45. fejezet

(Sziasztok~ ^^
Igen, tudom, nagyon sokat késtem a fejezettel, de... Na, jó, erről bővebben itt olvashattok: http://saruwatiletty.blogspot.hu/2014/10/a-semmi-es-ami-mogotte-van-twt.html
Nem szaporítanám a szót, a lényeg, hogy megírtam a fejezetet, mert egy nagyon-nagyon-nagyon kedves olvasóm olyasmit írt a BOY-ról, amitől többször is elsírtam magam tegnap, és olyan erőt adott, hogy ma nagyjából egy óra alatt meg is írtam a fejezetet, ami véleményem szerint nem lett rossz - aztán majd ti megmondjátok. :3 A képet a FACEBOOK CSOPORTBA felteszem, engedéllyel, majd ott keressétek: https://www.facebook.com/groups/707788372637444/
[[[Ha valakinek nem jön be, a csoport neve B.O.Y ~ Letty-chan fanfic-je ^^]]]
Amiről még írni szeretnék, az az, hogy amint látjátok, új dizájn van, és persze új borítókép is. :3 Hogy tetszik nektek? *-* Ugyan mondták már, hogy nekik ez a visszafogottabb elegánsabb kinézet jobban tetszik, de más véleményére is kíváncsi lennék. :3 Szóval bátran~ ^^
Azt is tudom, hogy 20-dikán múlt el egy éve, hogy feltettem a blogra az 1. fejezetet. Bizony, már egy egész éve annak, hogy írom nektek a BOY-t, de erről bővebben nem akarok itt írni, mert hosszabb lenne, mint maga a fejezet. xD Szóval, csak annyit, hogy NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM a több, mint 63.000 megtekintést és a 49 követőt. :') <3 Remélem, a végéig velem maradtok, már csak 6 fejezet + a 9 bónusz. ^w^
Nem is szaporítom tovább a szót, nyugodtan lehet egyébként zaklatni a folytatás miatt, néha rám férne. TwT A véleményekre válaszoltam az előző fejezetnél, akit érdekel, olvassa el. :3
A fejezetről annyit, hogy kicsit... Mindegy, jó olvasást~ ^^)

45. fejezet

Tao POV

Annak ellenére, hogy a nap további részében SeHun ugyan úgy viselkedett, mint előtte, pontosan tudtam, hogy csak megjátssza. Láttam rajta, hogy megviselte, holott nem beszélt róla egyáltalán. Meg sem kérdezte, hogy én mit tudok, sőt, még LuHanhoz sem ment oda, hogy számon kérje. Nem tett semmit. Nyilván, fájt neki, de talán beletörődött. Pedig el sem bírom képzelni, mennyire fájhatott neki együtt látni a szerelmét mással. Immár másodjára. Hiszen én is ugyan ezt tettem vele. SeHun szeretett engem, nagyon is, én mégsem tudtam ezt viszonozni. Aztán annak ellenére jöttem össze Kris-el, hogy igazából még vele együtt voltam. Ő szakított, mert tudta, hogy én nem szeretem őt. Szerencsére nem haraggal váltunk el, de utána sokáig nem is beszéltünk, éppen azért, hogy minél gyorsabban túllegyen rajtam, és LuHannal jól alakuljanak a dolgai. Miden így is történt, egészen a bulimig. Ahol bekavart nekik Kai. Igaz, még pontosan én sem tudom, hogy mi történt utána, csak annyit, hogy SeHun szakított LuHannal. Ami ugye teljesen jogos volt. De szerette őt, nagyon is, látszott rajta, hogy milyen fájdalmas volt megtennie ezt a lépést, pedig csak Lulunak akart jót. Aztán a Bambi srác összejött most XiuMinnel. És még csak annyira sem volt toleráns, hogy ezt ne vágja vele SeHunnie képébe. Valójában, dühös voltam LuHanra, valahol mégis megértettem őt. Hiszen SeHun szakított vele – bár nem tudom, hogy tudja-e, miért –, azt csinált, amit akart. De talán akkor sem kellett volna ilyen nyíltan a szemére hányni, hogy boldog mással. Mert úgy tűnt, MinSeokkal nagyon jól megvannak.

