14. fejezet

(Üdv mindenkinek~ :3

Ehh, kicsit elkéstem, mivel szombatról volt szó, de mentségemre szolgáljon, hogy még akkor elkezdtem. :'D De a lényeg, hogy itt van, nem? ^^ Egyébként köszönjétek Potyondi Julcsinak, kehh~ :'D

Nos, nem is lett olyan rossz fejezet, mint amire számítottam... ^^" Ugyan lesznek benne kicsit megdöbbentő dolgok, de majd úgyis meglátjátok. ;D

Jó olvasást! :3)

14. fejezet

Kris POV

Azt hittem, sokkal könnyebb dolgom lesz, de persze, miért is lenne olyan egyszerű, ahogy én azt gondoltam? Tao konkrétan elmenekült tőlem, amint lehadartam neki, hogy meg szeretném vele beszélni a dolgokat. Úgy nézett rám, mintha kísértetet látott volna, bár az kissé megnyugtatott, hogy már ne láttam undort a szemeiben. Nagyon megkönnyebbültem, az viszont már összezavart, hogy az ajkaimat bámulta. Olyan szinten, hogy már zavarban éreztem magam miatta. Aztán meg úgy elrohant, hogy esélyem sem lett volna utána menni.

Így a nap további részében inkább nem kerestem. Talán inkább az ő érdekében, bár magamat is meg akartam kímélni még egy kudarctól, bármennyire is szerettem volna tisztázni vele a dolgokat. Nagyon fájt, hogy ennyire elutasított. Valójában, hiányzott az egész lénye... Már az eltelt hetek alatt annyira hozzászoktam a közelségéhez, hogy rendesen nem bírtam magammal. Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy ma nem beszéltünk, nem mosolygott rám, arra nem számítottam, hogy amint kipakolom a táskám, abban a pillanatban az eszemben jut majd egyből.

Mi sem tett nagyobb tanúbizonyságot arra, hogy Tao undorodik tőlem, mint az ételes doboz. Ami tele volt étellel, amit Taónak kellett volna megennie. Kissé elfintorodtam, hiszen előre féltem anya reakciójától, amint meglátja majd a teli dobozt. Így inkább ahelyett, hogy a hűtőbe tettem volna, kiborítottam az egészet a kukába. Biztos voltam benne, hogy úgy is észreveszi, de majd azt hazudom neki, hogy este nem bírtam megenni, mert túl sokat szedtem magamnak.

Sóhajtottam egy nagyot, majd inkább a szobámba vettem az irányt. Nem akartam Taóra gondolni, ma már nem. Sok volt nekem mára, úgy éreztem, hogy beleőrülök már csak abba is, ha elkezdek gondolkodni. Természetesen, nem volt szerencsém, amint végigfeküdtem az ágyamon, azonnal az agyamba villant a kép, ahogy az ágyamban aludt. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd végigsimítottam az üres lepedőn, aztán csak marokra fogtam és összegyűrtem.

Nem! Nem fogok itt tétlenül ülni és várni a csodára! Biztos vagyok benne, hogy Tao nem fog csak úgy odasétálni hozzám holnap, hogy megbeszéljük... Itt én okoztam a problémát, nekem kell rendbe tennem az egészet... Az már más kérdés, hogy fogalmam sincs, mit fogok neki mondani. 

Mégis, olyan határozottan és eltökélt szándékkal indultam meg a Huang villa felé, mint talán még sehová életemben.

***

Hatalmasat sóhajtottam. A kezdeti magabiztosságom úgy párolgott el, ahogy a hatalmas ház előtt álltam, mintha soha nem létezett volna. Amikor legutóbb itt jártam, sötét volt, nem nagyon néztem meg magamnak, de most, így világosban, még nagyobbnak tűnt. Taoék rohadt gazdagok, nem mintha, eddig nem tudtam volna... Nem véletlenül járt olyan márkás ruhákba, cipőkbe és kiegészítőkbe, amiket talán anya sem tudna megfizetni. És akkor az eredeti Gucci táskáról és további dolgokról ne is beszéljünk...

