13. fejezet

(Halii~ :3

Huhh, ahogy ígértem, itt van a következő fejezet... 13-dik, végig bennem volt, miközben írtam. ^^" Nem vagyok babonás, de egyszerűen már kétszer megszívtam, a tüske megmaradt. :'D

Nos, őszintén, szerintem nem tudtam jól átadni az érzelmeket... ^^" De azért megvárom a véleményeteket, hátha ti másképp látjátok. :')

Egy kis warning: Tao-mama ismét felbukkan, gondoltam, előre szólok... ^^"

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást~ :3)

13. fejezet

Tao POV

Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Annyira sokkos állapotban voltam még mindig, hogy csodálkoztam, hogy jutottam le a konyhába. Ott ültem az ebédlőasztalnál, síri csend volt, egyetlen egy pisszenést sem hallottam a lakásban. Végül a hatalmas sóhajom törte meg a kínzó csendet. Az agyam folyamatosan kattogott a megrázóbbnál megrázóbb élményeken, amiktől a hideg futkosott a hátamon. Bármennyire próbáltam tudomást sem venni róluk, egyszerűen képtelen voltam nem az álmomra gondolni.

Reménytelenül a tenyerembe temettem az arcom, gondoltam, hátha csukott szemmel jobb lesz, de amilyen szerencsétlen voltam, nem jött össze. Azonnal olyan érzésem volt, mintha megint szuszogna valaki a nyakamba, miközben a kezei rajtam vannak. Olyan gyorsan nyitottam ki a szemeimet és dőltem hátra, hogy ügyesen hátra is vágódtam a székkel, ami hatalmas csattanással ért a méregdrága járólaphoz. Nem esett jól a hátamnak a durva találkozás, de jobban féltem attól, hogy betörtem a padlót, mint hogy fáj valamim.

Gyorsan felpattantam, a széket felállítottam és megnyugodva fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, amint láttam, hogy a csempének semmi baja. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy ismét rendezzem a gondolataimat, de mikor ez nem történt meg, inkább kinyitottam.

Viszont abban a pillanatban felsikkantottam és a szám elé kaptam a kezemet, ugyanis anyám ott állt a konyha és a nappali közötti boltív alatt. Fehér hálóinge úgy lógott rajta, mintha már legalább tíz éves lenne, de biztos voltam benne, hogy vadonatúj. Egyszerűen csak anyám túl sovány bele. Az arcára pillantottam, ami mindig tökéletes volt. Soha nem voltak karikák a szeme alatt, a bőre mindig is szép volt és bársonyos, én pedig teljesen biztos voltam benne, hogy gyönyörű lenne, ha mosolyogna. Ugyan még nagyon halványan emlékeztem rá, milyen, mikor őszintén mosolyog, de arra már nem, hogy mikor volt ilyen utoljára.

- Mit műveltél? - kérdezte színtelen hangon, majd a köntösét átfogta vékony derekán.

- Semmit, csak véletlenül hátradőlt a szék - hazudtam neki egyből.

- Persze, mert az csak úgy magától hátra dől - fintorodott el, majd belépett a konyhába.

Rám sem nézve nyitotta ki a hűtőt, kivett egy doboz tejet, aztán a szekrényből egy bögrét. Töltött magának bele egy keveset, aztán a kávéfőzőhöz lépett, amiben gőzölgött a frissen főzött kávé. Félig töltötte, tett bele egy kanál cukrot, visszatette a tejet, aztán ismét szó nélkül távozni készült. Megkövülten néztem utána, bár fogalmam sincs, miért lepődtem meg a viselkedésén. Mostanában azon is elgondolkodtam, hogy ha ennyire utál, miért tűrt meg a házban.

Már majdnem elfordultam, hogy keressek valami ennivalót, mikor láttam, hogy anyám megtorpant. Kíváncsian néztem felé, soha nem tűrte, ha hátat fordítottam neki, így csak vártam, hátha mond valamit. Pár percig csak állt egy helyben, nekem pedig egyre inkább elment a kedvem attól, hogy megvárjam, mit szeretne mondani. Végül hátranézett a válla felett. Egyáltalán nem a szemembe, tisztán láttam, hogy lentről kezdve végigmért, amit nagyon kínosnak találtam, így lehajtottam a fejem és beharaptam az ajkaimat.

Végül rávettem magam, hogy felnézzek, ő pedig pont ekkor ért az arcomhoz. Mélyen a szemembe nézett, olyan pókerarccal és érzelemmentes tekintettel, hogy már rendesen ijesztő volt. Megdöbbentem, közben nyeltem egy nagyot. Kiszámíthatatlan volt, annyira, hogy soha nem tudtam megmondani, mi lesz a következő lépése. Régebben próbálkoztam vele, de minden ötletem kudarcba fulladt. Mára már egyszerűen csak megijesztett, mikor így nézett.

