46.
fejezet
Kris
POV
Azt hiszem, nem sírt Tao sokáig a karjaimban, bár
fogalmam sem volt az időről, valahogy úgy tűnt, egészen gyorsan megnyugodott.
Én viszont annál inkább aggódtam miatta, hiszen nem volt jó ilyen állapotban
látni. Talán nem is összetörve, mert az, hogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy
„gyűlöli” őket, arról árulkodott, hogy inkább dühös. Bár nem mondhattam
biztosra, azt sem tudtam, kiket gyűlöl annyira. Igaz, hazament, de kétlem, hogy
otthon bármi is történt volna vele, hogy a szüleire lenne kibukva. Akkor tudnék
róla, ha bármi zűr volt otthon. Oké, az anyukájával találkoztam már, elég rideg
nő, de akkor sem mondta egy szóval sem Tao, hogy nincs minden rendben köztük,
még ha sejtettem is, hogy nem olyan a kapcsolatuk, mint a miénk anyával. De az
nem volt annyira baj, addig, míg normálisan tudták kezelni, és megbeszélik
azért a dolgokat. Hiszen melyik anya lenne képes semmibe venni a fiát? Egyik
sem. Az édesapját még soha nem láttam, csak azt tudtam róla, hogy egy exportcég
igazgatója, és nagyon keveset járt haza. Tao soha nem beszélt róla, talán
akkor, mikor legelső nap megismerkedtünk. Belegondolva, azóta még a szüleiről
sem hallottam beszélni, pedig azóta eltelt bő négy hónap.
Nem szólaltam meg, pedig hallottam és éreztem is, hogy
már nem sírt. Továbbra is ott ült az ölemben, a nappalink kanapéján, fejét a
nyakamba fúrta, kezeivel hanyagul átölelte a vállaimat, miközben már csak
néha-néha szipogott egyet. Nem akartam megszólalni, ezzel megtörve a közénk
beállt csendet. Tudtam jól, hogy ezúttal nem nekem kell beszélnem, hanem neki.
Ugyan nem voltam benne biztos, hogy el akarja mondani, mi történt, szerintem
ennyit én is megérdemeltem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy követeléseim
vannak felé, csak úgy gondolom, az őszinteség fontos. Én pedig nagyon szerettem
volna megtudni, hogy miért sírt már megint a kis Panda, mert tényleg képes
lettem volna megölni azt a személyt, aki miatt könnyeket hullajtott. Ez a
kezdetektől fogva nem változott, már akkor is megfogadtam, hogy ha megtudom egyszer,
ki miatt sírt ilyen sokat, az nagyon megbánja.
Gyengéden végigsimítottam a hátán, nyugtatóan,
miközben másik kezemmel a derekát cirógattam, jelezve neki, hogy itt vagyok
vele. Nem voltam türelmetlen, nem akartam siettetni, hiszen gondoltam, hogy nem
könnyű összeszednie a gondolatait, vagy bármi más. Kicsit deja vu-m volt,
hiszen rengetegszer voltunk már hasonló helyzetben, mégis, azt hiszem, most
először, mióta összejöttünk. A múltkor is sírt, igaz, de akkor nagyon
félreértette azt, hogy LuHant leöntöttem, így akkor szakított velem, én pedig
soha nem tudtam meg, hogy mi volt az oka, amiért eljött hozzám. Kíváncsiságom
felül kerekedett rajtam, tudni akartam egyúttal azt is, hogy akkor mi történt,
de talán a mostanit még jobban. Fogalmam sincs, hogy kinek áll érdekében, hogy
ilyen sokszor könnyeket csaljon TaoZi szemeibe, de már most tudom, hogy bárki
is az, én nem kedvelem.
