32. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Még vasárnap van, szóval nem késtem el, haha. :D Nos, nem gondoltam volna, hogy ez a fejezet ilyen jól fog sikerülni... Nekem tetszik, és jó pár dolgot most nyitva hagytam nektek, ami rengeteg kérdést vet fel. ;) Mindezek mellett van TaoRis is bőven~ *-* Remélem, tetszeni fog. ^^

Jó olvasást~ :3

Ui.: KÖSZÖNÖM, hogy ennyien olvassátok rendszeresen a BOY-t, nagyon hálás vagyok nektek. :') <3)

32. fejezet

Tao POV

Vasárnap este boldogan sétáltam hazafelé. Még az sem érdekelt, hogy sötét volt, és rengeteg ember mászkált még ilyenkor az utcán, lévén, hogy nagyon jó idő volt. Mosolyogtam mindenkire, bizonyára őrültnek néztek, de jelen pillanatban semmi sem tudta volna elrontani a kedvem. Jó, talán jobban örülnék, ha Kris itt lenne mellettem, pedig alig húsz perce váltunk el egymástól. Alig tudtam lebeszélni arról, hogy hazakísérjen. Féltem, hogy anyámék meglátnak együtt, neki pedig amúgy is vigyáznia kellett a lakásra, mert az anyukája dolgozott, és soha nem szerette, ha Yifan csak úgy eljárkált.

Így egyedül kellett megtennem a fél órás utat, de annyira nem bántam. Szerettem sétálni, az utóbbi napokban szinte annyit koptattam a lábam, mint talán soha. Mindig én mentem Kris-hez, hiszen féltem attól, ha anyám meglátta volna őt. Nem szégyelltem, egyszerűen soha nem akarnám, hogy szembekerüljön vele. Egyrészt rájönne, hogy anyám nem egy kedves teremtés, mint az övé, és arra is, hogy nincs valami jó kapcsolatunk. Egy kissé még mindig bántott, de már nem tudott érdekelni. Jelenleg boldog voltam, hiszen Kris mellett lehettem.

Belegondoltam, hogy alig pár napja voltunk együtt. Igen, én és ő. Mi. Együtt. Legszívesebben táncra perdültem volna, annyira jól hangzott ez még gondolatban is. Ilyet még soha nem éreztem, bár nyilván azért, mert soha nem volt senkim, akit szerethettem volna. Még SeHunnál sem éreztem ezt a felemelő érzést, de nem akartam hasonlítgatni. SeHun... Eddig szinte teljesen ki is ment a fejemből, annyira Kris-el volt teli. Mégis hogyan fogok ezután a szemébe nézni? Egyáltalán hogy fogom neki elmondani, hogy tulajdonképpen összejöttünk Kris-el, miközben még vele is együtt vagyok? Hatalmas bűntudat tört rám hirtelen. Beharaptam az ajkaimat, és már előre féltem a holnapi naptól. Képtelen lennék a szemébe nézni... Hiszen össze fogom törni a szívét!

Ebben a pillanatban szólalt meg a mobilom a zsebemben, én pedig kissé félve vettem elő, de mikor megláttam, hogy ez bizonyos „FanFan<3” hív, azonnal elmosolyodtam, majd elhúztam a kis ikont, és a fülemhez emeltem a fehér készüléket.

- Szia - köszöntem jókedvűen, majd befordultam az utcánkba.

- Szia, édesem. - Hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Csak azt akartam kérdezni, hogy hazaértél-e már.

- Nem, még nem, de már itt vagyok az utcánkban - kuncogtam.

- Féltettelek - sóhajtott egy nagyot. - Tudod, hogy nem szeretem, mikor egyedül mászkálsz...

- Kris, ne aggódj, semmi bajom nem esett - pirultam el szavai hallatán, majd megálltam a kapunk előtt. - Itt vagyok a kapunk előtt.

- Akkor gondolom, le kellene tennem, ugye? - Szinte láttam magam előtt gyönyörű szemeit, amik bánatosan csillogtak.

- A-azt hiszem, igen - hebegtem még így, telefonon keresztül is.

- De nem szeretném, olyan jó hallani a hangod - búgta nekem, az eredetitől még mélyebb hangon, mire kirázott a hideg.

- K-Kris... - sóhajtottam, miközben lehunytam a szememet. - Lerakom, jó? Szeretlek...

- Rendben, holnap találkozunk. - Biztos, hogy lebiggyesztette az ajkait. - Aludj jól, szeretlek.

- Én is téged - búcsúztam, aztán végül hevesen kalapáló szívvel nyomtam meg a kis ikont, ami a hívás befejezését jelentette.