Francba, össze kell magam szednem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz becsöngetnem hozzájuk. Idefelé már százszor átgondoltam, hogy mit fogok neki mondani, egyértelműen százféleképpen nekiindulva. Úgyhogy ugyan ott tartottam, ahonnan elkezdtem. A nagy nullánál. Végül rámeredtem az ajtóra. Hatalmas, sötétbarna faajtó, a legmodernebb fajta, amit az ember csak a reklámokban látott. Bár, ha jobban belegondolok, itt semmi nem volt tradicionális... Míg a mi házunkban a fürdő ajtaja még mindig elhúzhatós, valamint a vendégszobában csak egy futon volt, itt olyan modern dolgokat láttam, ami hihetetlen különbséget mutatott. Nem véletlenül. Hiszen ez itt a villanegyed volt, itt csak milliomosok éltek, tisztán lehetett látni. Valahogy úgy éreztem, minden ablakból figyeltek, ahogy idefelé tartottam, ami nagyon feszélyezett. Már nem tetszett annyira ez a hely, mint legelőször, talán azért, mert akkor Tao mellettem volt.

Hatalmasat fújtam, majd megráztam a fejem. Olyan gyorsan csengettem be, hogy ne tudjak még többet agyalni, hogy még magam is meglepődtem. Nyeltem egyet, majd kissé hátrébb léptem az ajtótól. Reménykedtem benne, hogy nem Tao fog ajtót nyitni. Annyira reménykedtem benne, mint nem sok dologban az életemben. Talán Tao édesanyja fog ajtót nyitni, én illedelmesen bemutatkozok neki, ő pedig beenged a lakásba, aztán elmagyarázza, merre van Tao szobája. Akkor megnyugodnék és minden szép lenne.

De nem jött ajtót nyitni senki. Talán nem lennének itthon? Pedig Tao azt mondta, az édesanyja legtöbbször itthon volt, neki pedig szigorúan haza kellett érnie tanítás után, szóval neki itthon kellett lennie. Így még egyszer megnyomtam a csengőt. Talán már abban reménykedtem, hogy tényleg nem fog ajtót nyitni senki. Sokkal egyszerűbb lenne, ha hazamennék és megvárnám, amíg...

Viszont ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, Tao mosolya pedig úgy hullott le az arcáról, hogy szinte el sem hittem volna, hogy ott volt, ha nem a két szememmel láttam volna. Pár pillanatig bámult rám, lerítt róla, hogy teljesen megdöbbent, de mielőtt bármit mondhattam volna, becsapta az ajtót az orrom előtt.

Megdöbbentem. Erre azért nem számítottam, pedig sok opciót végigvettem, de egyikben sem volt az, hogy így rám csapta az ajtót. Már majdnem megnyomtam megint a csengőt, hiszen ha már eljöttem, nem adhatom fel ilyen könnyen, de Tao ismét ajtót nyitott, kilépett rajta, kabáttal a vállán és cipővel a lábán. Csak pislogtam a hirtelen kialakult helyzetre, de ismét nem tudtam megszólalni. Tao már indult is volna el, de gyorsan a csuklója után kaptam.

- Tao, én... - kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogy mit is mondjak neki. - Én sajnálom, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Nem... Nem beszélhetnénk ezt meg odabent, nyugodtan?

Tao nem mozdult. Még csak hátra sem nézett, ami nagyon bántott. Nem volt jó élmény a tarkójának beszélni, reménykedtem benne, hogy legalább hátrafordul és a szemembe néz, de ez nem történt meg. Helyette csak kirántotta a kezét a szorításomból, aztán egy pillanatra hátra nézett a válla felett.

- Nem. - Olyan hanglejtéssel ejtette ki ezt a szót, amit még soha nem hallottam tőle. - Viszont máshol megbeszélhetjük.

- Mi? - lepődtem meg. - Miért nem jó odabent? Rosszkor jöttem?

- Ami azt illeti, igen - hajtotta le a fejét, és valamiért biztos voltam benne, hogy zavarban volt.

- Ó, ne haragudj - köszörültem meg a torkomat, majd mögé léptem. - Akkor nem lesz gond, hogy eljöttél?

Mielőtt Tao bármit is válaszolhatott volna, hallottam, hogy ismét nyílt a bejárati ajtó. Szinte egyszerre kaptuk oda Taóval a fejünket, és míg a panda elkerekedett szemekkel nézte az ajtóban álló nőt - gondolom az édesanyját -, én elmosolyodtam. Azonnal elindultam visszafelé, hogy illedelmesen üdvözöljem a gyönyörű nőt, aki viszont olyan ridegséggel bámult rám, hogy egy kicsit megijedtem tőle.

