Extra ~ 2. fejezet - SuLay

Extra ~ 2. fejezet – SuLay

Lay POV

Mikor végzős lettem, egy cseppet sem számítottam arra, hogy új osztálytársunk lesz. Elvégre, ki az a hülye, aki az utolsó évben vált iskolát? Én biztos nem tenném meg, hiszen ha már jobb esetben négy évig együtt voltál egy közösséggel, összebarátkoztatok és megszoktátok egymást, elég nehéz lehet onnan kiválni. Meg aztán, itt már mindenkinek meg volt a fizetett helye, pontosan tudtuk, hogy ki miben a jó, milyen tanuló vagy hogy mit szeret csinálni. Ismertük egymást, és furcsa volt, hogy ebbe a megszokott közegbe most belecsöppen majd egy új ember. Egy idegen, akit be kell fogadnunk, hiszen mást nem tudtunk ez ellen tenni. Ugyan az új srác – mint kiderült –, nem az első naptól fog velünk járni, mert még el kell intézni valami papírokat. Az osztályfőnökünk mégis úgy beszélt róla, mintha már itt lenne. Egyáltalán nem általánosan beszélt róla, hanem mintha ő lenne a Mindenható, kissé idegesítő is volt, hogy mikor kérdeztünk róla, ő egyből ideges lett, és minden szavát megválogatta. Komolyan nem értettem, hogy miért kellett ilyen nagy feneket keríteni ennek az új gyereknek. Ebből kifolyólag már alapból volt bennem egy kis negatív érzelem felé. Ugyan soha nem voltam egy előítéletes típus, szerettem barátkozni az emberekkel, és nem külső alapján ítélni, úgy éreztem, hogy ez az új srác még sok vizet fog még zavarni. És ahogy gondoltam, nem is tévedtem akkorát…

Kim JoonMyun maga volt a megtestesült tökéletesség. Mármint, nem kinézetre, vagy valami, hanem mindenki szemében. Udvarias volt, végtelenül kedves és illedelmes, mindig tudta, hogy mit kell mondania vagy tennie, egyszerűen… Tökéletes volt. Az összes tanár dicsérte és imádta, mindig őt hozták fel példának, ha valaki nem úgy viselkedett, ahogyan kellett. Ami pedig a legjobban idegesített, hogy mindezt úgy csinálta, hogy egyáltalán nem látszott rajta, hogy csak jó pofizásból csinálta. Mintha valójában érdekelte volna a tanárok hogyléte, vagy az osztálytársai érdeklődése. Bár amennyit tudtam Suhóról – ahogy inkább becézte magát –, az annyiban kifúlt, hogy gazdag családból származik és az apja valami cég igazgatója. Nem mintha, annyira érdekelt volna, egyszerűen csak furcsa volt, hogy egy ilyen gazdag kölyök mit keres ebben a suliban, de azt mondta, hogy itt jobbnak vélte az édesapja az oktatást. Hát, nekem aztán édes mindegy volt, így bár elfogadtam, hogy egy osztályba fogunk járni, valamiért mégis bökte a csőröm a jelenléte, de inkább nem is vettem róla tudomást. Ez pedig hosszú hónapokig működött is. Végignéztem, ahogy Suhónak egyre nagyobb lett a rajongótábora, köszönhetően a nevének és a jó beszélőkéjének, bár ezt csak a pletykákból hallottam, én soha, egyetlen szót sem váltottam vele. De tényleg hihetetlen volt, hogy ilyen rövid idő leforgása alatt a suli legnagyobb csábítója lett. Mindenki megismerte őt, rengeteg barátja lett, állandóan lányokkal volt körülvéve és rengetegen keresték fel nap, mint nap. Nem értettem, mégis mi olyan különleges benne, így ki akartam deríteni a titkát…

Akkoriban kaptunk ismét egy új osztálytársat, éppen a félévi vizsgák után. Inkább már nem mondtam erre semmit, hiszen ez egy még hülyébb ötlet volt, de mint megtudtam, Kris eddig Kanadában élt az édesanyjával. Meglepő módon, egész jóba lettünk a sráccal, pedig eleinte nagyon ijesztőnek tűnt. Igaz, hogy baromi helyes volt, tudtam, hogy semmi esélyem nála, hiszen egy ilyen jó pasi után biztos bomlottak a lányok. Csak ahogy telt az idő, azt vettem észre magamon, hogy egyre többet figyeltem Suhót. Tudni akartam a titkát, hogy mi olyan különleges benne és miért kedveli mindenki. Irigy is voltam a lányokra, amiért nyíltan körülrajongták és flörtöltek vele, aztán mikor egy-kettővel csókolózni is láttam, az eléggé kiverte nálam a biztosítékot. Valamiért… Fura érzéseim lettek vele kapcsolatban, de bemagyaráztam magamnak, hogy ez még semmit nem jelent, egyszerűen csak túl sokat figyeltem. Igaz, még magamnak sem hittem el, hogy ennyi lenne, főleg, amikor egyik reggel merevedéssel ébredtem egy olyan álom után, amiben én és Suho… Villámként hasított belém a felismerés, hogy nyakig belé zúgtam. Férfiasan bevallom, bőgtem. És bár egyáltalán nem voltam az a fajta, aki csak úgy elsírta magát, képtelennek tartottam, hogy pont ő legyen az, akit a szívem választott. Hiszen annyi helyes srác szaladgált még akár a suliban is! Miért pont Suho kell nekem? Oké, helyes volt, hiszen… Hiszen az volt, ebben nem volt mit megvitatni, de alig ismertem. Hogyan szerethettem pont belé?

Nem mintha, számított volna, hogy hogyan érzek Suho iránt… Az életem folyt tovább, mintha mi sem történt volna, bár nagyon nehéz volt úgy viselkednem, hogy ne legyen túl feltűnő, odáig vagyok érte. Azokban az időkben nagy ívben elkerültem, ha egészen véletlenül a tekintetünk találkozott is, azonnal elkaptam a pillantásom, majd mélyen elvörösödtem, de hát, kit érdekel? Úgyis teljesen mindegy, semmi esélyem nincs nála, állandóan a lányoknak teszi a szépet. Legalábbis, így gondoltam akkor… Meg aztán, úgy voltam vele, hogy Suho úgysem majd azt fogja figyelni, hogy én mit művelek azután, hogy ránéztem. Én lennék az utolsó ember, akivel szóba állna, hiszen én voltam az osztály különce. Ugyan beszéltek velem és volt egy-két haverom is, valahogy éreztem, hogy megtartják tőlem a két lépés távolságot. Soha nem értettem, hogy miért, bár volt gyanúm rá, hogy talán azért, mert meleg vagyok. De ezt ők nem tudhatják, hiszen senkinek nem mondtam el, egyedül Kris-nek, de mint kiderült, ő is az, szóval nem hittem volna, hogy továbbadta a titkomat. Meg aztán, mindig is különcnek számítottam. Éppen ezért, nulla esélyt láttam arra, hogy én valaha is összejöjjek Suhóval.

Emlékszem, pár héttel később, az egyik szünetben, kimentem a mosdóba. Szerencsémre senki nem volt bent, így nyugodtan elvégezhettem a dolgomat. Nem arról volt szó, hogy szégyenlős voltam, egyszerűen csak frusztrált, hogy miközben végeztem a dolgom, bámulnak. Így megnyugodva álltam a piszoár elé. Pár másodperccel később viszont újra nyílt a mosdó ajtaja, de szerencsére akkora már végeztem. Ám mikor megfordultam és szembetaláltam magam egy lágyan mosolygó Suhóval, a szívem hatalmasat dobbant. Csak lefagyva álltam vele szemben, bámultam a csillogó szemeibe, néztem azt a rohadt vonzó arcát, a gyönyörű ajkait, és… Legszívesebben megcsókoltam volna. De amint leesett, hogy mégis miken gondolkodok, azonnal elvörösödtem, így lehajtott fejjel a kézmosóhoz igyekeztem, majd megnyitottam a csapot, hogy a kínos csendet egy kicsit megtörje a víz csobogó hangja. Nem hallottam ezen kívül semmit, meg sem tudtam moccanni, annyira az előbbi sok hatása alatt voltam. Tényleg azt gondoltam, hogy meg akarom csókolni? Nem vagyok normális… Talán még meg is ütött volna, bár nem úgy ismertem meg, mint aki verekedős, de azért… Ha nem lennék meleg, és engem megcsókolna egy pasi, biztos, hogy én is megütném. De mivel az vagyok, csak örülni tudnék neki, szóval… Oké, Yixing, hülye vagy! Inkább a víz alá tettem a kezem, hogy végre kezet moshassak, mikor léptelket hallottam meg mögülem, így a tükörbe néztem, azon keresztül találkozott a pillantásom Suhóéval.

- Járnál velem? – kérdezte komolyan, mire egy pillanatra még a szívverésem is leállt, hogy aztán rájöjjek, biztosan csak poénkodik, így erőtlenül elkezdtem nevetni.
- Haha, jó vicc volt, Suho – kacarásztam abszolút átlátszóan, hiszen közben remegett minden egyes végtagom. – Már… Már majd-majdnem elhittem, t-tényleg…
- Nem vicc volt – mondta egy szórakozott mosollyal, én meg képtelen voltam elhinni, amit hallottam, így azonnal megfordultam.
- Tessék? – kérdeztem vissza, mert hát nem lehettem ilyen mázlista.
- Lennél a pasim? – kérdezte újból, immár előttem állva, én meg csak letaglózva bámultam a szemeibe, keresve bennük bármiféle hazugságot vagy komolytalanságot.
- Én… – kezdtem bele tétován, tekintetem pedig akaratlanul is az ajkaira siklott, amiért jól megpofoztam volna magam. – Honnan tudhatnám, hogy nem csak szórakozol?
- Ezt könnyen bebizonyíthatom – mosolyodott el sármosan, amitől majdnem halmazállapotot váltottam.

A következő pillanatban viszont ajkait az enyémre tapasztotta, ami olyan váratlanul ért, hogy meg kellett kapaszkodjak Suho felsőjébe, nehogy ott essek össze. Annyira… Puha és meleg volt az ajka. Ahogy lágyan, mégis kellő határozottsággal kóstolgatta az ajkaimat, azonnal elvette az eszemet. Mindaz, amiért hónapokig epekedtem, egyszerre csak az ölembe hullott, én pedig még csak reagálni sem tudtam, de hiszen… Annyira képtelennek tűnt, hogy pont Suho, és hogy ő is szerelmes legyen belém, vagy egyáltalán az, hogy meleg. Hiszen eddig mindig csajokkal láttam. Végül mindent kisöpört a fejemből a csípőmre sikló kezei, amikkel gyengéden a mosdónak nyomott, míg ő közelebb lépett hozzám, így teljesen hozzám simult odalent. Akaratlanul is belesóhajtottam a csókunkba, így nyelvét azonnal megéreztem a számban. Akkor boldog voltam. Belementem egy olyan kapcsolatba, ami egyáltalán nem volt könnyű és zökkenőmentes, mint gondoltam. Rengetegszer a pokolba kívántam, mégis, abban a pillanatban mindennél jobbnak tűnt, hiszen megcsókolt az a személy, akibe tiszta szívemből szerelmes voltam.

Az volt az első csókom…



Suho POV

Egyáltalán nem volt könnyű úgy viselkedni, mint ahogy elvárták tőled. Igaz, hogy az idő haladtával egyre könnyebb lett, de utáltam, annak ellenére, hogy egészen kiskoromtól kezdve belém nevelték ezt a viselkedést. Apám vérbeli üzletember volt, egy profi vállalatigazgató, így nem engedte meg, hogy bármiféle hiba csússzon az életébe. Éppen ezért, már engem is tudatosan arra nevelt, hogy egyszer majd át fogom tőle venni a céget, ha elég idős leszek hozzá. Ugyan fiatalabb koromban ez még nagyon jónak tűnt, úgy éreztem, milyen menő apám van, és hogy ezzel felvághatok majd a barátaim előtt, mostanra már tisztában voltam azzal, hogy ezzel örökre magához láncolt apám. Nem mondhattam nemet egyetlen kérésére sem, mindig pincsiként ugrottam a kéréseire és azt tettem, amit ő mondott. Úgy nevelt fel, mint egy rabszolgát, nem pedig úgy, mint a fiát. Ugyan mindig meghallgatott és tanácsokkal látott el, mégis rideg volt és soha nem dicsért. Éreztem rajta, hogy nem szeret eléggé, de hát, nem én tehettem róla, hogy egyedül kellett, hogy felneveljen. Édesanyám meghalt egy repülőbalesetben, mikor csak pár éves voltam, így rákényszerült apám, hogy egyedül neveljen fel. Na, nem mintha foglalkozott volna velem, ugyan úgy dolgozott, mint eddig, voltaképpen a ház alkalmazottai neveltek fel, valahogy mégis… Olyan lettem, mint apám. Legalábbis, tényleg mindenben eleget tettem a kérésének. Soha nem ellenszegültem vele, még akkor sem, mikor kicsit sem tetszett az, amit meg kellett csinálnom. De ha az az ember mond neked valamit, aki valamennyire is számít neked, megteszed… Mégiscsak az apám volt. 

Habár nem tetszett sok olyan dolog, amit ő szervezett vagy mondott, mindig ott voltam mellette és teljesítettem, amit kért. Egyszerűen így nevelt, és bár pontosan tudtam, hogy lassan olyan leszek, mint egy rabszolga, nem zavart. A suliban senki nem tudott arról, hogy otthon mi a helyzet. Mindenkivel kedves voltam, ahogy apám akarta, a tanároknak tettem a szépet, a lányok után szaladtam, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Ezek a dolgok pedig az évek alatt annyira beleivódtak a mindennapjaimba, hogy már kicsit sem esett nehezemre ezeknek a dolgoknak a kivitelezése. Tizenkilenc évesen beletörődtem abba, hogy át fogom venni apám cégét, és úgy is voltam vele, hogy nem lesz azért ennyire rossz, mint ahogy hittem. Igaz, hogy elég sokat kell majd dolgoznom, de gazdag leszek, híres, szóval más nem nagyon számított. Ugyan azt is tudtam, hogy ahhoz, hogy átvegyem a cég irányítását, először feleségül kell vennem valakit, úgy gondoltam, ezt szerelem nélkül is meg lehet tenni. Elvégre, melyik épeszű nő akar maga mellé egy olyan férjet, aki szinte éjjel-nappal dolgozik, és csak a munkájának él? Mert én biztosan nem. Így arra gondoltam, hogy majd később, ha esedékes lesz, egy érdekházasságot fogok kötni. Nem lesz időm a szerelemre… Mindaddig ezt gondoltam, míg rá nem jöttem, hogy biszex vagyok. Mivel rengeteg nő fordult már meg az ágyamban, egyszerűen meguntam őket. Valami izgalmasat akartam, ezért elkezdtem fantáziálgatni pasikról. Aztán volt, mikor egy-kettő nálam maradt éjszakára is. Sokkal másabb volt, mint csajokkal, így élveztem, és egyre biztosabb voltam abban, hogy nekem pasi kell. Ugyan a szerelem fogalmát messziről nem tudtam még akkor sem, de nem is érdekelt.

