30. fejezet

(Szép estét~ :3

Jelentem, beteg vagyok, lázasan írtam a fejezetet, valahogy mégis úgy érzem, hogy jó lett. *-* Extra hosszú lett, majdnem 10 oldal, úgyhogy büszkék lehettek rám, hogy pihenés helyett megírtam nektek a következőt. ^^ És ahogy ígértem, meglepetés fejezet, mert mint majd meglátjátok, SeHun POV. Igen, tudom, hogy sokan szerettétek volna, és van, aki nem, de ezt a fejezetet így terveztem, és ennek valójában egyetlen oka van, amit talán majd elmondok. :3 Nem is húzom tovább a szót, szerintem tetszeni fog a fejezet. ;D Röviden: Múlt, jelen és jövő egyben~ ^o^ Majd megértitek. :3

Jó olvasást~ ^^)

30. fejezet

SeHun POV

Fogalmam sincs, mikor kezdődött el ez az egész. Boldog életem volt. Átlagos családban nőttem fel, a szüleim szerettek és támogattak mindenben. Nem voltam rossz tanuló sem, szerettem élni, eljártam focizni a barátaimmal, és a lányok között is népszerű voltam. De mégis őrizgettem a szívemben egyetlen egy titkot. Azt, hogy meleg vagyok. Soha, senkinek nem mertem elmondani, még a legjobb barátomnak sem. Emiatt sokszor össze is vesztünk, mert mindig össze akart hozni lányokkal, én viszont tiltakoztam ez ellen. Nem akartam őket megbántani vagy hitegetni. Hiszen amióta csak az eszemet tudtam, sosem vonzottak. Az óvodában is a kisfiúkat puszilgattam, ami miatt akkor még nem ítéltek el. Ennek ellenére mégis boldog voltam. Míg egy nap minden megváltozott...

Tisztán emlékszem arra a napra. Október volt... Éppen csak elkezdtük a gimnáziumot, egy új tanuló érkezett hozzánk. Kim JongIn... Amint besétált az ajtón, megnéztem a pofátlanul helyes arcát, a telt ajkait, a gyönyörű, mandula vágású szemeit... Abban a pillanatban elrabolta a szívemet. Alig mertem többet ránézni, nehogy feltűnjön neki, hogy túl sokáig bámulom. Nem akartam, hogy a titkom kitudódjon, de úgy, hogy beleszerettem az új osztálytársunkba, elég nehéz volt rejtegetnem.

Teltek a napok és a hetek, JongIn – vagy ahogy jobban szerette hívatni magát, Kai – egyre jobban beilleszkedett. Sok barátja lett, ami a tehetségének és a jóképűségének köszönhette. Kai szinte mindenben jó volt. Osztályelső volt a tanulásban, kiválóan sportolt, lélegzetelállítóan táncolt, és még éneklésben sem volt utolsó. A lányok megőrültek érte. Ő valahogy egyikkel sem ment el randizni, pedig egy kezére húsz lány juthatott volna. Csak csettintenie kellett volna, azonnal a fél suli a szavain csüngött volna. Én mégis csak távolról figyeltem... Egy szót sem szóltam hozzá, szinte görcsösen figyeltem arra, hogy még csak rá se nézzek. Féltem tőle... Féltem, mert úgy éreztem, belelát a lelkembe, megtudja a titkomat és elmondja mindenkinek. Rettegtem ettől.

Talán már egy hónap is eltelt, mióta Kai az osztálytársunk volt. Én továbbra is csak csendben, a háttérben meghúzódva lestem őt. Imádtam minden porcikáját, olyan vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljon, hogy velem legyen, ami lassan az őrületbe kergetett. Egyedül voltam ezzel a problémával, senkinek nem mondhattam el, hiszen mindenki elítélt volna. A szüleim tabu téma, apám annyira homofób volt, hogy mikor rajtakapott egyszer, hogy a melegekről olvasok egy cikket a neten, konkrétan tajtékzott a dühtől, és egy olyan pofont kaptam tőle, ami a mai napig fájt. Anya kedves volt, megértett, de ezt neki sem mondhattam el, hiszen apa nagyon keményen sakkban tartotta ő is. Hiába támogatott volna ebben, azonnal elmondta volna apámnak, annak pedig nem lett volna jó vége.

Egyre jobban belefáradtam az egészbe. Tele voltam feszültséggel, úgy éreztem minden alkalommal, mikor dühös lettem, hogy azonnal kiadok magamból mindent, de az utolsó pillanatban mindig sikerült visszafognom magam. Aztán egyszer mindennek vége lett...

Egyik nap utolsó órám tesi volt. A tanárunk hajtott minket, egész órán futnunk és felüléseznünk kellett, én meg sosem voltam híve ennek az egész szarságnak. Kifáradtam, úgy mentem vissza az öltözőbe, hogy alig éltem. Folyt rólam az izzadtság, egyszerűen undorító volt. Amikor beértem, már csak Kai volt az öltözőben, amin nagyon meglepődtem. Bár, érthető volt, hiszen utolsó óra volt, mindenki rohant haza. Én úgy éreztem, még le fogok zuhanyozni, ilyen büdösen és koszosan ki nem tettem volna a lábam ebből a helységből. Mikor Kai felém fordult, nem volt rajta felső. Meztelen felsőteste tökéletes volt, le sem tudtam venni a szemem a napbarnított bőrről, és az enyhén kidolgozott kockákról. Túlságosan is tetszett...

Mikor Kai elkuncogta magát, rajtakapottan, vörösen izzó fejjel néztem a szemébe, de ő csak mosolygott. Nem gúnyosan, nem undorodva, hanem inkább csak kedvesen. Azonnal zavartan kaptam el a tekintetem róla, majd beharaptam az ajkaimat, egy szó nélkül összeszedtem a dolgaimat, majd a zuhanyzó felé indultam. Mikor becsuktam magam mögött ajtót, egy hatalmas sóhaj szökött ki az ajkaim közül. Franc essen belé, hogy már a puszta látványától is merevedésem lett... Kissé dühösen kapkodtam le magamról az izzadtságtól nedves ruhákat, majd beléptem a zuhanyfülékébe, és magamra nyitottam a vizet. Először hideg volt, amitől kellemetlenül felszisszentem, de nem tartott csak pár pillanatig, míg felmelegedett.

Próbáltam tudomást sem venni arról, hogy a merevedésem még mindig ágaskodik, rossz dolgokra gondoltam, mint a suli, vagy az, hogy megint egyes lett a matek dolgozatom, így szinte a bukás fenyegetett. Akaratlanul is elfintorodtam, ám ebben a pillanatban valaki elrántotta az engem takaró függönyt, mire hatalmasat sikítva fordultam abba az irányba. Kai egy elégedett vigyorral nézett végig vizes testemen, én pedig annyira bámultam a kockáit, hogy fel sem tűnt, hogy ő éppen a nemesebbik felemet stíröli. Azonnal elvörösödve fordítottam neki hátat, de megszólalni már nem tudtam volna a szégyentől.

Ekkor egy olyan dolog történt, amit nem gondoltam volna. Kai levette magáról a ruhákat, én pedig ott helyben majdnem összeestem, ahogy megcsodálhattam tökéletes testét meztelenül. Belépett a kabinba, elhúzta a függönyt, majd minden további nélkül elkezdett zuhanyozni. Nem nézett rám, behunyta a szemét, úgy emelte fel a fejét, hogy eláztassa a haját. Iszonyatosan szexi volt... A merevedésem azonnal lüktetni kezdett, mire összeszorítottam a szám, nehogy felnyögjek a látványtól. Nem volt könnyű... Főleg akkor, mikor Kai szappanos keze végigcsúszott a felsőtestén, aztán megállapodott a nem éppen kicsi farkán, majd simogatni kezdte.

- Basszus, Kai... - tört ki belőlem.

Mintha ő csak erre várt volna, azonnal magához rántott, merevedésem forró combjához simult, ő pedig úgy kapott az ajkaim után, hogy majdnem elélveztem. Túl tökéletes volt... Olyan nagy hatással volt rám, hogy remegni kezdtem a karjai között, de akkor, ott, a zuhany alatt, mindent engedtem neki. Átadtam magam neki, és nem féltem a következményektől. Mert élveztem minden egyes pillanatot, amit vele töltöttem.

Életem legcsodálatosabb hónapjai voltak, amit JongInnal töltöttem. Azután az eset után összejöttünk, de természetesen titokban voltunk együtt. Ő sem, és én sem akartunk lebukni, hiszen mind a ketten tartottunk a szülők haragjától. Néha már úgy gondoltuk, hogy színésznek kellett volna állnunk, annyira jól eljátszottuk, hogy semmi nincs köztük. Boldog voltam, és Kai is boldog volt, ez számított csak. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy akit szerettem, az velem volt.

Négy hónap... Csupán négy hónapot adott nekünk a Sors. Minden egyes pillanat itt van a fejemben. Emlékszem, hogy ő elszökött hozzám az egyik éjszaka. Már tökéletesen tudta, hogyan kell felmászni az ablakomhoz, így nem jelentett nagy problémát neki. Beengedtem az ablakomon, majd azonnal egymásnak estünk. Aznap voltunk pontosan négy hónaposak. Gyönyörű éjszakát töltöttünk együtt, ám arra egyikünk sem gondolt, hogy másnap mindennek vége lehet.

Apám reggel ránk nyitott. Mikor meglátta, hogy én Kai karjai között édesen alszom, barátom pedig engem ölel, ráadásul meztelenül... A használt óvszerről pedig ne is beszéljünk, amit már csak az ágy mellé dobott le JongIn, annyira fáradt volt. Apámat az sem érdekelte, hogy mind a ketten meztelenek vagyunk, Kai-t kirángatta az ágyból, kapott egy hatalmas pofont, és ordítozott, hogy mit képzel magáról, hogy ilyeneket műveljen velem. Én akkor hiába sírtam, könyörögtem apámnak, nem érdekelte. Engem is megpofozott, minek hatására Kai azonnal dühösen kiabálni kezdett apámmal. Nem kellett volna...

Az egésznek a vége az lett, hogy engem kitagadtak otthonról, és hogy ne érezzem jól magam, apám mindent elmondott Kai szüleinek, ők pedig azonnal eltiltották tőlem. Mivel nem volt hová mennem, összekapartam az összes pénzemet, majd elrepültem Pekingbe. Képtelen lettem volna tovább ott maradni. Ugyan tiszta szívemből szerettem Kai-t, tudtam, hogy nekünk így nem lehet együtt jövőnk. Sokat sírtam miatta, de elhatároztam, hogy Kínában új életet fogok kezdeni. Nem leszek ilyen gyenge, mint akkor, ha lesz egy srác, aki majd megtetszik, nem fog érdekelni semmi, fel fogom vállalni, hogy meleg vagyok. Már nincsenek szülők, akiktől tartanom kellet volna.

Már hetek óta ott éltem Pekingben, ami úgy sikerült, hogy anyám titokban utalt nekem pénzt a bankkártyámra, nélküle már régen alulról szagolnám az ibolyát. Hálás voltam neki, de nem akartam felhívni, hiszen ha apám még erre is rájött volna, talán szegény anyát is megverte volna. Próbáltam a tervem szerint cselekedni, de nagyon nehéz volt elfelejtenem JongInt. Sokszor próbáltam őt felhívni, de soha nem volt elérhető. Bizonyára a szülei telefont cseréltettek vele, hogy ne tudjon velem kapcsolatba lépni. Fájt...

De aztán egyik nap, mikor éppen a közös képeinket nézegettem, jött egy hívásom. Nem ismertem a számot, de azért felvettem. Kai volt az... Elmondta, hogy sajnálja, hogy így alakult, és hogy szeretett engem, de talált magának valaki mást. Összetörte a szívem, mikor elmondta, hogy KyungSoo az... Nem voltam képes bármit is mondani erre. Lecsaptam a telefont. Azt hittem, ez is csak a szülei műve, de annyira magabiztosan beszélt, hogy kezdtem elhinni. Az adta meg a végső szúrást, mikor küldött egy képet magáról és Soo-ról. Csókolóztak.

Attól a naptól kezdve kifordultam önmagamból... Rideg lettem. Flegma és bunkó. Nem érdekelt az emberek véleménye, emiatt sokszor illettek engem különböző negatív jelzőkkel, de magasról tettem rá. Jól esett olyannak lenni. Jó érzés volt szabadnak lenni, hogy nem kellett a szüleim haragjától félni. Úgy éreztem, végre fellégezhettem. Egyik nap betértem egy hangulatos kis fagyizóba, azután, hogy elintéztem a beiratkozásom a suliba. Nehéz volt, de szerencsére megértették a helyzetemet. Azért pedig hálát adtam, hogy tökéletesen beszéltem kínaiul. Ugyan nagyon ritkán használtam a nyelvet, és kissé bizonytalan is voltam, de nem volt probléma.

És akkor megpillantottam Őt. Azonnal tudtam, hogy ő más. Figyeltem az aranyos kis mosolyát, hogy milyen szégyenlős és ártatlan. Olyan volt, mint én régen... Egy lánnyal volt, de nem tudott érdekelni. Meg kellett őt ismernem, mert megmozgatott bennem valamit. Úgy éreztem, a darabokra tört, aztán megkeményített szívem újra felolvadt, és pár szilánk a helyére került. Mindenképpen meg akartam ismerni. Aztán mikor a lány meg akarta csókolni, közbe akartam lépni. Gyűlölködve néztem a lányt, ám mintha megérezte volna, hogy nézik, egyenesen a szemébe néztem, mire azonnal elhúzódott Tőle. Ekkor hátra fordult a célszemélyem is, és ahogy szemből láttam az arát, újra megdobbant a régen halott szívem.

