41. fejezet

(Sziasztok~ ^^
Most nem érkezett olyan későn a fejezet, de azért mégsem volt rövid az a tizenkét nap. ^^" Sajnálom, tényleg, de aki eddig nem tudta volna, pótvizsgára készülök, mellette meg ott vannak a családi dolgok, szóval így a hónap végére rendesen összejött minden. :'D Azért nem írtam már ide semmit, mert zombiként fejeztem be a fejezetet, át sem néztem, szóval az esetleges hibákért elnézést, csak már nem akartam tovább húzni. TwT Nem mondok semmit a fejezetről, így, később írva már nem lenne olyan érdekes. :D
De azért, aki még most jutna el az olvasásig, annak jó olvasást~ :3)

41. fejezet

Tao POV

Azt hiszem, életemben nem ijedtem meg annyira, mint akkor. Nem tudtam volna megfogalmazni, mit is éreztem abban a pillanatban, mikor megláttam az autó fényszóróját. Talán, azt nevezhették halál közeli élménynek. Minden esetre, rettenetes volt. Lepergett előttem minden, pedig sokan mondták azt, hogy ez ostobaság, nekem akkor is minden a szemem elé került egyetlen pillanat alatt. Viszont nem a jó dolgok… Minden egyes hibám, csúnya szavam, vagy olyan tettem, amivel másokat megbántottam, vagy akaratlanul is beléjük rúgtam. Rettenetes volt látnom ezeket, de ami a legjobban lesokkolt, hogy Yifan mindegyik képkockában benne volt. Kris… Istenem, mit tettem? Szakítottam azzal a személlyel, akit a világon a legjobban szeretek, és soha, egyetlen szavával sem bántott. Mindig őszinte volt hozzám, tudtam, éreztem, hogy teljes szívéből szeret engem és soha nem csalt volna meg. Én mégsem bíztam benne, még esélyt sem adtam neki arra, hogy megmagyarázza. Gyáva voltam. Vagy egyszerűen csak annyira össze voltam már törve, hogy az már csak hab volt a tortán. Akkor is borzalmasan fájt látni… Mindig őt bántottam. Azt, akit a legjobban szerettem. Megbántam. Őszintén megbántam, és arra gondoltam, hogy ha most meghalok, akkor odafentről majd figyelni fogom Kris-t, és imádkozni fogok érte, hogy szép élete legyen, és találjon maga mellé egy olyan társat, aki sokkal jobb, mint én. Ezt kívántam. Tiszta szívemből ezt akartam, és ha bírtam volna, hangot is adtam volna utolsó kívánságomnak, de még mindig csak lefagyva álltam – feltehetőleg az út közepén.

Ekkor hirtelen egy rántást éreztem a karomnál, de annyira erős volt, hogy egyenesen a megmentőmre estem. Nem tudtam megállítani a becsapódást, teljes testtel a férfira zuhantam. Annyira ledöbbentem, hogy megmozdulni sem bírtam, csak feküdtem ott rajta, mint egy darab rongy. Az előbb… Majdnem elgázolt egy autó… Óráknak tűntek a másodpercek, míg közeledett felém, de az utolsó pillanatban mégis valaki visszarántott a járdára. Nem tudtam felfogni… Lesokkoltam, hiszen már beletörődtem, hogy meg fogok halni. Láttam magam előtt a férfi fekete bőrkabátját, éreztem a kellemes kölnijét, és hogy nem éppen izmos, így valószínűleg összenyomom, ő mégsem mondott semmit. Vagy lehet, mondott, de nem hallottam belőle semmit. Érzékeltem, hogy néhány ember körénk gyűlt, láttam, hogy mozog a szájuk, valaki teljesen ledöbbenve bámult minket, de semmit nem hallottam. Csupán a monoton zúgás maradt meg, de mielőtt felnézhettem volna a „hősömre”, olyan hirtelen sötétült el a szemem előtt minden, mint akit fejbe vertek. Azt hiszem, túl sok volt ez a mai napra…

***

- …csináljak vele? Azt sem tudom, kik a szülei, nem hívhatom fel őket csak úgy, hiszen nem is nagyon ismerem! – A férfi kiabált, ezt hallottam meg legelőször, amint magamhoz tértem. – Ne szórakozz velem! Mi az, hogy nem tudsz idejönni? Kérlek, ez most baromi fontos… Akkor ne miatta, hanem miattam tedd meg… Kérlek.

Az illető hangja ezúttal sokkal inkább kétségbeesett volt, mintsem dühös. Nem értettem a helyzetet. Mégis ki beszélt, és kivel telefonálhatott? Egyáltalán, hol vagyok, és miért nem emlékszem semmire? Nagyon zavaros volt minden, alig tudtam felfogni a körülöttem lévő helyzetet, csak annyit tudtam, hogy fáj a fejem, ezen kívül kissé fáradt vagyok. De akkor is nagyon idegesített, hogy nem tudtam, hol vagyok. Így lassan, félve nyitottam ki a szemeimet, amit először bántott az éles lámpafény, de pár pislogás után sikerült normálisan kinyitnom őket. Legelőször a hófehér plafont láttam meg, aztán kissé oldalra pillantottam, és megpillantottam a másik személyt, aki még a szobában tartózkodott…

- Jól van, megértem. – Zhang YiXing hangja ezúttal sokkal lágyabb lett. – Persze, ne haragudj, hogy csak úgy rád förmedtem, csak… Én is megijedtem, nem minden nap rántok vissza embereket a kocsik elől. Komolyan azt hittem, el fogja gázolni, ha egy pillanattal később me… Oh, értem… Menj csak... Nem, nem haragszom. Igen, biztos… Szeretlek, JoonMyun…

Hatalmasat nyeltem, ahogy a vörös hajú srác egy nagy sóhajtás kíséretében elemelte a fülétől a telefonját, aztán letette az asztalára. Tenyereibe temette az arcát, és úgy tűnt, nagyon feszült. De amiket mondott… Majdnem elgázolt egy autó? Ő rántott vissza? Mégis…? És akkor özönlött vissza az elmémbe az összes emlékkép. Az egész tegnapi nap, a veszekedés Kris-el, az otthon történtek, aztán a szakítás, és végül az autó… Úristen, mi történt? Lay… Ő mentett volna meg? De mégis miért? Hogyan volt bátorsága hozzá? Egyáltalán… Hogy fogom neki meghálálni, hogy megmentette az életemet? Ilyet nem tesz az ember csak úgy, azt hiszem. Legalábbis, Lay-ből nem néztem volna ki, hogy pont ő fog visszarántani a kocsi elől. Mit kereshetett ott? És miért vagyok itt? Egyáltalán, hol vagyok?

- Y-YiXing – dadogtam a nevét halkan, rekedt hangon, de ő azonnal felém kapta a fejét, tekintetünk pedig találkozott.

- Áh, felkeltél – mosolyodott el, de láttam rajta, hogy nem volt felettébb boldog, csak megkönnyebbült, hogy magamhoz tértem. – Hogy érzed magad?

- Én… – kezdtem bele, majd megköszörültem a torkom, és benedvesítettem kiszáradt ajkaimat. – Azt hiszem, jól, csak a fejem fáj kicsit…

- Nagyon örülök, ha semmi komoly bajod nem történt – billentette oldalra a fejét, majd felállt, és az ágyhoz sétált, aztán a fejemről levett valamit. – Tudod, mikor megláttalak az út közepén, pár méterre attól a kocsitól… Azt hittem, aki öngyilkos akar lenni, jobb módszert választ majd.

