2. fejezet

(Itt is lenne a következő fejezet, amiért olyan cukik voltatok. :3

Remélem, ez is legalább annyira tetszeni fog, mint az előző. ^^

Jó olvasást~ ^o^)

2. fejezet

Kris POV

Alapjáraton tisztában voltam azzal, hogy helyes vagyok. Mindig is népszerű voltam a lányok körében, pedig kínai származású vagyok, őket mégsem zavarta. Az összes barátnőm azt mondta, hogy tetszik nekik, hogy különleges vagyok. Noha az osztálytársaim sokat gúnyoltak miatta, soha nem vettem magamra. Nem ott születtem, nem ott éltem tizenkilenc évig, így végül is, fogalmam sem volt róla, hogy milyen. Kicsit talán furcsa, de én már megszoktam.

Most mégis itt vagyok Kínában, és nagyon szokatlan. Nem azt mondom, hogy nem jó, csak már annyira megszoktam Kanadát, a környezetet, mindent... Most meg hirtelen a világ másik felére kerültem, amihez még hozzá kell szoknom. Új ház, új környezet, új emberek és új barátok.

Nagyot sóhajtottam, majd egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. Szőke hajamat még korábban beállítottam. Direkt azért festettem be, hogy ne tűnjek ki annyira a fekete hajammal Kanadában, ami be is vállt. Viszont itt már más a helyzet, én fogok kitűnni, de nem érdekelt. Megigazítottam magamon a fehér pólómat, valamint a fekete nadrágot, majd felkaptam a táskám, és a konyha felé vettem az irányt.

- Jó reggelt, kicsim – köszönt nekem anya, hatalmas mosollyal az arcán.

- Neked is – morogtam vissza, hiszen nem szerettem, hogy tizenkilenc éves létemre is kicsimnek hív. – Mi lesz a reggeli?

- Mivel úgy gondoltam, ha már itthon vagyunk, főzhetnék neked valami hazait... A szakácskönyvből csináltam, de a nevét már elfelejtettem, ne haragudj – tette elém a két ételes dobozt. – Majd ebédre edd meg, most viszont pirítóst csináltam.

- Tökéletes, köszönöm – ültem le a székre.

Egy húsz perc múlva végül el tudtam indulni. Anya még az ajtóban legalább háromszor megállított, megkérdezte, hogy mindenemet elpakoltam-e, körbepuszilt, mintha örökre mennék el, nem csak az iskolába. Sok szerencsét kívánt, és megígértette velem, hogy vigyázni fogok magamra. Mikor már meguntam, levakartam magamról, de intettem neki, ahogy kiléptem az ajtón. Boldog mosollyal az arcán viszonozta, én meg elindultam a buszmegálló felé.

Nem tartottam az új sulitól. Mindig is központi ember voltam, szerettem, ha körülvettek, és figyeltek arra, amit mondok. Itt sem lesz másképp, szeretnék barátokat szerezni, megismerni a környéket, meg amit egy új srác csinálhat ebben a kisvárosban. Azt sem bánnám, ha egy srác mutatná meg nekem dolgokat, hiszen már egy ideje azzal is tisztában voltam, hogy biszex vagyok.

Ugyan anyával még nem közöltem, hogy a saját nememhez is vonzódom, mert nem voltam biztos magamban. Egyszerűen csak ráuntam a csajokra, így azt vettem magamon észre, hogy megbámulom a pasik seggét, arról fantáziálgatok, milyen lehet velük smárolni, és még az álmaimba is beférkőztek. Furcsa volt eleinte, de nem zavartattam magam. Elfogadtam a tényt, mert biztos voltam benne, hogy anya megérti majd.

Pont időben értem oda a buszmegállóhoz, nem kellett a buszra várnom. Felszálltam, majd hátrafelé vettem az irányt. Azonnal hallottam, hogy a lányok összesúgnak a hátam mögött, láttam, ahogy zavartan kapják le rólam a tekintetüket. Némelyik el is pirult, ami egy mosolyt csalt az arcomra. Imádtam a középpontban lenni, nem tehettem róla. Láttam két szabad helyet, az egyik egy lány mellett volt, a másik egy srác mellett. A lány tudomást sem vett rólam, a zene dübörgött a fejhallgatójából, amire nem voltam vevő. Így leültem a srác mellé, aki sajnos nem volt az esetem.