Barátom ennek ellenére sem beszélt róla. Egy szóval sem hozta fel, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Egyértelmű volt, hogy fájt neki, de… Mégsem mutatta ki. A szemeiből tényleg eltűnt minden, vagy csak megkeményítette magát. Nem akartam, hogy ezt tegye, de talán két csalódás elég volt neki a szerelem terén. Nagyon nem akartam SeHunt ilyennek látni, de bárhogy gondolkodtam, semmire nem jutottam. Nem tudnék neki hogy segíteni. Nyilván arra vágyott a legkevésbé, hogy keressek neki egy fiút, akibe beleszerethet. Nem mintha, lenne hozzá bátorságom, hogy csak úgy leszólítsak valakit, akiről „látszik”, hogy meleg. Meg sem tudnám állapítani. Így ugrott ez a terv, aminek szerintem SeHun örülne a legkevésbé. Annyit tudtam tenni érte, hogy mellette voltam, és próbáltam jobb kedvre deríteni. Egy kicsit sikerült is, mikor elmeséltem neki egy viccet, ami talán nem volt olyan poénos, mert elfelejtettem a végét, de talán éppen emiatt volt számára vicces, és végre felnevetett. Hiányzott, hogy lássam a mosolygós SeHunt, így boldog voltam, ha nem is sokkal, de legalább egy egészen picikét jobb kedvre tudtam deríteni.

Arra viszont nem számítottam, hogy minden előzmény nélkül rákérdez, hogy hová tűntem el tegnap, mert hogy volt nála Kris, őt kereste. Én pedig ugyan először nem akartam neki elmondani a dolgot, de végül rájöttem, hogy ennyivel tartozok neki. Ő is őszinte volt hozzám, mindig. Így elmeséltem neki, hogy otthon volt egy kisebb zűrzavar – azért a teljes igazságot nem mondtam el, hiszen még Kris sem tudta –, így kiborultam, majd elmentem Kris-hez, ahol félreértettem egy dolgot, ami rosszul esett abban az állapotban, és szakítottam vele. Erre Hunnie nagyon meglepődött, de nem szólt közbe, figyelmesen végig hallgatott. Elmondtam neki, hogy utána olyan állapotban voltam, hogy nem nagyon tudtam semmire sem figyelni, így majdnem elgázoltak, de az utolsó pillanatban YiXing mentett meg. Aztán elmondtam, hogy nála voltam egész nap, aztán befutott Suho is – akiket ő már ismert, ugye –, és beszélgettünk. Itt befejeztem a mesélést, de aztán csak úgy „mellékesen” megjegyezte, hogy nem hinné, hogy itt vége, hiszen a kiszívott folt a nyakamon csak nem magától került oda. Így pirulva elmondtam neki, hogy lefeküdtünk Kris-el, amire meglepő módon csak elmosolyodott, és gratulált hozzá. Nagyon jól esett, hogy ilyen aranyosan kezelte. Így a nap végére, rá kellett jönnöm, hogy SeHun egyáltalán nem érdemelte meg, hogy sem én, sem pedig LuHan ilyen csúnyán elbánjunk vele. Mert SeHun nagyon értékes ember volt.

***

Az ebédszünetet Kris-el töltöttem, odafent a tetőn. Az anyukája ma dupla adagot készített, hiszen reggel én is ott voltam. Nem mintha, az, amit csak Kris-nek csinált, nem lett volna elég kettőnknek, de hajthatatlan volt. Így bőven volt ételünk, amit én ráértem volna megenni, Kris viszont nem, mert neki még volt órája. Ugyan sajnáltam, hogy nem mehettünk együtt haza, megbeszéltük, hogy délután átmegyek hozzá. Mivel ideje volt szembenéznem az otthoni dolgokkal. Így miután megebédeltünk, és hosszasan elbúcsúztunk egymástól, megígértem neki, hogy olyan délután öt körül megyek hozzá, mert tanulni is kell, meg persze meg kell ezt a dolgot beszélnem a… Családommal. Így kicsit félve indultam meg haza, egyedül, ugyanis SeHun már régen elment, nem várt meg minket, Chen pedig valahová Juniellel tartott, kézen fogva. Kicsit még mindig hihetetlen volt az egész… Minden esetre, úgy voltam vele, hogy nem kellene beleavatkoznom, hiszen az ő dolguk. Legalább gondolkodtam az út alatt, hiszen szükségem volt rá.

