7. fejezet

(Itt is lennék a következő fejezettel~ :3

Remélem, tetszeni fog, mert szerintem egy kicsit más lett, mint szokott, bár majd ezt ti eldöntitek. ><

Jó olvasást! ^^)

7. fejezet

Tao POV

Hirtelen olyan zavaros volt minden. Csak Krist láttam magam előtt, aki kedvesen mosolygott rám, aztán elhívott moziba. Pislogtam rá, hiszen nem értettem, mi ez a hirtelen kérdés, de természetesen elfogadtam az ajánlatát. Aztán olyan volt, mintha transzba estem volna, minden kiesett, ott álltam a mozi előtt, de valahonnan tudtam, hogy rá várok. Kényelmesen nekidőltem a falnak, és a deszkás cipőm orrát kezdtem bámulni.

Nem is telt el sok idő, egy kéz csúszott a vállamra, én pedig egyenesen felnéztem sötét szemeibe. Most is, mint mindig, olyan fura csillogás volt benne, amit nem tudtam volna semmihez sem hasonlítani, de pozitív volt, ez biztos. Megvette a jegyeket, amit én elleneztem, hiszen kicsit drága, és nekem is ugyan úgy volt pénzem, de nem engedte. Így inkább utána én vettem a popcornt és a kólákat. Mosolyogva vonultunk be a terembe, ahol már kezdődött is a film.

Utána már csak az volt tiszta, hogy bal oldalra pillantok, de Yifan helyett egy lány ült ott. Ahogy észrevette, hogy néztem őt, rám mosolygott, aztán végigsimított a kezemen. Teljesen ledöbbentem, soha nem történt még velem ilyen, így nem is tudtam mit reagálni a kialakult helyzetre. Hatalmas szemekkel pislogtam az aranyos lányra, aki csak halkan kuncogott rajtam, aztán ismét a vászon felé pillantott. Nem értettem...

Körbenéztem a teremben, de Krist sehol sem láttam, ami nagyon furcsa volt. Nem alakulhatott át hirtelen lánnyá, ugye? Itt megint balra fordultam, de továbbra is kifejezetten egy lány ült mellettem, nem pedig Kris. Végül, nem tudva, hogy mit csináljak, elkezdtem fürkészni. Szép arca volt, nem használt túl sok sminket, ami kifejezetten aranyossá tette. Hosszú, lágy hullámokkal díszített haj keretezte a hosszúkás arcot, a szeme pedig mogyoróbarna volt, ami csak kedvességet sugárzott. Alakja tökéletes volt, nőies, egy szavam sem lehetett rá. Hogy nem találkoztam még ilyen aranyos lánnyal, ki ő egyáltalán?

Annyira elbambulhattam, hogy már csak az tűnt fel, hogy a mozi előtt állunk. Meg akartam ismerni a lányt jobban, így illedelmesen felajánlottam neki, hogy hazakísérem, hiszen már sötét volt. Mosolyogva elfogadta az ajánlatot, aztán már el is indult. Meglepődtem, mikor nem fogta meg a kezem, és nem is karolt belém. A lányok ezt szokták csinálni, ugye? De ennek ellenére nagyon is tetszett, hogy nem tett semmiféle lépést felém, hiszen nem tudtam volna kezelni, soha életemben nem beszélgettem még ilyen aranyos lánnyal, mint ő.

Szerencsére kezdeti zavarom hamar elmúlt, hiszen sokat kérdezett rólam, amire készségesen válaszoltam is. Nem tett fel tolakodó kérdéseket, csak az ilyen alapokat, mint bárki egy másik idegennek, akit jobban meg akar ismerni. Ő is mesélt magáról dolgokat, ahogyan én is, mégsem vittük túlzásba. Jól éreztem magam vele, így nem vettem észre, hogy milyen gyorsan repült az idő, és meg is érkeztünk hozzájuk.

Ő csak elmosolyodott, kissé elpirulva fogta meg a kezeimet, mire annyira meglepődtem, hogy még vissza sem szorítottam. Aztán a következő lépése még jobban megdöbbentett, hiszen közelebb lépett hozzám, majd lábujjhegyre állt. Még így is alacsonyabb volt tőlem majdnem tizenöt centivel, így le kellett hozzá hajolnom. Ekkor olyan hirtelen hasított az elmémbe Kris arca, hogy egy pillanatra megálltam. Hozzá nem kellett lehajolnom, ha meg akartam ölelni, hiszen tőlem is magasabb, és valami oknál fogva tetszett, hogy fel kellett rá néznem, még ha csak egy kicsit is.

