, mikor a busz megindult, így nyögtem egyet reménytelenül, de nem adtam fel. Rohantam tovább, kapálóztam, kiabáltam, de a busz nem állt meg. Egyszer csak a következő utcánál lefékezett, ezen pedig annyira meglepődtem, hogy a lábam kicsúszott magam alól, így seggre estem. Elfojtottam egy káromkodást, és már majdnem panaszkodni kezdtem, mikor megláttam, hogy valaki elém állt.

Kíváncsian pislogtam a fekete bakancsra, így abban már biztos voltam, hogy fiú az illető. Végül csak felnéztem rá, és kicsit megdöbbentem, hiszen egy idegen volt az. Kedvesen mosolygott rám, szőke tincsei keretezték férfias arcát, szép vágású, barna szemei pedig egészen jóképűvé tették. Aztán felém nyújtotta a kezét, amit készségesen elfogadtam.

- Nem ütötted meg magad? – kérdezte, amint talpra húzott, én pedig lesöpörtem a fenekemről a havat.

- Nem, köszönöm – mondtam neki meghajolva.

- Csak láttam, hogy a busz után rohansz, így szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg – mosolygott rám, így tökéletesen fehér fogai kivillantak.

- Nagyon szépen köszönöm – hajoltam meg még egyszer.

- Semmiség – legyintett. – Egyébként...

Ekkor a busz egy hatalmasat dudált, gondolom, hogy igyekezzünk, így én mit sem törődve a szőke sráccal, felpattantam a buszra, ott pedig szinte mindenki szúrós tekintettel méregetett engem. Nem tehettem róla, hogy az a felsőbb éves srác megállított, így nem értem oda időben. Igaz, megszólalni nem mertem volna, de megvolt a véleményem az öreg nénik bosszús tekintetéről.

Aztán pár perccel később érdeklődve kaptam fel a fejem, hogy a szőke srác itt van-e valahol, de csalódnom kellett. Nagyot sóhajtottam, majd inkább visszadugtam a fülest a fülembe, hogy arra a maradék tíz percre merüljek el a zene világában, titkon abban reménykedve, hogy egyszer még viszontlátom a szőke fiút.

***

Idegesen ültem a székemen, arra várva, hogy végre én is sorra kerüljek a listán. Az osztályfőnökünk éppen most osztotta ki a félévi bizonyítványainkat, egy mosollyal az arcán. Ahhoz képest, hogy férfi volt, egészen kedves volt velünk. Talán mondhatnánk azt is, hogy szerencsések vagyunk, nem úgy, mint a végzősök, akiknek csak egy vén banya jutott, akire még panaszkodni sem tudnak, hiszen az igazgató felesége az.

- Huang Zi Tao – olvasta fel a nevem, mire gyorsan felpattantam, és kisiettem a tanári asztalhoz. – Szép eredmény, bár ez nem meglepő tőled. Csak így tovább!

Miután Xing tanár úr átadta nekem a bizonyítványt, meghajoltam, majd visszasiettem a helyemre. Nyeltem egy nagyot, miközben hevesen dobogó szívvel nyitottam ki a kis könyvet. Miután végigfutottam a sorokon, kiengedtem a tüdőmben rekedt levegőt, de nem voltam ennyire megelégedve. Mindenből ötöst kaptam, kivéve angolból. Tudtam, hogy nem az erősségem, de ennek ellenére is igyekeztem. Ezek szerintem nem sikerült jól az utolsó dolgozatom. Kicsit lelombozott, de büszke voltam arra, hogy minden másból kiválóan teljesítettem.

Kicsöngettek, mire mindenki megkapta a maga bizonyítványát, így elindultam az ebédlő felé, hogy egyek valamit, bár étvágyam nem nagyon volt. Beálltam a hosszú sor végére, és ekkor láttam meg, hogy Zhang Wei felém vette az irányt, két haverjával együtt. Nem ijedtem meg, hiszen tudtam, hogy csak el akarja mondani, milyen beadandó házit kell megcsinálnom.

