25. fejezet

(Annyeong~ ^^

Úristen, gyerekek, extra hosszú részt írtam nektek, szóval legyetek rám büszkék! *-* Hű, de sok minden lesz ebben, úgy érzem, nagyon fogjátok szeretni. :3 Nos, tömören... Egy kis TaoRis (nem konkrétan, de majd megértitek), mindenki örömére SuLay, TaoHun, de itt lesz JunHee is, aki végre megteszi a nagy feladatát, és persze elmaradhatatlan LuHan is. ^o^

Jó olvasást~ :3)

25. fejezet

Tao POV

Mégis mi volt ez az egész? Képtelen voltam felfogni... Ez... Én éreztem őt. Éreztem ott. És bármennyire furcsa, abszurd vagy zavarba ejtő, tetszett. Annyira, hogy az emlékképek még most is itt voltak a fejemben, bármit is csináltam. Még mindig hevesen kapkodtam a levegőt, a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom pedig olyan görcsben volt, hogy azt hittem, menten megfolyt, valamint... Odalent is éreztem a hatást. Nem tudtam elhinni, hogyan lehetséges. Élveztem, megint élveztem, bár Kris akárhányszor hozzám ért, mindig így volt. Fogalmam sincs, hogyan volt képes erre, hogy ezt váltja ki belőlem, de nem akartam.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd hátradőltem. Ismét a mosdóba menekültem, mint a múltkor. Kicsit deja vum volt, hogy megint egy lehajtott WC tetején gubbasztottam, eléggé felhevült állapotban. Csak most rosszabb volt. Miért csinálta ezt? Istenem, a tekintete... Annyira szenvedélyes volt, hogy bármit megengedtem volna neki. Abban a pillanatban, amint megcsókolt, képes lettem volna az életemet is nekiadni. A lágy érintése, a forró, puha, mégis vastag, szív alakú ajkai egészen az őrületbe tudtak kergetni. És akkor a szemeiről ne is beszéljünk, amivel úgy tudott bámulni, hogy egyenesen zavarba ejtett. Hogyan volt erre képes?

Tehetetlenül a hajamba túrtam, miközben a könyökömre támaszkodtam, de nem volt jó ötlet, mert így egyenesen a szép kis dudorral szemezhettem a lábam között. Hihetetlen volt még mindig. Képes volt... Képes volt egy másik srác elérni ezt nálam. Pontosabban, nem is egy másik srác, hanem maga Kris. De miért pont ő? Miért kell nekem ennyire vonzódnom hozzá? Miért csak most vettem észre, hogy valójában mennyire helyes és... És miért csak most lettek iránta furcsa érzéseim? Francba veled, Wu Yi Fan... Biztos vagyok benne, hogy csak szórakozott velem. Hiszen mikor azt mondta, szeret, egy pillanatra olyan mértékű boldogság költözött a szívembe, hogy azt hittem, azonnal a nyakába borulok.

Valahogy mégis inkább megdöbbentett. Akkor úgy gondoltam, csak átvert. Hogy csak fogadásból csinálta, vagy hogy nevessen rajtam egy jót. Minden átfutott az agyamon, aztán mikor magyarázkodásba kezdett, mindent el is felejtettem. Megint csak sajnálta... Elegem volt már abból a szövegből. Annyiszor hallottam tőle, azt akartam, hogy inkább ne beszéljen, csak ismét érjen hozzám. Magam sem tudtam, hogy hogyan volt bátorságom kimondani, de megtettem. Ő pedig nem habozott, megcsókolt. Azt hiszem, örökre a lelkembe égett az a pillanat, mikor fenekemre csúsztatta a kezét, majd még jobban magához húzott, ezáltal megéreztem őt. Akkor boldog voltam. Tetszett és élveztem. De aztán...

Gondolkodásomból a mosdó ajtajának a csapódása hozott vissza. Azonnal felhúztam a lábaimat, hogy még csak ne is lássák, hogy itt vagyok, majd befogtam a számat is, hogy egy pisszenést se hallassak. Fogalmam sem volt, hogy ki jött be, de nem akartam, hogy tudja, én itt vagyok. Megnyitotta az illető a csapot, majd egy kicsit tompult a hang, mikor valaki aláteszi a kezét, hogy arcot moshasson. Csak bámultam a fehér ajtót, valahogy pedig biztos voltam benne, hogy pont nekem háttal állt az illető. Pár pillanattal később a vízcsobogás abbamaradt, ám ekkor újra csapódott az ajtó, majd hangosan kiabálni kezdtek.

