18. fejezet

(Hali~ ^^

Na, megérkeztem ezzel is, de előre mondom, hogy nem fog tetszeni. :D Pontosabban, tetszeni fog, nagyon is, de mégsem... Oké, inkább nem mondok semmit, majd megértitek~ ^^"

Jó olvasást! :3

Ui: Ai, kölcsönvettem a szót, amivel SeHunt illetted, remélem, nem gond. :'D)

18. fejezet

Kris POV

Láttam Taón, hogy hezitál. Nem nézett rám, egy pillanatig sem, de tisztán láttam az arcán, hogy mennyire döntésképtelen. Az ökölbe szorított kezeim már remegtek az indulattól, nem tudtam uralkodni magamon. Nem akartam elhinni, hogy nem tud dönteni kettőnk között. Egyáltalán, mégis ki ez a srác, hogy tudja a nevét, és négyszemközt akar vele beszélni? Olyan féltékeny voltam, mint talán soha életemben. A francba is! Eddig még csak Tao közelébe sem mentek, most meg először Jun Hee, most meg a kis taknyos. Taót csakis én hívhatom el beszélgetni, egyedül én vagyok az, aki megérdemli a figyelmét!

Egy pillanatra behunytam a szemeimet, majd hangtalanul sóhajtottam egyet. Már megint ott tartok, mint a legelején. Még mindig tisztában vagyok vele, hogy egy önző disznó vagyok, és ezt egyáltalán nem érdemli meg Tao. De ha egyszer szeretem őt, és csak azt szeretném, ha velem lenne... Nem, ez a kis ficsúr biztos csak azért akar vele beszélni, mert mondjuk meg akarja ismerni Jun Hee-t. Biztos csak fél odamenni hozzá, és mivel Taóval látta, ki akar belőle szedni néhány dolgot. Bármennyire is próbáltam ezzel nyugtatni magam, ahogy a barna hajú mosolygott Taóra, még mindig nem tetszett. Legszívesebben letöröltem volna a képéről azt a... Rohadt vonzó vigyorát.

Visszanéztem Taóra, aki továbbra is csak az idegent bámulta, de valószínűleg számára már nem olyan idegen. Ez pedig felettébb idegesített, és éreztem, hogy ha egy percen belül nem tűnök el innen, annak nagyon rossz vége lesz. Kiengedtem a tüdőmben rekedt levegőt, de egyikőjük sem fordult felém, amitől csak még dühösebb lettem.

- Menj csak vele - köptem oda gúnyosan a szavakat, mire mind a ketten totálisan ledöbbent fejjel bámultak rám vissza.

- T-tessék? - hebegte Zitao, szinte lesápadva.

- Jól hallottad, beszélgess csak vele, nekem aztán teljesen mindegy - rántottam meg a vállamat, aztán hátat fordítottam nekik.

Ugyan rohadtul fájt kimondanom a szavakat, mégsem tehettem meg, hogy elrángatom onnan Taót. Bele kellene törődnöm, hogy most már egyre többen lesznek olyanok, akik keresni fogják a társaságát, akár fiúk, akár lányok. Még mindig idegesített ez a Jun Hee ügy, nem tudtam, hogy mi van pontosan köztük, de jelen pillanatban jobban idegesített ez a gyerek. Mégis ki ő, hogy csak úgy jön, és miatta Tao szinte rám sem néz? Hogyan... Hogyan képes erre, hogy egy pillantásával úgy vonzza magához, mint a mágnes?

- Kris! - hallottam meg a gondolataimban forgó hangját. - Kris, kérlek, várj meg!

Meglepődtem, hogy Tao utánam jött. Nem gondoltam volna, hogy végül mellettem dönt, de ez most felettébb jól esett mind a szívemnek, mind az egómnak. Végül megvártam őt az üres osztálytermem előtt, ő pedig gyorsan beért, de arra nem számítottam, hogy egyből a nyakamba veti magát. Most már teljesen össze voltam zavarodva, fogalmam sem volt, hogy mi van vele, így ahelyett, hogy visszaöleltem volna, azonnal eltoltam magamtól, majd a szemébe néztem. Nem sírt, csak piros volt a szeme, a szája pedig nagyon lefelé görbült.

- Mi a baj? - kérdeztem tőle az állapotomhoz képest elég kedvesen. - Miért nem maradtál és beszéltél azzal a sráccal?