Mikor ideértek, gúnyosan végignézett rajtam, mire összevontam a szemöldökömet.

- Kölyök, van pofád nem előreengedni egy felsőbb évest? – förmedt rám, de már megszólalni nem tudtam, hiszen egy ököl csattant az arcomon.

Nem estem fel, ennyire nem vagyok gyenge. Harcművészet órákra járok, wushu-zom már legalább két éve. Talán senki nem tudja rólam, és nem is látszik, de igenis erős vagyok! Mégsem ütöttem vissza, csak sajgó arcomat felé fordítottam. Szememet az övébe fúrtam, és láttam rajta, hogy meglepődött egy pillanatra.

- Ezt csak azért kaptad, mert tiszteletlen voltál – mondta még hangosan, hogy az egész ebédlő hallja, aztán megragadta a felsőmet, majd magához rántott, hogy a képembe suttogjon. – Az első világháborúról írj egy négy oldalas esszét, holnap reggelre legyen kész, mert ha nem, rosszabbat kapsz, mint ez... Remélem, világos voltam.

Azzal ellökött magától, majd kivonult. Síri csend volt az egész ebédlőbe, majd amint becsukódott a kigyúrt srác után az ajtó, mindenki egyszerre kezdett beszélni. Sokan rám bámultak, mutogattak, de nem érdekelt. Rejtély, hogy miért ment ki, mikor azért ütött meg, mert nem engedtem előre... Megtapogattam az arcomat, és már éreztem, hogy kezd feldagadni. Ez holnapra biztos, hogy kék lesz, király... Nem mintha nem szoktam volna hozzá, sokan megütöttek már, de nem tehettem ellene semmit. Nem mertem az igazgatóhoz elmenni, hiszen utána csak rosszabb lenne minden.

Végül ténylegesen elment az étvágyam, kiálltam a sorból, majd én is kifelé kezdtem venni az irányt. Nem néztem senkire, de még így is éreztem több ember pillantását magamon, hallottam, ahogy összesúgnak a hátam mögött. Próbáltam róla tudomást sem venni, de nehezen ment. Elég rosszul tűrtem, hogy nem volt senki, akivel megbeszélhettem volna a dolgaimat, de talán egyszer én is találok majd egy barátot.

Kivágtam a szárnyas ajtót, majd egyenesen a kijárat felé tartottam, ám ekkor valaki megfogta a csuklómat, és visszarántott. Majdnem elvágódtam, olyan hirtelen ért ez a mozdulat, és nem érettem, ki lehet az, aki visszarántott. Felnéztem, és teljesen ledöbbentem, mikor megláttam ugyan azt a szőke srácot, akivel reggel találkoztam. Most nem mosolygott, komolyan fürkészte a bedagadt arcomat, mire azonnal elkaptam a tekintetem.

- Nagyon fáj? – kérdezte, és meg akarta érinteni, én viszont elhúzódtam.

Annyira meglepett, hogy bárki is törődne velem, hogy hirtelen nem tudtam mit reagálni. Csak pislogtam rá, teljesen összezavarodva. Hiszen azt sem tudom, hogy ki ő! Soha nem láttam még ezelőtt, pedig engem aztán sokan megtalálnak a suliból. Az pedig, hogy egy vadidegen törődik velem, az számomra teljesen abszurd...

- Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni – szabadkozott, majd végül rám mosolygott.

- Semmi gond... – nyögtem ki nehezen.

- Hová készültél? – billentette oldalra a fejét. – Még az ebédlőből is kirohantál, nem vagy éhes?

- Csak haza szeretnék menni – motyogtam. – Ezért, ha nem bánnád...

- Áh, milyen hülye vagyok – csapta fejbe magát. – Be sem mutatkoztam... Wu Yi Fan vagyok, de nyugodtan szólíts csak Kris-nek – nyújtott kezet.

