9. fejezet

(Halii~ ^^

Már tegnap készen volt a fejezet, de akkor már nem volt erőm ahhoz, hogy át is olvassam és még fel is tegyem ide, elnézést. >< Ma meg most jutott rá idő, de a lényeg, hogy itt van. :D

Bekövetkezik a nagy fordulat, amiről beszéltem, remélem, "tetszeni" fog~ ^^

Jó olvasást! :3)

9. fejezet

Tao POV

Nem terveztem, hogy most sírni fogok. Valamiért büszke voltam magamra, hogy tényleg erős maradtam. Annak ellenére sem sírtam este, hogy apám megpofozott, és olyan szavakat ordított nekem, amitől régebben már régen a padlón kuporogtam könnyes arccal. Ugyan akkor is kikívánkoztak a könnyeim, de nem azért, mert fájt volna a pofon. Már megtanultam élni vele... Egyszerűen a tudat fáj, hogy az, akit tisztelnem és szeretnem kellene, amint lehetősége van rá, belém rúg egyet. Ezzel csak undort és keserű szájízt hagy maga mögött. Elérte, ő maga, a saját apám, hogy ennyire eltaszítsam magamtól. Ennek ellenére is szerettem őt. Ilyenkor mindig beugrottak a múltban történt dolgok, mikor még törődött velem, sokat játszott velem, és éreztem, hogy szeret.

Anyám azon az estén sem csinált mást, csak gúnyosan mosolygott, ahogy apám kiabált velem. Mintha élvezné ezeket a pillanatokat... Nem szerettem, mikor így nézett rám, de ez volt az egyetlen alkalom, mikor érzelmet tudok kiváltani belőle, ami fontosabb volt számomra mindennél. Ha a saját anyád elhidegül tőled, a legapróbb dolognak is örülsz, még akkor is, ha a szenvedéseden mosolyog.

De most nem engedtem meg magamnak, hogy a múlt a szemem elé kerüljön. Végig apám szemeibe néztem, amit ezelőtt soha nem mertem volna megtenni. Meg is lepődött rendesen, egy pillanatra még a szava is elakadt, de aztán ugyan úgy folytatta. Mikor hosszú percek elteltével sem törtem meg, végül befejezte a szitok áradatot, amivel engem sújtott, majd csak állt velem szemben, és dühös, szikrázó szemeit az enyémbe fúrta. Utána elölről kezdődött minden. Annyi különbséggel, hogy már azt ecsetelte, miért nem könyörgök neki a bocsánatért, mint mindig. Akkor sem törtem meg...

Végig Kris járt a fejemben. Az ő mosolya, a nagy szemei, az őszinte nevetése. Az ő szavait hallottam, amik biztattak, azt suttogták a fülembe, hogy semmi baj, ő mellettem van. Azt hiszem, Kris nélkül nem sikerült volna talpon maradnom. Végül apám is megértette, hogy most nem fog neki összejönni, hogy megsirasson, egy utolsó nagy morranással a szobámba zavart.

Aznap este mosolyogva feküdtem le aludni, mindazok ellenére, hogy az arcom hihetetlenül sajgott, és olyan szavakat használt velem szemben a tulajdon apám, ami már nem emberhez méltó volt. Anyámon még a meglepődöttség jelét sem láttam, bár annyit már elértem, hogy nem mosolygott gúnyosan. Ismét semleges arccal bámult rám, mikor elsétáltam előtte, talán kicsit dühös volt. Valamiért nem érdekelt...

El szerettem volna mondani ezeket Kris-nek. Már a nyelvem hegyén voltak a szavak, de rájöttem, hogy nem tehetem meg. Ezzel őt is belekeverném az egészbe, ő biztos nem hagyná szó nélkül, hogy apám vert. Nem azért nem mondom el neki, mert apámat védem, egyszerűen az ő érdekében. Apám tönkretenné őt és az édesanyját is, nem engedhetem, hogy tudjon róla, bármennyire is fontos nekem.

Jó volt a karjaiban sírni... Ahogy fejemet a nyakába fúrtam, megcsapott az illata, ami mint mindig, most is nagyon kellemes volt. Megnyugtatott, ezért jobban hozzá bújtam, karjaimmal szorosabban öleltem, amit viszonzott is. Jó érzés volt, hogy erős karjai érintenek, valahogy szerettem ezt az érzést. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen csak tetszik, és úgy érzem, életem végéig így tudnék maradni.

- Szeretlek, Tao, és tudd, hogy én mindig melletted leszek, bármi történjen is!

Suttogott, mégis olyan tökéletesen értettem, hogy egészen a szívemig hatolt. Elmosolyodtam, hiszen eddig még semmilyen formában nem mondta ki, hogy fontos vagyok neki, ebben a pillanatban pedig nagyon jól esett tőle ezt hallani. Felültem, hogy a szemébe tudjak nézni, ami kis ijedtséget sugárzott, amit nem tudtam hová tenni. Elmosolyodtam, mire az ijedtséget átvette valami furcsa csillogás, amit még mindig nem értettem.