- Jó napot kívánok, Mrs Huang - hajoltam meg, mélyen, ahogy azt kellett. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Wu Yi Fan vagyok, Tao barátja.

Amint felemelkedtem és a szemébe néztem, megdöbbentem. Az alacsony, szép nő nagyon hasonlított Taóra, még annak ellenére is, hogy erősen ki volt sminkelve. Nem gondoltam volna, hogy Tao édesanyja ilyen... Ilyen fiatal és ennyire távolságtartó. Csak meredtem a barna szemekbe, Tao édesanyja pedig végignézett rajtam, és egy olyan leplezetlen fintor ült ki az arcára, mintha csak a képembe ordította volna, hogy „Csóró senkiházi!”. Miután ismét a szemembe nézett, inkább elkaptam róla a pillantásomat és Taót kezdtem el figyelni, aki még mindig teljesen ledöbbenve figyelte az anyját.

- Szóval, a barátja vagy? - vonta fel a szemöldökét, nekem pedig egyből az jutott eszembe, hogy ezt biztos nem tőle örökölte Tao.

- Igen - bólintottam, és inkább nem néztem többet a szemébe, ijesztő volt.

- A barátja, ennek? - bökött az egyik ujjával Taóra, én pedig már annyira le voltam döbbenve, hogy alig bírtam megszólalni.

- I-igen, neki - nyögtem ki nagy nehezen, hiszen nem tudtam feldolgozni, hogyan hívhatja így a saját fiát.

- Sajnállak - húzta el a száját, majd mint aki jól végezte a dolgát, ismét belépett a házba, becsukva maga mögött az ajtót.

Olyan gyorsan kaptam az éltető levegő után, mintha csak Tao édesanyja elszívta volna előlem. Én igazán tisztelek minden felnőttet, de ilyen viselkedést még egyiktől sem tapasztaltam. Ez egyszerűen... Nem is tudtam hirtelen, mi a megfelelő szó erre a viselkedésre. Teljesen lesokkolva bámultam Taóra, aki csak nyelt egyet, hozzám lépett, megfogta a kezemet és húzni kezdett maga után. Nem ellenkeztem.

- Tao... - kezdtem volna, de azonnal félbeszakított, ami nem volt rá jellemző.

- Kérlek, most ne! - intett le a másik kezével, majd begyorsított.

- Csak azt akartam mondani, hogy ne haragudj - mondtam inkább a hátának.

- Ezt már mondtad... - motyogta halkan.

- Arra értettem, hogy idejöttem - emeltem fel kissé a hangomat, mire megtorpant és hitetlenkedve a szemembe nézett.

- Hogy érted? - fürkészte a szememet, valamiért pedig boldog voltam, hogy nem látok benne semmi undort.

- Én csak... - kezdtem bele, majd végül egy nagyot sóhajtottam. - Figyelj, tudom, hogy elrontottam. Nem kellett volna azt tennem, amit tettem, hidd el, ezerszer megbántam, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Én nem... - álltam meg egy pillanatra. - Nem vagyok olyan, nem kell ettől tartanod, én csak a barátod szeretnék lenni, de ha ezek után azt mondod, hogy nem akarsz szóba állni velem, én megértem. Csak arra kérlek, hogy mondd meg világosan a szemembe, mert ha csak elfutsz előlem, abból nem tudom megérteni, hogy mit akarsz, ez pedig fáj nekem. Sajnálom, hogy ilyen vagyok, de nem...

Ebben a pillanatban Tao átölelte a nyakamat, aztán kitört belőle a sírás. Olyan mértékű deja vu-m volt, mint talán eddig soha. Viszont meglepődtem, fogalmam sem volt, hogy most mégis mi történt, hogy Tao miért sírt, de inkább nem kérdeztem tőle semmit, csak átöleltem a derekát és simogatni kezdtem a hátát. Az utca kellős közepén, a parktól néhány méterre. De nem érdekelt. Egyedül csak Tao érdekelt, felőlem aztán az ég is leszakadhatott volna, ha ő itt volt a karjaimban, minden megszűnt számomra.