- Tao... – néztem rá, tejesen ledöbbenve. – Huang Zi Tao.

- Örülök, hogy megismerhetlek – billentette oldalra a fejét. – Nem vagy éhes? Tudod, van egy csomó kajám, egyedül nem hiszem, hogy meg bírnám enni.

- Miért? – kérdeztem még mindig kicsit sokkosan.

- Mert anya kicsit túl buzgó, így mindig rengeteg ételt csinál nekem – nevetett fel kicsit zavartan.

- Miért csinálod ezt? – javítottam ki magam.

- Mármint mit? – vonta össze a szemöldökét.

- Megkérdezted, fáj-e az arcom, bemutatkoztál nekem, azt akarod, hogy az ételedből egyek... Miért? – pislogtam.

- Nem is tudom... – mosolygott rám. – Talán a barátod akarok lenni.

Barát? Annyira ledöbbentem, hogy eltáthattam a számat is. Nem tudtam mit jelent pontosan a barát szó, hiszen soha életemben nem tapasztaltam még, noha nem az én hibámból. Legalábbis, én így gondolom... Aztán most meg jön ez a szőke srác, akit eddig még soha nem láttam, nem is ismer, és a barátom akar lenni. Nem mintha nem örülnék ennek, de nem érettem.

- Miért? – kérdeztem sokadjára, mire felnevetett.

- Tudsz más is kérdezni ezen kívül? – mosolygott rám. – Egyébként azért, mert új vagyok itt, mindig kell valaki, aki megmutatja a sulit és a környéket. Meg egész normálisnak tűnsz a többiekhez képest.

- Akkor ezért nem láttalak még itt – világosodtam meg, a másik mondatáról pedig nem akartam tudomást venni. – Honnan jöttél?

- Kanadából – biccentett. – Ott éltem eddig, csak most hazaköltöztünk anya munkája miatt.

- Értem – bólintottam egyszerűen.

Egy ideig bámultam rá, ahogy a táskájában kotorászott, majd elővett két becsomagolt ételes dobozt. Az egyiket felém nyújtotta mosolyogva, mire elvettem tőle, bár nem tudtam, hogy miért is. Ő csak megindult vissza a suli felé, én pedig követtem, jobb ötlet híján.

- Hová megyünk? – kérdeztem tőle, miután elindultunk felfelé.

- A tetőre – nézett vissza a válla felett mosolyogva. – Ott nyugodtan megehetjük, nem fog minket senki sem zavarni. Meg persze, van ott jég, hogy rátedd az arcodra, az majd leviszi a dagadást.

Nem válaszoltam semmit, még mindig hihetetlen volt, hogy egy sráccal beszélgetek, aki nem köt belém, nem üt meg, és nem kéri el a házimat. Mondhatnám, hogy furcsa, de mégsem volt az. Jó érzéssel töltött el... Ha tényleg a barátom akar lenni, akkor nem fogok ellenkezni. Elvégre, egész életemben arról álmodtam, hogy legyen egy igaz, őszinte barátom, akire bármikor, és bármilyen körülmények között számíthatok.

Aztán, leesett, hogy mit mondott. Lehetséges, hogy egy ember tíz percen belül olyan kedves volt velem, mint egész életemben senki sem?

(Nya, hogy tetszett? ^^

Mit szóltok Tao és Kris személyiségéhez? Nagyon furcsa, vagy tetszik nektek a karakterük? :$

Folytatást szerintem vagy jövő hétvégén, vagy csak utána tudok hozni, hamarabb biztosan nem, ne haragudjatok. ><

Ha ide írnátok nekem véleményt, azt nagyon megköszönném. :3 (L)

Chuu~ Letty-chan ^^)