Mindaddig, míg fel nem tűnt egy osztálytársam. Akkor már lassan fél éve volt, hogy új iskolába kerültem. Azzal ellentétben, hogy azt mondtam, apám szerint itt jobb az oktatás, egyáltalán nem ez volt az igazi ok. Csak a korábbi sulimban volt, hogy egy-két srác besikerült egy éjszakára és szerették volna, ha több is lenne, ám nyilván nem engedhettem ezt meg. Így megbeszéltem apámmal, hogy másik iskolába szeretnék járni, és mivel annyira nem érdekelte a dolog, belement, nem kérdezett, bár remekül a szemébe tudtam volna hazudni. Más ember voltam apámmal szemben, egyedül és az iskolában. Létrejött egy olyan személyiségem, aki mindenki előtt megjátszotta magát, mégis, az évek rutinjai olyan tökéletesre fejlesztették ezt a bájolgást, hogy teljesen természetesnek tűnt. De mivel ez nem én voltam, inkább kitaláltam magamnak a Suho becenevet, így szerencsére ezen kezdtek el hívni. Sokkal jobban tetszett, ha már „maszkot” viseltem, a nevem se legyen eredeti. Valahogy mégsem éreztem, hogy ez rossz lenne. A rám osztott szerepet tökéletes végeztem, kedves voltam mindenkivel, szimpatikus voltam a tanároknak és mindenkivel el tudtam beszélgetni. Valójában, annyira nem volt olyan nagy különbség Suho és JoonMyun között, mégis… De visszatérve az eredeti témához.

Jól elvoltam a lányokkal, habár tudtam, hogy egyik sem nagyon kelti fel az érdeklődésem, volt, mikor megcsókoltam egyet-kettőt, hogy híre menjen a suliban. Mert tény, hogy kedves voltam, úgymond a kapcsolatokhoz teljesen máshogy álltam. Inkább az egy éjszakás típus voltam, hiszen már előre felkészítettem magam arra, aki majd leszek. És ott nem lesz időm a partneremmel törődni, bármennyire is szerettem volna. Mégis, hogy ennyire untattak a lányok, megfigyeltem az osztálytársaimat, a szemem pedig megakadt egy vörös hajú srácon. Ő is engem figyelt, aztán mikor a tekintetünk találkozott, ő azonnal elkapta rólam szép szemeit, majd mélyen elvörösödött. Azonnal elmosolyodtam, hiszen ismertem már ezt… A srác totálisan belém zúgott, ez pedig valahogy kellemes érzéssel töltött el, mégsem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet a kelleténél. Csak egy srác… Ám ez a srác csak nem hagyott nyugodni. Egyre jobban érdekelt az, hogy mégis miért szeretett belém? Nem is ismert engem, fogalma sincs, hogy ki vagyok, én még a nevét sem tudom, akkor… Hogyan szerethetett belém? Ilyen könnyen szerelembe esne? Mennyire naiv… Nem akartam tőle semmit. Ugyan nagyon gyönyörű volt, és szívesen láttam volna magam alatt, tisztában voltam vele, hogy egy osztálytárssal nem lenne könnyű ezt kivitelezni. Egyrészt nekem is elég kényelmetlen lenne, meg aztán, azt sem akartam, hogy ő érezze magát rosszul. Mert bár nem érdekeltek a partnereim ilyen szinten, mégis tiszteltem azért őket valamennyire. Másfelől, meg akartam tudni, hogy miért szeretett belém. Szerelmes volt, tisztán látszott rajta, de nem tudtam megérteni ezt az érzést. Tudni akartam, hogy képes ezt érezni egy olyasvalaki iránt, akit nem is ismert.

Így nem bírtam magammal. Eltelt pár hét, én pedig egyre többet figyeltem a kis vöröst, és mivel a neve sehogy sem ugrott be, gondolataimban Lay-nek neveztem el. Valahogy illett hozzá, és egészen megkedveltem, annak ellenére, hogy soha nem váltottunk egymással egy szót sem. Egyre jobban érdekelt a hangja, az, hogy rám nézzen, hogy megcsókolhassam és hogy vele lehessek. Fura érzések voltak ezek, de éreztem, hogy ő más, de nem rossz értelemben. Nem akartam bemocskolni, de mikor utánamentem a mosdóba, ő pedig rémült tekintetét az enyémbe fúrta… Tudtam, hogy kell nekem. Annyira ártatlan és naiv volt, csak úgy sütött belőle a szűziesség, ami mindennél jobban tetszett. Túl jó volt hozzám, és egyszerűen bűnnek éreztem a csókjait, de… Mindenkiénél édesebb és tökéletesebb volt. Úgy éreztem, soha nem elég belőle, de mikor túl heves lettem, és kezeim is a csípője helyett a fenekét markolták, bizonytalanul eltolt magától, én pedig leálltam, majd kérdőn a szemeibe néztem.

- Nem túl gyors ez egy kicsit? – kérdezte elpirulva, beharapva az ajkait, ami annyira aranyos volt, hogy szívem szerint agyon ölelgettem volna, bármennyire is volt megdöbbentő volt a gondolat.
- Persze, sajnálom – húzódtam el tőle, majd megköszörültem a torkom. – Nos, Kim JoonMyun vagyok, de szólíts inkább csak Suhónak.
- Nagyon jól tudom, hogy ki vagy – mosolyodott el, amit viszonoztam, ám be nem mutatkozott, mint ahogy vártam. – Mondd csak, Suho… Miért pont én? Mármint, t-tetszem neked?

Annyira naiv vagy, Lay! Kedvem lett volna megrángatni és elmondani neki, hogy az élet nem egy szivárvány, amin unikornisokkal lovagolunk, hanem egy fekete-fehér maszlag, és inkább hasonlít egy jól megkent szaros kenyérhez. Mégis inkább csak elmosolyodtam ezen az ártatlan kérdésen, majd derekánál fogva magamhoz húztam egy lágy ölelésre. Ő azonnal belesimult a karjaimba, míg én egy puszit nyomtam a feje búbjára. Undorítóan viselkedtem, de akkor még nem érdekelt.

- Persze, hogy tetszel, Lay – mosolyodtam el, mire ő meglepetten kapta rám a tekintetét.
- Yixing vagyok – pislogott nagyokat. – Zhang YiXing.
- Hát persze – mosolyogtam tovább, majd végigsimítottam puha arcán. – Nem bánod, ha én Lay-nek szólítalak ezentúl?
- Nem, persze, hogy nem – rázta a fejét aranyosan, majd kissé elhúzódott tőlem. – Neked is van egy beceneved és nekem is, ez így teljesen olyan, mint egy couple név!

Annyira ártatlan vagy, Yixing!

***

Teltek-múltak a hetek, lassan pedig elérkeztünk a májushoz. Nem gondoltam volna, hogy ennyit változik majd az életem pár hónap leforgása alatt. Ugyan Yixinggel voltak nehézségeink, főleg az elején, de mégis kitartottunk egymás mellett. Nem gondoltam volna, de rövid időn belül ellopta a szívemet. Az ő ártatlan, aranyos, naiv gondolkodása szöges ellentéte volt az én pesszimista, borúlátó személyiségemnek, de valahogy mégis így egészítettük ki egymást. Az idő elteltével pedig rájöttem, hogy Lay-ben sokkal több van, mint amennyit megmutatott magából. Nem nyílt meg könnyen, sokáig tartott, míg megbízott bennem, pedig azt hittem, nagyon könnyű lesz majd a bizalmába férkőznöm. Igazából, nem akartam vele összejönni, hiszen mikor rákérdeztem, egyáltalán nem gondoltam komolyan. Nem voltam belé szerelmes, nem akartam tőle semmi komolyat, csak… Úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy az ágyamban lássam. Undorítóan viselkedtem, tisztában voltam vele, de azóta sokat változtam. Tényleg szerelmes lettem Yixingbe, de sokszor nem tudtam kellőképpen éreztetni vele, ezért pedig elég sok vitánk volt. Tudtam, hogy neki én vagyok az első kapcsolata, és hogy egyáltalán nem így képzelte el a dolgot, nem tudtam változtatni. Habár mellette az igazi JoonMyun lehettem, Suho nem tűnhetett el csak úgy. Hiszen tizenkilenc évig velem volt, belém nevelték azt a viselkedést, szinte a részemmé vált, ez pedig nagyon elszakított minket egymástól Lay-el.

Sokszor volt olyan, hogy azt hazudtam neki, mennem kell a könyvtárba vagy apámnak segíteni, holott csak a haverjaim meghívtak szórakozni egy kicsit. És nem arról volt szó, hogy szégyelltem volna Yixinget, mert egyáltalán, csupán nem akartam elvinni, hiszen akkor nem JoonMyun voltam, hanem Suho. Suho, aki nem törődik mással, csak a hírnevével és azzal, hogy tökéletesen játssza a neki kiszabott szerepet. Volt, hogy meglátott engem, de mindig kimagyaráztam magam, hiszen szerettem őt. Ő pedig megbocsátott nekem, annak ellenére, hogy nagyon kiborult. Arra is volt példa, hogy megcsaltam őt. De hát, ha eltoltam volna azokat a lányokat, akik lesmároltak, mégis mi jutott volna apám fülébe? Hogy magyaráztam volna meg neki? Törődnöm kellett azzal, hogy a tökéletes álcám fent maradjon, így tűrtem a lányok csókjait, abban reménykedve, hogy nem jut el Lay-hez a dolog. Ami persze soha nem sikerült. Tényleg sokat veszekedtünk és éreztem, hogy kicsit kihasználom Lay érzéseit, de tényleg nem volt könnyű változtatnom. Ő nem tudta azt, hogy nekem ezt kell csinálnom, senkinek nem mondtam el és neki sem terveztem, attól függetlenül, hogy együtt voltunk.

Addig így is gondoltam, míg Tao bulija előtt szakított velem. Akkor jöttem rá, hogy mit veszítettem el. Yixing csodálatos partner volt, tőle jobbat soha nem kívánhattam volna. Soha, semmivel nem bántott meg, de még egy rossz szót sem szólt rólam, pedig megtehette volna. Nem csalt meg, mindig én voltam neki az első, és tudtam, hogy képtelen lenne félrelépni bárkivel is. Ő volt az én szerencsém… Az én gyönyörű Yixingem, akivel kegyetlen módon bántam. Tudatosult bennem, hogy milyen sok fájdalmat okoztam neki, és mennyire erős, hogy ilyen sokáig kibírta. Akkor tudtam, hogy ha ismét magam mellett akarom tudni, változtatnom kell. Mind a viselkedésemen, mind azon, hogy nem hazudhatok neki tovább. Elmondtam neki az igazságot, és attól a naptól kezdve fokozatosan vetkőztem le magamról Suho szerepét. Ami sikerült is. A suliban egyre kevesebbet foglalkoztam a lányokkal, ahogy a kamubarátaimmal is, akik csak azért voltak velem, mert gazdag voltam. Ugyan nagyon furcsa volt, de mivel nem egy hirtelen folyamat volt, nem tűnt fel nagyon senkinek, így az utolsó egy hónapot nyugodtan tölthettem az iskolában az igaz barátaim, de legfőképp Yixing társaságában.

***

- JoonMyunnie, ha nem akarsz elkésni, ideje lenne felkelned – motyogta a mellkasomba álmos hangon párom, mire elmosolyodtam.
- Nem is tudom, hogy ki van még az álmok határán – adtam neki egy puszit, majd meztelen hátát kezdtem el simogatni, mire kirázta a hideg.
- De neked lesz előadásod, nem nekem – motyogta még mindig, közelebb húzódva hozzám.
- Ah, utálom azt a tárgyat, szerintem nem megyek be – döntöttem el, mire Lay megtámaszkodott a könyökein, majd a szemembe nézett.
- Be kell menned – mondta határozottan, mostanra fekete tincsei a szemébe hullottak, én pedig lágyan kisöpörtem őket onnan.
- És mégis miért? – mosolyogtam. – Máskor is ellógtam már.
- Jó, de most… Most be kell menned – nézett oldalra, egy halvány pírral az arcán, ami nagyon cuki volt.
- Itt valami huncutságot érzek – húztam magamra, így meztelen mellkasunk összesimult, így csókoltam rá az ajkaira, amit azonnal viszonzott is.
- Nincs itt semmi, csak szeretném, ha bemennél – támaszkodott meg felettem, de csípőnk szorosan egymásnak simult, ami éreztem, hogy kezd hatással lenni rám.
- Oké, bemegyek, ha nagyon szeretnéd, de akkor szállj le rólam, mert nem jutok el az egyetemig – haraptam be az ajkaim, mire egy csábos mosoly terült el az ajkain.

Ám annak ellenére, hogy azt hittem, majd szépen leszáll rólam, felült, fenekét pedig teljesen az ágyékomhoz nyomta, mire felsóhajtottam, majd reflexből a csípőjére markoltam. Meglepetten pislogtam a szép szemeibe, ám ő csak lehunyta szemeit, beharapta dús ajkait, majd lassú csípőmozgásba kezdett, ezzel az őrületbe kergetve engem. Elképzelni sem bírtam, hogy mégis miért volt ez neki jó, mikor az előbb még annyira erősködött, hogy mennem kellene, ha nem akarok elkésni. Most mégis itt ringatózik az ágyékomon, pontosan tudva, hogy ha felizgat, akkor abból nem lesz egy hamar egyetem. Hangos sóhajokkal élveztem minden egyes mozdulatát, mindaddig, míg le nem hajolt hozzám, majd ajkait megéreztem a sajátomén.

- Kaptál egy kis előleget abból, ami délután vár rád, miután hazaértél – vigyorgott aljasan életem szerelme, mire még pislogni is elfelejtettem, ő pedig szimplán kiröhögött. – Azért ennyire ne legyél meglepődve. Boldog első évfordulót, JoonMyun.
- Mi van? – nyögtem ki az első eszembe jutó kérdést, ami voltaképpen mind a két kijelentésére jó volt.
- Hm, semmi, menj csak szépen az előadásodra, már így is késésben vagy – nézett a szemembe, majd megpróbált rólam leszállni, ám én gyorsabb voltam.

Elkaptam a karját, majd egy határozott mozdulattal visszarántottam, aztán gyorsan magam alá fordítottam, két lába közé helyezkedve, ágyékomat a csípőjének nyomva, mire felnyögött.

