24. fejezet

(Annyeong~ ^^
Mivel fogalmam sincs, hogy mit akartam írni eredetileg, nos...

Jó olvasást~ ;D)

24. fejezet

Kris POV

Nagyon meglepődtem, mikor megfordultam, és Tao állt velem szemben. Elkezdett nekem hebegni, aztán egyszerre sápadt el, és lett pipacsvörös, amit nem értettem. Láttam rajta, hogy egy kicsit rosszul van, így nem hagyhattam ki, hogy ne érintsem meg, még ha úgy is tűnt, csak jó szándék. Végül kézen fogtam, majd elkezdtem húzni a tető felé. Szerencsére nem ellenkezett, ami a depressziós tegnapi napom után nagyon jól esett a szívemnek. Ugyan fogalmam sem volt, hogy mégis mi történt vele, amiért ennyire rosszul lett, reméltem, hogy a friss levegő segíteni fog rajta.

Mikor felértünk, óvatosan bezártam mögötte az ajtót, majd leültettem a padra. Egy szál póló volt rajtam, és igaz, hogy már március volt javában, a tetőn mégsem volt jó idő. De nem számított, mert velem volt Tao. Ha jégkockává fagynék, az sem érdekelne, mert ő végre mellettem van. Végül én is leültem mellé, kényelmes távolságban, majd figyelni kezdtem a szép arcát. Valójában már annyira jól ismertem az alapjáraton kicsi, de gyönyörű, pandákhoz hasonló táskás szemeit, a jellegzetes orrát, a kissé kiálló arccsontját, ami megadta a karakterét az egész arcának, a keskeny, mégis tökéletes ajkakat; mintha a saját arcomat bámultam volna. Csak ez sokkal szebb volt.

Tao nem csinált semmit, csak maga elé bámult, az arcán még mindig ott volt az enyhe pír, de még úgy sem akart eltűnni, hogy már percek óra csak bámult ki a fejéből. Óvatosan felemeltem a kezem, majd a hátára simítottam, mire megrezzent, majd felém kapta a fejét. Egy pillanatra a szemembe nézett, majd azonnal az ölébe ejtett kezeivel kezdett szórakozni. Komolyan nem értettem, hogy mi ütött belé, tegnap nem ilyen volt. Most mintha... Megint a régi Tao lenne, nem pedig az a srác, aki kegyetlen módon összetörte a szívemet, bár tudta nélkül.

- Jól vagy? - kérdeztem végül rá, majd várakozva az arcát kezdtem szuggerálni.

- Kris... - motyogta halkan a nevem, de ezt is annyira jól esett hallani a szájából, mintha legalább szerelmet vallott volna. - A múltkor azt mondtad... Azt mondtad, hogy bármit elmondhatok neked, ugye? - nézett végül a szemembe, kissé összezavarodva.

- Persze - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra, mivel sejtettem, hogy SeHunról lesz szó.

- Én... - kezdett bele, de ismét megszakította a szemkontaktust. - Én össze vagyok zavarodva. Nem tudom, fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedjek vagy mit csináljak. Nem tudom kezelni a helyzetet, még... Még túl friss, és váratlan, erre jött JongDae, és egyszerűen elbizonytalanított, de eközben meg az eszem és a szívem mást mondanak... Nem értem, nem tudom, mit csináljak...

Csak hallgattam a kétségbeesett hebegését, amiből szinte semmit nem tudtam leszűrni. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, nem tudtam, hogy ki az a JongDae, hogy mitől fél ennyire, hogy mit mond a szíve és az esze, és mi olyan friss neki. Hiába próbáltam gondolkodni, semmi nem jutott eszembe. Kicsit szégyelltem emiatt magam, de próbáltam nem mutatni, hogy ennyire tudatlan vagyok. De mielőtt megszólalhattam volna, Tao hirtelen felnevetett. Meglepődtem, hiszen ez a nevetés nem volt őszinte. Hamis, erőltetett, mintha már kínjában nevetne. Tényleg nem értettem, szinte megijesztett ez a viselkedés.