Ám a lány kizökkentett gondolataim közül, mellkasa az enyémnek nyomódott, mire ismét a szemeibe néztem. Mosolygott, de nem tudtam viszonozni, egyszerűen csak sodródtam az árral. Már majdnem összeért az ajkunk, mikor hirtelen egy erős kéz rántott hátra, majd egy meleg mellkashoz csapódtam. Éreztem, hogy az idegen karjai körém fonódnak, mire teljesen ledöbbentem. Megéreztem az illatát, tudtam, hogy ki az, valahogy mégsem akartam felpillantani rá.

Helyette megszólított a lány, kissé halk hangja törte meg a csendet, mire a szemébe néztem. Nem láttam az arcán semmit, csak csalódottságot, így kibontakoztam Kris öleléséből, aztán rá is ránéztem. Összevonta a szemöldökét, mire én hátrálni kezdtem tőlük. Mind a ketten összezavarodtak, nem értették, hogy miért viselkedem így, csak tanácstalanul meredtek egymásra... Nem ismerték egymást.

Apróbb szóváltásba keveredtek, amit hiába akartam elvágni, egy szó sem jött ki a torkomon. Végighallgattam, ahogy a lány azt mondja, szeret engem, és a barátnőm szeretne lenni. Teljesen ledöbbentem, aztán amikor Kris mondta ugyan ezt, akkor már a víz is levert. „Szerelmes vagyok belé!”, dübörgött a fejemben a hangja, aztán mind a ketten rám meredtek, mintha választanom kellene közülük. Nem... Képtelen vagyok rá, miért kérnek tőlem ilyet?

- Tao. – Éreztem, hogy megrázták a vállam, mire olyan érzésem volt, mintha zuhantam volna.

Olyan gyorsan nyitottam ki a szemeimet, hogy még én is meglepődtem rajta. Szóval, csak álom volt? Összezavarodva pislogtam az előttem lévő Krisre, aki csak meredt rám a nagy szemeivel. De amint felfogtam, hogy engem néz, teljesen zavarba jöttem, eszembe jutott az álmom, ami most teljesen felkavart. Tudtam, hogy ostobaság az egész, hiszen Kris fiú, ahogy én is, nem lehet belém szerelmes, nem is értem, hogy álmodhattam össze ilyen hülyeségeket.

- Jól vagy? – kérdezte meg pár perc után.

- I-igen, csak kicsit furcsát álmodtam – mondtam meg végül az igazat, mire tekintete azonnal lejjebb siklott a testemen, aztán egy pontot kezdett el szuggerálni, amitől még jobban zavarba jöttem. – Nem olyat! – ütöttem meg a vállát, már totálisan elvörösödve.

- Persze, bocsi – köszörülte meg a torkát. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de gyere vacsorázni, rendben?

- Vacsorázni? – ültem fel hirtelen, és csak annak köszönhettem, hogy nem csókolózott össze a mellkasunk Kris-el, hogy jók a reflexei. – Mégis mennyi az idő?

- Fél nyolc – nézett a szemembe, mire pánikba estem.

Kipattantam az ágyból, aztán olyan gyorsan kezdtem el lefelé rohanni, hogy majdnem le is zúgtam a lépcsőn. Hallottam, hogy Kris kiabál utánam, de süket fülekre talált, azonnal a bejárathoz rohantam, még az anyukájának sem köszöntem, azonnal a kabátom zsebében kezdtem el turkálni, ahol végre megtaláltam a telefonomat. Három nem fogadott hívásom volt... Három!

Ez azt jelentette, hogy anyám piszkosul dühös. Ha nem veszem fel neki elsőre, csak szimplán mérges szokott lenni, de ha egyből visszahívom, lekiabál, hogy miért nem veszem fel neki. Ha nem hívom vissza, akkor már dühös, így megpróbál még egyszer. Ha ekkor sem veszem fel valamiért, akkor már mindegy, hogy visszahívom-e, vagy sem, otthon biztos, hogy jelenetet rendez. Volt már rá példa, mondjuk mikor edzésem volt.

De most három nem fogadott hívás... Ez azt jelenti, hogy bizonyára már apám is tud róla. Nyeltem egy hatalmasat, nem akartam, hogy megint az legyen, mint pár héttel ezelőtt a félévi bizonyítvány miatt. De ez most teljesen más, nem mentem haza időben, ez pedig megbocsáthatatlan.

- Minden rendben? – fogta meg a csuklóm Kris, majd aggódva rám pillantott.

- Mennem kell – mondtam egyszerűen ennyit, aztán visszatettem a telefont a kabátom zsebébe, majd levettem a fogasról.

- Nem mehetsz el! – mondta azonnal, miközben megállította a kezem.

- De, mennem kell, Kris, sajnálom – néztem a szemébe.

