16. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Megérkeztem az újabb fejezettel, és ahogy ígértem, tovább bonyolítottam a szálakat. ;D Ugyan történetügyileg alig haladtunk, de azért mégis. ^^ Biztos vagyok benne, hogy megint meg akartok majd ölni, de azért...

Jó olvasást! :3)

16. fejezet

Kris POV

Te jóságos Atya Úristen... Azt hittem, hogy ott helyben elájulok, amint Tao hozzáérintette az ajkát az enyémhez. Egyáltalán nem volt csóknak nevezhető, még csak egy szájra puszinak sem, viszont nekem a világot jelentette. Elállt tőle a lélegzetem, a szívem pedig olyan gyorsan zakatolt, mint talán soha. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki kezdeményezni fog. Elvégre, az előbb mondta, hogy nem meleg, és nagyon szégyelli, amiért ilyet álmodott. Nem értettem, fogalmam sem volt, hogy akkor most miért csinálta, de őszintén, nem is nagyon érdekelt. Nem akartam az okokkal foglalkozni, legszívesebben most azonnal elmondanám neki, hogy mindennél jobban szeretem.

Ekkor Tao, mintha rájött volna, mit csinál, el akart húzódni, én viszont nem hagyhattam elúszni ezt a lehetőséget. Nem gondolkodtam, szinte reflexszerűen nyúltam a tarkója után, majd visszahúztam az ajkaimra. Édes Istenem, hogy mennyire tökéletes! Először csak lassan csókoltam, óvatosan ízlelgettem az ajkait, az pedig mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy nem húzódott el tőlem. Így egy kicsit felbátorodva nyaltam végig az alsó ajkán, hogy beengedjen a szájába.

Mikor éreztem, hogy óvatosan visszacsókolt, nem bírtam ki, azonnal elmosolyodtam, mire éreztem, hogy óvatosan ráütött egyet a vállamra. Erre csak oldalra billentettem a fejét, hogy kényelmesebben hozzáférjek. Soha többé nem akartam elengedni. Sokszor csókolóztam már életemben, de ez mindet felülmúlta. Olyan tökéletes volt, nem ismerkedtek egymással az ajkaink, olyan volt, mintha az ég is egymásnak teremtette volna őket. Az pedig, hogy Zitao egyáltalán nem ellenkezett, a legjobb álmaimat is felülmúlta.

Azt hiszem, az volt életem legtökéletesebb napja.

***

Teltek a napok, Taóval pedig ugyan olyan jól megvoltunk, mint a szertáros dolog előtt. Jó, nem mondom, hogy pontosan olyan volt, mert akkor hazudnék, de hasonlított. Az bántott csak egyedül, hogy Tao már nem volt velem olyan természetes. Már nem ölelt meg mindenki előtt, már nem mosolygott rám olyan nagy rajongással a szemében, mintha valami megváltozott volna emiatt a csók miatt, holott azt mondta, nem zavarta. Talán hazudott volna? Nem, kétlem, de akkor mégis mi történt vele, amiért kissé távolságtartó lett?

Hiába agyaltam ezen az elmúlt napok alatt, soha nem jutottam egyről a kettőre. És akárhányszor lezártam magamban, minden egyes találkozásunk után egyből ott motoszkált a fejemben a tudat, hogy valamit elrontottam. Természetesen, magamat hibáztattam megint. Néha a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy „Miért?”, de mikor ránéztem az arcára, tudtam, hogy nem lenne jó ötlet rákérdezni. Talán ő nem gondolkodott rajta ennyit. Jó, elvégre egy sráccal csókolózott, elég meghatározó lehetett az életében, de ezzel én sem vagyok másként. Ő volt az első srác, akit megcsókoltam... De nem is szeretnék mást, rajta kívül.

Egy nagyot sóhajtottam, ahogy egyedül ültem a tetőn, kezemben az ételes dobozzal, úgy bámultam a másikra, amit már szinte megszokásból tettem a pad másik oldalára. Tao nem volt itt... Elment fagyizni azzal a lánnyal, akinek már a nevét is tudtam, valami Jun Hee. Nem esett jól, mikor közölte velem, hogy ne várjak rá. Őszintén szólva, még mindig nagyon fájt, hogy egy lánnyal találkozgat. Nem mintha lenne beleszólásom, de valahogy arra számítottam, hogy egy kicsit más lesz majd a csók után.

Persze, naivan azt gondoltam, hogy majd a nyakamba veti magát és minden tökéletes lesz. Elvégre, ő még mindig hetero, semmit nem akar egy másik sráctól, főleg nem tőlem. Ez pedig így volt jól, bármennyire is fájt. Néha már úgy éreztem, nem éri meg küzdeni érte. Azt mondják, ha igazán szeretsz valakit, akkor el kell engedned. Talán nekem is ezt kellene tennem, keresnem kellene egy másik srácot, de ezzel csak annyi volt a gond, hogy senki másra nem tudtam úgy ránézni, mint Zitaóra. Lányról nem is beszélve...