Egy ártatlan puszit nyomtam a fülé mögé, mert csak
azért értem el, mire ő megmozdította a fejét, majd lassan elhúzódott tőlem, de
fejét lehajtva tartotta. Kezei lecsúsztak a vállamról, az egyiket erőtlenül
leejtette kettőnk közé, míg a másikat a hasamon pihentette, a pólómmal kezdett
el játszani. Ha más körülmények között tette volna ezt, elmosolyodtam volna, de
úgy, hogy az előbb sírt a karjaimban, képtelen voltam erre a gesztusra – még ha
tudtam is, hogy azzal mindkettőnket megnyugtatnám. Így kezeimet elhúztam
hátáról, majd állához nyúltam, így kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Az
aranyos kis panda szemek pirosak voltak a sok sírástól, és még mindig könnyek
csillogtak bennük, ahogy az arcán is. Nem tudtam megállni, lágyan
elmosolyodtam, aztán közelebb hajoltam hozzá, és egy apró csókot leheltem
ajkaira, aztán az arca mindkét oldalára, úgymond lecsókolva róla a könnyeket. Mikor
visszadőltem a kanapéra, Tao kissé, mégis őszintén elmosolyodott, aztán ismét
magához ölelt, szorosan, orrát a nyakamba fúrta, miközben kis kezeivel olyan
erősen szorított, hogy azt hittem, meg akar ölni.
Mégis, boldog voltam, mert tudtam, hogy így, szavak
nélkül akarja kifejezni azt, hogy mennyire hálás nekem, így mosolyogva
viszonoztam az ölelést, államat a fején támasztva. Annyira szerettem őt, éppen
ezért, nem tudtam elviselni, ha valaki, bárki fájdalmat okozott neki. Ugyan
amiatt boldog voltam, hogy még mindig képes voltam megvigasztalni, de nem
nyugtatott meg cseppet sem, hogy nem tudtam, mégis miért kellett egyáltalán
támaszt nyújtanom neki.
- TaoZi – szólítottam meg halkan, mire még
jobban hozzám dörgölte arcát, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy nem
akar beszélni. – Kérlek…
- Sajnálom – húzódott el tőlem, majd egy
mélyet sóhajtott, aztán a szemembe nézett. – Tudom, hogy kihasznállak, mert
akármikor bármi problémám van, hozzád szaladok, de… Csak te vagy képes arra,
hogy megnyugtass. Pontosabban, te voltál az első, aki megtette, és azt hiszem,
az egyetlen, valamint az utolsó is. Minden egyes ilyen alkalom után te szó
nélkül vigasztaltál meg, soha nem kérdeztél semmit, ha mégis, elfogadtad, hogy
nem beszéltem róla. Én… Szóval…
- Hé – mosolyodtam el, majd
végigsimítottam arcán, mire cicásan belesimult érintésembe. – Az csak
természetes, hogy megvigasztallak, hiszen együtt vagyunk, szeretlek. Soha nem
használtál ki.
- D-de már korábban is sokszor volt ilyen
– motyogta elpirulva.
- Én már akkor is szerettelek – húzódott
még szélesebb mosolyra az ajkam az emlékek hatására. – Másrészről pedig, a
legjobb barátod voltam, akkor is természetes volt, hogy támogattalak.
- Éppen ezért… – kezdett bele nagy hévvel,
aztán megint elhallgatott, beharapta ajkait, majd immár két kezével kezdte a
pólómat gyűrögetni.
Nem siettettem. Tudtam, hogy majd folytatja, csak
egyelőre erőt gyűjt hozzá. Talán végre elmondja, hogy mi történt, ha pedig már
elkezdte, talán arra is fény derül, hogy még jóval régebben miért sírt olyan
sokszor. Mégis, úgy tűnt, Tao-ba belefagytak a szavak, mert képtelen volt
tovább beszélni, csak az ajkát rágcsálta, miközben a pólómmal játszott. Nekem
pedig birkatürelmem volt, de jelenleg elfogyott. De mintha csak Tao megérezte
volna, hogy készülök valamire, olyan határozottan dőlt előre, és csókolt rá az
ajkaimra, hogy mindent elfelejtettem, amit mondani vagy tenni akartam. Egy
pillanatra viszonozni is képtelen voltam, de aztán ugyan olyan szenvedéllyel csókoltam
vissza, kezeimmel akaratlanul a tarkójába kapaszkodtam, majd úgy húztam
magamhoz még közelebb, miközben csókunk egyre szenvedélyesebbé vált. Tao
kezeivel a hajamba túrt, ami a legkevésbé sem érdekelt, miközben másik kezemmel
a csípőjére szorítottam, mert egy kicsit megemelkedett, ezzel éppen jó helyen
dörzsölődött hozzám, a legkevésbé pedig most azt akartam, hogy elterelje a
figyelmemet, mint a legutóbb. Mégis, ahogy újra megmozdította csípőjét,
miközben erősebben túrta a hajamba, teljesen akaratlanul csúszott ki számon egy
apró nyögés, kezeimet pedig levezettem fenekére, majd annál fogva húztam
magamhoz közelebb. Az agyam lebénult, képtelen voltam arra, hogy leállítsam, és
nem csak azért, mert tudni akartam az igazságot, hanem azért is, mert este
feküdtünk le először, kétlem, hogy jót tenne neki, ha ma ismét benne lennék.