- Szerintem egyikőnk sem akarja, hogy ma bemenjek arra az előadásra, nem igaz, Yixing? – vigyorodtam el ezúttal én gonoszan, majd löktem egyet csípőmmel.
- Aljas vagy, remélem, tudsz róla – mondta azonnal, miközben átkarolta a nyakam, és szőke tincseimbe túrt.
- Tudom, de így szeretsz – mosolyodtam el, majd egy csókba invitáltam.

Nem volt szükség arra, hogy ő is biztosítson erről, éreztem minden porcikájában, hogy így van…

Extra ~ 1. fejezet - BaekYeol

Extra ~ 1. fejezet – BaekYeol 

BaekHyun POV

Hogy én mennyire utáltam az angolt! Komolyan, soha nem értettem, hogy minek tanuljuk. Oké, világnyelv, és ha bárhová elmész, valószínűleg megértik – bár, erős gyanúm, hogy itt, Koreában senki nem értené meg –, és sok hasznodra lehet, de kérem szépen… Nem akarok kimenni külföldre, a tanárok meg állandóan azzal jönnek, hogy ha mégis. Egyszerűen utáltam. Nem értettem, hogy miért kellett az a sok igeidő, na meg, hogy mindenkit tegeztek, nem volt semmiféle formalitás náluk, ugyan úgy beszéltek egy idős ajummával, mint egy kisgyerekkel. A sok, bonyolult szóról ne is beszéljünk. Soha nem fogom tudni kimondani őket, nem is értem, a tanárunk hogy várhatja el tőlünk. A hátam közepére sem kívántam az egészet, így a tanár magyarázása helyett inkább elkezdtem bámulni valakit, aki az utóbbi időben nagyon felkeltette az érdeklődésem. Bár, kiét nem? Kim TaeYeon gyönyörű volt. Ő volt a suliban a legszebb lány, szinte minden fiú odavolt érte, ami nem véletlen. Okos volt, szép, ráadásul nagyon kedves is. Éppen ezért álmodoztam én is róla, hiszen úgy belé voltam esve, mint vak ló a gödörbe. Ugyan ezt soha nem merném bevallani neki. Biztosan nem tetszem neki, hiszen hozzá nem egy ilyen nyomi illik, mint én. De én mégis reménykedtem, hogy egyszer talán felfigyel rám és belém szeret. Haha, szép álom volt, BaekHyun, szállj le a földre! Így végül, nehéz szívvel, de levettem a szemem TaeYeonról, majd a füzetembe lestem, aztán jobb ötlet híján elkezdtem firkálgatni. Alig vártam már, hogy vége legyen az órának, minél előbb szabadulni akartam, de a percek csak nem teltek, én pedig már kínomban lefejeltem a padot és úgy szenvedtem. Az meg már csak rátett egy lapáttal a dologra, mikor ezt a tanár észre is vette.

- Byun BaekHyun! – kiabálta a nevem, mire azonnal felkaptam a fejem, majd ártatlanul pislogva néztem szembe angoltanárommal. – Elismételné, amit az előbb mondtam?
- Én… – néztem egyből oldalra, hátha ChanYeol segít nekem, ám csak vigyorogva pislogott rám, amiért bokán rúgtam.
- Áú, BaekHyun! – visított fel fájdalmában, mire az egész osztály nevetésben tört ki, a tanár meg csak vérben forgó szemekkel figyelt minket. – Ezt most miért?
- Mert szemét vagy – vágtam vissza, mire lebiggyesztette az ajkait. – Ne nézz így rám, utállak!
- Baekkie, ugyan, tudom, hogy szeretsz – hízelgett nekem, de csak felhúztam az orrom, jelezve, hogy vérig vagyok sértve.
- Hagyj békén – morogtam, ám mielőtt válaszolhatott volna, a tanár közbevágott.
- Elegem van belőletek – fenyegetett meg az ujjaival. – Ti ketten, állandóan zavarjátok az órámat! Nem lehet tőletek tanítani, kabarét csináltok és elvonjátok mások figyelmét is. Ma büntetésben lesztek, órák után jelentkezzetek nálam!

Azzal, mintha mi sem történt volna, folytatta az órát, én meg már csak azért is megrúgtam még egyszer ChanYeolt, jelezve, hogy még dühösebb vagyok rá. Oké, nyilván nem az ő hibája volt, de akkor is segíthetett volna! Én mindig súgok neki, ha a tanár kérdez, erre ez a szerencsétlen csak vigyorog rám, mint aki beszívott. Dühös voltam, legszívesebben hisztiztem és tomboltam volna, amiért már megint miatta vagyunk elzáráson, de annyi jó volt ebben, hogy legalább vele megyek. Mert egyedül baromi unalmas lenne. Nem mintha, valaha lettem volna egyedül elzáráson. Mindig miatta kerültem bajba, de már a szüleim fel sem veszik, mikor egy-egy tanár, esetleg maga az igazgató felhívja őket, hogy megint balhéztunk. Hiszen ChanYeollal azóta barátok vagyunk, mióta nagyjából az eszemet tudtam. A szomszédunkban laktak, és mivel egyidősök vagyunk, valamint a szüleink is jóban voltak, így hamar összebarátkoztunk. Nyilván voltak kisebb-nagyobb vitáink, de mindig túlléptünk rajtuk, hiszen ezért voltunk legjobb barátok. Igazából, nélküle nem sokra mennék, de ezt soha nem vallanám be neki, hiszen utána évekig ezzel cikizne. Néha nem is értem, miért vagyok a barátja, de mikor olyan jól el tudunk hülyülni, mindig rájövök.

A nagy gondolkodásomba észre sem vettem, hogy kicsöngettek, csak akkor, mikor Yeol megbökte az arcomat, amit tudja, hogy nagyon utálok. Reflexből elcsaptam a kezét, majd bosszúsan néztem rá. Ő nagy, kiskutyaszemekkel bámult rám, mire nem bírtam tovább, elnevettem magam, hiszen bármilyen régóta ismertem őt, ezzel még mindig meg tudott hatni.

- Már azt hittem, örökké haragudni fogsz – vigyorodott el ő is, majd felkapta a táskáját, és várakozóan rám nézett.
- Tudod, hogy milyen vagyok – rántottam meg a vállam, majd én is összepakoltam. – De már megint miattad vagyunk büntetésben, remélem, tudod.
- Hé, miért? – háborodott fel, majd megtartotta nekem az ajtót és előreengedett. – Te rúgtál bokán.
- Igen, mert nem segítettél – vágtam rá azonnal.
- Honnan tudtam volna, hogy kell segítség? – kérdezte, mintha tényleg fogalma sem lett volna róla, hogy miért sértődtem meg.

- ChanYeol – álltam meg, majd felnéztem rá, miközben ő bambán pislogott le rám. – Ugye tudod, hogy anyukádék el fognak tiltani tőlem?
- Nem baj, majd átmászok az ablakon – villantotta ki hófehér fogait.
- Nem lenne egyszerűbb elmondani nekik, hogy te vagy a hibás? – hajtottam le a fejem. – Néha már át sem merek menni hozzátok, mert azt hiszik, hogy mindig én viszlek bele a rosszba, holott nem is igaz.
- Baekkie, ne aggódj – emelte fel a fejem az államnál fogva, majd a szemembe nézett. – Anyuék tudják, hogy nem vagy te rossz. Ahogyan én is.
- Aish, hülye! – löktem meg nevetve, éppen akkor, mikor TaeYeon elsétált mellettünk.

Számomra pedig akkor megszűnt minden. Láttam, hogy érdeklődve nézett felénk, aztán mikor tekintetünk találkozott, ő gyorsan lekapta rólam pillantását, majd sietett tovább az ebédlőbe. Csak tátott szájjal bámultam utána, hiszen el sem hittem, hogy ő most tényleg rám nézett. Rám, aki egy kis senki hozzá képest. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, majd indultam tovább az ebédlő felé, szinte el is felejtve, hogy az előbb még meg akartam verni barátomat. Ő csak csendben követett engem, de nem is foglalkoztam vele többet, jobban lekötött az, hogy talán van esélyem TaeYeonnál. Vigyorogva beálltam a sorba, Chan pedig mögém, bár nem néztem hátra, de biztos voltam benne, egyszerűn éreztem a jelenlétét. Szemeim automatikusan keresték meg azt az asztalt, ahol TaeYeon szokott ülni a barátnőivel, és mikor megtaláltam, legnagyobb meglepetésemre engem nézett. Tekintetünk találkozott, ám én annyira meglepődtem, hogy azonnal elkaptam a pillantásomat róla. Ez most tényleg lehetséges? Vajon tetszenék neki? Én? Több száz srácból pont én kellenék neki? De mi van, ha nem is engem nézett? Bár, egyenesen a szemembe bámult, ráadásul a folyóson is figyelt, de azonnal elkapta a tekintetét. Ez jelent valamit, nem? Tetszenék neki? Lehetséges? Annyira elbambultam, hogy arra eszméltem, Chan meglök hátulról, így azonnal megindultam, hogy megkaphassam az ebédemet, amit aztán teljes sokkban tettem le egy üres asztalhoz. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy talán van esélyem nála. Hiszen ő annyira szép volt! Én meg csak… Egy átlagos srác voltam. Azt sem tudom, mit mondanék neki, ha találkoznánk. Nem tudok lányokkal beszélgetni, azonnal zavarba jövök és elvörösödöm. Nem vagyok erre a tulajdonságomra büszke, de fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt kikerülni.

- Tetszik neked TaeYeon? – hallottam meg magam mellől a kérdést, mire majdnem le is estem a székről, annyira meglepődtem.
- M-mi? – hebegtem egyből, majd akaratlanul is a lány felé néztem. – Nem, persze, hogy nem… Elvégre, miért is tetszene? Ő… Ő TaeYeon. A legszebb lány a suliban.
- Te totálisan bele vagyok zúgva – kuncogott fel barátom, mire éreztem, hogy enyhe pír szökött az arcomra.
- Nem vagyok – tagadtam le, majd inkább az ebédembe temetkeztem.
- Miért nem hívod el randira? – érdeklődött, mire azonnal kiköptem a levesemet, erre persze ChanYeol hangosan felnevetett, én meg még jobban égtem, mint eddig.

- Annyira utállak – morogtam neki, miközben a számat törölgettem. – Hogy hívhatnám el randira? Úgysem jönne el…
- Miből gondolod? – támaszkodott meg a padon könyökével, majd állát a tenyerébe tette. – Ő csak egy lány.
- Ő nem csak egy lány! – csattantam fel, majd Yeol szemeibe néztem. – Ő TaeYeon. A legszebb, legkedvesebb és legaranyosabb lány, akivel valaha találkoztam.
- De akkor is csak egy lány – rántotta meg a vállát hetykén. – Nincs különbség.
- Szerinted… Nem szép? – döbbentem le.
- Hm… – gondolkodott el egy pillanatra, de nem nézett a lányok padja felé. – Szép.

- Akkor hívd el randira te – vágtam rá, mire meglepődött.
- De hát te vagy belé szerelmes – nézett rám összezavarodottan.
- Nem mindegy? – kérdeztem hevesen, aztán inkább ettem tovább a levesem. – Nekem úgysem jön össze semmi, soha nem lesz a barátnőm TaeYeon, nem is érdeklem őt, te pedig el mered őt hívni. Szóval, nyugodtan.
- Baek – sóhajtott egy mélyet, majd a combomra tette a kezét és kissé megszorította. – Ha nem érdekelnéd őt, nem bámulna folyamatosan minket, vagyis téged. Bízz már magadban. Semmi baj veled, helyes vagy, gondolom, kedves és biztos vagyok benne, hogy jól el tudtok majd beszélgetni. Úgyhogy emeld meg a szép hátsód és hívd el randira.
- De… – kezdtem volna bele, ám ő felrántott, majd elkezdett lökdösni.
- Menj! – vigyorgott felém, én meg csak álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség.

Végül csak óvatosan visszanéztem Yeolra, aki feltartotta két hüvelykujját, jelezve, hogy ügyes leszek, ám én cseppet sem bíztam annyira magamban, mint ő bennem. Aztán visszanéztem TaeYeonék padja felé, de ezúttal nem figyelt engem, amitől nyeltem egy kisebbet. Rendben van, odamegyek és elhívom hétvégén randira. Férfi vagyok, meg tudom csinálni, hiszen tetszem neki. Nagy nehezen rávettem a lábaimat, hogy elinduljanak, ám nem is tudtam, hogy milyen nagy fájdalmat okozok ezzel valakinek.

***

Még aznap este sem hittem el, hogy tényleg megtörtént. Elhívtam randira, ő pedig igent mondott. Annyira ledöbbentett, hogy miután elhabogtam neki, hogy mit szeretnék, ő pedig igent mondott, vissza kellett kérdeznem. Azt mondta, nagyon szívesen találkozik velem. Azt hittem, ott vetem magam a nyakába, de az már nagyon gáz lett volna, így csak utána ugrottam Chan nyakába. Letöltöttük a délutáni büntetést, ahol alig bírtam magammal, hogy csak úgy random ne kezdjek el vihogni vagy énekelni, de csak letelt az az egy óra, így jöhettünk haza. A kapuban elváltunk egymástól, de megbeszéltük, hogy átmegyek hozzájuk, hiszen meg kell beszélnünk a randi részleteit. Meg aztán ChanYeol sokkal tapasztaltabb volt ilyen téren, elég sok lány próbálkozott már be nála, sokkal el is ment randizni, de egyikkel sem jött össze utána, amit soha nem értettem, de hát, az ő dolga. Én a két kezemet összetettem volna, ha olyan lányokkal járhattam volna el, de most már nem számított, hiszen TaeYeonnal megyek randira. Otthon gyorsan lepakoltam, levettem az egyenruhámat és átöltöztem valami kényelmesebbe, aztán felkaptam néhány könyvemet, majd csak odakiabáltam anyának, hogy megyek Chanhoz tanulni. Szerencsére a szülei most is kedvesen fogadtak – annak ellenére, hogy néha elég kínos volt –, és csak úgy engedtek fel Yeol szobájába, hogy előtte jól megtömtek kajával, mert hát szerintük olyan sovány vagyok. Alig bírtam enni, olyan izgatott voltam, de nagy nehezen elengedtek, én pedig már rohantam is. Úgy ismertem már a járást, mintha a saját házamban lennék, így nem zavartattam magam. Benyitottam kopogás nélkül, barátom pedig ott ült az ágyon, aztán amint meglátott engem, lecsapta a laptopja tetejét és elmosolyodott.

- Na, mi a helyzet, Casanova? – vigyorgott, mire csak felkaptam a földről egy alsógatyát, majd hozzávágtam.
- Menj a fenébe – mondtam, mégis vigyorogtam, aztán leültem én is az ágyára.
- Oké, azt mondtad, segítsek, de miben? – kérdezte érdeklődve, én pedig azonnal elpirultam. – Hű, ha még el is pirultál, elég nehéz lehet kinyögni.
- Muszáj megnehezítened a dolgomat? – dobtam meg ismét az alsóval, aztán eltakartam az arcom.
- Hát persze, akkor nem lennék Park ChanYeol – nevetett fel szórakozottan.
- Köszi, ezzel aztán sokat segítesz – motyogtam a tenyerembe.

