23. fejezet

(Sziasztok~ :3

Nyáh, megérkeztem az új fejezettel, ami szerintem most elég jó lett, ráadásul hosszú is, úgyhogy egy szavatok sem lehet, maximum a tartalma miatt. :'D

Nem is húzom tovább a szót... ;D

Jó olvasást! ^^
Ui.: BOY Rajongói Oldal, amit Potyondi Julcsi hozott létre, kérése, hogy tessék lájkolni. :3 Ráadásul én is boldog lennék~ ^o^ https://www.facebook.com/pages/BOY-Because-Of-You-Fanfiction-Rajong%C3%B3i-oldal/614376228643121    )

23. fejezet

Tao POV

Másnap reggel mosolyogva ébredtem fel. Jókedvű voltam, amit szinte el sem akartam hinni, olyan rég történt már ilyen. Miközben a mosdó felé sétáltam, azonnal eszembe jutott SeHun. Tegnap az a csók, ott, a WC-ben... Igaz, hogy nem indított el bennem semmiféle vágyat, egyértelmű, hogy tetszett. Elvégre, azt csókoltam meg, aki már a legelső pillanatban tetszett. Nem mondom azt, hogy nem csalódtam, mert valahogy másabbra számítottam, de így is jó volt. Hunnie utána olyan boldog volt, hogy le sem lehetett vakarni az arcáról a vigyort, én pedig egyáltalán nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy közlöm vele, egy kicsit más érzésre számítottam.

Ezután már nem volt kedvem gondolkodni. SeHunnal hazafelé indultunk, én pedig hazakísértem őt. Persze, közben ő végig mesélt nekem, be sem állt a szája, de egyszerűen olyan aranyos volt, hogy nem tudtam nem figyelni rá. Néha kérdezett engem is, mire mosolyogva válaszoltam neki, de egyébként nem nagyon szólaltam meg. Őszintén meglepődtem, mikor elérkeztünk a házához, ami valójában egy tömbház egyetlen kis szobája volt, amit bérelt. Megkérdeztem, hogy hogyan intézte el, mikor még kiskorú, de elmondta, hogy a szülei gondoltak erre is, mielőtt kidobták otthonról. Láttam, hogy ez egy kicsit elszomorította, így azonnal magamhoz öleltem, ő pedig készségesen visszaölelt.

Még mindig hevesebb szívdobogásokra késztetett, ha a közelemben volt. Vonzódtam hozzá, csábított, de valahogy mégis másképp, mint Kris. Nem akartam erre gondolni, nem akartam összehasonlítani kettejüket, mert egyáltalán nem volt igazságos egyikükkel szemben sem, de nem tudtam ellene mit tenni. Kris maga volt a megtestesült férfi. Helyes volt, magabiztos, igazi vezéregyéniség, határozott jellem, akire az ember azonnal felkapta a fejét, ha meglátta. Emellett nagyon kedves és megbízható volt, törődött másokkal, nem számított, hogy ki volt az, és soha nem volt annak ellenére sem nagyképű, hogy jól tanult és menő volt.

SeHun, vele ellentétben csak azokkal volt aranyos és kedves, aki közel került hozzá. Legelőször egy nagyon magabiztos, vonzó srác volt, de ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy ezt csak az idegenek felé mutatja, valójában elveszett benne egy kisgyerek, aki végtelenül rendes, mégis kíméletlenül őszinte és szókimondó. Szerettem őt. Szerettem, mint embert, vonzódtam is hozzá, de azt hiszem, nem eléggé ahhoz, hogy ez szerelem legyen. Mégsem tudtam a szemébe mondani, mikor ott, az eldugott kis utca közepén megcsókolt. Automatikusan visszacsókoltam, kezeimmel végigsimítottam tökéletes arcán, aztán jó éjszakát kívántam neki és hazaindultam.

Nem tudtam azt mondani, hogy nem tetszett. SeHun tényleg tökéletes volt, élveztem a vele töltött időt, valahogy mégis teljesen más volt. Talán... Talán egy kicsit csalódtam. Szerettem volna olyan szenvedélyt érezni iránta, mint mikor Kris csókolt meg. Azt akartam, hogy megremegjenek a lábaim, mikor a nyelveink találkoznak. Nem értettem, hogy miért nem történt ilyesmi, pedig minden tökéletes volt.

