37. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Huh, ismét gyors voltam, és ezúttal végre nem azzal kezdem, hogy nem vagyok megelégedve a fejezettel, mert hosszú idő után igenis tetszik a fejezet! :3 Igaz, nagyon nehezen vettem rá magam, hogy megírjam, de nem bántam meg, mert ezzel most meg vagyok elégedve. ^^ Remélem, nektek is tetszeni fog, és nem leszek vele egyedül. ^^" Annyit mondok a fejezetről, hogy kiderül, miért is szakított HunHan, és ez inkább egy átvezető fejezet a nagy BUMM előtt~ ;D

Jó olvasást! ^^)

37. fejezet

Tao POV

A saját kiabálásomra keltem fel. Sőt, talán inkább sikolyomra, minden esetre annyira megijedtem, hogy a szívme kiugrani készült a helyéről. Hevesen kapkodtam a levegőt, alig jutott oxigén a tüdőmbe, ami miatt már szúrt is a mellkasom. Erőtlenül nyomtam oda a kezem, és próbáltam lecsillapodni, de alig ment, hiszen a rémisztő képek minduntalan a szemem elé férkőztek. Borzalmas rémálmom volt… Nem akartam, soha többé újraálmodni, elhinni, de mégis annyira valóságos volt! Gondolni sem akartam rá, de még túl friss volt. Szörnyű érzéseket keltett bennem, egyszerűen nem tudtam elszakadni a rémképektől, bármennyire is akartam.

Ott feküdt a földön… A lábai és a kezei furcsa szögben álltak, alatta a beton csupa vér. Az arca tökéletes volt, gyönyörű hófehér, ám szőke haját bíborvörösre festette saját vére. Tekintete üvegesen meredt a semmibe, arra sem volt „ideje”, hogy lecsukja őket. Én pedig végignéztem. Már a sírás kerülgetett, ha csak újra rágondoltam. Nyeltem egy hatalmasat, éreztem, hogy a gombóc egyre jobban fojtogat, miközben a szemem úgy égett, mintha tüzet tartanának elé. Mégis hogy álmodhattam ilyet?

Pánikba estem. Tényleg nagyon féltem, egyszerűen csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e Kris-el. Elképzelni sem tudtam, miért álmodtam ilyet, de cseppet sem volt kellemes. Az, ha a legfontosabb embert elveszted, borzalmas. Még ha csak álmodtam is… Nem tudtam, mit tennék, ha ez valóban megtörténne. Nem, nem is gondolhatok ilyenekre, ez nem helyes. Ugyan a mellkasom még mindig úgy szúrt, hogy alig kaptam levegőt, nagy nehezen talpra álltam, majd a fürdő felé vettem az irányt.

Megmostam hideg vízzel az arcomat, majd mikor a tükörbe pillantottam, megijedtem. Holt sápadt voltam, az arcom annyira meggyötört volt, hogy nyoma sem volt a tegnapi boldogságnak rajta. Kris él. Semmi baja nincs, meg kell nyugodnom. Ez csak egy buta álom volt, amit az agyam azért vetített le nekem, mert félek, hogy el fogom őt veszíteni. Tisztában voltam vele, mégis megrázó volt. Legszívesebben most azonnal felhívtam volna, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg minden rendben vele, de nem akartam felébreszteni. Hajnali négy körül járhatott az idő… Nem lehetek ilyen, ez csak egy álom volt. Mégis nagy hatással volt rám.

Miután egy kissé megnyugodtam, visszamentem a szobámba. Ugyan a lábaim remegtek még a hirtelen ijedtségtől, végre nyugodtan lélegeztem, és a gombóc is eltűnt a torkomból. Valóban borzalmas volt, nagyon reméltem, hogy soha többé nem fogok ilyet álmodni, mert azt nem bírnám elviselni. Ezek után már alig vártam, hogy megölelhessem Kris-t, hogy lássam, minden rendben vele. Érezni akartam erős karjait és mély hangját, amint azt suttogják a fülembe, hogy minden rendben van. Be akartam szívni az illatát, ami mindig megnyugtatott, és addig ölelni, ameddig csak lehetséges. Erre vágytam a világon a legjobban, de tisztában voltam vele, hogy erre még jó pár óráig várnom kell.