- Undorító vagy. - A gyomrom ebben a pillanatban bucskázott egyet.

- T-tessék? - kérdeztem vissza, bár nem azért, mert nem hallottam, egyszerűen csak nem tudtam felfogni.

- Azt mondtam, undorító vagy - ismételte meg, még lenézőbb pillantással, mint eddig. - Bele sem merek gondolni, hogy mit művelhetsz, mikor nem vagy itthon. Bár... - Egy rideg, félelmeset mosoly kúszott az ajkaira. - Ilyen kinézettel csakis aberrált lehetsz.

Amint elhagyta az ajkait az utolsó szó, vadul kaptam levegő után. Fájtak a szavai. Még ennyi idő elteltével is rettenetesen fájt, hogy a tulajdon anyám ennyire gyűlölt engem, de tudtam, hogy erősnek kell lennem. Nem fogok megtörni, már nem. Valójában mégis úgy éreztem, hogy legszívesebben bőgni lenne kedvem, mert már képtelen voltam elbírna a sújt, amit a hátamra dobott minden egyes alkalomkor, amikor megalázott.

- Nem vagyok aberrált... - mondtam halkan, de a szemébe nézve.

- Nem? - vonta fel a szemöldökét, majd ismét előre fordult és elindult. - Tudtommal a normális férfiak nem sminkelik magukat!

Ez volt a kegyelemdöfés. Az, hogy még anyám is olyannak néz, aztán ami szertárban történt, valamint az álmom, túl sok volt. Nem bírtam tovább a terhet, ott, ahol voltam, térdre borultam és sírni kezdtem. Nem azért, mert gyenge voltam, hanem azért, mert már túl sokáig voltam erős.

***

- Oppa! - hallottam meg magam mögül a kiáltást, mikor az egyik órámra igyekeztem. - Tao! Oppa!

- Jun Hee? - fordultam kíváncsian hátra, mikor meghallottam a nevemet.

- Szia, Oppa - hajolt meg mosolyogva, amit viszonoztam. - Hogy vagy ma?

- Én... - kezdtem bele, de ahogy figyeltem a lány csillogó szemeit, teljesen mást mondtam, mint akartam. - Megvagyok, köszönöm. És te?

- Én is - bólogatott. - Oppa! - kiáltott fel boldogan, majd megfogta a felkaromat, mire teljesen meglepődtem. - Képzeld, a kínai dolgozatom jeles lett!

- G-gratulálok - erőltettem magamra egy mosolyt, teljesen vörös fejjel.

- Köszönöm szépen - mosolygott rám, majd végül zavartan elengedett. - Sajnálom, Oppa, csak most olyan boldog vagyok!

- Mi... Mi az az oppa? - néztem rá teljesen értetlen fejjel.

- Ó-óh - szeppent meg egy pillanatra, de aztán gyorsan rendezte az arcvonásait. - Koreában a lányok így szólítják a tőlük idősebb fiúkat - magyarázta.

Erre csak bólintottam. Nem akartam megbántani Jun Hee-t, de valójában semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. A reggel történtek után minden kedvem elment a mosolygástól. Azt hiszem, még életemben nem voltam annyira kiborulva, mint akkor. Nem volt senki, akivel ezt megbeszélhettem volna, eddig Kris-nek bármit elmondhattam, meghallgatott, de most nem állhatok elé a problémámmal, hiszen pont ő a probléma!

Képtelen lennék a szemébe nézni. Hogyan is tehetném, hiszen... Mégis csak vele álmodtam, ráadásul olyat, ami meghaladja a perverzitás legfelsőbb fokait. Csak álom volt, mégis olyan valóságosnak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna. Egyszerűen képtelen lettem volna most találkozni vele, hallani a hangját és érezni az illatát. Nem, biztos vagyok benne, hogy megőrülnék. Még túl friss volt a dolog, még fel sem fogtam igazán, hogy mi történt, máris jött a következő csapás anyám részéről. Bármennyire is szerettem volna most, hogy Kris megnyugtasson a reggeli miatt, annál inkább távol akartam maradni tőle az álmom miatt. Ez a kettősség pedig szétszakított.

