1. fejezet

(Meg is érkeztem az első fejezettel, remélem, tetszeni fog~ :3 Jó olvasást! ^o^)

1. fejezet

Tao POV

Utáltam magamban azt a dolgot, hogy nem tudtam elfogadni magam. Az osztálytársaim kiközösítettek, mert szerintük úgy öltözködöm, mint egy rossz ribanc, a felsőbb évesek mindig belém kötöttek, de volt, mikor valamelyik lány kért meg, hogy adjam neki oda házim, vagy egyszerűen írjam meg helyette a beadandó dolgozatot. Én pedig megcsináltam. Hogy miért? Mert szeretek az embereknek segíteni, de valahogy mindig csak a megvetést, és a gúnyos fintorokat kapom utána. Nem értem, hogy miért jó az nekik, ha összesúgnak a hátam mögött, vagy ha köszönet nélkül veszik el a helyettük megírt dolgozatot.

Mikor leesett, hogy már egy negyed órája magamat bámultam a fürdőszoba tükörben, gyorsan felkaptam a fésűmet, és beállítottam a hajam, hogy elfogadhatóbb külsőt vegyen fel. A szememet kihúztam szemceruzával, aztán már ott sem voltam. Szerencsém volt, mert anyám éppen akkor ballagott a fürdő felé, és egyáltalán nem díjazta, ha nem jutott be egyből, és várnia kellett.

Felém sem nézett, de valahogy már nem érdekelt. Visszamentem a szobámba, majd beálltam a szekrényem elé, hogy ruhákat válogassak. Lévén, hogy rosszat álmodtam, a feketék között nézelődtem. Hangulatember vagyok, mindig lehetett látni, hogy abban a pillanatban milyen a kedvem, hiszen úgy öltözködtem. Tegnap hatalmasat veszekedtem anyámmal, pontosabban, ő kiabált, én csak meghúzódtam. Rosszul estek a dolgok, amiket a fejemhez vágott, bár egyáltalán nem volt rá oka, mégsem mertem neki visszaszólni.

Egyébként azt álmodtam, hogy a vizsgáim rosszul sikerültek, így mindenből megbuktam, ezért itthon apám megvert, anyám pedig kidobott az utcára, így egyedül maradtam. Emiatt nagyon féltem a mai bizonyítvány osztástól, hiszen mi van, ha nem véletlenül álmodtam ezt? Végül csak megráztam a fejem, hogy eltűnjenek ezek a borzalmas képek a fejemből, majd kivettem egy fekete csőfarmert, ami szaggatott volt a combjánál, és az ágyra dobtam. Egy fehér, minta nélküli atlétát is a nadrág után küldtem, aztán a kedvenc ingemet kezdtem el kutatni. Miután azt is megtaláltam, mindent magamra húztam, és ismét belenéztem a tükörbe.

Jó volt az összehatás, mindig is megvolt a saját stílusom, és szerettem, még akkor is, ha emiatt sokan piszkáltak. Noha nem dicsérte senki, de láttam, hogy a fiúk néha igen irigyen néztek rám, valamint a lányok pillantásait is elkaptam néha-néha. Mindezek ellenére sem voltak barátaim. Csodabogárnak számítottam, pedig semmit nem tettem, hogy az legyek.

Végül felkaptam a táskám, majd lefelé vettem az irányt. Kihalt volt minden, gondolom, anyám még visszafeküdt aludni, apám pedig, mint mostanában egyre többször, ma sem aludt otthon. A konyhába fordultam, és csalódnom kellett, mert még pénz sem volt kitéve, hogy vegyek valami ebédet magamnak. Ránéztem az órára, és megállapítottam, hogy még van időm összedobni egy gyors reggelit.

Negyed óra múlva, a szendviccsel a táskámban indultam meg a buszmegálló felé. Január lévén hűvös volt, így jobban összehúztam magamon a kabátomat, majd a sapkámat is megigazítottam a fejemen. Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, így sétáltam, a zene ütemére lépkedve. Mikor már majdnem a buszmegállónál voltam, éreztem, hogy valami nekicsapódik a hátamnak, ami bizonyára egy hógolyó volt, így meglepődve fordultam meg.

Mikor megláttam, hogy az egyik felsőbb éves srác az az iskolámból, kivettem a fülest a fülemből, majd érdeklődve pislogtam felé.