- Én... - kezdett bele, de aztán a könnyei folyni kezdtek az arcán, mire zavartan oldalra kapta a fejét. - Megijedtem...

- Mitől? - ráncoltam össze a homlokomat.

- Ettől az egésztől - rázta a fejét. - Tudom, hogy nem kellene téged terhelnem a gondjaimmal, de... Nagyon félek, Kris. Fogalmam sincs, hogy mit akar tőlem SeHun, te pedig olyan dühösnek tűntél, én... Én nem akartam, hogy haragudj rám... Nekem ez nagyon nehéz... Sajnálom, én csak... Én tényleg...

Itt volt az a pont, mikor tényleg elsírta magát. Én meg csak álltam vele szemben, néztem, ahogy arcát a tenyerével takarja, úgy zokogott. Szóval a kis taknyost SeHunnak hívják. Nem értettem már semmit, teljesen össze voltam zavarodva. Ha ő sem tudja, mit akar tőle SeHun, mégis miért jött utánam? Nem kell engem pátyolgatni, nem vagyok már óvodás. Kibírom, ha egy másik srác akar beszélni azzal az emberrel, akibe halálosan beleszerettem, bármennyire is fáj látnom. Mert tisztán láttam a szemében, hogy hogyan néz arra a gyerekre, de nekem azt mondta, hogy nem meleg.

Betelt a pohár. Elegem volt már mindenből. Túl sok minden történt ahhoz, hogy ne adjam valahogy ki magamból. Ismét csak dühös lettem, bár ez nem Tao felé irányult, egyáltalán, de mivel ő volt hozzám a legközelebb, rázúdítottam minden haragomat.

- Azt hiszed, csak neked nehéz? - emeltem feljebb a hangomat először, mióta ismertük egymást. - Azt hiszed, nekem olyan könnyű látni, hogy ennyire össze vagy törve? Szerinted nekem jól esik az, mikor valaki mással találkozol, hogy aztán másnap kék-zöld foltokkal tele lássam az arcodat, de nem mondod el, hogy mégis miért? Mégis mit gondoltál, Tao? Hogy az élet rózsaszín cukorfelhő, csokoládéval? Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert rohadtul nem! És a csók? Te komolyan azt gondoltad, hogy csak úgy megtenném? Nyisd már ki végre a szemed, az ég szerelmére! Az orrod előtt vannak az olyan egyértelmű dolgok, mint ez! Csak te vak vagy és nem látsz meg semmit, mert még gyerek vagy... De tudod mit? Menj ahhoz a SeHun gyerekhez, tudom, hogy fontosabb neked, ő biztosan megvigasztal majd, mert ezúttal rám ne számíts!

A végén már fújtattam a dühtől. A hangom remegett, de nem akartam sírni, pedig annak a határán lebegtem. Amiket mondtam, az igazságtalan és durva volt. Nem gondoltam komolyan, legszívesebben megöleltem volna, mint mindig, erősen szorítottam volna magamhoz, talán még meg is csókoltam volna, mert... Mert egyszerűen szerettem őt. De nem tudtam parancsolni a számnak. Minden keserűség és bánat kijött belőlem, bár nem így terveztem. Nem akartam még jobban megbántani, mert pontosan tudtam, hogy ez neki mennyire rosszul esett.

Felnézett rám, egyenesen a szemembe, könnytől áztatott arca piros volt. Olyan megtörtnek és gyengének látszott, mégis, mikor megszólalt, a hangja olyan komoly és kemény volt, mint amit soha nem hallottam.

- Tényleg ezt gondolod? - Egy pillanatra megremegett a hangja, utána pedig tudtam, hogy megint visszatért az ártatlan Tao. - Kris, te vagy ez egyetlen barátom, te vagy a világon a legfontosabb nekem, miért nem látod? Tudom, hogy nem vagyok még felnőtt... Elvégre, tizenhét éves vagyok, nem volt az elmúlt pár év alatt senki, akiben ennyire megbízhattam volna, mint benned. Szükségem van rád, Kris! Fogalmam sincs, mit csinálnék nélküled már, ha elveszítenélek, azt nem bírnám ki. Kérlek, csak... Ha fele annyira fontos vagyok neked, mint te nekem, akkor megértesz.