- Kris? - hallottam meg egy ismerős hangot, mire az ajtóhoz kaptam a fejem.

- Te meg mit keresel itt? - lepődtem meg, mire Lay felnevetett.

- Én is örülök, hogy látlak, tényleg - ült le mellém, az ételes dobozt arrébb tolva.

- Bocs, kicsit elgondolkodtam - húztam el a szám, majd ránéztem. - Mi a helyzet?

- Valójában... - kezdett bele, majd elhalkult, beharapta az ajkait.

- Igen? - pislogtam rá várakozóan. - Valami baj van?

- Nem, nincs, minden oké, csak... - ismét elhallgatott.

- Lay - sóhajtottam egy nagyot. - Ha valamit akarsz mondani, tedd meg, ne dadogj itt nekem, nem fogom leharapni a fejed, kannibál még nem vagyok!

Lay erre rám meredt. Kissé meglepődtem, nem volt rá jellemző, hogy ilyen nehezen mondja ki a gondolatait. Valahogy ő mindig is az a fajta ember volt, aki szeretett beszélni, de még jobban cselekedni, ezt pedig néha irigyeltem benne. Nem nagyon foglalkozott a következményekkel, mindig is magabiztos és optimista volt. Ezért most kissé ledöbbentem, hogy ilyen nehezen találja a szavakat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhatott tőlem, de tényleg.

- Tanácsot szeretnék tőled kérni - nyögte ki végül, majd a távolba meredt.

- Mivel kapcsolatban? - pakoltam el a kajákat, valahogy éreztem, hogy ez egy hosszú beszélgetés lesz.

- Tudod, SuHo és én... - kezdett bele, majd sóhajtott egy nagyot. - Szóval, összejöttünk pár héttel ezelőtt, pontosabban ma két hete.

- Gratulálok! - mosolyodtam barátom felé, amit viszonzott. - Akkor mi a probléma? Rosszul bánik veled, nem érzed, hogy szeret?

- Nem, dehogy is, nagyon kedves velem - ült ki az arcára az a szerelmes tekintet. - Látom rajta, hogy szeret, én is nagyon szeretem őt, de...

- De? - vontam fel a szemöldökömet, fogalmam sem volt, hogy hová akart kilyukadni.

- Ez olyan kínos! - kapott a hajához, majd igazgatni kezdte.

- Ha eddig nem vésted volna a fejedbe, én is meleg vagyok, szóval bökd már ki, hogy mi a baj - ütöttem bele a vállába.

Yixing erre csak sóhajtott egy újabbat. Komolyan, elképzelni sem tudtam, hogy mégis a gond. Ha SuHo szereti és ő is szereti SuHót, mi lehet a gond? Osztálytársak, még csak azt sem mondhatják, hogy nincs elég idejük egymásra, hiszen egész nap együtt lehetnek. Bezzeg én és Tao... Szívesen járnék vele egy osztályba, akkor sokkal többet láthatnám, nem kellene azon gondolkodnom, hogy vajon most mit csinál, valamint... Azt a Jun Hee-t is távol tarthatnám tőle, bármennyire is nem lenne helyes döntés.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - rángatott ki gondolataim közül Lay hangja.

- Persze, figyelek - hazudtam egyből, majd a szemébe néztem. Nem hitt nekem, jogosan.

- Akkor mit mondtam az előbb? - kérdezett ismét, mire kínosan elmosolyodtam.

- Azt, hogy én vagyok a legjobb barátod? - Mosolyom vigyorrá szélesedett.

- Idióta! - ütött bele a vállamba.

- Bocs, most már figyelek, de akkor nyögd ki szépen, hogy mi a probléma, rendben? - paskoltam meg a combját.

- Hát... Tudod, még nem feküdtünk le egymással - mondta ki végül, de nem nézett a szemembe.

- SuHo nem akarja? - lepődtem meg, mire megrázta a fejét.

- Nem, ő szeretné, csak... - ismét elhallgatott.

- Csak? - kérdeztem.

Lay piszkálni kezdte a felsője korcát. Kicsit már idegesített, hogy nem mondja el, mire a probléma, de bizonyára nem lehetett neki egyszerű, ha ilyen nehezen mondta ki. Próbáltam gondolkodni. Abban nem kételkedtem, hogy SuHo majd le akar vele feküdni, elvégre, ő az osztály Casanovája, szinte minden lány a tenyeréből evett eddig, de most, hogy együtt van Lay-el, még ha titokban is, nem tette már annyira a szépet a lányoknak. Szóval, nem SuHóval volt a gond, ez biztos. Akkor talán...?