- Na, Baek, mondd el, hogy mi a baj – lett gyengédebb a hangja, majd éreztem, hogy közelebb is ült hozzám, és a hátamat kezdte el simogatni.
- Még soha nem randiztam – böktem ki végül, mire a keze megállt egy pillanatra, aztán tovább folytatta a cirógatást.
- És? – kérdezte, mire azonnal rákaptam a tekintetem.
- És? Mi az, hogy és? – háborodtam fel egyből. – ChanYeol, fogalmam sincs, hogyan viselkedjek, mit mondjak, vagy mit tegyek. Egyszerűen halvány ibolyám sincs arról, hogy miről tudnék beszélgetni egy lánnyal. Sőt, azt sem tudom, mi érdekli, vagy mit lehet neki mondani. Nem tudom, semmit nem tudok…

- Hé, nyugodj meg – mosolyodott el. – Ha már most izgulsz miatta, mi lesz akkor? Ugyan, Baek, ez csak egy randi, ne félj, nem fog megenni a csaj.
- Igazán meg tudsz nyugtatni, köszi – húzódtam el tőle. – Te… Randiztál már?
- Igen – mondta egyszerűen.
- És… Milyen volt? – Olyan kínos volt ez az egész, hogy a szemébe sem mertem nézni.
- Elment – rántott egyet a vállán. – Elvittem kajálni, aztán sétáltunk egyet a parkban, végül hazakísértem, megcsókoltam és ennyi.
- M-megcsókoltad? – kerekedtek el a szemeim, majd az övébe fúrtam. – Komolyan megcsókoltad?
- Most miért lepődtél meg ennyire? – nézett rám vissza. – Úgy mondod, mintha te még soha nem csókolóztál volna.
- Mert… – kezdtem bele, aztán zavarba jöttem és elkaptam a tekintetem róla. – Mert még nem… Nem csókolóztam.
- Komolyan? – Éreztem a hangján, hogy vigyorog. – Akkor talán TaeYeonnak adod majd az elsőt.

- Úristen, Chan, tizenhat vagyok, mit vártál? Ez annyira égő! – pattantam fel, majd elkezdtem járkálni a szobájában, fel-alá. – Mi van, ha tényleg azt akarja, hogy megcsókoljam?
- Akkor megcsókolod és kész – nézett rám bambán.
- De nem akarok beégni! – túrtam a hajamba. – Azt… Azt sem tudom, hogy kell csinálni.
- Ezen segíthetek – billentette oldalra a fejét.
- Tessék? – kérdeztem vissza ledöbbenve, még a járkálást is abbahagytam, úgy meredtem legjobb barátomra.
- Itt vagyok én – mutatott magára. – Rajtam gyakorolhatsz, aztán segítek, hogyan kell jól csinálni.
- De…

Még mindig ledöbbenve bámultam ChanYeolra. Azt hiszem, jobban lesokkoltam, mint mikor TaeYeon igent mondott nekem a randi meghívásra. Most Chan komolyan azt akarta, hogy csókoljam meg? Csak úgy, önszántamból? A legjobb barátomat? Nem, én erre képtelen vagyok. Nyilván nem lenne rossz, ha segítene abban, hogy ne legyek béna, de… Ahhoz feltételen meg kell csókolnom? Annyira… Helytelen. Oké, hogy a legjobb barátom, de akkor is fiúból van. A fiúk meg nem csókolgatják egymást, még a legjobb barátok sem. Hülye még én sem vagyok. Ráadásul, mi van, ha kinevet? Vagy ha megteszem, lehet, hogy egész életemben ezzel szívná a vérem. Hiszen az első csókomról lenne szó. Adjam ChanYeolnak? A legjobb barátomnak? A szemébe tudnék egyáltalán nézni utána? Képes lennék rá egyáltalán? Megéri mindez? Meg… Hiszen semmiképp nem akartam azt, hogy TaeYeon azért ábránduljon ki belőlem, mert rosszul csókoltam. Talán… Nem lesz nagy baj, ha egy kicsit gyakorolok, még ha ez az ember ChanYeol is volt. Így elhatározva magam, bólintottam egy kicsit, ezzel jelezve barátomnak, hogy rendben van, benne vagyok. Erre ő csak mosolyogva felállt, majd elém lépett. Azonnal nyeltem egyet, majd lehajtottam a fejem, annyira zavarban voltam. Most komolyan a legjobb barátommal készülök smárolni? Hiszen ez annyira gáz!

- Figyelj, először megmutatom, hogy kell, rendben? Aztán majd te jössz – magyarázta, mire csak sután bólintottam egyet.

ChanYeol erre végigsimított az arcomon, mire szinte reflexből emeltem fel a fejem, így tekintetünk találkozott, ám olyan közel volt, hogy azonnal el akartam hátrálni, de valahogy a szemei… Olyan furcsán csillogtak. Azok a hatalmas feketeségek szinte magukba szippantottak, olyan fényesen csillogtak, mint még soha, nekem pedig kifejezetten tetszett. Éreztem, hogy keze a tarkómra siklott, majd lassan cirógatni kezdte a hajamat, mire kedvem lett volna felsóhajtani, de nem tettem, csak visszafojtott lélegezettel vártam, hogy mi fog történni. Így mikor közeledni kezdett, azonnal lehunytam a szemeim, hogy TaeYeont képzeljem magam elé, de egyáltalán nem ment ilyen könnyen. Aztán minden előzmény nélkül megéreztem egy puha, meleg ajkat a sajátoméhoz nyomódni. Nem volt… Kellemetlen, sem undorító, annak ellenére, hogy ChanYeol volt az. Mikor pár másodpercig meg sem moccant, ahogyan én sem, nyelvével végigsimított az alsó ajkamon, mire teljesen ledöbbentem, de moccanni sem bírtam. Aztán lassan csókolni kezdett, hol az alsó, hol a felső ajkamat kóstolgatta, de én képtelen voltam rávenni magam, hogy bármit is csináljak, így egy idő után Yeol is elhúzódott tőlem, majd a szemembe nézett.

- Ne állj úgy, mint egy darab fa – mondta kedvesen. – Használd a kezed, karold át a nyakam. Csókolózni pedig csak úgy lehet, ha te is részt veszel benne…
- Bocsánat – makogtam tűz piros orcával, mire barátom csak elmosolyodott, aztán újra megéreztem ajkait a sajátomén.

Ám ezúttal bátrabb volt. Most is teljesen lesokkoltam, de miután rájöttem, hogy mit is mondott, kezeimet lassan a nyaka köré fontam, de egyszerűen annyira idegen volt az egész, hogy még mindig alig hittem el. Aztán forró nyelvével újra végigsimított ajkamon, mire én is kinyitottam a számat, majd bátortalanul visszacsókoltam. Nem mertem semmit sem tenni, de valahogy… Jól esett. Jó érzés volt, még akkor is, ha ChanYeol volt az, akivel csókolóztam. Mikor aztán két kezét a derekamra simította, majd erősebben magához ölelt, akaratlanul is belesóhajtottam a csókba, így egy olyan váratlan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. ChanYeol nyelve beférkőzött a számba, mire reflexből a hajába markoltam, ő pedig felmorrant. Elképzelni sem bírtam, hogy hogy lehet valami ennyire kellemes, így kezdtem egyre jobban belejönni az érzésbe. Valahogy… Olyan érzéki volt, amit eddig soha nem is tapasztaltam. Egyre bátrabban viszonoztam a csókot, és úgy nézett ki, jól csináltam, majd Chan is heves volt, annyira, hogy egyik keze lecsúszott a csípőmre, ami zavart volna, de most túl kellemes volt a helyzet ahhoz, hogy figyelembe vegyem.

Végül zihálva váltunk el egymástól, barátom a homlokát az enyémnek döntötte, így meredtünk egymás szemébe. Nyeltem egy hatalmasat, majd igazán csak akkor fogtam fel, hogy mit is műveltünk. Voltaképpen csókolóztam a legjobb barátommal. Mégsem éreztem azt, hogy ez bűn lenne. Egy kicsit megrémisztett a gondolat, de úgy voltam vele, hogy ha nem érezzük magunkat emiatt rossznak, akkor tényleg nem az.

- Nem is vagy olyan rossz, Baekkie – vigyorodott el, mire a vállára ütöttem mosolyogva. – Hé, megdicsértelek.
- Ez akkor is zavarba ejtő, ne mondj ilyeneket – motyogtam, mire csak teljesen megához húzott, így csípőnk összeért, mire meglepetten kaptam fel a fejem.

Hogy aztán az ajkaimat ismét birtokba vehesse legjobb barátom. Most már nem volt furcsa, hogy meleg, puha ajkai találkoztak az enyémmel, már azonnal viszonoztam, talán túl hevesen is, mert ajkaimba harapott, aztán már nyomult is előre a nyelvével, én pedig újra leengedtem az állam, hogy nyelveink tudjanak találkozni. Annyira… Jó érzés volt, jelenleg pedig a legkevésbé sem zavart, hogy ChanYeol az. Egyszerűen csak élveztem, ahogy az ajkai kényezteti az enyémeket, másra nem is gondoltam, csak rá. Hajába túrtam, majd még közelebb húztam magamhoz, ezzel jelezve, hogy még többet követelek, ő pedig mintha értette volna a célzást, azonnal ledöntött az ágyra, majd felém mászott. Viszont ekkor jöttem rá, hogy milyen helyzetbe kerültünk, így kiváltam a csókból, majd ijedten, kapkodva a levegőt meredtem Yeol szemeibe, ott keresve a választ, hogy helyes volt-e ezt tennünk. Ám választ nem, csupán boldogságot, és némi fájdalmat véltem felfedezni a szemeiben.

***

Másnap reggel, annak ellenére, hogy szombat volt, már reggel kilenckor kipattantak a szemeim, holott mindig olyan délig szoktam aludni. De most egyszerűen képtelen voltam, hiszen izgatott voltam az este miatt. Hatra beszéltük meg a találkát a park előtt, én pedig már most nagyon féltem, hogy valamit el fogok rontani. Tényleg nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, olyan formalitásokkal meg nem akartam kezdeni a beszélgetést, hogy „Milyen szép időnk van ma.” vagy „Hogy telt a napod?”… Minden esetre, az biztos, hogy már a csóktól nem féltem. Ugyan tényleg furcsa volt, hogy legjobb barátommal csókolóztam először, nem éreztem tehernek vagy bajnak. ChanYeol nem nevetett ki, sem előtte, sem pedig utána, ami nagyon jól esett tőle, annak ellenére, hogy állandóan szívatjuk egymást. Nem voltunk zavarban a másik előtt, ugyan úgy beszélgettünk tovább, mintha azok a csókok meg sem történtek volna, ez pedig nagyon megnyugtatott. Nem tudtam volna elviselni, ha emiatt tönkrement volna a barátságunk. Mert bár voltak barátaim ChanYeol már az életem részévé vált, olyan nekem, mint a levegő, nem hiszem, hogy tudnék nélküle élni, hiszen a mindennapjaimba ivódott. Sóhajtottam egy mélyet, aztán lementem reggelizni, ahol anya meg is jegyezte, hogy nagyon jó kedvem van. Mégis, egy árva szót sem mondtam neki a randiról, hiszen biztos voltam benne, hogy kivallatna, én pedig nem akartam ezt. Így csak azt hazudtam neki, hogy este moziba megyünk Yeollal, és az egyik kedvenc filmemet nézzük, azért vagyok ilyen jókedvű. Szerencsére elhitte, így nem kellett emiatt aggódnom. Apa már korán elment dolgozni, szóval ő nem volt otthon. Ha még ő is kotnyeleskedett volna, biztos, hogy elmenekültem volna.

Aztán azon kezdtem el agyalni, miután anya is elment munkába, hogy mi a francot vegyek fel. Nem voltam otthon a divatban, nem nagyon foglalkoztam ezzel, éppen ezért voltam egy tipikus kis senki, de úgy éreztem, hogy nem az én világom feltűnősködni. Teljesen átlagos voltam, minden értelemben, ám nem akartam egy sima farmerben elmenni randira, de az öltönyt meg túlzásnak gondoltam. Mikor már az egész szekrényemet felforgattam, de nem találtam semmi használhatót, mérgemben kinyitottam az ablakomat, majd az előre odakészített kavicsokkal megdobtam a szomszéd ablakot, ami történetesen Chané volt. Le volt húzva a redőny, ám cseppet sem érdekelt, ha felébresztem. Már dél volt, ne aludjon, mikor vészhelyzet van. Ám csak nem akarta kinyitni, és mikor már az összes kavicsom is elfogyott, jobb ötlet híján felkaptam a telefonomat, majd már éppen tárcsáztam volna, mikor végre megmozdult a redőny. Nos, annak ellenére, hogy már milliószor láttam őt egy szál boxerben, most mégis zavarba jöttem tőle. Ott állt az ablaka előtt, álmos szemeiből törölgette ki a csipát, a haja mindenfelé állt, és egyszerűen… Nem tudtam róla levenni a szemem, csak tátott szájjal bámultam őt.

- Mi az már ilyen korán? – nyitotta ki az ablakot, majd nyűgösen kérdezett.
- Dél van és vészhelyzet, szóval jobban tennéd, ha áthúznád a segged – fontam karba a kezeimet, miután meg tudtam szólalni.
- Valamit ezért ehetek? – sóhajtott egy mélyet.
- Majd eszel itt – vágtam rá. – Siess!

Meg sem vártam a válaszát, csak hátat fordítottam az ablaknak és lesiettem a konyhába, hogy gyorsan összedobjak neki két szendvicset, míg ideért. Pont, mire kész lettem, megjelent a konyhába, én pedig már nyomtam is a kezébe a tányért egy bögre kakaóval, mert tudtam, hogy imádta. Erre felragyogott az arca, majd legnagyobb meglepetésemre magához ölelt, amit nem gyakran csinált, most mégis jól esett. El is mosolyodtam, gyorsan viszonoztam az ölelését, aztán el is húzódtam tőle.

- Gyere, segítened kell – mondtam végül majd felsiettem az emeletre, Chan pedig jött utánam, aki amint belépett a szobába, teljesen ledöbbent.
- Jézusom, bombát robbantottál? – nevetett fel.
- Nincs semmi jó cuccom, amit felvehetnék este – mondtam durcásan, majd egy nagy kupac ruhát félretettem, hogy le tudjak ülni, így néztem fel ChanYeolra.
- Baekkie – kezdett bele, miután letette a szendvicseket és a kakaót a szekrényemre, majd felállított. – Egy csomó jó cuccod van, mi az, hogy nincs mit felvenned?
- Nem akarok beégni előtte – motyogtam, mire sóhajtott egy mélyet, majd leült a helyemre, engem pedig a térdére ültetett.

