50. fejezet

 (Boldog Új Évet! :3 <3
Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni a fejezethez, szóval hagyjatok magatok után egy kis nyomot, jebal. ^^ Azt még hozzáteszem, hogy utolsó előtti fejezet. :') Jó olvasást! ^^)


50. fejezet

Kris POV

Orrom alatt mormoltam a latin szavakat, hogy minél hamarabb megjegyezzem őket, és hogy elfelejtsem aznapra a tanulást. Minden idegszálammal az idegen szavakra koncentráltam, így mikor megéreztem egy kezet végigsimítani a vállamon, azonnal el is húzódtam az érintés elől, jelezve, hogy most ne zavarjon. Ám nem volt ilyen könnyű meggyőzni az illetőt, mert újból próbálkozott, ezúttal két kézzel, mire nálam itt szakadt el a cérna.

- A francba már, Tao! – fakadtam ki indulatosan, mérgemben a földhöz vágva a füzetemet, mire párom kissé ledöbbenve pislogott rám, pár métert hátrálva. – Legalább százszor szóltam, hogy most ne zavarj, erre te azért is jössz és idegesítesz. Elmondtam, hogy tanulnom kell és nagyon fontos ez a zárthelyi, szóval nagyon kérlek, hagyj most magamra. Vagy tudod mit? Nehogy zavarjalak a tanulásommal a semmittevésben, kimegyek a konyhába. És ne gyere utánam!

Azzal felkaptam a földön heverő füzetemet, majd hangosan becsaptam magam mögött a hálónk ajtaját, ezzel is jelezve, hogy mennyire dühös voltam. Nem törődve azzal, hogy XiuMin hatalmas szemeket meresztett rám a nappaliból, egyenesen a konyhába vettem az irányt. Felkapcsoltam a villanyt, hiszen már éjfél is elmúlt, így nemigen láttam volna a sötétben. Hatalmasat sóhajtva ültem le az ebédlőasztalhoz, majd kinyitottam a füzetet, hogy ismét a szavakra koncentráljak. Ha az olyan könnyű lett volna! Még mindig nagyon dühös voltam, de rá kellett jönnöm, hogy nem Tao-n kellett volna kitöltenem a frusztrációmat. Azonnal megbántam, hogy ilyen csúnyán beszéltem vele, mikor ő biztosan csak meg akarta kérdezni, hogy hogy haladok és segítsen-e tanulni. Ami most igazán jól jött volna, de nem hiszem, hogy egy ilyen dühös kifakadásom után értékelné, hogy a bocsánatáért esedezem. Természetesen ugyan úgy ritka idegesen. Őszintén szólva, elegem volt már mindenből… Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a stresszt. Ugyan soha nem voltam egy ideges, mindenen görcsölő ember, mióta egyetemista lettem, olyan vagyok, mint egy időzített bomba. Ez pedig egyáltalán nincs jó hatással a párkapcsolatomra.

Reménytelenül temettem az arcomat a tenyerembe, ma már lemondva a tanulásról, reménykedve abban, hogy nem bukom meg másodjára is latinból. Való igaz, hogy én akartam orvos lenni és keményen küzdöttem azért, hogy fel is vegyenek az egyetemre, most már úgy érzem, nem nekem való. Eleinte tetszett, nagyon is szerettem, hogy rengeteg új dolgot tanulhatok, nem úgy, mint gimiben. De ahogy teltek a hónapok, úgy jöttem rá, hogy az egyetem nem kis dolog, és ha nem veszem komolyan, akkor az a jövőm kárára is mehet. Meg aztán, nem akartam csalódást okozni anyának, hiszen nagyon büszke volt rám, hogy elértem a célomat, még annak ellenére is, hogy soha nem erőltette, hogy orvos legyek. Én szerettem volna, és még most is szeretném, de az egyetem igazán kimaradhatna a kettő között. Kicsit úgy éreztem, ezek után nem fogom annyira szeretni majd a munkám, de bíztam benne, hogy nem így lesz majd. Mégis, rohadt nehéz volt összeegyeztetni a tanulást és a magánéletet. Lehet, hogy másnak egyszerű, de nekem nem. Mondjuk, LuHanéknak is gondja van ezzel, csak annyi különbséggel, hogy míg szöszi barátom jogi karra jelentkezett, XiuMin dolgozik, közben pedig egy szakács tanfolyamra jár. Sokat panaszkodik erről LuHan is, hogy alig van idejük egymásra, mert ő délelőtt általában az egyetemen van, addig Xiu itthon, aztán ő elmegy dolgozni, mire Lu hazaérne. És mivel reggel korán kel, nem bírja megvárni. Aztán mikor hétvégén lenne egy kis idejük együtt lenni, Xiu akkor megy a képzésre. Nem lehet nekik sem egyszerű, de olyan szempontból jobb, hogy nem veszekednek.