Csendben haladtunk tovább. Legalábbis, én, mögöttem és előttem is hangosan beszélgettek a velem egykorúak, egyáltalán nem zavartatva magukat, hogy a mellettük ülő öreg néni olyan szinten szégyelli magát helyettük is, ahogy annak rendje és módja. Magamban nevettem az egészen, mikor egyszer csak megláttam, hogy valaki rohan a busz mellett, hevesen kalimpál a kezeivel, és bizonyára kiabál is, de azt már nem láttam, mive lehagytuk.

Azonnal felálltam, majd jobban az ablakhoz hajoltam, így meggyőződtem róla, hogy valóban jól láttam. Egy srác volt az, úgyhogy gyorsan előreszaladtam a sofőrhöz, és megkértem, hogy álljon meg. Fintorgott egy sort, de végül megtette, amire kértem. Azonnal leszálltam én is, majd a hóban ülő sráchoz léptem és felsegítettem.

Amint belenéztem a szemébe, éreztem azt a dolgot, amit eddig még soha azelőtt. Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy meghallottam a hangját is, azokból a gyönyörű ajkakból. A szeme teljes összezavartságot sugárzott, rá volt írva az arcára, hogy azt sem tudja, mit mondjon. Fekete haja nagyon jól passzolt a barna bőréhez, az pedig, hogy ki volt húzva a szeme, még jobban vonzott.

Még meg sem tudtam bámulni rendesen, de már rohant is el, így utána fordultam. A fekete nadrág feszült a fenekén, ami nagyon jó látvány volt. Elvigyorodtam, de ekkor a busz elhajtott. Pislogtam pár pillanatig, majd hangosan káromkodtam egy sort. Király, most várhatom a következő buszt. Ez az, Kris, nagyon jól megcsináltad!

Mégis, egy mosollyal az arcomon indultam meg a buszmegálló felé, abban a reményben, hogy valahol még látni fogom ezt a gyönyörű idegent.

***

Negyed óra késéssel estem be az első órámra, amiért meg is kaptam a lebaszást a biológia tanár részéről. Egy fiatal csaj volt, de nagyon szigorúnak tűnt. Lévén, hogy semmi bajom nem volt a tantárggyal, figyeltem, és jegyzeteltem is. Itt is az történt, mint a buszon, a lányok mögöttem sutyorogtak, a fiúk gyanúsan méregettek, de én csak vigyorogtam az egészen. Talán kicsit egoista vagyok, de az még senkinek sem ártott meg, nem így van?

Végül az osztályfőnököm által, a későbbiekben bemutatásra kerültem, bár tök felesleges volt, hiszen mindenki odajött hozzám érdeklődni. Udvarias voltam velük, de különösebben most senki nem érdekelt, csak a reggeli srácon járt az eszem. Vajon ki ő? Hogy hívják?

Aztán ebédszünetben egy pár lányt kísértem éppen az ebédlőbe, mikor szemtanúja voltam egy szép kis jelenetnek. Láttam, amint egy nagydarab, kigyúrt srác, másik kettővel az oldalán elállták egy srác útját, bár nem tudtam volna megmondani, hogy ki volt, mert nem láttam. A nagydarab gúnyosan kérdezett, de választ sem várt, hatalmas ökle máris lesújtott. Még én is felszisszentem, hiszen ez fájhatott. Meglepődtem, mikor sem egy mukkanás nem hallatszott, valamint egy test sem dőlt a padlóra.

- Szegény Tao, Zhang Wei megint megtalálta... – hallottam meg az egyik lány hangját.

- Pedig annyira cuki, nem értem, miért kell mindig belekötni – sóhajtott a másik. – Yifan, te ugye nem bántod a kisebbeket? – nézett fel rám.

- Természetesen nem – ráztam a fejem, bár továbbra is a jelenetet figyeltem.

- Akkor jó – hallottam. – Nem jössz ebédelni?

- Nem, nekem van ebédem, majd megeszem máshol, nektek viszont jó étvágyat! – mosolyodtam végül rájuk, mire mosolyogva megköszönték, majd elmentek beállni a sorba.

Én mielőtt kifordultam volna a hatalmas ebédlőből, megláttam, hogy a srác, akit a lányok Taónak hívtak, az a srác, akinek reggel megállítottam a buszt. A szívem egyből hevesebben kezdett verni, ahogy megláttam, hogy bámul a három srác után. Nyeltem egyet, majd végül kiléptem az ebédlőből, és az osztály felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyem a táskám.

Mikor ez megvolt, és visszafelé tartottam, megláttam, hogy Tao a kijárat felé sietett. Nem hagyhattam annyiban, muszáj volt megint hallanom a hangját, látni azt a már tökéletesen édes arcát. Gyengéden megfogtam a csuklóját, majd visszarántottam. Nem kellett csalódnom, megint össze volt zavarodva, alig bírt beszélni is. Egyre jobban tetszett a srác, de tényleg...

