46. fejezet

46. fejezet

Kris POV

Azt hiszem, nem sírt Tao sokáig a karjaimban, bár fogalmam sem volt az időről, valahogy úgy tűnt, egészen gyorsan megnyugodott. Én viszont annál inkább aggódtam miatta, hiszen nem volt jó ilyen állapotban látni. Talán nem is összetörve, mert az, hogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy „gyűlöli” őket, arról árulkodott, hogy inkább dühös. Bár nem mondhattam biztosra, azt sem tudtam, kiket gyűlöl annyira. Igaz, hazament, de kétlem, hogy otthon bármi is történt volna vele, hogy a szüleire lenne kibukva. Akkor tudnék róla, ha bármi zűr volt otthon. Oké, az anyukájával találkoztam már, elég rideg nő, de akkor sem mondta egy szóval sem Tao, hogy nincs minden rendben köztük, még ha sejtettem is, hogy nem olyan a kapcsolatuk, mint a miénk anyával. De az nem volt annyira baj, addig, míg normálisan tudták kezelni, és megbeszélik azért a dolgokat. Hiszen melyik anya lenne képes semmibe venni a fiát? Egyik sem. Az édesapját még soha nem láttam, csak azt tudtam róla, hogy egy exportcég igazgatója, és nagyon keveset járt haza. Tao soha nem beszélt róla, talán akkor, mikor legelső nap megismerkedtünk. Belegondolva, azóta még a szüleiről sem hallottam beszélni, pedig azóta eltelt bő négy hónap.

Nem szólaltam meg, pedig hallottam és éreztem is, hogy már nem sírt. Továbbra is ott ült az ölemben, a nappalink kanapéján, fejét a nyakamba fúrta, kezeivel hanyagul átölelte a vállaimat, miközben már csak néha-néha szipogott egyet. Nem akartam megszólalni, ezzel megtörve a közénk beállt csendet. Tudtam jól, hogy ezúttal nem nekem kell beszélnem, hanem neki. Ugyan nem voltam benne biztos, hogy el akarja mondani, mi történt, szerintem ennyit én is megérdemeltem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy követeléseim vannak felé, csak úgy gondolom, az őszinteség fontos. Én pedig nagyon szerettem volna megtudni, hogy miért sírt már megint a kis Panda, mert tényleg képes lettem volna megölni azt a személyt, aki miatt könnyeket hullajtott. Ez a kezdetektől fogva nem változott, már akkor is megfogadtam, hogy ha megtudom egyszer, ki miatt sírt ilyen sokat, az nagyon megbánja.

Gyengéden végigsimítottam a hátán, nyugtatóan, miközben másik kezemmel a derekát cirógattam, jelezve neki, hogy itt vagyok vele. Nem voltam türelmetlen, nem akartam siettetni, hiszen gondoltam, hogy nem könnyű összeszednie a gondolatait, vagy bármi más. Kicsit deja vu-m volt, hiszen rengetegszer voltunk már hasonló helyzetben, mégis, azt hiszem, most először, mióta összejöttünk. A múltkor is sírt, igaz, de akkor nagyon félreértette azt, hogy LuHant leöntöttem, így akkor szakított velem, én pedig soha nem tudtam meg, hogy mi volt az oka, amiért eljött hozzám. Kíváncsiságom felül kerekedett rajtam, tudni akartam egyúttal azt is, hogy akkor mi történt, de talán a mostanit még jobban. Fogalmam sincs, hogy kinek áll érdekében, hogy ilyen sokszor könnyeket csaljon TaoZi szemeibe, de már most tudom, hogy bárki is az, én nem kedvelem.