- Tao, csak nem menni készülsz? – jött ki a konyhából Hui Fang, arcán hatalmas nagy csalódással. – Pedig direkt miattad főztem ennyit.

- De én... – kezdtem volna.

- Kérlek, Tao, ha már eddig itt maradtál, nem számít ez a kis idő, nem? – mosolyodott el Kris. – Elhiszem, hogy otthon aggódnak érted, de majd én kimagyarázlak, biztos megértik majd.

Egy ideig figyeltem Kris mosolygós arcát, valamint az anyukája lebiggyesztett ajkait. Persze, megértik... Ha tudnád, Kris, hogy mit fogok azért kapni, hogy nem mentem haza suli után, és másnál vacsoráztam, biztosan nem gondolnád azt, hogy a szüleim „megértik”. Végül hatalmasat sóhajtottam, majd bólintottam egyet, beleegyezve abba, hogy itt maradok vacsorára.

Azt hiszem, jól döntöttem, hiszen boldogsággal töltött el, hogy Hui Fang felsikkantott örömében, majd a konyhába rohant, aztán Kris pedig magához húzott egy ölelésre. Túlságosan is emlékeztetett az álmomra. Ami még mindig ostobaság volt... ugye?

Ugye?

***

Egy fél óra múlva együtt indultunk meg hozzánk, mert akárhogy is győzködtem Krist, semmi pénzért nem engedett volna el egyedül. Azt mondta, ez nem olyan biztonságos környék, mint ahol én lakom, ráadásul mindenáron meg akarta magyarázni a szüleimnek a helyzetet. Teljesen biztos voltam benne, hogy ha még Krist is magammal vinném, abból még nagyobb balhé lenne.

Nem akartam, hogy megtudja, milyenek a szüleim. Nem akartam, hogy a szüleim tudomást szerezzenek róla, mert tudom, hogy azt mondanák, rossz hatással van rám, és hogy nem bízhatok senkiben. Talán még azt is megtennék, hogy szobafogságot adnak, de olyat, hogy suliba sem járhatok, inkább fizetik nekem a magántanárt, mintsem kiengedjenek a házból. Borzalmas volt egyszer átélnem, nem akarom, hogy még egyszer előforduljon.

- Sajnálom, hogy nem ébresztettelek fel, tényleg az én hibám – hallottam meg magam mellől mély, csendes hangját.

- Nem a te hibád – ráztam a fejem. – Nekem nem kellett volna elaludnom, tiszteletlen voltam, ne haragudj - sütöttem le a tekintetem.

- Ugyan már, tudom, hogy néha hajnalig fent vagy, mert tanulsz – legyintett. – Nem volt szívem felébreszteni téged, olyan ar... békésen aludtál.

- Akkor is! – ellenkeztem. – Nagyon illetlen voltam, ígérem, hogy soha nem fog többé előfordulni!

- Rendben, oké – nevetett inkább. – Lapozzunk, nem szeretem, mikor ilyen hivatalosan beszélsz hozzám.

- Hi-hivatalosan? – lepődtem meg, majd a szemébe néztem.

- Igen, szerintem neked is kényelmesebb, mikor egyszerűen csak beszélgetünk, nem? – billentette oldalra a fejét.

- Azt hiszem... – motyogtam.

Erre nem válaszolt semmit, csak elmosolyodott. Csendben lépkedtünk tovább, nekem pedig végig azon zakatolt az agyam, hogyan is mondjam meg neki szépen, hogy nem akarom, hogy bejöjjön a házunkba. Azt sem akartam, hogy egyáltalán hazáig kísérjen, hiszen ha a szüleim meglátják, már abból hatalmas vita lenne. Nem akarom őt is belekeverni, ő az egyetlen barátom, ha elveszíteném, már nem bírnám ki nélküle.

- Tao.

- Hm? – emeltem fel a fejem, majd kérdőn ránéztem.

- Itt jobbra vagy egyenesen? – mutatott az elágazásra, mire jobbra fordultam.

- Nem kellett volna velem jönnöd, busszal is haza tudtam volna jönni, még a végén megfázol – motyogtam neki.

- Mondtam már, hogy nem olyan jó környék a miénk, meg amúgy is, szeretném megismerni a szüleidet – rántotta meg a vállát.

Mélyen hallgattam. Biztosan várt volna valamilyen választ, de nem szólaltam meg. Nem akartam neki hazudni, nem érdemli meg, hogy hazugsággal próbáljam elhitetni vele, hogy a szüleim jó emberek. Viszont az igazságot sem mondhattam meg neki, hiszen lehetetlen. Két tűz között vergődtem, így inkább csak hallgattam, és úgy látszik, ő sem erőltette a dolgokat, amiért titkon hálás voltam neki.