- Kris, én... - nézett a szemembe, könnyektől csillogó arccal. - Én sajnálom, nem akartalak megbántani, nem akarom, hogy neked fájjon, én csak... Csak megijedtem, azt hittem... Én nem akarlak elveszíteni, te vagy a legjobb barátom... Izé, az egyetlen, szükségem van rád, nem tudom... Fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék nélküled, de... Félek, hogy... - Itt viszont elhallgatott.

Nagyon meglepődtem a hirtelen kitörésén, de időt hagyva neki, ezúttal én fogtam kézen, majd bementem a parkba. Valójában, fogalmam sem volt, hogy merre mentem, csak próbáltam keresni egy nyugodt helyet, ahol senki nem zavarhatott meg minket. Jó pár perc elteltével végre találtam egy padot, ami eléggé eldugott volt, így leültettem Taót, én pedig mellé ültem. A panda letörölte a könnyeit, majd meredt maga elé.

- Miért félsz? - kérdeztem tőle csendesen, majd egyik kezemmel megsimogattam a combját. - Mitől félsz, Taozi?

Nem válaszolt. Beharapta az ajkait, és csak ült csendben, miközben az ujjait bámulta az ölében. Sóhajtottam egyet, de nem sürgettem. Ha ilyen nehezen mondta ki, akkor biztos nem kis dologról volt szó, így inkább hagytam, hogy gondolkodjon egy kicsit. Ha pedig nem mondja el, azt is meg fogom érteni. Tudtam, hogy vannak olyan dolgai, amit nem mondott el nekem, ezzel már tisztában vagyok. Addig, amíg láttam rajta, hogy rendben volt és mosolygott, nem is fogok rákérdezni. Talán volt még valami, amit nem mondhatott el, csak eddig nem tűnt fel a színen ez a probléma.

- Félek attól, hogy meglátod a szememben mindazt, amit próbálok előled eltitkolni - mondta csendesen, nekem pedig a szívem megállt egy pillanatra.

A következő pillanatban viszont már olyan hevesen kezdett verni, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről. Ő most... Most tényleg azt fejezete ki burkoltan, hogy... Nem, lehetetlen, hiszen ő nem lehet... Ma már harmadjára voltam sokk közeli állapotban. Lassan nyúltam Tao arca felé, hogy miután gyengéden megfogtam az állát, felemeljem a fejét. Belenéztem a szemébe, próbáltam kiolvasni onnan, amit mondott, de ismét ott volt... Az undor, az a zavartság és...

- Kris, én azt álmodtam, hogy te... - hebegte halkan. - ...engem, mármint, érted... Úgy!

- Hogy lefeküdtünk? - kérdeztem.

- Ne mondd ezt így! - rántotta ki a fejét a gyenge szorításból, majd vöröslő arcát ismét lehajtotta. - Ez... Ez olyan kínos. Ne haragudj, tudom, hogy undorító, a szemedbe sem tudok nézni ezek után. Nem is értem, hogy álmodhattam össze ilyeneket. Én... Ezért menekültem el előled egész nap, fogalmam sem volt, hogy mit mondjak vagy mit csináljak, annyira szégyelltem magamat. Meg... Meg tudsz nekem bocsátani?

Ahogy felnézett rám, teljesen elpirulva, még a könnyektől csillogó szemeivel... Azt hittem, ott helyben meghalok szívinfarktusban. Túl sok volt ez így egyszerre, annyira sok, hogy nem bírtam tovább.

Megfogtam Tao állát és...

(Kérem szépen, alássan, nem én vagyok a hibás, hogy ilyen vége lett! :D Megkérdeztem valakiről, de hogy ne őt hibáztassátok, nem írom le a nevét, de arra szavazott, hogy "Kicsit hajtépős vég, viszont nem egyértelmű vég.". ^^ Oké, úgyis engem fogtok megölni, úgyhogy nem magyarázkodok. :3

Viszont kíváncsi vagyok egy dologra, remélem, valaki meg fogja említeni a hozzászólásában, én legalábbis bízom benne... :3 Ha nem, az sem baj, legalább nagyobbat fog durranni. ;D

Hú, bizonyára megint meg akartok majd fojtani, úgyhogy nem húzom a szót. ^^" Remélem, tetszett, nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)