- Persze, nem is érted, hogy miről beszélek itt össze-vissza... - nézett ismét a szemembe, amik könnytől csillogtak, majd szipogott egyet, miközben durván letörölte a könnyeit. - Sajnálom.

- Tao... - szakadt ki belőlem, majd nem bírtam nézni, hogy megint sír, közelebb húzódtam hozzá, majd félve magamhoz öleltem.

Szerencsémre nem ellenkezett, de nem is viszonozta az ölelést. Csak a fejét a vállamra hajtotta, így rázta a zokogás. Közben én csak simogattam a hátát, mint mindig, és mostanra inkább aggódni kezdtem. Ha ennyire össze van valaki zavarodva, az soha nem volt jó. Akkor időre van szüksége, hogy rendbe tegye a gondolatait. Tudtam, hogy nem könnyű neki mostanában, a tegnapi napon elég tanúbizonyságot tett erről, de akkor nem értettem, hogy miért nem ad magának egy kis időt. Francba veled, Huang Zi Tao, hogy ennyire szeretlek... Miért kellett elcsavarnod a fejem?

Végül sóhajtottam egy nagyot, majd fejemet a hajába fúrtam. Beszívtam a samponja édeskés illatát, miközben lehunytam a szemeimet. Most, hogy megint ilyen közel volt hozzám, a szívem ismét hevesebben kezdett verni, a vérem felpezsdült az ereimben, az agyam ordította, hogy fékezzem magam, a szívem pedig, hogy csináljak valamit. Bármennyire is próbáltam ellenkezni, a szívem mégiscsak erősebb volt nálam. Kezemet először óvatosan az oldalára simítottam, úgy kezdtem el cirógatni, mire éreztem, hogy a nyakamba sóhajt. Mivel tudtam, hogy már nem sír, egy kicsit elmosolyodtam.

Felemeltem a fejem, de kezem továbbra sem hagyta abba az oldala cirógatását, amitől már ki is rázta a hideg. Másik kezemet a térdére tettem, azt pedig egyre feljebb kezdtem el simogatni a lehetetlenül szűk nadrágján keresztül, ami megjegyzem, iszonyatosan dögös volt. Mikor egyik pillanatban kezem a belső combjára kúszott, Tao gyorsan felkapta a fejét, majd olyan őszinte kíváncsisággal bámult a szemeimbe, hogy egy pillanatra meg is dermedtem. Nem tudom, hogy ezek után meddig bámulhattunk egymás szemébe, hogy mit látott bennük, de nem is foglalkoztam vele. Közeledni kezdtem hozzá, mire láttam a szemében a reményt és a bánatot egyszerre.

- Kris, ezt n...

Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, ajkaimat az övére tapasztottam, már nem érdekelt semmi. Ha csak akkor kaphatom meg, ha szüksége van rám, nem érdekelt. Tudom, hogy ezzel úgymond kihasználom őt, és csak még jobban összezavarom, de nem tehetek róla. Szerelmes vagyok belé és már túl sokáig vártam rá. Miközben szenvedélyesen csókoltam, egyik kezemet a tarkójára csúsztattam, ott simogattam, míg másik kezemet a derekára szorítottam, így próbáltam meg minél közelebb húzni magamhoz. Tao pedig eleinte éreztem, hogy ellenkezik, de mikor végigsimítottam nyelvemmel a felső ajkán, aprót beleharapva, egy sóhajtás kíséretében ejtette le az állát, hogy ismét feltérképezhessem a szája belsejét.

