16. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Megérkeztem az újabb fejezettel, és ahogy ígértem, tovább bonyolítottam a szálakat. ;D Ugyan történetügyileg alig haladtunk, de azért mégis. ^^ Biztos vagyok benne, hogy megint meg akartok majd ölni, de azért...

Jó olvasást! :3)

16. fejezet

Kris POV

Te jóságos Atya Úristen... Azt hittem, hogy ott helyben elájulok, amint Tao hozzáérintette az ajkát az enyémhez. Egyáltalán nem volt csóknak nevezhető, még csak egy szájra puszinak sem, viszont nekem a világot jelentette. Elállt tőle a lélegzetem, a szívem pedig olyan gyorsan zakatolt, mint talán soha. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki kezdeményezni fog. Elvégre, az előbb mondta, hogy nem meleg, és nagyon szégyelli, amiért ilyet álmodott. Nem értettem, fogalmam sem volt, hogy akkor most miért csinálta, de őszintén, nem is nagyon érdekelt. Nem akartam az okokkal foglalkozni, legszívesebben most azonnal elmondanám neki, hogy mindennél jobban szeretem.

Ekkor Tao, mintha rájött volna, mit csinál, el akart húzódni, én viszont nem hagyhattam elúszni ezt a lehetőséget. Nem gondolkodtam, szinte reflexszerűen nyúltam a tarkója után, majd visszahúztam az ajkaimra. Édes Istenem, hogy mennyire tökéletes! Először csak lassan csókoltam, óvatosan ízlelgettem az ajkait, az pedig mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy nem húzódott el tőlem. Így egy kicsit felbátorodva nyaltam végig az alsó ajkán, hogy beengedjen a szájába.

Mikor éreztem, hogy óvatosan visszacsókolt, nem bírtam ki, azonnal elmosolyodtam, mire éreztem, hogy óvatosan ráütött egyet a vállamra. Erre csak oldalra billentettem a fejét, hogy kényelmesebben hozzáférjek. Soha többé nem akartam elengedni. Sokszor csókolóztam már életemben, de ez mindet felülmúlta. Olyan tökéletes volt, nem ismerkedtek egymással az ajkaink, olyan volt, mintha az ég is egymásnak teremtette volna őket. Az pedig, hogy Zitao egyáltalán nem ellenkezett, a legjobb álmaimat is felülmúlta.

Azt hiszem, az volt életem legtökéletesebb napja.

***

Teltek a napok, Taóval pedig ugyan olyan jól megvoltunk, mint a szertáros dolog előtt. Jó, nem mondom, hogy pontosan olyan volt, mert akkor hazudnék, de hasonlított. Az bántott csak egyedül, hogy Tao már nem volt velem olyan természetes. Már nem ölelt meg mindenki előtt, már nem mosolygott rám olyan nagy rajongással a szemében, mintha valami megváltozott volna emiatt a csók miatt, holott azt mondta, nem zavarta. Talán hazudott volna? Nem, kétlem, de akkor mégis mi történt vele, amiért kissé távolságtartó lett?

Hiába agyaltam ezen az elmúlt napok alatt, soha nem jutottam egyről a kettőre. És akárhányszor lezártam magamban, minden egyes találkozásunk után egyből ott motoszkált a fejemben a tudat, hogy valamit elrontottam. Természetesen, magamat hibáztattam megint. Néha a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy „Miért?”, de mikor ránéztem az arcára, tudtam, hogy nem lenne jó ötlet rákérdezni. Talán ő nem gondolkodott rajta ennyit. Jó, elvégre egy sráccal csókolózott, elég meghatározó lehetett az életében, de ezzel én sem vagyok másként. Ő volt az első srác, akit megcsókoltam... De nem is szeretnék mást, rajta kívül.

Egy nagyot sóhajtottam, ahogy egyedül ültem a tetőn, kezemben az ételes dobozzal, úgy bámultam a másikra, amit már szinte megszokásból tettem a pad másik oldalára. Tao nem volt itt... Elment fagyizni azzal a lánnyal, akinek már a nevét is tudtam, valami Jun Hee. Nem esett jól, mikor közölte velem, hogy ne várjak rá. Őszintén szólva, még mindig nagyon fájt, hogy egy lánnyal találkozgat. Nem mintha lenne beleszólásom, de valahogy arra számítottam, hogy egy kicsit más lesz majd a csók után.

Persze, naivan azt gondoltam, hogy majd a nyakamba veti magát és minden tökéletes lesz. Elvégre, ő még mindig hetero, semmit nem akar egy másik sráctól, főleg nem tőlem. Ez pedig így volt jól, bármennyire is fájt. Néha már úgy éreztem, nem éri meg küzdeni érte. Azt mondják, ha igazán szeretsz valakit, akkor el kell engedned. Talán nekem is ezt kellene tennem, keresnem kellene egy másik srácot, de ezzel csak annyi volt a gond, hogy senki másra nem tudtam úgy ránézni, mint Zitaóra. Lányról nem is beszélve...

- Kris? - hallottam meg egy ismerős hangot, mire az ajtóhoz kaptam a fejem.

- Te meg mit keresel itt? - lepődtem meg, mire Lay felnevetett.

- Én is örülök, hogy látlak, tényleg - ült le mellém, az ételes dobozt arrébb tolva.

- Bocs, kicsit elgondolkodtam - húztam el a szám, majd ránéztem. - Mi a helyzet?

- Valójában... - kezdett bele, majd elhalkult, beharapta az ajkait.

- Igen? - pislogtam rá várakozóan. - Valami baj van?

- Nem, nincs, minden oké, csak... - ismét elhallgatott.

- Lay - sóhajtottam egy nagyot. - Ha valamit akarsz mondani, tedd meg, ne dadogj itt nekem, nem fogom leharapni a fejed, kannibál még nem vagyok!

Lay erre rám meredt. Kissé meglepődtem, nem volt rá jellemző, hogy ilyen nehezen mondja ki a gondolatait. Valahogy ő mindig is az a fajta ember volt, aki szeretett beszélni, de még jobban cselekedni, ezt pedig néha irigyeltem benne. Nem nagyon foglalkozott a következményekkel, mindig is magabiztos és optimista volt. Ezért most kissé ledöbbentem, hogy ilyen nehezen találja a szavakat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhatott tőlem, de tényleg.

- Tanácsot szeretnék tőled kérni - nyögte ki végül, majd a távolba meredt.

- Mivel kapcsolatban? - pakoltam el a kajákat, valahogy éreztem, hogy ez egy hosszú beszélgetés lesz.

- Tudod, SuHo és én... - kezdett bele, majd sóhajtott egy nagyot. - Szóval, összejöttünk pár héttel ezelőtt, pontosabban ma két hete.

- Gratulálok! - mosolyodtam barátom felé, amit viszonzott. - Akkor mi a probléma? Rosszul bánik veled, nem érzed, hogy szeret?

- Nem, dehogy is, nagyon kedves velem - ült ki az arcára az a szerelmes tekintet. - Látom rajta, hogy szeret, én is nagyon szeretem őt, de...

- De? - vontam fel a szemöldökömet, fogalmam sem volt, hogy hová akart kilyukadni.

- Ez olyan kínos! - kapott a hajához, majd igazgatni kezdte.

- Ha eddig nem vésted volna a fejedbe, én is meleg vagyok, szóval bökd már ki, hogy mi a baj - ütöttem bele a vállába.

Yixing erre csak sóhajtott egy újabbat. Komolyan, elképzelni sem tudtam, hogy mégis a gond. Ha SuHo szereti és ő is szereti SuHót, mi lehet a gond? Osztálytársak, még csak azt sem mondhatják, hogy nincs elég idejük egymásra, hiszen egész nap együtt lehetnek. Bezzeg én és Tao... Szívesen járnék vele egy osztályba, akkor sokkal többet láthatnám, nem kellene azon gondolkodnom, hogy vajon most mit csinál, valamint... Azt a Jun Hee-t is távol tarthatnám tőle, bármennyire is nem lenne helyes döntés.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - rángatott ki gondolataim közül Lay hangja.

- Persze, figyelek - hazudtam egyből, majd a szemébe néztem. Nem hitt nekem, jogosan.

- Akkor mit mondtam az előbb? - kérdezett ismét, mire kínosan elmosolyodtam.

- Azt, hogy én vagyok a legjobb barátod? - Mosolyom vigyorrá szélesedett.

- Idióta! - ütött bele a vállamba.

- Bocs, most már figyelek, de akkor nyögd ki szépen, hogy mi a probléma, rendben? - paskoltam meg a combját.

- Hát... Tudod, még nem feküdtünk le egymással - mondta ki végül, de nem nézett a szemembe.

- SuHo nem akarja? - lepődtem meg, mire megrázta a fejét.

- Nem, ő szeretné, csak... - ismét elhallgatott.

- Csak? - kérdeztem.