- Figyelj, BaekHyun – kezdett bele egész komolyan, így a szemébe néztem. – Ha TaeYeon nem fogad el olyannak, amilyen vagy, akkor nem érdemes vele foglalkoznod. Az ember lehet szerelmes sok mindenkibe, de olyanba nem szabad, aki nem értékel téged. Ha pedig ezt TaeYeon nem tudja, akkor ott baj van. Mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van, mindenkiben van érték és olyan dolog, amit szeretni lehet, szóval benned is. Ne félj, akármiben leszel, észre fogja venni, hogy milyen különleges és értékes vagy.

Olyan kedvesen ejtette ki a szavakat, hogy még el is hittem neki, így felvidulva pattantam fel, hogy újra a ruhák közé vethessem magam. ChanYeol csak mosolygott rám, ám míg én már nyakig a ruhákat túrtam, nem is figyeltem rá. Viszont egyszer csak megkocogtatta a vállam, mire érdeklődve felé kaptam a fejem. Az ágyra mutatott, ahol egy olyan ruha összeállítás volt, ami egyszerre volt elegáns, mégis divatos és férfias. Csak tátott szájjal bámultam a ruhákra, mert meg mernék esküdni, hogy nekem nincs ilyen nadrágom! Olyan baromi szűknek tűnt, hogy félő volt, agyon nyomja majd bizonyos dolgaimat, mégis, nagyon szerettem volna felpróbálni, hiszen soha nem volt még rajtam ennyire szűk farmer.

- Na, mit szólsz? – vigyorgott, mire a szmeibe néztem.
- Mégis honnan szedted ezt a nadrágot? – kérdeztem, majd megfogtam, és magamhoz mértem, de úgy tűnt, tökéletes lesz rám.
- Itt volt a többi között, miért? – pislogott rám.
- Még soha nem láttam – emeltem magam elé, majd jobban megszemléltem. – De lehet, hogy valamelyik rokonomtól kaptam ajándékba, csak mivel nem hordok ilyeneket, el is felejtettem.
- De attól tetszik? – vette el a nadrágot a képből, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Igen, azt hiszem, jól fog kinézni – mosolyodtam rá, amit viszonzott is.
- Akkor próbáld fel, kíváncsi vagyok, hogy áll rajtad – billentette oldalra a fejét, majd leült az ágyamra.

Én pedig minden habozás nélkül kaptam le magamról a pólómat, hiszen nem voltam szégyenlős. Pontosabban, az voltam, de ChanYeol előtt soha. Hiszen annyiszor láttuk már egymás testét, nem volt mit szégyellnem, és nem is éreztem magam zavarban, hogy le kell előttem öltöznünk. Volt, hogy együtt is fürödtünk, mégsem jöttünk zavarba. Levettem magamról a kényelmes melegítőnadrágot is, aztán kissé elbizonytalanodva fordultam Yeol felé, hogy biztos felvegyem-e, ám ő csak keresztbe tett lábakkal mosolygott rám és bólintott egyet. Így végül felcibáltam magamra a fekete, néhol szaggatott farmert. Mégis, annak ellenére, hogy nagyon kényelmetlennek tűnt, egyáltalán nem volt az. Azonnal a tükör elé álltam, majd ahogy megpillantottam magam, még a szám is tátva maradt. Igaz, hogy csak egy nadrág volt, de mintha nem is én lettem volna. Teljesen ráfeszült a combomra és vádlimra, így kiadta az egész lábam formáját. Aztán oldalra fordultam, és megláttam, hogy mekkora fenekem van benne.

- Úristen, ezt nem veszem fel! – kiáltottam, mire a tükörből láttam, hogy Yeol végignézett rajtam.
- Miért, rohadt jól áll rajtad – mondta őszintén.
- Akkora fenekem van benne, mint egy tehénnek – vágtam rá, majd már álltam volna neki, hogy leszedjem magamról, ám barátom lefogta a kezeimet, mire meglepődve néztem fel rá.
- Baek, egyáltalán nincs benne nagy feneked, alapból is nagyon szép hátsód van, szóval le ne merd venni ezt a nadrágot, mert bizony Isten, hogy többé nem szólok hozzád – morogta halálosan komolyan, mire kissé ledöbbentem.
- O-oké, ha szerinted jó – köszörültem meg a torkom, mire ismét elmosolyodott, majd nem bírta ki, megpaskolta a fenekem, mire csak rácsaptam a kezére, ő pedig vihogva ült vissza az ágyra.

Felvettem végül a fehér atlétát és a kék inget, majd ismét a tükörbe néztem. Oké, nem tagadom, baromi jól néztem ki benne, és tetszett is. Bár, ahhoz képest, hogy nem így szoktam öltözködni, nagyon tetszett, hogy most ilyen divatos göncök voltak rajtam. Forgolódtam össze-vissza, de minden irányból elégedett voltam magammal. Nem gyakran mondtam ezt, de jól néztem ki. Elmosolyodtam, mire feltűnt mögöttem Yeol, a kezében pedig egy öv volt. Nem kérdeztem semmit, bíztam benne, teljesen, így mikor elkezdte befűzni a farmerba, csak figyeltem a tükörből, ahogy erősen koncentrált. Mikor végzett vele, hátulról egy kicsit ügyetlenkedett a kapoccsal, de sikerült becsatolnia az övet. Egy halálfejt ábrázolt, ami nagyon menő volt. Ezek után átnyúlt a karom alatt, majd begombolt pár gombot az ingen, felül pedig nyitva hagyta, hogy fehér bőröm kivillanjon. Az ing egyik szárát lezserül betűrte a nadrágba, a másikat viszont úgy hagyta, így az öv is látszódott. Őszintén szólva… Rohadt jól néztem ki.

- Ha ebben nem fogsz tetszeni TaeYeonnak, akkor semmiben – motyogta a fülembe, mire csak megfordultam, majd a szemébe néztem.
- Jól nézek ki? – mosolyodtam el, majd körbeforogtam.
- Túl jól, Baekkie, túl jól – viszonozta a mosolyt, ám én nem foglalkoztam nagyon a szavaival, örültem, hogy segített nekem.

***

Türelmetlenül toporogtam a park bejáratánál. Már bőven elmúlt hat óra, ám TaeYeon még sehol sem volt. Kissé ideges voltam, de nem azért, mert késett, hanem féltem, hogy valami baj történt vele vagy esetleg közbejött neki valami. Inkább elé kellett volna mennem, de fogalmam sem volt, merre lakott. A kezemben tartott rózsának már leszedtem a tüskéit unalmamban, de még csak nem érkezett meg. Már komolyan ott voltam, hogy idegességemben szétrúgom a kukát, de akkor lépteket hallottam meg, mire azonnal abba az irányba kaptam a fejem. Elmosolyodtam, ahogy megpillantottam TaeYeont. Ugyan olyan gyönyörű volt, mint mindig, egy miniszoknya volt rajta, alatta harisnya, lábait pedig egy magas sarkúba bújtatta. Felül egy színes felsőt és egy vékony, tavaszi kabátot viselt, ami nagyon jól állt neki. Haját most kiengedte, a szél pedig felém fújta kellemes illatát. Egyszerűen tökéletes volt. Mikor végre elém ért, csak ostobán bámultam rá, mire ő csak várakozóan nézett le a kezemben tartott rózsára, én pedig végre észbe kaptam.

- Ja, igen… – kezdtem bele motyogva, majd felé nyújtottam a fehér rózsát. – Ezt neked hoztam.
- Nem kellett volna – mondta ridegen, mire meglepettségemben azonnal visszahúztam magamhoz a virágot.
- M-miért nem? – kérdeztem még mindig meglepve.
- Mert egy ilyen kis senkitől, mint te vagy, nem kell semmi – vágta rá, mire éreztem, hogy a tüdőmben reked minden levegőm.
- Tessék? – nyögtem ki nagy nehezen, teljesen lesokkolva.
- Bár, ahogy így elnézlek, most egészen tűrhetően nézel ki – nézett végig rajtam, amitől nagyon zavarba jöttem. – De annyira süt rólad, hogy buzi vagy, hogy biztos nem mennék veled sehová.
A szívem ebben a pillanatban tört millió darabra. TaeYeon… Az aranyos, kedves TaeYeon olyan szavakat vágott a fejemhez, amik összetörtek. Soha nem gondoltam volna, hogy ez előfordulhat velem, de végül is… Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. De akkor is, nem voltam meleg! Miért hiszi ezt? Semmi oka nincs rá, hogy ezt feltételezze rólam, és legszívesebben meg is mondtam volna neki, de léptelen voltam a torkomat szorító gombóctól megszólalni.

- Még csak nem is tagadod le? – nevetett fel gúnyosan. – Gondolhattam volna… Azt hitted, hogy nem veszem észre? Állandóan ChanYeolon lógsz, úgy rá vagy tapadva, mint egy pióca, így esélyem sincs közelebb kerülni hozzá vagy elhívni randizni. Olyan undorító vagy, BaekHyun! Hogy szerethetsz egy másik fiút? Nem tanították meg neked, hogy ez nem helyes? És miért pont ChanYeol? Ő nem meleg, titokban velem van együtt, hát nem tudtad?

Szívemig hatoltak a szavai. Összetört bennem valami olyasmit, amitől tudtam, hogy soha többé nem tudok majd szeretni. Képtelenség volt. Olyan könnyedséggel ejtette ki a szavakat a száján, mintha csak azt mondta volna, jó idő van ma. Erre olyanokat vágott a fejemhez, ami egyszerűen leigázott. Éreztem, hogy a forró cseppel végiggördülnek az arcomon, és bármennyire nem akartam, hogy meglássa a gyengeségem jelét, képtelen voltam letörölni vagy hátat fordítani neki. Hiszen végig szerelmes voltam belé! Ő pedig nem is engem figyelt, hanem ChanYeol után álmodozott. Miért történik ez? Miért vagyok ennyire szerencsétlen?

- És csak hogy tudd – folytatta tovább a kínzásomat. – Szánalmas vagy. Azt hitted, hogy tényleg randizom veled? Őszintén, mikor odajöttél, azonnal le akartalak koptatni, de aztán eszembe jutott, hogy legalább így megalázhatlak… És úgy látom, porig romboltam a büszkeségedet – mosolyodott el aljasan.

Itt volt elegem. A rózsát leejtettem, majd egyszerűen hátat fordítottam a lánynak, majd rohanni kezdtem. Mindegy, hogy merre, csak el onnan. Minél messzebb attól a lánytól, akit mindennél jobban szerettem, de összetörte a szívem és úgy megalázott, hogy azt soha nem fogom elfelejteni. Tudtam… Tudtam, hogy ezek után semmi nem lesz ugyan olyan. Igaz, hogy nem néztem volna ki ChanYeolból, hogy tényleg jár vele, de olyan magabiztosan mondta, ráadásul ilyen állapotban bármit elhittem. Így a csalódottságom mellé egy jó adag düh is költözött a szívembe, így bőgve rohantam tovább, nem érdekelt, hogy megbámultak az emberek, csak minél hamarabb ChanYeolék házába akartam tudni magam, hogy jól szétverhessem a pofáját annak a szemétnek. Mikor ténylegesen ott voltam, berontottam a házba, és az sem érdekelt, ha a szülei otthon voltak, egyenesen a szobájához futottam, majd kivágtam az ajtót. ChanYeol pedig totálisan ledöbbenve bámult rám, egy szál törölközővel a csípőjén, a haját törölgetve. Nekem pedig itt gurult el végleg a gyógyszerem.

Megindultam felé, majd minden előzmény nélkül bevertem neki, és nyilván nem az ütés erejétől, hanem a meglepettségtől, de elesett, majd az arcához kapva nézett a szemembe. Nem láttam magam előtt semmit, csak a vörös ködöt, és azt, hogy valahogy le kell vezetnem a feszültséget, így nem gondolkodva sokat, mellkasára ültem, majd már ismét ütöttem volna meg, de ő lefogta a kezeimet.

- Baek, Jézusom, mi ütött beléd? – kérdezte kétségbeesetten.
- Gyűlöllek, te szemétláda! – ordítoztam magamból kikelve, majd próbáltam kiszedni a szorításából a csuklómat, de erősen tartotta.
- Mi történt? Miért csinálod ezt? – kérdezgetett, de csak ráztam a fejem és rángattam a kezem, közben pedig a könnyeim úgy potyogtak, mint még soha.
- Annyira… – hüppögtem, de aztán felhagytam minden próbálkozással, mert nagyon kimerültem. – Annyira utállak, ChanYeol…

A mellkasára dőltem, és az sem érdekelt, hogy milyen pozícióban fekszek rajta és bárki megláthat, csak zokogtam tovább, erősen szorítva a két felkarját. Akkor azt sem bántam, hogy lágyan átölelt, majd simogatni kezdte a hátamat nyugtatóan, mintha semmi nem történt volna. Közben a fülembe nyugtató szavakat suttogott, így egy idő után megnyugodtam, de olyan kifacsartan éreztem magam, min egy citrom.

- Baekkie… – suttogott, de képtelen voltam reagálni. – Mi történt? Mondd el, hogy miért borultál ki ennyire… Én itt vagyok, segítek, rendben?
- Mégis hogy? – motyogtam halkan a mellkasába, majd erőt vettem magamon és felültem, majd kisírt szemeimet az övébe fúrtam. – Hogy segíthetnél, mikor minden miattad van?
- Nem értem – rázta a fejét, szemeiben fájdalom csillant, ahogy rám nézett. – Mi van miattam?

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – kezdtem ismét kiabálásba, majd a mellkasát kezdtem el püfölni. – Te végig tudtad, hogy nem is én tetszem TaeYeonnak, hanem te! Beléd szerelmes és együtt is vagytok, ne tagadd! Elmondott mindent, azt is, hogy én csak egy kis senki vagyok és nem is érti, hogy gondolhattam azt, hogy eljön velem randizni, mikor süt rólam, hogy buzi vagyok. Azt mondta rám, hogy meleg vagyok, ChanYeol! Miattad! Azt hiszi, hogy szerelmes vagyok beléd, pedig kurvára nincs így. Te meg biztosan jót röhögtél vele együtt, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok, de tudd meg, h-

Ám nem tudtam befejezni a mondatomat, mert hirtelen lelökött magáról, majd teljes felém támaszkodott és ajkaival az enyémekre tapadt. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, teljesen lefagytam, és az agyam nem is fogta fel, hogy mi történt. ChanYeol most… Megcsókolt? De… Mégis miért? Mikor végre leesett, gyorsan eltoltam magamtól, de ő gyorsabb volt, ismét megcsókolt, ezúttal szenvedélyesebben, közben csípőjét az enyémnek nyomta, így akaratlanul is felsóhajtottam, ő pedig kihasználta az alkalmat, nyelvével utat tört a számba, majd feltérképezte azt. Mindazok ellenére, hogy mi történt és mit mondtam… Éreztem, hogy nem csak azért csókolt meg, hogy be fogja a számat. Volt ebben valami különleges, mintha szavak nélkül akart volna mondani valamit, de képtelen voltam rájönni, hogy mit. Mikor elhúzódott tőlem, a szemembe nézett, de én képtelen voltam bármire is, csak bámultam azokat a végtelen sötét szembogarakat.