- Azonnal takarodj ki a fürdőből! - hallottam anyám vészjósló hangját az ajtó túloldaláról.

- Még nem végeztem! - kiabáltam vissza.

- Hogy képzeled? - ordított. - Azonnal gyere ki, különben nagyon megbánod!

- Ha végeztem, jöhetsz te is. Várj türelmesen, anya. - Nem szándékosan mondtam ki gúnyosan a nevét.

- Te semmirekellő! - szitkozódott. - Mitől lett hirtelen ennyi önbizalmad? Mindjárt felhívom apádat és...

Megnyitottam a zuhanyzóban a vizet, hogy ne is halljam tovább, hogy miket vág a fejemhez. Mostanában egyre többet beszélek anyámnak vissza, ami neki nyilván nem tetszett, mint most is kiderült, de nem érdekelt. Már nem féltem tőle. Volt idő, mikor ilyenkor már régen fülemet-farkamat behúzva száguldottam volna ki, hogy eleget tegyek a kérésének, de ennek most vége. Tudtam, hogy nem fog tenni semmit, kiabálni pedig felőlem kiabálhat, azzal nekem nem árthat. Nem mintha valaha is bántott volna, az még mindig apám asztala, akit már lassan egy hónapja nem is láttam. Bármennyire is az apám, nem hiányzott.

Sokáig áztattam magam a kellemes zuhany alatt, anyám pedig talán elment a földszinti zuhanyzóba. Nem értettem sosem, hogy miért nem tudott máskor sem lemenni, bár volt egy olyan gyanúm rá, hogy csak azért, hogy lásson engem behódolni az akaratának. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd végül elzártam a csapot, egy törölközőt csavartam a csípőmre, így indultam ki a fürdőből. Szándékosan nem öltöztem fel és törölköztem meg. Nem mintha azt szerettem volna, hogy anyám így lásson, de untam már, hogy mindig megmondta, mit csináljak. Most sem volt másképp, amint összetalálkoztam vele az ajtóban, szemei szikrákat szórtak, arca vörös volt az indulattól, de mikor csak néztem a szemébe és meg sem rezdültem, először láttam rajta, hogy meglepődött.

- Tűnj el innen! - suttogta tömény undorral, mire ezt az egy kérését szívesen teljesítettem.

A szobámba sétáltam, a mosoly pedig ismét visszaköltözött az arcomra. Gyorsan magamra kaptam a ruhákat, belőttem a már egészen hosszú hajamat, kihúztam a szemem szemcerkával, majd fogtam a táskám, és a konyhába indultam. Ám megtorpantam, mikor a konyhaasztalnál ott ült apám, egy csésze kávéval a kezében, a mai újságot olvasgatva. Tudomást sem vett rólam, így egyszerűen a hűtőhöz léptem, majd olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, kipakoltam pár szendvicshez a hozzávalókat, majd vissza. Nem akartam vele több időt eltölteni egy légtérben, mint amennyit muszáj volt.

Már a második szendvicset csináltam, mikor szinte éreztem, hogy tekintete lyukat fúr a hátam közepébe. Egy kicsit félve fordultam hátra, mire apám elfintorodott, de nem szólt egy szót sem. Visszafordultam, majd befejeztem a szendvicset. Végül elpakoltam, majd már éppen menni készültem, mikor mély hangja megállított a konyhaajtóban.

- Úgy hallottam anyádtól, hogy mostanában visszabeszélsz neki. - Hangja közömbös volt.

- Csak úgy beszélek vele, ahogy ő velem - motyogtam halkan, hiszen azért apámtól még mindig tartottam.

- Hogy mondtad? - szólalt fel bosszúsan, majd hallottam, hogy felállt.

- Annyit mondtam, hogy úgy beszélek vele, ahogy ő velem - néztem végül a szemébe, mikor elém állt.

- Úgy beszél veled, ahogy csak akar, neked viszont semmi jogod, hogy visszabeszélj neki! Ő az anyád, tisztelettel bánj vele! - kiabált rám, nekem pedig itt telt be a pohár.