Ám ez nem volt elmondható rólam és Tao-ról. Mára már majdnem minden napos, hogy kiakadok valamin, ami általában nagyon kis apróság, de olyan feszült vagyok a közelgő vizsgák és a ZH-k miatt, hogy fel tudnék robbanni. Így a feszültséget ki máson, mint a hozzám legközelebb álló személyen töltöm ki. Láttam rajta, mindig ott volt a szemében az a szomorú kis fény, mikor visszautasítottam egy-egy simogatást vagy csókot, mert a tanulásra kellett figyelnem. Tényleg igyekeztem, hogy minden rendben legyen, de egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint amilyennek hittem. Arról nem is beszélve, hogy egy házban négyen élünk, gyakran akaratlanul is megbántjuk a másikat, aztán van, mikor nem találunk egy olyan helyet, ahol egyedül lehetnénk. Nagyon ritkák mostanában azok a pillanatok, mikor minden rendben mind köztünk Tao-val, mind Lu és Xiu között. Ugyan négy hónap alatt összeszoktunk már egész jól, de eleinte nagyon furcsa volt. Ez az összeköltözés onnan jött, hogy mikor felvettek engem és LuHant is az egyetemre, úgy voltunk vele, hogy kollégisták leszünk. Ám egyikünk sem akarta, hogy a szerelmeinkkel csak ritkán találkozzunk, így felmerült bennünk a közös albérlet ötlete. Szerencsére XiuMin és Tao és egyetértettek velünk, így kezdődött a keresgélés, és hatalmas szerencsénkre, az egyetemtől nem messze találtunk is egy két szobás garzonlakást, viszonylag olcsó árral, így összedobtuk rá négyen a pénzt és megvettük. Persze, anya is beszállt a költségekbe, hiába mondtam neki, hogy ez nem szükséges. De azt mondta, hogy mindenben támogatni akar, ha már elköltözöm, mert ugye otthonról elég messze lett volna az egyetem. Így augusztusban megkezdtük a saját kis életünket egy közös házban, mind a négyen. Nem volt könnyű, de hamar hozzászoktunk egymás kis heppjeihez, bár volt, hogy egyikünk kiverte a hisztit, ha foglalt volt a fürdő, vagy az éjszaka a kelleténél hangosabbak voltunk.

Egyszóval, november volt. De visszatérve a kezdeti témához, tényleg megbántam, amiket Tao fejéhez vágtam. Nem akartam kimondani, hiszen mindennél jobban vágytam arra, hogy megölelhessem, és végre búcsút mondhassak ezeknek a hülye latin szavaknak, amiből holnap ZH-t írok. Utáltam az egészet. Nagyon nehéz volt megjegyezni a fura szavakat, de nem tűnt lehetetlennek. És bár az első ZH-n megbuktam, újra felvettem a tárgyat, mert kellett ahhoz, hogy teljesítsem a félévet. És ez még csak a kezdet, nagyon sok volt hátra. Csak egyszerűen túl sok stressz ért mostanában. Itt voltak a nyakamon a múlt havi számlák, amiket ki kell fizetni, és bár mindig összedobtuk rá a pénzt, most ebből is vita volt. LuHan most nem tudott beszállni, mert kicsit leégett, mire Tao felajánlotta, hogy kifizetni az egészet, ne aggódjon. Ez persze nekem nem tetszett, hiszen nem kérhetem, hogy minden számlát ő fizessen, ami egyáltalán nem kis összeg. Bár tudtam jól, hogy neki van miből költenie, hiszen az édesapja minden hónapban rengeteg összeget utalt a számlájára, kimutatva a „törődését”, és ha jól tudtam, az igazi édesanyja is támogatta. Ugyan egy szóval sem mondhattam volna azt, hogy Tao rosszul bánt a pénzzel, mert soha nem szórta. De nagyon zavart az, hogy képes lett volna az összes számlát egyedül ő fizetni. Elvégre, négyen éltünk együtt, úgy az igazságos, hogy mindenki fizet, ami jól is működött, mindeddig. Emiatt is ki voltam, arról már nem is beszélve, hogy anya a napokban bejelentette, hogy randizgat egy férfivel már pár hónapja és egészen komoly a dolog. Még ezen nem gondolkodtam, de nagyon aggódtam érte. Hiszen hatalmas csalódás volt neki, hogy apám elhagyta, nem akartam, hogy ez megismétlődjön. Féltettem őt.