Így végül visszafeküdtem az ágyamba, bár biztos voltam benne, hogy képtelen lennék lehunyni a szemem ezek után, bármennyire is voltam álmos. Rettegtem tőle, hogy ismét meglátom magam előtt a képet, vagy tovább folytatódik az álmom. Nem akartam ismét átélni, egyszerűen el akartam felejteni. Féltem, egyszerűen annyira megijedtem, hogy nem bírtam tovább. Az oldalamra fordultam, a pandás plüssömet magamhoz szorítottam, majd kitört belőlem a zokogás. Egyszerűen a sokk és az ijedtség most jutott el a tudatomig, és egyszerűen így robbant ki belőlem. Bármennyire is nem akartam.

***

Pár óra múlva mégis a telefonom ébresztett. Teljesen meglepődtem, hogy sikerült elaludnom, de bizonyára álomba sírtam magam. Gyorsan kinyomtam az ébresztőt, majd felültem az ágyban. Fájt a fejem a sok sírástól, és biztos voltam benne, hogy a szemem is vörös. Az arcomra voltak száradva a könnyek, ezek is bizonyították, hogy nem álmodtam, hogy azt álmodtam. Valóban megtörtént, de inkább már nem is foglalkoztam a dologgal.

Felálltam, majd ismét a fürdőt vettem célba, de ezúttal le is zuhanyoztam. A szemeim valóban pirosak voltak, de annyira nem volt vészes szerencsére. Ami viszont sokkal szembetűnőbb volt, az a kis, vöröses-lilás volt a nyakamon. Eddig észre sem vettem… Hogy fogom eltüntetni, hogy senki ne vegye észre? Ám akaratlanul is végigsimítottam a kis seben, ami mosolyt csalt az arcomra. Elmémet azonnal kitöltötték a buli utáni események, ami nem volt éppen jó, ha nem akartam még nagyobb bajba kerülni, mint most voltam.

Bármennyire is tartozott életem legjobb élményévé, gyorsan elhessegettem a képeket, aztán fogmosás után a csípőmre tekert törölközővel léptem ki a fürdőből. Egy pillanatra megtorpantam, mert mintha hallottam volna valami zajt. És valóban úgy volt, odalentről a konyhából beszélgetést hallottam, ami csak azt jelenthette, hogy apám itthon volt, és éppen anyámmal beszélgettek. Nem akartam arra gondolni, hogy mi van, ha anyám elmondja apámnak, hogy bulizni voltam, ráadásul otthon sem aludtam. Bármennyire is nem érdekeltek már, apámtól még mindig tartottam.

Végül felöltöztem, majd direkt egy inget vettem fel, ami pont eltakarta a szívás nyomot. Elégedetten elmosolyodtam, majd belőttem a hajam, kihúztam a szemem, és már indultam is le. Szerencsére sokkal jobb kedvem lett, mint reggel volt. Nem is akartam többet arra az álomra gondolni. Semmi jelentősége nincs. Így nyugodtan sétáltam be a nappaliba, ahol valóban ott ült két szülőm, de velük volt egy ismeretlen nő is. Megtorpantam a bejáratnál, majd csendben figyelni kezdtem őket. Nem tűnt fel nekik, hogy ott állok, hiszen a fal takarásában voltam. Anyám és apám egymás mellett ültek a hatalmas ebédlőasztalnál, míg az idegen nő velük szemben. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az, soha ezelőtt nem láttam, a szüleimre pedig egyáltalán nem volt jellemző, hogy vendégeket fogadtak.

Valahogy mégis kíváncsi voltam. Hiszen míg apám úgy nézett a nőre, ahogy még sosem láttam, addig anyám fejét lehajtva tartotta, kezeit ökölbe szorította, amik remegtek, de nem tudtam volna megmondani, hogy mitől. Az idegen nő pedig csak figyelte apámat, miközben az asztal alatt a kezeit tördelte. Mégis mi folyik itt? Ki akartam deríteni, mert egyszerűen elképzelni sem tudtam. De valahogy… Bármi, aminek a szüleimnek köze van, az nem tudott már annyira érdekelni.