Mégsem bírtam megállni, hogy heves csókunk közbe ne
nyúljak be a vékony, mégis feszülős pólója alá, és simogassam le róla. Amikor
már a hónaljához értem, egy pillanatra elvált ajkaimtól, aztán készségesen bújt
ki belőle, de még el sem engedtem, ő már újra falta az ajkaimat. Tényleg
képtelen voltam leállítani, pedig a meztelen, puha, bársonyos bőre olyannyira
csábító volt ujjaim alatt, hogy csak nagy nehezen tudtam rávenni magam, valóban
engedjem el. Ehelyett azonban csak erősen magamhoz préseltem testét,
szorítottam, talán kissé fájdalmasan is, mert Tao kivált a csókból, majd
hevesen kapkodva a levegőt, a vállamra ejtette a fejét, de végre nem mozgott
tovább, a hajamat is elengedte, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy
milyen erővel húzta. Engem mégsem zavart, csak… Muszáj voltam leállítani. Nem
magam miatt, hanem miatta.
- Mi történt? – kérdeztem meg most már
habozás nélkül, hevesen kapkodva a levegőt a szenvedélyes csók miatt.
Csak azért tettem fel a kérdést, mert biztos voltam
benne, hogy ha véletlenül tovább folytatná a dolgot, elszakadna az a bizonyos
cérna, de így legalább magamnak is biztosítom a dolgot, hogy ha nem válaszolna.
Tudni akartam. Mégis, ez inkább most arra szolgált, hogy kizökkentsem mind őt,
mind magamat abból az állapotból, amibe az előbb kerültünk. Nyeltem egyet,
ahogy kifújta a levegőt, ami egyenesen a nyakamra csapódott, de nem engedtem
meg magamnak, hogy bármi más reakciót mutassak. Úgy vettem észre, Tao sem akar
újra akcióba lépni, csak ölelt engem, de még mindig nem beszélt. Így óvatosan
eltoltam magamtól, ő pedig kíváncsian emelte rám a tekintetét. Sokáig csak
egymás íriszét fürkésztük, talán percekig, de lehet, hogy órákig. Azok a
csodálatosan szép szemek… Annyi minden kavargott bennük, hogy semmit nem tudtam
kiolvasni, éppen ezért aggódtam is. De mielőtt mondhattam volna bármit, végre
megszólalt.
- Kiraktak otthonról – mondta
rezzenéstelen arccal, egyenesen a szemembe nézve, én pedig annyira megdöbbentem,
hogy talán még a számat is eltátottam.
- Tessék? – kérdeztem vissza, holott
pontosan értettem, csak nem akartam elhinni.
- Nem kívánatos személy vagyok többé abban
a házban – mondta most már hosszabban, de még mindig alig akartam elhinni, ezt
látva pedig, fájdalmas mosoly kúszott az arcára. – Tudod… Nehéz elmondanom. Azt
hittem, soha, senki nem lesz képes a bizalmamba férkőzni, annyira, hogy
megosszam vele azt a titkot, amit amióta az eszemet tudom, őrizgetek. Ez egy
olyan… Súlyos titok, ami az egész életemre rányomta a bélyeget, megkeserítette
és beszennyezte. Emiatt vagyok az, aki. Emlékszel még rá, mikor régen, azt
mondtam neked, hogy ha megtehetném, akkor elmondanám, de nem tehetem?
- Emlékszem – suttogtam halkan, mert
egyrészt ledöbbentett, hogy ilyen komolyan beszélt, másrészt előre féltem, hogy
mit fog mondani. – Akkor is sírtál, kértelek, hogy mondd el.