Lay piszkálni kezdte a felsője korcát. Kicsit már idegesített, hogy nem mondja el, mire a probléma, de bizonyára nem lehetett neki egyszerű, ha ilyen nehezen mondta ki. Próbáltam gondolkodni. Abban nem kételkedtem, hogy SuHo majd le akar vele feküdni, elvégre, ő az osztály Casanovája, szinte minden lány a tenyeréből evett eddig, de most, hogy együtt van Lay-el, még ha titokban is, nem tette már annyira a szépet a lányoknak. Szóval, nem SuHóval volt a gond, ez biztos. Akkor talán...?

- Yixing... - váltottam komolyabb hangnemre, mire felnézett a szemembe. - Mondd csak, ha SuHo akarta, akkor talán... Te nem akartad?

- Muszáj nekünk erről beszélgetni? - kérdezte meg kínosan, mire kissé felnevettem.

- Te akartál tanácsot kérni tőlem, magadra vess! - rántottam meg a vállam.

- Legközelebb figyelmeztess, hogy egy Wu Yi Fan nevezetű egyéntől soha ne kérjek tanácsot - vágott be egy igen debil fejet, amitől nevetnem kellett.

- Nos, komolyra véve a szót - köszörültem meg a torkom. - Válaszolsz a kérdésre?

- Valójában... - fújta ki a levegőt. - Nem az, hogy nem szerettem volna, tökéletes alkalom lett volna, csak... Egy kicsit megijedtem.

- Várj - tartottam fel a kezemet. - Ebben a kapcsolatban az aktív vagy a passzív fél vagy?

- Baszd meg, Kris... - temette a tenyerébe az arcát.

- Kösz, de inkább nem - tettem a vállára a kezem. - Lay, tudod, hogy nekem elmondhatod.

- Tudom, de ez akkor is olyan ciki - nézett végül rám. - Amúgy... Passzív.

- Akkor érthető, hogy megijedtél - rántottam meg a vállam. - Bevallom, én sem örülnék, ha valaki a seggemben lenne a fegyverével...

- YIFAN! - kiáltott rám kétségbe esetten, majd mellkason vágott.

Erre nem bírtam ki, hangosan felnevettem, miközben a mellkasomat dörzsölgettem, elvégre, elég erőset ütött Lay. Apropó, ő totálisan vörös fejjel ült a padon, egy hatalmas grimasszal az arcán, keresztbe font kezekkel, mint valami durcás kisgyerek. Szinte megindító látvány volt, bár tudtam, hogy ezzel most tényleg megbántottam. Sóhajtottam egyet, majd közelebb ültem hozzá. Egyik kezemet a vállára tettem, majd megszorítottam, végül teljesen komolyan kezdtem beszélni.

- Figyelj rám, Lay - fürkésztem az arcát, de ő tovább makacskodott. - Teljesen természetes reakció, ha megijedtél. Elvégre, még soha nem voltál pasival, teljesen új neked a helyzet, nem tudod, hogy mire számíts. De mondok neked valamit, és most nagyon figyelj! SuHo szeret téged, látszik rajta, valamint rajtad is, szóval ne kételkedj benne. Hidd el, hogy neki sem az az érdeme, hogy fájdalmat okozzon neked, azt szeretné, hogy minél jobb legyen neked. Fogadok, hogy megértette, mikor megijedtél. Így volt?

- Így - nyögte ki, majd végül rám nézett.

- Látod? - mosolyodtam el. - Nem kell tőle félned, hiszen vigyázni fog rád, egyik aktív fél sem akarja, hogy fájdalmat okozzon a szerelmének. Úgyhogy engedd el magad, nyugodj meg, hidd el, a végén azt fogod magadtól kérdezni, hogy miért féltél tőle ennyire.

Yixing csak hatalmas, boci szemekkel nézett rám. Olyasmit láttam a szemében, amit eddig csak nagyon ritkán. Mintha tisztelet csillogott volna a szemében, amit nem tudtam hová tenni, de nagyon is jól esett. Rámosolyogtam, amit viszonzott, végül csak magához húzott, mint barátot, és meglapogatta a vállamat.

- Köszönöm, Kris - mondta még, majd felállt, és itt hagyott egyedül.

A legfájdalmasabb viszont az volt az egészben, hogy nem általánosságban beszéltem erről... Hanem úgy, mintha Zitaóról és rólam lenne szó. Ami kis híján összetörte a szívemet.

***

Másnap kissé feszülten sétáltam Taóék osztálya felé. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit csináltak Jun Hee-vel délután, nem mintha bármi közöm is lett volna hozzá, de azért mégis... Reménykedtem benne, hogy semmit. De még mindig túl önzőnek tűnt ez a gondolat, így gyorsan kisöpörtem a fejemből. Nem szabadott erre gondolnom, főleg, ha majd legközelebb is meglátom őket együtt. Összeilletek, az elmúlt napok alatt sokszor szóba esett a lány, így önkéntelenül is sok dolgot megtudtam róla. Tényleg nagyon jó párost alkotnának Zitaóval. És ha ez bekövetkezne, egy mosollyal gratulálnék nekik, látszólag örülnék neki, elfogadnám, viszont piszkosul fájna.

Gondolataimból egy erős lökés szakított ki, mire kissé dühösen fordultam hátra. Viszont arra nem számítottam, hogy egy fiatal srác jött nekem, ami most a földön ült, úgy bámult fel rám. Hú, elég hihetetlen, de még én is azt mondtam rá, hogy helyes. A sötétbarna, tökéletes belőtt haja kiemelte tejfehér bőrét, az arca tökéletes volt, a szeme pedig sötétbarna. Valamiért viszont LuHanra emlékeztetett...

- Bocsi, hogy neked mentem, nem figyeltem - mondta a fiatal srác.

- Nem gond, jól vagy? - nyújtottam felé a kezemet, amit kissé ódzkodva bár, de elfogadott.

- Semmi bajom, köszönöm - hajolt meg kissé. - Nem tudod véletlenül, hogy merre van a kétszáz-negyvenegyes tanterem?

- Miért? - kérdeztem vissza.

A fiatal srác furcsán nézett rám. Láttam, ahogy végigmért, mintha eddig nem lett volna rá alkalma, valamiért mégsem hozott zavarba. Ahhoz képest, hogy először elég helyesnek gondoltam, most, hogy olyan arckifejezést öltött magára, mintha legalább lehányni készülne, hihetetlen módon visszataszított. Már-már majdnem elfintorodtam, mikor a szemembe nézett és elmosolyodott. A francba, ez a kölyök rohadt jól tudja, hogyan manipulálja az emberek gondolatait... Mintha nem is lett volna az arcán az az undor.

- Éppen oda tartok, gondoltam, te biztos tudod, hogy merre van - rántotta meg a vállát egyszerűen, táskáját megigazítva a vállán.

- Én is pont oda készültem, gyere - intettem neki, majd tovább mentem.

Lementünk a lépcsőkön a másodikra, majd megálltam a terem előtt, ahol még óra volt. Kíváncsian fordultam a barna felé, aki csak bámulta az ajtót, de nem tett semmit. Most, hogy így jobban megnéztem, tényleg hasonlított LuHanra. Annyi különbséggel, hogy ez a srác sokkal magasabb volt, és elég furcsa volt a személyisége. És ha minden igaz, koreai, mivel elég furcsa akcentusa volt. Az viszont még mindig érdekelt, hogy mit akart Tao osztályában.

- Nem mész be? - böktem az ujjammal az ajtó felé.

- Nem, beszélni akarok valakivel - magyarázta. - Miért kérded?

- Csak nem láttalak még itt, azt hittem, új gyerek vagy, vagy valami ilyesmi - rántottam meg a vállam.

- Az is vagyok - villantott felém egy mosolyt.

Oké, most már végképp nem értettem a gyereket. Viszont nem tudtam semmi mást kérdezni, mert megszólalt a csengő, aztán abban a pillanatban kilépett a tanár, őt pedig követte a diáksereg. Mosolyogva vártam Zitaót, az pedig kicsit meglepett, hogy Jun Hee egyedül lépett ki az ajtón. Egy kis mosolyt villantott felém, aztán amint meglátta a mögöttem álló srácot, kissé meglepődött, de nem tanúsított neki több figyelmet, elment.

- Ismered őt? - böktem a fejemmel a lány után.

- Nem, de tegnap láttam őt egy fagyizóban egy sráccal - rántotta meg a vállát, mire bennem egy pillanatra megállt az ütő.

Viszont erre már, ha akartam volna sem tudtam volna válaszolni, ugyanis felbukkant az ajtóban Tao, majd mosolyogva köszönt nekem. Egy kissé megnyugodtam, majd nem törődve a barna hajú sráccal, magamhoz öleltem. Először készségesen viszonozta a gesztust, aztán egy pillanattal később megfeszült a karjaimban, éreztem, hogy a lélegzete elakadt, mire gyorsan elengedtem, majd az arcára néztem.