Pár pillanattal később Tao hevesen visszacsókolt, de olyan hévvel, hogy azt hittem, menten meghalok tőle. A szívem így is majdnem kiakadt, hát még ezután! Szenvedélyesen a hajamba túrt, miközben én egy egyszerű mozdulattal vetettem át a jobb lábát a csípőm körül, majd ültettem az ölembe. Erre ő átkarolta a nyakam, úgy csókolt tovább, mint aki el sem akar ereszteni. Én sem voltam tétova, azonnal csípőjére csúsztattam két kezemet, majd közelebb húztam magamhoz. Mikor megéreztem, hogy bizony nem csak rám volt nagy hatással a heves csókunk, szinte egyszerre nyögtünk fel. Csak ekkor váltunk el egymástól, de Tao nem távolodott el tőlem, ami olyan boldogsággal töltötte el a szívemet, hogy akaratlanul és eljárt a szám.

- Szeretlek... - suttogtam ajkaira.

Amint felfogtam, hogy mit is mondtam, abban a pillanatban Tao elhúzódott tőlem, majd olyan hitetlenül nézett rám, hogy megért volna egy röhögőgörcsöt, ha éppen nem lettem volna ilyen helyzetben. Hevesen kapkodtuk a levegőt, Taozi ajka vörös volt, a fekete hajával és a sötéten csillogó szemével együtt pedig annyira szexi, hogy legszívesebben itt helyben letepertem volna. Ehelyett csak beharaptam az ajkaimat, hogy még véletlenül se mozduljak, végül nagy nehezen kinyögtem.

- Mármint, nem... - néztem félre. - Úgy értem, persze, hogy... Kedvellek, mint barátot, de semmi több, én csak... Nem tudom, sajnálom...

- Kris - hallottam meg Tao meglepően határozott hangját, mire visszapillantottam a szemébe kérdőn. - Nem érdekel, csak... - Itt viszont újra bátortalan lett, még el is pirult. - Csak csókolj meg!

Azt hittem, hogy abban a pillanatban fog kiszakadni a szívem a helyéről. Egy pillanatig ledöbbenten bámultam az ölemben ülő kis pandát, de végül a kezem hamarabb cselekedett, minthogy az agyam felfogta volna a hallottakat. Egyszerűen megfogtam a pólóját, magamhoz húztam, majd ismét egybeolvasztottam az ajkainkat. Annyira tökéletes volt. Azok a mézédes, gyönyörű, tökéletes ajkak... Rabul ejtettek. Nem is tudtam pontosan, hogy mikor szerettem beléjük, de ennyi idő elteltével is az érzelmeim semmit nem változtak. Még mindig ugyan úgy égtem a vágytól, hogy megkaphassam őket, mint a legelső napon.

Ezúttal a csókunk lágyabb volt, mégis sokkal bensőségesebb. Tao egyik keze az arcomat fogta, és felváltva simogatta a nyakammal együtt, miközben én nem bírtam megállni, egyik kezemet a fenekére vezettem, azzal még közelebb húztam magamhoz, de olyan szinten, hogy ha nem érezte a merevedésemet, akkor semmit sem. Tao erre csak belemosolygott a csókba, amit még mindig nem szakítottunk meg. Féltem tőle... Valójában rettegtem attól, hogy ha elválok tőle, akkor felébredek otthon, egyedül, a hideg szobában. Nélküle... Féltem, hogy ez csak egy túl jó álom, ezért addig húztam a csókot, ameddig képes voltam rá.

Végül Tao szakította meg a csókot, és bármennyire is próbáltam újra visszahúzni őt, nem engedett. Hevesen kapkodta a levegőt, ki volt pirulva, a haja össze volt kócolódva, a szemei pedig olyan mértékű szenvedélyt mutattak, hogy attól még egy apáca is leszarta volna a fogadalmát. Muszáj voltam felsóhajtani ettől a látványtól, majd reflexszerűen helyezkedtem egy kicsit, hogy kényelmesebb legyen, de el is felejtettem, hogy Tao az ölemben csücsül. Erre persze ő még jobban elpirult, majd abban a pillanatban lepattant rólam. Nem mert a szemembe nézni, nekem pedig nem volt erőm ahhoz, hogy felálljak. Mégis, mikor hátat fordított, és elindult az ajtó felé, azonnal elöntött a bűntudat.