- Tessék? – néztem rá hatalmas szemekkel azonnal. – Én nem akartam öngyilkos lenni, én csak…

- Akkor mit kerestél az út közepén? – pislogott rám összeráncolt szemöldökkel. – Úgy bámultál bele a fényszóróba, mintha arra vártál volna, hogy mikor csap el. Ne haragudj, csak nehezen tudom lehinni, hogy teljesen véletlenül…

- Én nem… – ráztam a fejem, kissé rosszul érezve magam. – Tényleg nem akartam, csak azt hiszem, lesokkoltam…

YiXing erre csak hümmögve bólogatott egyet, de nem válaszolt. Talán elhitte, talán nem. Minden esetre, be akartam neki bizonyítani, hogy nem akartam véget vetni az életemnek, meg akartam neki köszönni, de ő felállt, majd minden további nélkül kisétált a szobából, ki tudja, hová. Kissé megijedtem, hogy végleg itt hagy majd, de mikor felültem az ágyon, és szétnéztem a szobában, rá kellett jönnöm, hogy ez biztosan az ő szobája. Ugyan nem ismertem Lay-t, szinte egyáltalán, de le sem tagadhatta volna, hogy ő rendezte be a kis helységet. Valahogy… Olyan YiXinges volt. Nem volt túl nagy, a bútorok sem voltak valami drágák, TV sem volt, csak az asztalon egy elég használtnak tűnő laptop, valamint rengeteg fénykép. Ahogy az éjjeli szekrényre pillantottam, meg is láttam a képkeretbe egyet, majd önkéntelenül nyúltam felé, és húztam az ölembe. Lay ezen talán öt vagy hat éves lehetett, egy fiatalember, és egy fiatal nő volt vele, boldogan mosolyogtak. Biztosan a szülei voltak. Én is elmosolyodtam, aztán visszatettem a képet a helyére, hiszen mégsem otthon voltam, illetlen meg nem akartam lenni. Éppen, mikor megakadt a szemem egy másik fényképen, újra nyílt a fehér ajtó.

- Gondoltam, éhes vagy – egyensúlyozott egy nagy tálcával a vörös hajú, majd mikor lábbal becsukta az ajtót, az ágyra tette a tálca ételt.

- Ühm, én… – néztem fel a szemeibe, mire kíváncsian pislogott. – K-köszönöm, hogy megmentettél.

- Ugyan – legyintett mosolyogva. – Nem mondom, hogy a legjobb élményeim közé tartozott, de nem kell megköszönnöd. Bárkiért megtettem volna.

- De én akkor is köszönöm – mondtam újra. – Ha… Ha meghaltam volna, soha nem tudnám elmondani a legfontosabb embernek az életemben, hogy szeretem őt.

- Biztos jól érzed magad? – kérdezte, majd kezeit a homlokomra tapasztotta, mire elmosolyodtam. – Csak mert nem értem, miről beszélsz… Tudtommal, együtt vagytok Kris-el, nem?

Kérdésére hirtelen azt sem tudtam, mit kellene, válaszoljak. Elmondjam neki az igazat? De hát, nem is ismerem… Mit szólna hozzá, ha csak úgy elmondanám neki, hogy szakítottam vele? Nem, nem tehettem meg, hiszen nem volt bizonyítékom, hogy Kris valóban megcsalt volna. Ha pedig még LuHant is megemlítem, talán rossz dolgokat állítanék róla, amik nem is igazak. Nem akartam neki ártani, hiszen talán nem is tehet semmiről. Talán csak egy félreértés történt, amit akkor nem láttam be, nem hagytam, hogy Kris elmondja, mi történt. Olyan dolgokat vágtam hirtelen felindulásból a fejéhez, amiket már akkor megbántam, viszont a következménye csak most nyomja a vállamat. Fájdalmas volt, így fejemet lehajtottam, majd a lepedővel kezdtem el játszani.

Lay sóhajtott egy nagyot, aztán leült mellém az ágyra, a tálcát egy picit arrébb tolva. Kezeit a hátamra tette, majd simogatni kezdte, gondolom, hogy megnyugtasson. Bevallom, nagyon jól esett a kedvessége, hiszen a tegnapi napon eléggé… Rosszul sikerült, ha enyhén fogalmazok. Szerettem volna bocsánatot kérni Kris-től, mindennél jobban vágytam erre, de túl sok minden kavargott most bennem, nem tudtam volna a szemébe nézni. Hiszen tegnap tudtam meg, hogy… Valóban az igazi anyám nem is az, akit én tizennyolc éven keresztül hittem. Hogy apám csak azért vert meg, mert azt hitte, nem az ő fia vagyok. Nevelőanyám pedig azért utált, mert miattam a férje sem nézett már rá többé teljes értékű nőként. Én csak egy áldozat vagyok a felnőttek harcában, ugye?

- Hé, minden rendben? – szorította meg a vállam, mire én csak megráztam a fejem. – Nekem nyugodtan elmondhatod, bármi is bánt téged. Nem adom tovább a titkaidat senkinek, bízhatsz bennem.

- M-mennyi most az idő? – kérdeztem suttogva, inkább tervelve a témát.

- Hat óra negyven – sóhajtott egy mélyet. – Jól kiütötted magad.

- Sajnálom – motyogtam halkan, majd félve ránéztem. – De… Hogyan hoztál haza?

- Miután elájultál, egy fiatal nő felajánlotta, hogy hazavisz. Féltem, nehogy valami komolyabb bajod legyen, de mivel egészségügyet tanulok, értek azért valamit ehhez – mosolyodott el kissé. – De tényleg örülök, hogy semmi komoly bajod nincsen az ijedtségen kívül.

- Köszönöm, YiXing-gege – hajoltam meg ültemben felé, mire felnevetett, aztán vállamra tette a kezeit.

- Hé, hagyd ezt az udvariasságot – legyintett egyet. – Már mondtam, hogy nem tesz semmit, felejtsük el, rendben?

- Ha téged megmentettek volna meg  a halál elől… – néztem a szemébe, halkan beszélve, mire lefagyott az arcáról a mosoly. – Nem lennél végtelenül hálás annak a személynek? Ha… Ha itt kellett volna hagynod JoonMyunt?

Lay erre nyelt egy hatalmasat, zavartan elkapta rólam a tekintetét, aztán felállt, és az ablakához lépett. Keresztbe fonta karjait maga körül, én pedig figyeltem vékony kis testét, amit megvilágított a nap reggeli, gyenge sugara. Lay valójában szép volt… Nagyon is szép, én pedig soha nem szerettem szép emberek mellett lenni, mert ők valahogy mindig kicikiztek. Kris volt az első kivétel, aztán egyre többen jöttek. Most pedig Lay is nagyon kedves volt velem. Mégis, annyira gondterheltnek tűnt, hogy kedvem lett volna felajánlani neki a vállam, hogy nyugodtan sírja ki magát rajta. Pedig az előbb én éreztem úgy magam, mint aki menten elbőgi magát. Még mindig alig akartam elhinni ezt az egészet, hogy lehetséges… Végül csak a kezembe vettem a szelet pirítóst a tányérról, majd beleharaptam. A sült kenyér ropogása kettévágta a feszült csendet, így egy pillanatra még rágni sem mertem, nehogy az is túl hangos legyen.

- Gondolom, nem fogod az orromra kötni, hogy mi történt, ugye? – hallottam meg jellegzetes hangját, mire kissé elszégyelltem magam. – Ne aggódj, megértem, ha nem.

- Megérdemelnéd, hiszen megmentettél – néztem a háta közepére. – De nem tudom… Még nekem is össze kell szedni a gondolataimat… Sajnálom.

- Ugyan – nézett hátra a válla felett, majd kissé elmosolyodott, ahogy tekintetünk találkozott. – Suliba, gondolom, nem akarsz jönni, vagy igen?

- Igazából… – sütöttem le a tekintetem újra. – Nincs hová mennem, valamint semmi cucc nincs nálam.