- Igen, így van – sóhajtott egy mélyet,
aztán szemeimbe nézett és folytatta. – Nem tudom pontosan, hogyan mondjam el
neked úgy, hogy meg is értsd az érzéseimet, ez… Ez egy olyan dolog, amit talán
nem tudsz majd elfogadni, de úgy érzem, megérdemled, hogy elmondjam neked. Mert
velem vagy, a szerelmem vagy, és tartozom neked ennyivel, ha te mindig őszinte
voltál hozzám.
- TaoZi, a frászt hozod rám – mondtam
azonnal, mire végigsimított arcomon, aztán kezéhez nyúltam, és rácsókoltam,
amitől elmosolyodott.
- Gyűlölöm
a szüleimet. – Minden kertelés, bevezetés vagy bármi nélkül mondta ki ezt a
mondatot, mire valóban eltátottam a szám, és ha akartam volna sem tudtam volna
mondani valamit, ám Tao folytatta. – Emlékszel, mikor néha egy-egy kisebb
véraláfutás volt az arcomon? Azok apám pofonjainak a következménye. Vagy mikor
sírva borultam a nyakadba? Az pedig anyám miatt volt. Igazából, azt sem tudom,
hogyan mondjam el…
- Én… – kezdtem bele, bár fogalmam sem
volt, mit mondhatnék.
- Amióta az eszemet tudom, a szüleim soha
nem szerettek. Nekem nem volt olyan, hogy anya ölébe üljek, vagy apával
elmentünk focizni egyet. Az egész gyerekkorom katasztrófa volt. Ugyan mindent
megvettek nekem, amire szükségem volt, ezzel nem volt baj. Mégis, amire a
legnagyobb szükségem volt, az a szeretet, amit tőlük soha nem kaptam meg.
Ahelyett, hogy anya biztatott volna az első iskolai napomon, kiabált velem,
hogy ha nem érek időben haza, szól apámnak, aki megver. Soha nem ápolt, ha
beteg voltam, nem volt ott egyetlen versenyemen sem, soha nem kérdezte meg, milyen
napom volt, vagy mi volt a suliban. Ehelyett mindig csak szidást kaptam tőle,
kiabálásokat, holott jó gyerek voltam. Tudod, egészen addig, míg meg nem
ismertelek, reménykedtem abban, hogy megváltoznak a dolgok. Hogy ha jobban
igyekszem a kedvére tenni, majd megszeret. De felesleges volt, mert gyűlölt
engem – sóhajtott egy mélyet, aztán folytatta. – Ami pedig apámat illeti… Mint
mondtam, nagyon elfoglalt ember. Egy exportcég igazgatója, éppen ezért, engem
is arra nevelt, hogy ha majd felnövök, és átveszem a helyét, milyen embernek
kell lennem. Mindig arra nevelt, hogy én legyek a legjobb, hatalmas elvárásai
voltak, ha pedig nem tudtam eleget tenni ezeknek, akár az iskolában, akár
otthon, megvert. Olyakor csak pofonokat kaptam, de volt rá példa, hogy a kórházban
kötöttem ki, az orvosoknak persze azt hazudta anyám, hogy leesetem a lépcsőről.
Rettegtem apámtól. Ezek az alkalmak arra ösztönöztek, hogy még jobban
megfeleljek neki, hogy ez ne következzen be újból, de soha nem sikerült.
Mindannyiszor megvert, ha úgy tartotta kedve. Éppen ezért, apámra már nagyon
régen nem tudtam úgy tekinteni, ahogy kellett volna.
Teljesen letaglózva hallgattam végig a mesélést, ami a
múltja volt. Az élete. Az ő része. El sem bírtam képzelni, hogy bírta ki ilyen
szülők mellett, másrészt pedig meg tudtam volna fojtani a szüleit. Soha nem
gondoltam volna, hogy ennyi szörnyűség történt vele a múltban. Szóval ezért nem
beszélt soha a szüleiről! Pedig elmondhatta volna! Igaz, nem sokat tehettem
volna érte, de megértettem volna az érzéseit, és nem erőltettem volna olyan
sokszor, hogy beszéljen róluk, vagy esetleg a találkozást. Ilyen szülőkkel?