Egy ártatlan puszit nyomtam a fülé mögé, mert csak azért értem el, mire ő megmozdította a fejét, majd lassan elhúzódott tőlem, de fejét lehajtva tartotta. Kezei lecsúsztak a vállamról, az egyiket erőtlenül leejtette kettőnk közé, míg a másikat a hasamon pihentette, a pólómmal kezdett el játszani. Ha más körülmények között tette volna ezt, elmosolyodtam volna, de úgy, hogy az előbb sírt a karjaimban, képtelen voltam erre a gesztusra – még ha tudtam is, hogy azzal mindkettőnket megnyugtatnám. Így kezeimet elhúztam hátáról, majd állához nyúltam, így kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Az aranyos kis panda szemek pirosak voltak a sok sírástól, és még mindig könnyek csillogtak bennük, ahogy az arcán is. Nem tudtam megállni, lágyan elmosolyodtam, aztán közelebb hajoltam hozzá, és egy apró csókot leheltem ajkaira, aztán az arca mindkét oldalára, úgymond lecsókolva róla a könnyeket. Mikor visszadőltem a kanapéra, Tao kissé, mégis őszintén elmosolyodott, aztán ismét magához ölelt, szorosan, orrát a nyakamba fúrta, miközben kis kezeivel olyan erősen szorított, hogy azt hittem, meg akar ölni.

Mégis, boldog voltam, mert tudtam, hogy így, szavak nélkül akarja kifejezni azt, hogy mennyire hálás nekem, így mosolyogva viszonoztam az ölelést, államat a fején támasztva. Annyira szerettem őt, éppen ezért, nem tudtam elviselni, ha valaki, bárki fájdalmat okozott neki. Ugyan amiatt boldog voltam, hogy még mindig képes voltam megvigasztalni, de nem nyugtatott meg cseppet sem, hogy nem tudtam, mégis miért kellett egyáltalán támaszt nyújtanom neki.

- TaoZi – szólítottam meg halkan, mire még jobban hozzám dörgölte arcát, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy nem akar beszélni. – Kérlek…

- Sajnálom – húzódott el tőlem, majd egy mélyet sóhajtott, aztán a szemembe nézett. – Tudom, hogy kihasznállak, mert akármikor bármi problémám van, hozzád szaladok, de… Csak te vagy képes arra, hogy megnyugtass. Pontosabban, te voltál az első, aki megtette, és azt hiszem, az egyetlen, valamint az utolsó is. Minden egyes ilyen alkalom után te szó nélkül vigasztaltál meg, soha nem kérdeztél semmit, ha mégis, elfogadtad, hogy nem beszéltem róla. Én… Szóval…

- Hé – mosolyodtam el, majd végigsimítottam arcán, mire cicásan belesimult érintésembe. – Az csak természetes, hogy megvigasztallak, hiszen együtt vagyunk, szeretlek. Soha nem használtál ki.

- D-de már korábban is sokszor volt ilyen – motyogta elpirulva.

- Én már akkor is szerettelek – húzódott még szélesebb mosolyra az ajkam az emlékek hatására. – Másrészről pedig, a legjobb barátod voltam, akkor is természetes volt, hogy támogattalak.

- Éppen ezért… – kezdett bele nagy hévvel, aztán megint elhallgatott, beharapta ajkait, majd immár két kezével kezdte a pólómat gyűrögetni.

Nem siettettem. Tudtam, hogy majd folytatja, csak egyelőre erőt gyűjt hozzá. Talán végre elmondja, hogy mi történt, ha pedig már elkezdte, talán arra is fény derül, hogy még jóval régebben miért sírt olyan sokszor. Mégis, úgy tűnt, Tao-ba belefagytak a szavak, mert képtelen volt tovább beszélni, csak az ajkát rágcsálta, miközben a pólómmal játszott. Nekem pedig birkatürelmem volt, de jelenleg elfogyott. De mintha csak Tao megérezte volna, hogy készülök valamire, olyan határozottan dőlt előre, és csókolt rá az ajkaimra, hogy mindent elfelejtettem, amit mondani vagy tenni akartam. Egy pillanatra viszonozni is képtelen voltam, de aztán ugyan olyan szenvedéllyel csókoltam vissza, kezeimmel akaratlanul a tarkójába kapaszkodtam, majd úgy húztam magamhoz még közelebb, miközben csókunk egyre szenvedélyesebbé vált. Tao kezeivel a hajamba túrt, ami a legkevésbé sem érdekelt, miközben másik kezemmel a csípőjére szorítottam, mert egy kicsit megemelkedett, ezzel éppen jó helyen dörzsölődött hozzám, a legkevésbé pedig most azt akartam, hogy elterelje a figyelmemet, mint a legutóbb. Mégis, ahogy újra megmozdította csípőjét, miközben erősebben túrta a hajamba, teljesen akaratlanul csúszott ki számon egy apró nyögés, kezeimet pedig levezettem fenekére, majd annál fogva húztam magamhoz közelebb. Az agyam lebénult, képtelen voltam arra, hogy leállítsam, és nem csak azért, mert tudni akartam az igazságot, hanem azért is, mert este feküdtünk le először, kétlem, hogy jót tenne neki, ha ma ismét benne lennék.

