12. fejezet

(Halii~ ^^

Off eleje ~ Egy kicsit változtattam a kinézeten, remélem, így is tetszeni fog. :3 Valamint van kint egy újabb szavazás, megkérlek titeket, hogy bátran kattintsatok. ^^ A lezárult szavazásról pedig csak annyit, hogy mindenkinek nagyon szépen köszönöm! *w* ~ Off vége

Megérkeztem az újabb fejezettel, és előre elnézést kérek mindenkitől! Kicsit depis, kicsit szívtörő, nagyon rövid, de... Ah, nem terveztem így, de így sikerült. ^^" Nézzétek el nekem, alig aludtam 7 órát, most már egy zombi szintjén állok. xD

Azért remélem, tetszeni fog. :3)

12. fejezet

Kris POV

- Mi a franc bajod van, elárulnád?

Olyan érdektelen pillantást vetettem Lay felé, hogy azt még egy profi színész is megirigyelhette volna. Nem arról volt szó, hogy untam volna, esetleg idegesített. Ha csak ennyi lett volna a probléma, esküszöm, vigyorognék, mint aki beszívott. De nem, ennél sokkal súlyosabb volt a helyzet, amit még Lay-nek sem mondhattam el. Oké, hogy elfogadta, meleg vagyok, amit értékeltem, nagyon is, de akkor sem fogom megosztani vele, hogy mi történt. Nem lehet, egyszerűen... Még nekem is túl friss volt a dolog.

Pár percig még bámultam Yixing dühös arcát, végül ismét az ablak felé fordultam. Talán gyerekesen viselkedtem, de ő most biztos azt gondolta, hogy milyen bunkó vagyok. Valahogy most ez sem tudott érdekelni, pedig szerettem a barátaimat, Lay-t különösen, de most nem volt kedvem jó képet vágni, annak ellenére, hogy általában mindig magamban tartottam, ha valami bántott. Biztos voltam benne, hogy jelenleg sütött az arcomról, legszívesebben nekimentem volna az első embernek akit meglátok.

Kissé elmosolyodtam. Nem, az egyetlen ember, akire dühös voltam, az... Valójában, meg sem tudtam mondani, hogy ki volt az. Ostoba voltam én is. Ha nem mentem volna olyan messzire, talán most nem kerülne engem. Mert minden bizonnyal került engem, aminek az oka én vagyok. Szóval én vagyok az idióta, magamra kell haragudnom, már megint. De egyszerűen képtelen voltam szemet hunyni a tény fölött, hogy ő, meg az a lány...

- Kris - sóhajtott fel fáradtan Lay. - Jó, rendben, ha nem akarod, ne mond el, hogy mi bajod van, de azért nem engem kéne büntetned, mert valaki felhúzott!

Teljesen igaza volt. Olyannyira, hogy még rá is néztem. Végül felemeltem az eddig könyököm támasztott fejemet, majd hátradőltem a padban. Ebédszünet volt, üres volt az osztály, de nekem semmi kedvem nem volt ebédelni, főleg egyedül nem. Értékeltem, hogy Lay itt maradt velem, rendes volt tőle, pedig még JoonMyun is hívta ebédelni, ami nagy szó volt! Ha Lay még Suho meghívását is visszautasította miattam, akkor bizony tényleg tartoztam neki annyival, hogy hozzá szóljak.

- Igazad van, ne haragudj - köszörültem meg a torkom, mert az egész napos némaságtól teljesen berekedtem.

- Végre már, hogy megszólaltál, azt hittem, életem végéig egy némához kell majd beszélnem! - törölte meg a homlokát, mintha valami nagy munkával végzett volna.

- Kicsit sem vagy vicces - grimaszoltam rá, de azért a mosoly ott bujkált a szám szélében.

- Nem is viccnek szántam - pislogott rám nagy, ártatlan szemekkel, mire nem bírtam tovább, felnevettem, miközben a vállába bokszoltam.

- Gyökér vagy, remélem, tudod - néztem rá felvont szemöldökkel, miközben ő a vállát dörzsölgette.

- Nos, akkor pacsit, mert te se vagy különb - billentette oldalra a fejét.

Erre egy nagyot sóhajtottam. Ismét igaza volt, szemét voltam vele, pedig egyáltalán nem érdemelte meg. De egyszerűen annyira elment a kedvem még az élettől is azok után, ami délelőtt történt, hogy legszívesebben leugrottam volna az emeletről, pedig egyáltalán nem volt rám jellemző az ilyen. Nem gondolkodtam még az öngyilkosságon, de abban a percben erősen fontolgattam. De Lay-nek igaza volt, már negyed órája hallgattam a szitkozódását, hogy milyen hülye vagyok.

- Khm, szóval, mi a baj? - váltott át a hangja lágyabb vételűre, amit furcsa volt hallani.

- Semmi - ráztam a fejem. - Igazán semmi.

- Aha, szóval csak azért ültél egész nap néma csendben, kifejezéstelen arccal bámulva kifelé, mert ihletet merítettél a tájból, ugye? - gúnyolódott ismét.

