22. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Ah, a lustaságom miatt érkezett ilyen későn a fejezet, szóval néhanapján zaklathattok, hogy takarodjak írni. xD Szóval, bocsánat, de a lényeg, hogy itt van, és hát... Zsepiket előkészíteni az érzékenyeknek! Már inkább előre szólok, mert tudom, hogy vagytok néhányan. :') <3 Mondjuk én nem vagyok megelégedve a fejezettel, de remélem, nektek valamennyire tetszeni fog. ^^

Jó olvasást! :3)

22. fejezet

Kris POV

Figyeltem, ahogy még utoljára rám pillantott, aztán bezárta maga mögött az ajtót. Ezt nem hiszem el... Hogy a picsába sikerült ezt így összehoznom? Mégis miért kell ennyire megbonyolítani az egészet? Egyáltalán, hogy tehettem ezt? A rohadt életbe, Kris! Most játszottad el nála a soha nem létező utolsó esélyedet is! Mérhetetlenül fájt, hogy ilyen szinten elutasított, valahol mégis megértettem őt. Nem tudtam azért hibáztatni, mert eltolt magától, mégis összetörte a szívem újra, immár sokadjára. A francba veled, te hülye kis ficsúr! Ha ő nem jött volna, talán... Nem, annak ellenére sem hibáztathattam SeHunt, hogy elvette tőlem Taót. Ha ő nem jött volna, lett volna valaki más, nem az ő hibája, hogy Tao beleszeretett. Bármennyire is hibáztatni akartam valakit, az egyedüli hibás én vagyok.

Kicsit még mindig nehéz volt felfogni, hogy így itt hagyott. Bele sem akartam gondolni, hogy most talán elment SeHunhoz, akinek elmondja, hogy szerelmes belé, aztán kézen fogva mennem majd be az osztályukba. Nem akartam, mégis elképzeltem, ami már túl sok volt. Alapjáraton erős embernek mondtam magam, csak ritka helyzetekben sírtam, de most megtettem. És megint Tao miatt, amin már meg sem lepődtem. Egyszerűen a tudat, hogy akibe halálosan szerelmes vagyok, nem viszonozza az érzéseimet, mert mást szeret, rohadtul szar...

Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Odakint Vancouverben a lányok tapadtak rám, akárkit megszerezhettem magamnak, még válogathattam is volna, de soha nem voltam az a köcsög fajta, így előbb mindig randira hívtam őket. Igaz, hogy egyikbe sem voltam szerelmes, de kifejezetten szimpatikusak voltak és tetszettek. Soha nem éreztem ezt a fajta fájdalmat, ami annyira erősnek bizonyult, hogy mén engem is összetört. Nem tudtam kezelni az egészet... Megcsókoltam, nem bírtam magammal, muszáj voltam rákérdezni, de nem tudtam meg a válaszát, mert mikor megadta magát, képtelen voltam neki ellenállni. Olyan sokáig nem volt a közelemben, olyan régen érinthettem már őt, egyszerűen csak elvesztettem az irányítást.

De nem számítottam ilyen egyértelmű elutasításra. Ugyan Tao ismét csak visszacsókolt, ez pedig olyan reménnyel töltötte meg a szívem, hogy tovább mentem, ami hatalmas hiba volt. A kezeim maguktól mozogtak, nem tudtam őket megállítani, vágytam arra, hogy csábító fenekébe markoljak, ami már a legelső pillanattól kezdve vonzott. És akkor ellökött magától. A szemében őszinte félelem és teljes káosz volt. Nem hazudott, mikor azt mondta, hogy teljesen össze van zavarodva. El tudtam képzelni, hogy nem lehetett neki egyszerű, de... A francba is már, nekem sem könnyű!

Reményvesztettem sóhajtottam egyet, majd durván letöröltem a szánalmas kis könnyeimet. Erős vagyok. A francba is, egy férfi nem sírhat csak ezért! De mielőtt tényleg megkeményíthettem volna magamat, ismét szemem előtt volt az arca, amint olyan közömbösen és hidegen közölte velem, hogy SeHun járni akar vele, újra kibukott belőlem a zokogás. Már nem tartottam vissza, úgy voltam vele, hogyha kiadom magamból, majd jobb lesz. Nem akartam rájuk gondolni, ki akartam verni a fejemből, mind Taót, mind a SeHunnal való párosukat.

Nos, benéztem...

***

Képtelen voltam bemenni az utolsó két órámra, és azt sem akartam, hogy az osztályom meglássa a vörösre kisírt szemeimet, és a szánalmas fejemet. Nem akartam a figyelem középpontjába kerülni, nem akartam a kíváncsi, szánakozó fejeket figyelni, így egyszerűen ellógtam. Nem szóltam senkinek, szó nélkül sétáltam hazafelé. Reménykedtem benne, hogy anya sem lesz otthon, biztos halálra rémülne a fejemtől. Úgy éreztem, hogy egy részem kiszakadt belőlem. Fájt, borzalmasan szúrt a szívem, minden egyes lépés nehéz volt, mintha sikítana azért, hogy forduljak vissza, hogy minél közelebb legyek a szerelmemhez, de nem tudtam neki eleget tenni. Hiszen csak rosszabb lenne, ha látnám SeHunnal.