Nem, ezeket talán annak se nevezhetem. Ha belegondoltam, hogy az apja megütötte
őt, olyan méreg szállt belém, hogy legszívesebben visszaadtam volna neki
mindazt a fájdalmat, amit Tao miatta elszenvedett, ami pedig az édesanyját
illeti, emberszámba sem lehet venni. Aki így bánik a saját gyermekével, az nem
ember. Csak egy undorító senki. Mert képtelenség, hogy valaki így bánjon a
tulajdon fiával.
- Amikor hazavittem a félévi eredményemet…
Akkor találkoztunk először – húzódott egy kis mosolyra az ajka, de azonnal
eltűnt. – Aznap este is megpofozott apám, mert négyes lettem angolból. Hiába
mondtam el neki, hogy senki nem akart nekem segíteni, nem érdekelte,
felpofozott. Anyám pedig, mint mindig, akkor is csak egy rideg mosollyal az
ajkán nézte, ahogy a földön feküdtem és sírtam. Te adtál erőt nekem már akkor
is. Azt kívántam, bárcsak megölelhetnélek és elfelejthetném ezt a borzalmat.
Valójában, anyám néha jobban összetört lelkileg, mint apám pofonjai. Jobban
fájt, hogy a saját édesanyám ennyire gyűlöl. Akkor még fájt. Hiszen ki ne
reménykedne, hogy a saját édesanyja mégis szereti? Én is ezt tettem… Aztán
ahogy barátok lettünk, melletted változtam, határozottabb és nyíltabb lettem,
így anyámmal egyre többször veszekedtünk. Már nem sírtam el magam olyan
könnyen, határozottan kiálltam és úgy beszéltem, akár csak ő. Akkor kezdett el
apám nagyon keveset hazajárni, amit akkor már nem is bántam. Ugyan féltem, hogy
rossz ember vagyok amiatt, mert nem szeretem, ma már nem bánom. Gyűlöltem
otthon lenni. Gyűlöltem ott élni, ahol a pénz a minden, és egyetlen kedves szót
nem szóltak hozzám. Tulajdonképpen ezért voltam olyan visszahúzódó és félénk
veled szemben is. Nem akartam elhinni, hogy valaki törődik velem és foglalkozik
velem. A legelső nap, emlékszem, azt gondoltam, lehetséges-e, hogy tőled máris
több törődést kaptam, mint egész életemben. Most pedig már annyit, hogy nem
tudom, hogyan háláljam meg.
- T-TaoZi – dadogtam neki, mert annyira
lesokkolt az egész történt, hogy nem tudtam mást mondani.
-
- Tudom, hogy ez így egyszerre nagyon sok,
és nem tudod megemészteni – mosolyodott el, majd mélyen a szemembe nézett. –
Ezért nem is tudom, hogy mondjam-e tovább…
- Hallani akarom! – mondtam határozottan,
annak ellenére, hogy már sírva fakadtam volna legszívesebben, amiért itt nincs
vége a történetnek, ám ő csak bólintott, és folytatta tovább.
- Aznap reggel, mikor délután szakítottam
veled, otthon egy eddig ismeretlen nő várt odalent a konyhában. A szüleim velük
szemben ültek, és nagyon meglepődtem, hogy már korán reggel vendégünk van,
hiszen nálunk nem volt mindennapos. Mégis, ahogy az idegen nő meglátott, furcsa
érzéseket váltott ki belőlem, mintha úgy nézett volna rám, hogy fontos vagyok
neki, kicsit talán meghatottan is, ami nagyon megijesztett, éppen ezért,
elmenekültem, mielőtt bármit is mondhattak volna. Már az egész napom rosszul
indult, hiszen akkor álmodtam azt, hogy meghaltál – biggyesztette le az ajkait,
mire megszorítottam a kezét biztatóan, hogy folytass csak. – Nagyon korán
beértem, és akkor találkoztam SeHunnal, aki elmondta, hogy azért szakított
LuHannal, mert Kai megcsókolta, aztá-
- Tessék? – vágtam közbe azonnal, mert én
ezt az információt nem tudtam.
- Mi az? – pislogott összezavarodottan az
ölemben, ami nagyon aranyos volt, de most jobban érdekelt az, amit a HunHan
párosról mondott.