Négy hét... Ennyi idő volt, mire Taóhoz olyan közel kerültem, hogy meg merjem tőle kérdezni, lenne-e a barátom. Annyira furcsa volt... Teljesen más, mint Kai-al. Semmiben sem hasonlítottak, csupán abban, hogy mindketten pofátlanul helyesek és magasak volt. Míg Kai magabiztos és kissé egoista volt, Tao végtelenül kedves és törődő. Jól esett minden egyes rajongó pillantása, amit felém intézett, és aranyos kis mosolya. Úgy éreztem, kell nekem, de nem mertem jobban lépni felé. Kicsit féltem, hogy talán majd pofára esek, ám szerencsére nem kellett ettől félnem. Tao mikor megcsókolt, egy mosdófülke zárt falai között, újra boldog voltam. Újra éreztem, hogy élek, és a sebzett szívem immár újra teljes pompában él és dobog.

Mikor járni kezdtünk, minden olyan tökéletes volt. Tao egyszerűen túl tiszta és ártatlan volt hozzám képest. De egyszer sem tiltakozott, mikor meg akartam csókolni, vagy éppen az óra közepén a combjára simítottam a kezem. Elmondhatatlanul jó érzéssel töltött el, hogy nem kellett eltitkolnom, hogy szeretem őt. Újra mosolyogni tudtam felé, bár mindenki másnak a flegma és bunkó oldalamat mutattam. Tao mégsem panaszkodott emiatt, amit nagyon értékeltem. Szerettem, és ő is szeretett engem, ez volt a lényeg. Valahol mélyen, mégis bennem volt, hogy a szerelme felém nem olyan erős, amit próbál velem elhitetni.

Minden akkor vált világossá, mikor egyik nap rátaláltam a folyosó közepén, Kris, és egy idegen srác társaságában. Azonnal hozzá léptem és megcsókoltam, csak hogy tudassam velük, ő még mindig az enyém. Kris volt az egyedüli ember, akitől féltettem Taót. Mikor a kezdtetek kezdetén megölelte, már akkor ellenszenvet váltott ki belőlem. Nem akartam, hogy bármi köze legyen hozzá, és örültem, mikor többet nem is láttam Pantao közelében. Akkor valahogy mégis úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Tao nem csókolt vissza, hiába próbáltam rávenni ajkaimmal, nem reagált. Elhúzódtam tőle, a sokkos arca pedig csakis Kris-re tapadt.

A vége az egésznek az lett, hogy Tao elájult. Kris azonnal kikapta a kezemből, eltolva maga elől az állítólagos pasiját, majd már rohant is vele lefelé. Utánuk akartam menni, hiszen mégiscsak az én feladatom lett volna, ám ekkor a másik srác keze ráfonódott a csuklómra, majd meglepően erősen visszarántott. Dühösen rántottam ki kezeimet erős szorításából, de ő csak rám mosolygott.

- Mi a franc van veled, ember? - sziszegtem neki dühösen, és próbáltam nem azzal foglalkozni, mennyire szép arca van.

- Még mindig Lu Han a nevem - biccentett.

- Megmondtam, hogy nem érdekel - grimaszoltam. - Most pedig megyek.

- Várj már! - kapta el újra a kezemet. - Kérlek, SeHun...

Úgy ejtette ki a nevemet, hogy a szívem megdobbant. Basszus, nem, ez nem lehet igaz... Nyeltem egy kisebbet, úgy néztem Lu Han szemeibe, amik pajkosan csillogtak. Nem értettem, hogy mit akarhat tőlem, de ennek hatására végül bólintottam egyet. Ő csak elmosolyodott, majd leült a fal tövébe, én pedig utánoztam. Mikor pár méter távolságra tőle, lecsúsztam a fal mentén, rosszallóan felprüszkölt, majd mellém csúszott, de olyan közel, hogy a combjaink összesimultak. Mikor el akartam húzódni, LuHan egy egyszerű mozdulattal simítottam végig a combomon, majd egy kissé megmarkolta.

- Mit művelsz? - néztem közömbösen a szemeibe, de közben a szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről.

- Ne menekülj - kuncogott.

- Nem menekülök - fintorogtam. - Tőled biztos nem.

- Valóban? - húzódott egy sunyi vigyorra az arca, majd minden további nélkül megcsókolt.

Ahogy édes, puha ajkai az enyémekhez nyomódtak, lefagytam. Az elmém képtelen volt gondolkodni, ám a testem sokkal hamarabb reagált. Egyik kezemet a tarkójára tettem, úgy húztam még jobban az ajkaimra, miközben átvettem a csók felett az irányítást. Jó érzés volt... Sokkal jobb, mint hagyni, hogy irányítsanak helyetted. LuHan sem volt tétova, egyik keze a nyakamat cirógatta, és készségesen leejtette az állát, hogy feltérképezhessem a száját is. Megtettem, és a legfurcsább, hogy semmi bűntudatot nem éreztem utána.

- Jól csókolsz, SeHunnie - kuncogott LuHan, amint elváltunk egymástól, majd a szemembe nézett.

- Jó tanárom volt - vigyorodtam el végül én is.

- Csak nem Tao? - pislogott rám hatalmas, őzike szemekkel, mire felnevettem.

- Nem, de ő is remekül csókol - bólintottam.

- Ez most jól esett, köszi... - húzta el a száját LuHan.

- Nem mondtam, hogy te rosszul csinálod - emeltem fel a fejét az állánál fogva. - Mit fog ehhez szólni Kris...

- Semmi közöm hozzá - rántotta meg a vállát. - Csak kamu volt az egész.

- Nem volt nehéz rájönni - engedtem el. - Éppen ezért kértem, hogy csókoljon meg, biztos voltam benne, hogy képtelen lesz rá.

- Csak hogy a barátod megakadályozta... - mosolyodott fel rám.

Nem válaszoltam erre semmit. Ha eddig nem volt számomra világos, hogy Taónak nem tiszták az érzelmei, most mindenképpen egyértelművé vált. Fájt, hogy így kellett megtudnom, talán Kris-t szereti, de legalább nem ő fog majd velem szakítani. Mert bármennyire is szeretem, ha ő Kris-t szereti, és ha a szőke is viszonozza, akkor elengedem őt. Semmiképpen nem akarom, hogy Tao boldogtalan legyen mellettem. Szeretem, ezért érdekem, hogy ő jól érezze magát, még akkor is, ha nekem ezzel újra össze fog törni a szívem.

- Tényleg szereted őt? - kérdezte LuHan pár perc néma csend után.

- Persze, különben nem lennék vele - néztem rá jelentőségteljes pillantással.

- Nem lesz majd akkor könnyű neked... - sóhajtott fel, először megmutatva a komoly arcát.

- Ezt most hogy érted? - néztem rá összezavarodva.

- Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de Kris nagyon régóta szerelmes Taóba... Ahogy a panda srác is belé, rá van írva az arcára - nézett a szemembe.

- Tudom... - motyogtam halkan.

Tényleg éreztem. Tudtam valahol mélyen, mégsem akartam bevallani magamnak. Éreztem, hogy a keserű szájíz megint itt van bennem, hogy a torkomat feszítő érzés egyre nehezebb lesz. Fájt a tudat, hogy megint így kell vége lennie, mikor vele szinte még csak most kezdődött el. Szeretem őt, miatta éreztem, hogy újra élek, erre ilyen nyíltan közli velem LuHan, hogy mást szeret... Sóhajtottam egy mélyet, majd próbáltam magam erősnek mutatni.

- Miért mondtad el nekem? - húztam fel a szemöldököm. - Meg akarsz kímélni, vagy azt akarod, hogy jobban fájjon?

- Hm, talán mindkettő, de egyik sem - mosolyodott el, majd ismét egy csókba húzott.

Nem kellett volna, hogy ekkora hatással legyen rám. LuHan tökéletes volt, minden szempontból. Nem tűnt egy ártatlan, tapasztalatlan srácnak, kifejezetten tetszett, hogy ennyire cserfes és őszinte. Talán hasonlított is rám, már ha az új énemet figyeljük. Készségesen visszacsókoltam, és ezúttal is én irányítottam. Kissé talán furcsa volt, hiszen mind Kai-nál, mint Taónál én voltam a passzív fél, de LuHannal valahogy más volt... És kifejezetten jobb. Egyik kezem a combjára simítottam, mire ráharapott az alsó ajkamra. Elvigyorodtam, aztán én is visszaadtam neki. Erre ő csak az oldalamba csípett, mire durcásan elváltam tőle.

- Yah, ez fájt - simogattam az oldalam, dühösen nézve rá.

- Nekem is fájt, mikor megharaptál - biggyesztette le az ajkait, ami túl aranyos volt.

- Csak visszaadtam! - kezdtem el veszekedni, mint az óvodások.

- Persze - kuncogott. - Na, kérek még egy csókot!

Már húzódtam hozzá közelebb, mikor meghallottuk a cipődobogást. LuHannal egyszerre kaptuk a fejünk abba az irányba, majd mikor megpillantottam Kris-t, elhúztam LuHan combjáról a kezem, aztán ismét felvettem a flegma maszkomat. Kris-el veszekedtünk egy sort, végül elindultam Taóhoz. Hátra hagyva LuHant, akit máris hiányoltam. Mind én, mind a szívem...

Ezek után képtelen voltam úgy viselkedni Taóval, ahogyan eddig. Nem tudtam rá mosolyogni, nem tudtam kedveskedve hozzá beszélni. Bennem volt, hogy ő nem is szeret engem. Hogy valójában Kris-ért van oda, ez pedig kellőképpen elnyomta a kedvem. Mindeközben LuHan csókjai jártak a fejemben. Nem tudtam, miért csinálta. Volt egy gyanúm, hogy csak azért, hogy elterelje a figyelmem Kris-ről és Taóról, hogy csak kihasznál, de nagyon reménykedtem benne, hogy tiszták a szándékai. Az, hogy máris ragaszkodom hozzá, nem könnyítette meg a dolgom. Taót nem tudtam megcsókolni sem, valahogy bűnnek éreztem volna LuHan csókja után...

Akkor majdnem kimondtam, hogy legyen ennek vége köztünk, mégis képtelen voltam rá. Hiszen szerettem őt, és amíg lehetséges, hogy együtt legyek vele, hogyan tehetném meg? De mikor láttam, hogy menni készült, nem bírtam tovább. Belekezdtem, de arra nem számítottam, hogy a döbbenettől újra elájul. Megrémültem, de képtelen voltam ott maradni vele a kelleténél tovább. Hazamenekültem. Az érzéseim elől, amik kezdtek rajtam ismét eluralkodni.

Másnap reggel Tao nem jött iskolába. Aggódtam érte, ezért megkérdeztem a tanárokat, hogy mi a címe, de mikor közölték velem, hogy nem adhatják ki, mert a szülei külön megkérték erre őket, elmentem megkeresni Kris-t. Elvégre, ha már szereti, biztosan tudja, hol lakik. Viszont legnagyobb sajnálatomra nemleges választ adott, megkeresni pedig nem tudtam volna, hiszen Peking hatalmas volt, és hiába sejtettem, hogy a gazdag negyedben lakott, az is túl nagy volt ahhoz, hogy megtaláljam.

A hét többi napján sem láttam Taót, de addig is volt társaságom, LuHan személyében. Minden szünetben felkeresett, én pedig szívesen elmentem vele mindig. Nem tudom, miért, de az, hogy ilyen megnyugtató, és aranyos volt, sokat dobott az egészen. Azóta a nap óta nem csókolt meg, mintha csak azt azért tette volna, hogy azok után hiányérzetem legyen. Most pedig, akár hányszor küldtem felé a jeleket, egy aranyos mosollyal letudta az egészet. A nap végén már annyira idegesített az egész, hogy muszáj volt rákérdeznem.

- Te ezt direkt csinálod, igaz? - Hangom vádló, kissé talán dühös is volt.

- Hm, mit? - pislogott fel rám LuHan, nagy, ártatlan szemekkel, de úgy, hogy szinte még én is elhittem, hogy nem csinált semmit.

- Azt, hogy nem veszed észre a jeleket - húztam fel gúnyosan a szemöldökömet. - Ne mondd, hogy nem tudod, miről beszélek, mert tudom, hogy direkt csinálsz mindent. Csak nem az a terved, hogy miattad dobjam majd Taót?

LuHan erre meglepődött, egy pillanatra csak, de olyan erőteljesen átváltozott az arckifejezése, hogy egyértelmű volt, igazam volt. Gúnyosan felnevetettem, majd a hajamba túrtam. Pedig eleinte kezdtem azt hinni, hogy... Aish, francba is! Hiszen egyértelmű, hogy erre ment ki az egész!

- Azt hiszed, ennyire ostoba vagyok, LuHan? - néztem vissza a szemébe, amik immár közömbösen meredtek vissza az enyémbe. - Olcsó kis terv volt. De mondok valamit... Nem lesz ilyen könnyű elszakítanod Taótól, mert szeretem őt!