- Baekkie, nem tudom, mit hordott össze az a lány, de semmi nem igaz belőle. Egyáltalán nem vagyok vele együtt, hiszen nagyon régóta szerelmes vagyok. Méghozzá beléd.
- Mi van? – nyögtem ki az első kérdést, ami megfogalmazódott bennem.
- Szeretlek, BaekHyun. És nem úgy, mint legjobb barátot, hanem mint férfi a férfit. Évek óta próbáltam eltitkolni, és eddig jól is ment, de… Most, hogy így jött TaeYeon, beláttam, hogy semmi esélyem nincs nálad, így inkább segítettem neked, de bár ne tettem volna! Ha tudom, hogy az a némber így összetör téged, soha nem engedlek el erre a randira. Boldog voltam, mikor tegnap megcsókolhattalak, és… Igazából hazudtam. Nekem is az volt az első csókom. Szeretlek, Baekkie… Tényleg.

Még válaszolni sem tudtam, ajkait ismét az enyémekre nyomta, de ezúttal kedveskedve csókolt, semmi vadulás nem volt benne, ami nagyon jól esett, valahogy mégis képtelen voltam elhinni a szavait. Hiszen tizenhat éve a legjobb barátok voltunk, úgy ismertem, mint a tenyeremet, most mégis, annyira meglepett, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene válaszolnom neki, hiszen… Nem tudtam, hogy mit érzek. Eddig a lányokat szerettem, vagyis TaeYeont, de ezek után biztos, hogy nem tudnék még egyszer szerelembe esni. Félek, hogy ugyan ez meg fog ismétlődni. De ChanYeol… Helyes lenne őt szeretni? A legjobb barátomat? Egy másik fiút? Tudnám őt szeretni? Igen, tudnám… Hiszen ő a legfontosabb személy az életemben. Sokkal fontosabb a szüleimnél, pedig őket is nagyon szeretem. De Yeol… Egy olyan valaki, akit életem végéig magam mellett akarok tudni, éppen ezért, úgy érzem, bele tudnék szeretni.

Elhúzódott tőlem, majd kissé elmosolyodott, aztán letörölte az arcomról a rászáradt könnyeimet, majd egy-egy puszit is kaptam a szemeimre. Úgy éreztem magam, mint egy nyálas filmben. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen ChanYeol fog nekem szerelmet vallani és megcsókolni, de… Megtörtént, én pedig valahogy egyáltalán nem bántam. Egy apró mosolyt villantottam felé, mire ő érdeklődve pislogott párat.

- Próbáljuk meg, Channie…

Attól a naptól kezdve egy teljesen más ember lettem, köszönhetően ChanYeolnak… 

51. fejezet

EZ A FEJEZET CSAK A TAORIS SZÁLAT ZÁRTA LE! 

MÉG ÍROK 9 EXTRA FEJEZETET, AMI A MELLÉKPÁROSOKKAL FOGLALKOZIK. :) Az első BaekYeol lesz, remélem, várjátok. Amint tudom, hozom. ^^ 

(Csak hogy tisztázzam, mert sokan nem tudtátok.)

51. fejezet 

Tao POV

Azt hiszem, elég ritka alkalom volt a mai, hiszen magamtól ébredtem fel. Alapjáraton szeretek sokat aludni, így még számomra is meglepő volt, hogy az ébresztő megszólalása előtt, teljesen magamtól kipattantak a szemeim. Hogy aztán egyből egy hatalmas mosoly terüljön szét az arcomon. Tegnap este… Kris szülinapján, megtörtént. Én voltam felül. Tényleg képes voltam rá, pedig rettenetesen féltem tőle. Mert az oké, hogy fél év után már teljesen normális, hogy én neki adom magam, és soha, semmiért nem cserélném le az érzést. De ő… Igazából, már vagy egy-két hónapja motoszkált bennem a gondolat, hogy ki szeretném próbálni, de féltem tőle, hogy Kris mit szólna hozzá, meg azt sem szerettem volna, ha emiatt összeveszünk, mert úgymond már megszokás, hogy én vagyok alul. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán normális-e az, hogy ezen gondolkodok, de szerencsére SeHun megnyugtatott pár nappal ezelőtt, mikor végre ki tudta belőlem szedni, hogy mire készülök párom szülinapján. Igaz, totálisan le volt döbbenve, mikor bejelentettem neki, hogy szeretném kipróbálni, de aztán nagyon rendes volt. Azt mondta, hogy őszintén szeretjük egymást, tudja, szóval Kris biztosan meg fogja engedni, hiszen elvégre mind a ketten férfiak vagyunk, és hogy ez teljesen természetes dolog. Tényleg jól esett tőle, bár azért érdekelt volna, hogy tapasztalatból beszélt, vagy csak általánosságban. Jut eszembe, ha már SeHunnál tartottunk… Megváltozott. Mármint, régebben is sokszor volt furcsa, mikor péntek volt, én pedig soha nem értettem, de hónapokkal később, ez csak még jobban feltűnt. Soha nem mondta el, hogy olyankor miért volt feszült és ideges, de aztán hétfőn mindig úgy jelent meg, hogy minden rendben volt. Kicsit aggódtam érte, de úgy voltam vele, hogy még neki is lehetnek titkai, amiket nem fog az orromra kötni. Nem hibáztattam, de az utóbbi időben tényleg nagyon fúrta az oldalamat, hogy mi van e mögött. Ugyan volt egy tippem, hogy talán randizgat valakivel, de valahogy annyira furcsa lett volna SeHunt elképzelni mással. Mármint, LuHan után nagyon bezárkózott, bár azóta eltelt rengeteg idő, túl is tette magát a srácon, és ez így volt jól. Mégis… Furcsa volt ez az egész.

Sóhajtottam egy kisebbet, hiszen nem akartam, hogy Kris felébredjen. Nagyon korán volt még, neki pedig szerencsére talán most először, de csak délután kettőre kellett bemennie az egyetemre. Végre pihenhetett egy kicsit, mert az utóbbi időben tényleg széthajtotta a belét is. Természetesen megértettem, de időnként nagyon féltettem az egészségét. Tegnap is veszekedtünk egyet, de talán pont kapóra jött, mert így nagyobb volt a meglepetés. Ugyan tudatosan készültem rá, hogy egy kicsit máshogy fogok vele viselkedni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy valóban megengedi, hogy domináljak. Annyira boldog voltam! Kris varázslatos volt… Gyönyörű, és azt hiszem, még jobban beleszerettem, hogy láttam ezt az oldalát. Teljesen másképp viselkedett, mint szokott, ez az éne pedig nagyon tetszett, és sok önbizalmat adott, hogy végig tudjam csinálni. Igaz, nagyon féltem, hogy fájdalmat fogok neki okozni, hiszen nekem sem volt kellemes az első alkalom, de szerencsére minden jól sikerült. Talán… Mondhatom azt is, hogy sokkal jobban sült el minden, mint gondoltam. Benne lenni… Érezni, ahogy a szűk forróság körbevesz… Mindennél jobb és izgatóbb érzés. De mégis, nem venném el tőle soha ezt az érzést, én meg vagyok elégedve azzal a felállással, mikor én vagyok alul. Csak talán néha, egy-egy alkalomkor cserélhetnénk, de tényleg nem kérek többet ennél. Szerintem ez így neki is rendben lesz.

Végül óvatosan elhúzódtam tőle, majd egy kispárnát a keze alá tettem, bár tudtam, hogy nélkülem nem tud aludni, reménykedtem, hogy este kellőképpen elfáradt ahhoz, hogy most ez ne tűnjön fel neki. Kikapcsoltam a mobilon az ébresztőt, aztán elvégeztem a reggeli dolgokat. Nem akartam megint bemenni a hálóba, így pizsamában álltam neki reggelit készíteni mind a négyünknek. Ha minden igaz, hajnalban megérkeztek LuHanék is, mivel kettesben hagytak minket. Rendes volt tőlük, de reméltem, nem volt probléma azzal, hogy addig hol maradjanak. Végül halkan előkerestem a reggelihez valókat, majd elkezdtem elkészíteni. Nem akartam semmi komolyat, csak meleg szendvicseket csináltam, kávét, összedobtam egy könnyű kis salátát is, mert XiuMin-ge imádta, meg amit a hűtőben találtam. Már csak kárpótlásul azért is, hogy ilyen későn értek haza, meg aztán, Kris-nek is így szerettem volna megköszönni a tegnap estét. Tényleg tökéletes volt. Miután végeztem, ránéztem az órára, de még így is volt elég sok időm, míg suliba kellett mennem, így inkább leültem a megterített asztalhoz, és vártam a többieket. Ami alig telt el pár percbe, LuHan kómás fejét pillantottam meg a hálójuk ajtajában, pizsamában, a szemeit dörzsölgetve. Elmosolyodtam a látványra, aztán megvártam, míg beért a konyhába, majd azonnal a kávéért nyúlt.

- Jó reggelt – köszöntem jókedvűen, mire felém kapta a fejét.
- Úristen, Tao, ne hozd rám a szívbajt már korán reggel – kapott a szívéhez a szöszi.
- Ennyire nem vagyok feltűnő? – nevettem fel.
- Nem, ennyire vagyok álmos – morogta vissza, majd leült velem szemben az asztalhoz, majd végignézett a kajákon.
- Sajnálom – húztam el a szám, mert tudtam, hogy miattam ennyire álmos.
- Ugyan – legyintett, majd egy perverz mosoly jelent meg a szája szélén. – De ugye jól sikerült az este?
- I-igen, jól – jöttem egyből zavarba, mire LuHan felkuncogott.
- Reméltem is – kacsintott egyet.

Aztán nekiállt reggelizni, de még csak az első falaton sem volt túl, mikor XiuMin is követte őt a konyhába. Ő nem volt annyira álmos, mosolygott, és nagyon jókedvűnek tűnt, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. Odahajolt LuHanhoz, adott az arcára egy puszit, aztán leült mellé. Megdicsért, hogy milyen aranyos vagyok, amiért csináltam nekik reggelit, és hogy neki külön salátát, aztán ő is nekiállt enni. Jól esett látni, hogy a kis „családom” ennyire jóízűen eszi azt, amit főztem. Bár, egyáltalán nem éreztem magam valami anyukának, az inkább XiuMin volt, aki sokat aggódott értünk és kíváncsi volt mindenre. Ha pedig már nála tartottunk, olykor érdeklődni szokott Chen felől. Nyilván, nem azért, mert még szereti, hiszen egyértelmű volt, hogy LuHan a mindene és nagyon is jól megvoltak egymással. Csupán a megszokás. Hiszen négy évig együtt voltak, és nem haraggal váltak el, ebből kifolyólag természetes, hogy érdeklődik felőle. Bár, nem mondhatnám azt, hogy sokat tudok JongDae-ről, hiszen már nem volt az osztálytársam. Amennyire jól tudtam, JunHee-vel és a lány szüleivel visszaköltöztek Koreába, és most ott élnek. Még szeptember előtt megejtették a dolgot, szóval azóta nem is nagyon hallottam felőlük, de néha Chen fel szokott hívni. Rendes tőle, és sokat szokott mesélni. Nagyon jól megvannak Juniellel, és már el is jegyezte a lányt, az esküvőt pedig, amint leérettségiznek, meg is tartják. Nagyon örültem nekik, hiszen JunHee megérdemelte, hogy végre valaki ennyire szeresse. Emlékszem, még régen azt mondta, hogy volt egy barátja, aki megígérte neki, hogy feleségül fogja venni, de nem lehettek együtt, mert a szülei ellenezték a kapcsolatot az anyagi különbségek miatt. Szerintem JongDae megfelelő partner neki. Tényleg összeillettek, és amennyire én láttam, őszintén szerették egymást. Ezeket tudtam én is elmondani MinSeoknak, aki szintén örült volt barátja boldogságának, de megkérdeztem tőle, hogy miért nem hívja fel, de azt a választ kaptam, hogy nem meri megtenni. Elmondta Baozi, hogy LuHan nem egy féltékeny típus, de Chen miatt még mindig nagyon tud harapni, így inkább hanyagolja, hogy felhívja, bár néha JongDae megteszi, és jól el tudnak beszélgetni. Nem hiába, nagyon sokáig együtt voltak.

Végszóra, kiért a konyhába az én sárkányom is. Elmosolyodtam, ahogy az álmos fejét néztem, de mindennél szebb volt. Elmosolyodtam, ahogy lehuppant mellém, majd adtam neki egy puszit, amit ő alig fogott fel. Csak elmosolyodtam, aztán a tányérjára pakoltam minden finomságot, hiszen alig evett mostanában.

- Ha ezt mind megeszem, el fogok hízni – motyogta még kómásan.
- Ha ezt mind nem eszed meg, beteg leszel – vágtam rá.
- Ez így van, mostanában alig láttam, hogy eszel valamit, hallgatnod kellene Tao-ra – állt mellém Xiu-ge, mire egy gyors mosolyt küldtem felé.
- Na, szépen edd meg, aztán mondok valamit – mosolyodtam el.
- Mit? – nézett rám nagy szemekkel egyből, ami nagyon aranyos volt.
- Majd megtudod – kezdtem el én is a tányéromra pakolni a kaját. – De a tegnap estével kapcsolatos…

- Úristen, Kris! – hallottam meg LuHan kiabálását, mire mindenki rákapta a fejét, kivéve barátomat. – Te elpirultál!
- Nem pirultam el! – vágta rá azonnal Yifan, de azzal, hogy egyáltalán nem nézett fel, még jobban feltűnt az kis pír az arcán.
- De, bizony, rohadtul elpirultál! – mutogatott hevesen LuHan, mire már XiuMin is felnevetett. – Tuti, hogy volt valami tegnap este, ugye, Tao?
- Én… – kezdtem bele meglepetten, hiszen nem szerettem volna köztárggyá tenni, hogy Kris volt alul. – Nem hiszem, hogy érdekelne titeket…
- Engem minden érdekel, főleg az olyan dolog, amitől Kris olyan vörös lett, mint a paradicsom – mosolyodott el gonoszul.
- Tényleg nem történt semmi érde-
- Alul voltam, oké? – hallottam Kris hangját, mire rákaptam a tekintetem. – Lefeküdtünk, és igen, Tao volt felül. Igen, baromi jó volt és élveztem. Igen, ez volt az első ilyen alkalom, és nem, nem ez lesz az utolsó. Elégedett vagy?