- SeHun azért szakított LuHannal, mert Kai
megcsókolta? Mégis… Hogy történt? Nekem LuHan egy szóval sem mondta, hogy
ezért… Megcsalta? – Ugyan tudtam, hogy nem ezzel kellett volna törődnöm, és már
azonnal meg is bántam, hogy közbeszóltam, de úgy tűnt, Tao-t nem bántja.
- Ne értsd félre! – mondta azonnal, egyből
védve barátját, mire csak elhúztam a számat. – Elmondta SeHunnie, hogy Kai
hívta félre, és ő csókolta meg. Tudod, ő volt az első barátja, és elég csúnyán
ért véget a kapcsolatuk. Mégis, az a csók SeHunban olyasmiket indított el
benne, ami miatt bűntudata volt, és nem akart LuHan képébe hazudni mindazok
után. SeHun nagyon szerette, és szereti is LuHant, de szakított vele, mert úgy
érezte, hogy nem egészen őszintén, hiszen mikor Kai megcsókolta, úgy érezte, ez
így helyes, hogy így van rendjén. Ő csak LuHant óvta, hogy ne kelljen egy olyan
személlyel együtt lennie, aki úgy érzi, nem tudja olyan őszintén szeretni, mint
ahogy LuHan szereti. LuHanra gondolt, nem azért tette, mert nem szerette volna.
Csak nem akart neki hazudni… Én ezért mondtam azt, hogy helyesen cselekedett…
Csak nagyokat pislogva meredtem Tao-ra. Én ezt…
Komolyan nem tudtam. Ugyan azóta LuHannal beszéltünk erről, de azt nem mondta,
hogy akkor végül is Kai miatt szakított vele SeHun. Eltitkolta volna? Vagy Lulu
nem is tudja a valódi okot? De hát SeHun miért nem mondta el neki akkor? Egy
kissé összezavarodtam, valamint kezdtem úgy érezni, hogy eddig igazából ok
nélkül utáltam annyira SeHunt. Oké, még mindig nem volt szimpatikus, ez tény,
de én tényleg azt hittem, hogy csak játszott LuHannal. Tao-nak pedig csak nem
hazudna, ugye? Éppen ezért, meglepő volt hallani az igazságot – erről is. Egy
kis bűntudatom is támadt, hogy egy cseppet sem sajnáltam a pöszét, amiért LuHan
összejött XiuMinnel, holott biztosan akkor fájt neki látni, ha ő még szerette
Lulut. De ha így volt, akkor miért nem tett ellene? Oké, hogy szakított vele,
de volt ideje gondolkodni, lett volna esélye visszahódítani őt… Vagy nem?
Elvégre, LuHan már akkor is jóban volt XiuMimmel, talán csak arra várt, hogy
Chen mikor szakít a mókus sráccal, hogy „kihasználja” az alkalmat. Talán SeHun
úgy gondolta, hogy ad maguknak időt külön, aztán amint tisztázta a dolgokat
magában, majd újrakezdik? Ez… Tényleg nem lehetett számára kellemes. A
szerelmedet mással látni, pontosan tudtam, hogy milyen érzés. Mert hiába
mondták azt, hogy ha ő boldog, nem számít, ha nem veled van, akkor te is boldog
vagy. Ez volt a világ legnagyobb hazugsága. Mert mással látni a szerelmedet,
felért egy kínzással.
- Visszatérve a témára… – folytatta TaoZi,
mire egyből visszazökkentem, majd figyelni kezdtem. – Mikor aznap hazamentem,
az az idegen nő megint ott várt. Leültettek, hogy valami fontosat akarnak nekem
mondani. Nos… Kiderült, hogy az a nő az igazi édesanyám, nevelőanyám pedig
valójában az igazi édesanyám húga. Apám pedig nem is tudta, hogy valójában a
fia vagyok.
Ha eddig le voltam döbbenve, most úgy éreztem, az
agyam már képtelen befogadni ennyi információt, és mindjárt szétrobban.