- Összejöttek, te idióta! - kiabált rám, mire megdöbbentem. - Szeretik egymást, Kris minden nap jár Taóhoz, és együtt vannak. Járnak, szóval jobb lenne, ha belátnád, nem állhatsz közéjük többé!

- Hazudsz! - kiabáltam már én is.

- Szerinted hazudnék? - nézett dühösen a szemembe.

- Mostanra bármit kinézek belőled... - néztem rajta végig egy fintorral az arcomon.

- Akkor vajon ezt is? - kérdezte, ám a következő pillanatban már az ajkaimat falta.

Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra el is felejtettem viszonozni. Aztán egyből visszacsókoltam, hiszen végül is, erre vágytam. Ismét átvettem az irányítást, miközben átöleltem a derekát, ő pedig a nyakamat. Magamhoz húztam, teljesen összesimultunk, ami túl jól esett. LuHan apró teste az enyémhez képest törékeny volt, de valahogy sokkal jobban tetszett, mint mikor én simultam bele az ölelésbe. Valahogy sokkal izgatóbb volt a domináns szerepet betölteni, hiszen LuHan úgy bújt, és olyan készségesen volt az egésznek a passzív résztvevője, hogy egyenesen beindultam tőle. Emiatt meg is szakítottam a csókot, majd a szemébe néztem.

- Ez is csak a terved része... - mondtam, bár nem voltam benne olyan biztos.

- Akarod, hogy bebizonyítsam, nincs így? - mosolyodott el, mire csak bólintottam egyet. - Akkor legyél a pasim, Oh SeHun...

Pár pillanatig csak bámultam a szemébe, de nem haboztam sokat, azonnal elmosolyodtam, majd egy újabb csókba hívtam, ezzel kimondva szavak nélkül a válaszomat, miközben az volt bennem, hogy ezek után hogyan fogok szakítani Taóval. Mert meg fogom tenni, LuHan miatt. Csak remélni mertem, hogy nem vert át, mert akkor végleg össze fog törni a szívem, és nem lesz senki, aki összeszedje a szilánkjaimat.

A jövőhét kezdetén, amint megpillantottam Taót, hogy Kris-el az oldalán sétál befelé a suliba, azonnal melléjük léptem. Láttam, hogy fogják egymás kezét, hogy Tao próbálta elhúzni, de Kris nem engedte. Büszkén szorította az összekulcsolt ujjaikat, amik tényleg összepasszoltak. Már majdnem el is mosolyodtam rajtuk, de végül csak csendesen kértem Taót, hogy jöjjön velem, mert beszélni szeretnék vele. Nem néztem hátra, de biztos voltam benne, hogy követni fog, miután elbúcsúzott a barátjától. Leültem az udvar egyik eldugott sarkában, így vártam Taót. Meg is pillantottam pár pillanattal később, aztán zavartan helyet foglalt mellettem.

- Azt hiszem, vége, ugye Pantao? - mosolyodtam el, majd felé néztem.

- Sajnálom, SeHun... - motyogta halkan, ajkait beharapva, mire álla alá nyúltam, majd kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Nem tagadom, fáj, hogy így kellett véget vetni ennek, de... Tudod, míg nem voltál iskolában, égész közel kerültünk egymáshoz LuHannal - mosolyodtam el kissé. - És bár még mindig téged szeretlek, elengedlek, hiszen tudom, hogy Kris-el boldogok lesztek. Ha pedig valami gond van, hozzám bármikor jöhetsz bátran, tudod, hogy meg foglak hallgatni.

Tao pár pillanatig csak bámult a szemeimbe, aztán kitört belőle a sírás. Azonnal magamhoz öleltem, majd simogattam a hátát nyugtatóan. Nem tudtam, mégis miért sírt, bár azért neki sem lehetett egyszerű. Pár perc után felnézett rám, nagy, kisírt szemekkel, én pedig késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, de tudtam, hogy nem szabad, így nem tettem semmit. Elmosolyodtam, majd letöröltem a könnyeit.

- Ne érezd emiatt rosszul magad, Pantao - simítottam végig arcán. - Hiszen az érzéseinknek nem lehet parancsolni. Mi nem egymásnak lettünk teremtve, ennyi az egész. Szóval, mosolyogj, akkor sokkal szebb vagy!

- S-SeHunnie... - hüppögte, de végül csak elmosolyodott. - Én annyira sajnálom... Ígérem, megpróbálok majd ú...

- Ssh! - csitítottam el. - Miattam nem kell visszafognod magad. Nyugodtan mutasd meg mind nekem, mind Kris-nek, hogy mennyire szereted. Hidd el, én és LuHan is azon leszünk, hogy egymásba szeressünk, és úgy érzem, jó úton haladunk. Ne gondolj rám, én jól leszek. Szeretlek még mindig, de érzem, hogy LuHan az az ember, akihez tartozni akarok, és talán ő az, akit a Sors nekem szánt. Te pedig legyél boldog Kris-el, jó? Megígéred, hogy így lesz?

- Ígérem neked - mondta végre a szemembe, elapadó könnyekkel.

- Helyes - mosolyodtam el, majd mégsem bírtam ki, utoljára az ajkaira hajoltam.

Tao pedig nem tiltakozott, aminek nagyon örültem. Újra érezni a szokásos ajkakat, ez még mindig megdobogtatta a szívemet. Lassan kóstolgattuk egymást, most egyikünk sem vette át az irányítást, és nem vontuk be a nyelvünket. Egy egyszerű csók volt, az utolsó. Elhúzódtam tőle, mire elmosolyodtam, amit ő viszonzott is. Szerencsére már nem sírt, ez pedig jó jel volt. Végül utoljára végigsimítottam az arcán, aztán felálltam, és elindultam, hogy megkeressem LuHant. Tudtam, hogy jól döntöttem, ez pedig mosolyt csalt az arcomra.

Köszönöm, Tao...

(Nya, hogy tetszett? *-* Most nagyon izgulok, annyira kíváncsi vagyok a véleményetekre. :3 Milyen volt SeHun? Így képzeltétek el? Mit szóltok a múltjához Kai-al? Számítottatok bármi hasonlóra? És milyenek voltak LuHannal? Meglepődtetek a történéseken? És a vége Taóval? Hogyan tetszett a szakításuk? Mi lesz majd ezek után? Hogyan fogom folytatni? ;)

Hú, megint jó sok kérdés, de tényleg kíváncsi vagyok. ^^ A következő fejezet Kris POV lesz, és tudom, hogy most meg fognak cserélődni a fejezetek, mármint, hogy a páratlan lesz Kris, és a páros Tao, de remélem, elnézitek nekem. :3

Nyuh, várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Holnap pedig jön a következő. *-*

Chuu~ ^^)

29. fejezet

(Ehh, szép estét~ Vagy inkább jó reggelt? :'D

Tudom, nem lett ebből vasárnap, de mentségemre szóljon, még akkor belekezdtem, és szerintem a fejezet amúgy is kárpótolni fog titeket. :3 Lehet félreérteni... ;D

Jó olvasást~ ^^)

29. fejezet

Tao POV

Ajtócsapódásra keltem. Huh, elaludtam volna? Kissé kótyagosan pillantottam a bejárat felé, a függönyt pedig éppen akkor húzta el az iskolaorvos, aki egy középkorú nő volt. Amint észrevette, hogy figyeltem, kedvesen rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni, bármennyire is akartam. Végül az alacsony nő hozzám lépett, de ekkor észrevehette a szép kis hányásomat az ágy túloldalán.

- Jobban érzi magát? - kérdezte, miközben felhúzott a kezére egy gumikesztyűt, majd kitért a látóteremből.

- Nem tudom... - válaszoltam őszintén.

- Akkor kérdezem máshogy - kuncogott fel. - Mik a panaszai?

- Azt hiszem... - kezdtem bele. - Fáj a fejem, még mindig hányingerem van, és azt hiszem, lázas is vagyok.

A nő eközben elkezdte feltörölni a követ egy felmosóval, és igazán értékeltem, hogy a saját hányásom helyett már csak a citromillatú fertőtlenítőt éreztem. Ugyan tömény volt, mégis jobb. Sóhajtottam egy nagyot, majd ismét lehunytam a szemem. Tényleg nem éreztem magam jól, az pedig rátett egy lapáttal, hogy bent volt Kris is. Nem kellett volna megcsókolnom, hiba volt. Őszintén szólva, már tényleg nem értettem semmit, de most valahogy nem is akartam vele foglalkozni. Fájt, még mindig, de most legfőképpen nyugalmat akartam. Nem hiányzott, hogy még egyszer kidobjam a taccsot, vagy elájuljak.

- Azt hiszem, haza kellene mennie - állt meg végül fölöttem az orvos, majd fürkészni kezdte az arcomat, amitől zavarba jöttem.

- N-nem hiszem, mindjárt jobban leszek - nyeltem egyet.

- Persze, mesélje ezt be másnak, percekig ájult volt, aztán hányt egy nagyot, és még mindig rosszul van - vonta fel a szemöldökét. - Hívhatom a szüleit?

- Nem! - ellenkeztem azonnal, még meg is fogtam a nő karját. - Úgy értem... Ők nagyon elfoglaltak, és nem szeretném, ha miattam kellene lemondaniuk egy üzleti megbeszélést...

Nem akartam hazudni, de azt mégsem mondhattam el, hogy anyám valószínűleg nem foglalkozna a dologgal, vagy ha mégis, bejönne értem, de a folytonos sértegetéseit kellene egész úton hallgatnom, hogy mennyire szánalmas vagyok. Apámról ne is beszéljünk, már elég régen láttam őt, de őszintén, nem is nagyon hiányzott. Végül a doktornő sem erőltette, csak bólintott egy aprót. Pár pillanattal később viszont megcsörrent a telefonja, majd azt felkapva, gyorsan lehadarta, hogy maradhatok még itt, de mindenképpen ajánlja, hogy menjek haza, igazolást a mai napra pedig ő ír. Megköszönni sem volt időm, már csapta is be maga mögött az ajtót.

Kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, majd ezzel egyidejűleg a homlokomra tapasztottam a kezemet. Meleg volt... Fáztam is, de egyben melegem is volt. Nem lehettem beteg, pont most. Elvégre, az előbb még semmi bajom nem volt, bár hallottam, hogy az ember, miután elájul, gyakran lesznek ilyen tünetei. Végül erőt vettem magamon, óvatosan felültem, és próbáltam elnyomni a szédülésemet. Mikor ez sikerült, vettem egy mély lélegzetet, de mielőtt lábra álltam volna, ismét nyílt az ajtó.

Érdeklődve pillantottam oda, és egy apró mosoly terült ez az arcomon, amint észrevettem SeHun jellegzetes alakját. Ő pár lépéssel beljebb lépett, majd nekitámaszkodott csípővel az ágy szélének, közvetlen mellettem. Ahogy felnéztem az arcára, az gondterheltnek és fáradtnak tűnt. Nem mosolygott most rám, amit nem tudtam mire vélni. Tudtam nagyon jól SeHunról, hogy két oldala van, de nekem mindig igyekezett a kedves és törődő arcát mutatni, így egy kicsit rosszul érintett, hogy ezt most nem tette meg.

- Valami baj van? - kérdeztem halkan, miközben óvatosan megérintettem a kezét.

- Nem, nincs semmi - rázta meg a fejét, majd egy mosolyt erőltetett ajkaira.

- Biztos? - kérdeztem vissza, szemét fürkészve.

- Ha egyszer mondom - sóhajtott fel frusztráltan, majd egy pillanatra lehunyta a szemeit. - Inkább azt mondd, te hogy vagy...

- Nem valami fényesen - húztam el a szám.

- Szeretnéd, hogy hazakísérjelek? - nézett rám aggódva.

- Nem, nem akarom, hogy miattam hiányozz - ráztam meg a fejem. - Ne aggódj, egyedül is menni fog, holnapra pedig kutya bajom sem lesz.

SeHunnie erre végre elmosolyodott. Ugyan bántott, hogy nem mondta el, mitől volt feszült, de nyilván olyasmi, amiről nem feltétlenül kellett tudnom. Igaz, hogy már rájöttem, Kris-t szeretem, de attól még SeHun is fontos volt számomra, sőt! Vele vagyok együtt, elméletileg ő a barátom, szóval egyértelmű, hogy segíteni akartam neki. De valahogy most kedvem sem volt arra, hogy erősködjek, mondja el. Bíztam abban, hogy majd magától fogja elmondani, bármennyire is éreztem magam emiatt egy utolsó szemétládának.

- Pantao... - szólított meg, mire érdeklődve felé pillantottam. - Tudod, én... Áh, mindegy, semmi!

- Mit akartál mondani? - kérdeztem rá azonnal.

- Semmi fontosat - legyintett. - Ne rágódj ezen, jó?

- SeHun! - biggyesztettem le az ajkaimat, mert tudtam, hogy ez mindig meghatja.

- Édes vagy, de tényleg semmi lényeges, oké? - mosolyodott el kissé.