- Mégis miért futottál el? - A srácnak dühös hangja volt, bár egészen kellemes, de még soha nem hallottam.

- Még kérdezed? - vágott vissza a másik, akinek valamivel gyengédebb volt a hangja, mégis fröcsögött a gúnytól. - Nem vagyok kíváncsi arra, hogy a ribancaid nyáladzanak rád, már elnézést. Tudtommal pasid van, szóval joggal vagyok felháborodva, nem igaz?

- Ezt azonnal fejezd be! - sziszegte a feltehetőleg dominánsabb srác. - A francba is, Lay, szeretlek, nem akarlak elveszíteni!

- Akkor meg ne csináld ezt... - suttogta hirtelen a Lay-nek nevezett srác. - Tudod te... Tudod te, hogy mit érzek minden egyes alkalomkor, mikor lányokkal vagy körülvéve? Van fogalmad róla, hogy mennyire fáj látnom, hogy utánad bomlanak a csajok, és még csak nem is tudják, hogy én létezem? Elvárod, hogy mindehhez jó képet vágjak, mikor legszívesebben megszaggatnám az összes emberi lényt, aki rád mer nézni?

A csendet csak Lay szipogása törte meg. El sem bírtam képzelni, hogy mégis kik lehetnek ők, de nagyon kíváncsi voltam. Ezek szerint ők is melegek és együtt vannak, csak ők is titokban. Szóval nem mi vagyunk egyedül SeHunnal. És persze JongDae a barátjával... Nyeltem egy kisebbet, mikor végre felcsendült egy nevetés, erre pedig Lay is abbahagyta a szipogást. Nagyon füleltem, hogy semmiről se maradjak le, így mikor elhalkult a nevetés, minden erőmmel a hangokra koncentráltam.

- Most mégis mit nevetsz? - hallottam meg Lay hüppögését. - Egyáltalán nem vicces, JoonMyun...

- Csak elképzeltem, amint vérszemet kapsz, féltékenységi rohamod lesz, és mindenkit kinyírsz, aki csak rám mer nézni - kuncogott a másik, majd lépteket halottam, ami visszhangot vert a mosdóban.

- Nem vagyok féltékeny - motyogta Lay.

- Tényleg? - A JonnMyun-nak nevezett srác hangja most sokkal mélyebb lett, mintha ezzel akarta volna elcsábítani a másikat. - Pedig nekem nagyon úgy tűnt... De nem baj, Édesem, legalább tudom, hogy szeretsz engem. Ígérem, nem fordul elő ilyen többet, jó? Sajnálom, Yixing... Szeretlek.

Még egy pillanatra az én levegőm is elakadt ettől a vallomástól, nemhogy Lay-é! Kissé elmosolyodtam, de azonnal eltűnt, mikor belegondoltam, hogy én milyen helyzetben vagyok. Tulajdonképpen együtt vagyok SeHunnal. Szeretem őt, tényleg... Csak nem eléggé. Úgy érzem, nem szerelemből. Kedvelem, nagyon szeretek vele lenni, kedves, aranyos, helyes, de... De nem elég. A külseje vonz, hatással van rám a mosolya, az egész lénye, de a csókjai mások. Azt is élvezem, de mégsem annyira, hogy elindítson bennem olyan érzelmeket, mint a előbb Kris-nél. Francba már, miért van ez? Nem akarom ezt érezni! Nem akarom, hogy Kris-hez is vonzódjak! Nem, nem, nem és nem!

Hallottam odakintről a csókolózás hangjait, de nem akartam elképzelni a jelenetet. Még bele is pirultam, hogy én most tulajdonképpenn kihallgattam őket, és csak reménykedni tudtam benne, hogy ha valami úton le is bukom, ne verjenek meg miatta. Bár valamiért úgy gondoltam, hogy nem tennék meg, hiába nem ismernek. Ekkor viszont ismét nyílt az ajtó, abban a pillanatban pedig hallottam a sok cipődobogást, mintha szétrebbentek volna. Pár pillanatig csend uralkodott, én pedig már alig bírtam ki, hogy ne rontsak ki a fülkéből, és nézzem meg a párost, valamint az új vendéget is.

- Ne haragudjatok, hogy zavarok - hallottam meg SeHun mosolygós hangját.

- N-nem zavarsz - dadogta Lay, eléggé jellegzetes hangja volt.

- Gondolom... - SeHun hangja azt sejtette velem, hogy továbbra is mosolyog, közben pedig lépteket hallottam, majd a csapból ismét folyni kezdett a víz. - Tudjátok, aranyosak vagytok együtt.