Ebben a pillanatban nem bírtam tovább nézni, magamhoz rántottam, majd erősen megöleltem. Kiszakadt belőle egy hangosan sóhaj, aztán elrejtette a fejét a nyakamban, így tört ki belőle ismét a zokogás. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta. Kevesen múlt, hogy nem támadtam le. Csakis azért nem tettem, mert az iskola közepén voltunk és bárki erre járhatott, még akkor is, ha már vége volt a tanításnak.

Tao csak ölelt engem, hosszú perceken keresztül, én pedig simogattam a hátát, aztán a tarkóját. Végül én is lehajtottam a fejem a vállára, így megéreztem a parfümje illatát, amit mindig is szerettem. Mélyet szippantottam belőle, majd szinte magamon kívül emelkedtem fel, ezzel egyidejűleg pedig felemeltem a fejét is. Könnyes szemeit kíváncsian az enyémbe fúrta, mire gyengéden rá mosolyogtam, közben pedig óvatosan letöröltem a könnyeit. Tao erre csak elmosolyodott, aztán már nem bírtam tovább. Olyan gyorsan hajoltam rá az ajkaira, hogy ellenkezni sem volt ideje.

Ugyan tisztán éreztem, hogy a teste minden porcikája megfeszült, mégsem lökött el magától. Nem voltam óvatos, most nem egy gyengéd csókot akartam tőle. Kemény voltam, határozott és birtokló. Végül Tao sem ellenkezett többet, ahogy egyik kezemmel oldalra billentettem a fejét, felsóhajtott, aztán teljesen megadta magát. Boldog voltam, mérhetetlenül boldog, mint talán soha. Nem érdekelt akkor már, hogy a suli közepén vagyunk, egyszerűen nekinyomtam a falnak, óvatosan, hogy ne koppanjon túl nagyot, aztán elmélyítettem a csókot.

Olyan volt, mint egy álom. Tökéletes, szenvedélyes, érzéki. Csak akkor eszméltem rá, hogy tulajdonképpen mit is csinálok, mikor már egyik kezem Tao pólója alatt volt. Ő pedig nem hogy ellenkezett volna, beletúrt a hajamba, úgy húzott magához még közelebb. A francba, a rohadt életbe! Azonnal elváltam Taótól, de amint a szemembe nézett, kis híján letéptem róla az összes ruhát. Szeme ködös volt a vágytól, arca kipirult, hevesen lélegezett, és... Egyszerűen olyan szexi volt, hogy nem bírtam neki ellenállni. Újra megcsókoltam, de ezúttal lassan, gyengéden, Tao pedig már egy pillanatra sem ellenkezett, azonnal viszonozta a gesztust.

Újra csak belém villant, hogy tulajdonképpen most a suli folyosóján csókolóztunk, így megint elhúzódtam tőle, mire belőle kiszakadt egy csalódott nyögés, de próbáltam róla nem tudomást venni. Elléptem tőle, mire neki meg kellett támaszkodnia a falban, nehogy összeessen. Ahogy végignéztem rajta, olyan mértékű vágy öntött el, hogy a vér azonnal rossz irányba kezdett tódulni. Tudtam, hogy ha nem tűnök el nagyon gyorsan, még a végén olyat teszek, amit később nagyon megbánhatok.

- A francba... - suttogtam frusztráltan. - A rohadt életbe! Felejtsd el, a pokolba is, sajnálom!

Azzal nem vártam meg a válaszát, szinte elmenekültem onnan, le a földszinti mosdóba. Ott amint magamra zártam a legelső kabin ajtaját, kiszakadt belőlem a sírás. Túl sok volt, mégis... Túl jó ahhoz, hogy elfelejtsem.

Akkor mégis miért fájt ennyire?

***

Lassan már két hét is eltelt a veszekedésünk óta. Vagy mondjam azt, hogy a második csókunk óta? Nem, inkább maradjunk a veszekedésnél, amiatt nem érzem magam olyan szarul. Hogy miért? Mert Taóval azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ha megláttam a suliban, inkább a másik irányba fordultam, ha pedig ő látott meg, inkább elkerült. Azzal tisztában voltam, hogy ő miért. Bizonyára undorodik tőlem, még ha először azt is mondta, hogy nem így van. Ha ezek után nem vágta le, hogy totálisan belé zúgtam, akkor... Nos, akkor vagy nem akarja elhinni, vagy elhitte, és ezért kerül.