- Tisztelettel? - kiabáltam már én is. - Mégis hogy viselkedhetnék vele úgy, mikor folyamatosan csak sérteget, szid és mindenbe beleköt, amit csinálok? Egy normális anya nem ilyen, nem bánhatna így velem, ezek után hogy várod el, hogy szépen beszéljek vele?

Ezek után egy hatalmas pofon csattant az arcomon. De ezúttal nem könnyeztem be, szinte meg sem éreztem, olyan dühös voltam. Visszakaptam a fejem apám szemébe, amik meglepődtek. Bizonyára nem volt kedves az arckifejezésem. Inkább nem mondtam többet, egyszerűen vállal arrébb löktem, úgy hagytam el a lakást. Mert ezt még csak otthonnak sem lehet nevezni...

***

- Hyung~ - kiabált utánam nagy hanggal SeHun, mire azonnal elmosolyodtam, majd megfordultam, ő pedig a nyakamba ugrott. - Úgy hiányoztál!

- Te is nekem, SeHunnie - öleltem magamhoz, mire kaptam egy puszit.

- Hé, mit történt az arcoddal? - vonta össze a szemöldökét.

- Ja, semmi, csak egy kicsit elestem - legyintettem mosolyogva.

- Azt hittem, verekedtél - biggyesztette le az ajkait. - De örülök, ha semmi komoly, viszont vigyázhatnál magadra jobban is. Kár lenne, ha elcsúfítanád a helyes arcod...

Erre éreztem, hogy egy kicsit elpirultam. SeHun elég sokszor bókolt nekem, ami még mindig furcsa volt, hiszen nekem is nagyon tetszett ő. És... Ha most minden igaz, akkor mi most járunk is, nem? Bár fogalmam sincs, ő megkérdezett, és már csókolóztunk is, de azóta nem beszéltünk róla. Még egy kicsit mindig furcsa, hogy ő itt van nekem. Hiszen eddig eszembe sem jutott, hogy nekem valaha barátom lesz. Olyan barátom, akivel csókolózni fogok és hazakísérem. Ez mind olyan hihetetlen, pedig megtörtént.

- Jól vagy? - hozott vissza a valóságba SeHun hangja. - Nagyon elgondolkodtál...

- Csak... - kezdtem bele, majd a szemébe néztem, amik kíváncsian csillogtak. - Csak kettőnkön gondolkodtam.

- Tényleg? - mosolyodott el édesen Hunnie, mire bólintottam. - És mire jutottál?

- Hát... - motyogtam zavartan, megvakarva a tarkómat. - Én... Én azt hiszem... Azt hiszem, hogy leszek a barátod, SeHun.

Az előttem álló srácnak erre még jobban felragyogott a mosolya, gyorsan szétnézett, de mikor látta, hogy senki nincs a közelünkben, közelebb lépett hozzám, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Még mindig furcsa volt, még mindig más, de kifejezetten jó, nekem pedig tetszett, annak ellenére, hogy semmit nem indított el bennem. Talán ez nem is volt baj, biztos majd később kialakul, elvégre, még az agyamnak fel kell fognia, hogy barátom van, nem pedig barátnőm, nem igaz? Csókunk közben egyre szenvedélyesebb lett, SeHun átölelte a nyakamat, úgy falta az ajkaimat, én pedig próbáltam ugyan olyan hévvel viszonozni is.

- Szeretlek, Pantao - mosolyodott el, miután elhúzódott tőlem. - Örülök, hogy igent mondtál nekem.

- É-én is... Én is téged - nyögtem ki totálisan elvörösödve, mire SeHun édesen felnevetett, megfogta a kezem, majd húzni kezdett az osztálytermek felé.

Talán nem olyan nagy baj, hogy igent mondtam neki. Elvégre szeretem, és attól, hogy egyelőre úgy érzem, nem szerelemből, ez még változhat. Hiszen SeHun tökéletes, még mindig helyes és még mindig vonzódom hozzá. Talán ha még több időt töltünk egymás mellett, ez még átalakulhat szerelemmé, nem igaz? Nagyon bíztam benne, hogy így lesz, mert nem akartam neki csalódást okozni. Mert szerettem.

***

- Tudtad, hogy lesz egy új osztálytársunk? - ült le mellém izgatottan SeHun, mikor visszajött kínai óráról.