Az emberek az utcán megbámultak, így el tudtam képzelni, hogyan nézhettem ki, de nem érdekelt. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt. Ugyan már nem volt több könnyem, amit kisírhattam volna, a gombóc folyamatosan ott volt a torkomban, ezzel lassan megfojtva engem. De már az sem érdekelt. Sóhajtottam egy mélyet, mikor a házunk elé értem, és csalódottan vettem tudomásul, hogy a konyhában égett a villany, szóval anya otthon volt. Király, valahogy el kell előle menekülnöm, valamint hazudnom kell neki, hogy miért értem haza ilyen korán. Bármennyire is szerettem őt, és nem akartam neki csalódást okozni, biztos voltam benne, hogy most azt fogom tenni, ha meglát majd.

Végül erőt vettem magamon, kezemmel hajamba túrtam, majd felvettem egy hamis kis mosolyt, amivel tudtam, hogy úgy sem fogom tudni megtéveszteni, de nem érdekelt. Inkább lássa a hamis mosolyomat, hogy higgye azt, hogy legalább tettetni próbálom, hogy minden rendben, mintsem azzal szembesüljön, hogy egy világ dőlt bennem össze. Halkan nyitottam be az ajtón, hátha mégis sikerül majd felszöknöm a szobámba, és mikor nem rohant elém, egy kicsit megnyugodtam. Levettem a cipőmet és a vékony kabátomat, majd halkan elindultam a lépcsők felé, egy pillantást sem vetve a konyhára.

- Yifan? - hallottam meg anyám kíváncsi hangját, mire megtorpantam, de nem néztem hátra. - Kicsim, jól vagy?

- P-persze... - köszörültem meg a torkom, mert nagyon rekedtnek tűnt. - Minden rendben, ne aggódj.

- Miért nem nézel rám? Megijesztesz - lett aggódóbb a hangja, és hallottam, hogy elindult felém.

- Semmi bajom! - emeltem fel kissé a hangom, mire megtorpant. - Jól vagyok, miattam nem kell aggódnod. Minden... Minden a legnagyobb rendben...

A mondat vége felé a hangom elcsuklott, de azért is kinyögtem nagy nehezen. Éreztem, hogy a forró cseppek ismét ott voltak a szememben, de a kezem ökölbe szorítottam, az ajkaim pedig összepréseltem. Nem akartam, hogy anya meglásson így, szerintem jobban összetörne, mint én. Hiszen neki az én boldogságom volt a legfontosabb, ketten voltunk csak, nagyon szerettük egymást, soha nem voltak titkaink a másik előtt. Ha én azt mondtam volna neki, hogy maradjunk Kanadában, akkor nem fogadta volna el ezt az ajánlatot, hiszen mindig ez érdekeimet nézte, amiért nagyon becsültem őt. Nagyon jó anya, nem érdemli meg, hogy így lásson.

- Y-Yifan... - suttogta, mire céltudatosan a szobám felé kezdtem sietni, vissza sem nézve rá.

Mikor végre becsuktam magam mögött az ajtót, úgy robbant ki belőlem újra a sírás. Nem értettem magamat. Fogalmam sem volt, hogy miért sírok így, mint egy óvodás. Nem lehettem ennyire gyenge, szánalmas voltam. Elvégre teljesen érthető, hogy Tao miért utasított vissza. Nem sírhattam miatta, össze kellett volna szednem magam, mint ahogy mindig is. Erős voltam, határozott és magabiztos. Ez nem én voltam... Ez a gyenge, megtört szerelmes nem én vagyok. Francba... Dehogynem, minek tagadom le? Istenem, Tao, miért szeretlek ennyire?

Nem tudom, hogy meddig feküdhettem az ágyamban, de már tényleg minden könnyemet kisírtam. Talán órák óta meg sem mozdultam, meredten figyeltem az éjjeli szekrényem oldalán ez egyik kis repedést, szinte még csak pislogni sem pislogtam. Ijesztő lehetett... Az önsajnálatból egy halk kopogás zavart meg, de még ez sem tudott rávenni arra, hogy összeszedjem magam. Nem is reagáltam rá, így újra kopogott - valószínűleg anya.

- Yifan, bejöhetek? - Hangja csendes, nyugodt volt.