- Szép jó reggelt, kicsi Tao – karolta át a vállam, mire csak még jobban összezavarodtam. – Hogy vagy ma reggel? – indultunk meg újra.

- Én... Egész jól, azt hiszem – motyogtam.

- Na, ha már ilyen jól érzed magad, lenne egy feladatom számodra – állt meg, majd felém fordult. – Meg kellene írnod helyettem egy beadandó házit... Ugye megcsinálod?

- Én? – kérdeztem vissza. – Miért...

- Mert ha nem csinálod meg, a tökéletes kis arcod holnapra már nem lesz ilyen tökéletes, baromarcú – kiabálta. – Érted?

- Persze – bólintottam, kicsit megijedve a fenyegetéstől. – Megcsinálom, de miről kell?

- Majd a suliban megkereslek – vette még oda, majd ott hagyott.

Pár percig még pislogtam a hűlt helyére, aztán az hozott vissza a való életbe, hogy a busz elhajtott mellettem. Azonnal felkaptam a fejem, majd elkezdtem utána rohanni, hiszen nem akartam lekésni, mert a legközelebbivel már nem érnék be az első órára. Láttam, ahogy megállt a buszmegállónál, ott pedig felszállt rá egy lány, de biztos nem vette észre, hogy én itt rohanok utána.

Már majdnem ott voltam, mikor a busz megindult, így nyögtem egyet reménytelenül, de nem adtam fel. Rohantam tovább, kapálóztam, kiabáltam, de a busz nem állt meg. Egyszer csak a következő utcánál lefékezett, ezen pedig annyira meglepődtem, hogy a lábam kicsúszott magam alól, így seggre estem. Elfojtottam egy káromkodást, és már majdnem panaszkodni kezdtem, mikor megláttam, hogy valaki elém állt.

Kíváncsian pislogtam a fekete bakancsra, így abban már biztos voltam, hogy fiú az illető. Végül csak felnéztem rá, és kicsit megdöbbentem, hiszen egy idegen volt az. Kedvesen mosolygott rám, szőke tincsei keretezték férfias arcát, szép vágású, barna szemei pedig egészen jóképűvé tették. Aztán felém nyújtotta a kezét, amit készségesen elfogadtam.

- Nem ütötted meg magad? – kérdezte, amint talpra húzott, én pedig lesöpörtem a fenekemről a havat.

- Nem, köszönöm – mondtam neki meghajolva.

- Csak láttam, hogy a busz után rohansz, így szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg – mosolygott rám, így tökéletesen fehér fogai kivillantak.

- Nagyon szépen köszönöm – hajoltam meg még egyszer.

- Semmiség – legyintett. – Egyébként...

Ekkor a busz egy hatalmasat dudált, gondolom, hogy igyekezzünk, így én mit sem törődve a szőke sráccal, felpattantam a buszra, ott pedig szinte mindenki szúrós tekintettel méregetett engem. Nem tehettem róla, hogy az a felsőbb éves srác megállított, így nem értem oda időben. Igaz, megszólalni nem mertem volna, de megvolt a véleményem az öreg nénik bosszús tekintetéről.

Aztán pár perccel később érdeklődve kaptam fel a fejem, hogy a szőke srác itt van-e valahol, de csalódnom kellett. Nagyot sóhajtottam, majd inkább visszadugtam a fülest a fülembe, hogy arra a maradék tíz percre merüljek el a zene világában, titkon abban reménykedve, hogy egyszer még viszontlátom a szőke fiút.

***

Idegesen ültem a székemen, arra várva, hogy végre én is sorra kerüljek a listán. Az osztályfőnökünk éppen most osztotta ki a félévi bizonyítványainkat, egy mosollyal az arcán. Ahhoz képest, hogy férfi volt, egészen kedves volt velünk. Talán mondhatnánk azt is, hogy szerencsések vagyunk, nem úgy, mint a végzősök, akiknek csak egy vén banya jutott, akire még panaszkodni sem tudnak, hiszen az igazgató felesége az.

- Huang Zi Tao – olvasta fel a nevem, mire gyorsan felpattantam, és kisiettem a tanári asztalhoz. – Szép eredmény, bár ez nem meglepő tőled. Csak így tovább!