De megint elkanyarodtam a témától. Tisztában voltam vele, hogy ezzel megbántottam Tao-t, és biztos vagyok abban is, hogy dühös rám. Ami teljesen jogos lenne, hiszen mostanában tényleg alig törődök vele, mert lefoglal a rengeteg tanulás. És bár ő mindig azt mondta, hogy megérti és nem haragszik, valahol, mélyen, tudtam, hogy hazudik. Hiszen kinek ne esne rosszul, hogy a párja többet foglalkozik a jegyzeteivel, mint vele? Senki, nekem sem esne jól, de mégis… Annyira rohadt nehéz volt úgy irányítani az életemet, ahogy én szerettem volna. Nyáron még minden tökéletes volt, míg nem kezdtem el az egyetemet. Elmentünk nyaralni Tao-val, méghozzá Kanadába. Két hétig voltunk, megmutattam neki szülővárosomat, hogy hová jártam iskolába, bulizni, sétálni, egyszóval mindent. Nagyon tetszett neki szerencsére, hihetetlenül gyönyörű két hét volt az. Az emlékekre azonnal egy meleg mosoly terült el az arcomon. Akkor még annyira szép volt minden… Megünnepeltük, hogy négy hónapja voltunk együtt, minden percet együtt töltöttünk, romantikáztunk és viccelődtünk. Imádtam azt a két hetet, de aztán vissza kellett jönni. És mióta elkezdtem egyetemre járni, minden összedőlt.

Felemeltem végül a fejemet, amit mindeddig a tenyerembe temettem, így egy kicsit bántotta a szemem az erős fény. Hunyorítottam, aztán ránéztem az órára, és reményvesztetten szusszantottam egyet, mikor konstatáltam, hogy hajnali negyed kettő van. Ma már nem beszélek Tao-val… Végül felálltam, lekapcsoltam a villanyt és halkan, nehogy felébresszem LuHanékat, visszasétáltam a Tao-val közös hálónkba. Óvatosan nyitottam be, de mikor csak az egyenletes szuszogást hallottam, egyben voltam csalódott és nyugodtam meg. Mezítlábas talpam halk, recsegő hangokat adott ki, ahogy a laminált padlóra léptem, megközelítve a hatalmas franciaágyat. Lassan befeküdtem, elhelyezkedtem kényelmesen, de mégsem volt ugyan olyan, mint mikor Tao-t ölelhettem, de nem mertem csak úgy hozzáérni, még akkor sem, ha aludt. Emiatt nagyon rosszul éreztem magam, így még ha nem is hallja, muszáj voltam kimondani.

- Sajnálom, Tao – suttogtam a szoba csendjébe.

Mégis, legnagyobb meglepetésemre Tao megfordult, majd hozzá bújt az oldalamhoz, kezeivel szorosan átölelte a derekam, míg szőke buksiját a nyakamba fúrta. Azonnal elmosolyodtam, majd magamhoz szorítottam meleg testét.

- Szeretlek, Kris – motyogta halkan, de meghallottam.

Bennem pedig ekkor realizálódott, hogy nem számít, mi történt és mi fog történni még velünk, ő mellettem lesz végig. Amiért elmondhatatlanul hálás voltam neki. Ezek után boldogan aludtam el, nem gondolva a holnapi ZH-ra, sem a számlákra, de még anya új pasijára sem. Akkor csak Tao volt. Csak Ő és én. Mi…