Így hát megunva, hogy csak ott ácsorogtam, hátat fordítottam, de ezzel persze, hogy amilyen szerencsétlen voltam, majdnem levertem anyám egyik kedvenc emléktárgyát az egyik polcról, de szerencsére időben elkaptam. Erre persze mind a hárman felém kapták a fejüket, még az az idegen nő is, aki amint megpillantott, kezeit a szája elé kapta, miután sikkantott egyet. Teljesen összezavarodtam… Ki ez a nő? Miért nézett rám úgy, mintha… Mint aki meghatódott?

Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, de egyszerűen egy szót sem bírtam kinyögni. Túl sok volt ez nekem egy reggel, így nyeltem egy aprót, majd lassan hátrálni kezdtem, végig az idegen nő szemeibe nézve. Ő pedig mintha némán könyörgött volna nekem, hogy ne menjek el, ám nem tudtam teljesíteni ezt a kérését. Hevesen megráztam a fejem, aztán gyorsan felkaptam a cipőmet, és már rohantam is kifelé a házból. Az sem érdekelt, ha emiatt majd később apámtól olyan pofont kapok, aminek napokig meg lesz a nyoma az arcomon.

Egészen a suliig rohantam. Már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, de nem tudott érdekelni. Annyira hirtelen történt minden. Túl sok volt, nem akartam többé ott maradni, bár megint menekültem, nem bántam. Ugyan nagyon korán volt még, alig lézengtek páran a suliban, most jól jött, hogy egyedül voltam. Úgy is gondolkodnom kell. Nagyon érdekelt, hogy ki lehetett ez a nő, de egyszerűen megijedtem. Túlságosan is hatással volt rám, mármint… Annyi kedvesség és szeretet volt a szemében, mikor rám nézett, amit életemben nem tapasztaltam. De mégis csak egy idegen volt, így nem tudtam hová tenni.

Ám minden gondolat kiszállt a fejemből, amikor benyitottam, és egy magányosan üldögélő SeHunt fedeztem fel. Meglepődtem, de ő nem nézett felém. Pár pillanatig álltam még az ajtóban, őt bámulva, aztán becsuktam magam mögött, és a helyemre siettem. SeHun már nem ült mellettem, pontosan azért, hogy könnyebben elfelejtsen, bár teljesen biztos voltam benne, hogy már semmit nem érzett irántam, hiszen együtt voltak LuHannal. De ő akkor is megmaradt Chen mellett, míg Juniel visszaült mellém.

Azóta nem is nagyon beszéltünk, és kissé bántott, hiszen úgy váltunk el egymástól, hogy ha bármi gondunk van, ott leszünk egymásnak. Így kissé félve fordultam hátra SeHun felé, aki az ajtó felőli oldalon, az utolsó padban ült, míg én középen, legelöl, a tanári asztallal szemben. Most, hogy jobban megnéztem az arcát, látszott rajta, hogy milyen megtört. Csak bámult maga elé, talán azt sem vette észre, hogy bejöttem az ajtón. Tekintete nem mozdult el, nem is pislogott, én pedig kezdtem megijedni, hogy nyitott szemmel elaludt.

- S-SeHun – szólítottam meg a fiatalabbat, de nem reagált rá. – SeHunnie? – próbálkoztam ismét, de megint csak hasztalan volt.

Így kissé hezitálva, de felálltam, majd egyenesen felé vettem az irányt. SeHun pedig mintha a szeme sarkából észre vette volna, hogy valaki sétál felé, végre magához tért, sötét, megtört tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig azonnal tudtam, hogy valami baj van. Valami nagyon nagy baj. Éppen elég időt töltöttem el SeHun mellett ahhoz, hogy tudjam, valami nagyon nincs rendben vele. Azonnal leültem mellé, majd megfogtam egyik kezét, de ő azonnal elhúzta.

- Kérlek, látom, hogy történt valami – nyúltam ismét keze után, amit végül hagyott, hogy megfogjak. – SeHunnie… Barátok vagyunk, elfelejtetted?

- Sajnálom… – mondott csupán ennyit, a következő pillanatban pedig kitört belőle a zokogás, és a nyakamba borult.

Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatig reagálni sem tudtam, de aztán azonnal magamhoz öleltem, majd nyugtatóan simogatni kezdtem a hátát, de ő csak görcsösen kapaszkodott az ingembe, miközben keservesen zokogott. Elképzelni sem bírtam, hogy a mindig annyira magabiztos, erős, kimért, és sokak szerint érzéketlen SeHunnal mi történt, hogy most úgy sír a karjaimban, mint aki megtört… Mintha összedőlt volna körülötte a világ, és én bármennyire is próbálkoztam a vigasztalással, csak nem sikerült.

- SeHun, semmi baj, nyugodj meg, minden rendben – simogattam a fejét, miközben éreztem, hogy menten én is elbőgöm magam.

- Ne mond ezt – hüppögte, ahogy egy pillanatra felemelkedett, majd könnyes szemeit az enyémekbe fúrta. – Semmi sincs rendben, ZiTao, semmi…

- J-jól van, de akkor is meg kell nyugodnod – mosolyodtam rá kissé, bár nem hittem, hogy sikerülni fog ezzel jobb kedvre derítenem.

Erre ő nem válaszolt, ismét csak a karjaimba bújt, majd így sírt tovább. Én pedig már meg sem próbáltam, megnyugtatni. Hagytam, hogy kisírja a vállamon minden egyes könnyét. Hiszen erre valók a barátok, még ha elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett vele. Fogalmam sincs, mennyi ideig ölelhettem SeHunt, de sok idő múlva végre lecsillapodott. Ugyan már nem sírt, de továbbra is szipogott, viszont nem eresztett, amit nem bántam. Éreztem, hogy néha szaggatottan veszi a levegőt. Nem akartam megszólalni és megtörni a csendet. Tulajdonképpen, azt sem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, hiszen nem tudtam, mi a gond. Mégis nagyon fájt őt így látni. Soha nem akartam, hiszen a barátom, szerettem őt.

- Ne haragudj – törte meg a kellemes csendet, a sírás miatt sokkal vékonyabb hangon.

- Nem haragszom – mosolyodtam el kissé, majd végigsimítottam a hátán, ő pedig végre felemelkedett, de nem nézett a szemembe, csak kifújta az orrát egy zsepibe, aztán egy másikba a szemeit is megtörölte. – SeHunnie, én… Nem akarok tolakodó lenni, de-

- Szakítottunk LuHannal – nézett végül a szemembe, félbeszakítva. – Ezért sírtam. Sajnálom, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, csak egyszerűen eddig elfojtottam, és… Te itt voltál, én pedig nem bírtam tovább. Köszönöm, Tao.

- Én… – döbbenten le teljesen, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene mondanom. – Nem kell megköszönnöd, természetes, hogy itt voltam, de… Jól hallottam? Te és LuHan szakítottatok? De hát miért? Úgy értem, a bulin még… Csókolóztatok, úgy tűnt, minden rendben, akkor…?

- Kai miatt – mondta színtiszta gyűlölettel a hangjában.

- K-Kai? – kérdeztem vissza, hiszen fogalmam sem volt, hogy ki az a Kai.

- A srác, akivel LuHan táncolt a bulidon – világosított fel SeHun. – Ő az exem, JongIn.

- Jó, de mi történt? – pislogtam hatalmasokat, mert tényleg nem értettem.

- Azt hittem, megbeszéltük a dolgokat a bulin – sóhajtott egy mélyet. – Ugyan fájt őt újra látni… Tudod, ő volt nekem az első, és elég csúnyán ért véget a kapcsolatunk, már ha mondhatom ezt. Aztán látni őt LuHannal táncolni, az egyszerűen túl fájdalmas volt. Nem akartam, hogy hozzáérjen, hogy egyáltalán rá nézzen… Tudod, nem tudtam rá haragudni, mikor „szakítottunk”, nem tehetett róla, hogy beleszeretett másba, de nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Miután leléptetek Kris-el, minden ment tovább. Táncoltunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Aztán Kai elhívott beszélgetni, én pedig elmentem vele. Nem gondoltam volna, hogy az lesz a vége… Megcsaltam LuHant.