- Pontosan - bólogattam, próbálva komolyan is csinálni, hátha elhiszi. - Szeretek rajzolni.

- Nyilván, a szmogos város képe nagyon megihlető... - húzta el a száját.

Erre aztán nem tudtam mit mondani. Semmi kedvem nem volt arról beszélni, hogy mi történt délelőtt. Még Lay-nek sem. Talán neki főleg... Hiszen eddig úgy ismert meg, mint magabiztos, erős jellem, nem mintha számított volna nagyon, de akkor sem akartam ezt a képet összerombolni. Valójában féltem, hogyha elkezdek róla beszélni, kiadok magamból mindent. Fájt, talán túlságosan is. Eddig nem tapasztalt fájdalom szúrt a szívembe minden egyes alkalommal, ha visszagondoltam rá. Talán jobb lett volna nem gondolni rá vagy elfelejteni, de az teljességgel lehetetlen. Úgy a retinámba égett a kép, hogy életem végéig kísérteni fog.

- Szeretnél egyedül lenni? - állt fel végül Lay.

- Hm... - bólintottam egy aprót, mire szó nélkül megindult kifelé, de egyszerűen nem hagyhattam. - Yixing!

- Igen? - fordult hátra, kíváncsian pislogva felém.

- Nem, semmi... - köszörültem meg a torkom, mire megforgatta a szemét. - De köszönöm.

- Nincs mit, Kris - húzódott egy széles mosoly ajkaira. - Igazán nincs mit.

- Aztán holnap úgy gyere suliba, hogy végre együtt vagytok Suhóval! - kacsintottam rá.

Erre csak bemutatott, mire felnevettem, ő pedig kivonult a teremből. Tudtam, hogy valójában nem sértődött meg. Állandóan hecceltük egymást és ez így volt jól. Nem mondhatom azt, hogy a legjobb barátom volt, de eddig ő került hozzám a legközelebb. Csak ő tudta rólam, hogy meleg vagyok, bár semmi más fontosabb infót, hogy miért lettem az és ki miatt. Azt hiszem, ennek így kellett lennie.

Viszont azonnal lehervadt az arcomról az a kis mosoly is, ahogy ismét a szemem előtt volt Tao arca. Az a gyönyörű, hibátlan, aranyos arc... Azok a szemek, amiket úgy imádtam, mind olyan mérhetetlen undorral bámultak rám, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Nem bírtam elviselni... Pedig pontosan tudtam, hogy én csináltam magamnak, bár akkor nem tűnt olyan zaklatottnak, mint délelőtt.

Tegnap délután, a sötét, büdös szertárban soha nem történt meg az a csók. Mielőtt ténylegesen történhetett volna valami, Tao elhúzódott, amit meg tudtam érteni, így utólag. Akkor egyszerűen csak ismét magamhoz szorítottam, és mikor nem ellenállt, azt hittem, végre nyert ügyem van. Ezúttal viszont nyílt az ajtó, de lévén, hogy annak támaszkodtam, azonnal visszacsapódott, ami nagy zajjal járt.

Ezek után Tao úgy rohant ki a büdös kis szertárból, mintha puskából lőtték volna. Mire feleszméltem az első sokkból, csak egy nagyon dühös karbantartóval találtam magam szembe. Alig tudtam kimagyarázni, hogy mit kerestünk ott, és nem, nem akartam megverni egy alsóbb évest - annál inkább közelebb akartam magamhoz tudni. Végül az idős férfi elhitte nekem a mesémet, ami fogalmam sincs, hogy mi volt, olyan ideges voltam, hogy arra sem emlékszem, mit hazudtam neki. A lényeg, hogy egy szó nélkül elengedett, de még ma is csúnyán nézett rám.

Az eset után elindultam megkeresni Taót, ami nem volt nehéz, hiszen tudtam, hogy csakis egy helyre mehetett, az pedig a tető. Meg is találtam, de egyszerűen annyira sírt, hogy nem tudta elmondani, mi az oka pontosan. Próbáltam megölelni, de ő mindvégig elolt magától. Megrémültem, hogy ezzel esetleg mindent elrontottam és rájött az érzéseimre, de miután megnyugodott, és közölte velem, hogy minden rendben, nem haragszik, kissé összezavarodtam.

Végül Tao ugyan olyannak tűnt, mint máskor. Igaz, nem csacsogott mindenféléről, mint mostanában egyre többször, nem nézett rám olyan rajongással a szemében, hogy legszívesebben szétölelgettem volna, aztán mikor elköszöntünk egymástól, nem ölelt meg, csak egy fanyar kis mosolyt villantott felém, de akkor már megértettem. Nem lehetett neki könnyű feldolgozni a dolgokat... Elvégre, a legjobb barátja vagyok. Pedig biztos voltam benne, hogy ezer meg ezer kérdés cikázik a fejében, a legelső pedig az, hogy „Miért?”.