Nem nézett rám. Még annak ellenére sem, hogy szinte az arcába bámultam, ő csak folyamatosan a vállam felé bámult, én pedig annak ellenére, hogy tudtam, ki van a hátam mögött, mégis szinte reflexből fordultam meg. Ahogy arra számítottam, a barna srác állt ott, egy olyan mosollyal az arcán, ami...

Egyszerűen túl vonzó volt...

(Haha, na, milyen volt? ;D

Összezavarodtatok rendesen, ugye? Most már világos, hogy Jun Hee és a titokzatos idegen között semmi összefüggés nincs? Nos, és mit szóltok a szóban forgó sráchoz? Vajon mit forgat a fejében, ha egyáltalán lehetséges ez? És Tao miért reagált így, amint meglátta? Hogy tetszett a Kris szemszög? :3

Hú, most jó sok kérdést vetett fel a fejezet, nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. ^^ Ígérem, a következő megint izgalmas lesz, kicsit megint felpörögnek majd az események. ;D

Nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)

15. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Ehh, jó régen hoztam fejezetet, ezért bocsánatot is kérek, de tényleg nem értem rá múlt héten. TwT

Nya, viszont most hoztam nektek cserébe egy jó hosszú, eseményekkel teli, izgalmas fejezetet, legalábbis, nagyon remélem, hogy így lesz. :'D

Felbukkan egy új szereplő is, akire már egész sokat utaltam... ;) Ugyan még csak egy falatot kapunk belőle, nem tudni, ki ő, de rá fogtok jönni. :D

Jó olvasást! ^^

Ui: Lehet szeretni, amiért... Azért. xD)

15. fejezet

Tao POV

Olyan sok érzelem suhant át egy pillanat alatt Kris arcán, hogy nem tudtam belőle kiolvasni semmit. Még mindig féltem, hogy nem bocsát meg nekem, hogy el fog tőlem fordulni, amiért ezt álmodtam, bár nem tűnt úgy, mint aki rossz néven vette. Arról viszont már végképp nem akartam neki beszélni, hogy reggel merevedésem is volt... Az már túl sok lett volna. Így is bőven elég volt ezt bevallanom neki, és bármennyire szeretnék őszinte lenni vele, ez mégsem egy álom, nagyon is valóságos volt a reggeli erekcióm. Az álom miatt... Miatta!

Ekkor Kris gyengéden megfogta két oldalról az arcom, majd mélyen a szemembe nézett. Meglepetten pislogtam a szemeibe, amik megint olyan furcsán csillogtak. Valahol láttam benne az örömöt, a megkönnyebbülést, ami kicsit megnyugtatott. Viszont az, hogy ilyen közel volt hozzám, megint összezavart. Most mondtam el neki, hogy mit álmodtam, hogy sajnálom, erre a lehető legközelebb hajolt hozzám, fogva tartotta a tekintetem, amitől egyszerűen nem tudtam szabadulni. Szerettem volna elkapni a pillantásom róla, tisztán éreztem, hogy az ujjai nyomán az arcom felforrósodott, amit nem értettem.

- Kris... - suttogtam már kínomban, mire elmosolyodott.

De nem az a fajta mosoly volt, amit eddig mutatott felém, sokkal őszintébb, kedvesebb. Aztán már csak egy puha, meleg ajkat éreztem a homlokomon. Azonnal lehunytam a szemeimet, majd kiengedtem a tüdőmben rekedt levegőt. Nagyon jól esett, hogy ennyire törődik velem, elmondhatatlanul örültem neki. Nem húzódtam el tőle még akkor sem, mikor már túl sokáig szorította ajkát a fejemhez. Egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy megtörjem a pillanatot.

Teljesen önkéntelenül vezettem karjaimat a nyaka köré, majd húztam magamhoz, fejemet pedig elrejtettem a nyakában. Ő sem gondolkodott sokáig, egyik kezével tarkómat cirógatta, míg másikat a derekamra vezette, úgy szorított magához. Továbbra sem nyitottam ki a szemeimet, inkább lélegeztem egy mélyet az illatából, ez valahogy mindig megnyugtatott. Most is...

Jó volt végre a karjaiban lenni. Majdnem egy napig hozzá sem szóltam, szinte menekültem előle, valójában pedig csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott. Ha valami történne, és el kellene engednem Yifant, nagyon nehezen tenném meg. Hiszen ő az első barátom. A legelső, és az egyetlen, amiért életem végéig hálás leszek neki. Ha ő nem jött volna, talán még mindig ugyan olyan borzalmas napjaim lennének, mint előtte. De jött, és szinte azonnal elérte, hogy a legjobb barátommá fogadjam. Túl jó ember, néha úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy törődjön velem, mégis, nagyon hiányozna, ha nem lenne mellettem.

- Taozi... - suttogta halkan a fülembe a nevemet.

Ebben a pillanatban a gyomrom bucskázott egyet. Utána elkezdtem remegni, mint a kocsonya, hiszen ugyan ezt csinálta az álmomban is. Talán még a hangsúly is ugyan ez volt, ez pedig... Nem, hogy megrémisztett volna, inkább kíváncsivá tett. Azonnal elhúzódtam Kris-től, majd az arcát kezdtem fürkészni. Láttam rajta, hogy meglepődött, de nem szólaltam meg. Néztem a szemét, ami most össze volt zavarodva, a szőke haját, ami most is tökéletes volt, az orrát, az arccsontját, majd... Az ajkait.

Úgy bámultam rá, hogy az már nekem volt zavarba ejtő. De nem tehettem róla, olyan élesen éltek az elmémben a csókjai íze, hogy megint érezni akartam. Tudni akartam, hogy valójában is olyan édesek-e, mint az álmomban. Egy pillanatig sem haboztam, gyorsan felnéztem a szemébe, de nem tartott egy pillanatnál tovább, azonnal előrehajoltam, majd ajkaimat az övének nyomtam.

Nem volt ez igazi csóknak nevezhető, még csak puszinak sem, egyszerűen csak hozzáértem, viszont Kris-nek elállt tőle a lélegzete. Tisztán hallottam, hogy bent rekedt a levegője, hogy szinte mozdulatlanná dermedt az ölelésben. Viszont én sem nagyon mertem mozdulni. Ahogy tudatosult bennem, hogy mit is csinálok, már húzódtam volna el tőle, mikor Kris visszahúzott magához a tarkómnál fogva.

Ajkai szinte perzselték az enyémet, én pedig annak ellenére sem ellenkeztem, hogy tisztában voltam vele, mit művelünk. Pedig nem álom volt, ott ültünk a parknak egy eldugott kis padján, és... Csókolóztunk. Bátortalanul próbáltam visszacsókolni, mire éreztem, hogy Kris elmosolyodott. Egy aprót ütöttem a vállára, mire csak arcomra vezette egyik kezét, majd balra biccentette a fejemet. Ezután megéreztem forró nyelvét végigsiklani az alsó ajkamon, itt pedig már totálisan nem voltam magamnál.

Engedtem neki. Megengedtem neki, hogy ellopja tőlem életem legelső csókját, hogy úgy csókoljon, ahogy kedve tartotta. Valahogy... És ez volt a legrémisztőbb az egészben, mégsem bántam. Elvégre, nincs abban semmi, ha a legjobb barátod megcsókolt, nem? A politikusok is így üdvözlik egymást, még sincs benne semmi, furcsa, nem így van? Akkor most emiatt sem kell magam rosszul érezni, ugye? Ugye?

Kris végül elhúzódott tőlem, én pedig azonnal kinyitottam a szemeimet, hogy rá tudjak nézni. Nem tudtam, hogy mire számítsak, mindig meg tudott lepni, de reménykedtem benne, hogy ha ezelőtt nem akadt ki, most sem fog. Ugyan nagyon zavarban voltam, éreztem, hogy az egész arcom ég, szégyelltem is magam rendesen, de az kicsit megnyugtatott - amellett, hogy halálra rémisztett -, hogy Kris visszacsókolt.

- Én... - kezdtem bele, majd Kris-re néztem, aki csak mosolygott.

- Ha most bocsánatot akarsz kérni, ne tedd - rázta a fejét. - Én voltam az, aki túlzásba vitte.

- De én kezdtem, úgyhogy sajnálom - haraptam be az ajkaimat, amin még éreztem az ő ízét.

- Tao, nem haragszom - simított végig a hajamon. - Remélem... Khm, nem érzed ettől rosszul magad... Vagy ilyesmi.

- Mm, nem - ráztam meg a fejem, majd félve rápillantottam. - És... És te?

- Én sem - mosolyodott el.

Akkor és ott, sok minden megváltozott, mégis, minden ugyan olyan maradt.

***

Pár nap múlva minden ugyan olyan volt, mint régen. Kris-el nem beszéltünk azóta sem a csókról, valahogy minden ment tovább, mintha meg sem történt volna. Ugyan nem került szóba, de biztos voltam benne, hogy ő is pontosan tudja, ahogy én is. Elvégre, ő csókolózott egy sráccal, én pedig életemben először csináltam, ez elég meghatározó élmény, még ha akarnám, akkor sem tudnám elfelejteni, hogy milyen volt.