- Kris? – kérdezte azonnal, mire csak beharaptam az ajkaimat. – Jól van, azt hiszem, értem… Rendben, akkor maradj itt nyugodtan, érzed otthon magad. Ne félj, nincs itthon senki, apukám már elment dolgozni, majd csak este jön, szóval nyugodtan szolgáld ki magad, bár… Talán nem ehhez vagy hozzászokva.

- Tökéletes lesz – mosolyodtam el kedvességén. – Köszönöm, YiXing, őszintén.

Erre ő nem válaszolt semmit, elmosolyodott, aztán hozzám lépett, és összeborzolta a hajam. Én is elmosolyodtam, aztán még intett egyet, és elhagyta a szobát. Amint kilépett, sóhajtottam egy mélyet. Hét órát mutatott az óra, szóval sejtelmem sem volt, hogy hová indult ilyen korán. Vagyis, a tanítás csak jóval később kezdődött, ennyire messze pedig csak nem lakik az iskolától. Kíváncsiságom nagyobb volt, így felálltam, majd kihúztam a függönyt, egy pillanatra pedig elvakított a nap fénye. Miután már láttam is, egy kissé meglepődtem… Magasan voltunk, nagyon magasan. Az ablakból egy kisebb parkra lehetett látni, és valahogy az egész környezet olyan… Szegényesnek tűnt. Mégis sokkal jobban tetszett ez, mint a villanegyed. Márpedig a mi sulink innen akkor tényleg eléggé messze volt, YiXingnek elég sokat kell metróznia is buszoznia, hogy beérjen. Elmosolyodtam kissé, majd visszaültem az ágyra. Szóval ezért mondta, hogy nem ehhez vagyok szokva… De valójában egyáltalán nem számított, hogy milyen a házuk, vagy mennyi pénzük volt, ha ennyire rendes. Például én nem mondtam volna meg róla, hogy szegényebb családból származik, mert nagyon jó ruhákban járt.

Ahogy egy újabb falat pirítóst kaptam be, újra eszembe jutott a tegnapi nap. Az anyám… Az igazi anyám ült velem szemben, ő mondta el, hogy azért nem keresett olyan sokáig, mert félt. Annyira hihetetlen volt még mindig. Egyszerűen képtelenségnek gondoltam mindent. Egyik pillanatról a másikra csak így… Túl hirtelen történt, ráadásul akkor sem voltam éppen a legjobb hangulatomban. Talán nem így kellett volna közölni velem, Vagy talán nem ilyen hirtelen. Esetleg végig kellett volna hallgatnom őket, hiszen… Mégiscsak az igazi édesanyámmal beszélgettem. Aki megszült, szeretett, csak elvettek tőle. Az apám pedig… Az az undorító féreg… Soha nem fogom neki megbocsátani azt, amit tett. Soha. Még akkor sem, ha térden állva fog könyörögni a bocsánatért. Tudom, hogy ez rossz dolog, de… Képtelen vagyok neki megbocsátani, mindezek után. Csak mert azt hitte, csak egy fattyút nevel. Akkor sem lett volna joga hozzá, hogy kezet emeljen rám, ezért még börtönbe is kerülhetne. De azt hiszem, elég nagy büntetés lesz neki a lelkiismerete.

Ami a nevelőanyámat illeti… Az igazi édesanyám húga. Akinek nem lehetett gyereke, azért vett magához. Szeretett és törődött velem eleinte. De mikor kiderült, hogy nem szülhet gyereket, megutált. Hibáztatnia kellett valakit, pedig erről senki nem tehetett, csak a Sors, hogy ilyen utat szánt neki. Mégis… Haragudtam rá, nyilván, de ez más volt… Igaz, hogy néha sokkal jobban fájtak a szavai, mint apám tíz pofonja egyszerre, valahogy… Nem éreztem annyira bűnösnek ebben az egészben, mint apámat. Hiszen végül is, ő azért utált meg, mert apám miattam nem nézett rá többé nőként. Nem az én hibám, hogy megutált. A saját apám utáltatott meg a nevelőanyámmal. Erről is ő tehetett, ezzel pedig ők is tökéletesen tisztában voltak. A nevelőanyámnak talán… Talán idővel képes leszek megbocsátani a hibáit. Mert mindenki hibázik, ha az élete amúgy is romokban hever. Ő csak megpróbált egy családot adni a férjének, de sajnos talán csak tönkretette. Mégis… Hálás voltam neki, amiért felnevelt, mert mondhatta volna azt is, hogy nem kellek neki, adjanak be az árvaházba.

Végül pedig, az édesanyám… Ő valahogy, annyira furcsa. Ha ránézek, nem jut eszembe róla semmi emlék, nem tudok elmosolyodni, nem érzem azt, hogy kötődnöm kellene hozzá. Olyan számomra, mint egy idegen, és ezért meg akarom tőle tartani a két lépés távolságot. Ez viszont nem az ő hibája, ez az enyém, hogy tartok az idegenektől. De mégis… Miért kellett hosszú éveket várni arra, hogy felkeressen? Oké, értem én, hogy nem akarta szétrombolni a családi „idillt”, de gondolta, később jobb lesz? Nem, csak egyre rosszabb lett minden… Tizennyolc év... Eddig abban a hitben éltem, hogy apám egy szadista állat, aki rendszeresen megvert, anyám pedig lelkileg terrorizált. Erre jön mindez hirtelen… Ezek után hogyan várhatja el tőlem, hogy csak úgy, mindenhez jó képet vágjak? Még most is alig tudom felfogni, pedig már tegnap történt, és aludtam is rá egyet. Oké, ájult voltam, de a lényeg ugyan az. Annyira… Felfordult az életem, amióta Kris szerepet játszik benne. Valahogy mégsem bánom, mert szeretem. Nagyon szeretem…

***

- Hé, Tao! – rázogatta valaki a vállam, mire nyöszörögtem egyet, és önkényesen a másik oldalamra fordultam, de így sikeresen lezuhantam az ágyról.

- Au… – nyögtem fel panaszosan, majd végre felnéztem, hogy ki zavart meg álmomban, ám nem arra számítottam, mint aki állt előttem. – J-JoonMyun?

- Jól vagy? – vigyorgott rám az alacsony srác, aztán kinyújtotta a kezét, és segített felhúzni.

- Azt hiszem – motyogtam kómásan, majd kezemet a hajamba vezettem, ezzel még jobban összeborzolva. – Mennyi az idő?

- Délután kettő körül, miért? – pislogott rám az idősebb, mire meglepetten kaptam rá a tekintetem.

- Jól elaludtam… – sóhajtottam egy nagyot. – De te mit keresel itt?

- Hé, elfelejtetted? – tette kezét a vállamra, majd a képembe hajolt mosolyogva. – Együtt vagyunk Lay-el, miért ne lehetnék itt?

- De reggel veled beszélt, nem? – emlékeztem vissza, mire ő hevesen bólogatni kezdett.

- Igen, azt akarta, hogy jöjjek ide, de nem tudtam, mert apámmal el kellett mennem egy fontos üzleti megbeszélésre, és már úton voltunk – magyarázta komolyan. – De tényleg majdnem elcsapott egy kocsi? Hogy hoztad össze?

Annyira más volt… Olyan közvetlen, kissé talán nyomulós is, mégis sokkal jobban tetszett JoonMyun érdeklődése, mint YiXing kedves, segítőkész viselkedése. Féloldalas mosolyra húztam ajkaimat, aztán belekezdtem a mesélésbe. Valahogy úgy éreztem, neki tényleg mindent elmondhatok. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de tényleg bíztam benne. Elmeséltem neki tövéről-hegyére mindent, egyedül a szüleim viselkedését hagytam ki, csak annyit mondtam el, hogy most derült ki, nem anyám az anyám. Amikor a szakítást meséltem neki, nagyon megdöbbent, mire belőlem abban a pillanatban szakadt fel a zokogás. Ő nem szólt semmit, megfogta a tarkóm, majd minden további nélkül húzta fejemet a nyakához, mintha csak szavak nélkül mondta volna azt, hogy nyugodtan sírjam ki rajta a bánatomat. Én pedig elfogadtam ezt a néma felajánlást.