- Mi? - szólalt fel most már JoonMyun. - Mi nem vagyunk együtt!

- Persze - csendült fel SeHun édes nevetése. - Nyilván megvizsgáltad a száját a nyelveddel.

Ezután a víz csobogása megszűnt, majd pár pillanatig csend volt. Továbbra is csak füleltem, de már annyira viszketett a tenyerem, hogy lássam is az eseményeket, ne csak halljam, hogy inkább rámarkoltam a térdemre, nehogy megmozduljak.

- Ha elmondod valakinek... - kezdett bele JoonMyun, de SeHun kuncogása félbeszakította.

- Srácok, én is meleg vagyok, ráadásul barátom is van, akivel osztálytársak vagyunk - mondta nyíltan SeHunnie, mire egyből elpirultam.

- Tényleg? - hallottam meg Lay döbbent hangját. - Ki vagy te?

- Oh SeHun, örülök. - Biztos voltam benne, hogy meghajoltak egymás előtt. - Na, és ti?

- Én Kim JoonMyun vagyok, végzős, egészségügyi szak, ő pedig az osztálytársam, Zhang Yi Xing - mutatta be magukat, nekem pedig azonnal beugrott, hogy Kris is ezen a szakon van, tehát akkor osztálytársak.

- Most, hogy így megismertük egymást, remélem, tényleg nem jár el a szád, SeHun - szólalt meg ismét JoonMyun.

- Ne aggódj - biztosította SeHun. - Biztos lesz olyan, mikor ti kaptok rajta a barátommal, akkor majd kvittek leszünk.

- Ki a barátod? - kíváncsiskodott Lay.

- Édesem, ne legyél már ennyire kíváncsi, hamar megöregszel itt nekem - nevetett fel JoonMyun. - Menjünk, rendben?

- Olyan vagy, Suho! - Lay hangja egy kicsit sértettnek tűnt, aztán már csapódott is az ajtó mögötte.

- Azt hiszem, utána kellene menned - kuncogott Hunnie.

- Megyek is. További szép napot, SeHun - búcsúzott JoonMyun, talán becenevén Suho.

- Neked is, hyung!

Miután ismét csapódott az ajtó, hallottam, hogy SeHun sóhajtott egyet. Végül elindult, majd egyenesen azt a fülkét próbálta kinyitni, amiben én kuksoltam. Azonnal pánikba estem, a szívem ismét vadul kalapált, hát még akkor, mikor SeHun rángatni kezdte az ajtót, aztán már dörömbölt is! A végén már kiabált, hogy ha nem jövök ki azonnal, visszahívja Suhót és megveret vele. Megijedtem, bár biztos voltam benne, hogy csak azért lett ilyen ideges, mert végül is ha nem én lettem volna, megtudtam volna, hogy ő meleg és van egy barátja. Én sem lennék boldog, de végül óvatosan kinyitottam elhúztam a reteszt.

SeHun azonnal kirántotta az ajtót, majd amint meglátta, hogy én vagyok az, dühös arckifejezése azonnal megváltozott döbbentté. Ajkai elnyíltak, nagyokat pislogott, és csak állt ott, mint valami szobor, aki nem érti a helyzetet. Én csak néztem őt percekig, végül neki is megindultak a végtagjai. Először lépett felém egyet, aztán szeme végigsiklott rajtam, majd megállt egyetlen pontnál. Mikor felfogtam, hogy mit bámul, azonnal elvörösödve takartam el magam, majd nem is mertem többet ránézni. Hunnie csak beljebb lépett, magunkra zárta az ajtót, majd egyszerűen felemelte a fejem és az ajkaimra tapadt.

 Azonnal belesóhajtottam a heves csókba, jól esett, főleg ilyen állapotban. Nem gondoltam semmire, nem is nagyon tudtam, a kezeim maguktól indultak el, majd egyikkel megragadtam SeHun csípőjét, míg másikkal a derekát, végül az ölembe húztam, de ezúttal szemből. Megint csak olyan érzésem volt, mintha ez már egyszer megtörtént volna, csak ez most sokkal jobb volt. Élveztem SeHun édes ajkait az enyémeken, csípőjét körülöttem, ami olyan jó érzés volt, mint kevés dolog. Átkarolta a nyakam, majd a következő pillanatban megmozdította a csípőjét, mire akaratlanul is belenyögtem a csókba, majd el is váltam tőle.