Egy nagyot sóhajtottam. Ugyan a tény, hogy egy srácnak adtam az első csókomat, kissé furcsa, hiszen erről nem beszélhettem senkinek. Nem mintha lett volna kinek elújságolni, de akkor is. Egyáltalán, mit fogok majd mondani a feleségemnek, ha megkérdezi, kivel csókolóztam először? Ez annyira ciki... Nem úgy értem, hogy ez az egész lenne az, csak az, hogy tisztában vagyok a nemi beállítottságommal, mégis a saját nememmel csókolóztam először. Valahol mégis bennem van, hogy egyáltalán nem bántam meg. Pontosan ugyan olyan jó volt élőben is, mint az álmomban, talán még jobb is.

Yah, mikre gondolok én? Nem szabad ezen gondolkodom, a tanárra kellene figyelnem, de egyszerűen nem ment. Ekkor szólalt meg a csengő, mire megkönnyebbültem sóhajtottam. Összepakoltam a cuccomat, és úgy gondoltam, majd megkérdezek valakit, hogy mi volt a házi, mivel egyáltalán nem figyeltem oda. Kiléptem a folyosóra, majd indultam volna az osztálytermünk felé, mikor Jun Hee lépett mellém.

- Oppa, úgy el vagy varázsolva! - mosolygott rám.

- Én? - pillantottam rá. - Hogy érted?

- Hát, talán szerelmes vagy, Oppa? - hajolt hozzám közel, mire teljesen megdöbbenve fordultam felé.

- N-nem, nem vagyok - nyögtem ki nagy nehezen.

- Pedig teljesen úgy nézel ki - biccentett nekem.

- Hát... - kezdtem bele, majd zavartan megvakartam a tarkómat.

Erre Jun Hee csak kíváncsian pislogott rám, várakozóan. Körülnéztem, hogy sokan vannak-e körülöttünk, és mikor meggyőződtem róla, hogy nem, lehajoltam hozzá, majd a fülébe suttogtam.

- Tudod, pár nappal ezelőtt csókolóztam először - húzódtam el tőle.

- Woah, Oppa, gratulálok! - tapsikolt örömében.

- K-köszönöm - mosolyodtam el elpirulva.

- Ezt meg kell ünnepelnünk - csillant fel a szeme. - Mit szólnál, ha suli után beülnénk egy fagyizóba, és ott elmesélnél mindent?

- Nekem valójában dolgom lenne - mondtam félve, de mikor Jun Hee bánatos arcára néztem, azonnal meggondoltam magam. - De el tudom halasztani.

- De jó! Már alig várom, Oppa! - mosolyodott el szélesen, én pedig úgy gondoltam, már ezért a mosolyért megérte igent mondani.

***

Jókedvűen sétáltunk be a fagyizóba. Kris-nek mondtam, hogy ne várjon suli után, mert programon van, aminek valamiért nem örült, miután kiszedte belőlem, hogy Jun Hee-vel megyek fagyizni. Aztán gyorsan elmosolyodott, majd jó szórakozást kívánt. Nem értettem, de nem is volt időm rajta gondolkodni, mert a lány már várt engem. Semmiségekről beszélgettünk, míg oda nem értünk. Illedelmesen kinyitottam előtte az ajtót, amit ő mosolyogva köszönt meg.

A pulthoz mentünk, és meglepődtem, hogy milyen sok fajta íz van. Jun Hee lázasan mutogatta, hogy melyik a kedvence, mire én csak mosolyogtam rajta. Nagyon aranyos volt, nem gondoltam volna, hogy barátok leszünk. Vagy... Lehetséges, hogy akár ez több is lehet, elvégre, Jun Hee kedves, csinos, aranyos, minden meg van benne, amit egy srác kívánhat.

- Oppa, te melyiket választod? - nézett rám nagy szemekkel.

- Előbb válassz te nyugodtan - mondtam neki, mire bólintott. 

- Akkor szeretnék egy gombóc epreset.

- Nyugodtan vehetsz többet is - szóltam közbe, mire rám kapta a tekintetét.

- Szívesen vennék, de sajnos elköltöttem a pénzemet az ebédre... - motyogta halkan.

- Az nem baj, majd én fizetem - mosolyodtam rá. - Kérj bármennyit.

- De, Oppa... - kezdett volna bele.

- Semmi baj - tettem a vállára a kezét, majd a pulthoz fordultam. - Melyiket szeretnéd? A citromosat, esetleg banánosat?

- Hát... Akkor legyen egy citromos még - suttogta halkan, az eladó pedig már tette is rá a második gombócot.

- Én pedig két gombóc joghurtosat kérek.

Miután kifizettük, leültünk egy eldugott sarokba. Elég sokan voltak, főleg fiatalok, párban, vagy csoportokban. Most, hogy már itt volt a tavasz, jól esett egy kis fagyi, bár, azért óvatosan ettem, nehogy megártson a torkomnak. Jun Hee is ugyan így tett, mosolyogva nyalogatta a gyümölcsös jégkrémet velem szemben.

- Nagyon szépen köszönöm, Oppa - mosolygott rám a tölcsére mögül.

- Szívesen - viszonoztam a mosolyt.

- És... Akkor mesélsz arról a lányról? - tette fel félve a kérdést, mire majdnem kiesett a kezemből az édesség.

- Én... Izé... Öhh... - makogtam.

Valójában, fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki. Nem érdemelte meg, hogy hazudjak, de féltem tőle, hogy ha elmondom, az illető egy másik srác, teljesen elfordul tőlem. Nem akartam ezt, hiszen nagyon szimpatikus volt Jun Hee, talán még többet is szeretnék tőle, így nem mondhattam el neki, hogy egy fiúval csókolóztam. Azt meg főleg nem, hogy az a fiú Kris volt.

- Ha nem akarod, nem kell róla beszélni - mondta azonnal, kissé elpirulva. - Én sem szívesen beszélnék ilyenről...

- Tudod, nem akarok neked hazudni, de félek elmondani az igazat - motyogtam halkan, mire kíváncsian pislogott.

- Ezt hogy érted, Oppa? - billentette oldalra a fejét.

Ahogy így nézett rám, teljesen zavarba jöttem. Most, hogy így élesben voltam, hogy elmondhattam valakinek az egészet, kissé megrémisztett. Talán mégsem volt olyan jó ötlet elmondani neki, valahogy mégis szeretnék vele őszinte lenni. Megint csak két tűz között vergődtem, az eszem és a szívem különböző véleményen voltak, én pedig képtelen voltam dönteni.

- Ne haragudj, de akkor inkább nem beszélnék róla...- motyogtam halkan, majd felnéztem a szemébe. - De annyit elmondhatok, hogy... Jó volt, és nem... Nem bántam meg.

- Ó, ennek nagyon örülök - vidult fel máris. - A lány helyében én is biztosan nagyon örültem volna.

- Tessék? - kérdeztem vissza meglepetten.

- S-semmi - rázta meg a fejét egyből, riadtan. - Nem mondtam semmit!

Erre csak bólintottam, majd inkább tovább ettem a fagyimat. Kicsit zavarban voltam, hogy ilyet mondott. Ugyan nem indokolta meg, hogy miért, de... Vajon tényleg tetszem neki? Elvégre, egy lány nem mond ilyet agy fiúnak csak úgy, ugye? Nem volt tapasztalatom ez ügyben, inkább terelni akartam a témát, rossz volt csendben lenni. Sóhajtottam egy nagyot, majd visszanéztem Jun Hee-re, aki kissé gondolataiba mélyedt.

- És... Te hogy állsz a fiúkkal? - kérdeztem, totálisan elvörösödve.

- Otthon, Koreában, volt egy barátom, de a szülei nem engedték, hogy találkozzunk - sóhajtott fel. - Sokkal jobb helyzetben voltak, mint mi, így muszáj volt elválnunk egymástól, pedig azt ígérte, hogy feleségül vesz. Itt még nem nagyon ismerek senkit, csak... Téged, Oppa - nézett a szemembe.

- Sajnálom - simítottam végig a kezén, teljesen önkéntelenül. - Remélem, találsz egy rendes srácot magad mellé.

Erre Jun Hee beharapta az alsó ajkát, majd visszanézett a szemembe. Aranyos pír volt az arcán, végül közelebb hajolt hozzám. Meglepődtem, de nem húzódtam el én sem, lassan közelíteni kezdtem felé, de mielőtt veszélyesen közel kerülhettünk volna egymáshoz, Jun Hee hátradőlt, majd zavartan a túlsó oldal felé kezdett el bámulni.

Összezavarodtam, így én is megfordultam. Talán másra számítottam, de aki bámult, egy idegen srác volt. Magas volt, talán velem egy magas. Egy csőszárú farmert viselt, egy fekete pólóval. A haja sötétbarna volt, divatosan volt vágva, és valahogy kiemelte a szintén sötétbarna, nagy szemeit. Az arca egészen jóképű volt, valahogy pedig az egész lényéből áradt a magabiztosság. Aztán a szemébe néztem, amit nem kellett volna.