Suho folyamatosan simogatta a hátam vagy játszott a hajammal, és azt sem bánta, hogy telesírtam a méregdrága öltönyét. Mert igen, abban volt, szóval tényleg nem hazudott, mikor azt mondta, hogy üzleti megbeszélésen volt az édesapjával. Valójában nagyon keveset tudtam JoonMyunról, csak annyit, hogy piszok gazdagok, és apám elég sokszor emlegette őket régebben, már amikor otthon volt. Suho valahogy mégsem hencegett a hírnevével. Mármint, régebben, mielőtt összejött volna Lay-el, más volt, de soha nem harcolta ki magának azt a pozíciót, azt neki szinte kínálták, a kisujját sem kellett érte mozdítania. Mégsem tudtam soha, hogy a gazdag, rendes srác mögött ilyen megértő, végtelenül kedves és törődő személyiség rejlik. Türelmes is volt, mert már olyan régóta nyomtam a vállát, ő mégsem szólt, továbbra is csak kitartóan simogatott, olykor-olykor belesuttogta a fülembe, hogy adjak ki mindent, jobb lesz utána. Igaza volt.

Teltek a percek, a sírásom régen elapadt, mi pedig elkezdtünk filmet nézni. Ugyan megkérdeztem, hogy nem lesz-e probléma, hogy YiXingék házát „kihasználjuk”, azt mondta, neki meg van engedve, én pedig vendég vagyok, és majd rám fogja, mert a vendégre Lay soha nem tud haragudni. Én nem voltam ebben olyan biztos, mégis beleegyeztem a vígjátékba. Suho levette a zakóját és a nyakkendőjét, az ingét könyékig feltűrte, valamint a felső három gombot kinyitotta, így ment el kukoricát sütni, míg én elindítottam a filmet. Ugyan álmomban sem gondoltam volna, hogy én valaha is Kim JoonMyun-al fogok együtt filmezni, miután kibőgtem magam a vállán, és lelkiztem vele egy darabig. Mégis megtörtént. Talán, erre mondják azt, hogy az élet kiszámíthatatlan. Éppen nevettünk egy jeleneten, mikor megcsörrent a mobilja, ő pedig azonnal felvette, talán meg sem nézte, hogy ki az.

Miután füléhez emelte a telefont, máris jelzett nekem, hogy állítsam meg a filmet, aztán párszor visszakérdezett. Nem tudtam, hogy ki az, nem hallottam, meg amúgy is, annyira gyorsan beszélt az illető, hogy nem is értettem volna egy szavát sem. Aztán Suho a nevén hívta. YiXing… Azonnal az órára tévedt a tekintetem, és rá kellett jönnöm, hogy bizony még ő suliban van, éppen szüneten. Suho lassan kezdett el beszélni, de nem is nagyon figyeltem a szavaira, valamint egy idő után egy elnéző mosolyt küldött felém, aztán kisétált a szobából. Nem hibáztattam, nyilván valami komolyabb dolgot akart neki mondani, ami egyáltalán nem tartozott rám. Így volt helyes, én is ezt tettem volna. Ha Kris felhívott volna… És itt villant be az agyamba, hogy Kris engem már nem fog hívni, valamint azt sem tudom, hol volt a telefonom. Nem lenne jó, ha eltűnt volna, mert elég drága is volt, valamint rengeteg képem van benne Kris-ről és rólam. Nem akartam, hogy illetéktelen kezekbe jusson, fogalmam sincs, milyen következményei lennének, ha valaki megtalálná. Azért a biztonság kedvéért felvettem a földről a hátizsákomat, amibe tegnap délután mindent beledobáltam. Talán benne lesz a telóm is. Ahogy elkezdtem belőle kipakolni, nagyon meglepődtem, mert olyan dolgokat tettem bele, amire semmi szükségem nem lett volna. Mint például a szemceruza vagy a tolltartóm… Ennyire azt sem tudtam, mit csinálok tegnap?

Végül csak megtaláltam a legalján a telefonom, de ki volt kapcsolva, így azonnal indítottam is újra, miközben visszasöpörtem mindent a táskámba. Beírtam a PIN-kódot, aztán egyből jött a sok SMS, hogy mennyi sikertelen hívásom volt. Mind Kris-től, kivéve egyet, mert az anyám… Mármint, a nevelőanyám volt. Kapásból töröltem mindent, nem akartam egyikkel sem beszélni. Pontosabban, nevelőanyámmal még egy jó darabig nem akartam beszélni, Kris-el pedig képtelen lennék. De keresett, szóval eszébe jutottam. Talán aggódott is értem, szóval az azt jelenti, hogy engem szeret, és nem LuHant. Elmosolyodtam a gondolatra, végszóra pedig Suho is visszajött.

- Ne haragudj, csak Lay… – sóhajtott egy nagyot. – Reggel óta most tudott elérni, és eléggé ki van borulva.

- Mi történt? – kérdeztem rá aggódva. – Valami baj van?

- Nincs, csak soha nem szeretett hazudni – mosolyodott el kissé.

- Akkor miért teszi? – zavarodtam össze.

- Mert téged falaz – kuncogott már fel.

- Engem? – kérdeztem vissza. – Tessék?

- Jól hallottad – nézett rám immár, hatalmas vigyorral az arcán. – Kris kiborult reggel, hogy eltűntél, és nem tudja, merre vagy, Lay pedig utál úgy csinálni, mint aki nem tud semmiről. Azt mondta, most már jobban van, de szinte mindig hívogat. Figyelj, szerintem a tegnapi dolog LuHannal csak egy félreértés volt… Kris úgy beléd van esve, mint vak ló a gödörbe.

- Jó, talán kicsit túlreagáltam – ismertem be, mire Suho megsimogatta a fejem.

 - Teljesen érthető volt a helyzetedben – nyugtatott meg. – Ha elmondod neki, hogy mi volt otthon, és milyen állapotban voltál, biztosan teljesen meg fogja érteni. De én is egyből erre gondoltam volna, mint te. Nem vagy egyedül, ne félj.

 - Biztos? – kérdeztem tőle féle. – Meg fog hallgatni?

 - Ha nem, megígérem, megverhetsz – nevetett fel. – De van egy jobb módszerem is, mivel tudod rávenni, hogy teljesen meghallgasson, és eszébe se jusson kérdezősködni.

 - Tényleg? – csodálkoztam, mire neki furcsa fény csillant fel a szemeibe.

***

Így esett meg, hogy egy olyan felvilágosításban volt részem, ami egyszerre volt nagyon kínos, szórakoztató és zavarba ejtő. Mégis… Suho nagyon komoly volt. Nem is gondoltam volna, hogy ha két srác együtt van, ilyenekre kell figyelni. Tulajdonképpen, érdekes volt vele a szexről beszélni. Mikor nagy nehezen kinyögtem neki, hogy én bizony még szűz vagyok, Kris pedig még nem, nem tette be, komolyan sikkantott egyet, majd magához ölelt, és valami olyasmit énekelgetett, hogy az ő pici fiacskája még érintetlen, meg hogy ez milyen cuki, meg ilyenek. Eléggé… Vicces volt, mégis kínos. Főleg, miután hazajött Lay, és őt is belevonta a felvilágosításba, megmutatott sok mindent, bár én aztán végképp nem voltam kíváncsi néhány dologra, mégis magabiztosnak éreztem magam. Becsöngetek, aztán letámadom. Suho azt mondta, ez a legjobb módszer arra, hogy belé fojtsak minden szót, hogy miután már kellőképpen felizgattam, álljak le, és csak utána kezdjek el beszélni.