- Tudod, hogy irtó dögös vagy ilyenkor? - suttogta a fülembe SeHun, mire nyeltem egyet az izgatottságtól, kezeimmel továbbra is a csípőjét szorongatva. - Szeretlek, Tao...

Képtelen voltam válaszolni. Bűntudatom volt amiatt, hogy ő ennyire szeret engem, hogy felvállal engem, én meg... Én meg közben a tetőn csókolózom Kris-el, és ha lehetőségem lett volna rá, talán... Nem! Úristen, miért gondolok ilyenekre? Nem tettem volna meg, nekem itt van SeHun, vele kell törődnöm! Nem is gondolkodtam többet, óvatosan megfogtam az állát, majd ismét egy csókba húztam. Kicsit még mindig idegen volt tőle ez az egész. Furcsa volt vele csókolózni, teljesen más, mint Kris-el, mégis jó. Talán furcsa volt, hogy én irányítottam, de SeHun hagyta magát, ami kifejezetten tetszett.

- Hazakísérsz? - suttogta az ajkaimra, mikor elvált tőlem, de egyáltalán nem mozdult.

- Persze - mosolyodtam el.

Miközben nagy nehezen elindultunk, próbáltam nem arra gondolni, hogy mekkora szemét vagyok, hogy ezt művelem vele.

***

Jó pár nappal, talán egy héttel is később már sokkal jobb állapotban voltam. Szükségem volt időre, hogy mindent letisztázzak magamban, az pedig sokat segített, hogy Kris valóban elkerült engem, szinte nem is láttam, de közben SeHun mellettem volt. Valamiért úgy éreztem, hogy így sokkal egyszerűbb. Nem gondoltam rá, a napjaimat SeHunnal töltöttem, csak rá gondoltam, senki másra. Néha úgy éreztem, az életem nem is lehetne szebb ettől, kivéve néhány apró tényezőt. Például, mikor eszembe jutott Kris. Miatta még mindig úgy éreztem, hogy átvertem SeHunt. Pedig nem érdemli meg, hogy megcsaljam őt. Látszik rajta, hogy szeret engem, támogat, biztat, mindig mellettem van. Nagyszerű pár, soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de... Pozitívan csalódtam ebben az egész meleg dologban.

Azóta sem hoztuk fel azt a napot, bár kíváncsi voltam továbbra is, hogy ki lehet Lay és Suho, de nem akartam ebbe belemenni. Úgy éreztem, nem tartozik rám, hiszen csúnya módon kihallgattam őket, még ha csak véletlenül is történt. Talán majd egyszer, teljesen véletlenül én is beléjük botlok. Bár zavarban lennék előttük, az biztos. Kicsit még mindig furcsa, hogy többen vagyunk az iskolából. Sőt, még az is lehet, hogy valakiről nem is tudunk! Érdekes, hogy eddig ez egyáltalán nem foglalkoztatott, most pedig egyre jobban kíváncsi voltam rá.

- Szia, Tao - köszönt rám bátortalanul JunHee. - Leülhetek melléd?

- Szia, persze - mosolyodtam el, majd arrébb húzódtam a padban. - Hogy vagy?

- K-köszönöm, jól - bólintott egy aprót, majd félve a szemembe nézett. - És te?

- Mostanában én is nagyon jól - mosolyogtam továbbra is.

- Igen, mióta itt van SeHun-oppa, tényleg sokkal többet mosolyogsz - pirult el kissé.

Egy pillanatra összezavarodtam. Vajon miért hozta most ezt fel nekem JunHee? Talán tetszene neki SeHun? Nem értettem, de ki akartam belőle szedni, persze csak kedvesen. Tényleg elég régen beszéltünk, pedig előtte szinte napi szinten társalogtunk. Tény, hogy elhanyagoltam őt, de most itt volt a remek alkalom, hiszen nekem most angolom lesz, SeHun pedig kínain van. Láttam a lányon, hogy valami nincs rendben vele. Máskor sokkal vidámabb volt, többet beszélt, most valahogy eléggé szűkszavú volt.

- Minden rendben? - tettem a kezem a vállára, majd halkabbra váltottam.

- Hát... - kezdett bele, teljesen elpirulva. - Én... Én valójában kérdezni szeretnék valamit, Oppa...

- Rendben, kérdezz - mosolyodtam el biztatásképpen.

- Azt hiszem, talán nem itt kellene... - motyogta.