Az eddig elfelejtett problémák újra a vállamat nyomták, és nem hagytak szabadon lélegezni. Mégis mi fog várni, ha hazamegyek? Vajon meg tudjuk végre normálisan beszélni? Mert nem hallgattam meg őket, elrohantam, de nem is tudom, hogy gondolhatták azt, hogy majd mindenhez jó képet vágok. Azután a nap után amúgy is rosszul éreztem magam, hát még ami itthon várt… Tartottam tőle, hogy mi fog otthon várni. Hiszen szó nélkül elrohantam, azt sem tudták, hol voltam két napig, mégsem kerestek. Anyám… Pontosabban, nevelőanyám is csak egyszer hívott, de mivel ki volt kapcsolva a telefonom, nem ért el. Féltem a találkozástól. Vajon az igazi édesanyám most merre lehetett? Mit gondolt rólam? Egyáltalán… A történtek után meg akar még ismerni? Apám pedig továbbra is azon az elméleten lesz, hogy mennyire megbánta a tetteit, és bocsássak meg neki? Nem, még mindig képtelen vagyok rá. Mégis, így, sokkal tisztább fejjel, másképp láttam pár dolgot. Csak kellett egy kis idő, és jót tett, hogy egy napig nem foglalkoztam ezekkel a súlyos gondokkal, hiszen beleőrültem volna. Nehéz volt. Tizennyolc évig hazugságban éltem, aztán egyik napról a másikra bedobtak a mély vízbe. Én pedig úgy éreztem, megfulladok, így tettem ellene. Elmenekültem. Talán nem kellett volna?

Már csak akkor eszméltem fel, mikor a házunk előtt álltam. Mindig is utáltam ezt a hatalmas házat. Sőt, az egész gazdag negyedet. Minden szomszéd pletykált a másikról, azt figyelték, hol tudnának a másikba belekötni, vagy hibát találni a kinézetében, családjában, vagy akármi másban. Most is láttam, hogy a mellettünk élő öreg házaspár, a puccos villájuk ablakából engem bámult. Máskor soha nem mertem ránézni, mert erre tanítottak, most viszont metsző pillantásomat az öreg néni szemeibe fúrtam, aki azonnal visszabújt a függöny mögé. Tényleg utáltam itt lakni. Sóhajtottam egy mélyet, aztán kinyitottam a kovácsoltvas kaput, majd besétáltam a tökéletesen kialakított járdán, a teraszig. Nem is értem, miért volt ekkora házunk, mikor szinte csak ketten laktunk benne nevelőanyámmal, mert ugye apám alig járt haza. Csak bámultam a méregdrága fa ajtót, és az aranyozott, íves kilincset, de nem tudtam rajta belépni. Képtelen voltam rá. Nem akartam megint bemenni, mert tudtam, hogy akkor beszippantana ismét, és soha többé nem engedne.