Annyira… Idegen volt ez az egész. Hogy én támadjam le Kris-t. Én, aki azt sem tudja, hogyan is működik ez a dolog. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan itt zakatoltak a fejemben az elhangzottak. Szüksége van rá, hogy törődjek vele, és miután majd lefeküdtünk, nekem is nagyobb lesz az igényem rá. Arra, hogy… Betegye nekem. Úristen, miért ennyire kínos erről még magamnak is beszélni? Ráadásul fájni is fog, én meg nem akartam, hogy így legyen. Nem is akartam, hogy Kris oda tegyen be bármit is, de azt hiszem, ennek is egyszer el jön majd az ideje. Érdekes, hogy JoonMyun meg sem kérdezte, hogy én szeretném-e, amit nem tudtam hová tenni. Oké, nem mintha én vágytam volna betenni Kris-nek, csak…

Legszívesebben a hajamat téptem volna már. Ott álltam Kris-ék háza előtt, de nem mertem becsengetni. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben… Eszembe jutottak a születésnapomon történtek. Amikor… Azt csinálta nekem. Elmondtam Suhónak, de arra már végképp képtelen voltam, hogy el is mondjam, milyen volt. Mert… Tetszett. Még mindig, ha rágondolok, valami bizseregni kezd a gyomromban, és hevesebben kezd verni a szívem. Már maga a tudattól is, hogy máskor is csinálhatja… Nyeltem egy nagyot, végül becsöngettem. Vettem egy mély levegőt, majd folyamatosan azt kántáltam magamban, hogy menni fog. Amint kinyitja az ajtót, én letámadom. Nem lesz az olyan nehéz… Főleg, hogy megint éreztem azt a furcsa dolgot, mint akkor.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de már kopogtam is, olyan türelmetlen voltam, mire végre kinyitotta az ajtót. Ahogy megpillantottam, a szívem olyat dobbant, ám ezzel egyidejűleg a gyomrom is bucskázott egyet. Kénytelen voltam egy vigyorba elfojtani a kikívánkozó sóhajomat, aztán mielőtt bármit is kérdezhetett volna, belöktem az ajtón, és mélyen megcsókoltam.

Talán nem is lesz olyan nehéz dolgom…

(- Na, így már érthető, Tao miért támadta le Kris-t?
- Gondoltátok volna, hogy Lay menti meg? Mit szóltatok hozzá?
- És Suho? Hogy tetszett? Számítottatok rá, hogy tényleg csak üzleti megbeszélésen volt, és utána toppan majd be Tao-hoz? És a felvilágosítás? Jót szórakoztatok rajta?
- Mit gondoltok most Tao-ról? Nincs olyan érzésetek, hogy egy kicsit... Hm, gyorsan túl lépett a dolgokon? Arra gondoltatok, hogy ha ez a fic elején történik meg, nem tudta volna ennyire összeszedni magát?
- Hogyan fog folytatódni az éjszaka?
- Vajon Kris tényleg képes lesz válaszok nélkül folytatni a dolgot, vagy megállítja majd Tao-t? És a Panda, elragadják majd az érzelmei, vagy képes leállni? ;)
Huh, remélem, tetszett a fejezet, várom a további véleményeket, de nem tudom megígérni, hogy válaszolni is fogok rájuk, de mindenképpen igyekszem majd~ *-*
Folytatás majd csak hónap legvégén, szerintem, bocsánat. >< Szurkoljatok nekem 26-dikán reggel 8-tól, akkor megyek pótvizsgára~ QwQ
Ameddig nem jelentkezem, vigyázzatok magatokra, élvezzétek ki a nyár utolsó napjait~ :3
Ui.: KÖSZÖNÖM A 38 KÖVETŐT ÉS A TÖBB, MINT 52.000 MEGTEKINTÉST~ WO AI NI~ *-* <3)

40. fejezet

(Sziasztok~ :3

EGYSZER: Igen, tudom, megint soká jött a fejezet, de az életem egy hatalmas nagy rohanás mostanában, most is már csak pár percem van, de nem akartam estig húzni a fejezetet, hiszen már hajnali egy körül kész volt, csak már nem volt erőm átnézni is. ^^" De a lényeg, hogy itt van, nekem tetszik, és ígérem, mostantól fognak beindulni a izgalmas dolgok~ *-* Alig várom, hogy írjam, mert itt elkezdődött a bonyodalom, sok dolgot és kérdést nyitva hagytam, szóval azt hiszem, egy izgalmas fejezettel tértem vissza~ ;)

KÉTSZER: Míg el nem felejtem, hazaértem Londonból, élménybeszámolót majd valamikor itt olvashattok: http://saruwatiletty.blogspot.hu/

Aztán itt van a KrisHan szerepezés Bomival, olvassátok: http://bomineko.blogspot.hu/2014/07/stay-with-me-bevezetes.html

Itt pedig egy új, ez TaoKai, amint Nanamival írunk együtt, várjuk a véleményeket: http://tegedakarlak-taokai.blogspot.hu/

HARMADSZOR: Megint nem válaszoltam a véleményekre, tudom, és azt hiszem, itt sem fogok tudni. A héten nagytakarítás van itthon, aztán jövőhéttől ismét a mateké lesz a főszerep, alig lesz időm  laptop elé ülni, szóval nézzétek el nekem. >< Írni azért megpróbálok majd még ezen a héten. :3

NEGYEDSZER: Nem jut eszembe más, jó olvasást, és SZERETLEK TITEKET~ *-* <3)

40. fejezet

Kris POV

Aznap éjszaka vihar volt. Hangos dörgéssel, éles villámokkal és szakadó esővel. A máskor egész kellemes csend helyett most az esőcseppek monoton, hangos koppanását hallgattam az ablakomon. Rossz volt… Mégis megnyugtató. Úgy éreztem magam, mint egy élettelen tárgy. Csak feküdtem az ágyamban, mint ahogy hosszú órákkal ezelőtt LuHan itt hagyott, bámultam a szobám sötétségébe, és folyamatosan járt az agyam. Talán ijesztő lehettem, de nem érdekelt. Az időjárás mintha kifejezte volna az érzéseimet, ugyan olyan kegyetlen vihar tombolt odakint, mint bennem. Annyiban különbözött, hogy a vihar egyszer eláll, de az én fájdalmam nem fog csökkenni, talán idővel csak egyre rosszabb lesz.

Mégis hogy jutottunk el ideáig? Mi történt velünk? Hol rontottam el, hogy egy félreértés miatt szakított velem életem legfontosabb személye? A szerelmem, a társam, a barátom, a… Mindenem. Elvesztettem őt. Pedig azt ígértük egymásnak, hogy örökké egymás mellett leszünk, nem számít, mi fog történni. Azok a szavak vajon csak hazugságok voltak? Nem, mind a ketten komolyan gondoltuk, hiszen szerelemmel köttettük azokat a sokat jelentő szavakat. Őszinte volt, csak… Nem tudtuk betartani. Olyan kevés idő adatott meg nekünk együtt, túl kevés… Miért így kellett, hogy vége legyen? Miért jött ki ilyen szerencsétlenül a helyzet? Miért jött el hozzám délután? Miért nem állítottam meg? Miért nem próbálkoztam jobban?

Ezer kérdés cikázott a fejemben, de egyikre sem találtam meg a megfelelő választ. Túl fájdalmas volt. Nem gondoltam volna soha, hogy ennek a kapcsolatnak ilyen csúnya vége lesz. Hiszen még mindig szeretem őt, tiszta szívemből, ő csak félreértette, talán túl is reagálta a dolgokat. De ő is szeret, hiszen eljött hozzám, miután a suliban olyan csúnyán megbántottam. Szeretett volna valamit, láttam rajta, hogy mennyire kétségbe volt esve, aztán mikor meglátta LuHant… Soha nem fogom megtudni, mi történt. Jelenleg úgy éreztem magam, mint egy kis lány, akit most dobott az első barátja. Sírhatnékom volt, de képtelen voltam egyetlen könnycseppet is kierőszakolni a szememből. Pedig tudtam, hogy utána könnyebb lett volna, de nem ment.