- Yixing... - váltottam komolyabb hangnemre, mire felnézett a szemembe. - Mondd csak, ha SuHo akarta, akkor talán... Te nem akartad?

- Muszáj nekünk erről beszélgetni? - kérdezte meg kínosan, mire kissé felnevettem.

- Te akartál tanácsot kérni tőlem, magadra vess! - rántottam meg a vállam.

- Legközelebb figyelmeztess, hogy egy Wu Yi Fan nevezetű egyéntől soha ne kérjek tanácsot - vágott be egy igen debil fejet, amitől nevetnem kellett.

- Nos, komolyra véve a szót - köszörültem meg a torkom. - Válaszolsz a kérdésre?

- Valójában... - fújta ki a levegőt. - Nem az, hogy nem szerettem volna, tökéletes alkalom lett volna, csak... Egy kicsit megijedtem.

- Várj - tartottam fel a kezemet. - Ebben a kapcsolatban az aktív vagy a passzív fél vagy?

- Baszd meg, Kris... - temette a tenyerébe az arcát.

- Kösz, de inkább nem - tettem a vállára a kezem. - Lay, tudod, hogy nekem elmondhatod.

- Tudom, de ez akkor is olyan ciki - nézett végül rám. - Amúgy... Passzív.

- Akkor érthető, hogy megijedtél - rántottam meg a vállam. - Bevallom, én sem örülnék, ha valaki a seggemben lenne a fegyverével...

- YIFAN! - kiáltott rám kétségbe esetten, majd mellkason vágott.

Erre nem bírtam ki, hangosan felnevettem, miközben a mellkasomat dörzsölgettem, elvégre, elég erőset ütött Lay. Apropó, ő totálisan vörös fejjel ült a padon, egy hatalmas grimasszal az arcán, keresztbe font kezekkel, mint valami durcás kisgyerek. Szinte megindító látvány volt, bár tudtam, hogy ezzel most tényleg megbántottam. Sóhajtottam egyet, majd közelebb ültem hozzá. Egyik kezemet a vállára tettem, majd megszorítottam, végül teljesen komolyan kezdtem beszélni.

- Figyelj rám, Lay - fürkésztem az arcát, de ő tovább makacskodott. - Teljesen természetes reakció, ha megijedtél. Elvégre, még soha nem voltál pasival, teljesen új neked a helyzet, nem tudod, hogy mire számíts. De mondok neked valamit, és most nagyon figyelj! SuHo szeret téged, látszik rajta, valamint rajtad is, szóval ne kételkedj benne. Hidd el, hogy neki sem az az érdeme, hogy fájdalmat okozzon neked, azt szeretné, hogy minél jobb legyen neked. Fogadok, hogy megértette, mikor megijedtél. Így volt?

- Így - nyögte ki, majd végül rám nézett.

- Látod? - mosolyodtam el. - Nem kell tőle félned, hiszen vigyázni fog rád, egyik aktív fél sem akarja, hogy fájdalmat okozzon a szerelmének. Úgyhogy engedd el magad, nyugodj meg, hidd el, a végén azt fogod magadtól kérdezni, hogy miért féltél tőle ennyire.

Yixing csak hatalmas, boci szemekkel nézett rám. Olyasmit láttam a szemében, amit eddig csak nagyon ritkán. Mintha tisztelet csillogott volna a szemében, amit nem tudtam hová tenni, de nagyon is jól esett. Rámosolyogtam, amit viszonzott, végül csak magához húzott, mint barátot, és meglapogatta a vállamat.

- Köszönöm, Kris - mondta még, majd felállt, és itt hagyott egyedül.

A legfájdalmasabb viszont az volt az egészben, hogy nem általánosságban beszéltem erről... Hanem úgy, mintha Zitaóról és rólam lenne szó. Ami kis híján összetörte a szívemet.

***

Másnap kissé feszülten sétáltam Taóék osztálya felé. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit csináltak Jun Hee-vel délután, nem mintha bármi közöm is lett volna hozzá, de azért mégis... Reménykedtem benne, hogy semmit. De még mindig túl önzőnek tűnt ez a gondolat, így gyorsan kisöpörtem a fejemből. Nem szabadott erre gondolnom, főleg, ha majd legközelebb is meglátom őket együtt. Összeilletek, az elmúlt napok alatt sokszor szóba esett a lány, így önkéntelenül is sok dolgot megtudtam róla. Tényleg nagyon jó párost alkotnának Zitaóval. És ha ez bekövetkezne, egy mosollyal gratulálnék nekik, látszólag örülnék neki, elfogadnám, viszont piszkosul fájna.