Ebben a pillanatban viszont kinyitották helyettem az ajtót, aztán nevelőanyám kissé meglepődött tekintetével találtam szembe magamat. Egy bőrönd volt a kezében, én pedig egyből arra következtettem, hogy összecsomagolt, és el akart menni. Teljesen ledöbbentem, hiszen azt sem tudtam, mit reagáljak erre. Csak hatalmasakat pislogva figyeltem, elállva az útból, ahogy az eddig anyámnak hitt nő, a hatalmas bőröndöt kihúzza, majd leteszi a többi mellé a lépcsőhöz, ami eddig nekem fel sem tűnt. Nem foglalkozott velem most sem nagyon, visszasétált, de egy pillanatra még hátranézett, mintha ezzel jelezte volna nekem, hogy menjek be. Fogalmam sem volt, hogyan kellene erre reagálnom, vagy mit kellene mondanom. Nem erre számítottam. Tényleg nem. Oké, nem mintha bármire is számítottam volna, de ez biztosan nem lett volna közte. Nyeltem egyet, majd végül beléptem a túl jól ismert házba, orromat pedig azonnal megcsapta az illat. A megszokott illat, amitől jelenleg hányingerem támadt. Nem volt ennek olyan megnyugtató, otthon illata, mint mikor egy ideig távol vagy a házadtól. Ezt belélegezni egyszerűen olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amik azt dübörögték a fejemben, hogy meneküljek. Mégis erőt vettem magamon, nem foglalkoztam ezzel az elemi erővel rám törő belső hanggal.

Félve lépkedtem be a nappaliba, ahol azonnal deja vu-m támadt, annak ellenére, hogy sem igazi édesanyám nem ült ott, valamint nevelőanyám is állt. Meglepődve pislogtam apámra, aki öltöny helyett most egészen „lazán” öltözött fel, ahogy maga nevelőanyám is. Teljesen meglepődtem, nem értettem az egészet, de főleg azt nem, hogy nevelőm miért csomagolt.

- Kérlek, ülj le, Tao – szólalt meg végül apám, mire elfojtottam egy fintort.

- Inkább állnék – hárítottam azonnal, hiszen semmi kedvem nem volt közelebbről figyelni őt.

- Ahogy akarod – mondta meggyötörten, aztán sóhajtott egy mélyet. – Tudod, ebben a két napban, míg nem voltál itt, gondolkodtunk…

- És? – kérdeztem rá, mert nem folytatta.

- Arra jutottunk, hogy… Szóval… – tördelte az ujjait, és mindenhová nézett, kivéve a szemembe.

- Azt akarjuk, hogy menj el az édesanyáddal. Költözz el vele Koreába, ott pedig kezdhetsz egy új életet. Nem fogunk többet keresni, nem lesz, aki megkeserítse az életedet, így már össze is csomagoltam neked, anyád mindjárt itt lesz. Remélem, örülsz ennek az ajánlatnak, ha már úgysem szeretsz minket. Gondoltuk, jobb lesz neked, ha igazi édesanyád mellett élhetsz tovább, egy teljesen új helyen. Mindent elölről kezdhetsz, úgy alakítod az életedet, ahogy csak szeretnéd… Én a helyedben nem gondolkodnék.