Miután Xing tanár úr átadta nekem a bizonyítványt, meghajoltam, majd visszasiettem a helyemre. Nyeltem egy nagyot, miközben hevesen dobogó szívvel nyitottam ki a kis könyvet. Miután végigfutottam a sorokon, kiengedtem a tüdőmben rekedt levegőt, de nem voltam ennyire megelégedve. Mindenből ötöst kaptam, kivéve angolból. Tudtam, hogy nem az erősségem, de ennek ellenére is igyekeztem. Ezek szerintem nem sikerült jól az utolsó dolgozatom. Kicsit lelombozott, de büszke voltam arra, hogy minden másból kiválóan teljesítettem.

Kicsöngettek, mire mindenki megkapta a maga bizonyítványát, így elindultam az ebédlő felé, hogy egyek valamit, bár étvágyam nem nagyon volt. Beálltam a hosszú sor végére, és ekkor láttam meg, hogy Zhang Wei felém vette az irányt, két haverjával együtt. Nem ijedtem meg, hiszen tudtam, hogy csak el akarja mondani, milyen beadandó házit kell megcsinálnom.

Mikor ideértek, gúnyosan végignézett rajtam, mire összevontam a szemöldökömet.

- Kölyök, van pofád nem előreengedni egy felsőbb évest? – förmedt rám, de már megszólalni nem tudtam, hiszen egy ököl csattant az arcomon.

Nem estem fel, ennyire nem vagyok gyenge. Harcművészet órákra járok, wushu-zom már legalább két éve. Talán senki nem tudja rólam, és nem is látszik, de igenis erős vagyok! Mégsem ütöttem vissza, csak sajgó arcomat felé fordítottam. Szememet az övébe fúrtam, és láttam rajta, hogy meglepődött egy pillanatra.

- Ezt csak azért kaptad, mert tiszteletlen voltál – mondta még hangosan, hogy az egész ebédlő hallja, aztán megragadta a felsőmet, majd magához rántott, hogy a képembe suttogjon. – Az első világháborúról írj egy négy oldalas esszét, holnap reggelre legyen kész, mert ha nem, rosszabbat kapsz, mint ez... Remélem, világos voltam.

Azzal ellökött magától, majd kivonult. Síri csend volt az egész ebédlőbe, majd amint becsukódott a kigyúrt srác után az ajtó, mindenki egyszerre kezdett beszélni. Sokan rám bámultak, mutogattak, de nem érdekelt. Rejtély, hogy miért ment ki, mikor azért ütött meg, mert nem engedtem előre... Megtapogattam az arcomat, és már éreztem, hogy kezd feldagadni. Ez holnapra biztos, hogy kék lesz, király... Nem mintha nem szoktam volna hozzá, sokan megütöttek már, de nem tehettem ellene semmit. Nem mertem az igazgatóhoz elmenni, hiszen utána csak rosszabb lenne minden.

Végül ténylegesen elment az étvágyam, kiálltam a sorból, majd én is kifelé kezdtem venni az irányt. Nem néztem senkire, de még így is éreztem több ember pillantását magamon, hallottam, ahogy összesúgnak a hátam mögött. Próbáltam róla tudomást sem venni, de nehezen ment. Elég rosszul tűrtem, hogy nem volt senki, akivel megbeszélhettem volna a dolgaimat, de talán egyszer én is találok majd egy barátot.

Kivágtam a szárnyas ajtót, majd egyenesen a kijárat felé tartottam, ám ekkor valaki megfogta a csuklómat, és visszarántott. Majdnem elvágódtam, olyan hirtelen ért ez a mozdulat, és nem érettem, ki lehet az, aki visszarántott. Felnéztem, és teljesen ledöbbentem, mikor megláttam ugyan azt a szőke srácot, akivel reggel találkoztam. Most nem mosolygott, komolyan fürkészte a bedagadt arcomat, mire azonnal elkaptam a tekintetem.

- Nagyon fáj? – kérdezte, és meg akarta érinteni, én viszont elhúzódtam.

Annyira meglepett, hogy bárki is törődne velem, hogy hirtelen nem tudtam mit reagálni. Csak pislogtam rá, teljesen összezavarodva. Hiszen azt sem tudom, hogy ki ő! Soha nem láttam még ezelőtt, pedig engem aztán sokan megtalálnak a suliból. Az pedig, hogy egy vadidegen törődik velem, az számomra teljesen abszurd...

- Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni – szabadkozott, majd végül rám mosolygott.

- Semmi gond... – nyögtem ki nehezen.

- Hová készültél? – billentette oldalra a fejét. – Még az ebédlőből is kirohantál, nem vagy éhes?

- Csak haza szeretnék menni – motyogtam. – Ezért, ha nem bánnád...

- Áh, milyen hülye vagyok – csapta fejbe magát. – Be sem mutatkoztam... Wu Yi Fan vagyok, de nyugodtan szólíts csak Kris-nek – nyújtott kezet.

- Tao... – néztem rá, tejesen ledöbbenve. – Huang Zi Tao.

- Örülök, hogy megismerhetlek – billentette oldalra a fejét. – Nem vagy éhes? Tudod, van egy csomó kajám, egyedül nem hiszem, hogy meg bírnám enni.

- Miért? – kérdeztem még mindig kicsit sokkosan.

- Mert anya kicsit túl buzgó, így mindig rengeteg ételt csinál nekem – nevetett fel kicsit zavartan.

- Miért csinálod ezt? – javítottam ki magam.

- Mármint mit? – vonta össze a szemöldökét.

- Megkérdezted, fáj-e az arcom, bemutatkoztál nekem, azt akarod, hogy az ételedből egyek... Miért? – pislogtam.

- Nem is tudom... – mosolygott rám. – Talán a barátod akarok lenni.

Barát? Annyira ledöbbentem, hogy eltáthattam a számat is. Nem tudtam mit jelent pontosan a barát szó, hiszen soha életemben nem tapasztaltam még, noha nem az én hibámból. Legalábbis, én így gondolom... Aztán most meg jön ez a szőke srác, akit eddig még soha nem láttam, nem is ismer, és a barátom akar lenni. Nem mintha nem örülnék ennek, de nem érettem.

- Miért? – kérdeztem sokadjára, mire felnevetett.

- Tudsz más is kérdezni ezen kívül? – mosolygott rám. – Egyébként azért, mert új vagyok itt, mindig kell valaki, aki megmutatja a sulit és a környéket. Meg egész normálisnak tűnsz a többiekhez képest.

- Akkor ezért nem láttalak még itt – világosodtam meg, a másik mondatáról pedig nem akartam tudomást venni. – Honnan jöttél?

- Kanadából – biccentett. – Ott éltem eddig, csak most hazaköltöztünk anya munkája miatt.

- Értem – bólintottam egyszerűen.

Egy ideig bámultam rá, ahogy a táskájában kotorászott, majd elővett két becsomagolt ételes dobozt. Az egyiket felém nyújtotta mosolyogva, mire elvettem tőle, bár nem tudtam, hogy miért is. Ő csak megindult vissza a suli felé, én pedig követtem, jobb ötlet híján.

- Hová megyünk? – kérdeztem tőle, miután elindultunk felfelé.

- A tetőre – nézett vissza a válla felett mosolyogva. – Ott nyugodtan megehetjük, nem fog minket senki sem zavarni. Meg persze, van ott jég, hogy rátedd az arcodra, az majd leviszi a dagadást.

Nem válaszoltam semmit, még mindig hihetetlen volt, hogy egy sráccal beszélgetek, aki nem köt belém, nem üt meg, és nem kéri el a házimat. Mondhatnám, hogy furcsa, de mégsem volt az. Jó érzéssel töltött el... Ha tényleg a barátom akar lenni, akkor nem fogok ellenkezni. Elvégre, egész életemben arról álmodtam, hogy legyen egy igaz, őszinte barátom, akire bármikor, és bármilyen körülmények között számíthatok.

Aztán, leesett, hogy mit mondott. Lehetséges, hogy egy ember tíz percen belül olyan kedves volt velem, mint egész életemben senki sem?

(Nya, hogy tetszett? ^^

Mit szóltok Tao és Kris személyiségéhez? Nagyon furcsa, vagy tetszik nektek a karakterük? :$

Folytatást szerintem vagy jövő hétvégén, vagy csak utána tudok hozni, hamarabb biztosan nem, ne haragudjatok. ><

Ha ide írnátok nekem véleményt, azt nagyon megköszönném. :3 (L)

Chuu~ Letty-chan ^^)