Mikor befordultunk az utcánkba, láttam Kris-en, hogy minden házat rajongva megbámul. A szeme csillogott, ahogy figyelte a kovácsoltvas kapukat, a luxus villákat, a garázs előtt álló sportautókat, esetleg a precízen megnyírt tujákat. Itt minden olyan tökéletes... Az emberek is tökéletesek, persze csak látszólag. Nem foglalkoznak a másikkal, csak arra mentek, hogy megmutassák, kinek van több pénze. Az pedig, ha valakinek van valami hibája, azt szépen eltussolják.

Ebben a világban, a gazdagok világában, nem számít, ha megcsaltad a feleséged, vagy éppen a nőknek nem a férjüktől van gyereke. Nem számított, hiszen pénzzel mindent megoldottak. Elérték, hogy legyen hírnevük, látszólag tökéletesek voltak, de azt már csak kevesen tudták, hogy mondjuk a szomszéd nőnek abortusza volt tizenhét évesen. Mocskos egy világ, nem törődnek másokkal, csak ők maguk a fontosak, gátlástalan és sunyi módon akarják tönkretenni a másikat, hogy lássák a porba hullani. Ezt élvezik...

De az, hogy Kris ilyen rajongással a szemében nézi mindezt, teljesen megijesztett. Nem akartam elmondani neki, hogy itt borzalmas dolgok történnek, hiszen nem akarom lerombolni a lelkesedését. Egyszerűen túl jó volt látni, hogy ennyire tetszik neki a világom, holott semmit nem tudott róla. Talán, ha belecsöppenne, megértené, de lehet, hogy ő nem változna, ő örökre az a Kris maradna, akit én megismertem, és a legjobb barátomnak mondhatok.

- Itt vagyunk – álltam meg végül, mire a mi házunkat is végigmérte.

- Nagyon menő villátok van – mosolyodott rám.

Nem válaszoltam, inkább csak vállat vontam. Gyűlöltem itt élni, pontosan az előbbi okok miatt.

- Hogy fogsz hazamenni? – néztem a szemébe.

- Gondolom, gyalog – rántotta meg a vállát. – Talán majd egy darabon buszozok, ha találok magamnál annyi pénzt.

- Majd én adok, nem akarom, hogy miattam történjen veled valami! – kezdtem el azonnal a táskámban keresgélni a tárcám után.

- Hagyd csak, szívesen hazakísértelek – fogta meg a kezem, majd kissé megszorította.

Elakadt minden szavam. Nem viszonoztam a szorítást, hiszen mégis az utca közepén voltunk, de elhúzni sem akartam a kezem, hiszen jól esett az érintése. Egy ideig így álltunk, én félve pillantottam a szemébe, de ő csak mosolygott rám. Mintha várna valamire, hogy tegyek valamit, bár jelenleg meg sem tudtam mukkanni.

- Most már menj, a szüleid biztosan nagyon aggódnak – bökött a fejével a kapura.

- Rendben – mondtam végül. – Köszönöm, hogy hazakísértél, vigyázz magadra! – hajoltam meg kissé.

- Hülye! – nevetett fel, majd nem törődve semmivel, magához ölelt.

Hatalmasat nyeltem, de nem tudtam nem viszonozni az ölelését, hiszen nagyon jól esett. Nem sokáig élveztem teste melegét, mert végül ő húzódott el tőlem, aztán még rám mosolygott, majd intett egyet, és elindult visszafelé. Az a bizonyos „Álmodj szépeket!” ott csüngött a levegőben, de egyikünk sem mondta ki, felesleges lett volna.

Aztán végre megindultak a lábaim, majd miután kulcsommal kinyitottam az ajtót, egy hatalmasat sóhajtottam. Halkan letettem a táskám a földre, majd levettem a bakancsom, majd a kabátomat is. Visszavettem a hátamra a táskát, majd próbáltam a leghalkabban felosonni, ám nem volt ilyen szerencsém. Apám olyan gyorsan rontott ki a nappaliból, hogy még reagálni sem volt időm, azonnal egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

És ez még csak a kezdet...

(Huhh, ennyi lett volna. ^^"

Tudom, hogy gonosz módon fejeztem be. xD De mindenképpen hozni akartam még ma, így ha tovább húzom, lehetséges, hogy már nem került volna fel 30-dikán. ^^"

De remélem, annak ellenére, hogy kicsit másabb fejezet lett, tetszett nektek. :3 Most megmutatkozott Tao eddig rejtett oldala, hogy tetszett? ^^ És ez az álom? Vajon a továbbiakban is kísérteni fogja Taót? Van valami jelentősége? ;)

Nyah, nagyon-nagyon várom a véleményeket, mind ide, mint Facebook-ra. :3

Chuu~ ^^)