Aztán hatalmas vigyorral az arcomon szorítottam a mellkasomhoz a telefont. Elmondhatatlanul boldog voltam. Kris tökéletes volt, annyira édes, hogy már most szörnyen hiányzott. Minden egyes vele eltöltött perc maga volt a Mennyország. Soha nem gondoltam volna, hogy a szerelem ilyen csodálatos, vagy lehet, hogy ez csak Kris miatt van így, nem tudtam. Valahogy nem is érdekelt. A lényeg, hogy szerettük egymást, és boldogok voltunk együtt. Végül erőt vettem magamon, továbbra is levakarhatatlan mosollyal az arcomon léptem be a házba, ám legnagyobb meglepetésemre anyámmal találtam magam szembe.

- Ezt meg mégis mire véljem? - állt meg előttem, karba font kezekkel, a szemei pedig szikrákat szórtak.

- Mit? - kérdeztem vissza, miközben nekiálltam kifűzni a hosszú szárú deszkás cipőmet.

- Ne szemtelenkedj velem! - kiabált rám. - Pontosan tudod, mire gondolok! A napokban későn jársz haza, hetek óta nem tanulsz, a jegyeid is romlottak, sok tanárod felhívott, hogy az utóbbi időben nem figyelsz az órákon, és nem vagy aktív. Hogy képzeled? Szégyent hozol a nevünkre!

Hagytam, hadd kiabáljon rám, majd miután végeztem a cipőm kifűzésével, levettem őket, szépen elrendeztem, aztán rá sem pillantottam anyámra, úgy léptem be a konyhába. Biztos voltam benne, hogy ez vérig sértette, hiszen soha nem szerette, de az utóbbi időben annyira sem érdekeltem, mint előtte, ráadásul csütörtökön veszekedtem vele utoljára, most nem szándékoztam. Kinyitottam a hűtőt, majd kivettem belőle egy üveg ásványvizet, majd minden további nélkül felbontottam és beleittam. Éhes nem voltam, mert Kris anyukája főzött, mielőtt elment volna.

Ekkor anyám betrappolt a konyhába, ha szemmel pedig ölni lehetett volna, már holtan estem volna össze. Elmosolyodtam, bár nem azon, hogy ennyire gyűlölködve nézett rám, pusztán eszembe jutott Kris, ő pedig mindig mosolyt csalt az arcomra.

- Ne vigyorogj, mert egyáltalán nincs okod rá! - kiabált továbbra is, ami már kezdett zavarni. - Azt hiszed, mindent megtehetsz, csak mert azt gondolod, felnőtt vagy? Még mindig mi tartunk el apáddal, a mi szabályaink szerint játszol, ez pedig nem változhat a te hülye kis lázadásod miatt!

- Miről beszélsz? - néztem a szemébe, teljesen nyugodtan. - Mégis milyen szabályokról, anya? Csak mert ha ti a lelki és testi bántalmazást szabályoknak nevezitek, akkor nem vagytok normálisak.

- Hogy merészeled? - sziszegte dühösen, majd elindult felém, ám én is tettem egy lépést felé, mire ő megtorpant, sötét szemeivel pedig az enyémet fürkészte. - Bármennyire is utálom a gondolatot, hogy a fiam vagy, el kell viselnem. De ha továbbra is folytatod a lázadást, nem én, hanem apád fog veled beszélni, azt pedi...

- Miért mindig apámmal fenyegetőzöl? - szakítottam félbe. - Miért mindig őt hozod fel, ha úgy érzed, feszül a hurok a torkod körül? Azt hiszed, rá hallgatni fogok? Hogy ha megpofoz, azzal eléri, hogy olyan legyek, mint egy kötélen rángatható rongybaba, mint aki régen voltam? Nem, anya, annak már vége...

- Azonnal fejezd be! - csapott a konyhapultra, de nem ijesztett meg. - Hálátlan vagy! Hogy merészelsz ilyen hangot megütni velem? Én neveltelek fel, én adtam neked enni, és én ruháztalak, ez a hála érte? Más a nyomunkban sincsen, hálásnak kellene lenned, hogy ennyit dolgozunk, és megkapsz mindent, amit kérsz!

- Hálás lennék... - léptem hozzá közel, a jó húsz centis magasságkülönbség pedig jól kimutatkozott, ahogy lehajoltam hozzá, hogy szemmagasságba kerüljünk. - ...ha egyetlen egyszer is úgy gondoltatok volna rám, mint fiatok!

Láttam a szemeiben, hogy mennyire megdöbbent. Ugyan nekem is fájt, hogy szinte emberszámba sem vesznek, de már elegem volt abból, hogy mindig rajtam csattant az ostor. Bármit is csináltam, nekik nem volt elég jó. Akárhogy próbálkoztam, a maradék lelkesedésemet is lerombolták. Nem tudtam hálás lenni nekik azért, mert így neveltek. Hiszen szinte soha nem kaptam tőlük mást, csak szidást és veréseket. Egyetlen egy kedves, vagy bátorító szó sem hagyta el a szájukat évek óta. Bármennyire is a szüleim, akiket szeretnem kellett volna, képtelen voltam rá...