Komolyan, elképzelni sem bírtam, Tao hogyan bírta ki ép ésszel ideáig. Ilyen
múlttal, ilyen szülőkkel a háta mögött… Nem csodálkozom, hogy ennyire nehéz
volt a bizalmába férkőznöm, de másrészt rettentő boldog vagyok, hogy ezt a
súlyos titkot megosztotta velem, ami egész életében a szívét nyomta. Mégis
nagyon fájt, hogy míg nekem bár nem volt apám, anya mindent megtett értem,
szeretett és törődött velem. Elképzelni sem tudnám, mi lett volna, ha ő nem
lenne, de az, hogy Tao akkor igazából, akit az édesanyjának hitt, nem is ő…
Hatalmas fordulat lehetett az életében.
- Akkor ezért jöttél hozzám annyira
kiborulva, ugye? – kérdeztem csendesen, megsimogatva kézfejét, mire kissé
bólintott, majd újra a szemembe nézett és folytatta.
- Kiderült, hogy apám „csak” azért vert
meg mindig, mert nem tudta, hogy én vagyok az igazi fia. Igazából, én csak egy
besikerült gyerek lettem. Az igazi édesanyám és apám nem voltak együtt, csak
anya terhes lett velem. De miután megszülettem, nem maradhattam vele, mert
depressziós lett, és veszélyt jelentett rám. Így a bíróság a legközelebbi
rokonához ítélt, aki anya húga volt. A nevelőanyám, akit annyira gyűlöltem.
Igazából… Eleinte szeretett, csak kiderült, hogy nem lehet gyereke, és amikor
ezt apám megtudta, nem tekintett rá többé teljes értékű nőként. Így
nevelőanyámnak kellett valaki, akit hibáztathatott, amiért a férje eltávolodott
tőle. Ezért engem kezdett el gyűlölni, már akkor, egészen piciként sem
szeretett, és csak azt látta bennem, aki miatt a férje nem szerette többé. Apám
pedig egy fattyúnak hitt, soha nem szeretett, hiszen nem is tudta, hogy én
valójában a fia vagyok, ezért vert mindig.
- Jézusom – tört ki belőlem azonnal, mert
már tényleg úgy éreztem, hogy ez a rengeteg információ túl sok, így beszélnem
kellett, csak ne gondolkodjak ezen. – TaoZi, te… Hogy bírtad ki? Annyira… Olyan
erős vagy. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindet át kellett élned ilyen
fiatalon. Én soha nem szenvedtem ennyit, mint te, elképzelni sem tudom, mit
érezhettél, de… Én itt vagyok neked. Nagyon hálás vagyok, miért elmondtad ezt a
súlyos titkot, és hidd el, ha tehetném, százszorosan adnám vissza a szüleidnek
azt a fájdalmat, amit te szenvedtél el miattuk. Olyan sokszor megfogadtam már
korábban is, hogy ha meg tudom, miért sírtál olyan sokat, akkor nem állok jót
magamért, de így… Most, azt sem tudom, mit kellene mondanom. Olyan sok
információ ez így egyszerre, hogy még fel kell fognom. Adj egy kis időt,
rendben? Viszont nagyon köszönöm, hogy megbíztál bennem… Mindennél jobban
szeretlek, TaoZi, ezt ne felejtsd el.
- Ha olyan erős lennék, nem sírnék mindig
a nyakadban – mosolyodott el kissé, mire megráztam a fejem.
- Nem az számít, hogy mennyire törsz
össze… Hanem az, hogy ezek után mindig talpra tudtál állni. Ehhez pedig sokkal
több erő, bátorság és kitartás kell, mint bármi máshoz. Büszke vagyok rád.
Nagyon örülök, hogy te vagy az, aki mellettem van…
Gyengéden elmosolyodtam, amit ő könnyes szemekkel
viszonzott is. Ugyan tudtam, hogy nem nagy szavak voltak ezek, mégis, tudatni
akartam vele, hogy komolyan gondolom. Lassan felemelkedtem, majd egy lágy
csókba invitáltam ajkait. Ezúttal nem volt heves, szenvedélyes, sem
követelődző, csupán lassan kóstolgattuk egymás ajkait, szerelmesen. Óvatosan
körbefontam meztelen derekát, majd magamhoz öleltem, testét, fejemet a nyakába
fúrva, hogy kellemes illatát be tudjam lélegezni, és egy kicsit mégis
gondolkodjak ezen az egészen. Tao is átölelt, nyugtatóan simogatta a hátam és a
hajam, mintha én szorultam volna vigaszra, holott neki lett volna szüksége rám.