- Nem, nem tudtam - ráztam a fejem. - Ki mondta?

- A kínai tanárnőnk - nevetett fel értetlen fejem láttán.

- És ő honnan tudta? - zavarodtam össze.

- Ő az igazgatóhelyettes, Pabo - mosolyodott el, majd egy gyors puszit lehelt az arcomra.

Kissé elpirultam, hiszen ezek a megnyilvánulásai még mindig nagyon zavarba ejtettek. Szerettem, hogy így kimutatta, hogy fontos vagyok neki, de mivel engem egész életemben arra „neveltek”, hogy másoknak meg kell, hogy feleljek, nehéz volt vele nem foglalkoznom. Hiszen az emberek többsége elítélte a melegeket, már amennyire tudtam, SeHun pedig soha nem félt félreérthető dolgokat csinálni, de én? Én, aki eddig egy senki volt a suliban, most szinte mindenki arról ismert, hogy egy srác puszilgat és sokat lóg velem. Hallottam a pletykákat, próbáltam velük nem törődni, de megint csak két tűz közé kerültem.

Szerettem SeHunt és nem akartam elveszíteni a pletykák miatt, viszont féltem, hogy ez a szüleim fülébe jut, vagy mondjuk az igazgatóéba, aki mondjuk ki is rúghat innen. Nem szerettem volna, ha ez történik, de szívem nem lett volna elmondani SeHunnak. Hiszen neki már nincs mit veszítenie, egyedül él, független, azt csinál, amit akar, nekem viszont ott vannak a szüleim, és nem lenne jó, ha megtudnák, hogy együtt vagyok egy sráccal. Bármennyire is nem akartam vele törődni, még mindig féltem bizonyos dolgoktól. Ez pedig elég nagy probléma, mert SeHun úgy tűnik, teljesen felvállalta, míg én próbáltam eltitkolni.

- Hé, sziasztok! - pattant fel a padra egy eddig ismeretlen srác, én pedig azonnal hátrébb húzódtam egy kicsit SeHuntól, de ő továbbra is simogatta a combomat.

- Hello - köszönt neki SeHun, ismét felvéve a semleges arcát. - Te lennél az új osztálytársunk?

- Ja, Kim JongDae vagyok, de barátoknak csak Chen - legyintett mosolyogva a srác. - Amúgy nagyon aranyosak vagytok együtt, fogadjunk, hogy ez még friss kapcsolat, ugye?

Nekem konkrétan kikerekedtek a szemeim, szinte levegőt is alig bírtam venni, közben SeHun lassan, nagyon lassan elmosolyodott. Az idegen srác... Izé, JongDae pedig számítóan elmosolyodott, de úgy, hogy egy kicsit megijedtem tőle. Komolyan, ennyire nyilvánvaló lenne?

- Nyugi, nem kell egyből megijedni - nyugtatott minket, pontosabban engem, mert rám nézett. - Nekem semmi bajom a melegekkel, mert én is az vagyok. A pasimmal jöttünk ide, mert otthon nem fogadták el, hogy együtt vagyunk... Így megszöktünk - vonta meg a vállát.

- Engem is ezért dobtak ki otthonról - rántotta meg a vállát Hunnie.

- K-komolyan? - néztem rá nagy szemekkel, mire elmosolyodott.

- Igen, de nem akartam elmondani, mert... Nos, eleinte féltem, hogy nem fog összejönni ez közöttünk - pirult egy kissé, talán először, mióta ismertem, ami halál édes volt.

- Elmondhattad volna - fogtam meg óvatosan a kezét, majd megszorítottam, miközben elmosolyodtam.

- Most már tudod, mindegy - nevetett fel.

- Yah, nehéz elképzelni, hogy mi is ilyenek voltunk XiuMinnel... - vigyorgott továbbra is a barna hajú, összekulcsolt ujjainkat bámulva.

- Miért, mióta vagytok együtt? - kérdezett rá SeHun, semmi köntörfalazás nélkül.

- Három éve - mosolyodott el.

- De... - hűltem el. - De hát akkor még csak tizennégy voltál!

- Igen, de ő már tizenhat - nevetett fel.