Mégsem bírtam megállni, hogy heves csókunk közbe ne nyúljak be a vékony, mégis feszülős pólója alá, és simogassam le róla. Amikor már a hónaljához értem, egy pillanatra elvált ajkaimtól, aztán készségesen bújt ki belőle, de még el sem engedtem, ő már újra falta az ajkaimat. Tényleg képtelen voltam leállítani, pedig a meztelen, puha, bársonyos bőre olyannyira csábító volt ujjaim alatt, hogy csak nagy nehezen tudtam rávenni magam, valóban engedjem el. Ehelyett azonban csak erősen magamhoz préseltem testét, szorítottam, talán kissé fájdalmasan is, mert Tao kivált a csókból, majd hevesen kapkodva a levegőt, a vállamra ejtette a fejét, de végre nem mozgott tovább, a hajamat is elengedte, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy milyen erővel húzta. Engem mégsem zavart, csak… Muszáj voltam leállítani. Nem magam miatt, hanem miatta.

- Mi történt? – kérdeztem meg most már habozás nélkül, hevesen kapkodva a levegőt a szenvedélyes csók miatt.

Csak azért tettem fel a kérdést, mert biztos voltam benne, hogy ha véletlenül tovább folytatná a dolgot, elszakadna az a bizonyos cérna, de így legalább magamnak is biztosítom a dolgot, hogy ha nem válaszolna. Tudni akartam. Mégis, ez inkább most arra szolgált, hogy kizökkentsem mind őt, mind magamat abból az állapotból, amibe az előbb kerültünk. Nyeltem egyet, ahogy kifújta a levegőt, ami egyenesen a nyakamra csapódott, de nem engedtem meg magamnak, hogy bármi más reakciót mutassak. Úgy vettem észre, Tao sem akar újra akcióba lépni, csak ölelt engem, de még mindig nem beszélt. Így óvatosan eltoltam magamtól, ő pedig kíváncsian emelte rám a tekintetét. Sokáig csak egymás íriszét fürkésztük, talán percekig, de lehet, hogy órákig. Azok a csodálatosan szép szemek… Annyi minden kavargott bennük, hogy semmit nem tudtam kiolvasni, éppen ezért aggódtam is. De mielőtt mondhattam volna bármit, végre megszólalt.

- Kiraktak otthonról – mondta rezzenéstelen arccal, egyenesen a szemembe nézve, én pedig annyira megdöbbentem, hogy talán még a számat is eltátottam.

- Tessék? – kérdeztem vissza, holott pontosan értettem, csak nem akartam elhinni.

- Nem kívánatos személy vagyok többé abban a házban – mondta most már hosszabban, de még mindig alig akartam elhinni, ezt látva pedig, fájdalmas mosoly kúszott az arcára. – Tudod… Nehéz elmondanom. Azt hittem, soha, senki nem lesz képes a bizalmamba férkőzni, annyira, hogy megosszam vele azt a titkot, amit amióta az eszemet tudom, őrizgetek. Ez egy olyan… Súlyos titok, ami az egész életemre rányomta a bélyeget, megkeserítette és beszennyezte. Emiatt vagyok az, aki. Emlékszel még rá, mikor régen, azt mondtam neked, hogy ha megtehetném, akkor elmondanám, de nem tehetem?

- Emlékszem – suttogtam halkan, mert egyrészt ledöbbentett, hogy ilyen komolyan beszélt, másrészt előre féltem, hogy mit fog mondani. – Akkor is sírtál, kértelek, hogy mondd el.