Azt hiszem, ha korábban azt mondtam, ledöbbentem, most teljesen sokkosan bámultam rá nevelőanyámra, aki apám helyett kimondta a kemény szavakat. Mégsem tudtam elhinni az egészet. Azt akarják, hogy elmenjek? Ennyit jelentek nekik? Egy púpot a hátukon, akit el akarnak küldeni, hogy végre nyugtuk legyen? Mégis, hogy tehetik? Nem, nem is az fáj, hogy elakarnak küldeni, hanem az, hogy így közölték, ilyen módon. Aztán, az édesanyámmal? Azzal a nővel, akivel alig beszéltem pár szót? Akiről semmit nem tudok? Aki a saját édesanyám, mégis olyan számomra, mint egy idegen? Hogyan tehetném meg? Hogy gondolták, hogy ebbe belemegyek? Ráadásul Koreába? Kris nélkül? Hagyjam itt? Nem, én ezt nem tudom elfogadni. Miért hitték, hogy tetszeni fog az ötlet? Ennyire nem veszik észre, hogy nem arra van szükségem, hogy az igazi édesanyám mellett legyek, hanem arra, hogy szeressenek és törődjenek velem? Olyan nagy kérés ez? Olyan átkozottul belehaltak volna, ha ahelyett, hogy így a képembe vágják, nem kívánatos személy vagyok itt többet, egy kicsit elgondolkodtak volna azon, nekem mi a jó? Persze, mit is vártam… Ezek után, ha mondhatom ezt, még jobban meggyűlöltem őket. Nem tudtam már rájuk úgy nézni, mint szülők. Sem apámra, sem nevelőanyámra.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, nyitódott az ajtó újra, majd belépett a nappaliba édesanyám, mosolyogva, aztán amit felfoghatta, hogy milyen fagyos a hangulat, azonnal lehervadt az arcáról a mosoly. Ráemeltem pillantásom, ám abban semmi öröm vagy lelkesedés nem volt. Édesanyám meg is döbbent, szemeibe könnyek szöktek, de nem értettem, hogy miért. Mit várt tőlem? Tizennyolc évig nem tudtam róla, egyszer találkoztunk, elmondta nagyjából, mi is történt, most meg el akart vinni Koreába, hogy vele legyek. Örülnöm kellene? Nem, képtelen vagyok erre… Miért? Miért nem tudnának egyetlen egyszer is meghallgatni? Belehalnának, ha egyszer kikérnék az én véleményemet is arról, hogyan akarják irányítani az életemet? Mert úgy érzem, annak ellenére, hogy most közölték velem, csak felesleg vagyok, és többé nem keresnek, mégis miattuk alakulna úgy a helyzet, hogy Koreában kötök ki.

- Nem megyek sehová – néztem mélyen anyám szemébe, mire szemeiből peregni kezdtek a könnyek.

- Kicsim, de ott sokkal jobb lesz minden. Elfelejtheted a múltat, új életet kezdhetsz, minden sokkal jobb lesz. Én szeretlek, Tao, kérlek, gyer-

- Azt mondtam, nem! – vágtam félbe, hangosan kiabálva, mire nevelőanyám is meglepődött.

- Ennyire utálsz? – suttogta anya, mire egy pillanatra megráztam a fejem. – Akkor miért nem akarsz velem jönni?

- Nem fogok megfutamodni – mondtam keményen, de éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűltek. – Ha elmennék, és a hátam mögött hagynám a múltat veletek, gyáva lennék. Nem fogom a legegyszerűbb módszert választani erre, igenis erős leszek, és szembenézek a problémákkal. Már nem vagyok az, aki minden elől elmenekül. Miattatok voltam ilyen. Hiszen egész életemben soha nem kaptam egyetlen kedves szót sem tőletek. Soha! Mindig csak a szidást vagy a pofonokat. Hogyan válhattam volna magabiztossá és erőssé, mikor lelkileg és testileg is összetörtetek folyamatosan? Hogyan gondoltátok, hogy mindezek után csak úgy feladom? – folytak végig könnyeim az arcomon, de nem foglalkoztam velük. – Mindezek után, apa, neked kellene megbocsátanom? Neked, aki ilyen módon bánt velem? Aki minden apróság miatt csak megpofozott? Aki soha nem szeretett és mindig csak bántott? Tudod, hányszor akartam neked megfelelni? Az egész életemet arra tettem fel, hogy az elvárásaidnak éljek! Mindent úgy csináltam, ahogy kérted, mindent megtettem, hogy a kedvendben járjak! Akárhányszor dicséretet vártam, pofont kaptam. Mind ahányszor ölelést akartam, eltaszítottál magadtól. Amennyiszer azt gondoltam, szeretlek, te gyűlöltél.

- Sajnálom, Tao – állt fel a kanapéról, de mielőtt elém érhetett volna, hátráltam egy lépést. – Kérlek, érts meg engem!