***

Azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz a ZH. Meglepő, de minden szót tudtam és le is írtam, reméljük, hogy helyesen is. Természetesen nem ennyi volt az egész, de főleg a szavakra koncentrált és legalább hetven volt, egyszóval nem volt könnyű, de mégis nehezebbre számítottam. Most már csak abban reménykedtem, hogy nehogy az legyen, hogy túl könnyűnek gondoltam, éppen ezért lesz rossz. Valahogy mégis bíztam abban, hogy sikerülni fog és jó jegyet kapok rá. Megnéztem az időt, ami délelőtt tizenegyet mutatott. Még lett volna két órám, ám kaptunk e-mailt még tegnap, hogy elmarad, mert a tanár beteg vagy mi. Igazából még örültem is neki, így legalább hamar hazaérhettem, és felkészülhettem egy igen hosszú beszélgetésre Tao-val. Reggel ugyan együtt keltünk, de nem akartam a kellemes hangulatot elrontani azzal, hogy felhozom a témát, úgy tűnt, ő is túllépett rajta, ám engem rettenetesen bántott. Nem is volt olyan felhőtlen azért kettőnk között a hangulat, de mégsem volt rossz. Ez pedig akkor vált teljesen bizonyossá, mikor Tao megkért, hogy ne kísérjem el a suliba, amit nem értettem, de inkább letudtam annyival, hogy egyedül akart lenni egy kicsit, vagy SeHunnal megbeszélték, hogy találkoznak. Így a metrón szétváltunk, de még csak egy puszit sem kaptam tőle. Tényleg pocsékul éreztem magam a tegnapi nap miatt.

Ám arra a legkevésbé sem számítottam, hogy megpillantom majd Tao-t az egyetem előtt, hosszú, szürke szövetkabátban, hatalmas sállal a nyakában és egy napszemüveggel a szeme előtt. El sem lehetett volna téveszteni. Nagyokat pislogtam rá, és mikor ő is észrevett, aranyosan elmosolyodott, ami még mindig gyorsabb tempóra késztette a szívemet, aztán mikor üdvözlésképpen a nyakamba vetődött és az ajkaimra hajolt, az felért azzal, hogy cseppfolyóssá változtam. Igazából nem tudtam volna megmondani, hogy mitől lett ilyen jó hangulata, ahogy azt sem értettem, mit keresett itt, mikor neki suliban kellene lennie. De mielőtt meg is kérdezhettem volna, ajkaimra suttogta szavait.

- Boldog Születésnapot, Kris – mosolyodott el, aztán még egyszer megcsókolt.

Én viszont annyira le voltam sokkolva, hogy még viszonozni is képtelen voltam a jóleső gesztust, amit ő is észrevett. Elhúzódott tőlem, aztán mikor észrevette, hogy mennyire meg vagyok lepődve, elnevette magát. Őszintén, szívből, ahogyan már régen hallottam, és akkor szembesültem vele, hogy mennyire hiányzott. Végigsimított az arcomon, mire végre felébredtem a sokkból és belebújtam az érintésbe. Túl jól esett, ennyi idő elteltével pedig egyszerűen tökéletes volt, hogy milyen gyengéden ért hozzám.

- Csak nem elfelejtetted? – kuncogott még mindig.
- De, teljesen kiment a fejemből – bólintottam kissé sután.
- Nem baj, így még jobb lesz akkor a meglepetés – kacsintott egyet, aztán menni készült, ám visszafordítottam magamhoz.
- Milyen meglepetés? – kérdeztem azonnal, mire ő csak elmosolyodott.
- Menjünk haza és megtudod – mondta sejtelmesen. – De előtte még be kell mennünk valahová…
- Szóval ezért nem akartad reggel, hogy elkísérjelek – világosodtam meg, aztán összekulcsoltam az ujjainkat és elindultunk a metrólejárat felé.
- Így van, volt egy kis elintéznivalóm – mondta szórakozottan.
- Ugye nem valami party-t szerveztél? – torpantam meg egy pillanatra, mire Tao a válla felett hátranézett.
- És ha azt tettem volna? – vigyorgott sunyin.
- Nyilván örülnék neki, hiszen te szervezted, de most jobb szeretnék kettesben lenni veled – magyaráztam, mire kaptam egy puszit az ajkaimra.
- Szerencséd, hogy jól ismerlek – biccentett egyet, aztán újra elindultunk.