- Igen, így van – sóhajtott egy mélyet, aztán szemeimbe nézett és folytatta. – Nem tudom pontosan, hogyan mondjam el neked úgy, hogy meg is értsd az érzéseimet, ez… Ez egy olyan dolog, amit talán nem tudsz majd elfogadni, de úgy érzem, megérdemled, hogy elmondjam neked. Mert velem vagy, a szerelmem vagy, és tartozom neked ennyivel, ha te mindig őszinte voltál hozzám.

- TaoZi, a frászt hozod rám – mondtam azonnal, mire végigsimított arcomon, aztán kezéhez nyúltam, és rácsókoltam, amitől elmosolyodott.

- Gyűlölöm a szüleimet. – Minden kertelés, bevezetés vagy bármi nélkül mondta ki ezt a mondatot, mire valóban eltátottam a szám, és ha akartam volna sem tudtam volna mondani valamit, ám Tao folytatta. – Emlékszel, mikor néha egy-egy kisebb véraláfutás volt az arcomon? Azok apám pofonjainak a következménye. Vagy mikor sírva borultam a nyakadba? Az pedig anyám miatt volt. Igazából, azt sem tudom, hogyan mondjam el…

- Én… – kezdtem bele, bár fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

- Amióta az eszemet tudom, a szüleim soha nem szerettek. Nekem nem volt olyan, hogy anya ölébe üljek, vagy apával elmentünk focizni egyet. Az egész gyerekkorom katasztrófa volt. Ugyan mindent megvettek nekem, amire szükségem volt, ezzel nem volt baj. Mégis, amire a legnagyobb szükségem volt, az a szeretet, amit tőlük soha nem kaptam meg. Ahelyett, hogy anya biztatott volna az első iskolai napomon, kiabált velem, hogy ha nem érek időben haza, szól apámnak, aki megver. Soha nem ápolt, ha beteg voltam, nem volt ott egyetlen versenyemen sem, soha nem kérdezte meg, milyen napom volt, vagy mi volt a suliban. Ehelyett mindig csak szidást kaptam tőle, kiabálásokat, holott jó gyerek voltam. Tudod, egészen addig, míg meg nem ismertelek, reménykedtem abban, hogy megváltoznak a dolgok. Hogy ha jobban igyekszem a kedvére tenni, majd megszeret. De felesleges volt, mert gyűlölt engem – sóhajtott egy mélyet, aztán folytatta. – Ami pedig apámat illeti… Mint mondtam, nagyon elfoglalt ember. Egy exportcég igazgatója, éppen ezért, engem is arra nevelt, hogy ha majd felnövök, és átveszem a helyét, milyen embernek kell lennem. Mindig arra nevelt, hogy én legyek a legjobb, hatalmas elvárásai voltak, ha pedig nem tudtam eleget tenni ezeknek, akár az iskolában, akár otthon, megvert. Olyakor csak pofonokat kaptam, de volt rá példa, hogy a kórházban kötöttem ki, az orvosoknak persze azt hazudta anyám, hogy leesetem a lépcsőről. Rettegtem apámtól. Ezek az alkalmak arra ösztönöztek, hogy még jobban megfeleljek neki, hogy ez ne következzen be újból, de soha nem sikerült. Mindannyiszor megvert, ha úgy tartotta kedve. Éppen ezért, apámra már nagyon régen nem tudtam úgy tekinteni, ahogy kellett volna.

Teljesen letaglózva hallgattam végig a mesélést, ami a múltja volt. Az élete. Az ő része. El sem bírtam képzelni, hogy bírta ki ilyen szülők mellett, másrészt pedig meg tudtam volna fojtani a szüleit. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi szörnyűség történt vele a múltban. Szóval ezért nem beszélt soha a szüleiről! Pedig elmondhatta volna! Igaz, nem sokat tehettem volna érte, de megértettem volna az érzéseit, és nem erőltettem volna olyan sokszor, hogy beszéljen róluk, vagy esetleg a találkozást. Ilyen szülőkkel? Nem, ezeket talán annak se nevezhetem. Ha belegondoltam, hogy az apja megütötte őt, olyan méreg szállt belém, hogy legszívesebben visszaadtam volna neki mindazt a fájdalmat, amit Tao miatta elszenvedett, ami pedig az édesanyját illeti, emberszámba sem lehet venni. Aki így bánik a saját gyermekével, az nem ember. Csak egy undorító senki. Mert képtelenség, hogy valaki így bánjon a tulajdon fiával.