Kisebb monológja után szinte megfagyott a konyhában a levegő. Én csak tátott szájjal bámultam Kris-re, de egyik kezemet önkéntelenül vezettem a combjára, mire ő azonnal megfogta és összekulcsolta az ujjainkat. Rám nézett egy pillanatra, elmosolyodott, aztán újra enni kezdett, mintha mi sem történt volna. Így már én is megnyugodtam, majd folytattam tovább az evést, ám két idősebb lakótársunk csak tátott szájjal bámult ránk. Nagyon viccesek voltak, ahogy szinte hápogtak a döbbenettől, így nem is bírtam ki, hangosan felnevettem, mire LuHan kapcsolt először, majd megköszörülte a torkát.

- Oké, mindenre gondoltam, csak erre nem – nézett rá Kris-re.
- Most már tudod – rántotta meg a vállát barátom.
- És mondd csak, Tao, neked is tetszett? – kérdezett újra a szöszi.
- Jaj, Lulu, hagyd már őket békén – szállt be a beszélgetésbe a legidősebb. – Nekünk is van magánéletünk, amit ők tiszteletben tartanak, ellentétben veled. Szóval, hagyjuk ezt a témát… Neked amúgy is menned kellene készülődni, ha nem akarsz elkésni az előadásodról, nem?
- De… – morogta egyből a bambi.

Megköszönte az ételt, aztán már ott sem volt. XiuMin is így volt, így ment LuHan után, ezek után pedig egész gyorsan eltűntek a lakásból, így ismét kettesben maradtunk. Még mindig volt időm indulásig, a mosogatást így nem hagytam Kris-re, bár őt ismerve, ugyan így lenne a konyha, mint ahogy itt hagytam. Összeszedtem a maradékokat, betettem a hűtőbe, aztán nekiálltam elmosogatni, míg Kris tovább reggelizett. Ahogy hátranéztem a vállam fölött, és végignéztem barátomon, akaratlanul is az emlékeimbe férkőztek azok a dolgok, amik a kapcsolatunk legelején történtek. Az összes emlék, ami hozzáköthető. Január 15-dikén találkoztunk legelőször. Tisztán emlékszem arra a napra, hiszen meghatározóvá vált az életemben. Lekéstem a buszt, így ő állította meg nekem. Az elmémbe égett a kép, ahogy felsegített. A legelső kérdése az volt hozzám, hogy „Nem ütötted meg magad?” Már akkor reméltem, hogy valahol viszont látom őt. És szerencsére így is lett, hiszen egy suliba kerültünk, ő pedig nem adta fel az első alkalommal, mikor rájött, hogy nagyon zárkózott vagyok. Pedig megtehette volna, hiszen nem voltam egy egyszerű eset. Mégis, visszagondolva ezekre a dolgokra, végtelenül hálás vagyok Kris-nek, hogy kitartott mellettem. Akkor is, mikor megismertem JunHee-t. Féltékeny volt rá, hiszen ő már akkor szeretett engem, én meg még csak észre sem vettem. Akkor még azt reméltem, hogy talán Juniel lesz a barátnőm. Milyen naiv voltam! Ma már csak mosolyogni tudok ezeken a dolgokon, de akkor egy nagyon mély hullámvölgyem volt. Utána toppant be az életembe SeHun, ami nagyon sok változást hozott az életembe. SeHun miatt elüldöztem magam mellől Kris-t. Pedig ha kicsit jobban beleláttam volna a dolgokba, azonnal feltűnt volna, hogy Kris azért csókolt meg, mert szeretett, nem pedig azért, mert csak szórakozni akart velem. Mégis kitartott. Aztán Juniel volt az, aki rádöbbentett, hogy én végtére és Kris-t szeretem, nem pedig SeHunt. Aznap csókoltam meg először Kris-t úgy, hogy szerelemből tettem. Elmondhatatlanul tökéletes volt. Aztán, LuHan segítségével bevallotta nekem, hogy szerelmes belém, így jöttünk össze. Hosszú, nagyon hosszú idő volt, míg rájöttünk, hogy szeretjük egymást, és bár voltak dolgok, amiket megbántam, mégis úgy érzem, ha ezek nem történtek volna meg, talán most nem lennénk együtt. Értem ezalatt, mondjuk Junielt. Ha talán nem kezdtem volna el beszélgetni vele, aznap nem hív el fagyizni és nem találkozok SeHunnal. Ha SeHunnal nem jövök össze, soha nem hívott volna el JunHee megkérdezni, hogy együtt vagyok-e vele, én pedig nem mondtam volna el neki, hogy hogy érezek Kris iránt, így nem látom be, hogy valójában őt szeretem. Tíz hónap… Tíz hónapja találkoztam Kris-sel először, és fél éve vagyunk együtt. Ez a fél év pedig csodálatos volt. Soha nem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki számomra a tökéletes partner. De mostanra már el sem bírnám nélküle képzelni az életemet. Még mindig hálát adok a Sorsnak, hogy őt az utamba sodorta, és hogy mellettem van, valamint szeret. Sajnos nem mindenkinek adatik meg, hogy életében megtapasztalja, milyen is az igaz szerelem, így nagyon szerencsésnek éreztem magam.

Arról nem is beszélve, hogy végre úgy éreztem, anyát is végre a bizalmamba fogadtam. Igaz, hogy nagyon elfoglalt a munkája miatt, sokat repül vissza Koreába, de nem hanyagol el, ami nagyon jól esik. Mostanra már nagyon jó kapcsolatot ápoltunk, úgy érezem, igazi anya-fia kapcsolat a miénk, amiért nagyon hálás vagyok. Ami pedig a nevelő szüleimet illeti… Nem tartom velük a kapcsolatot, egyáltalán, de anya mondta, hogy rendbe jött a házasságuk. Ugyan a történtek ellenére is örültem ennek, de már nem magamat hibáztattam, hogy tönkrement a frigy. Azt is megtudtam, hogy örökbe fogadtak egy árva kislányt, és hogy nagyon jól bánnak vele. Nekem mégsem az irigység volt az első gondolatom emiatt, vagy az, hogy vele is rosszul fognak bánni. Valamiért úgy voltam vele, hogy a nevelőanyám vele kedves lesz, hiszen nem lehetett gyereke, én pedig a nővére fia vagyok, de ennek a kislánynak nem volt senkije. Apám pedig kétlem, hogy őt verné, ha már belement az örökbefogadásba. Tényleg örültem ennek, és… Bármennyire semmi közöm nem volt a kislányhoz, úgy voltam vele, hogy van egy testvérem. Egy… Egy húgom. Mindig is vágytam egy testvérre, akivel együtt játszhattam volna, akivel megoszthattam volna a titkaimat és az érzéseimet. Mindig is nagyon szerettem volna, de most már így, tizennyolc éves fejjel, csak az van benne, hogy nagyon szeretnék találkozni azzal a kislánnyal. Még akkor is, ha semmi esélye, hogy a nevelőszüleim megengedjék vagy ilyesmi.

- Nagyon elgondolkodtál, minden rendben? – ölelt át hátulról Kris, mire elmosolyodtam, majd megfordultam a karjaiban.
- Persze, jól vagyok – adtam egy puszit az ajkaira.
- Akkor rendben – mosolygott ő is, majd megölelt. – Lassan indulnod kellene, nehogy elkéss…
- Tudom, de semmi kedvem itt hagyni téged – fúrtam a fejem a nyakába.
- Romantikus hangulatban vagy a tegnapi miatt? – kuncogott, mire a szemébe néztem.
- És ha igen? – biggyesztettem le az ajkaimat.
- Akkor ne aggódj miattam, jól vagyok – puszilta meg a homlokom.
- Biztos? – aggódtam. – Csak mert tudom, ho-
- TaoZi – simogatta meg az arcomat. – Mondtam, hogy élveztem. Vigyáztál rám, amit nagyon köszönök, szóval ne aggódj, nem fáj. Oké, egy kicsit kellemetlen ülni, de hidd el, megéri ez a kis fájdalom azért cserébe, amit átélhettem… Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire… Élvezetes.
- Nagyon aranyos vagy, mikor elpirulsz – kuncogtam, mire lebiggyesztett ajkaira nyomtam egy puszit.
- Köszönöm. Szeretlek – nézett mélyen a szemembe.
- És azt tudod, hogy miért vagyok olyan ember, akit szeretni tudsz? – kérdeztem komolyan.
- Miért? – nézett rám érdeklődve.
- Miattad. 

VÉGE

2015. január 10. 

22:12

50. fejezet

 (Boldog Új Évet! :3 <3
Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni a fejezethez, szóval hagyjatok magatok után egy kis nyomot, jebal. ^^ Azt még hozzáteszem, hogy utolsó előtti fejezet. :') Jó olvasást! ^^)


50. fejezet

Kris POV

Orrom alatt mormoltam a latin szavakat, hogy minél hamarabb megjegyezzem őket, és hogy elfelejtsem aznapra a tanulást. Minden idegszálammal az idegen szavakra koncentráltam, így mikor megéreztem egy kezet végigsimítani a vállamon, azonnal el is húzódtam az érintés elől, jelezve, hogy most ne zavarjon. Ám nem volt ilyen könnyű meggyőzni az illetőt, mert újból próbálkozott, ezúttal két kézzel, mire nálam itt szakadt el a cérna.

- A francba már, Tao! – fakadtam ki indulatosan, mérgemben a földhöz vágva a füzetemet, mire párom kissé ledöbbenve pislogott rám, pár métert hátrálva. – Legalább százszor szóltam, hogy most ne zavarj, erre te azért is jössz és idegesítesz. Elmondtam, hogy tanulnom kell és nagyon fontos ez a zárthelyi, szóval nagyon kérlek, hagyj most magamra. Vagy tudod mit? Nehogy zavarjalak a tanulásommal a semmittevésben, kimegyek a konyhába. És ne gyere utánam!

Azzal felkaptam a földön heverő füzetemet, majd hangosan becsaptam magam mögött a hálónk ajtaját, ezzel is jelezve, hogy mennyire dühös voltam. Nem törődve azzal, hogy XiuMin hatalmas szemeket meresztett rám a nappaliból, egyenesen a konyhába vettem az irányt. Felkapcsoltam a villanyt, hiszen már éjfél is elmúlt, így nemigen láttam volna a sötétben. Hatalmasat sóhajtva ültem le az ebédlőasztalhoz, majd kinyitottam a füzetet, hogy ismét a szavakra koncentráljak. Ha az olyan könnyű lett volna! Még mindig nagyon dühös voltam, de rá kellett jönnöm, hogy nem Tao-n kellett volna kitöltenem a frusztrációmat. Azonnal megbántam, hogy ilyen csúnyán beszéltem vele, mikor ő biztosan csak meg akarta kérdezni, hogy hogy haladok és segítsen-e tanulni. Ami most igazán jól jött volna, de nem hiszem, hogy egy ilyen dühös kifakadásom után értékelné, hogy a bocsánatáért esedezem. Természetesen ugyan úgy ritka idegesen. Őszintén szólva, elegem volt már mindenből… Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a stresszt. Ugyan soha nem voltam egy ideges, mindenen görcsölő ember, mióta egyetemista lettem, olyan vagyok, mint egy időzített bomba. Ez pedig egyáltalán nincs jó hatással a párkapcsolatomra.

Reménytelenül temettem az arcomat a tenyerembe, ma már lemondva a tanulásról, reménykedve abban, hogy nem bukom meg másodjára is latinból. Való igaz, hogy én akartam orvos lenni és keményen küzdöttem azért, hogy fel is vegyenek az egyetemre, most már úgy érzem, nem nekem való. Eleinte tetszett, nagyon is szerettem, hogy rengeteg új dolgot tanulhatok, nem úgy, mint gimiben. De ahogy teltek a hónapok, úgy jöttem rá, hogy az egyetem nem kis dolog, és ha nem veszem komolyan, akkor az a jövőm kárára is mehet. Meg aztán, nem akartam csalódást okozni anyának, hiszen nagyon büszke volt rám, hogy elértem a célomat, még annak ellenére is, hogy soha nem erőltette, hogy orvos legyek. Én szerettem volna, és még most is szeretném, de az egyetem igazán kimaradhatna a kettő között. Kicsit úgy éreztem, ezek után nem fogom annyira szeretni majd a munkám, de bíztam benne, hogy nem így lesz majd. Mégis, rohadt nehéz volt összeegyeztetni a tanulást és a magánéletet. Lehet, hogy másnak egyszerű, de nekem nem. Mondjuk, LuHanéknak is gondja van ezzel, csak annyi különbséggel, hogy míg szöszi barátom jogi karra jelentkezett, XiuMin dolgozik, közben pedig egy szakács tanfolyamra jár. Sokat panaszkodik erről LuHan is, hogy alig van idejük egymásra, mert ő délelőtt általában az egyetemen van, addig Xiu itthon, aztán ő elmegy dolgozni, mire Lu hazaérne. És mivel reggel korán kel, nem bírja megvárni. Aztán mikor hétvégén lenne egy kis idejük együtt lenni, Xiu akkor megy a képzésre. Nem lehet nekik sem egyszerű, de olyan szempontból jobb, hogy nem veszekednek.

Ám ez nem volt elmondható rólam és Tao-ról. Mára már majdnem minden napos, hogy kiakadok valamin, ami általában nagyon kis apróság, de olyan feszült vagyok a közelgő vizsgák és a ZH-k miatt, hogy fel tudnék robbanni. Így a feszültséget ki máson, mint a hozzám legközelebb álló személyen töltöm ki. Láttam rajta, mindig ott volt a szemében az a szomorú kis fény, mikor visszautasítottam egy-egy simogatást vagy csókot, mert a tanulásra kellett figyelnem. Tényleg igyekeztem, hogy minden rendben legyen, de egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint amilyennek hittem. Arról nem is beszélve, hogy egy házban négyen élünk, gyakran akaratlanul is megbántjuk a másikat, aztán van, mikor nem találunk egy olyan helyet, ahol egyedül lehetnénk. Nagyon ritkák mostanában azok a pillanatok, mikor minden rendben mind köztünk Tao-val, mind Lu és Xiu között. Ugyan négy hónap alatt összeszoktunk már egész jól, de eleinte nagyon furcsa volt. Ez az összeköltözés onnan jött, hogy mikor felvettek engem és LuHant is az egyetemre, úgy voltunk vele, hogy kollégisták leszünk. Ám egyikünk sem akarta, hogy a szerelmeinkkel csak ritkán találkozzunk, így felmerült bennünk a közös albérlet ötlete. Szerencsére XiuMin és Tao és egyetértettek velünk, így kezdődött a keresgélés, és hatalmas szerencsénkre, az egyetemtől nem messze találtunk is egy két szobás garzonlakást, viszonylag olcsó árral, így összedobtuk rá négyen a pénzt és megvettük. Persze, anya is beszállt a költségekbe, hiába mondtam neki, hogy ez nem szükséges. De azt mondta, hogy mindenben támogatni akar, ha már elköltözöm, mert ugye otthonról elég messze lett volna az egyetem. Így augusztusban megkezdtük a saját kis életünket egy közös házban, mind a négyen. Nem volt könnyű, de hamar hozzászoktunk egymás kis heppjeihez, bár volt, hogy egyikünk kiverte a hisztit, ha foglalt volt a fürdő, vagy az éjszaka a kelleténél hangosabbak voltunk.