Szó nélkül felálltam, majd kifelé indultam a teremből, megtartottam az ajtót JunHee-nek, majd a kihalt folyosón elsétáltunk egy eldugott sarokig. Ott a lány a falhoz állt, majd ajkait beharapta, úgy nézett fel rám. Szép szemei csillogtak, még mindig nagyon csinos volt, kedveltem őt, de mint nő, egyáltalán nem vonzott. Aranyos volt, kedves, én pedig szerettem vele beszélgetni, ennyi.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdeztem meg ismét, mert mintha egy kicsit sápadt is lett volna.

- Mm, ne aggódj - mosolyodott el halványan. - Oppa, tudom, hogy a kérdésem váratlan lesz, és nagyon meg fog lepni, de... Kérlek, ne legyél rám dühös, rendben? Én csak... Nem tudom magamban tartani, tudni akarom a választ, mert... Szóval, ne haragudj, rendben? - nézett fel a szemebe nagy, bociszemekkel.

- P-persze, mondd csak nyugodtan - nyögtem ki nagy nehezen.

- Oppa... - harapta be az ajkait, majd végül határozottan a szemembe nézett. - Te együtt vagy SeHun-oppával?

Úgy ledöbbentem, hogy még el is hátráltam tőle pár lépést. Alig fogtam fel, hogy mit kérdezett, tényleg nagyon megdöbbentem. Úristen, hiszen JunHee lány, ő... Ő hogy vette észre? Vagy... Egyáltalán miért nem undorodik ettől? Én... Most mit mondjak neki? Valljam be? Óvatosan visszanéztem a lányra, aki csak elpirulva nézett engem, el-elkapva a pillantását rólam. Aranyos volt, mégis nagyon meglepődtem. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy őszintének kell vele lennem, nem hazudhattam neki, mert nem érdemelte meg.

- Én... - kezdtem bele, mire JunHee azonnal felém kapta a fejét, én pedig sóhajtottam egyet. - Igen, együtt vagyunk SeHunnal.

- Tudtam! - mosolyodott el a lány. - Tudtam, hogy tényleg így van!

- Te... Te örülsz ennek? - döbbentem meg ismét.

- Persze, Oppa, hiszen boldog vagy, nem számít, hogy lánnyal vagy fiúval! - mosolygott tovább. - Csak tudod... Már nagyon kíváncsi voltam. Láttam, hogy milyen a kapcsolatotok, láttam, hogy SeHun-oppa hogyan figyel téged, hogy amikor megérinti a pad alatt a combodat, te mindig elmosolyodsz, vagy mikor megfogjátok egymás kezét, te mindig elpirulsz - hadarta egy szuszra.

- Ennyire... Ennyire egyértelmű? - nyögtem ki elpirulva.

- Ugyan, Oppa - ölelt meg hirtelen JunHee, majd megpuszilt. - Szerelmes vagy, érthető, hogy nem tudod titkolni. Yah, olyan boldog vagyok! Remélem, nem amiatt kerültél ilyen sokáig, mert féltél, hogy esetleg másképp néznék rád utána, mert nem! Örülök, hogy végre megtaláltad az igazit. Mondd csak, Oppa, milyen érzés?

Ahogy hallgattam JunHee örömteli kérdéseit és fecsegését, egyre inkább elhatalmasodott rajtam ismét a bűntudat. Eddig pedig olyan jól sikerült elnyomnom! Akkor most miért jött elő ilyen hirtelen már megint? Annyira rossz... Miért nem szerethetem olyan szerelemmel SeHunt, amivel megérdemelné? Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Hogy tehetem ezt vele? Hiszen végül is átverem... Azt hazudom neki, hogy szeretem, miközben nincs így. Akárhogy prbálom magamnak bemesélni, egyszerűen képtelen voltam rá. Szerettem őt, tényleg, jobban, mint először, de még mindig nem eléggé. És mostanában úgy éreztem, hogy már nincs is értelme tovább próbálkoznom. Ennek ellenére kitartottam mellette. De ez nem szánalom volt, tényleg igyekeztem megszeretni őt, és még mindig ugyan úgy vonzódtam hozzá, kedveltem, csak... Talán rájöttem, hogy nem ő az igazi számomra. Most pedig, hogy JunHee ezeket mondta, a bűntudat elemi előrvel csapott a szívembe.

- O-Oppa, úgy elszomorodtál, minden rendben? - kérdezte JunHee aggódva. - Ha miattam, akkor esküszöm, hogy én senkinek nem fogom elmondani!

- Nem, nyugodj meg, Juniel, nem a te hibád - ráztam a fejem, mire ő egy kicsit meglepődött. - N-ne haragudj, nem szándékos volt a becézés, csak úgy ez jött a számra.