- Köszönöm, Kris - mondtam neki csak ennyit, majd ismét hozzábújtam.

***

Pár héttel később, érdeklődve pislogtam az osztályfőnökünk mellett álldogáló lányra. Nagyon aranyos volt, ezt tudtam róla legelőször mondani. Félénken babrált kék szoknyája szélével, közben ajkait harapdálta, míg Xing tanár úr bemutatta őt az osztálynak. Csinos volt, nem túl magas, a haja egyszerű világosbarna, leért a melléig, a frufruja pedig egyenes, ami még édesebbé varázsolta. Ekkor végül felpillantott, egyenesen a szemembe, bennem pedig azonnal megindult valami.

Számat eltátottam, ahogy a gyönyörű, mélybarna szemekbe néztem, amik tele voltak félelemmel és kétségekkel. Végül visszanyerve az elmémet, biztatóan rámosolyogtam, amit egyből viszonzott. Valamiért elmaradt a várt hatás, pedig reménykedtem benne... A filmekben és a könyvekben mindig a lány legelső mosolyába szeretnek bele, nem így van?

- Jun Hee, kérlek ülj le Tao mellé - mutatott rám. - Kérlek, ha vége az órának, mutasd meg neki az iskolát, rendben? - nézett rám immár a tanár úr.

- Persze, szívesen - bólintottam, majd lopva a mellettem ülő lányra pillantottam.

Még mindig teljesen zavarban volt, bár most, hogy nem mindenki őt bámulta, talán kicsit feloldódott. Elmosolyodtam, aztán kipakoltam a cuccaim, és előre elterveztem, hogy miket fogok tőle kérdezni, amint kicsöngettek.

Ekkor vágott képen a felismerés. Nem félek megszólítani egy lányt... Azt tervezem, hogy mit fogok tőle kérdezni, tehát beszélgetést akarok kezdeményezni. Valahogy olyan természetesnek tűnt, de... De korábban ez teljesen lehetetlen vállalkozás lett volna. Azt sem tudtam volna, hogyan kellene viselkedni egy lánnyal. Ugyan még most sem volt tapasztalatom, de valamiért sokkal több önbizalmam lett. Bár, ezt is Kris-nek köszönhettem, ahogy elég sok mindent.

Jun Hee figyelt a tanárra végig, jegyzetelt, én pedig meglepődtem, hogy milyen jól érti a nyelvet. Ha jól emlékszem, a tanár úr azt mondta, hogy Koreából jött ide, bár nem tudom, mert nem nagyon figyeltem a szavaira, jobban elfoglalt, hogy megfigyeljem a mellettem ülő aranyos lányt. De mi lesz akkor, ha ő nem akar velem beszélgetni? Ha ő is csak egy olyan lesz, aki csak a házimat akarja később elkérni? Majd ő is nevetni fog, ha megint egy véraláfutással jelenek meg egyik reggel?

Kissé lelombozott a tudat, így mikor megszólalt a csengő, csak ültem még ott a helyemen, majd bambultam ki a fejemből. Fogalmam sincs, hogy ez meddig mehetett így, de egyszer csak valami eltakarta az ablakon beszűrődő napot, így végül felpillantottam. Jun Hee állt előttem, aranyos pírral az arcán, ismét csak kedvesen mosolyogva, de közben szemeit lesütötte.

- Tao, igaz? - szólított meg, mire bólintottam. - Én Choi Jun Hee vagyok - nézett immár a szemembe.

- Nagyon örülök, Jun Hee - álltam fel én is. - Huang Zi Tao.

Mosolyogva meghajolt előttem, amit én is viszonoztam, aztán fogalmam sem volt, hogy mit is mondjak neki. Minden kirepült a fejemből, ahogy a szemébe néztem. Pedig elterveztem, de az, hogy belegondoltam, lehet, ő is olyan, mint a többiek, teljesen kitörölt minden mást a fejemből. Ugyan megszólított, nagyon normálisan viselkedett, így egy kicsit oldottabb voltam, mégsem lazultam el teljesen.

- A tanár úr azt mondta... - kezdett bele, majd elhalkult, ajkait beharapta.

- Szeretnéd, hogy körbevezesselek? - pislogtam felé.

- Azt megköszönném, nem nagyon tudom, mi hol van - mosolyodott el.

- Rendben, akkor gyere - intettem neki, majd kifelé indultunk a teremből.

Egy pillanatra megtorpantam, hogy hová is vigyem, de gondoltam, az ebédlő megteszi, elvégre, ha minden igaz, ott fogja tölteni az ebédszünetet. Elindultam hát le a földszintre, ő pedig szorgosan sétált mellettem, mindent jól megnézett, bár a diákok tekintetét többnyire kerülte, de próbált előre nézni, nehogy elessen. Mikor már majdnem ott voltunk, meguntam a csendet, így végül felé fordultam.

- Megkérdezhetem esetleg... - nyeltem egyet. - Hogy miért költöztetek ide? Persze, ha nem veszed tolakodásnak...