Ami engem illet, én csak nem tudnék a szemébe nézni. Ugyan rohadtul fáj, mikor megláttam a SeHun gyerekkel flangálni a suliban, szemmel láthatóan nagyon jókedvűen, de hát, nem szólhatok bele, ez az ő dolga. Valójában idegesített, hogy akkor honnan is ismerik egymást és milyen kapcsolatban vannak, nem volt hozzá jogom, hogy számon kérjem. Néha Jun Hee-t is láttam vele, és ez talán még jobban felidegesített, mint a kis köcsög. Elvégre, Jun Hee még mindig lány, Tao pedig hetero... Azt hiszem. Bár már ezt sem mondanám biztosra, ha pedig a taknyos miatt lett meleg, akkor inkább maradt volna hetero. Fogalmam sincs, mégis mi történhetett vele az elmúlt két hétben. Ugyan rohadtul hiányzik, egyszerűen nem merek elé állni ezzel, hiszen...

- Kris? - Azonnal megfordultam, majd megdöbbenésemre, Tao állt mögöttem. - B-beszélhetnék veled?

- Persze, azt hiszem... - nyögtem ki nagy nehezen. - Valami gond van?

- Nem, nincs, én csak... Csak kérdezni szeretnék tőled valamit - motyogta halkan, kis pírral az arcán, mire egy kicsit izgatott lettem.

- Rendben, kérdezz nyugodtan - mosolyodtam el kissé, de ő nem viszonozta.

- Mi lenne, ha felmennénk a tetőre? - bökött a plafon felé ujjával.

Kicsit meglepett, de végül rábólintottam a dologra. Ő ment elől, én pedig nem, persze, hogy nem a fenekét bámultam végig! Istenem, gyorsan kiűztem ezeket a gondolatokat a fejemből, nehogy megint problémáim adódjanak. Lassan felértünk a tetőre, ő kinyitotta az ajtót, aztán leült a padra, amin már olyan régen nem foglalt helyet. Sóhajtottam egy nagyot, majd leültem mellé, tisztességes távolban.

- Itt vagyunk, most már kérdezhetsz - fordultam felé, mire ő sóhajtott egyet.

- Tudom... Tudom, hogy nagyon régen nem beszéltünk már, de most nem ebbe akartam belemenni - harapta be az ajkait. - Én csak... Nagyon kíváncsi vagyok valamire, amit csak te tudsz válaszolni...

- Mégis mire? - lepődtem meg, fogalmam sem volt, hogy mit akart ebből kihozni.

- Kris... - nézett a szemembe, amin kissé meglepődtem. - Miért csókoltál meg?

Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak nyílna meg alattam a föld, hogy beszippantson magába...

(Biztos vagyok benne, hogy most halál fia vagyok, ugye? ><

Ehh, tényleg ne haragudjatok, de ezeket a dolgokat nem hagyhattam ki. Világosan megmondtam, hogy nem lesz olyan egyszerű, hogy ezek ketten összejöjjenek, addig még sok dolgot kell nektek írnom. :D De csak egy kis jó hír is: Már tényleg nincs olyan messze... Annyira~ :$

Nya, viszont a legfontosabb kérdés: Vajon miért kérdezte ezt Zitao? Hogy volt bátorsága hozzá? ;D Tudom, hogy rengeteg dolgot fogtok még kérdezni, de szerintem ez a kettő az, ami... Hm, a legérdekesebb. ^^

Aztán még annyit szeretnék mondani, hogy lassan lezárul mind a kettő szavazás, ami pedig a SuLay-t illeti, amint ti is láthattátok, szinte mindenki, aki szavazott, szeretne velük egy fejezetet. :3 Szóval, majd azt is hozom, már meg is van, hogy mikor (mármint történetügyileg), úgyhogy ne aggódjatok, nem fogom elfelejteni. ^^

Azért remélem, hogy tetszett a fejezet, ezek után pedig nagyon-nagyon várom a véleményeket, szokás szerint ide is, valamint Facebook-ra is~ *Q*

Chuu~ ^^

Ui.: Omo, írtam egy BaekYeol OS-t, 18-as, ha valaki kíváncsi rá, jelezze, és ha többen szeretnétek elolvasni, majd felteszem a másik blogomra. ^^ Egyébként Dorcinak írtam szülinapjára, csak hogy reklámozzam már, kinek kell megköszönni~ :3)