- Ami pedig a nevelőanyámat illeti – fordultam felé, nem foglalkozva apám szavaival. – Tudod, azt gondoltam, neked idővel meg tudok bocsátani. Mégis, aki a legnagyobb sebeket ütötte rajtam, az te vagy. Tudod hányszor sírtam amiatt, mert az édesanyám nem szeret engem? Hányszor éreztem úgy, mikor a többiek boldogan mesélték, hogy anyák napjára milyen meglepetéssel kedveskednek, miközben én azon aggodalmaskodtam, mit nem kellene tennem, nehogy dühös legyél rám? Felneveltél, amit köszönök neked, de azt, hogy úgy bántál velem, azt nem fogom neked megbocsátani, soha. Hiszen… Elvégre, nem is vagy az édesanyám, mégis az fáj a legjobban, hogy sokkal több dolog köt hozzád, mint az igazi édesanyámhoz.

- Hogy mondhatod ezt? – szólalt meg nevelőm, mire fájdalmasan elmosolyodtam, majd szipogtam egyet, aztán anya elé sétáltam.

- Ne haragudj rám, anya, de nem mehetek el veled. Nem menekülhetek el, de főleg nem hagyhatok itt valakit, aki fontos számomra. Nem ismerlek, nem tudom, ki vagy, éppen ezért, értsd meg a nézeteimet.

- De, Tao – nézett a szemembe, aztán a kezeim felé nyúlt, és megszorította azokat. – Kérlek, kicsim, ne hagyj el megint. Nagyon szeretlek, éppen ezért akarlak megismerni. Tudom, hogy tizennyolc év hosszú idő, de van még időnk bepótolni mindent, együtt. Gyere velem, és hozd magaddal a barátnődet is, rendben?

Én pedig úgy éreztem, itt van az a pont, mikor elszakadt a cérna. Kirántottam kezeimet édesanyám gyengéd szorításából, aztán hátra sem nézve kirohantam a házból, ott hagyva a keserves múltamat, a kiszámíthatatlan jelenemet és a bizonytalan jövőmet. Nem gyávaságból, egyszerűen… Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire iránytani akarnak. Nem akartam. Semmit nem akartam. Elegem volt abból, hogy kötélen rángatható bábu voltam egészen ideáig. Nem fogom megadni apámnak és nevelőanyámnak azt az örömet, hogy eltűnjek innen, de édesanyámmal sem fogok menni, hiszen itt van nekem Kris. Még hogy barátnő… Ha tudnák, hogy egy fiúval vagyok együtt, mit szólnának hozzá? Nem, nem érdekelt most. Útközben robbant ki belőlem a zokogás, az eddig felgyülemlett keserűség, minden kijött. Nem akartam semmire sem gondolni, mégis, a korábbi párbeszédek itt cikáztak a fejemben, nem hagytak nyugodni, úgy éreztem, szétrobbantják az egész agyamat. Éppen ezért, mikor lábaim akaratlanul Kris-ék házához vitt, még jobban rám tört a zokogás. Már megint hozzá jöttem. Úgy éreztem, csak kihasználom, hiszen minden egyes alkalommal karjai közt keresem a vigaszt. Mikor ajtót nyitott, én pedig a nyakába borultam, tudtam, hogy nagyon aggódott értem. Aztán mikor már a kanapén ültünk, és nyugtatóan simogatta a hátam, miközben a füleimbe kedves szavakat suttogott, tudtam, hogy eljött az idő.

Mindent el fogok neki mondani, mert ennyivel tartozom neki, amiért mellettem van…

(Hogy tetszett? *-* Nagyon kíváncsi vagyok most a véleményetekre, kicsit ugyan félek a reakcióktól, hiszen Tao családi ügyére mindenki elég hevesen szokott reagálni, főleg majd most, hogy még jobban belementem. ^^" Nem teszek fel kérdéseket, szerintem úgyis kérdeztek majd eleget, most pedig ÍGÉREM, HOGY VÁLASZOLNI FOGOK az összes véleményre~ :3 Tudom, hogy elhanyagoltam azt is, de igyekszem visszatérni. ^^ Nem is húzom tovább a szót, talán még annyit, hogy igyekszem még írni a hónapban, ha pedig biztattok és zaklattok is egy kicsit, szerintem sokkal jobban fog menni. ^^

Várom a véleményeket, mind ide, mind facebook-ra, akár a csoportba is~ *-* <3

Chuu~ ^^)