Nem válaszoltam, így pár pillanat múlva nagyon óvatosan benyitott, de továbbra sem szenteltem neki több figyelmet. Amint besurrant a kis résen és becsukta maga mögött a nehéz fát, fájdalmas tekintettel rám nézett. Mikor végre én is ráfordítottam a tekintetemet, anya egy pillanatra megdöbbent, szinte levegőt is elfelejtett venni, így végül elfordítottam a tekintetemet, majd felültem az ágyon, és megtöröltem a feldagadt szemeimet, és kifújtam egy zsepiben az orrom. Miután egy fokkal jobban éreztem magam, egy gyenge kis mosolyt küldtem anya felé, aki továbbra is sokkosan bámult rám.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - nyögtem ki a szokásosnál mélyebb hangon. - Nem... Nem szeretnél leülni? - paskoltam meg magam mellett a helyet.

Anya erre csak bólintott egy aprót, majd még mindig kissé sokkosan foglalt helyet mellettem. Háta egyenes volt, a teste feszült, és pedig tisztában voltam vele, hogy perpillanat nem tudja, hogy mit mondjon. Anya mindig is jól oldotta meg a problémákat, orvos volt, értett az emberek megnyugtatásához, hiszen tanult pszichológiát is, de az, hogy a fia volt ilyen állapotban, amit soha nem akart látni, biztosan nagyon meglepte. Megértettem őt, én sem akartam, hogy így lásson, de bármennyire is nem szerettem volna, valakinek muszáj beszélnem, mert beleőrülök.

- Sajnálom, anya... - mondtam halkan, majd óvatosan megfogtam a törékeny kezét és megszorítottam. - Tudom, hogy nagyon megijesztettelek, de minden rendben, ne aggódj értem, oké?

- Istenem, Yifan, hogy mondhatsz ilyet? - nézett rám nagy, bociszemekkel. - Hiszen látom rajtad, hogy egy világ dőlt benned össze. Mondd el, hogy mi bánt, kérlek...

- Én... - kezdtem bele, majd pillantásomat lesütöttem és beharaptam az ajkaimat, majd végül erőt vettem magamon és a szemeibe néztem. - Nos, meleg vagyok, és most törték össze a szívemet.

Bumm. Bele a közepébe. Anya, ha lehet, ennél is kétségbeesettebb fejet vágott, de pár pillanat múlva kifújta a tüdejében rekedt levegőt, és bár még mindig egy kicsit hitetlenül, de megszorította ő is a kezemet. Ez apró mosolyt csalt az arcomra, amit ő is viszonzott.

- Sajnálom - motyogtam ismét.

- Azt, hogy meleg vagy? - kérdezte anya, mire rápillantottam és egy aprót bólintottam. - Ugyan, Yifan, hiszen erről nem tehetsz. Én elfogadlak téged úgy is, hogy a srácokhoz vonzódsz, a fiam vagy, nem foglak ettől kevésbé szeretni.

- Köszönöm - néztem a szemébe hálásan, amik megkönnyebbülten csillogtak.

- De azért elárulhatnád, hogy mégis mióta tudod, és miért nem mondtad el nekem... - lett egy kicsi vádló a hangja, de tudtam, hogy csak fel akarja oldani a hangulatot. - Ráadásul, ki az, aki elrabolta a gyönyörű szíved, és ne értékeli azt?

Amint ezt kimondta, az arcom fájdalmas grimaszba torzult, mire anya ijedten nézett ismét rám. Megráztam a fejem, hogy jelezzem felé, ne aggódjon, pár pillanat múlva pedig össze is szedtem magam, majd beszélni kezdtem. Elmondtam, hogy ez már hónapokkal ezelőtt így volt, hogy egyszerűen csak ráuntam a lányokra, és figyelni kezdtem a srácokat, velük fantáziálgattam, de akkor még nem volt semmi konkrétabb dolog. Aztán elmondtam, hogy amint hazajöttünk Kínába, találkoztam egy sráccal, aki már az első pillanattól kezdve tetszett, de már régóta belezúgtam. Ugyan azt nem mondtam el neki, hogy milyen bonyodalmak voltak, csak azt, hogy elutasított, mert ő másba szerelmes.

- Jaj, Kicsim - simított végig a hajamon, majd közelebb ült hozzám és megölelt. - Elhiszem, hogy fáj, a viszonzatlan szerelmes a legrosszabb dolog a világon, de tudod mit? - kíváncsian elhúzódtam tőle, majd a szemeibe néztem. - Ha nem értékelte, hogy te nekiadtad a szíved, akkor meg sem érdemel téged!

- Nem is tudja, hogy szerelmes vagyok belé - nyögtem ki nehezen, mire anya meglepődött. - Ő azt hiszi, hogy hetero vagyok, bár már többször csókolóztunk, és egyáltalán nem vagyok lányokkal, neki nem esik le, mert túl naiv hozzá, és mindenkiben a jót látja.