Ahogy kifelé tartottam a konyhából, meghallottam egy apró szipogást. Azonnal megtorpantam, majd visszafordultam, hogy meggyőződjek róla, jól hallottam-e. És valóban... Anyám ugyan ott állt, ahol hagytam, csupán arcát lehajtotta, de tökéletesen felfogott kontya nem engedte, hogy a hosszú fürtjei a szemébe lógjanak, így tisztán láttam, hogy sírt. Teljesen ledöbbentem. Soha életemben nem láttam még anyámat sírni, és bármennyire is azt mondtam az előbb, hogy nem tudom őket szeretni, a szívem egy kicsit mégis megfájdult, ahogy figyeltem őt.

- Anya... - suttogtam halkan, még mindig ledöbbenve.

- Azt hiszed, hogy annyira könnyű... - emelte fel a fejét, dacosan letörölte az arcáról a könnyeit, hogy a sminkje ne kenődjön el, majd a szemembe nézett. - Soha nem fogod megérteni ezt, Tao...

Azzal minden további magyarázat nélkül elviharzott mellettem, hátra hagyva rengeteg kérdést, ami abban a pillanatban megfogalmazódott bennem.

***

Másnap reggel bármennyire is próbáltam úgy tenni, hogy semmi sem történt tegnap, egyszerűen nem ment. Még Kris csókja sem tudta elfelejtetni velem a képet, ahogy anyám könnyes szemekkel rám nézett, és azokat mondta... Örökre az elmémbe égett. Ugyan Kris próbálta kiszedni belőlem, hogy mi történt, hajthatatlan voltam, így inkább terelni próbáltam a témát, amire aztán rákapott, de biztos voltam benne, hogy nem azért, mert annyira érdekelte, csak nem akart tovább faggatni. Azt is tudtam, hogy rosszul esett neki, amiért nem mondtam el, de... Mégis hogy tehettem volna? Hogyan kezdhetnék bele? Hogy mondjam el neki úgy, hogy ne ítéljen el azért, mert nem szeretem a szüleimet? Nem, lehetetlen.

- Hoztam ma is jó sok kaját, szóval remélem, együtt tudunk ebédelni. - Összekulcsolt ujjainkat kissé megszorította.

- Persze, a tetőn találkozunk? - mosolyodtam el kissé.

- Nem, szerintem inkább megvárlak majd a termed előtt, nem bírom ki, míg felérsz - nézett a szemembe.

Annyira jól estek ezek a szavai, hogy legszívesebben itt helyben megöleltem volna. A tudtára akartam adni, hogy mindennél jobban szeretem, és elmondhatatlanul hálás vagyok neki, hogy velem van. Ehelyett csak elmosolyodtam, megsimítottam kissé a kézfejét ujjammal, majd tovább indultam. Út közben sokan megbámultak, ami kissé zavart is, hiszen elvégre ilyet nem sűrűn látnak, főleg nem két sráctól. Próbáltam kizárni az embereket, és csak Kris-re koncentrálni, ami egy idő után sikerült is. Hallgattam mély, kissé rekedtes hangját, néztem a vastag, szív alakú ajkait, a tökéletes orrát és a gyönyörű szemeit.

Mikor feltűnt neki, hogy nem is a szavaira figyelek, csak bámulok rá, megtorpant, majd kissé sértődötten nézett a szemembe. Megijedtem, zavaromban talán el is pirultam, majd szégyenkezve hajtottam le a fejemet, miközben a számat rágcsáltam.

- Mi a baj, TaoZi? - Hangja lágy volt, kellemes, amitől kirázott a hideg.

- S-semmi, tényleg - néztem egy pillanatra a szemébe.

- Miért nem mondod el? Velem van a baj? Ha igen, nyugodtan mondd el, én megh...

- Szeretlek, Gege - néztem a szemébe, mire olyan ledöbbent fejet vágott, hogy egy pillanatra elmosolyodtam.

Nem tudtam megállni, annyira édes volt, hogy ennyire meglepődött, hogy egyik kezemet a tarkójára simítottam, majd a meglepettségtől elnyílt ajkaira nyomtam egy puszit. Az sem érdekelt, ha az egész utca minket bámult, legalább látják, hogy szeretem őt. Kris még pár pillanatig sokkos állapotban volt, aztán mikor már csak vigyorogtam rajta, és kérdőn néztem a szemébe, láttam bennük, hogy végre feldolgozta a hallottakat. Azonnal elmosolyodott, derekamat átkarolta, majd így emelt fel és pörgetett meg a levegőben. Teljes szívemből nevettem ezen, annyira aranyos volt, hogy szavakat nem találtam rá. Kezeimet átfontam nyaka körül, majd mikor letett, mélyen a szemébe néztem.