- Semmi baj, de akkor mondd el, hogy mi bánt - fogta meg a kezem óvatosan, majd megszorította. - Bennem megbízhatsz, tényleg nem mondom el senkinek. Köztünk marad. Nem szeretem, mikor szomorúnak látlak, Oppa. Minden sokkal szebb, ha mosolyogsz.

Erre egy kissé elmosolyodtam, de nem tartott sokáig. Sóhajtottam egy nagyot, majd én is megszorítottam Juniel kezét. Tényleg bíztam benne, valahogy éreztem, hogy neki tényleg elmondhatnám, talán sokkal jobb lenne, ha kiadnám magamból, valamiért mégis féltem. Hiszen ha elmondom neki, akkor az már tényleg egy igazi probléma lesz, míg én magamban el tudom nyomni, tudomást sem véve róla. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy ki kell adnom magamból, mert akkor sokkal könnyebb lesz minden.

- Tudod... - kezdtem bele, majd a szemébe néztem, amik kíváncsian csillogtak. - Valójában nem vagyok szerelmes SeHunba. Úgy értem, persze, szeretem nagyon, de ez nem szerelem. Kedvelem, vonzódok hozzá, szeretek vele lenni, de... Ez nem szerelem. De együtt vagyok vele, mivel ő is szeret engem, én pedig nem akarom megbántani. Nem akarom neki elmondani, mert nem érdemli meg, hogy ezt tegyem vele. Valójában nem is akarok vele szakítani, mert tényleg kedvelem és jó vele lenni. Remek partner, tényleg nem kívánhatnék tőle jobbat, kedves, aranyos, odaadó, szeret engem, támogat, de... Képtelen vagyok szeretni őt, valaki más miatt...

JunHee figyelmesen hallgatott, majd biztatóan megszorította a kezemet, miközben mosolygott, ezzel ösztökélve a folytatásra. Vettem egy mély levegőt, majd tovább folytattam, ha már egyszer belekezdtem.

- Van valaki, akihez az utóbbi időben kezdtem vonzódni. Igazából, a legjobb barátok voltunk, de valahogy azt vettem észre, hogy mikor megcsókol, akkor nekiadnám az életemet is. Ez olyan... Elmagyarázhatatlan, de még mindig úgy érzem, hogy képes lennék meghalni egyetlen érintéséért vagy csókjáért. Soha nem gondoltam még rá úgy, hogy talán többet érzek iránta. Őt is kedvelem, de máshogy, mint SeHunt. Ő nekem olyan... Talán olyan, mint maga a két lábon járó szenvedély. Ha... Ha rá gondolok azonnal hevesebben ver a szívem és azt kívánom, bár örökre csak a karjaiban lehetnék. Én nem tudom, mi ez, félek ettől az egésztől és össze vagyok zavarodva...

JunHee ezúttal kissé aggódva nézett a szemembe. Nem tudtam, hogy mire gondol, de szerettem volna, ha megosztja velem. Ugyan nem nagyon tudtam megszólalni, féltem, hogy akkor esetleg mást fog mondani, így inkább csendben maradtam. Valamit előbb-utóbb csak mond, nem igaz? Végül, pár perc csend után Juniel sóhajtott egy nagyot, majd egy kis mosollyal a szemembe nézett.

- Oppa, te egyszerűen szerelmes vagy abba a másik személybe, míg SeHun-oppát csak kedveled, ennyi az egész.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna, lépteket hallottam meg magam mögül, így odakaptam a fejem a másik irányba, de azonnal meg is döbbentem. Egy idegen, alacsony srác sétált ott vele. Az arca eléggé lányos volt, mégis helyes, aranyos és kedves. Nevetett valamin, miközben ököllel beleütött a másik srác vállába, aki szintén nevetett. Ez a másik srác pedig Wu Yi Fan volt...

Akibe tényleg őrülten szerelmes voltam...

(Nya, milyen lett? *-* Omo, most nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre~ Szerintetek hogy fog folytatódni a történet? Tao végre rájött, Junielnek hála, hogy akit szeret, az nem SeHun, hanem Kris, vajon mit fog tenni? Mit szóltatok JunHee-hez? És Kris-nek vajon hogy sikerült rávennie LuHant, hogy visszautazzon Kínába? Mi a terve vele? Ezek után minden egyszerű lesz? ;)

Hű, tényleg nagyon kíváncsi vagyok, várom a véleményeket mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)