Túlságosan is tetszett...

(Haha, na, milyen volt? :D

Nagyon remélem, hogy teljes mértékben le vagytok döbbenve, mert bevallom, még egy kicsit én is... ^^" De, jönnek a kérdések:

Számítottatok a csókra? Jól teszik, hogy nem beszélnek róla, mégis egész jól megvannak? Most mi a véleményetek Jun Hee-ről? Vajon miért húzódott el az utolsó pillanatban? És ez a titokzatos "idegen"? ;D

Hú, elég sok kérdést felvetettem most, bár biztos vagyok benne, hogy nektek is van mondanivalótok számomra, nyugodtan írjátok le, bármi is legyen az. :3

Várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Köszönöm, hogy olvastad! :')

Chuu~ ^^)

14. fejezet

(Üdv mindenkinek~ :3

Ehh, kicsit elkéstem, mivel szombatról volt szó, de mentségemre szolgáljon, hogy még akkor elkezdtem. :'D De a lényeg, hogy itt van, nem? ^^ Egyébként köszönjétek Potyondi Julcsinak, kehh~ :'D

Nos, nem is lett olyan rossz fejezet, mint amire számítottam... ^^" Ugyan lesznek benne kicsit megdöbbentő dolgok, de majd úgyis meglátjátok. ;D

Jó olvasást! :3)

14. fejezet

Kris POV

Azt hittem, sokkal könnyebb dolgom lesz, de persze, miért is lenne olyan egyszerű, ahogy én azt gondoltam? Tao konkrétan elmenekült tőlem, amint lehadartam neki, hogy meg szeretném vele beszélni a dolgokat. Úgy nézett rám, mintha kísértetet látott volna, bár az kissé megnyugtatott, hogy már ne láttam undort a szemeiben. Nagyon megkönnyebbültem, az viszont már összezavart, hogy az ajkaimat bámulta. Olyan szinten, hogy már zavarban éreztem magam miatta. Aztán meg úgy elrohant, hogy esélyem sem lett volna utána menni.

Így a nap további részében inkább nem kerestem. Talán inkább az ő érdekében, bár magamat is meg akartam kímélni még egy kudarctól, bármennyire is szerettem volna tisztázni vele a dolgokat. Nagyon fájt, hogy ennyire elutasított. Valójában, hiányzott az egész lénye... Már az eltelt hetek alatt annyira hozzászoktam a közelségéhez, hogy rendesen nem bírtam magammal. Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy ma nem beszéltünk, nem mosolygott rám, arra nem számítottam, hogy amint kipakolom a táskám, abban a pillanatban az eszemben jut majd egyből.

Mi sem tett nagyobb tanúbizonyságot arra, hogy Tao undorodik tőlem, mint az ételes doboz. Ami tele volt étellel, amit Taónak kellett volna megennie. Kissé elfintorodtam, hiszen előre féltem anya reakciójától, amint meglátja majd a teli dobozt. Így inkább ahelyett, hogy a hűtőbe tettem volna, kiborítottam az egészet a kukába. Biztos voltam benne, hogy úgy is észreveszi, de majd azt hazudom neki, hogy este nem bírtam megenni, mert túl sokat szedtem magamnak.

Sóhajtottam egy nagyot, majd inkább a szobámba vettem az irányt. Nem akartam Taóra gondolni, ma már nem. Sok volt nekem mára, úgy éreztem, hogy beleőrülök már csak abba is, ha elkezdek gondolkodni. Természetesen, nem volt szerencsém, amint végigfeküdtem az ágyamon, azonnal az agyamba villant a kép, ahogy az ágyamban aludt. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd végigsimítottam az üres lepedőn, aztán csak marokra fogtam és összegyűrtem.

Nem! Nem fogok itt tétlenül ülni és várni a csodára! Biztos vagyok benne, hogy Tao nem fog csak úgy odasétálni hozzám holnap, hogy megbeszéljük... Itt én okoztam a problémát, nekem kell rendbe tennem az egészet... Az már más kérdés, hogy fogalmam sincs, mit fogok neki mondani. 

Mégis, olyan határozottan és eltökélt szándékkal indultam meg a Huang villa felé, mint talán még sehová életemben.

***

Hatalmasat sóhajtottam. A kezdeti magabiztosságom úgy párolgott el, ahogy a hatalmas ház előtt álltam, mintha soha nem létezett volna. Amikor legutóbb itt jártam, sötét volt, nem nagyon néztem meg magamnak, de most, így világosban, még nagyobbnak tűnt. Taoék rohadt gazdagok, nem mintha, eddig nem tudtam volna... Nem véletlenül járt olyan márkás ruhákba, cipőkbe és kiegészítőkbe, amiket talán anya sem tudna megfizetni. És akkor az eredeti Gucci táskáról és további dolgokról ne is beszéljünk...

Francba, össze kell magam szednem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz becsöngetnem hozzájuk. Idefelé már százszor átgondoltam, hogy mit fogok neki mondani, egyértelműen százféleképpen nekiindulva. Úgyhogy ugyan ott tartottam, ahonnan elkezdtem. A nagy nullánál. Végül rámeredtem az ajtóra. Hatalmas, sötétbarna faajtó, a legmodernebb fajta, amit az ember csak a reklámokban látott. Bár, ha jobban belegondolok, itt semmi nem volt tradicionális... Míg a mi házunkban a fürdő ajtaja még mindig elhúzhatós, valamint a vendégszobában csak egy futon volt, itt olyan modern dolgokat láttam, ami hihetetlen különbséget mutatott. Nem véletlenül. Hiszen ez itt a villanegyed volt, itt csak milliomosok éltek, tisztán lehetett látni. Valahogy úgy éreztem, minden ablakból figyeltek, ahogy idefelé tartottam, ami nagyon feszélyezett. Már nem tetszett annyira ez a hely, mint legelőször, talán azért, mert akkor Tao mellettem volt.

Hatalmasat fújtam, majd megráztam a fejem. Olyan gyorsan csengettem be, hogy ne tudjak még többet agyalni, hogy még magam is meglepődtem. Nyeltem egyet, majd kissé hátrébb léptem az ajtótól. Reménykedtem benne, hogy nem Tao fog ajtót nyitni. Annyira reménykedtem benne, mint nem sok dologban az életemben. Talán Tao édesanyja fog ajtót nyitni, én illedelmesen bemutatkozok neki, ő pedig beenged a lakásba, aztán elmagyarázza, merre van Tao szobája. Akkor megnyugodnék és minden szép lenne.

De nem jött ajtót nyitni senki. Talán nem lennének itthon? Pedig Tao azt mondta, az édesanyja legtöbbször itthon volt, neki pedig szigorúan haza kellett érnie tanítás után, szóval neki itthon kellett lennie. Így még egyszer megnyomtam a csengőt. Talán már abban reménykedtem, hogy tényleg nem fog ajtót nyitni senki. Sokkal egyszerűbb lenne, ha hazamennék és megvárnám, amíg...

Viszont ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, Tao mosolya pedig úgy hullott le az arcáról, hogy szinte el sem hittem volna, hogy ott volt, ha nem a két szememmel láttam volna. Pár pillanatig bámult rám, lerítt róla, hogy teljesen megdöbbent, de mielőtt bármit mondhattam volna, becsapta az ajtót az orrom előtt.

Megdöbbentem. Erre azért nem számítottam, pedig sok opciót végigvettem, de egyikben sem volt az, hogy így rám csapta az ajtót. Már majdnem megnyomtam megint a csengőt, hiszen ha már eljöttem, nem adhatom fel ilyen könnyen, de Tao ismét ajtót nyitott, kilépett rajta, kabáttal a vállán és cipővel a lábán. Csak pislogtam a hirtelen kialakult helyzetre, de ismét nem tudtam megszólalni. Tao már indult is volna el, de gyorsan a csuklója után kaptam.

- Tao, én... - kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogy mit is mondjak neki. - Én sajnálom, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Nem... Nem beszélhetnénk ezt meg odabent, nyugodtan?

Tao nem mozdult. Még csak hátra sem nézett, ami nagyon bántott. Nem volt jó élmény a tarkójának beszélni, reménykedtem benne, hogy legalább hátrafordul és a szemembe néz, de ez nem történt meg. Helyette csak kirántotta a kezét a szorításomból, aztán egy pillanatra hátra nézett a válla felett.

- Nem. - Olyan hanglejtéssel ejtette ki ezt a szót, amit még soha nem hallottam tőle. - Viszont máshol megbeszélhetjük.

- Mi? - lepődtem meg. - Miért nem jó odabent? Rosszkor jöttem?

- Ami azt illeti, igen - hajtotta le a fejét, és valamiért biztos voltam benne, hogy zavarban volt.