Úgy gondoltam, ha alszik rá egyet, minden másképp lesz. Reggel ugyanúgy jöttem iskolába, mint mindig. Kerestem Taót a szünetekben, de nem találtam, így inkább hagytam az egészet. Biztos voltam benne, hogy ő fog keresni, hiszen ha jól emlékeztem, angolból dolgozatot írtak. Előtte mindig nagyon izgult, mivel az volt az egyetlen olyan tantárgy, amiből gyengébb volt. Hiába mondtam neki, hogy segítek, azt mondta, ő egyedül akarja megérteni. Ilyenkor nem csináltam mást, csak ültem mellette a padon, és hallgattam, ahogy mormolja az orra alatt a szabályokat és a szavakat.

De Tao nem jött. Ekkor már kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Végül meguntam a várakozást, így eldöntöttem, addig keresem, míg meg nem találom. Így hát elindultam le a harmadikról, hogy először az osztálytermébe nézzem meg, de amint a lépcsőfordulóhoz értem, azonnal megtorpantam. Amit láttam, attól összefacsarodott a szívem és nehezebben kezdtem venni a levegőt. Hatalmasakat pislogtam, nem akartam elhinni.

A lépcsővel szemben, a falnál, nekem kissé háttal, Tao támaszkodott, előtte pedig ugyan az a lány, aki múltkor is vele volt. Beszélgettek. A lány aranyosan elmosolyodott, amitől Taónak aranyos pír jelent meg az arcán, aztán mondott valamit, mire a lány felnevetett, illedelmesen a szája elé tette a kezét, ahogy azt kellett. Elölről is szép volt, nem csak hátulról. Megértettem, hogy miért pont őt választotta Tao, hiszen aranyosnak és kedvesnek tűnt, pont, mint maga Tao. Viszont abban a pillanatban, a pokol legmélyebb sarkára küldtem el a lányt. Egyszerűen nem bírtam elviselni a látványát, hogy azzal nevet, azzal beszélget, akinek most VELEM kellene lennie.

Akkor hallottam a szívemet igazán megrepedni, mikor a lány felfigyelt rám, szépen ívelt szemöldökét összeráncolta, gondolom, ez Taónak is feltűnhetett, így ő is hátrafordult. Egyenesen a szemembe nézett. Akkor és ott... Amint a tekintetünk összekapcsolódott, ő pedig tömény undorral, zavartsággal és érthetetlen módon szánakozva bámult a szemembe, végem volt. Úgy hullott a szívem millió kis darabra, mint egy tükör, amit leejtenek.

Az már csak hab volt a tortán, mikor Tao érdektelenül visszafordította a fejét a lány felé, majd óvatosan megfogta a könyökét, és bevezette az osztálytermükbe, egy pillanatra sem nézve hátra. Úgy fájt, úgy vágott képen a felismerés, hogy ő soha nem lesz az enyém, mint semmi más. Ott volt a szemem előtt a bizonyíték, tisztán láttam, hogy egyáltalán nem érdeklődik irántam, hiszen a lányokhoz vonzódik. Teljesen normális... Ő... Egyszerűen tökéletes, még ebben is.

Sokáig nem mozdultam onnan, a lépcsőfordulótól. Fél kezemmel a korlátot fogtam, jobb lábam egy fokkal lejjebb volt, mint a bal, és valószínűleg olyan bamba képpel bámulhattam a csukott ajtót, mint egy egyéves, aki nem érti, mit beszélnek neki a szülei. Talán túlságosan is fájt... De így utólag visszagondolva, nem hibáztatom Taót. Miért is tenném? Ha ellen tudtam volna állni a kísértésnek, talán ma is velem együtt nevetett volna, nem pedig azzal a lánnyal.

Sóhajtottam egy hatalmasat, majd ismét kinéztem az ablakon. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, de abban biztos voltam, hogy beszélnem kell Zitaóval. Nem fogom kibírni, hogy ne lássam, hogy halljam a hangját. Kellett nekem, szükségem volt rá, még akkor is, ha ő csak barátként tekintett rám. Most már tényleg megértettem azt, hogy soha nem fogom megkapni őt, mint a szerelmemet. De legalább... Talán barátként még szüksége lehet rám, és ezek után mindent el fogok követni, hogy ezt meg is mutassam neki.

Nem számított, hogy ezzel csak még jobban összetöröm a szívem...

(Szintén szeretnék mindenek előtt mondani valamit: Ha kicsit érthetetlen lett, az az én hibám, éjfélkor már nem igen fog az agyam, sajnálom. ^^" Biztos vagyok benne, hogy rendesen összezavarodtatok, ez viszont a része a dolgoknak. :3 És nem kell aggódni, nem lesz ilyen depis a következő fejezet. ^o^

Azért nagyon remélem, tetszett, annak ellenére, hogy ilyen kis semmilyen fejezet lett. Nem akartam tovább vinni a történetet nagyon, hiszen az előzőben semmi nem történt - csak az álom. :D Így most egy kicsit betekinthettünk Kris elég sötét gondolataiba. :)

Nos, elég sok kérdésetek van, ugye? Szívesen várom őket~ :3

Megköszönném, ha írnátok véleményt, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)