Aegyo-ztam neki egyet, mire felnevetett, aztán megfogta az államat, de mielőtt megcsókolt volna, kissé zavartan elhúzódott. Nagyokat pislogtam rá, fogalmam sem volt, hogy miért nem zárta össze az ajkainkat, de nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akart volna. Végül csak sóhajtottam egy nagyot, majd óvatosan felálltam az ágyról. Mikor meggyőződtem róla, hogy stabilan állok, kifelé indultam, mert már elegem volt a zöld falból és a fertőtlenítő szagából. Nem foglalkoztam SeHunnal, gondoltam, úgyis jön utánam, ám arra nem számítottam, hogy megragadja a csuklómat, majd visszaránt magához.

Ledöbbenve bámultam rá, fogalmam sem volt, hogy mégis mit akart tőlem. Kissé talán meg is ijedtem tőle, mert olyan tekintettel méregetett, hogy azt hittem, menten összepisilem magam tőle. Tényleg ijesztő volt ez a tömör közömbösség tőle. Arcomra is kiülhetett a döbbenet, mert SeHun elmosolyodott, mire kitört belőlem egy hangos sóhajtás, hogy mégsem akart megölni a szemével.

- Nem közömbös neked Kris, ugye? - nézett a szemembe, majd kisimított egy fekete tincset a szemem elől.

- Hogy? - hebegtem neki vissza, alig fogtam fel, hogy mit kérdezett.

- Ne is próbáld tagadni, látom - mosolyodott el aranyosan, amit már végképp nem tudtam hová tenni. - Valójában, összeillenétek...

- S-SeHun... - néztem rá megrökönyödve. - Hogy...?

- Hogy mondhatok ilyet? - simított végig arcélemen, egészen a vállamig. - Tudod, könnyű észrevenni azt, ami a szemem előtt van.

Azt hiszem, itt volt az a pont, mikor ismét elájultam.

***

Másnap valamikor egy hangos csengőszóra riadtam fel. Azonnal a fejemhez kaptam, amibe belenyilallt a fájdalom, de tudtam, hogy nekem kell ajtót nyitnom, mert nincs itthon senki más. Azonnal eszembe jutottak a tegnapi dolgok, de még mindig képtelen voltam felfogni SeHun szavait. Mégis hogyan láthatta meg rajtam, hogy tényleg nem közömbös nekem Kris? Ugyan nem tudtam tőle megkérdezni, mert már itthon tértem magamhoz. Az iskolaorvos mégiscsak felhívta anyámat, aki miután magamhoz tértem, nem kis cirkuszt levágott, hogy mennyire szánalmas vagyok, mint gondoltam...

Próbáltam nem törődni szavaival, de mikor öt perc elteltével is csak ordított velem, nem bírtam tovább. Elegem volt abból, hogy még ilyenkor is csak sértegetni tudott, így összeszedve minden erőmet és bátorságomat, én is kiabálni kezdtem vele, amin ő annyira meglepődött, hogy megszeppenve hallgatta végig a kisebb monológomat. Akkor minden kijött belőlem, az összes feszültség, amit a hetek alatt magamban tartottam, és nem mondhattam azt, hogy nem esett jól. Ezután anyám végre békén hagyott, de azt azért közölte velem, hogy holnap nem lesz itthon, korán elmegy, szóval rendesen zárjam be a házat.

Végül alig élve ültem fel az ágyamban, majd bújtattam a lábaimat a pandás mamuszomba. Nem foglalkoztam nagyon vele, hogy hogyan nézhetek ki, elindultam lefelé, hogy ajtót nyithassak. Reménykedtem benne, hogy csak a postás az, vagy valami gyorsan lerázható személy, mert olyan ramatyul éreztem magam, mint talán még soha. A lábaimat ólom nehézségűnek véltem, a fejem minduntalan le akart szakadni a helyéről, és úgy, mondhatni mindenem fájt. Végül csak elértem a bejárati ajtóig, és még csak bele sem néztem a tükörbe, mert féltem, szörnyen nézhetek ki. Viszont mikor kinyitottam az ajtót, és megpillantottam, hogy ki áll ott, szinte még az ütő is megállt bennem.

- Kris? - kérdeztem, bár teljesen egyértelmű volt, hogy a szőke állt előttem, egy hatalmas szatyorral a kezében.

- Szeretlek... - Azt hittem, ott helyben megint elájulok.

- Te-tessék? - kérdeztem vissza totálisan ledöbbenve, alig hittem el, amit hallottam.

- Szeretlek - mondta ki megint, egyenesen a szemembe, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám.

- Lehetetlen... - suttogtam, de nem szakítottam meg vele a szemkontaktust. - Mégis hogyan...?

Kris erre már nem válaszolt, hallottam, hogy a földön koppan valami, aztán már csak az ajkait éreztem a sajátomén. Abban a pillanatban jólesően felsóhajtottam, és nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen most vallott nekem szerelmet, hogy a bejárati ajtóban vagyok, és bárki megláthat, boldogan karoltam át a nyakát, majd húztam magammal be a házba, miközben visszacsókoltam neki. Azt hiszem, életem legszebb pillanata volt, mikor becsapódott a szépen kifaragott fa, aztán a hátam koppant is rajta, miközben Kris átdugta a nyelvét a számba. Azonnal felnyögtem a jóleső érzéstől, de totálisan zavarba is jöttem.

Komolyan alig akartam elhinni ezt az egészet. Kris jött, alig telt el egy perc, de máris megcsókolt, miután szerelmet vallott. Ez most komolyan igaz, nem álmodom? Mintha Yifan meghallotta volna gondolataimat, óvatosan ráharapott a nyelvemre, ami nem volt fájdalmas, de kellőképpen éreztem ahhoz, hogy ha álmodtam volna, bizonyára felkeltem volna. De nem, szóval ez tényleg a valóság volt... Kris keze eközben a derekamat simogatta, ami túl jó volt ahhoz, hogy ne rázzon ki a hideg tőle. Én még annyira a sokk hatása alatt voltam, hogy szinte megmozdulni sem bírtam, örültem, hogy egyáltalán viszonozni tudtam a csókját.

Ekkor viszont Kris elvált tőlem, mire hevesen kaptam az éltető levegő után. Nem húzódott el tőlem, homlokát az enyémnek döntötte, közben pedig hatalmas keze bekúszott a pólóm alá, mire kissé megijedtem, de mikor nem mozdította a derekamról, megnyugodtam. Úristen, túlságosan is jó volt... Beharaptam az ajkaimat, majd a szemébe néztem, amik csodálatosan csillogtak. Hiszen én is szeretem őt, akkor miért ne lehetnénk együtt? Miért nem mondom el neki, hogy én is így érzek iránta? De egyáltalán lehetséges lenne, hogy tényleg úgy szeressen engem, mint én őt, mikor egészen ideáig azt hittem róla, hogy hetero?

- Kris... - nyögtem ki halkan a nevét, mire csak elmosolyodott, majd a homlokomra nyomott egy hosszú puszit.

- Mondd, figyelek - mosolyodott el, ami egyszerűen annyira jól állt neki, hogy azt hittem, meghalok.

- Én... - kezdtem bele, bár fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. - Te... K-komolyan gondolod? Úgy értem... M-mármint, azt...

- Hogy szeretlek? - mosolyodott el, majd kezeit a pólóm alatt a hátamra csúsztatta, majd teljesen maghoz húzott, így a fülembe suttogott. - El sem tudod képzelni, hogy milyen régóta várok arra, hogy elmondhassam neked, hogy tiszta szívemből szeretlek. Pontosan magam sem tudom, hogy mióta, de talán már akkor, mikor legelőször megpillantottalak. Tökéletes vagy Tao, úgy szeretlek, ahogy vagy. Keresve sem tudnék nálad jobbat találni. Nekem te kellesz, senki más. Nem lányok, sem pedig LuHan. Egyedül te... Csakis te.

Ahogy hallgattam vallomását, a szemeim úgy könnyesedtek be egyre jobban. Ezt már komolyan alig bírtam elhinni... Hogy lehettem ilyen szerencsés, hogy pont Kris mondja nekem ezeket a szavakat? Hogy történt az, hogy már régóta szeret engem, én pedig észre sem vettem? Vajon hányszor törtem össze a szívét az elmúlt hónapok alatt? Mit érezhetett, mikor azt mondtam neki, hogy SeHunt szeretem? Yifan, hogy bírtad ki mellettem ennyi ideig? Hogyan szerethetsz, mikor végig csak bántottalak téged? Hogy mondhatod azt, hogy tökéletes vagyok, mikor undorítóan viselkedtem veled?

- Hé, most sírsz? - húzódott el tőlem, majd amint felnéztem rá könnyes szemekkel, úgy lepődött meg. - Mi a baj?

- Én... - hüppögtem. - Én meg sem érdemellek téged, Kris... Hiszen végig csak bántottalak téged. El-el sem bírom képzelni, mit érezhettél, mikor én meg SeHunn... És mikor azokat mondtam neked... Sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom... Ha tudtam volna, hogy...

- Sssh... - adott egy gyors puszit ajkaimra, majd elmosolyodott. - Ne beszéljünk a múltról, Zitao, most a jelen a fontos.

- De... - kezdtem volna megint, ám ekkor ismét befogta a számat ajkaival, de ezúttal ott is tartotta.

Ismét egy szenvedélyes csókban forrtunk össze, ami ugyan olyan tökéletes volt, mint eddig bármelyik másik. Azonnal görcse rándult a gyomrom, a lábaim megremegtek, és éreztem, hogy mindjárt összeesek az élvezettől. Túlságosan is nagy hatással volt rám, ezt pedig a hevesen dübörgő szívem mutatta a legjobban. Már alig bírtam levegővel, de egyszerűen túl édesek voltak Kris ajkai ahhoz, hogy elhúzódjak tőlük. Kellett nekem, egyszerűen életem végéig akarom őt csókolni. Azt hiszem, soha többé nem akarom elengedni magam mellől.

Végül elhúzódott tőlem, hatalmas szemeivel az enyémekbe nézett, közvetlen közelről, mire elmosolyodtam. Ő ismét csak magához ölelt, miközben eddig elfelejtett végtagjaimat a nyaka köré fontam, úgy húztam még közelebb magamhoz. Éreztem a teste melegét, hogy neki is majd' kiugrik a szíve, olyan gyorsan vert, a kellemes illatát... Tökéletes volt a pillanat...

- Én is szeretlek, Kris... - suttogtam halkan, egyenesen a fülébe.

Azt hiszem, mikor Kris a szemembe nézett ezután, ő volt a világ legboldogabb embere... 

(*pótlás*

Remélem, tetszett, várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q* 

Chuu~ ^^)

28. fejezet

(Szép estét~ ^^

Megígértem mára, tehát éppen csak, de itt van. :3 Nem mondanék semmit, csak annyit, hogy kiderülnek dolgok, de még mindig nem elég~ ;D És gonosz voltam, elnézést érte, előre is. ^^"

Jó olvasást~ :3

Ui.: BOY Rajongói oldal :3 : https://www.facebook.com/pages/BOY-Because-Of-You-Fanfiction-Rajong%C3%B3i-oldal/614376228643121?fref=ts   )

28. fejezet

Kris POV

Hangosan csaptam be magam mögött az ajtót. Nagyot sóhajtottam, majd neki is dőltem a kemény fának. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és visszaidéztem magamban a csókot. Bármennyire is próbáltam magamnak nem bemagyarázni, de egyszerűen most más volt... Valahogy, jobb, de nem tudom, hogy miért. Bár, maga az, hogy Tao húzott le magához, már tökéletes, de nem erre gondoltam. Mintha valami megváltozott volna, de képtelen vagyok rájönni, hogy mi. Más volt. Sokkal jobb, tökéletesebb. De ez lehetetlen, mégis mi változott volna? Talán...?

Dühösen szántottam végig a hajamon a kezemmel. Mit is képzelek már megint? Ez csak egy egyszerű csók volt, semmi jelentősége nem volt, ugyanúgy, mint eddig sem. Legalábbis, Tao részéről bizonyára így volt. Míg én... Inkább ne beszéljünk róla. Fájt, hogy már megint SeHunt akarta. Minden csókunk után valahogy előjött SeHun, engem pedig az őrületbe kergetett. Nyilván érthető, de akkor sem tartottam igazságosnak. Miért engedtem, hogy a kis taknyos elhalássza előlem, ráadásul a saját orrom előtt? Hogyan volt képes pár hét alatt magába bolondítania? Franc essen belé...

Végül erőt vettem magamon, kissé összeszedtem a gondolataimat, hogy ne csak ezek járjanak a fejemben, végül elindultam megkeresni az iskolaorvost, aki azt mondta, elmegy meginni egy kávét, míg Tao nem tér magához. Istenem, a pillanat, mikor elájult... Azt hittem, abban a pillanatban ott halok meg, annyira ideges lettem. Őszintén szólva, pánikozni kezdtem. LuHant ellöktem magamtól, majd úgy rántottam ki SeHun karjai közül az ájult kis pandát, hogy utána úgy nézett rám, mint aki meg akar ölni. De nem érdekelt, azonnal szaladtam vele az orvosiba, és hálát adtam LuHannak, hogy egyből megfogta SeHun karját, amint utánunk akart jönni.