Ledöbbenve hallgattam SeHun kis monológját. Alig bírtam felfogni, hogy mit mondott nekem. Oké, szóval Kai az exe, akivel megcsalta LuHant. Ezért szakítottak? De mégis hogy tehette? Sokkosan bámultam SeHun szemeibe, aki amint felfedezte szemeimben a csalódottságot, keserűen elmosolyodott. Miért nem mondott semmit? Mégis… Hogyan volt rá képes? Hiszen szerette LuHant, legalábbis annyira látszott rajtuk. Talán hazugság lett volna az egész? Ne csináld ezt, SeHun…

- Miért? – kérdeztem tőle csak ennyit, mire SeHun ismét rám nézett.

- Nem tudom, hogy miért… – rázta meg a fejét. – De az a csók, amit Kai adott nekem, egyszerűen… Hogy is mondjam. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amiket már nagyon rég éreztem. Úgy éreztem, ismét otthon vagyok, hogy ez így helyes… Nem fogom letagadni, élveztem.

- Én ezt nem értem, SeHun – ráztam meg a fejem. – LuHant szereted, de ha ezt érezted, mikor Kai megcsókolt…

- Éppen ezért szakítottam vele – bólintott, engem pedig már végképp összezavart.

- Tessék? – adtam hangot is neki.

- Ezért szakítottam vele, mert nem akartam még jobban bántani – magyarázta SeHun, egy szomorú mosoly kíséretében. – Tényleg szeretem őt, de ezek szerint nem tiszták az érzelmeim. Ugyan Kai bocsánatot kért a csók miatt, és megesküdött, hogy soha többé nem tesz ilyet, akkor is biztos voltam benne, hogy az lesz a helyes, ha így döntök. Ne nézz így rám, mégis hogyan tudtam volna ezek után LuHan szemeibe nézni? Azt mondani neki, hogy szeretlek, mikor az nem lenne olyan őszinte… Jobb lesz ez így mind a kettőnknek. Majd az idő megold mindent, és kevésbé fog fájni.

Próbáltam megszólalni, mondani valamit, bármit, de egyszerűen nem jöttek a szavak a számra. Végül megértettem SeHunt. És egyetértettem vele, bármennyire is tűnt úgy eleinte, hogy ostobaság. Hiszen akkor elvégre ő csak védi LuHant… Valójában a saját érzelmeitől. Nem akarja átverni, hitegetni és hazudni neki. Pontosan megértettem, hiszen én is így éreztem vele kapcsolatban. Vajon most ő is undorítónak tartja magát? Legszívesebben elásná magát egy gödörbe? Szégyellni, hogy így érez aziránt, aki teljes szívből szereti őt?

SeHunra pillantottam, aki ismét csak bámult maga elé. Nyoma sem volt az arcán annak, hogy jó pá percre hosszú ideig sírt volna. Arca érzelemmentes volt, mint legtöbbször, rideg, kissé talán ijesztő is. Mégis rá kellett jönnöm, hogy valójában hasonlítunk SeHunnal. Annyi különbséggel, hogy ő meg merte tenni azt, amit én képtelen voltam. A másik személy elé állni és szakítani vele, szemtől szembe.

Akkor még nem is gondoltam volna, hogy nem ez lesz az első felismerésem aznap…

(Na, hogy tetszett? Tényleg remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket, és megértették, hogy miért is szakított SeHun Luluval, ugye? Na, de kezdjük elölről, vajon mi volt az az álom az elején? Vajon lesz jelentősége szerintetek? Ha igennek válaszolnátok, akkor mit gondoltok, mi? És ki lehet az az idegen nő? Tao jól tette, hogy elrohant, meg sem várva, hogy megmagyarázzák neki, miért is volt ott? Na, és SeHun? Milyen volt a nagy vallomás, mit szóltok hozzá? Vajon van esély még HunHanra? És az utolsó mondat? ;D

Oké, most már elmondhatom őszintén, hogy az előző fejezet végén halvány lila ibolya sejtelmesem sem volt még, hogy mit kezdek majd a HunHan párossal, mert nem terveztem, hogy szakítani fognak, egyáltalán. :D De így alakult, megoldottam ezt is, és... Most már van elképzelés. ;3

Most viszont nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és készüljetek, mert tényleg hamarosan jönni fog a nagy BUMM, ígérem, nagyot fog szólni~ *-*

A következőt megint nem tudom, mikor tudom hozni, de sietek vele. ^^

Várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q* <3

Chuu~ ^^)