- Amikor hazavittem a félévi eredményemet… Akkor találkoztunk először – húzódott egy kis mosolyra az ajka, de azonnal eltűnt. – Aznap este is megpofozott apám, mert négyes lettem angolból. Hiába mondtam el neki, hogy senki nem akart nekem segíteni, nem érdekelte, felpofozott. Anyám pedig, mint mindig, akkor is csak egy rideg mosollyal az ajkán nézte, ahogy a földön feküdtem és sírtam. Te adtál erőt nekem már akkor is. Azt kívántam, bárcsak megölelhetnélek és elfelejthetném ezt a borzalmat. Valójában, anyám néha jobban összetört lelkileg, mint apám pofonjai. Jobban fájt, hogy a saját édesanyám ennyire gyűlöl. Akkor még fájt. Hiszen ki ne reménykedne, hogy a saját édesanyja mégis szereti? Én is ezt tettem… Aztán ahogy barátok lettünk, melletted változtam, határozottabb és nyíltabb lettem, így anyámmal egyre többször veszekedtünk. Már nem sírtam el magam olyan könnyen, határozottan kiálltam és úgy beszéltem, akár csak ő. Akkor kezdett el apám nagyon keveset hazajárni, amit akkor már nem is bántam. Ugyan féltem, hogy rossz ember vagyok amiatt, mert nem szeretem, ma már nem bánom. Gyűlöltem otthon lenni. Gyűlöltem ott élni, ahol a pénz a minden, és egyetlen kedves szót nem szóltak hozzám. Tulajdonképpen ezért voltam olyan visszahúzódó és félénk veled szemben is. Nem akartam elhinni, hogy valaki törődik velem és foglalkozik velem. A legelső nap, emlékszem, azt gondoltam, lehetséges-e, hogy tőled máris több törődést kaptam, mint egész életemben. Most pedig már annyit, hogy nem tudom, hogyan háláljam meg.

- T-TaoZi – dadogtam neki, mert annyira lesokkolt az egész történt, hogy nem tudtam mást mondani.

-          - Tudom, hogy ez így egyszerre nagyon sok, és nem tudod megemészteni – mosolyodott el, majd mélyen a szemembe nézett. – Ezért nem is tudom, hogy mondjam-e tovább…

      - Hallani akarom! – mondtam határozottan, annak ellenére, hogy már sírva fakadtam volna legszívesebben, amiért itt nincs vége a történetnek, ám ő csak bólintott, és folytatta tovább.

- Aznap reggel, mikor délután szakítottam veled, otthon egy eddig ismeretlen nő várt odalent a konyhában. A szüleim velük szemben ültek, és nagyon meglepődtem, hogy már korán reggel vendégünk van, hiszen nálunk nem volt mindennapos. Mégis, ahogy az idegen nő meglátott, furcsa érzéseket váltott ki belőlem, mintha úgy nézett volna rám, hogy fontos vagyok neki, kicsit talán meghatottan is, ami nagyon megijesztett, éppen ezért, elmenekültem, mielőtt bármit is mondhattak volna. Már az egész napom rosszul indult, hiszen akkor álmodtam azt, hogy meghaltál – biggyesztette le az ajkait, mire megszorítottam a kezét biztatóan, hogy folytass csak. – Nagyon korán beértem, és akkor találkoztam SeHunnal, aki elmondta, hogy azért szakított LuHannal, mert Kai megcsókolta, aztá-

- Tessék? – vágtam közbe azonnal, mert én ezt az információt nem tudtam.

- Mi az? – pislogott összezavarodottan az ölemben, ami nagyon aranyos volt, de most jobban érdekelt az, amit a HunHan párosról mondott.

- SeHun azért szakított LuHannal, mert Kai megcsókolta? Mégis… Hogy történt? Nekem LuHan egy szóval sem mondta, hogy ezért… Megcsalta? – Ugyan tudtam, hogy nem ezzel kellett volna törődnöm, és már azonnal meg is bántam, hogy közbeszóltam, de úgy tűnt, Tao-t nem bántja.