Olyan, mintha az egyik részed balra, a másik jobbra menne. Képtelenség elviselni. Dühös voltam, de nem Kris-re vagy anyámra, inkább magamra. Tudtam, hogy ezt valahogy át kell gondolnom, nem ülhetek életem végéig a szobámban, miközben ezen kattog az agyam, de egyelőre ez tűnt a legjobb megoldásnak. Az már más, hogy Kris mindezt nem fogja érteni, bántott is a dolog, de nem tudnék a szeme elé kerülni.

- O-oppa... - motyogta halkan Jun Hee, mire ijedten rákaptam a tekintetemet. - Minden rendben?

- Persze, miért? - kérdeztem vissza összezavarodva.

- Rég túlmentünk a termen, ahol óránk lesz - magyarázta a lány, kissé elpirulva.

- T-tényleg? - kérdeztem vissza totálisan zavarban, majd szétnéztem, és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt a lánynak. - Ne haragudj...

- Semmi baj - mosolyodott el, de olyan őszintén, hogy még nekem is jobb kedvem lett tőle. - Viszont kitaláltam valamit, amivel jobb kedvre tudnálak deríteni, Oppa... Persze, ha nincs ellened és...

- Nem, nincs - ráztam a fejem, amint zavarában elhallgatott. - De miből gondolod, hogy szomorú vagyok?

- Én csak... - kapta fel a fejét, majd a szemembe nézett, miközben belépett az osztályterem ajtaján és leült előre, én pedig helyet foglaltam mellette.

- Igen? - pislogtam rá nagy szemekkel, mire ő közelebb húzódott hozzám, közben aranyosan elpirult, így suttogott bele a fülembe.

- Oppa szeme kicsit piros és nincs kihúzva szemcerkával...

Azonnal elhúzódtam tőle, majd döbbenten a szemeibe néztem. Ő egy pillanatig állta a tekintetem, aztán egyből elkapta és inkább kipakolta a könyveit, így várta a tanárt. Többet nem szólt hozzám. Nagyon meglepődtem Jun Hee-n. Most ennyire látszott volna rajtam, hogy sírtam, vagy esetleg pár nap alatt ilyen jól megfigyelt engem? Nem tudtam eldönteni, de több időm nem volt ezen gondolkodni, mivel bejött a történelem tanár.

***

Az órának hamar vége lett, így Jun Hee-vel az oldalamon indultam el a nyelvi terem felé, mivel angol óránk lesz. Akaratlanul is az eszembe jutott, hogy most kellett volna Kris-hez mennem. Amikor dolgozatot írunk, mindig ideges vagyok. Igaz, hogy este tanultam rá, de annyira nem ott járt a fejem, hogy kénytelen voltam magolni, ami az angolnál egyáltalán nem volt jó. Mégsem tudtam mást tenni. Most is ideges voltam, próbáltam Jun Hee-re figyelni, de képtelen voltam. Nagyon bántott a dolog, hiszen hatalmas bunkóság volt ez részemről, de nem tehettem róla.

Egy szó nélkül léptem be a kisebb terembe, majd letettem a táskám az egyik padra és már fordultam is vissza, hogy egy kicsit kimenjek a mosdóba gondolkodni. Arra viszont nem számítottam, hogy Jun Hee elkapja a kezem, ezzel megtorpanásra késztetve. Kíváncsian fordultam hátra, de ő már nem figyelt, letette ő is a táskáját, aztán kihúzott a teremből.

Nem ment messzire, csupán az ajtótól pár méterre megállt, aztán szó nélkül átkarolta a nyakam és megölelt. Ezen annyira meglepődtem, hogy azt sem tudtam mit csináljak. Megölelt egy lány... Engem, aki eddig még beszélgetni is képtelen volt velük. Ha jobb hangulatban lettem volna, biztosan jobban örültem volna neki, nem mintha most nem lettem volna boldog. Kris biztos... Már megint Kris!

Végül megembereltem magam, nagyon óvatosan Jun Hee derekára tettem a kezeimet, csak hogy érezze, nincs ellenemre a dolog. Még pár másodpercig így álltunk, aztán éreztem, hogy a lány szorítása enyhül, aztán egy puha puszit nyomott az arcomra, végül teljesen elengedett és hátrébb lépett. A friss, gyümölcs illat már nem volt olyan intenzív, ahogy elhúzódott tőlem. Egy pillanatra megszédültem, így megtámaszkodtam a falban, egészen közel a lányhoz.

- N-ne haragudj, Oppa, csak tényleg láttam, hogy rossz kedved van - magyarázta zavartan, elpirulva. - Tudod, ha nekem rossz kedvem van, anya mindig megölel és ad egy puszit, utána mindig jobb kedvem lesz, gondoltam, talán... Talán veled is sikerül - mosolyodott el aranyosan, amitől éreztem, hogy pír szökött az arcomra.