Ugyan a magánakciója még mindig nagyon meglepett, egyszerűen nem tudtam mire vélni,de tőle már csak a kis szerelmes lepett meg jobban. Érdekes volt ez a SeHun gyerek... Szerencsére, az a csók soha nem történt meg köztünk LuHannal. Nem is akartam, szóval valamilyen szinten örültem annak, hogy Tao megállított. Már csak az érdekelt volna, hogy miért... Elvégre, ő együtt van SeHunnal, nem mindegy neki, hogy én kivel csókolózom? Bár, így visszagondolva... Nem tudtam volna megtenni. Képtelen lettem volna, hiszen én szeretem őt. LuHan csak a legjobb barátom, egyszerűen abszurd, hogy én és ő... Fúj.

Ahogy haladtam a folyosón, megpillantottam a LuHan-SeHun párost, amint a földön ücsörögve, halkan beszélgettek. Elképzelni sem bírtam, mégis hogy állhat szóba vele LuHan, de reménykedtem, hogy csak el akarta terelni a figyelmét arról, hogy én voltam Taóval. Ha pedig már így szóba jött, igen, hazudtam neki. Az igazat mégsem mondhattam el neki... Kicsit bántott, de nem mondhattam azt, hogy bűntudatom volt miatta.

Bizonyára meghallották a lépteimet, és szinte egyszerre kapták felém a fejüket. Mintha egy pillanatra azt láttam volna, hogy SeHun elhúzta a kezét Lulu combjáról, de lehet, hogy az idegességtől már képzelődtem. Ezután a két jómadár felállt, én pedig el kellett, hogy ismerjem, rohadtul összeillettek. Mintha egymásnak lettek volna teremtve. Kicsit megijesztett ez a gondolat, de végül csak eléjük léptem. SeHun arca ismét közömbös, kissé talán flegma is volt, bár ezt nem az arcmimikájáról, inkább a testtartásából ítéltem meg.

- Minden oké? - kérdezte először barátom, amint rám nézett.

- Velem, vagy Taóval? - kérdeztem vissza, mire SeHun összehúzta a szemöldökét.

- Ki a francot érdekelsz, azt mondd el, mi van a barátommal! - hangsúlyozta ki a szót, mire dühösen ránéztem.

- Jól van, hála nekem! - Kezdtem ismét ideges lenni.

- Neked? - nevetett fel cinikusan. - Miattad ájult el, idióta!

- És azon még nem gondolkodtál el, hogy vajon miért, SeHunnie? - szállt be a beszélgetésbe LuHan is, mire én ledöbbentem, az említettel együtt.

Én azért, mert LuHan becézgette a kis taknyost, SeHun pedig ki tudja, miért, de nyilván hasonló okok miatt, vagy mert... Nem is tudom. Mi a francról beszélgethettek addig, míg én nem voltam itt? Egy pillanatra SeHunra néztem, aki immár ismét teljesen fapofával bámult Lulura, aki töretlenül mosolygott rá. Rohadtul nem értettem ezt az egészet...

- Megyek, megnézem Taót - mondta végül a legfiatalabb, majd direkt vállon lökve, elindult az orvosi szoba felé.

- Keresd meg előbb az iskolaorvost, seggfej!- kiabáltam utána, mire csak bemutatott egyet. - Gyökér...

- Imádni valóak vagytok együtt! - kuncogott LuHan, a távolodó SeHunt figyelve.

- Tudod mit? - fordultam felé, mire végre a szemembe nézett, kíváncsian. - Menj a francba!

- Ugyan, Kris - legyintett nevetve. - Most mondd azt, hogy nem volt jó ötlet!

Egy pillanatra összezavarodtam, de aztán leesett, hogy mire gondolt. Hogy jó ötlet volt-e azt mondani Taónak, hogy együtt vagyunk? Hogy képes lett volna megcsókolni engem a szemük láttára? Hogy feltartotta SeHunt? Nos, ebből talán az utolsó volt remek ötlet, összességében mégis jól jöttem ki belőle. Vagy mégsem, nem tudtam még eldönteni. Elvégre, megint csókolóztunk, de mielőtt bármit is mondhattam volna neki, elküldött. Talán haladásnak számított, de már elegem volt belőle, hogy egy helyben toporgok, ki tudja, mióta.

- Hahó, itt vagy? - integetett a szemem előtt LuHan, mire csak elcsaptam a kezeit.

- Elárulhatnád, mégis hogy jutott ilyen őrültség az eszedbe - néztem a szemébe, mire csak vállat vont.

- Nem tudom már, de az biztos, hogy a kis panda srác fülig beléd van zúgva - közölte teljesen természetesen.

- Mi van? - néztem rá hatalmas szemekkel.

- Mondom, a srác... - kezdte lassan. - Tao, beléd van zúgva. Nem kell ide semmiféle terv, Kris, szerelmes beléd.

Ledöbbentem. Mégis honnan a francból tudja ezt LuHan? Most találkozott vele életében először, de máris megmondta volna ennyiből? Vagy talán SeHun...? Nem, az lehetetlen, SeHun szereti Taót, miért mondta volna ezt? Elvégre, tudomásom szerint neki sejtelme sincs arról, hogy volt köztünk valami Taóval. Akkor mégis hogyan? LuHan eddig bírta visszatartani a nevetését, hangosan kacagott, az sem érdekelte, hogy máshol tanítás volt. Kissé csúnyán néztem rá, de ezzel sem foglalkozott, már a könnyeit törölgette, olyan jól szórakozott, nyilván az arckifejezésemen.

- Istenem, Yifan... - támaszkodott meg a vállamban, majd a szemembe nézett. - Ezért Oscar-díjat kaphatnál!

- Inkább azt áruld el, zsenikém, mégis honnan szívtad azt, hogy Tao szerelmes belém... - motyogtam halkan.

- Ne mondd, hogy nem látod rajta! - hűlt el hirtelen, teljesen őszintén.

- Kellene? - lettem egyre bizonytalanabb.

- Úristen... - nyögte ki LuHan. - Csak rá kell nézni! Süt róla, hogy teljesen odáig van érted! Már akkor egyértelmű volt, mikor ide jöttem bemutatkozni. Folyamatosan téged bámult, ha meg nem, el volt pirulva, zavarában azt sem tudta, hogy mit csináljon. Aztán mikor közöltem, hogy együtt vagyunk, totálisan sokkos lett. Olyan féltékeny volt, hogy már kezdtem attól félni, megrángat itt a suli közepén. Te komolyan nem láttad az arcát? Aztán meg, mikor jött SeHun, még csak vissza sem csókolt, annyira sokkolt volt még mindig. A ráadás pedig akkor volt, mikor meg akartalak csókolni. Már vártam, hogy mikor lép közbe, egyszerűen tudtam, hogy nem fogja hagyni. Kris, totálisan beléd van zúgva, itt helyben tökön szúrom magam, ha nem!

Ahogy hallgattam LuHan monológját, úgy világosodtam meg egyre jobban. Hiszen ezeket a jeleket én is észre vettem, de valahogy mindig féltem attól, hogy esélytelen reménykednem, hiszen ő SeHunt szereti. De akkor mégis miért van vele? Ha tényleg engem szeretne, miért teszi ezt SeHunnal? Nem, lehetetlen. Tao nem tenne ilyet. Ő nem csinálná ezt, hiszen senkinek nem akar rosszat, főleg nem SeHunnak. De ha mégis, akkor... Vajon mióta szerelmes belém? Lehet, hogy már az elejétől? Vagy csak később? Egyáltalán, hogyan? És én miért voltam ilyen vak?

LuHan túl magabiztosan beszélt. Neki valahogy mindig jók voltak a megérzései, soha nem tévedett. Mint valami hetedik érzék... Emlékszem, még odakint, Kanadában is mindig tőle kérdezgettem, hogy vajon melyik csajnak jövök be, ő pedig mindig megmondta. Én soha nem voltam ilyen jó megfigyelő, mint ő. Nem tudtam, hogyan csinálja, de most szívesen átadhatta volna nekem a képességeit, hogy megtudjam, mit látnék most Taón.

- De... Ő SeHunt szereti... - nyögtem ki nehezen.

- Csak mert vele van együtt? - vonta fel a szemöldökét. - Nem, Kris, Tao beléd szerelmes, nem SeHunba.

- De nekem azt mondta... - kezdtem volna.

- A francba is már, Kris! - emelte fel a hangját a kis Bambi, mire meglepődtem. - Teljesen biztos vagyok benne, hogy Tao szerelmes beléd. Fogd már fel, nem SeHunt szereti, téged! Ez annyira egyértelmű, mint hogy én itt állok.

- Akkor miért van vele együtt? - kérdeztem pár pillanat késéssel.

- Talán mostanában jött rá... - húzta el a száját. - Vagy fél szakítani SeHunnal, ezt nem tudom.

Pár másodpercig csak bámultam rá, de végül sóhajtottam egy mélyet. Túl sok információ volt ez így hirtelen. Hinni akartam LuHannak, de egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy engem Tao viszont szeressen. Egyszerűen nem láttam benne értelmet, és míg nem hallom az ő saját szájából, nem fogom elhinni. Lehetetlen... Olyan sokáig vártam rá, hogy nem ennyire egyszerű meggyőzni, úgy meg főleg, hogy nem ő mondja. Féltem ettől az egésztől. Ha tényleg szeretne... Én képes lennék elvenni SeHuntól. Akkor nem érdekelne a kis taknyos, de mivel egyelőre ő volt Tao barátja, én pedig bizonytalan... Francba már, hogy itt van SeHun!

- Rendben - néztem végül barátom szemébe. - Ha még igaz is lenne, mi lesz SeHunnal?

- Ó, ne aggódj... - húzódott ördögi mosolyra az ajkai. - Már rajta vagyok az ügyön.

- Tudod, hogy ilyenkor a frászt hozod rám? - forgattam meg a szemeimet.

- Most már igen - nevetett fel. - Figyelj, Kris. Én azt mondom neked, várj egy kicsit, míg előrébb jutok SeHunnal, aztán már szabad lesz az út Taóhoz, rendben?

- Mégis mi a terved? - néztem rá rosszallóan.

- Te azzal ne foglalkozz - legyintett mosolyogva. - Foglalkozz Taóval, én mindent elrendezek. Aish, az a fene nagy szívem! Mi lenne veled nélkülem?

- Megoldottam volna... - néztem rá fintorogva.

- Persze, a telesírt párnáid között tarkón csapott volna az ihlet? - nevetett ismét. - Ezt te sem gondoltad komolyan!

- Menj a francba! - löktem meg kissé, de közben már én is nevettem.

- Most mondd azt, hogy nem vagyok király - tárta szét a karját, egy végtelenül szerény mosollyal az arcán.

- Az vagy - mondtam gúnyosan. - Egy elcseszett király...

- De így szeretsz - énekelte, majd elém pattant, és aranyosan a szemebe nézett. - Úgyhogy egy köszönöm a minimum!

- Oké, most már tényleg menj a fenébe! - nevettem hangosan, majd gyorsan magamhoz húztam egy ölelésre, amit LuHan kicsit késve viszonzott is. - De azért köszönöm... - suttogtam a fülébe.

***

Másnap délután idegesen toporogtam az ajtóban. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e eljönnöm, de aggódtam érte. Valahogy egy kissé deja vu-m volt, mintha már egyszer megtörtént volna ez... Csak akkor még egyáltalán nem itt tartottunk. Istenem, mintha ezer éve lett volna, hogy ugyan itt álltam, pedig nem volt olyan régen... Úgy éreztem magam, mintha már ötven évet öregedtem volna, pedig mindössze pár perce szemeztem a tökéletesen kifaragott ajtóval. Igen, teljesen deja vu-m volt. Végül, nem gyötörve magam tovább, becsöngettem a villa ajtaján. Kezemben ott szorongattam egy szatyrot, ami teli volt anyaféle étellel és friss gyümölcsökkel. Muszáj volt elhoznom, anya rám tukmálta, és sok szerencsét is kívánt.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Mikor a suliban SeHun megkeresett... Mondom megkeresett, SeHun, a kis taknyos, ENGEM, azzal, hogy Tao nem jött iskolába, és aggódik érte, így adjam már meg neki a címét. Elmondta, hogy kérte a tanároktól, de elmondták neki, hogy a szülei nem szeretnék, ha bárki elmenne hozzájuk, így nem áll módjukban kiadni az információt. Nagyon meglepődtem rajta, de végül azt hazudtam neki, hogy én sem tudom, hol lakik. Elhitte, kész csoda volt, hogy nem kötött belém, de végül magamra hagyott. Elmondtam LuHannak, aki egyből kombinálni kezdett, hogy itt a remek alkalom, hogy elmondjam neki, én is szeretem. Hát, én nagyon nem így gondoltam...

Annyira a gondolataimba merültem, hogy már csak az ajtó nyitódásra kaptam fel a fejem. De arra nem számítottam, hogy a legédesebb látványban lesz részem, amit valaha láttam. Tao egy pandás mamuszba bújtatta a lábait, egy kék pizsamanadrág volt rajta, ami szintén pandákkal volt díszítve, felül pedig egy fekete, kissé kinyúlt póló, amire fehér, nagy betűkkel rá volt írva, hogy „Vigyázz! Szeretethiányos vagyok!”. A haja össze-vissza állt, nem volt kihúzva a szeme, és ha jobban megnéztem, eléggé betegnek tűnt. De... Akkor is legaranyosabb és legszebb látvány volt.

- Kris? - nyögte ki Tao, pár perc elteltével.

- Szeretlek...

Most komolyan kimondtam hangosan is...?