- Ne értsd félre! – mondta azonnal, egyből védve barátját, mire csak elhúztam a számat. – Elmondta SeHunnie, hogy Kai hívta félre, és ő csókolta meg. Tudod, ő volt az első barátja, és elég csúnyán ért véget a kapcsolatuk. Mégis, az a csók SeHunban olyasmiket indított el benne, ami miatt bűntudata volt, és nem akart LuHan képébe hazudni mindazok után. SeHun nagyon szerette, és szereti is LuHant, de szakított vele, mert úgy érezte, hogy nem egészen őszintén, hiszen mikor Kai megcsókolta, úgy érezte, ez így helyes, hogy így van rendjén. Ő csak LuHant óvta, hogy ne kelljen egy olyan személlyel együtt lennie, aki úgy érzi, nem tudja olyan őszintén szeretni, mint ahogy LuHan szereti. LuHanra gondolt, nem azért tette, mert nem szerette volna. Csak nem akart neki hazudni… Én ezért mondtam azt, hogy helyesen cselekedett…

Csak nagyokat pislogva meredtem Tao-ra. Én ezt… Komolyan nem tudtam. Ugyan azóta LuHannal beszéltünk erről, de azt nem mondta, hogy akkor végül is Kai miatt szakított vele SeHun. Eltitkolta volna? Vagy Lulu nem is tudja a valódi okot? De hát SeHun miért nem mondta el neki akkor? Egy kissé összezavarodtam, valamint kezdtem úgy érezni, hogy eddig igazából ok nélkül utáltam annyira SeHunt. Oké, még mindig nem volt szimpatikus, ez tény, de én tényleg azt hittem, hogy csak játszott LuHannal. Tao-nak pedig csak nem hazudna, ugye? Éppen ezért, meglepő volt hallani az igazságot – erről is. Egy kis bűntudatom is támadt, hogy egy cseppet sem sajnáltam a pöszét, amiért LuHan összejött XiuMinnel, holott biztosan akkor fájt neki látni, ha ő még szerette Lulut. De ha így volt, akkor miért nem tett ellene? Oké, hogy szakított vele, de volt ideje gondolkodni, lett volna esélye visszahódítani őt… Vagy nem? Elvégre, LuHan már akkor is jóban volt XiuMimmel, talán csak arra várt, hogy Chen mikor szakít a mókus sráccal, hogy „kihasználja” az alkalmat. Talán SeHun úgy gondolta, hogy ad maguknak időt külön, aztán amint tisztázta a dolgokat magában, majd újrakezdik? Ez… Tényleg nem lehetett számára kellemes. A szerelmedet mással látni, pontosan tudtam, hogy milyen érzés. Mert hiába mondták azt, hogy ha ő boldog, nem számít, ha nem veled van, akkor te is boldog vagy. Ez volt a világ legnagyobb hazugsága. Mert mással látni a szerelmedet, felért egy kínzással.

- Visszatérve a témára… – folytatta TaoZi, mire egyből visszazökkentem, majd figyelni kezdtem. – Mikor aznap hazamentem, az az idegen nő megint ott várt. Leültettek, hogy valami fontosat akarnak nekem mondani. Nos… Kiderült, hogy az a nő az igazi édesanyám, nevelőanyám pedig valójában az igazi édesanyám húga. Apám pedig nem is tudta, hogy valójában a fia vagyok.

Ha eddig le voltam döbbenve, most úgy éreztem, az agyam már képtelen befogadni ennyi információt, és mindjárt szétrobban. Komolyan, elképzelni sem bírtam, Tao hogyan bírta ki ép ésszel ideáig. Ilyen múlttal, ilyen szülőkkel a háta mögött… Nem csodálkozom, hogy ennyire nehéz volt a bizalmába férkőznöm, de másrészt rettentő boldog vagyok, hogy ezt a súlyos titkot megosztotta velem, ami egész életében a szívét nyomta. Mégis nagyon fájt, hogy míg nekem bár nem volt apám, anya mindent megtett értem, szeretett és törődött velem. Elképzelni sem tudnám, mi lett volna, ha ő nem lenne, de az, hogy Tao akkor igazából, akit az édesanyjának hitt, nem is ő… Hatalmas fordulat lehetett az életében.