- Mondd meg anyukádnak, hogy nagyon jó módszere van - néztem a szemébe.

Erre Jun Hee felnevetett, a kezeit a szája elé tette illedelmesen, én pedig csak mosolyogtam rajta. Furcsa érzés volt, ahogy megnevettettem, azt hittem, hogy képtelen vagyok ilyenekre, de Jun Hee nevetése nagyon is valóságos volt, ami tényleg mosolyt csalt az arcomra. Mikor csendesedni látszott, felé pillantottam, de ő csak mereven bámult előre, a lépcső irányába. Összeráncoltam a szemöldökömet, aztán hátra fordultam, a szívem pedig ebben a pillanatban hatalmasat dobbant.

Egyenesen Kris szemeibe néztem. Nem tudtam azzal foglalkozni, hogy mennyire döbbent fejet vág, amint tekintetünk találkozott, azonnal az álom jutott eszembe. Olyan undor fogott el, mint talán még soha. Nem Kris-től undorodtam, szó sincs erről. Sokkal inkább a tény, hogy ilyet álmodtam a legjobb barátommal, hogy ilyen szinten megaláztam tudat alatt, mint férfi, hihetetlen módon összezavart. Undorodtam már csak attól is, hogy ilyenekre gondolok vele kapcsolatban, kissé talán meg is szántam, de egy pillanatnál tovább nem tartott a gondolat.

Nem bírtam tovább a szemébe nézni. Esküszöm, ha egy pillanattal tovább is néznem kellett volna, elbőgtem volna magam. Így inkább megfogtam Jun Hee könyökét, majd bevezettem az osztályterembe, de még véletlenül sem fordultam hátra. Olyan erősen éreztem a tekintetét a hátamba fúródni, mintha kést döfött volna belém. Egyértelműen nem érthette a helyzetet, de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Megijedtem... Össze voltam zavarodva. Egyszerűen csal féltem tőle, hogyha a szemembe néz, mindent kiolvas belőle. Soha nem akarnám, hogy megtudja, mit álmodtam, biztos voltam benne, hogy szóba sem állna velem többet. 

Ezt pedig olyan biztosra állítottam, mint kevés dolgot az életemben.

***

Délután a leckéim felett ültem, de mint a mai nap már sokszor, most sem tudtam koncentrálni. Frusztráltan sóhajtottam egyet, majd ledobtam a ceruzát a füzetemre és megmasszíroztam a homlokomat. Képtelen voltam bármire is odafigyelni, a gondolataim folyamatosan egy ember körül cikáztak, az pedig egyáltalán nem meglepő módon, Kris volt.

Ebédszünetben megkeresett, viszont amint én megláttam, megdermedtem, mint egy szobor. Elém állt, elhadart nekem valamit, de én egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy mit akart. Csakis bámultam az arcát, azt az ajkat, ami álmomban engem csókolt... Több nem is kellett nekem, úgy menekültem el a közeléből, mintha üldöztek volna. Bepánikoltam. Mindenkivel előfordult már, nem?

Már majdnem káromkodtam is, mikor meghallottam, hogy csengettek. Teljesen megdöbbentem, elvégre, hozzánk senki nem járt, esetleg néha a futár szokott csengetni, mikor anyám rendel magának valamit, de azt mindig előre közölte velem. Most nem szólt, ő pedig teljesen biztos, hogy nem fog ajtót nyitni, az mindig is az én feladatom volt.

Még egyszer csöngettek, így gyorsan lerohantam a lépcsőn, majdnem el is estem, de nem akartam megvárakoztatni azt a valakit, bárki is legyen az. Mikor az ajtóhoz értem, az előszobában lévő tükörben kicsit megigazítottam magamon a felsőmet és a hajamat, viszont ezt már nem a vendég miatt, inkább csak azért, hogy jobban érezzem magam. Végül az ajtóhoz léptem, majd kinyitottam, és amint felfogtam, hogy ki állt az ajtóban, az a kis műmosoly is, amit magamra erőltettem, úgy hervadt le az arcomról, mintha ott sem lett volna.

A váratlan látogató Wu Yi Fan volt...

(Öhm, nem nagyon merek mit mondani... :'D

Remélem, azért tetszett, most nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy ezúttal mit gondoltok, elsősorban Taóról, aztán Jun Hee-ről. ^^

Nem is tudok mást írni, természetesen várom a kérdéseteket, ha valami nem világos. :3

A véleményeknek is nagyon örülnék, ha ide írjátok, ha Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)