- Ó, ne haragudj - köszörültem meg a torkomat, majd mögé léptem. - Akkor nem lesz gond, hogy eljöttél?

Mielőtt Tao bármit is válaszolhatott volna, hallottam, hogy ismét nyílt a bejárati ajtó. Szinte egyszerre kaptuk oda Taóval a fejünket, és míg a panda elkerekedett szemekkel nézte az ajtóban álló nőt - gondolom az édesanyját -, én elmosolyodtam. Azonnal elindultam visszafelé, hogy illedelmesen üdvözöljem a gyönyörű nőt, aki viszont olyan ridegséggel bámult rám, hogy egy kicsit megijedtem tőle.

- Jó napot kívánok, Mrs Huang - hajoltam meg, mélyen, ahogy azt kellett. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Wu Yi Fan vagyok, Tao barátja.

Amint felemelkedtem és a szemébe néztem, megdöbbentem. Az alacsony, szép nő nagyon hasonlított Taóra, még annak ellenére is, hogy erősen ki volt sminkelve. Nem gondoltam volna, hogy Tao édesanyja ilyen... Ilyen fiatal és ennyire távolságtartó. Csak meredtem a barna szemekbe, Tao édesanyja pedig végignézett rajtam, és egy olyan leplezetlen fintor ült ki az arcára, mintha csak a képembe ordította volna, hogy „Csóró senkiházi!”. Miután ismét a szemembe nézett, inkább elkaptam róla a pillantásomat és Taót kezdtem el figyelni, aki még mindig teljesen ledöbbenve figyelte az anyját.

- Szóval, a barátja vagy? - vonta fel a szemöldökét, nekem pedig egyből az jutott eszembe, hogy ezt biztos nem tőle örökölte Tao.

- Igen - bólintottam, és inkább nem néztem többet a szemébe, ijesztő volt.

- A barátja, ennek? - bökött az egyik ujjával Taóra, én pedig már annyira le voltam döbbenve, hogy alig bírtam megszólalni.

- I-igen, neki - nyögtem ki nagy nehezen, hiszen nem tudtam feldolgozni, hogyan hívhatja így a saját fiát.

- Sajnállak - húzta el a száját, majd mint aki jól végezte a dolgát, ismét belépett a házba, becsukva maga mögött az ajtót.

Olyan gyorsan kaptam az éltető levegő után, mintha csak Tao édesanyja elszívta volna előlem. Én igazán tisztelek minden felnőttet, de ilyen viselkedést még egyiktől sem tapasztaltam. Ez egyszerűen... Nem is tudtam hirtelen, mi a megfelelő szó erre a viselkedésre. Teljesen lesokkolva bámultam Taóra, aki csak nyelt egyet, hozzám lépett, megfogta a kezemet és húzni kezdett maga után. Nem ellenkeztem.

- Tao... - kezdtem volna, de azonnal félbeszakított, ami nem volt rá jellemző.

- Kérlek, most ne! - intett le a másik kezével, majd begyorsított.

- Csak azt akartam mondani, hogy ne haragudj - mondtam inkább a hátának.

- Ezt már mondtad... - motyogta halkan.

- Arra értettem, hogy idejöttem - emeltem fel kissé a hangomat, mire megtorpant és hitetlenkedve a szemembe nézett.

- Hogy érted? - fürkészte a szememet, valamiért pedig boldog voltam, hogy nem látok benne semmi undort.

- Én csak... - kezdtem bele, majd végül egy nagyot sóhajtottam. - Figyelj, tudom, hogy elrontottam. Nem kellett volna azt tennem, amit tettem, hidd el, ezerszer megbántam, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Én nem... - álltam meg egy pillanatra. - Nem vagyok olyan, nem kell ettől tartanod, én csak a barátod szeretnék lenni, de ha ezek után azt mondod, hogy nem akarsz szóba állni velem, én megértem. Csak arra kérlek, hogy mondd meg világosan a szemembe, mert ha csak elfutsz előlem, abból nem tudom megérteni, hogy mit akarsz, ez pedig fáj nekem. Sajnálom, hogy ilyen vagyok, de nem...

Ebben a pillanatban Tao átölelte a nyakamat, aztán kitört belőle a sírás. Olyan mértékű deja vu-m volt, mint talán eddig soha. Viszont meglepődtem, fogalmam sem volt, hogy most mégis mi történt, hogy Tao miért sírt, de inkább nem kérdeztem tőle semmit, csak átöleltem a derekát és simogatni kezdtem a hátát. Az utca kellős közepén, a parktól néhány méterre. De nem érdekelt. Egyedül csak Tao érdekelt, felőlem aztán az ég is leszakadhatott volna, ha ő itt volt a karjaimban, minden megszűnt számomra.

- Kris, én... - nézett a szemembe, könnyektől csillogó arccal. - Én sajnálom, nem akartalak megbántani, nem akarom, hogy neked fájjon, én csak... Csak megijedtem, azt hittem... Én nem akarlak elveszíteni, te vagy a legjobb barátom... Izé, az egyetlen, szükségem van rád, nem tudom... Fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék nélküled, de... Félek, hogy... - Itt viszont elhallgatott.

Nagyon meglepődtem a hirtelen kitörésén, de időt hagyva neki, ezúttal én fogtam kézen, majd bementem a parkba. Valójában, fogalmam sem volt, hogy merre mentem, csak próbáltam keresni egy nyugodt helyet, ahol senki nem zavarhatott meg minket. Jó pár perc elteltével végre találtam egy padot, ami eléggé eldugott volt, így leültettem Taót, én pedig mellé ültem. A panda letörölte a könnyeit, majd meredt maga elé.

- Miért félsz? - kérdeztem tőle csendesen, majd egyik kezemmel megsimogattam a combját. - Mitől félsz, Taozi?

Nem válaszolt. Beharapta az ajkait, és csak ült csendben, miközben az ujjait bámulta az ölében. Sóhajtottam egyet, de nem sürgettem. Ha ilyen nehezen mondta ki, akkor biztos nem kis dologról volt szó, így inkább hagytam, hogy gondolkodjon egy kicsit. Ha pedig nem mondja el, azt is meg fogom érteni. Tudtam, hogy vannak olyan dolgai, amit nem mondott el nekem, ezzel már tisztában vagyok. Addig, amíg láttam rajta, hogy rendben volt és mosolygott, nem is fogok rákérdezni. Talán volt még valami, amit nem mondhatott el, csak eddig nem tűnt fel a színen ez a probléma.

- Félek attól, hogy meglátod a szememben mindazt, amit próbálok előled eltitkolni - mondta csendesen, nekem pedig a szívem megállt egy pillanatra.

A következő pillanatban viszont már olyan hevesen kezdett verni, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről. Ő most... Most tényleg azt fejezete ki burkoltan, hogy... Nem, lehetetlen, hiszen ő nem lehet... Ma már harmadjára voltam sokk közeli állapotban. Lassan nyúltam Tao arca felé, hogy miután gyengéden megfogtam az állát, felemeljem a fejét. Belenéztem a szemébe, próbáltam kiolvasni onnan, amit mondott, de ismét ott volt... Az undor, az a zavartság és...

- Kris, én azt álmodtam, hogy te... - hebegte halkan. - ...engem, mármint, érted... Úgy!

- Hogy lefeküdtünk? - kérdeztem.

- Ne mondd ezt így! - rántotta ki a fejét a gyenge szorításból, majd vöröslő arcát ismét lehajtotta. - Ez... Ez olyan kínos. Ne haragudj, tudom, hogy undorító, a szemedbe sem tudok nézni ezek után. Nem is értem, hogy álmodhattam össze ilyeneket. Én... Ezért menekültem el előled egész nap, fogalmam sem volt, hogy mit mondjak vagy mit csináljak, annyira szégyelltem magamat. Meg... Meg tudsz nekem bocsátani?

Ahogy felnézett rám, teljesen elpirulva, még a könnyektől csillogó szemeivel... Azt hittem, ott helyben meghalok szívinfarktusban. Túl sok volt ez így egyszerre, annyira sok, hogy nem bírtam tovább.

Megfogtam Tao állát és...