- Akkor ezért jöttél hozzám annyira kiborulva, ugye? – kérdeztem csendesen, megsimogatva kézfejét, mire kissé bólintott, majd újra a szemembe nézett és folytatta.

- Kiderült, hogy apám „csak” azért vert meg mindig, mert nem tudta, hogy én vagyok az igazi fia. Igazából, én csak egy besikerült gyerek lettem. Az igazi édesanyám és apám nem voltak együtt, csak anya terhes lett velem. De miután megszülettem, nem maradhattam vele, mert depressziós lett, és veszélyt jelentett rám. Így a bíróság a legközelebbi rokonához ítélt, aki anya húga volt. A nevelőanyám, akit annyira gyűlöltem. Igazából… Eleinte szeretett, csak kiderült, hogy nem lehet gyereke, és amikor ezt apám megtudta, nem tekintett rá többé teljes értékű nőként. Így nevelőanyámnak kellett valaki, akit hibáztathatott, amiért a férje eltávolodott tőle. Ezért engem kezdett el gyűlölni, már akkor, egészen piciként sem szeretett, és csak azt látta bennem, aki miatt a férje nem szerette többé. Apám pedig egy fattyúnak hitt, soha nem szeretett, hiszen nem is tudta, hogy én valójában a fia vagyok, ezért vert mindig.

- Jézusom – tört ki belőlem azonnal, mert már tényleg úgy éreztem, hogy ez a rengeteg információ túl sok, így beszélnem kellett, csak ne gondolkodjak ezen. – TaoZi, te… Hogy bírtad ki? Annyira… Olyan erős vagy. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindet át kellett élned ilyen fiatalon. Én soha nem szenvedtem ennyit, mint te, elképzelni sem tudom, mit érezhettél, de… Én itt vagyok neked. Nagyon hálás vagyok, miért elmondtad ezt a súlyos titkot, és hidd el, ha tehetném, százszorosan adnám vissza a szüleidnek azt a fájdalmat, amit te szenvedtél el miattuk. Olyan sokszor megfogadtam már korábban is, hogy ha meg tudom, miért sírtál olyan sokat, akkor nem állok jót magamért, de így… Most, azt sem tudom, mit kellene mondanom. Olyan sok információ ez így egyszerre, hogy még fel kell fognom. Adj egy kis időt, rendben? Viszont nagyon köszönöm, hogy megbíztál bennem… Mindennél jobban szeretlek, TaoZi, ezt ne felejtsd el.

- Ha olyan erős lennék, nem sírnék mindig a nyakadban – mosolyodott el kissé, mire megráztam a fejem.

- Nem az számít, hogy mennyire törsz össze… Hanem az, hogy ezek után mindig talpra tudtál állni. Ehhez pedig sokkal több erő, bátorság és kitartás kell, mint bármi máshoz. Büszke vagyok rád. Nagyon örülök, hogy te vagy az, aki mellettem van…

Gyengéden elmosolyodtam, amit ő könnyes szemekkel viszonzott is. Ugyan tudtam, hogy nem nagy szavak voltak ezek, mégis, tudatni akartam vele, hogy komolyan gondolom. Lassan felemelkedtem, majd egy lágy csókba invitáltam ajkait. Ezúttal nem volt heves, szenvedélyes, sem követelődző, csupán lassan kóstolgattuk egymás ajkait, szerelmesen. Óvatosan körbefontam meztelen derekát, majd magamhoz öleltem, testét, fejemet a nyakába fúrva, hogy kellemes illatát be tudjam lélegezni, és egy kicsit mégis gondolkodjak ezen az egészen. Tao is átölelt, nyugtatóan simogatta a hátam és a hajam, mintha én szorultam volna vigaszra, holott neki lett volna szüksége rám.

- Nagyon szeretlek, Yifan – suttogta bele a ház csendjébe.

Én pedig akkor döntöttem el végleg, hogy vele akarom leélni az életemet…