***

Mikor beléptem a lakásba, azt hittem, menten lemegyek hídba. Csak tátott szájjal figyeltem a sötét szobát, amiben kis teamécsesek égtek, egyetlen szót kirakva: Szeretlek. Nagyon tetszett, de úgy éreztem, meg sem érdemlem, hiszen egy seggfej voltam vele. Igaz, hazafelé tisztáztuk a dolgot, és azt mondta, nem haragszik, bár rosszul esett neki. Azt mondta, majd este törleszthetek, ami persze egyből piszkos gondolatokat keltett bennem, ám Tao nagyon mosolygott. Elképzelésem sem volt, hogy miért, de nem foglalkoztam vele. Tényleg megbántam, ő pedig tényleg nem haragszik rám, ami nagyon jól esett. A számlás dolgot is megbeszéltük és abban egyeztünk meg, hogy most kifizeti Lu helyett, amit majd ő megad neki, amint tud. Meséltem neki anya barátjáról is, és szerencsére megértett, de megnyugtatott azzal, hogy anyukám nem naiv kislány már, biztosan fog magára vigyázni, és nem kötelezte volna el magát a férfi mellett, ha annak nem lennének komoly szándékai. Nagyon jól estek a szavai, de ez…

- Tetszik? – lépett közelebb, majd hátulról átölelt, állát pedig a vállamra támasztotta.
- Nagyon – mosolyodtam el. – Egyedül csináltad?
- Nem, SeHun segített – hallottam, mire azonnal elfintorodtam.
- És itt merted hagyni a gyertyákat, míg eljöttél itthonról? És ha kigyullad a ház? – borzadtam el azonnal.
- Hé, nyugi, alig tíz perce égnek, SeHun gyújtotta meg őket. Tényleg nagyon sokat segített ebben. Ha ő nem lenne, ez sem lett volna, és sok más sem, szóval hálás lehetsz neki – magyarázta nyugodtan.
- Meglátjuk – adtam be a derekam, aztán öltözködni kezdtünk.

A kis ösvényen haladtunk be a konyhába, ahol még több mécses égett, sok feltéve a pultra és az asztalokra. Szépen meg volt terítve, frissen gőzölgő étel várt csak arra, hogy megegyük, én pedig alig akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz. Nagyon romantikus volt, de soha nem gondoltam volna, hogy ezt Tao megteszi értem, még akkor sem, ha szülinapom van. Ugyan ez az első szülinapom, amit együtt ünnepelünk, de biztos voltam benne, hogy még rengeteg lesz. Az ételnek nagyon finom illata volt és nagyon jól néztek ki. Nem kételkedem Tao főzési tudásában, de ez olyan precíz munka volt, hogy biztos ebben is segített neki valaki.

- XiuMin-ge nagyon rendes volt – mondta, mint a gondolataimban olvasott volna.
- Mindenkit beszerveztél? – mosolyodtam el, aztán felé fordultam és mosolyogva átöleltem a derekát.
- Muszáj volt a cél érdekében – nevetett fel, a gyertyafényben pedig íriszei gyönyörűen csillogtak.
- LuHan mit segített? – kíváncsiskodtam.
- Ő mosogatott – kuncogott, mire én is felnevettem.
- Köszönöm szépen, nagyon imádom. Ilyen meglepetés még soha nem ért – mondtam őszintén.
- Boldog vagyok, ha tetszik. Nagyon szeretlek, Kris, boldog huszadik szülinapot – suttogta ajkaimra, aztán összeforrasztotta őket.

Aznap egy olyan dolgot tapasztaltam meg, amit azt hittem, soha nem fogok. A kései ebéd után Tao érzéki csókba vont, de az minden eddiginél másabb volt. Szenvedélyesebb és követelőzőbb. Úgy éreztem magam, mint egy préda, holott eddig mindig fordítva volt. Mégis… Tao olyan határozottan dominálta a csókot, hogy esélyem sem lett volna átvenni az irányítást. Nem mintha szerettem volna, mert néha neki is kijárt, hogy fölényben legyen. De arra végképp nem számítottam, hogy amint végigdöntött az ágyon, vágytól csillogó íriszeit az enyémekbe fúrja, majd minden kertelés nélkül kimondja, hogy szeretne felül lenni. Természetesen, köpni-nyelni nem tudtam, és úgy voltam vele, hogy legalább ne jelentette volna ki, akkor talán egyszerűbb lenne, de válaszomat nem várta meg, egy újabb csókba vont, miközben merevedésemet kezdte el simogatni. Én pedig megengedtem neki. Mindent engedtem.

Varázslatosan új érzés volt úgy lenni vele…