Nem kellett ide szavak, a szemében ott volt minden, amit hallani akartam. Elmosolyodtam, amit ő viszonzott is, végül az ajkaimra hajolt. Még mindig görcsbe rándult a gyomrom, akárhányszor csókolóztunk. Egyszerűen nem tudtam vele betelni, annyira élveztem, mikor puha párnái az enyémeket falták. Egyszerűen a tudat, hogy ő ölel, az ő karjaiban lehetek, miközben csókol... Mindennél többet jelentett. Készségesen ejtettem le az államat, hogy a nyelve utat törhessen a számba. Még mindig valami bizsergés járta át a testem, akárhányszor a nyelve találkozott az enyémmel. Percekig csak élveztük az édes csókot, végül levegőhiány miatt váltunk el egymástól.

Még mindig ott volt a szemében az csillogás, ami az őszinte szerelmet és gondoskodást jelentette, és egy pillanatig sem fakult el, mikor rám nézett. Végül ismét csak összekulcsoltuk ujjainkat, majd tovább indultunk az iskolába. Azt hiszem, soha nem akarom elengedni magam mellől Kris-t.

***

- Úgy hallottam, összejöttél Yifannal, igaz ez? - pattant mellém JongDae az egyik szünetben.

- E-ezt honnan halottad? - pislogtam felé elpirulva.

- Ugyan már, ZiTao - paskolta meg a vállam. - Nem vagyok sem vak, sem süket. Látom, hogy a pöszével már nem megy a pad alatt a comb simi, ráadásul minden szünetben eltűnt, mert jött hozzá LuHan. Te pedig el vagy varázsolva, és... - itt a füzetemre pillantott. - Ezek a nagy K betűk és szívecskék egyértelműen azt mutatják, hogy bizony totálisan bele vagy zúgva Kris-be. És... a madarak csiripeltek ezt-azt.

Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Tényleg ennyire átlátszó lennék, vagy csupán JongDae ennyire jó megfigyelő? Szinte zavarba jöttem a levakarhatatlan vigyorától, mégis meglepett, hogy ennyi mindent tud. Például SeHunról és LuHanról... Én még szinte a nevét is alig jegyeztem meg, bár reggel SeHun elég sokszor emlegette. Furcsa volt ez az egész szakítás dolog SeHunnal. Örültem, hogy nem haraggal váltunk el egymástól, de egy picikét mégis hiányzott. Nem az, hogy együtt legyek vele, mint régen, csak... Mint barát. Mert akárhányszor próbáltam vele beszélni, mindig ment LuHanhoz. Megértettem, hogy neki fájt, hiszen azt mondta, még szeret, ezért gondoltam, minél több időt akart eltölteni LuHannal, de... Azért hiányzott a vele töltött idő.

- Na, mi az, elvitte a cica a nyelved? - kuncogott mellőlem a barna hajú.

- JongDae... - kezdtem bele, óvatosan ránézve.

- Chen, szólíts nyugodtan Chennek - mosolygott továbbra is.

- Rendben - bólintottam egy aprót. - Szóval, Chen... Szerinted ez... Nem túl k-korai? Úgy értem...

- Máris lefeküdtetek? - Vigyora ennél is szélesebb lett, én pedig azonnal elvörösödve ráztam a fejem.

- Nem, nem, dehogy! - nyeltem egyet, majd zavartan néztem érdeklődő szemeibe. - S-SeHunnal... Hogy alig szakítottunk, de én már Kris-el vagyok...

- Óó... - világosodott meg. - Szereted őt, nem?

- Persze - pislogtam nagyokat.

- Akkor nincs itt gond - paskolta meg a vállam, majd felállt mellőlem, és kifelé vette az irányt, az ajtóban álló MinSeokhoz, aki egy aprót intett felém, amit viszonoztam is.

Gondolatban mégis valahol egészen máshol jártam...

Lefeküdni Kris-el...?

(Haha, na, hogy tetszett a fejezet? Milyen volt Tao szemszögéből látni a kapcsolatukat? Hogy tetszett az anya-fia beszélgetés? Vajon volt jelentősége annak, amit az anyja utoljára mondott? Miért sírt, szerintetek? És milyen volt Chen? Ez a beszélgetés elindított valamit Taóban... De vajon cselekedni is fog? ;D

Nyuh, nagyon várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *-*

Folytatás hétvégén jön, remélem, várjátok. :3

Chuu~ ^^)