(Kehh, na, vajon mi lesz ezek után? Mit gondoltok LuHanról, és az ő tervéről? Vajon mi volt ott SeHunnal? És a vége? Kris bevallotta (ismét) az érzéseit, vajon most letagadja, vagy kiáll mellette? És vajon Tao miért nem volt suliban? Csak azért, mert beteg? Vajon mit fog reagálni erre? Hogy tetszett a fejezet? :3

Hű, ezt hiszem, megint feladtam rendesen a leckét. :D Tudom, hogy megint nem lett olyan hosszú, de mindenképpen még éjfél előtt hozni akartam. ^^" Elég sok kérdés megfogalmazódott bennetek, ugye? Várom őket~ *-*

Ahogy a véleményeket is, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Vasárnap jön az új rész, hahi. :3

Chuu~ ^^)

27. fejezet

(Szép estét~ ^^

Tudom, megint későn jött a fejezet, DE ez most Rika hibája! ^^" Tudom, hogy nem ismeritek őt, de most van azon az úton, hogy EXO fan legyen, nekem meg legjobb barátnőm, persze, hogy érdekem. :D Szóval, azt mondta, nyugodtan fogjam rá. x3

Na, de a fejezetről csak annyit, hogy... Nos, szeretni fogjátok~ ;D Van ebben minden, KrisHan, TaoHun és persze elmaradhatatlan a TaoRis. :3

Jó olvasást~ ^^

Ui.: Boldog Szülinapot, Ai~ *-* <3)

27. fejezet

Tao POV

Megszűnt körülöttem minden. Azt hittem, abban a pillanatban elájulok, és ott halok meg. Nem hittem el... Pontosabban, nem akartam elhinni. Hiszen lehetetlen, hogy ők együtt legyenek! Kris soha nem mondta, hogy meleg lenne! Egy hete még nem is volt itt ez a srác! Egyáltalán, hogy került ide? Nem, képtelenség... Kris szerelme... Egyáltalán, miért fáj ennyire? Miért érzem azt, hogy már most utálom a babarcú srácot? Szinte viszket a tenyerem, hogy megüssem őt, amin nagyon meglepődtem. Tényleg alig akartam elhinni.

Úgy bámultam LuHanra, mintha minimum azt mondta volna, ő Isten, és eljött engem elvinni egy prófétának. Képtelen voltam felfogni. Hogyan lenne ez lehetséges? De LuHan elég meggyőző volt, főleg, hogy olyan durcásan és aranyosan nézett rá Yifanra, mint aki... Mint aki tényleg szerelmes. Nem tudtam levenni róla a szemem. Megfigyeltem minden egyes részletet rajta, és azon kezdtem el tanakodni, teljesen önkéntelenül, hogy mivel jobb ő, mint én. Bár, elég szembetűnő volt. Sokkal aranyosabb és lányosabb tőlem. Igen, bizonyára Kris esetei a lányosabb srácok... Várjunk csak...

Wu Yi fan MELEG?! Azonnal a szőkére kaptam a fejem, akinek a feje olyan totális megdöbbentséget mutatott, mint az enyém. Ha lehet, ennél is jobban meglepődtem. Éreztem, hogy az arcomból kifut minden vér, és már tényleg az ájulás szélén álltam. Meg is szédültem, de próbáltam tudomást sem venni róla. Lehetetlen... Nem lehetnek együtt. Egy hét alatt mégis hogyan jöhettek össze? Egyáltalán, hogy nem vettem észre? Mi a franc folyik itt? Istenem, Kris, mondj már valamit, mert megőrülök!

Percek teltek el így, kínos csendben. LuHan csak vigyorogva kapaszkodott bele Kris karjaiba, én pedig legszívesebben kirántottam volna a gyenge szorítása közül Yifant. Nem akartam, hogy hozzáérjen. Meglepődtem ezen az érzésen, eddig még soha nem tapasztaltam ilyet. Talán... Ez lenne a féltékenység? Ennyire... Rossz dolog? Ilyen gondolatokra késztet egy embert? Képes lennék egy másik embert ilyen mértékben megutálni, csak azért, mert... Mert hozzáért? Miért van ez? Én ezt nem akarom, de akárhányszor látom, LuHan hogyan pillant Kris-re, elfog ez az érzés. Féltékeny vagyok.

Kris továbbra is csendben maradt, ugyan olyan fejjel nézegette hol LuHant, hol pedig engem. Mintha hezitálna, bár neki sem lehet egyszerű bevallania nekem, hogy ez az igazság. Talán... Ezalatt az egy hét alatt, míg nem beszéltünk, megismerte ezt a srácot, és most összejöttek. Az én hibámból. Persze, miért is vártam másra? Én mondtam meg világosan Kris-nek, hogy ne keressen, és jobb lenne, ha kerülnénk egymást. Mégsem gondoltam volna, hogy ezalatt ő összejön majd egy sráccal, én pedig rájövök, hogy valójában szerelmes vagyok belé. Fájt, össze voltam zavarodva... Túl friss volt.

Mielőtt viszont tényleg elájulhattam volna az oxigénhiánytól, éreztem, hogy egy kéz kulcsolódik a derekamra, aztán egy ismerős illatot éreztem meg az orromban, de most valahogy nem tudtam mosolyogni miatta, inkább csak még idegesebb lettem. SeHun megfogta az állam, majd egyszerűen, ott, Kris és LuHan előtt, megcsókolt. Azt hittem, elégek szégyenemben, nem is tudtam viszonozni, annyira sokkos voltam, de azért egyik kezemmel megfogtam a karját, hogy legalább úgy tűnjön. SeHun meglepően sokáig húzta a csókot, vagy csak rá akart venni, hogy viszonozzam, de egyszerűen képtelen voltam rá.

Mikor elvált tőlem, mégis mosolygott. Csillogott a szeme, de az aggódást is felfedeztem benne. Szerettem őt... Csak Kris-t jobban.

- Jól vagy, Pantao? - nézett a szemembe, immár aggódva. - Nagyon sápadt vagy.

- Te lennél Oh SeHun? - hallottam meg LuHan hangját, mielőtt válaszolhattam volna.

SeHun ekkor megfordult, és láttam az arcán átsuhanni valamit. De csak egy pillanat volt, aztán ismét az a közöny ült ki az arcára, mint mindig, mikor idegenekkel beszélt. Láttam, hogy végigméri LuHant, de egyetlen csepp érzelmet sem lehetett leolvasni az arcáról. Hihetetlen boldog voltam, hogy nekem megmutatta az igazi valóját, és csakis szeretetet kaptam tőle. Nem tudtam volna elviselni, ha rám is így nézett volna. Valahogy ez a közömbös arca mégis más volt, mint mikor valaki mással beszélt. Nem értettem, de biztos csak az aggódás miatt.

- Igen - válaszolt végül. - Mit akarsz?

- Csak be szerettem volna mutatkozni - mosolyodott el. - Lu Han vagyok, nagyon örülök.

- Nem látod, hogy nem érek rá? - vonta fel a szemöldökét ellenségesen. - Mit mondtatok neki, amitől így le van sokkolva?

- Ó... - LuHan egy pillanatra meglepődött, de aztán ismét elmosolyodott, majd felnézett Kris-re, izgatottan. - Csak annyit, hogy együtt vagyunk.

SeHunon láttam, hogy összezavarodott. Egy pillanatra összehúzta a szemét, aztán felnézett Kris-re. Nem láttam semmit az arcán, de Yifan egyszerűen nem nézett SeHunra. Végig a földet pásztázta, mintha zavarban lenne, vagy valami ilyesmi. Nem értettem ezt az egészet. Még mindig, de jelen pillanatban Kris viselkedése volt a legfurcsább. Miért nem mondott valamit? Helyeselnie kellett volna, mosolyogni LuHanra, vagy valami ilyesmi. Mit művel akkor mégis?

- Csókoljátok meg egymást. - Azt hittem, menten meghalok, amint kimondta ezt a mondatot SeHun.

- Mi?! - lepődött meg egyszerre mind a kettő.

- Jól hallottátok - mosolyodott el ijesztően Hunnie. - Lássam!

- Miért akarod, hogy megcsókoljam? - nézett végül SeHunra Kris, idegesen.

- Nem hiszem el, hogy együtt vagytok - mondta teljesen őszintén párom. - Ha megcsókoljátok egymást, oké, de így...

A szívem majd' kiszakadt a helyéről. Sikítani akartam. Toporzékolni, hogy eszükbe se jusson. Fájt. Nem akartam látni, de mikor LuHan végül mosolyogva Kris-re nézett, tudtam, hogy meg fogják tenni. Bennem rekedt a levegő, mikor LuHan átkarolta Kris nyakát, majd lefelé kezdte húzni, hogy elérje a csodálatos ajkait. Belém égett a pillanat, mikor Kris utoljára a szemembe nézett, mintha ezzel is egy újabb tőrt szúrt volna a szívembe. Tenni akartam valamit. Közbeavatkozni, elrántani onnan LuHant, kiabálni, hogy fejezzék be, de egyszerűen képtelen voltam.

Aztán valahogy mégis csak sikerült. Mielőtt ténylegesen megcsókolhatták volna egymást, kitört belőlem egyetlen egy szó, olyan hangosan, hogy azt talán még az igazgató is meghallotta a harmadik emeleten: - NE!

Még éppen láttam, Kris milyen kétségbeesetten húzódik el LuHantól, majd pillant felém, de aztán minden elsötétült. Valószínűleg, tényleg elájultam.

***

Arra ébredtem fel, hogy valami nagyon hideg ért a homlokomhoz. Összeráncoltam a szemöldököm, és éreztem, hogy pocsékul vagyok. Rázott a hideg, mégis melegem volt. Hányingerrel küszködtem, és még a fejem is fájt. Nagyon lassan mégis kinyitottam a szemeimet, hogy megtudjam, mi ez a hideg a fejemen. Mikor oda akartam nyúlni, egyszerűen nem bírtam felemelni a kezemet. Kicsit bepánikoltam, főleg, hogy alig emlékeztem, mi történt velem. Amikor végre kitisztult a látásom, egy zöld falat pillantottam meg magammal szemben, de előtte egy függöny volt, elhúzva. Többre viszont nem volt időm, mert felém hajolt valaki, akit most a legkevésbé sem akartam látni.

- Jól érzed magad? - kérdezte Kris, majd aggódva bámult tovább.

- Nem - mondtam őszintén, és lassan kezdtem rájönni, hogy miért ájultam el.

- Sajnálom, Tao - nézett a szemembe, de fogalmam sem volt, hogy most mire érti.

- Mit? - kérdeztem vissza, ám ebben a pillanatban eluralkodott rajtam a hányinger.

Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, lekaptam a fejemről a hideg anyagot, majd oldalra fordultam, nem Kris felé, és kiadtam a gyomrom tartalmát, ami nem volt valami sok. Mégis hihetetlenül kínos volt az egész. A fehér csempét most az én hányásom dísztette, ami kicsit sem kellemes látványú, sem illatú. Elszégyelltem magam, nem is nagyon mertem visszanézni Kris-re, mert tudtam, csak az undort látnám a szemében. Ám ekkor a szőke keze a hátamra siklott, majd végigsimított rajta, ezzel mintha azt jelezte volna, hogy semmi baj nincsen.

Remegtek a kezeim, mikor óvatosan a szekrény széléhez nyúltam, majd kortyoltam jó párat az odakészített vízből. Egy kicsit jobban éreztem magam tőle, de az arcom még mindig égett, közben pedig nagyon gyenge is voltam. Elképzelni sem tudtam, hogy nézhettem ki, de jelenleg úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Végül csak visszafeküdtem a hátamra, a rekeszizmom továbbra is dolgozott, de próbáltam tudomást sem venni róla. Nagyokat nyeltem, hogy eltüntessem a savas ízt, ami szerencsére sikerült is. Pár pillanatig még a fehér plafont bámultam, majd végül Kris-re néztem.

- Hol van SeHun? - Kris arca megfeszült, amint kimondtam a nevét.

- Dolgozatot írtak, így muszáj volt órára mennie, így én maradtam itt veled. - Valahogy a hangja már nem volt olyan kedves, mint előtte.

- Értem - bólintottam egy aprót, majd lehunytam a szemeimet. - Köszönöm, Kris.

- Nincs mit, bárki megtette volna - válaszolt, majd végigsimított a kézfejemen, ami túl jó érzés volt ahhoz, hogy elhúzzam.

- De te nem bárki vagy... - motyogtam halkan, remélve, hogy nem hallotta meg.

- Mit mondtál? - kérdezte, mire azonnal nyeltem egyet, majd megráztam a fejem.

- Semmit, nem fontos - néztem ismét rá. - Nem kellene szólni valakinek, hogy takarítsanak fel?

- Nem akarlak egyedül hagyni - nézett a szemembe, mire hatalmasat dobbant a szívem.

- Nem fogok elszökni - pirultam el. - Menj nyugodtan.

- De... - kezdett volna bele.

- Ne aggódj, Kris, minden rendben - mosolyodtam el halványan, mire sóhajtott egy nagyot.