- Mm, nem - rázta a fejét. - A szüleim elváltak, anyukám pedig új életet akart kezdeni, így ideköltöztünk.

- Ó, sajnálom - mondtam szinte automatikusan.

- Semmi gond - mosolyodott el kissé, egy pillanatra a szemembe nézve.

Viszonoztam, aztán több szó nem esett köztünk. Zavarban voltam, annak ellenére is, hogy sokat fejlődtem. Számomra ez már teljesítmény, szerintem életemben nem beszéltem összesen ennyit egy lánnyal, mint most Jun Hee-vel. Próbáltam valamit kitalálni, hogy hogyan folytathatnám a beszélgetést, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe, így inkább szaporábbra vettem a lépteimet, hogy minél előbb az ebédlőhöz érjünk.

Jun Hee felvette a tempót, szorgosan követett, nem szólt egy szót sem, hogy túl gyors lenne. Végül leértünk, mire benyitottam a nagy lengőajtón. Nem sokan figyeltek fel ránk szerencsére, de ahogy láttam, az a kevés is elég volt a lánynak, így inkább becsuktam az ajtót.

- Ez volt az ebédlő, ide kell majd jönnöd az ebédszünetben enni - tettem hozzá.

- Kötelező itt enni? - pislogott fel rám.

- Nem, Kris sem ebédel, hozza otthonról az ételt - válaszoltam automatikusan, mire Jun Hee kicsit meglepődött.

- Kris a testvéred? - lett egy kicsit kíváncsibb.

- A barátom - mosolyodtam el.

Furcsa arcot vágott, amit nem tudtam mire vélni, bár inkább azon törtem a fejem, merre vihetném még, ami fontos lehet. Eszembe jutott tornaterem, így arrafelé vettem az irányt, ő pedig most is követett. Kimentem az udvarra, ahol a jó időnek hála, rengetegen üldögéltek a padokon, aztán benyitottam a túloldalt, a főépülettől kicsit balra lévő ajtón. Elindultam itt is az emeletre, majd megálltam az egyik ajtóval szemben.

- Itt vannak az öltözők, van bent mosdó is, az az ajtó pedig... - mutattam a folyosó végén álló nyílászáróra. - Az egyik tornaterem. Leggyakrabban ezt használjuk, azért mutattam meg.

- Esetleg azt is megmutatnád, hogy hol lesz a következő óránk? - mosolyodott el kedvesen.

- Persze, szívesen - viszonoztam a mosolyt.

Visszasétáltunk a főépületbe, az osztályunkba, ahol összepakoltuk a cuccainkat, majd elindultam a második emeletre, a nyelvi terembe. Még néha most is kiráz a hideg attól a helytől, nem tehetek róla. Noha ismét sikerült rontanom az eddigi eredményeimen, talán nem volt véletlen. De akárhogy próbálkoztam, nem tudtam beletömni a fejembe az angol szavakat. A nyelvtannal nem volt nagyon gond, de a szavak és a kiejtés...

Mikor végül megérkeztünk, a terem előtt megálltam, majd Jun Hee felé fordultam.

- Ez lenne a nyelvi terem, az angol óráink mindig itt vannak - mutattam az ajtóra.

- Rendben, ezt megjegyzem - bólintott, amitől a haja előrehullott, én pedig valamiért mozdultam volna, hogy eltűrjem a füle mögé, de ő gyorsabb volt. - Köszönöm, hogy megmutattad a fontosabb helyeket, Tao.

- Szívesen tettem, nem kell megköszönnöd - mosolyodtam el, mire ő beharapta az ajkait.

Láttam rajta, hogy készül valamire, de inkább nem kérdeztem meg. Végül a szemembe nézett, félve elém lépett, majd lábujjhegyre állt, és adott az arcomra egy puha puszit. Azt hiszem, teljesen elvörösödtem, de ezzel ő sem volt másképp, olyan gyorsan beszaladt a terembe, mintha tűzzel égettem volna meg.

Én még mindig ledöbbenve álltam ott az ajtó előtt, aztán kezeimet lassan az arcomra simítottam, oda, ahol az előbb még Jun Hee ajkai voltak... Aztán felpillantottam, és megláttam a lépcsőnél álldogáló Krist, aki lesokkolva bámult rám.

Miért érzem azt, hogy ezzel megbántottam?

(Haha, vajon jól érzi Tao? Egyáltalán ki ez az új lány és mit akar tőle? Lehet, hogy most jött el az ő ideje, amiről Kris beszélt? És mi van a szöszivel? Szerintetek mit érzett, mikor meglátta a jelenetet, ha egyáltalán látta? ;D

Hm, kérdés van bőven, remélem, elnyerte a tetszéseteket, tudom, hogy más lett. :D Eddig csak a két alanyunk körül forgott többnyire a történet, ezen most változtattam. :3 ...És fogok is~ *énekelget*

Minden esetre nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Talán vasárnap még hozok új részt, de nem ígérek semmit! >o<

Chuu~ ^^)