- Elmondásaid alapján nagyon aranyos lehet, de akkor sem kedvelem, ha visszautasított - rázta a fejét durcásan. - Hogy lehet téged nem szeretni?

- Anya, a srác, akibe beleszerettem, Huang Zi Tao...

Ha jókedvemben lettem volna, valószínűleg nevettem volna anya arckifejezésén, de így... Így csak reménytelenül sóhajtottam egyet, és elkönyveltem magamban, hogy soha többé nem leszek szerelmes.

***

Másnap sokkal nyugodtabban mentem iskolába. Szerencsére a szemem már nem volt vörös, éjszaka tudtam valamennyit aludni is, de csak két szem nyugtató beszedése után. Anya le volt döbbenve, hogy az aranyos kis panda srác hogy lehetett velem ilyen kegyetlen, bár azt mondta, hogy valahol őt is megérti, akkor is az én pártomon áll. És azt tanácsolta, hogy valljam be neki az érzéseim, még akkor is, ha azt hiszem, semmi esélyem. Ugyan én nem tartottam semmiféleképpen jó ötletnek, hiszen nem akartam megint összezavarni. El fogom engedni, hiszen neki is kijár, hogy boldog legyen, még ha SeHun mellett is.

Éppen léptem fel a lépcsőn, mikor valaki oldalról meglökött, nekem pedig kiestek a kezeim közül a könyveim. Bosszúsan megfordultam, hogy leordibáljam a személynek a fejét, hogy igazán figyelhetne maga elé, de teljesen meglepődtem, mikor egy tőlem sokkal alacsonyabb, kiskutyaszemekkel rám meredő sráccal találtam magam szembe. Haragom azonnal elpárolgott, és azonnal egy mókus jutott a srácról az eszembe.

- Ne haragudj, hogy fellöktelek, csak sietek - hadarta le gyorsan, miközben felszedte a cuccaimat, majd elmosolyodott, amitől az arca nagyon megnyerővé vált.

- Semmi baj, köszönöm - viszonoztam a gesztust. - Wu Yi Fan vagyok, nem láttalak még itt, új vagy?

- Igen, a barátommal együtt jöttünk Koreából, Kim MinSeok vagyok, örülök - hajolt meg, majd én is viszonoztam.

- És őt hol hagytad? - pislogtam kíváncsian.

- Ohh, nos, elkövettem ellene egy kis csínyt, éppen előle menekülök, de ha jól látom, már itt is van, úgyhogy léptem, szia!

Alig, hogy végigmondta, azonnal elrohant, én pedig teljesen le voltam döbbenve. Teljesen összezavarodva fordultam hátra, ahol egy másik, eddig teljesen idegen srác trappolt végig a tömegen, olyan ijesztő fejjel, hogy azt a Sátán is megirigyelhette volna. A szemei szikrákat szórtak, az arca grimaszba fordult, és bevallom őszintén, én MinSeok helyében már régen össze-vissza hugyoztam volna magam. Úristen, és még ő a barátja? Ez a srác maga az ördög!

- Kim MinSeok! - mennydörögte, alapjáraton kellemes hangján. - Azonnal húzd vissza azt a formás seggedet, különben ne akard megtudni, mit fogok veled tenni!

Hű... Dühös volt, azt hiszem, hihetetlenül dühös. Ha nem mondta volna az előbb az alacsony srác, hogy a barátja, azt hittem volna, hogy meg akarja ölni és az ősellensége. Viszont meglepő módon MinSeok ezer wattos vigyorral a száján közeledett ismét, majd amint ideért hozzánk, úgy vágódott a dühös srác nyakába, mintha semmi sem történt volna. Totálisan ledöbbenve figyeltem, ahogy az eddig idegbeteg fejet vágó srác arcvonásai kisimulnak, így mintha egy másik ember lenne, aki egészen helyes volt. Szemei a düh helyett most gyengéden csillogtak, talán... Szerelmesen? A kezei MinSeok derekára csúsztak, majd egy apró mosoly után egyszerűen lesmárolta őt.

Én pedig nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak vagy nevessek...

(Hú, most aztán nagyon kíváncsi vagyok! :D

Egyrészt, mit szóltatok Kris-hez? Milyen volt a nagy vallomása? És hogy tetszett az anyukája, jó tanácsot adott szerintetek a fiának? Na, és mit szóltok a két új szereplőhöz? Tudom, hogy még csak az egyikük nevét tártam fel, de esetleg tipp, hogy ki lehet a másik? ;D

Remélem, most nem volt olyan hajtépős vég, bár azért Kris nem így gondolta... ^^" Azt is nagyon remélem, hogy nem ríkattam meg pár embert, mert még mindig nem ez a célom. >< Ígérem, a következő Tao POV az nem lesz depis, viszont a következő Kris POV valószínű, hogy megint ilyesmi lesz, DE utána már nem. :3

Nyu, nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)