Odakint egy hatalmasat villámlott, a redőny apró szemcséin keresztül a fénye beszivárgott a sötét szobába, pár pillanatig világosságot varázsolva a helységbe. Megvilágította a szekrényen lévő kis órámat, ami hajnali kettő óra húszat mutatott, ha jól láttam. Miután ismét a sötétség uralkodott, mintha egy másodpercre az eső is elhalkult volna, hogy utána egy olyan dörgés rázza meg az csendet, hogy az ablak bele is remegett. Én mégsem mozdultam. Továbbra is az oldalamon feküdtem, az ajtó felé fordulva, félig betakarva, és csak bámultam előre. Szerintem nem is pislogtam, nem tudtam. Nem akartam lehunyni a szemeimet, mert biztos voltam benne, hogy őt látnám magam előtt. Beférkőzne az álmaimba, ott talán újra boldogok lennénk, aztán mikor felébredek, csalódnom kell, hogy csak egy álom volt. Vagy rosszabb, rémálmom lenne vele, és ha történne vele valami, nagyon megijednék, de nem tudnám meg, hogy minden rendben van-e vele, mert fogalmam sem volt, merre lehetett. Talán hazament, elvégre, máshoz nem nagyon szokott menni. Vagy talán, elment SeHunhoz, már ha tudta a címét. Aggódtam miatta, féltem, hogy valami baj történt vele, hogy valahol odakint van a utcán ebben a hatalmas viharban.

Gondolataimat egy apró fénycsík szakította meg, ami az ajtó nyílását jelezte számomra. Nem nyitotta ki az illető nagyon, éppen csak annyira, hogy be tudjona résen surranni, aztán vissza is csukta, így ismét a nyugtató sötétség ölelt körbe. Meg sem kellett szólalnia, tudtam, hogy ki az, így egy apró mosolyra húztam az ajkaimat. Szavak nélkül tudtam, hogy mit szeretne, és abban is biztos voltam, hogy ő is tudja, nem alszok. Végül beljebb csúsztam az ágyon, majd felemeltem a takarót, helyet csinálva LuHannak. Mindig is félt a vihartól, nem is értettem, hogy miért nem jött eddig, talán azt hitte, hogy nem venném jó néven. Pedig soha nem tudnám megtagadni előle, hogy ne védjem meg a vihartól.

- Gyere, van hely bőven. – Hangom mély, nagyon rekedt volt, alig lehetett érteni, LuHan mégis gyorsan szedte a lábait az ágyam felé, csak úgy csattogott mezítlábas talpa a parkettán.

- Ne haragudj – suttogta halkan, majd már be is bújt mellém, szorosan.

- Tudod, hogy nem haragszom – takartam be magunkat, majd simogatni kezdtem a hátát, míg ő fejét a mellkasomba fúrta, és szinte éreztem, hogy ellazult karjaim között. – Jobb már?

- Igen, köszönöm – nézett fel rám egy pillanatra, csillogó szemeit még a vaksötét ellenére is tökéletesen láttam. – Kris…

- Hm?

- Ez olyan nyálas, nem? – Szinte láttam a grimaszt az arcán. – Mármint… Olyan, mintha a szerelmed lennék, és félnék mindentől, és csak veled mernék aludni… Tök gáz, ilyenkor szánalmasnak érzem magam… Ah, és túl lányosnak, fúj!

Mindazok ellenére, ami ma délután történt, és amilyen gondolatok jártak a fejemben, ezek hallatán szívből felnevettem. LuHan is nevetett velem, aztán mikor lecsillapodtunk, ököllel rávágott egyet a mellkasomra, mire felnyögtem a fájdalomtól. Még mindig nagyot tudott ütni. Utána visszafeküdt a mellkasomra, majd az ütés helyét kezdte el simogatni, ami azért rendes volt tőle, és meg is nyugtatott. Úgy éreztem, így talán képes is lennék elaludni. Voltaképpen, LuHan mindig is a legjobb barátom volt. Nem kívánhattam volna tőle jobbat, hiszen mindig számíthattam rá. Még odakint, Vancouverben is mindig támogatott, pedig szerelmes volt belém, mégis a barátom tudott maradni. Aztán mikor én visszajöttem Pekingbe, nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, mégis, mikor felhívtam azzal az őrült ötlettel, hogy jöjjön vissza ő is, mert azt gondoltam, ő talán segíthetne abban, hogy megszerezzem Taót, ő visszajött. Nem kérdezett semmit, visszajött, és azóta itt van. Összejött SeHunnal, de ő most szakított vele, és eléggé a padlón van, legalábbis nem mutatta ki, de én láttam rajta. Tényleg nagyon erős volt… De miattam tört ennyire össze. Hiszen ha nem hívom haza, nem találkozott volna soha SeHunnal, és nem történt volna meg ez az egész. És talán nem jöttem volna össze Taóval, de… LuHan fontos nekem, talán meg tudtam volna kímélni ettől, de önző voltam.

- Sajnálom – motyogtam halkan, mire Lulu ismét felemelkedett rólam.

- Mit? – kérdezett vissza, hangja meglepett volt.

- Hogy miattam történt veled mindez – vallottam be.

- Hülye vagy – rázta meg a fejét kissé, de mielőtt megszólalhattam volna, beszélt tovább. – Ha ezt hiszed, ostoba vagy. Nem miattad történt, Kris. Az igaz, hogy miattad jöttem vissza, de egyébként is már terveztem hazalátogatni. Ha nem miattad, magam miatt jöttem volna. Az, hogy először csak egy terv volt, hogy magamba bolondítsam SeHunt, az én ötletem volt. Te nem kérted tőlem, én akartam így, szóval nem miattad volt. Nem te vagy az oka, hogy beleszerettem, és összejöttem vele. Nem te tehetsz róla, hogy szakított velem. Nem miattad történt. Érted? Szóval ne hibáztasd magad.

Elgondolkodtam, szavait hallgatva. Talán igaza volt, én mégis úgy éreztem, ha nem is teljesen, de részben miattam volt így… Bántott, de jól esett, hogy LuHan nem hibáztatott engem, pedig megtehette volna, én ilyen helyzetben okokat és más személyeket hibáztattam volna. Vagy… Talán nem, hiszen magamat okoltam az előbb is. Tényleg ennyire hasonlítanánk egymásra?

- Azért az vicces, hogy mind a kettőnket most dobott a pasija – sóhajtott Lulu, mire én megfeszültem, ezt pedig biztos ő is megérezte. – Ah, ne haragudj, csak…

- Nem baj – mosolyodtam el kissé, majd visszahúztam magamhoz LuHant, aki kényelmesen elhelyezkedett. – Aludjunk.

- Mintha tudnánk aludni – motyogta a pólómba. – Én a vihar miatt, te pedig… Ismerlek.

- Jó éjt, LuHan – nyomatékosítottam szavaimat, majd simogatni kezdtem a hátát, de én is lehunytam a szemem.

Ahogy hallgattam barátom szuszogását, valamint a vihar továbbra is hangos moraját, megéreztem, hogy mennyire fáradt is vagyok. Észrevétlenül merültem álomba szinte azonnal, de az utolsó gondolatom a teljes tudatlanság előtt, Tao arca volt.  