Miután a kezébe nyomtam az egyik ételes dobozt, elindultam a tető felé. Lehet, hogy egy kicsit fázni fogunk, de volt ott egy pad, amin nem volt hó, és most még a nap is sütött, tehát megfagyni sem fogunk. Lepakoltam a táskám, majd leültem a padra. Kíváncsian hátrafordultam, de Tao csak ott állt, és pislogott rám azokkal a panda szemeivel.

- Gyere, ülj le – paskoltam meg magam mellett a helyet. – Ne félj, nem eszlek meg.

- Ebben nem kételkedem – motyogta, majd végül leült mellém.

- Tao, nem mesélnél kicsit magadról? – néztem rá, mire rám emelte tekintetét.

- Mit mesélhetnék? – kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom, bármit – rántottam meg a vállam mosolyogva. – Hány éves vagy, milyen volt a gyerekkorod, hol laksz, mit szeretsz csinálni... Ilyenek.

- Nem szeretnék... – hajtotta le a fejét, mire kicsit megdöbbentem.

- Nem? – kérdeztem vissza, mire megrázta a fejét. – Jó, akkor együnk, közben mesélek én, így jó lesz?

Nem válaszolt erre sem, csak bólintott. Elmosolyodtam. Nehéz dolgom lesz vele, de érzem, hogy valami már köt hozzá, ezt pedig nem fogom feladni, még akkor sem, ha belepusztulok abba, hogy magam mellett tudhassam. Kivettem a kezéből az ételes dobozt, letettem a padra, majd kicsomagoltam. Levettem a tetejéről a két pálcikát, majd megnéztem, mi van benne.

Láttam, hogy Tao érdeklődve figyeli, mit csinálok, így végül a pálcikával felvettem egy adag rizst, majd felé nyújtottam. Egy pillanatra megint összezavarodott, mire csak közelebb tettem a szájához az ételt. Végül hezitálva kinyitotta a száját, én pedig egyből beletettem a rizst. Mosolyogva húztam vissza a pálcikát, majd figyeltem a reakcióját. Fogalmam sem volt, hogy mit etetek meg vele, de bíztam anya főzési tudományában.

- Ízlik? – kérdeztem, miután lenyelte a falatot.

- Nagyon finom – bólintott.

- Anyukám csinálta – biccentettem, majd egy újabb adagot nyújtottam felé. – Tudod, ő nagyon szeret főzni, szakácsnőnek készült, de a szülei nem engedték meg neki, így orvos lett.

- Hm – bólintott, majd mikor ismét a szájába akartam nyomni a rizst, legnagyobb meglepetésemre, megfogta a kezem, mire kirázott a hideg.

- Egyedül is tudok enni, köszönöm – nézett a szemembe.

- Persze – mosolyodtam el, majd átnyújtottam neki a pálcikát, és az adag ételt. – Mindet edd meg! Ha úgy viszem haza, hogy van benne, anya azt fogja hinni, hogy nem ízlett, és két hétig depressziós lesz utána... Hidd el, nem akarod látni.

Erre kicsit elmosolyodott, én pedig gyönyörködtem a látványban. Ez a srác, Huang Zi Tao, elérte tíz perc alatt, hogy gyönyörűnek találjam? Ah, miket beszélek, hiszen nincs mit rajta tagadni! Gyönyörű ajka van, kicsit keskeny, de nagyon szépen mosolyog. A szeme aranyos, hogy olyan, mint egy pandának, a bőrszíne tökéletes, az enyém mellett egyszerűen lenyűgöző. A koromfekete haja nagyon jól kiemelte az arcát és a nyakát. Az alakja tökéletes volt, és olyan szép lábai voltak, hogy egy nő is megirigyelhette volna tőle! Szinte biztos voltam benne, hogy a felsőteste is tökéletes...

- Yifan? – hozott vissza a való életbe Tao hangja.

- Igen? – köszörültem meg a torkom, majd kíváncsian ránéztem.

- Csak egészen ideáig bámultál... – kapta le a tekintetét rólam, majd az ebédet kezdte el fürkészni.

- Zavar téged? – vontam fel a szemöldököm, majd én is nekiálltam enni.

- Nem, csak furcsa... – motyogta.

- Miért? – kérdeztem vissza.