- Tao, várj! - kiabáltam utána, közben felpattantam a padról, majd megfogtam a kezét, hogy tényleg ne tudjon elmenekülni. - Miért? Miért kérted ezt tőlem? - kérdeztem tőle határozottan, hiszen tudni akartam a választ.

Viszont nem kaptam. Éreztem, hogy Tao keze ökölbe szorult az enyém alatt, mégsem mozdult, nem nézett rám, talán még levegőt sem vett. Kezdtem megijedni, így végül megfordítottam a vállánál fogva, majd óvatosan az ajtónak toltam. Felemeltem a fejét az állánál fogva, így néztem a szemébe. Meglepődtem. Haragos volt a tekintete, amellett, hogy még mindig kifejezetten izgató és szexi. Rohadt vonzó volt így, felizgatva, dühös tekintettel. Mintha csak azért nézne rám így, mert... Azonnal kiűztem a fejemből ezeket a perverz gondolatokat, majd nyeltem egy kisebbet. Megint túl közel volt, a szívem pedig megint majd kiszakadt a helyéről, de most próbáltam magamon uralkodni.

- Válaszolj nekem, Tao! - mondtam kicsit keményebben, mint előbb. - Hallani akarom a választ, a te szádból. Miért kérted azt, hogy csókoljalak meg?

Tao szemei egy pillanatra megvillantak, aztán beharapta alsó ajkát, végül egyetlen határozott ütéssel lecsapta a kezeimet róla. Nagyon meglepődtem, még el is hátráltam tőle, hiszen tényleg nagyon meglepett. Pár pillanatig csak pislogtam rá, közben ő egyre dühösebb lett. Aztán... Mint derült égből villámcsapás, egyszerűen csak kitört.

- Mégis mit tudsz te? - kiabált, egyenesen a szemembe. - Mit képzelsz magadról, hogy ezt kérdezed? Az persze nem volt baj, mikor én kérdeztem meg, ugye? Soha, egyetlen egyszer sem tettem, kivéve egy alkalmat, de azt sem magam miatt, inkább csak... - egy pillanatra elhallgatott, beharapta az ajkait, aztán dacosan a szemeimbe nézett. - Nem számít, hogy miért tettem, Kris. Valójában... Valójában csak elborult az agyam. Nem tudom, sajnálom, de ígérem, többé nem fog előfordulni!

Mikor felfogtam, hogy mit is akart jelenteni ez valójában, még az eddigieknél is jobban megdöbbentem. Igaza volt... Hiszen eddig én csináltam vele mindig ezt. Megcsókoltam, aztán otthagytam egy „Sajnálom”-al, tele kétségekkel, kérdésekkel. Mégsem kérdezte soha, hogy miért tettem. Bár azt már tényleg nem értettem, hogy miben volt más, de... A lényegen nem változtatott semmit. Igaza volt, megérdemeltem, hogy így beszéljen velem. Talán, ha meg is ütött volna, sokkal jobban érezném magam. Inkább testileg fájjon, mint lelkileg.

Tao viszont annak ellenére sem mozdult, hogy elmondta a mondandóját. Csak figyelt engem, a teljesen sokkos fejemet, mintha várt volna valamire. Jelen pillanatban annyira szégyelltem magam, hogy azt kívántam, bárcsak elsüllyednék. Megint elrontottam. Szépen indult, de már megint nem tudtam parancsolni magamnak, az érzelmeim pedig túlcsordultak bennem. De ha ennyire közel volt hozzám, ráadásul nem is ellenkezett...

- El kell kerülnünk egymást, Kris... - motyogta halkan Zitao. - Az lesz a legjobb, ha egy ideig nem találkozunk. Fontos vagy nekem, a legjobb barátom vagy, de ez így nem mehet tovább!

- De... - kezdtem volna bele azonnal, de ő közbevágott.

- Nem tudunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna! - csattant fel, majd akaratlanul is tekintete az ajkaimra tévedt. - Egyszerűen nem megy, mert minden egyes ilyen alkalom után... Én...