***

Másnap reggel az első utam, miután lepakoltam a cuccaim a termünkben, Tao osztálya volt. Mindenképp beszélni akartam vele, nem hagyhattam annyiban ezt a szakítást. Hiszen nem csaltam meg, nem történt semmi, csak egy félreértés volt az egész, nem lehetett, hogy emiatt szakítsunk. Nem tudok nélküle élni, szükségem van rá és hiányzik. Nem akartam arra gondolni, hogy már nem az enyém, hogy vége. Sok önbizalmat adott, hogy LuHan reggel mondta, most már biztos megnyugodott, meg fog engem hallgatni, de ha mégsem, majd ő is besegít, és elbeszélget majd vele. Ugyan azt nem akartam, mert tudtam, hogy a kis Bambi ijesztő tud lenni, mikor nem tetszik neki valami. Én akartam elintézni, meg akartam vele beszélni az egész összekapást és a délutánt.

Mikor a termük elé értem, sóhajtottam egy nagyot, majd benyitottam, tekintetem pedig mielőtt az ajtó melletti hátsó padokra vándorolhatott volna, nem tudtam levenni a szemem egy jelenetről. Chen és JunHee egy padban ültek, beszélgettek, de úgy néztek egymásra, hogy szinte láttam a rózsaszín ködöt és a szívecskéket. Egymásba voltak feledkezve, arra sem figyeltek fel, hogy bejöttem. Teljesen lerítt róluk, hogy egymásba vannak zúgva, de… Az lehetetlen, nem igaz? Hiszen Chen XiuMinnel volt együtt… Meleg volt, a saját szememmel láttam őket smárolni, még tegnap együtt ebédelt a kis mókus sráccal. Inkább megráztam a fejem, hiszen megint nem azzal foglalkoztam, amivel kellett volna. Talán már képzelődtem is.

Végül eredeti célom felé néztem, de meglepetésemre, Oh SeHun egyedül ücsörgött a padjában, zenét hallgatva, úgy nézett fel rám, felvonva a szemöldökét. Meglepődtem. Tao nem jött iskolába? Abban a pillanatban száz féle legrosszabb gondolat tódult a fejembe, de minél inkább próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, annál kevésbé ment. Hol van? Miért nem jött suliba? Történt vele valami? Biztonságban van? Hová mehetett este, ha nem SeHunhoz? Mi történt vele egyáltalán?

- Hol van Tao? – léptem a padjához, mire kivette a fülest a füléből, és kérdőn, lustán pislogott rám. – Azt kérdeztem, hol van Tao?

- Neked is jó reggelt, Yifan, igen, köszönöm, jól vagyok, kedves, hogy megkérdezted – gúnyolódott velem, mire az asztalára csaptam, néhány osztálytársa pedig ijedten kapta felénk a fejét.

- Nem vagyok vicces kedvemben – sziszegtem neki dühösen. – Hol van?

- Miért kellene tudnom? – billentette oldalra a fejét. – Hiszen te vagy a barátja, miért tőlem kérded?

- Nagyon közel vagy ahhoz, hogy beverjem a képed – néztem rá türelmetlenül.

- Ha megversz, akkor sem fogom tudni, hol van – rántotta meg a vállát. – Tegnap délután láttam utoljára, de akkor te is ott voltál. Azóta nem.

- Nem is aggódsz érte? – kérdeztem tőle grimaszolva.

- Talán kellene? – vonta fel a szemöldökét, közben pedig úgy nézett rám, mintha tudna mindent, nagyon idegesített.

- Ha most hazudsz, azt később megbánod – hajoltam az arcába, mire csak grimaszolt egyet.

- Ne fáradj ezzel – mondta, majd visszadugta a füleibe a fülest, ezzel lezárva a beszélgetést.

- Seggfej – morogtam még, majd kivonultam a teremből.

Mikor elpárolgott a kis taknyos miatt érzett dühöm, a helyét azonnal az aggodalom vette át. Fogalmam sem volt, hová tűnhetett Tao. Hiszen minden bizonnyal otthonról jött azzal a hátizsákkal, egyenesen hozzám. De onnan elrohant… Azt gondoltam, SeHunhoz. De nem hazudhatott, hiszen túl nyugodt volt. Bár elég jó színész a srác, minden bizonnyal neki sem lenne érdeke, hogy eltitkolja, ha nála volt Tao. Vagy mégis, hiszen lehet, nem akart velem találkozni. Aish, a francba… Nem tudtam, mit higgyek, de az aggodalmam egyre csak nőtt, főleg akkor, mikor a mobilján nem tudtam elérni, ki volt kapcsolva. Nagyon féltem, hogy valami történt vele, a szívem szinte fájdalmasan lüktetett.

Mire visszaértem az osztálytermünkbe, már egész sokan voltak, pedig még volt egy tíz perc az első óra kezdetéig. Azonnal a helyemre siettem, ahol Lay ült ott Lulu mellett. Meglepődtem, hogy Yixing itt volt, mivel mindig Suhóval voltak. Ekkor figyeltem fel, hogy Suho helye üres volt, az egyik lány mellett. Még mindig titkolták, hogy együtt vannak, jól is csinálták, Suho folyamatosan lányokkal mutatkozott, úgy viselkedett Lay-el, mintha csak haverok lennének. Talán beteg lett, azért nem jött.

- Na sikerült Taóval beszélned? – tért a lényegre egyből barátom.

- Miért, mi történt? – kérdezett azonnal Lay, hangja kissé furcsa volt.

- Hosszú történet, nem szeretnélek ezzel fárasztani, ne haragudj – néztem a vörös hajú szemeibe, mire azok megvillantak.

- Akkor legalább azt mondanád, hogy semmi közöm hozzá – biggyesztette le az ajkait. – De azért minden rendben?

- Nem – mondtam neki őszintén, majd LuHanhoz fordultam. – Nem jött iskolába, SeHun azt mondja, nem tudja, miért nem, és tegnap óta nem is látta. Nagyon aggódom, hogy történt vele valami. Nem akarom, hogy miattam essen baja, mert én abba belehalnék. Nekem ő a mindenem, én…

A végén már elcsuklott a hangom, de szerencsére nem sokan figyeltek fel rám, Lu pedig azonnal leültetett, majd simogatni kezdte a hátam, hogy elmúljon a sírhatnékom. Nem akartam itt, mindenki előtt bőgni, mint egy kisgyerek, az annyira nem az én stílusom lett volna, mégis nehéz volt megállnom. Egyszerűen annyira aggódtam, féltem és rettegtem, hogy valami történt vele. Belegondolni is borzalmas lett volna, ha azt a hírt kapnám, hogy mondjuk kórházba került volna, mert balesete volt, vagy valami ilyesmi. Hangosan vettem a levegőt, mélyeket lélegeztem, közben pedig már Lay is megszorította a vállam biztatóan.

- Ne aggódj – mosolyodott el kissé. – Minden rendben van vele… Biztosan. Ne félj, úgy is jelt ad majd magáról, talán csak egy kicsit egyedül akart lenni, hogy összeszedje magát. Minden rendben lesz, szerintem nincs egyedül, talán megbeszéli valakivel a problémákat, szóval nyugodj meg, Kris.

Valahogy annyira nyugtatóan és biztatóan beszélt hozzám, hogy elhittem neki. Minden bizonnyal csak megnyugtatni akart, nem tudott semmit, de mindene esetre sikerült egy kis optimizmust varázsolnia belém. Igen, határozottan jól esett Lay-től. Kissé elmosolyodtam, amit ő viszonzott is, aztán gyorsan elnézést kért, és telefonját előkapva a zsebéből, kiszáguldott a teremből. LuHan le is ült mellém egyből, majd mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam belőlük most olvasni, ahhoz túlságosan is zaklatott voltam.

- Neked ez nem volt gyanús? – kérdezte barátom.

- Micsoda? – kérdeztem halkan, egy nagyot nyelve, mert még mindig sokkal vékonyabb volt a hangom.

- Ne mondd, hogy nem vetted észre! – lepődött meg. – Szerintem tud valamit…

- Ugyan már, Yixing annyira ismeri Taót, mint mondjuk te… Öhm, XiuMint – mondtam példát, mire Lulu elmosolyodott.