Egyszóval, november volt. De visszatérve a kezdeti témához, tényleg megbántam, amiket Tao fejéhez vágtam. Nem akartam kimondani, hiszen mindennél jobban vágytam arra, hogy megölelhessem, és végre búcsút mondhassak ezeknek a hülye latin szavaknak, amiből holnap ZH-t írok. Utáltam az egészet. Nagyon nehéz volt megjegyezni a fura szavakat, de nem tűnt lehetetlennek. És bár az első ZH-n megbuktam, újra felvettem a tárgyat, mert kellett ahhoz, hogy teljesítsem a félévet. És ez még csak a kezdet, nagyon sok volt hátra. Csak egyszerűen túl sok stressz ért mostanában. Itt voltak a nyakamon a múlt havi számlák, amiket ki kell fizetni, és bár mindig összedobtuk rá a pénzt, most ebből is vita volt. LuHan most nem tudott beszállni, mert kicsit leégett, mire Tao felajánlotta, hogy kifizetni az egészet, ne aggódjon. Ez persze nekem nem tetszett, hiszen nem kérhetem, hogy minden számlát ő fizessen, ami egyáltalán nem kis összeg. Bár tudtam jól, hogy neki van miből költenie, hiszen az édesapja minden hónapban rengeteg összeget utalt a számlájára, kimutatva a „törődését”, és ha jól tudtam, az igazi édesanyja is támogatta. Ugyan egy szóval sem mondhattam volna azt, hogy Tao rosszul bánt a pénzzel, mert soha nem szórta. De nagyon zavart az, hogy képes lett volna az összes számlát egyedül ő fizetni. Elvégre, négyen éltünk együtt, úgy az igazságos, hogy mindenki fizet, ami jól is működött, mindeddig. Emiatt is ki voltam, arról már nem is beszélve, hogy anya a napokban bejelentette, hogy randizgat egy férfivel már pár hónapja és egészen komoly a dolog. Még ezen nem gondolkodtam, de nagyon aggódtam érte. Hiszen hatalmas csalódás volt neki, hogy apám elhagyta, nem akartam, hogy ez megismétlődjön. Féltettem őt.

De megint elkanyarodtam a témától. Tisztában voltam vele, hogy ezzel megbántottam Tao-t, és biztos vagyok abban is, hogy dühös rám. Ami teljesen jogos lenne, hiszen mostanában tényleg alig törődök vele, mert lefoglal a rengeteg tanulás. És bár ő mindig azt mondta, hogy megérti és nem haragszik, valahol, mélyen, tudtam, hogy hazudik. Hiszen kinek ne esne rosszul, hogy a párja többet foglalkozik a jegyzeteivel, mint vele? Senki, nekem sem esne jól, de mégis… Annyira rohadt nehéz volt úgy irányítani az életemet, ahogy én szerettem volna. Nyáron még minden tökéletes volt, míg nem kezdtem el az egyetemet. Elmentünk nyaralni Tao-val, méghozzá Kanadába. Két hétig voltunk, megmutattam neki szülővárosomat, hogy hová jártam iskolába, bulizni, sétálni, egyszóval mindent. Nagyon tetszett neki szerencsére, hihetetlenül gyönyörű két hét volt az. Az emlékekre azonnal egy meleg mosoly terült el az arcomon. Akkor még annyira szép volt minden… Megünnepeltük, hogy négy hónapja voltunk együtt, minden percet együtt töltöttünk, romantikáztunk és viccelődtünk. Imádtam azt a két hetet, de aztán vissza kellett jönni. És mióta elkezdtem egyetemre járni, minden összedőlt.

Felemeltem végül a fejemet, amit mindeddig a tenyerembe temettem, így egy kicsit bántotta a szemem az erős fény. Hunyorítottam, aztán ránéztem az órára, és reményvesztetten szusszantottam egyet, mikor konstatáltam, hogy hajnali negyed kettő van. Ma már nem beszélek Tao-val… Végül felálltam, lekapcsoltam a villanyt és halkan, nehogy felébresszem LuHanékat, visszasétáltam a Tao-val közös hálónkba. Óvatosan nyitottam be, de mikor csak az egyenletes szuszogást hallottam, egyben voltam csalódott és nyugodtam meg. Mezítlábas talpam halk, recsegő hangokat adott ki, ahogy a laminált padlóra léptem, megközelítve a hatalmas franciaágyat. Lassan befeküdtem, elhelyezkedtem kényelmesen, de mégsem volt ugyan olyan, mint mikor Tao-t ölelhettem, de nem mertem csak úgy hozzáérni, még akkor sem, ha aludt. Emiatt nagyon rosszul éreztem magam, így még ha nem is hallja, muszáj voltam kimondani.

- Sajnálom, Tao – suttogtam a szoba csendjébe.

Mégis, legnagyobb meglepetésemre Tao megfordult, majd hozzá bújt az oldalamhoz, kezeivel szorosan átölelte a derekam, míg szőke buksiját a nyakamba fúrta. Azonnal elmosolyodtam, majd magamhoz szorítottam meleg testét.

- Szeretlek, Kris – motyogta halkan, de meghallottam.

Bennem pedig ekkor realizálódott, hogy nem számít, mi történt és mi fog történni még velünk, ő mellettem lesz végig. Amiért elmondhatatlanul hálás voltam neki. Ezek után boldogan aludtam el, nem gondolva a holnapi ZH-ra, sem a számlákra, de még anya új pasijára sem. Akkor csak Tao volt. Csak Ő és én. Mi…

***

Azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz a ZH. Meglepő, de minden szót tudtam és le is írtam, reméljük, hogy helyesen is. Természetesen nem ennyi volt az egész, de főleg a szavakra koncentrált és legalább hetven volt, egyszóval nem volt könnyű, de mégis nehezebbre számítottam. Most már csak abban reménykedtem, hogy nehogy az legyen, hogy túl könnyűnek gondoltam, éppen ezért lesz rossz. Valahogy mégis bíztam abban, hogy sikerülni fog és jó jegyet kapok rá. Megnéztem az időt, ami délelőtt tizenegyet mutatott. Még lett volna két órám, ám kaptunk e-mailt még tegnap, hogy elmarad, mert a tanár beteg vagy mi. Igazából még örültem is neki, így legalább hamar hazaérhettem, és felkészülhettem egy igen hosszú beszélgetésre Tao-val. Reggel ugyan együtt keltünk, de nem akartam a kellemes hangulatot elrontani azzal, hogy felhozom a témát, úgy tűnt, ő is túllépett rajta, ám engem rettenetesen bántott. Nem is volt olyan felhőtlen azért kettőnk között a hangulat, de mégsem volt rossz. Ez pedig akkor vált teljesen bizonyossá, mikor Tao megkért, hogy ne kísérjem el a suliba, amit nem értettem, de inkább letudtam annyival, hogy egyedül akart lenni egy kicsit, vagy SeHunnal megbeszélték, hogy találkoznak. Így a metrón szétváltunk, de még csak egy puszit sem kaptam tőle. Tényleg pocsékul éreztem magam a tegnapi nap miatt.

Ám arra a legkevésbé sem számítottam, hogy megpillantom majd Tao-t az egyetem előtt, hosszú, szürke szövetkabátban, hatalmas sállal a nyakában és egy napszemüveggel a szeme előtt. El sem lehetett volna téveszteni. Nagyokat pislogtam rá, és mikor ő is észrevett, aranyosan elmosolyodott, ami még mindig gyorsabb tempóra késztette a szívemet, aztán mikor üdvözlésképpen a nyakamba vetődött és az ajkaimra hajolt, az felért azzal, hogy cseppfolyóssá változtam. Igazából nem tudtam volna megmondani, hogy mitől lett ilyen jó hangulata, ahogy azt sem értettem, mit keresett itt, mikor neki suliban kellene lennie. De mielőtt meg is kérdezhettem volna, ajkaimra suttogta szavait.

- Boldog Születésnapot, Kris – mosolyodott el, aztán még egyszer megcsókolt.

Én viszont annyira le voltam sokkolva, hogy még viszonozni is képtelen voltam a jóleső gesztust, amit ő is észrevett. Elhúzódott tőlem, aztán mikor észrevette, hogy mennyire meg vagyok lepődve, elnevette magát. Őszintén, szívből, ahogyan már régen hallottam, és akkor szembesültem vele, hogy mennyire hiányzott. Végigsimított az arcomon, mire végre felébredtem a sokkból és belebújtam az érintésbe. Túl jól esett, ennyi idő elteltével pedig egyszerűen tökéletes volt, hogy milyen gyengéden ért hozzám.

- Csak nem elfelejtetted? – kuncogott még mindig.
- De, teljesen kiment a fejemből – bólintottam kissé sután.
- Nem baj, így még jobb lesz akkor a meglepetés – kacsintott egyet, aztán menni készült, ám visszafordítottam magamhoz.
- Milyen meglepetés? – kérdeztem azonnal, mire ő csak elmosolyodott.
- Menjünk haza és megtudod – mondta sejtelmesen. – De előtte még be kell mennünk valahová…
- Szóval ezért nem akartad reggel, hogy elkísérjelek – világosodtam meg, aztán összekulcsoltam az ujjainkat és elindultunk a metrólejárat felé.
- Így van, volt egy kis elintéznivalóm – mondta szórakozottan.
- Ugye nem valami party-t szerveztél? – torpantam meg egy pillanatra, mire Tao a válla felett hátranézett.
- És ha azt tettem volna? – vigyorgott sunyin.
- Nyilván örülnék neki, hiszen te szervezted, de most jobb szeretnék kettesben lenni veled – magyaráztam, mire kaptam egy puszit az ajkaimra.
- Szerencséd, hogy jól ismerlek – biccentett egyet, aztán újra elindultunk.

***

Mikor beléptem a lakásba, azt hittem, menten lemegyek hídba. Csak tátott szájjal figyeltem a sötét szobát, amiben kis teamécsesek égtek, egyetlen szót kirakva: Szeretlek. Nagyon tetszett, de úgy éreztem, meg sem érdemlem, hiszen egy seggfej voltam vele. Igaz, hazafelé tisztáztuk a dolgot, és azt mondta, nem haragszik, bár rosszul esett neki. Azt mondta, majd este törleszthetek, ami persze egyből piszkos gondolatokat keltett bennem, ám Tao nagyon mosolygott. Elképzelésem sem volt, hogy miért, de nem foglalkoztam vele. Tényleg megbántam, ő pedig tényleg nem haragszik rám, ami nagyon jól esett. A számlás dolgot is megbeszéltük és abban egyeztünk meg, hogy most kifizeti Lu helyett, amit majd ő megad neki, amint tud. Meséltem neki anya barátjáról is, és szerencsére megértett, de megnyugtatott azzal, hogy anyukám nem naiv kislány már, biztosan fog magára vigyázni, és nem kötelezte volna el magát a férfi mellett, ha annak nem lennének komoly szándékai. Nagyon jól estek a szavai, de ez…

- Tetszik? – lépett közelebb, majd hátulról átölelt, állát pedig a vállamra támasztotta.
- Nagyon – mosolyodtam el. – Egyedül csináltad?
- Nem, SeHun segített – hallottam, mire azonnal elfintorodtam.
- És itt merted hagyni a gyertyákat, míg eljöttél itthonról? És ha kigyullad a ház? – borzadtam el azonnal.
- Hé, nyugi, alig tíz perce égnek, SeHun gyújtotta meg őket. Tényleg nagyon sokat segített ebben. Ha ő nem lenne, ez sem lett volna, és sok más sem, szóval hálás lehetsz neki – magyarázta nyugodtan.
- Meglátjuk – adtam be a derekam, aztán öltözködni kezdtünk.

A kis ösvényen haladtunk be a konyhába, ahol még több mécses égett, sok feltéve a pultra és az asztalokra. Szépen meg volt terítve, frissen gőzölgő étel várt csak arra, hogy megegyük, én pedig alig akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz. Nagyon romantikus volt, de soha nem gondoltam volna, hogy ezt Tao megteszi értem, még akkor sem, ha szülinapom van. Ugyan ez az első szülinapom, amit együtt ünnepelünk, de biztos voltam benne, hogy még rengeteg lesz. Az ételnek nagyon finom illata volt és nagyon jól néztek ki. Nem kételkedem Tao főzési tudásában, de ez olyan precíz munka volt, hogy biztos ebben is segített neki valaki.

- XiuMin-ge nagyon rendes volt – mondta, mint a gondolataimban olvasott volna.
- Mindenkit beszerveztél? – mosolyodtam el, aztán felé fordultam és mosolyogva átöleltem a derekát.
- Muszáj volt a cél érdekében – nevetett fel, a gyertyafényben pedig íriszei gyönyörűen csillogtak.
- LuHan mit segített? – kíváncsiskodtam.
- Ő mosogatott – kuncogott, mire én is felnevettem.
- Köszönöm szépen, nagyon imádom. Ilyen meglepetés még soha nem ért – mondtam őszintén.
- Boldog vagyok, ha tetszik. Nagyon szeretlek, Kris, boldog huszadik szülinapot – suttogta ajkaimra, aztán összeforrasztotta őket.

Aznap egy olyan dolgot tapasztaltam meg, amit azt hittem, soha nem fogok. A kései ebéd után Tao érzéki csókba vont, de az minden eddiginél másabb volt. Szenvedélyesebb és követelőzőbb. Úgy éreztem magam, mint egy préda, holott eddig mindig fordítva volt. Mégis… Tao olyan határozottan dominálta a csókot, hogy esélyem sem lett volna átvenni az irányítást. Nem mintha szerettem volna, mert néha neki is kijárt, hogy fölényben legyen. De arra végképp nem számítottam, hogy amint végigdöntött az ágyon, vágytól csillogó íriszeit az enyémekbe fúrja, majd minden kertelés nélkül kimondja, hogy szeretne felül lenni. Természetesen, köpni-nyelni nem tudtam, és úgy voltam vele, hogy legalább ne jelentette volna ki, akkor talán egyszerűbb lenne, de válaszomat nem várta meg, egy újabb csókba vont, miközben merevedésemet kezdte el simogatni. Én pedig megengedtem neki. Mindent engedtem.

Varázslatosan új érzés volt úgy lenni vele…