Ezek után én inkább kiszálltam a beszélgetésből. Pontosabban, nem figyeltem oda. Belegondoltam, hogy JongDae tizennégy éves kora óta együtt van egy sráccal... Én még akkor nem is foglalkoztam a lányokkal, nem mintha annyira érdeklődtek volna irántam, de... Három éve. Mi még csak most kezdtük el SeHunnal, de elképzelni sem tudtam, hogy hogyan leszünk képesek fenntartani ezt a kapcsolatot három évig. Nem benne nem bíztam, hanem magamban. Nekem még mindig túl új, az egész nagyon furcsa és zavaros volt.

Egy pillanatra felnéztem JongDae-re, aki éppen a táskájában kutakodott, majd az arca egy pillanat alatt váltott át mosolygósról olyan ijesztővé, hogy ha egyenesen rám nézett volna, biztos, hogy összepisiltem volna magam. Ekkor kihúzta a kezét a táskájából, amin valami átlátszó anyag volt, de biztos, hogy nem ragasztó, mert ez túl folyékony volt hozzá, ráadásul nem is éreztem a tömény illatot. Ennek inkább... Valahogy kellemes illata volt, de elképzelésem sem volt róla, hogy mi lehetett az. JongDae ebben a pillanatban kapta a fejét a bejárathoz, ahol éppen láttam egy vigyorgó fiút elszáguldani. Neki pedig csak ennyi kellett, azonnal levágta a táskáját a padlóra, majd elindult, talán hogy megverje a másik idegen srácot.

SeHunból pedig ebben a pillanatban tört ki a röhögés, de olyan szinten, hogy beborult az ölembe, fetrengett hosszú percekig, és már a könny is folyt a szeméből, annyira nevetett. Én még mindig nem értettem, hogy mi olyan nevetséges, hiszen nem valami szép dolog beleönteni valami folyós dolgot a másik táskájába.

- S-SeHun... - motyogtam neki, mikor végre abbahagyta a nevetést, majd onnan az ölemből pislogott fel rám nagy, a nevetéstől könnyes szemekkel, ami túl szép volt.

- Igen, Pantao? - kérdezte, miközben sűrűn pislogott.

- Mi... Mi volt az az átlátszó dolog? - SeHun pillantása zavarba hozott.

- Síkosító - rántotta meg egyszerűen a vállát, én pedig ledöbbentem.

Felhúztam őt az ölemből, aztán olyan gyorsan rohantam ki a teremből, hogy SeHunnak még csak megszólalni sem volt ideje. Ki kellett szellőztetnem a fejem, egyszerűen csak túl sok volt. Az, hogy JongDae is... JongDae is meleg, hogy valaki belenyomta a táskájába a síkosítót, az, hogy összejöttem SeHunnal, kicsit sok volt mára. Nem is figyeltem, hogy merre megyek, így valakinek nekiütköztem, aki háttal állt nekem. Már éppen bocsánatot akartam kérni, mikor a magas alak megfordult, én pedig meglepődtem.

- Tao? - nézett rám Kris. - Jól vagy?

- Én... - hebegtem, majd amint megláttam a háta mögött csókolózó JongDae-t és a másik idegen fiút, azonnal fülig vörösödtem.

- Tao, minden rendben? Piros vagy, jól érzed magad? - tette egyik kezét a homlokomra.

- Szeretnék egy kis friss levegőt szívni... - nyögtem ki nagy nehezen.

- Menjünk fel a tetőre, jó? - nézett a szemebe, mire csak bólintottam egyet, ő pedig megfogta a kezem, és óvatosan maga után húzott.

Ami megdobbantotta a szívem...

(Na, milyen volt? Tao végre kiállt a szülei ellen, de vajon jól teszi? És mit szóltok a döntéséhez? Jól választott? És milyen volt Chen? Ki az, aki nem rám számított? És a vége? Vajon most mi fog történni ott a tetőn TaoRis-ék között? Hogy fogom folytatni? ;D

Hú, most jó sok kérdést feltettem, az biztos. ^^

Nos, remélem, tetszett a fejezet, nagyon kíváncsian várom a sok szeretettel várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q* <3

Chuu~ ^^

Ui: Befejeztem a másik regényemet, szóval lehet, hogy már gyakrabban lesznek frissek. TALÁN! :3)