Gondolataimból egy erős lökés szakított ki, mire kissé dühösen fordultam hátra. Viszont arra nem számítottam, hogy egy fiatal srác jött nekem, ami most a földön ült, úgy bámult fel rám. Hú, elég hihetetlen, de még én is azt mondtam rá, hogy helyes. A sötétbarna, tökéletes belőtt haja kiemelte tejfehér bőrét, az arca tökéletes volt, a szeme pedig sötétbarna. Valamiért viszont LuHanra emlékeztetett...

- Bocsi, hogy neked mentem, nem figyeltem - mondta a fiatal srác.

- Nem gond, jól vagy? - nyújtottam felé a kezemet, amit kissé ódzkodva bár, de elfogadott.

- Semmi bajom, köszönöm - hajolt meg kissé. - Nem tudod véletlenül, hogy merre van a kétszáz-negyvenegyes tanterem?

- Miért? - kérdeztem vissza.

A fiatal srác furcsán nézett rám. Láttam, ahogy végigmért, mintha eddig nem lett volna rá alkalma, valamiért mégsem hozott zavarba. Ahhoz képest, hogy először elég helyesnek gondoltam, most, hogy olyan arckifejezést öltött magára, mintha legalább lehányni készülne, hihetetlen módon visszataszított. Már-már majdnem elfintorodtam, mikor a szemembe nézett és elmosolyodott. A francba, ez a kölyök rohadt jól tudja, hogyan manipulálja az emberek gondolatait... Mintha nem is lett volna az arcán az az undor.

- Éppen oda tartok, gondoltam, te biztos tudod, hogy merre van - rántotta meg a vállát egyszerűen, táskáját megigazítva a vállán.

- Én is pont oda készültem, gyere - intettem neki, majd tovább mentem.

Lementünk a lépcsőkön a másodikra, majd megálltam a terem előtt, ahol még óra volt. Kíváncsian fordultam a barna felé, aki csak bámulta az ajtót, de nem tett semmit. Most, hogy így jobban megnéztem, tényleg hasonlított LuHanra. Annyi különbséggel, hogy ez a srác sokkal magasabb volt, és elég furcsa volt a személyisége. És ha minden igaz, koreai, mivel elég furcsa akcentusa volt. Az viszont még mindig érdekelt, hogy mit akart Tao osztályában.

- Nem mész be? - böktem az ujjammal az ajtó felé.

- Nem, beszélni akarok valakivel - magyarázta. - Miért kérded?

- Csak nem láttalak még itt, azt hittem, új gyerek vagy, vagy valami ilyesmi - rántottam meg a vállam.

- Az is vagyok - villantott felém egy mosolyt.

Oké, most már végképp nem értettem a gyereket. Viszont nem tudtam semmi mást kérdezni, mert megszólalt a csengő, aztán abban a pillanatban kilépett a tanár, őt pedig követte a diáksereg. Mosolyogva vártam Zitaót, az pedig kicsit meglepett, hogy Jun Hee egyedül lépett ki az ajtón. Egy kis mosolyt villantott felém, aztán amint meglátta a mögöttem álló srácot, kissé meglepődött, de nem tanúsított neki több figyelmet, elment.

- Ismered őt? - böktem a fejemmel a lány után.

- Nem, de tegnap láttam őt egy fagyizóban egy sráccal - rántotta meg a vállát, mire bennem egy pillanatra megállt az ütő.

Viszont erre már, ha akartam volna sem tudtam volna válaszolni, ugyanis felbukkant az ajtóban Tao, majd mosolyogva köszönt nekem. Egy kissé megnyugodtam, majd nem törődve a barna hajú sráccal, magamhoz öleltem. Először készségesen viszonozta a gesztust, aztán egy pillanattal később megfeszült a karjaimban, éreztem, hogy a lélegzete elakadt, mire gyorsan elengedtem, majd az arcára néztem.

Nem nézett rám. Még annak ellenére sem, hogy szinte az arcába bámultam, ő csak folyamatosan a vállam felé bámult, én pedig annak ellenére, hogy tudtam, ki van a hátam mögött, mégis szinte reflexből fordultam meg. Ahogy arra számítottam, a barna srác állt ott, egy olyan mosollyal az arcán, ami...

Egyszerűen túl vonzó volt...

(Haha, na, milyen volt? ;D

Összezavarodtatok rendesen, ugye? Most már világos, hogy Jun Hee és a titokzatos idegen között semmi összefüggés nincs? Nos, és mit szóltok a szóban forgó sráchoz? Vajon mit forgat a fejében, ha egyáltalán lehetséges ez? És Tao miért reagált így, amint meglátta? Hogy tetszett a Kris szemszög? :3

Hú, most jó sok kérdést vetett fel a fejezet, nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. ^^ Ígérem, a következő megint izgalmas lesz, kicsit megint felpörögnek majd az események. ;D

Nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)