Nem szólt egy szót sem, felállt a kis székről, amin eddig ült, aztán pár pillanatig csak bámult engem, én pedig őt. Nem tudtam, miért nem ment, ám ekkor közelebb lépett, mire a szívem hevesebben kezdett verni. Kíváncsian néztem rá, de belül olyan izgatott voltam, hogy a vérem már száguldozott az ereimben. Mikor Kris megtámaszkodott mind a két kezével a fejem mellett, már éreztem, hogy a fejem ég, legalább olyan piros, mint a paradicsom. Egy pillanatra rám mosolygott, megcsapott férfias parfümje, mire szippantottam belőle egy mélyet, a következő pillanatban viszont megéreztem ajkait a homlokomon.

Azonnal elmosolyodtam, jól esett a hűvös ajkai érintése, bár legszívesebben megcsókoltam volna. Az sem érdekelt, hogy én SeHunnal vagyok együtt, ő pedig LuHannal. Jelen pillanatban rá volt a legnagyobb szükségem, de nem mertem volna megtenni. Bármennyire szerettem volna, jobban féltem a következményektől. Ám ekkor Kris elhúzódott tőlem, majd a szemeimbe nézett. Csillogtak a csodálatos szemei, ilyen közelről pedig még soha nem láttam őket. Megbabonázott velük, mintha bűvölt volna, hogy engedjek neki. Egy pillanatra lenézett az ajkaimra, én pedig tudtam, hogy ő is ugyan azt szeretné, amit én.

Végül én voltam az, aki átkarolta a nyakát, majd húztam az ajkaimra. Amint találkoztak az ajkaink, belőlem úgy tört fel egy megkönnyebbült sóhaj, miközben Kris csak elmosolyodott. Csodálatos érzés volt őt úgy csókolni, hogy tudtam, szerelemből teszem. Azért, mert szeretem őt. Nagyon. Elmondhatatlanul. Próbáltam átadni minden érzésemet, szenvedélyesek voltunk, mégis óvatosak. Kris ismét átvette az irányítást, amit nem is bántam. Sokkal jobb volt, mint SeHunnal... Tudtam, hogy undorító dolog ezt tennem, de nem hazudhattam önmagamnak. Kris nyelvével végigsimított az ajkaimon, így én leengedtem az államat, ő pedig minden további nélkül fedezte fel a számat. Kicsit talán kellemetlen volt, mivel az előbb hánytam, de áldottam az Istent, hogy ittam rá vizet.

De akkor is csodálatos volt. Túl tökéletes ahhoz, hogy elég legyen belőle. Viszont mikor levegőhiány miatt megtörtem a csókot, nem húzódott el egyből. Homlokát az enyémnek támasztotta, majd az ajkaimra lihegett. Elmondhatatlanul jó volt. A szívem már olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Őszintén szólva, nem értettem, hogy miért csókolt már meg megint. Nem mintha bántam volna, de ha megint egy sajnálommal fog itt hagyni, esküszöm, hogy... Hogy soha többé nem fogok a közelébe menni. Szeretem, de nem értettem, miért csinálta ezt.

- Tao... - motyogta ajkaimra, majd ismét adott rájuk egy apró csókot.

- Menj - nyeltem egyet, majd két kezem közé fogtam az arcát, így néztem a szemébe.

- Figyelj... - kezdett volna bele, de ujjaim az ajkaira vezettem.

- Nem akarom - ráztam meg a fejem. - Ne most, kérlek... Menj, rendben?

Kris végül vett egy mély levegőt, majd elhúzódott tőlem. Hátat fordított nekem, elhúzta a fehér függönyt, ami mögött ott pihent egy ajtó. Szóval az orvosi szobában voltunk végig... De vajon hol az iskolaorvos? Gyorsan megráztam a fejem, hogy eltűnjenek ezek a gondolatok a fejemből, de mielőtt Kris visszahúzhatta volna a függönyt, a szemembe nézett. Az ajkai vörösek voltak, és úgy csillogott a szeme, hogy féltem, miattam van. De az képtelenség.

- Szólj SeHunnak, jó? - mondtam halkan, mire egy pillanat alatt elkomorult.

Indulatosan behúzta a függönyt, majd már csak az ajtó csapódását hallottam. Ezt megint megcsináltam... Hatalmasat sóhajtottam, kezeimet az arcomra tettem, majd végigszántottam a hajamon is. Bármennyire is volt jó, még mindig nem bírtam rájönni. Én szeretem Kris-t, éppen ezért nem akarom, hogy együtt legyen LuHannal. Féltékeny voltam. Igen, legszívesebben kitépném az összes haját az aranyos kis srácnak, ami egyszerűen megrémisztett. Nem gondoltam volna, hogy ilyet vált majd ki belőlem, ha meglátok valakit Kris közelében. Ráadásul, nem is tett semmit, mégis utálom. Ha ez így megy tovább, olyat teszek, amit meg fogok bánni.

Francba veled, Wu Yi Fan, hogy ennyire szeretlek...

(Na, most aztán rendesen feladtam a leckét, hogy mi fog történni, ugye? :D Tippek, esetleg? Hogy tetszett a fejezet? Vajon SeHun miért kérte azt Kris-éktől, hogy csókolják meg egymást? És LuHan csak azért tette volna meg? Mit gondoltok erről az egészről? És persze, milyen volt a TaoRis csók? Mik lesznek még itt? ;D

Hm, remélem, tetszett, én élveztem az írását~ :3 Tudom, hogy nem lett olyan hosszú, de ez most így jó, szerintem. ^^

Nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q* <3

Chuu~ ^^)

26. fejezet

(Sziasztok~ :3

Ahh, tudom, megint elég későn jött a fejezet, elnézést érte. ><

De ismét egy elég hosszú fejezetet hoztam nektek össze, amiben elég sok dolog kiderül. ;D Elöljáróban csak annyit, hogy tele-tele KrisHan-al~ ^^

Jó olvasást~ :3)

26. fejezet

Kris POV

- Mi a helyzet Taóval?

Azt hittem, abban a pillanatban kiköpöm a számban gondosan összerágott pirítóst. Fuldokolva próbáltam ránézni anyára, de ő egy cseppet sem idegeskedett amiatt, hogy jelenleg haldoklom, csak tovább kavargatta az ebédhez készült tésztát talán. Mikor egy kicsit csillapodott a köhögésem, kitöröltem a szememből kicsorduló könnyeket, majd ittam pár korty narancslevet, hogy jobb legyen. Mikor óvatosan lenyeltem, ismét visszafordultam anya felé, aki ezúttal már minden figyelmét rám szentelte. Érdekes fejet vágott, mintha az előbb nem meg akartam volna fulladni, hanem bevallottam volna neki, hogy csak vicceltem ezzel az egésszel. Nyeltem egy nagyot, végül próbáltam neki semleges választ adni.

- Semmi, nincs vele semmi - rántottam meg a vállam, végül ismét a pirítósomba haraptam.

- Ugyan, Yifan, pár héttel ezelőtt miatta sírtál, ne mondd, hogy nincsen semmi - rázta a fejét anya, majd leült velem szemben. - Mi történt azóta?

- Tényleg semmi. - Hiába próbáltam lerázni, nem volt olyan könnyű.

- Elmondtad már neki, hogy mit érzel iránta? - nézett a szemembe, teljesen komolyan.

- Anya... - sóhajtottam idegesen. - Barátja van. Szerelmes belé, világosan megmondta, hogy kerüljem el. Nem fogom tönkretenni a kapcsolatát. Ha boldog, akkor én is az vagyok, nem számít, hogy nem velem van.

Nevelőm egy pillanatra elgondolkodott a halottakon, végül csak sóhajtott egyet, miközben hátra dőlt a székén. Szabadnapos volt, így nem kellett korán elmennie dolgozni, helyette engem szapult. Tudtam, hogy szeret, és ezt nem rosszindulatból csinálta, csupán aggódott. Csak jelenleg mindenről szívesebben beszéltem volna, mint az elcseszett szerelmi életemről. Figyeltem a komoly arcát, mintha azon törné a fejét, hogyan csábíthatnám el SeHuntól, de közben tovább folytattam a reggelit. Szombat volt, LuHan ma érkezett, elé fogok menni a reptérre hamarosan, de még van időm elindulni.

Nyugodtan meg szerettem volna reggelizni, de tényleg nem számítottam arra, hogy anya letámad majd ezzel a kérdéssel. Oké, megértem, hogy érdekli, mi van velem, de... Nem akarok róla beszélni, elég, ha én tudom, mennyire szánalmas vagyok. Végül csak sóhajtottam egyet, a fél kenyér pirítóst visszatettem a tányérra, majd nagyot sóhajtva hátra dőltem. Nem volt étvágyam. Ez az egész téma hatással volt rám. Nem anya volt a hibás, ő nem tehetett semmiről, egyszerűen csak én vagyok az, aki bebeszéli magának a sok hülyeséget. Bár, az nem hülyeség, hogy Tao nem kíváncsi rám, éli az életét a szerelmével. A kis, tenyérbemászó, undorítóan nyalis, nagyképű kölyökkel. Oh SeHunnal.

- Ne vágj ilyen képet, még a végén rémálmom lesz - nevetett fel hirtelen anya, mire én sem bírtam megállni, elmosolyodtam. - Na, tudsz te még mosolyogni is!

- Sajnálom, hogy bunkó voltam - kértem tőle bocsánatot, miközben a szemébe néztem. - Csak nem szeretek erről beszélni...

- Elhiszem, hogy fáj - lépett hozzám anya, majd megsimogatta a fejem. - De hidd el, majd jön más, aki elcsavarja a fejed.

- Nem! - ellenkeztem azonnal. - Nekem ő kell, senki más...

- Jaj, Yifan... - mondta halkan, majd nyomott egy puszit a fejemre, aztán visszament megnézni a tésztát.

Ezek után anya próbált felvidítani, tök butaságokról kezdett el nekem fecsegni, ami őszintén mondom, nem érdekelt, viszont mind vicces volt, így végül nevettem rajta. Hálás voltam neki, amiért támogatott és biztatni próbált, de reménytelen eset voltam. Egy jó fél órával később viszont elindultam a reptér felé. Rendeltem egy taxit magamnak. A fejemre kaptam egy baseball sapkát és egy szemüveget, majd felhúztam a lábamra a tornacipőmet, így búcsúztam el anyától. Azt mondta, alig várja, hogy ismét találkozhasson LuHannal. Én is így voltam vele, mióta eljöttem, szinte nem is beszéltünk, pedig a legjobb barátok voltunk. A szememre is vetette, hogy csak akkor hívtam, mikor szükségem volt rá, de mikor elmondtam, hogy mi a helyzet, megértette.

Tényleg csak Taóra tudtam gondolni, szinten minden egyes percben eszembe jutott a tökéletes arca, az aranyos nevetése, a cuki kis panda szemei, az ébenfekete haja, ami olyan selymes volt, hogy élvezet volt beletúrni. A vékony, mégis finom ajkai... Inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből, nehogy valami probléma adódjon az út közben. Ugyan élénken éltek bennem az emlékek az utolsó találkozásunkról, mikor alig választott el tőle más, csak pár ruhadarab. Éreztem őt szinte mindenhol, tökéletes volt. Csak aztán... Vége lett. A Mennyből a Pokolba taszított egy pillanat alatt. Mégsem tudtam rá haragudni... Mert miattam csinálta. Én voltam a hibás, hogy már a legelején nem mondtam el neki, hogy szeretem. Teljes szívemből.

Nos, ezt elbasztam...

***

Magamban szidtam már az egész világot, mikor már vagy húsz perce álltunk a dugó kellős közepén. LuHan gépe már vagy fél órája leszállhatott, szóval bizonyára nem érti, hogy miért nem várom őt, mikor így beszéltük meg. Oké, hogy gondolhattam volna rá, hogy dugó lesz, de eddig simán jöttünk, csak pont előttünk valahol sikerült az egyik kocsinak belemennie a másikba, ezzel egy nagyobb balesetet okozva, ezért lezárták az utat. Szóval király. Pedig alig lenne ide már tíz percre a repülőtér.

Már majdnem hangosan is káromkodtam, mikor végre valahára megindult a sor. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, majd szóltam a sofőrnek, hogy taposson a gázba, ő pedig szerencsére nem mert ellenkezni velem, még a sebességkorlátot is átlépte. Ennyire ijesztő lennék dühösen, vagy csak azért ijedt meg, mert nem fizetnék neki? Inkább eltereltem a gondolataimat, amik LuHan köré terelődtek. Vajon változott azóta, mióta nem láttam? Hogyan fog fogadni? Mit fogunk egymásnak mondani? Olyan, mintha évek óta nem láttuk volna egymást, pedig kicsivel több, mint három hónapja... Gyorsan repül az idő, már három hónapja itt voltam Pekingben. Gondoltam, hogy sok dolog változni fog majd körülöttem, de hogy ennyi minden? Három hónapja nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen szinten bele tudjak zúgni egy srácba... Mégis megtörtént.

Mikor végre megálltunk a parkolóban, gyorsan a sofőr kezébe nyomtam valamennyi pénzt, aki erre meglepődött, de nem mondta, hogy kevés, vagy nem elég neki. Kipattantam, majd rohanni kezdtem a bejárat felé, már amennyire a tömeg engedte. Sokan voltak, bár hatalmas ez a reptér, az átlaghoz képest is több száz ember volt körülöttem. Beszaladtam a megfelelő terminálba, majd magasságomnak köszönhetően könnyű volt átpásztáznom a terültet. Mégsem találtam a szememmel sehol sem LuHant. Kicsit megijedtem, hogy elindult egyedül, bár az nem lehet, mert nem adtam meg neki a címemet.