Azonnal felfigyeltem a szavaira, majd kérdőn rápillantottam. Viszont nem folytatta, amint tekintetünk találkozott. A szemeiből immár eltűnt a dac és a harag, helyette ismét az a gyámoltalan kisfiú volt, mint eddig. Kissé elmosolyodtam, majd pár lépéssel ismét előtte voltam, így nézett fel rám, egészen közelről. Veszélyesen közelről. Egyik kezemmel átkaroltam a derekát, míg másikat az arcára vezettem, amit lassan simogatni kezdtem. Tao elgyengülve simult bele a tenyerembe, ám mikor már hajoltam volna le, hogy megcsókoljam, olyan gyorsan lökött el magától, hogy még meglepődni sem volt időm, azonnal kaptam a második elutasítást.

- Nem fogom megcsalni SeHunt, mert szeretem őt. Igent mondtam neki, együtt vagyunk, és szeretném, ha ezt tiszteletben is tartanád - nézett a szemembe kissé elpirulva, hadarva. - Szóval... Tudom, hogy nehéz lesz, de kerülj el, oké?

Azzal meg sem várta a válaszomat, már csapta is be maga mögött az ajtót, ezzel egyetemben az előbb összeszedett szívem darabkáit újra millió darabra törte. De úgy éreztem, ezúttal végleg.

***

Három nap... Még csak pár nap telt el, de mintha egy örökkévalóság lett volna. Láttam őket együtt. Fogták egymás kezét, SeHun úgy bújt Taóhoz, mint egy kényeztetésre vágyó macska, Tao pedig, amennyire naiv volt, meg is adta neki. Nem... Tao azért tette, mert szerelmes volt belé. Szerelmesek voltak egymásba, én pedig nem tehettem ez ellen semmit. Talán az én hibám, hogy későn cselekedtem. Talán még akkor, ott fent a tetőn kellett volna neki mondani, hogy tényleg szeretem, nem pedig letagadni. De most már mindegy... Elbasztam, most már örökre elveszítettem őt. De legalább boldog SeHunnal, bármennyire is nem szimpatikus a srác. De esküszöm a saját életemre, hogyha egyetlen egyszer is sírni fogom látni Taót miatta, hetekig majd csak zacskóba fog vizelni!

Úgy vetődtem le az ágyamra, mint egy zombi. Ez a három nap annyira megviselt, mint semmi más. Hiányzott. Elmondhatatlanul hiányzott, az pedig, hogy láttam, ő boldog nélkülem, csak még jobban megfájdította az amúgy is vérző szívemet. De most erős maradtam, nem sírtam, még annak ellenére sem, hogy már tényleg minden reményemet elvesztettem. Nem értettem, hogy miben jobb SeHun, mint én, de nem akartam már századszorra is ugyan arra kilyukadni: Tao szereti, engem pedig nem.

Ekkor, mint derült égből villámcsapás, úgy ültem fel az ágyamon, majd kaptam a fejem a mobilom irányába. Igen, talán ő tud nekem segíteni! Senki más nem tud! Ha szerencsém van, és mivel nagyon jó barátom, biztosan segíteni fog, hiszen az utolsó reményem. Ha belemegy, talán elnyerhetem végre Tao szívét... Ez lebegett a szemem előtt, mikor tárcsáztam a mostanában szinte alig hívott számot, majd a fülemhez emeltem a mobilomat. Kicsöngött, ami már jó jel volt, aztán vagy az ötödik búgásra vette fel.

- Ember, tudod te, hogy mennyi az idő?! - hallottam meg a nyűgös, régen hallott hangot, mire akaratlanul is elvigyorodtam.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek, de segítened kell nekem! - hadartam gyorsan.

- K-Kris... Mi? - hebegte, majd hallottam a takaró suhogását, valószínűleg felült.

- Haza tudnál jönni Kínába, LuHan?

(Szerintem ide már nincs mit írnom, így is írtatok nekem olyan aranyos véleményeket~ *-*

Szóval szeretlek titeket. köszönöm~ :') <3
Chuu~ ^^)