- Helytelen, XiuMinnel nagyon jóban vagyunk – billentette oldalra a fejét.

- Mióta? – pislogtam kíváncsian.

- Ez most mindegy, ne tereld a témát – legyintett. – Szerintem akkor is tud valamit, különben nem kérdezett volna rá egyből, hogy mi történt, és nem mondta volna neked pontosan azokat szavakat, mint amiket hallani akartál.

- Ijesztő vagy, mikor gyanús neked valaki – néztem rá furcsán, mire felnevetett.

- Addig örülj, míg nem te vagy gyanús – bökte meg a hasam, mire elcsaptam a kezét.

- Idióta – mosolyodtam el kissé, mégis nagyon hálás voltam neki, hogy jobb kedvre derített.

***

LuHan gyanúja nem igazolódott be, legalábbis a nap további részében Lay nem tett, vagy mondott semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy tudna bármit is Taóról. Ebédnél velünk ült, ahogy XiuMin is, így négyesben ettünk. Inkább nem hoztam fel a nagy szemű srácnak, hogy mit láttam, mert nem úgy tűnt, mint aki szomorú, vagy tudja, hogy az állítólagos pasija csajozik. Hú, de hülyén hangzott ez így. Azt azért megkérdeztem tőle, hogy miért nem együtt ebédelnek, de azt mondta, hogy „ChenChennek” tanulnia kellett a következő dolgozatra, így nem akarta zavarni. Nyilván, a dolgozat miatt… Ha neki egy hosszú, barna hajú, csinos lány, aki a JunHee névre hallgat a dolgozat, akkor igen, talán. Szerintem kémia a tantárgy, vagy esetleg biológia… Persze, én meg vagyok a Mikulás. Tudtam, hogy megint hülyeségeken járt az eszem, de örültem, mert addig sem gondoltam Taóra, és hogy mi történhetett vajon vele. Lay-t is megkérdeztem Suho felől, aki elmondta, hogy az apjának kellett valami fontos dologban segítenie. Azt mindenki tudta JoonMyunról, hogy nagyon gazdag családból származott, így nem volt meglepő, ha néha eltűnt egy-két napra, esetleg egy hétre, az édesapja miatt.

Mikor hazaértünk a suliból, anya finom ételekkel várt minket. Nem volt otthon tegnap, de írtam neki egy SMS-t, hogy LuHan visszaköltözött hozzánk, aminek ő nagyon örült, hiszen volt kire főzni megint. Amikor beköltözött SeHunhoz, szomorú is volt, hogy elment. Ugyan nem kötötte Lulu az orrára, hogy hová költözik, mert azt nem tudta, hogy barátom is meleg. Szerintem azonnal kombinálni kezdene, azt meg sem én, sem ő nem akartuk, így meghagytuk abban a hitben, hogy csak egy albérletbe költözött. Ha már itt tartunk, azt sem mondtam el neki, hogy Tao szakított velem, mert úgy gondoltam, ez nem végleges, és nem akartam feleslegesen terhelni. Nagyon megszerette Taót, annak ellenére is, hogy mikor elmeséltem neki korábban, hogy nem szeret viszont, haragudott rá. De azóta sok időt eltöltöttek együtt, jól megvoltak egymással, aminek nagyon örültem. És azt sem akartam, hogy ha esetleg nem békülnénk ki, anya haragudna rá emiatt.

LuHannal jól elvoltunk úgy este hétig, tévéztünk, hülyéskedtünk, pont, mint a régi szép időkben, így nosztalgiáztunk is, felelevenítettünk olyan emlékeket, amikre már alig emlékeztem, hiszen még kölykök voltunk. Aztán hirtelen Bambi kapott egy telefonhívást valakitől, mire olyan gyorsan kirittyentette magát, hogy csak pislogtam utána. Azt sem mondta, hová megy, csak hogy ne várjam, mert lehet, nem alszik majd itthon, de ne aggódjak érte. Persze, könnyű azt mondani, mikor azt sem kötötte az orromra, hogy hová ment… Anya még egy órával ezelőtt elment dolgozni, ügyeletes volt. Szóval, egyedül voltam. Megint. Csak én, és a gondolataim, ami nem volt jó párosítás.

Ugyan a tévében továbbra is ment a vicces vígjáték, én pedig néztem, de nem fogtam fel, csak bámultam a képernyőt, de lélekben teljesen máshol jártam. Ismét Tao körül forogtak a gondolataim. Annyira hiányzott… Hiába próbáltam nem gondolni rá, nem ment. Hiszen mindennél jobban szerettem, hiányzott, így természetes, hogy nagyon aggódtam érte. Nem tudnám elviselni, ha valami történne vele, ebben biztos voltam. De eltűnt, fogalmam sem volt, hogy hol lehetett, mert az biztos, hogy nem ment haza. A tanárok sem tudtak róla semmit, pedig ha hiányzik a gyerek az iskolából, a szülei tudtak róla és szóltak a tanároknak. De ő úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ezért is aggódtam annyira. Rettegtem, hogy elveszíthetem őt…

Végszóra, csöngettek az ajtón, bizonyára már sokadjára, mert már kopogtak is. Nem kiabáltam ki, úgy éreztem, nem elég biztos a hangom, így csak az ajtóhoz csoszogtam, elfordítottam benne a kulcsot, majd kitártam. Ám arra életemben nem számítottam, hogy egy teljesen ép, egészséges, vigyorgó, Huang Zi Tao fogja rám vetni magát, minden előzmény nélkül. Olyan hevesen, mégis szenvedélyesen mart rá az ajkaimra, hogy képtelen voltam visszautasítani, és feltenni neki az ezernyi kérdést, ami a fejemben kavargott. Nem hezitált sokat, elindult befelé, engem is hátrafelé tolva, de én egy pillanatra sem váltam el ajkaitól. Hol az alsót, hol a felsőt szívogattam, majd nyaltam végig rajta. Úgy éreztem, már vagy ezer éve csókoltam meg őt utoljára. Annyira… Ellenállhatatlan volt. Akkor már nem érdekelt semmi, még az sem, hogy elméletben mi szakítottunk, csak csókoltam, mintha nem lenne holnap.

Amikor keze a pólóm alá siklott, és végigsimított hasfalamon, muszáj voltam elválni tőle, mert felsóhajtottam az intenzív érzésre.

De ez még csak a kezdet volt…

(Haha, na, vajon...

- Mi ez a vég?

- Mi történt Taóval? Hol volt? Hogyhogy csak így letámadta Kris-t?

- Vajon SeHun hazudott, és végig nála volt Tao?

- Talán Lay tényleg tudott valamit, vagy LuHan tévedett? 

- Mi volt az a dolog Chen és JunHee között? Kris képzelődött volna, vagy valóban igaz?

- LuHan vajon mióta van jóban XiuMinnel? Ki hívhatta, hogy olyan gyorsan eltűnt?

- És akkor megint, a vége hogy tetszett? Számítottatok erre? :'D

Mondtam, hogy rengeteg kérdést felvet a fejezet, remélem, tetszett azért, igyekeztem izgalmasra írni, szerintem elég jól sikerült~ ;) És amit az előző kis bejegyzésben írtam, azok a dolgok NEM úgy lesznek. :3 Ismét változtattam a terven, de nem kell félni, minden menni fog szépen tovább, csak ezek után jön majd a még izgalmasabb rész. :D 

Oké, nincs több időm, nagyon-NAGYON várom a véleményeket, és kérlek titeket, ne haragudjatok rám, amiért nem válaszolok a szép véleményekre, de MINDET elolvasom mindig, nagyon jól esnek, és sok önbizalmat adnak. :')

Chuu~ ^^

Ui.: KÖSZÖNÖM, a 32 követőt, és a majdnem 50.000 megtekintést~ *-* <3)