Utolsó lehetőségként előkaptam a telefonomat, majd már éppen hívni akartam, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Azonnal megperdültem, majd amint szembetaláltam magam legjobb barátommal, kissé meglepődtem. Ugyan alig változott, csak a haja lett szőkéből inkább szőkés-barna, de még mindig ugyan olyan babaarca volt, mint eddig. Ahogy észrevettem, hogy a kedvenc táskája lóg a hátán, azonnal elvigyorodtam. Azt a táskát, mikor mentünk valahová, az Istenért sem tudtam leimádkozni róla. Enélkül alig ment el pár helyre. Úgy, összességében, barátom egy fikarcnyit sem változott.

- Késtél, te gyökér - üdvözölt egy aranyos mosollyal, mire elvigyorodtam.

- Egy kis stílusos késés mindig kell - néztem a szemeibe, amik egyáltalán nem voltak haragosak.

- A stílusos késésedet még elnéztem volna, Yifan, de ez fél órás volt - billentette oldalra a fejét.

- Ó, fogd be, örülj, hogy eléd jöttem, simán eltévedtél volna nélkülem! - cukkoltam, mire beleütött a vállamba.

- Semmit nem változtál, még mindig ugyan olyan hülye vagy - nevetett fel hangosan.

- Te pedig még mindig ugyan olyan sunyi dög - tettem a vállára a kezem, majd magamhoz húztam egy baráti ölelésre.

LuHan sem ellenkezett, leejtette a kezében szorongatott sporttáskáját, majd ő is visszaölelt. Őszintén szólva, hiányzott. Nem is gondoltam volna, hogy ennyit jelentett nekem, de most, hogy ennyi idő után végre láthattam, rájöttem, hogy fontos volt nekem. Végül elhúzódtunk egymástól, Lulu ajkain pedig hatalmas mosoly ült. Felvontam a szemöldökömet, mire ő csak megrázta a fejét, aztán ismét felvette a csomagját, majd elindult kifelé. Ahogy figyeltem a távolodó, törékeny alakját, biztos voltam benne, hogy a tervem tökéletes lesz.

***

- Ahh, hiányzott már ez... - dőlt végig az ágyamon LuHan, miután túlélte anyám nyomorgatását és vallatását.

- Tudom, hogy szeretsz, nem kell mondanod - nevettem fel hangosan, majd leültem én is az ágyamra.

- Kínára értettem - nézett rám lesajnáló fejjel, aztán hozzátette. - Az pedig már elmúlt.

- Persze-persze, tudom én, ho... - Amint felfogtam, hogy mit is mondott, hatalmas szemeket meresztettem rá. - Micsoda?

LuHan erre csak jóízűen felnevetett, fejét hátracsapta, majd pár percig csak kacagott. Bármennyire is vicces volt, nem tudtam feldolgozni az előbbi mondatát. Hogy... Hogy elmúlt volna, de szeretett? Érzett valamit irántam? Mi van?! Egyre idegesebb lettem, de ő még jobban nevetett, már a könnyeit törölgette, mire én csak hasba csíptem, hogy fejezze már be, mire fájdalmasat felvisított. Most rajtam volt a sor, hogy nevessek egy jót, de LuHan ebben a pillanatban rám vette magát, majd csikizni kezdett, ott, ahol csak ért.

Azonnal elvágódtam, csak éppen rossz irányba, mert egyenesen a föld felé zuhantam, a hátam fájdalmasan koccant a padlóval, és mivel LuHan rajtam terpeszkedett, még csak fel sem bírtam kelni. Nem is tudtam volna, mert annyira nevettem a csikizéstől, hogy már alig kaptam levegőt. Tiszta vörös lehettem, már homályosan láttam a kicsorduló könnyeimtől, és képtelen voltam lefogni LuHan gyors kezeit, amik mindenhol értek.

- LuHan, hagyd... Hagyd abba - nyögtem ki nagy nehezen nevetve, mire ő csak ördögien elvigyorodott.

- Ha kimondod a varázsszót - csillant fel a szemében az a fény, amit soha nem szerettem.

- Nehhem! - Kapálózhattam, már a nevetéstől erőm sem maradt semmire, ám ekkor LuHan megállt.

- Nem? - nézett a szemebe kíváncsian, majd elvigyorodott. - Akkor halálra csikizlek!

Ám én gyorsabb voltam, azonnal lelöktem magamról, majd hogy ne tudjon szabadulni, ráültem a csípőjére, a két kezét pedig kitámasztottam a feje fölött, majd egészen közel hajoltam az arcához. Ő erre nem mutatott semmilyen reakciót, továbbra is csak vigyorgott, bár éreztem, hogy a levegő a tüdejében rekedt. Én még mindig hevesen kapkodtam a levegőt az előbbi nevetéstől, de próbáltam ördögien a szemébe nézni. Valahogy most mégis... Más volt. Egy pillanatra lesütötte a tekintetét, a vigyora pedig eltűnt az ajkairól. Összevontam a szemöldökömet, majd végül rákérdeztem.

- LuHan, hogy értetted azt, amit mondtál? - néztem a szemébe, amit már nem kapott el.

- Talán ha leszállsz rólam, elárulom - vigyorodott el gonoszul. - Nehéz a hájas segged!

- Yah, mit merészelsz! - pattantam fel azonnal róla, majd az ágyra ültem. - Te vagy túl sovány... Eszel te rendesen?

- Az előbb még más érdekelt - ült fel ő is nevetve, majd helyet foglalt mellettem, immár megkomolyodva.

Erre csak bólintottam egyet, tudatva vele, hogy így van. Tényleg kíváncsi voltam erre az egészre... Őszintén szólva, ha igaz az elméletem, akkor meg kell, hogy lepődjek, mert soha, semmilyen utalást nem tett arra, hogy meleg lenne, vagy egyáltalán vonzódna hozzám. Sok évig a legjobb barátom volt, de egyetlen egy érintésével, pillantásával vagy cselekedetével nem mutatta, hogy többet érezne irántam. Gyorsan végignéztem rajta, de még mindig nehezemre esett elhinni, hogy így van, így szerettem volna az ő szájából is hallani. Kíváncsian a szemébe néztem, és amint tekintetünk találkozott, ő sóhajtott egy nagyot.

- Igen, Kris, én tényleg szerelmes voltam beléd - nyelt egy kisebbet. - Tulajdonképpen... Végig szerelmes voltam beléd.

- Hogyan? - döbbentem meg, mire LuHan elvigyorodott. - De... De soha nem mondtad... Még csak utalást sem tettél rá, vagy... Miért?

- Még kérdezed? - nevetett fel. - Annyi csajod volt, hogy a két kezemen sem tudnám megszámolni! Állandóan róluk beszéltél, hogy mondhattam volna el, hogy beléd vagyok zúgva az első perctől kezdve?

- Igazán elmondhattad volna... - húztam el a szám.

- Csak azt ne mondd, hogy lett volna esélyem, mert menten halálra röhögöm magam! - vigyorgott.

- Akkor nem mondom, mert nem akarom látni - vigyorogtam én is.

LuHan erre meglepődött egy pillanatra. Láttam rajta, hogy összevont szemöldökkel fürkészi az arcom, de mikor láthatta, hogy tényleg nem hazudok, csak elmosolyodott, majd végül ismét a vállamba ütött. Fájdalmasan felszisszentem. Régebben is mindig szokása volt, de akkor már hozzászoktam, viszont három hónap sok idő, így ismét fájt minden egyes ütése. Az ember azt gondolná róla, hogy milyen kis vézna, de valójában LuHannak nagyon jó teste van, ráadásul erőset tud ütni. És ezt most nem kell félreérteni, csak sokszor láttam már félmeztelenül rohangálni vagy náluk, vagy nálam.

- Nehogy elbízd magad, már egy cseppet sem érdekelsz - énekelgette a fülembe, mire felnevettem.

- Reméltem is, mert akkor nehéz dolgom lenne - billentettem oldalra a fejem.

- Ezt hogy érted? - vonta fel a szemöldökét.

- Van egy tervem... - néztem a szemébe, majd mesélni kezdtem, ő pedig végighallgatott.

***

Következő héten mindent elintéztünk LuHannal, így szerdától már osztálytársak voltunk, úgyhogy együtt indultunk el az iskola felé. Az osztálytársaim meglepődtek, hogy ismét érkezik az új diák így év vége felé, de kifejezetten jól fogadták. Bár LuHan aranyos arca és kedves mosolya mindenkit elvarázsolt, nem csoda, hogy a szünetben az összes lány köré gyűlt. Ő pedig nem utasította őket vissza. Tulajdonképpen nem tudtam, hogy most akkor meleg, vagy én csak egy kilengés voltam az életében. Nem beszéltünk róla többet, mert nekem még mindig egy kicsit nehéz volt felfognom...

Nem lehetett könnyű neki. Én állandóan a csajokról beszéltem, miközben ő szerelmes volt belém, én pedig észre sem vettem. Tényleg megkérdezném pár dologról, hogy hogyan vészelte át, és hogy sikerült belőlem kiszeretnie... Bár, van egy olyan sejtésem, hogy az idő volt az ok. Végül csak megráztam a fejem, majd azon kezdtem el gondolkodni, hogyan valósítsam meg a tervemet, ami fejben egészen tökéletes volt. Ugyan eleinte LuHannak nem tetszett, de addig mondogattam neki, hogy végül belement. Azt mondta, kell egy kis izgalom is az életébe, na meg, soha nem volt egy kis ártatlan srác, hiába hitte róla mindenki ezt.

Lyukas óránk volt, Lulu pedig megkért, hogy vezessem már körbe a suliban, mert lesz néhány olyan óránk, ami külön van, meg amúgy sem akar egész nap a nyakamon lógni. Egyet értettem vele, így elindultunk. Éppen a nyelvi termek felé sétáltunk, mikor eszembe jutott valami.

- Várjunk csak... Ha te végig belém voltál szerelmes, akkor azokat a csajokat csak kitaláltad? Az a Cindy nevű... Állandóan vele mentél ide-oda, akkor ő csak kitaláció volt? - néztem rá nagy szemekkel.

- Rohadj meg, Kris! - nevetett fel, majd beleütött a vállamba ismét, mire én is felnevettem. - Egyébként nem, Cindy tényleg egy lány volt, de soha nem volt a barátnőm, éppen miattad!

- Most megtiszte...

Itt viszont elakadtam. Megpillantottam a folyosó végén, éppen rám bámuló Huang Zi Taót. Azonnal elhallgattam, még az agyam is megállt, míg a szemeimbe bámultam. Még így, távolról is láttam bennük valami furcsa csillogást, amit eddig soha. Nyeltem egy kisebbet, láttam, hogy LuHan beszélt hozzám, de nem értettem belőle semmit. Akkor csakis ő létezett számomra, minden más megszűnt. Bármennyire is sikított a fejemben, hogy nem mehetek oda hozzá, a szívem ismét erősebb volt. Úgy indultam meg felé, mint egy tank, Zitao pedig meglepődött. Aztán én is megtorpantam, mikor megpillantottam JunHee-t, aki csak vigyorgott rám, de úgy, mintha tudott volna valami olyasmit, amit én nem. Hihetetlenül idegesített.

- Az Istenért, Kris, mi a franc van veled? - ért mellém LuHan, majd dühösen a szemembe nézett.

- Én... - néztem rá egy pillanatra, majd vissza Taóra, aki immár egyedül állt ott, kissé talán zavartan és idegesen. - Csak be akartalak mutatni valakinek.

- Mégis ki... - Itt viszont észrevette a folyosón álldogáló Taót. - Áh, rendben!

Nyeltem egy kisebbet, végül odaértünk Tao elé, aki csak harapdálta az ajkait, majd egyik lábáról a másikra állt. Ideges volt, ez teljesen biztos... De vajon mitől? Érdekelt, de tudtam, hogy nem beszélne róla, főleg nem velem. Azt sem tudtam, hogy mit keresett itt már megint JunHee, mikor tudtommal állandóan SeHunnal vannak együtt. Talán összevesztek volna? Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy LuHan önállósította magát, Taozi elé lépett, majd aranyosan elmosolyodva hajolt meg előtte.

- Szia, Lu Han vagyok - mosolygott továbbra is.

- Én... - nézett nagy szemekkel barátomra. - Én Huang Zi Tao, örülök - préselt az ajkaira egy mosolyt.

- Ó, sokat hallottam már rólad - billentette oldalra a fejét.

- T-tényleg? - lepődött meg teljesen őszintén. - Én még rólad soha...

- Yah, Wufan! - nézett rám immár durcásan LuHan, arcát felfújta, amivel olyan aranyos volt még nekem is, hogy legszívesebben agyon nyomorgattam volna. - Nem meséltél Taónak rólam? Rólam?! A szerelmedről?

Mi a franc?! A terv nem ez volt, LuHan...

(Ha nem ez volt a terv, akkor mégis mi? Vajon LuHan miért csinálta ezt? És hogy tetszik a kis Bambi, nem erre számítottatok, ugye? Tao vajon mit fog erre reagálni? Na és majd Kris, mit lép? Megcáfolja, vagy belemegy LuHan hazugságába? ;D

Hahi, remélem, tetszett a fejezet~ *-* Nem is tudok mást írni. Várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)