Leírás - Bevezető

Huang Zi Tao azok közé a kevés emberek közé tartozik, akik szeretnek gyerekek lenni. Nem akar felnőni, nem akar dolgozni, nem akar otthon ülni, valamint nem akar felelősségteljesen élni. Nem arról van szó, hogy nem szeretne iskolába járni, nem suhanc, jó tanuló. Egyszerűen csak nem akar minden egyes nap problémákkal küzdeni. Belefáradt abba, hogy kezd felnőni. Nem akarta, hogy olyan legyen, mint az apja, aki éjjel-nappal dolgozik, szinte haza sem jár, ezzel elérve, hogy a felesége, valamint Tao is eltávolodjon tőle. Olyan sem akart lenni, mint a szóban forgó édesanyja, hiszen egész nap csak otthon ül, és lévén, hogy a férje elhanyagolja, frusztrált, ideges, és mindenbe beleköt. Ha otthon van, kigúnyolja, hogy nincsenek barátai, valamint kapcsolata; de ha ennek hatására néha kimozdul, egyből azzal jön, hogy mit képzel magáról, miért nincs itthon. Elege volt ebből. A szülei nem törődtek vele, mégis, ha bármi probléma akadt a családban, az mindig az ő hibája volt. Egyedüli gyerekként nehezen viselte, ezért is szerette azokat az időket, mikor még gyerek volt. Akkoriban az apja sokkal többet volt otthon, törődött vele, valamint az anyja sem állt érzelmileg ilyen távol tőle. Tizenöt éves kora óta felnőttnek számított otthon. Elvárták tőle, hogy önállósuljon, az anyja még diákmunkára is el akarta küldeni, de Tao ellenkezett. Nem akarta abbahagyni a wushut a hülye munka miatt. Noha nem volt már gyerek, ő mégis úgy viselkedett. Emiatt az iskolában különcnek számított, nem voltak barátai, kiközösítették. Ha valaki mégis szóba állt vele, az vagy kihasználta a naivitását, vagy belerúgott egyet-kettőt. Soha nem ütött vissza, ha egy pofon csattant az arcán, pedig megtehette volna, hiszen harcművészet órákra járt. Tao próbálta a maga gyermeki lelkével megoldani a dolgokat, de nehezen ment neki. Minden egyes napot így élt meg, és talán kívülről úgy tűnik, nem veszi észre, hogy csak kihasználják, hogy nem érdekli a dolog, csak egy buta, éretlen kisfiú; odabent, mélyen, mégis tisztában van mindezzel, és bántja, de mégsem tesz ellene semmit. Nem akar problémákkal küzdeni, neki jó így minden, még ha meg is szenvedi a napjait. Gyerek akar maradni, bár teljesen tisztában van vele, hogy ez lehetetlen.

Wu Yi Fan új diákként érkezik a gimnáziumba a félévi vizsgák után. Már az első napon megtapasztalta Tao gyermeki álarcát. Zavarja, hogy a srác így viselkedik, nem érti, hogy miért nem üt vissza, hogy miért hagyja magát kihasználni, hiszen egy érett, jóképű srácról van szó, aki után bomlanak a lányok. Látja a fiún, hogy nem ez a valódi éne, csak megjátszott az ártatlansága, és az a rejtélyes karizma, ami a fiút körüllengi, egyszerűen megbabonázza, így muszáj közelednie hozzá. Tisztában van vele, hogy nem csak azért akarja megismerni, hogy kiderítse, miért nem áll ki önmagáért, hanem mert vonzódik is hozzá. Ez pedig azzal, hogy Tao nem utasítja vissza az érdeklődését - hiszen miért is tenné? -, lassan szerelemmé alakul át benne.

Vajon Kris képes lesz olyan szinten közel kerülni Taóhoz, hogy a fiatalabb elárulja a titkát? Vagy mindent elront azzal, hogy bevallja a legféltettebb titkát, ezzel elűzve maga mellől Taót?

Mindenre választ kapsz, csak el kell olvasnod a történetet. ;)