(Kérem szépen, alássan, nem én vagyok a hibás, hogy ilyen vége lett! :D Megkérdeztem valakiről, de hogy ne őt hibáztassátok, nem írom le a nevét, de arra szavazott, hogy "Kicsit hajtépős vég, viszont nem egyértelmű vég.". ^^ Oké, úgyis engem fogtok megölni, úgyhogy nem magyarázkodok. :3

Viszont kíváncsi vagyok egy dologra, remélem, valaki meg fogja említeni a hozzászólásában, én legalábbis bízom benne... :3 Ha nem, az sem baj, legalább nagyobbat fog durranni. ;D

Hú, bizonyára megint meg akartok majd fojtani, úgyhogy nem húzom a szót. ^^" Remélem, tetszett, nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)

13. fejezet

(Halii~ :3

Huhh, ahogy ígértem, itt van a következő fejezet... 13-dik, végig bennem volt, miközben írtam. ^^" Nem vagyok babonás, de egyszerűen már kétszer megszívtam, a tüske megmaradt. :'D

Nos, őszintén, szerintem nem tudtam jól átadni az érzelmeket... ^^" De azért megvárom a véleményeteket, hátha ti másképp látjátok. :')

Egy kis warning: Tao-mama ismét felbukkan, gondoltam, előre szólok... ^^"

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást~ :3)

13. fejezet

Tao POV

Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Annyira sokkos állapotban voltam még mindig, hogy csodálkoztam, hogy jutottam le a konyhába. Ott ültem az ebédlőasztalnál, síri csend volt, egyetlen egy pisszenést sem hallottam a lakásban. Végül a hatalmas sóhajom törte meg a kínzó csendet. Az agyam folyamatosan kattogott a megrázóbbnál megrázóbb élményeken, amiktől a hideg futkosott a hátamon. Bármennyire próbáltam tudomást sem venni róluk, egyszerűen képtelen voltam nem az álmomra gondolni.

Reménytelenül a tenyerembe temettem az arcom, gondoltam, hátha csukott szemmel jobb lesz, de amilyen szerencsétlen voltam, nem jött össze. Azonnal olyan érzésem volt, mintha megint szuszogna valaki a nyakamba, miközben a kezei rajtam vannak. Olyan gyorsan nyitottam ki a szemeimet és dőltem hátra, hogy ügyesen hátra is vágódtam a székkel, ami hatalmas csattanással ért a méregdrága járólaphoz. Nem esett jól a hátamnak a durva találkozás, de jobban féltem attól, hogy betörtem a padlót, mint hogy fáj valamim.

Gyorsan felpattantam, a széket felállítottam és megnyugodva fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, amint láttam, hogy a csempének semmi baja. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy ismét rendezzem a gondolataimat, de mikor ez nem történt meg, inkább kinyitottam.

Viszont abban a pillanatban felsikkantottam és a szám elé kaptam a kezemet, ugyanis anyám ott állt a konyha és a nappali közötti boltív alatt. Fehér hálóinge úgy lógott rajta, mintha már legalább tíz éves lenne, de biztos voltam benne, hogy vadonatúj. Egyszerűen csak anyám túl sovány bele. Az arcára pillantottam, ami mindig tökéletes volt. Soha nem voltak karikák a szeme alatt, a bőre mindig is szép volt és bársonyos, én pedig teljesen biztos voltam benne, hogy gyönyörű lenne, ha mosolyogna. Ugyan még nagyon halványan emlékeztem rá, milyen, mikor őszintén mosolyog, de arra már nem, hogy mikor volt ilyen utoljára.

- Mit műveltél? - kérdezte színtelen hangon, majd a köntösét átfogta vékony derekán.

- Semmit, csak véletlenül hátradőlt a szék - hazudtam neki egyből.

- Persze, mert az csak úgy magától hátra dől - fintorodott el, majd belépett a konyhába.

Rám sem nézve nyitotta ki a hűtőt, kivett egy doboz tejet, aztán a szekrényből egy bögrét. Töltött magának bele egy keveset, aztán a kávéfőzőhöz lépett, amiben gőzölgött a frissen főzött kávé. Félig töltötte, tett bele egy kanál cukrot, visszatette a tejet, aztán ismét szó nélkül távozni készült. Megkövülten néztem utána, bár fogalmam sincs, miért lepődtem meg a viselkedésén. Mostanában azon is elgondolkodtam, hogy ha ennyire utál, miért tűrt meg a házban.

Már majdnem elfordultam, hogy keressek valami ennivalót, mikor láttam, hogy anyám megtorpant. Kíváncsian néztem felé, soha nem tűrte, ha hátat fordítottam neki, így csak vártam, hátha mond valamit. Pár percig csak állt egy helyben, nekem pedig egyre inkább elment a kedvem attól, hogy megvárjam, mit szeretne mondani. Végül hátranézett a válla felett. Egyáltalán nem a szemembe, tisztán láttam, hogy lentről kezdve végigmért, amit nagyon kínosnak találtam, így lehajtottam a fejem és beharaptam az ajkaimat.

Végül rávettem magam, hogy felnézzek, ő pedig pont ekkor ért az arcomhoz. Mélyen a szemembe nézett, olyan pókerarccal és érzelemmentes tekintettel, hogy már rendesen ijesztő volt. Megdöbbentem, közben nyeltem egy nagyot. Kiszámíthatatlan volt, annyira, hogy soha nem tudtam megmondani, mi lesz a következő lépése. Régebben próbálkoztam vele, de minden ötletem kudarcba fulladt. Mára már egyszerűen csak megijesztett, mikor így nézett.

- Undorító vagy. - A gyomrom ebben a pillanatban bucskázott egyet.

- T-tessék? - kérdeztem vissza, bár nem azért, mert nem hallottam, egyszerűen csak nem tudtam felfogni.

- Azt mondtam, undorító vagy - ismételte meg, még lenézőbb pillantással, mint eddig. - Bele sem merek gondolni, hogy mit művelhetsz, mikor nem vagy itthon. Bár... - Egy rideg, félelmeset mosoly kúszott az ajkaira. - Ilyen kinézettel csakis aberrált lehetsz.

Amint elhagyta az ajkait az utolsó szó, vadul kaptam levegő után. Fájtak a szavai. Még ennyi idő elteltével is rettenetesen fájt, hogy a tulajdon anyám ennyire gyűlölt engem, de tudtam, hogy erősnek kell lennem. Nem fogok megtörni, már nem. Valójában mégis úgy éreztem, hogy legszívesebben bőgni lenne kedvem, mert már képtelen voltam elbírna a sújt, amit a hátamra dobott minden egyes alkalomkor, amikor megalázott.

- Nem vagyok aberrált... - mondtam halkan, de a szemébe nézve.

- Nem? - vonta fel a szemöldökét, majd ismét előre fordult és elindult. - Tudtommal a normális férfiak nem sminkelik magukat!

Ez volt a kegyelemdöfés. Az, hogy még anyám is olyannak néz, aztán ami szertárban történt, valamint az álmom, túl sok volt. Nem bírtam tovább a terhet, ott, ahol voltam, térdre borultam és sírni kezdtem. Nem azért, mert gyenge voltam, hanem azért, mert már túl sokáig voltam erős.

***

- Oppa! - hallottam meg magam mögül a kiáltást, mikor az egyik órámra igyekeztem. - Tao! Oppa!

- Jun Hee? - fordultam kíváncsian hátra, mikor meghallottam a nevemet.

- Szia, Oppa - hajolt meg mosolyogva, amit viszonoztam. - Hogy vagy ma?

- Én... - kezdtem bele, de ahogy figyeltem a lány csillogó szemeit, teljesen mást mondtam, mint akartam. - Megvagyok, köszönöm. És te?

- Én is - bólogatott. - Oppa! - kiáltott fel boldogan, majd megfogta a felkaromat, mire teljesen meglepődtem. - Képzeld, a kínai dolgozatom jeles lett!

- G-gratulálok - erőltettem magamra egy mosolyt, teljesen vörös fejjel.

- Köszönöm szépen - mosolygott rám, majd végül zavartan elengedett. - Sajnálom, Oppa, csak most olyan boldog vagyok!

- Mi... Mi az az oppa? - néztem rá teljesen értetlen fejjel.

- Ó-óh - szeppent meg egy pillanatra, de aztán gyorsan rendezte az arcvonásait. - Koreában a lányok így szólítják a tőlük idősebb fiúkat - magyarázta.

Erre csak bólintottam. Nem akartam megbántani Jun Hee-t, de valójában semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. A reggel történtek után minden kedvem elment a mosolygástól. Azt hiszem, még életemben nem voltam annyira kiborulva, mint akkor. Nem volt senki, akivel ezt megbeszélhettem volna, eddig Kris-nek bármit elmondhattam, meghallgatott, de most nem állhatok elé a problémámmal, hiszen pont ő a probléma!

Képtelen lennék a szemébe nézni. Hogyan is tehetném, hiszen... Mégis csak vele álmodtam, ráadásul olyat, ami meghaladja a perverzitás legfelsőbb fokait. Csak álom volt, mégis olyan valóságosnak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna. Egyszerűen képtelen lettem volna most találkozni vele, hallani a hangját és érezni az illatát. Nem, biztos vagyok benne, hogy megőrülnék. Még túl friss volt a dolog, még fel sem fogtam igazán, hogy mi történt, máris jött a következő csapás anyám részéről. Bármennyire is szerettem volna most, hogy Kris megnyugtasson a reggeli miatt, annál inkább távol akartam maradni tőle az álmom miatt. Ez a kettősség pedig szétszakított.

Olyan, mintha az egyik részed balra, a másik jobbra menne. Képtelenség elviselni. Dühös voltam, de nem Kris-re vagy anyámra, inkább magamra. Tudtam, hogy ezt valahogy át kell gondolnom, nem ülhetek életem végéig a szobámban, miközben ezen kattog az agyam, de egyelőre ez tűnt a legjobb megoldásnak. Az már más, hogy Kris mindezt nem fogja érteni, bántott is a dolog, de nem tudnék a szeme elé kerülni.