- Nagyon szeretlek, Yifan – suttogta bele
a ház csendjébe.
Én
pedig akkor döntöttem el végleg, hogy vele akarom leélni az életemet…
Ha minden reggelem ilyen szépen indulna, mint a mai...új BOY rész... :-D
VálaszTörlésVégre eljutott oda Tao, hogy mindent elmondott Krisnek. :-)
Tao jellemfejlődése a legjobb az egész ficben.
Ezért gratula-cunami. :-X Kris meg teljesen jól fogadta a dolgokat. Mindent összevetve ez egy remek fejezet volt, kicsit ,,nyugis", de mégis izgultam. :-)
*Amit írtál a képpel kapcsolatban... csak nem része lesz Tao új életének, az hogy szőkévé válik? Jó lenne. Èn akkor szerelmesedtem bele, amikor szőke volt. :-)*
Ügyi voltál ismét. Vároma folytatàst. Pusz <3
Nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen a szavaidat, nagyon jól estek. :') <3
TörlésNe haragudj, hogy röviden válaszolok, jelenleg nem futja többre, de azt tudd, hogy nagyon hálás vagyok, amiért minden résznél meglepsz egy szép véleménnyel. :3 Remélem, megmarad ez a szokásod, mert nagyon boldoggá tesz. :)
Majd minden kiderül, igyekszem hozni már a fejezetet. ^^
Köszönöm, hogy írtál~ <3
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzia. :)
TörlésNe haragudj, neked sem fogok hosszan válaszolni, nem megy most, remélem, nem haragszol meg. TwT Még mindig nagyon jól látod a dolgokat, ezt nagyon szeretem benned. :) Azt viszont nem tudom, mire értetted, hogy félbeszakította Kris Tao-t... Az tény, hogy lett volna még mondanivalója, de azt direkt nem írtam bele, szóval most nem tudom, mire értetted, de lehet, én vagyok szőke. ^^"
Most már igyekszem hozni a folytatást, nagyon szépen köszönöm, hogy írtál. :) <3
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésOka van annak, hogy ott befejezte a mesélést Tao. :3 De ne aggódj, Kris előbb-utóbb mindent meg fog tudni. ^^ Amúgy azt hittem, én írtam konkrétan valamit úgy, amiből ez jött le, de most megnyugtattál, hogy nincs így - de van abban igazság, amit mondasz. :)
TörlésKöszönöm, hogy most már tényleg igyekszem. ^^
Oh, de édesek voltak TwT (amúgy tetszik az új kép *w*) Ahogy elképeltem a jelenetet...oké, hogy ez egy komoly téma volt és eleinte tényleg együttéreztem Kris döbbentségével, hiszen az lett volna a fura, ha nem így reagál, de mivel mi ezeket már tudtuk, egyre inkább kezdett elkalandozni a figyelmem az apróbb részletek felé. Pl, hogy hogy öleli Kris vagy simogatja meg itt-ott (rossz, aki rosszra gondol, ergó én XD), az arckifejezésük, azok az ártatlan puszik x3
VálaszTörlésAh, túl sok yaoit olvastam előtte x"3
Hm, mit is akartam ezzel mondani...ja, hogy nagyon tetszett. A reakciók logikusan ott voltak a helyükön és Kris szavaitól cseppfolyóssá váltam, szóval abszolút hatás x"D Az elején a bújós és a khm, "tereljük el Kris figyelmét" rész volt az egyik kedvencem az elején. Hát ilyen huncut kis panducit XD Jesszus, megártottak a yaoik >.<
Hát, látod, értelmes dolgokat most nem tudok írtni, de ebből is látszik mennyire tetszett :'D
Örülök, hogy tetszett a fejezet~ :3 Bocsánat, hogy ilyen későn válaszolok, és ilyen röviden, de majd blogon írok erről hosszabban, szerintem még ma. ^^" Az nem baj, ha túl sokat yaoiztál, sosem árt. :D Az elterelő hadművelettel más terveim voltak, de azóta másképp látom a folytatást, de tetszeni fog így is - remélem. :)
TörlésMost már igyekszem hozni a folytatást, köszönöm, hogy írtál~ :') <3