- O-oppa... - motyogta halkan Jun Hee, mire ijedten rákaptam a tekintetemet. - Minden rendben?

- Persze, miért? - kérdeztem vissza összezavarodva.

- Rég túlmentünk a termen, ahol óránk lesz - magyarázta a lány, kissé elpirulva.

- T-tényleg? - kérdeztem vissza totálisan zavarban, majd szétnéztem, és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt a lánynak. - Ne haragudj...

- Semmi baj - mosolyodott el, de olyan őszintén, hogy még nekem is jobb kedvem lett tőle. - Viszont kitaláltam valamit, amivel jobb kedvre tudnálak deríteni, Oppa... Persze, ha nincs ellened és...

- Nem, nincs - ráztam a fejem, amint zavarában elhallgatott. - De miből gondolod, hogy szomorú vagyok?

- Én csak... - kapta fel a fejét, majd a szemembe nézett, miközben belépett az osztályterem ajtaján és leült előre, én pedig helyet foglaltam mellette.

- Igen? - pislogtam rá nagy szemekkel, mire ő közelebb húzódott hozzám, közben aranyosan elpirult, így suttogott bele a fülembe.

- Oppa szeme kicsit piros és nincs kihúzva szemcerkával...

Azonnal elhúzódtam tőle, majd döbbenten a szemeibe néztem. Ő egy pillanatig állta a tekintetem, aztán egyből elkapta és inkább kipakolta a könyveit, így várta a tanárt. Többet nem szólt hozzám. Nagyon meglepődtem Jun Hee-n. Most ennyire látszott volna rajtam, hogy sírtam, vagy esetleg pár nap alatt ilyen jól megfigyelt engem? Nem tudtam eldönteni, de több időm nem volt ezen gondolkodni, mivel bejött a történelem tanár.

***

Az órának hamar vége lett, így Jun Hee-vel az oldalamon indultam el a nyelvi terem felé, mivel angol óránk lesz. Akaratlanul is az eszembe jutott, hogy most kellett volna Kris-hez mennem. Amikor dolgozatot írunk, mindig ideges vagyok. Igaz, hogy este tanultam rá, de annyira nem ott járt a fejem, hogy kénytelen voltam magolni, ami az angolnál egyáltalán nem volt jó. Mégsem tudtam mást tenni. Most is ideges voltam, próbáltam Jun Hee-re figyelni, de képtelen voltam. Nagyon bántott a dolog, hiszen hatalmas bunkóság volt ez részemről, de nem tehettem róla.

Egy szó nélkül léptem be a kisebb terembe, majd letettem a táskám az egyik padra és már fordultam is vissza, hogy egy kicsit kimenjek a mosdóba gondolkodni. Arra viszont nem számítottam, hogy Jun Hee elkapja a kezem, ezzel megtorpanásra késztetve. Kíváncsian fordultam hátra, de ő már nem figyelt, letette ő is a táskáját, aztán kihúzott a teremből.

Nem ment messzire, csupán az ajtótól pár méterre megállt, aztán szó nélkül átkarolta a nyakam és megölelt. Ezen annyira meglepődtem, hogy azt sem tudtam mit csináljak. Megölelt egy lány... Engem, aki eddig még beszélgetni is képtelen volt velük. Ha jobb hangulatban lettem volna, biztosan jobban örültem volna neki, nem mintha most nem lettem volna boldog. Kris biztos... Már megint Kris!

Végül megembereltem magam, nagyon óvatosan Jun Hee derekára tettem a kezeimet, csak hogy érezze, nincs ellenemre a dolog. Még pár másodpercig így álltunk, aztán éreztem, hogy a lány szorítása enyhül, aztán egy puha puszit nyomott az arcomra, végül teljesen elengedett és hátrébb lépett. A friss, gyümölcs illat már nem volt olyan intenzív, ahogy elhúzódott tőlem. Egy pillanatra megszédültem, így megtámaszkodtam a falban, egészen közel a lányhoz.

- N-ne haragudj, Oppa, csak tényleg láttam, hogy rossz kedved van - magyarázta zavartan, elpirulva. - Tudod, ha nekem rossz kedvem van, anya mindig megölel és ad egy puszit, utána mindig jobb kedvem lesz, gondoltam, talán... Talán veled is sikerül - mosolyodott el aranyosan, amitől éreztem, hogy pír szökött az arcomra.

- Mondd meg anyukádnak, hogy nagyon jó módszere van - néztem a szemébe.

Erre Jun Hee felnevetett, a kezeit a szája elé tette illedelmesen, én pedig csak mosolyogtam rajta. Furcsa érzés volt, ahogy megnevettettem, azt hittem, hogy képtelen vagyok ilyenekre, de Jun Hee nevetése nagyon is valóságos volt, ami tényleg mosolyt csalt az arcomra. Mikor csendesedni látszott, felé pillantottam, de ő csak mereven bámult előre, a lépcső irányába. Összeráncoltam a szemöldökömet, aztán hátra fordultam, a szívem pedig ebben a pillanatban hatalmasat dobbant.

Egyenesen Kris szemeibe néztem. Nem tudtam azzal foglalkozni, hogy mennyire döbbent fejet vág, amint tekintetünk találkozott, azonnal az álom jutott eszembe. Olyan undor fogott el, mint talán még soha. Nem Kris-től undorodtam, szó sincs erről. Sokkal inkább a tény, hogy ilyet álmodtam a legjobb barátommal, hogy ilyen szinten megaláztam tudat alatt, mint férfi, hihetetlen módon összezavart. Undorodtam már csak attól is, hogy ilyenekre gondolok vele kapcsolatban, kissé talán meg is szántam, de egy pillanatnál tovább nem tartott a gondolat.

Nem bírtam tovább a szemébe nézni. Esküszöm, ha egy pillanattal tovább is néznem kellett volna, elbőgtem volna magam. Így inkább megfogtam Jun Hee könyökét, majd bevezettem az osztályterembe, de még véletlenül sem fordultam hátra. Olyan erősen éreztem a tekintetét a hátamba fúródni, mintha kést döfött volna belém. Egyértelműen nem érthette a helyzetet, de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Megijedtem... Össze voltam zavarodva. Egyszerűen csal féltem tőle, hogyha a szemembe néz, mindent kiolvas belőle. Soha nem akarnám, hogy megtudja, mit álmodtam, biztos voltam benne, hogy szóba sem állna velem többet. 

Ezt pedig olyan biztosra állítottam, mint kevés dolgot az életemben.

***

Délután a leckéim felett ültem, de mint a mai nap már sokszor, most sem tudtam koncentrálni. Frusztráltan sóhajtottam egyet, majd ledobtam a ceruzát a füzetemre és megmasszíroztam a homlokomat. Képtelen voltam bármire is odafigyelni, a gondolataim folyamatosan egy ember körül cikáztak, az pedig egyáltalán nem meglepő módon, Kris volt.

Ebédszünetben megkeresett, viszont amint én megláttam, megdermedtem, mint egy szobor. Elém állt, elhadart nekem valamit, de én egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy mit akart. Csakis bámultam az arcát, azt az ajkat, ami álmomban engem csókolt... Több nem is kellett nekem, úgy menekültem el a közeléből, mintha üldöztek volna. Bepánikoltam. Mindenkivel előfordult már, nem?

Már majdnem káromkodtam is, mikor meghallottam, hogy csengettek. Teljesen megdöbbentem, elvégre, hozzánk senki nem járt, esetleg néha a futár szokott csengetni, mikor anyám rendel magának valamit, de azt mindig előre közölte velem. Most nem szólt, ő pedig teljesen biztos, hogy nem fog ajtót nyitni, az mindig is az én feladatom volt.

Még egyszer csöngettek, így gyorsan lerohantam a lépcsőn, majdnem el is estem, de nem akartam megvárakoztatni azt a valakit, bárki is legyen az. Mikor az ajtóhoz értem, az előszobában lévő tükörben kicsit megigazítottam magamon a felsőmet és a hajamat, viszont ezt már nem a vendég miatt, inkább csak azért, hogy jobban érezzem magam. Végül az ajtóhoz léptem, majd kinyitottam, és amint felfogtam, hogy ki állt az ajtóban, az a kis műmosoly is, amit magamra erőltettem, úgy hervadt le az arcomról, mintha ott sem lett volna.

A váratlan látogató Wu Yi Fan volt...

(Öhm, nem nagyon merek mit mondani... :'D

Remélem, azért tetszett, most nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy ezúttal mit gondoltok, elsősorban Taóról, aztán Jun Hee-ről. ^^

Nem is tudok mást írni, természetesen várom a kérdéseteket, ha valami nem világos. :3

A véleményeknek is nagyon örülnék, ha ide írjátok, ha Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)