- Mert még soha nem bámult így senki sem... – igazította meg a haját, és még egy enyhe pírt is felfedeztem az arcán.

- Hogy? – lepődtem meg.

- Hát, így... Soha nem bámult így senki még, mint te – nézett végül rám.

- Ó, akkor ne haragudj – mosolyodtam rá.

- Nem haragszom, csak nem vagyok hozzászokva – tömte be a száját egy adag kajával.

- Örülök – biccentettem felé. – Egyébként, hány éves vagy?

- Tizenhét – válaszolt, miután lenyelte a falatot.

- Azt hittem, egy idősek vagyunk – dőltem hátra, kissé meglepődve, hogy ilyen fiatal.

- Miért? – pislogott rám.

- Én tizenkilenc vagyok, biztos voltam benne, hogy te is végzős vagy – nyaltam meg az ajkaim, ahogy őt figyeltem.

Erre ismét csak nem válaszolt. Rejtélyes, annyira, hogy szinte beszélni is nehéz vele. Nagyon visszahúzódó, szinte csak annyit beszél, amennyit muszáj. Valahogy muszáj volt közelebb kerülnöm hozzá. Meg akartam ismerni, mind belülről, mind kívülről is...

- Biztos nem mesélsz magadról? – kérdeztem végül, miután egy ideig csendben voltunk.

- Inkább mesélj te – válaszolt, bár úgy hangzott, egyáltalán nem érdekli a téma, mégis belekezdtem.

Nem mondtam neki komoly dolgokat, csak olyanokat, mint hogy eddig Kanadában éltem, a szüleim elváltak, nincsen testvérem, anya munkája miatt jöttünk vissza, meg ilyenek. Elmondtam neki, hogy szeretnék én is orvos lenni, mint ő, valamint hogy ha felnőttem, szeretnék egyszer visszamenni Kanadába. Úgy tűnt, mégis érdekelte a téma, hiszen párszor belekérdezett a dolgokba.

- És te? Mit szeretnél dolgozni? – fordultam végül felé, miután elpakoltam az üres ételes dobozokat.

- Fogalmam sincs – rázta a fejét.

- Valami elképzelésed csak van, a szüleid mit dolgoznak? – mosolyogtam.

- Apám egy export cég igazgatója, azt szeretné, ha majd átvenném tőle, miután ő már öreg lesz... – mondta tárgyilagosan.

- Ez tök klassz! – mondtam felvidulva. – Bárcsak az én apukám is ilyen menő lenne!

- De én nem akarok a nyomdokaiba lépni – mondta kissé durcásan, amit halál édesnek találtam.

- Miért nem? – lepődtem meg.

- Utálom... – motyogta. – Rengeteget van ott, szinte haza sem jár.

- Gondolom, mert sok a munka? – kérdeztem.

- Nem hiszem, ő csak a papírokat rendezgeti, nem kell éjjel-nappal dolgoznia, mint a munkásainak – rázta a fejét.

Kicsit elgondolkodtam. Úgy vettem észre, nem nagyon jön ki az apjával, talán ennek az az oka, hogy tényleg keveset jár haza. Bár, ha az én apám – akiről tudnék is valamit –, ilyen céget irányítana, én biztos, hogy elfogadnám az ajánlatot. Nem kellene azon aggódnom, hogy mi lesz a jövőmmel, meg lenne alapozva.

- És anyukád? – kérdeztem inkább.

- Ő nem dolgozik – merengett el.

- Miért? Van valami probléma? – érdeklődtem.

- Nem, nincs, tudtommal legalábbis. Csak nem dolgozik, otthon van – rántotta meg a vállát.

Hát, ez sem jött be. A szüleiről nem beszél, ezt megjegyeztem. Pontosabban, beszél, de csak azokat a formaságokat, mint amit egy idegennek mondana. Róla még mindig nem tudok semmit, csak annyit, hogy hogy hívják, hány éves, és azt, hogy nem akar egy export cég igazgatója lenni. Ha így fogok haladni, soha nem fogom megismerni...

- Zitao, én nem az ellenséged vagyok – fogtam meg a kezét, majd kissé megsimogattam, mire zavartan nézett másfelé. – Szeretnék a barátod lenni, de ez csak úgy sikerülhet, ha hagyod nekem. Bennem megbízhatsz, nyugodtan elmondhatsz akármit, nem fogom tovább adni senkinek.

Bevetettem az utolsó ütőkártyát is, ami úgy tűnik, használt. A kis panda először meglepődve, aztán hálásan pislogott rám. Elmosolyodtam, amit viszonzott is, én pedig ott folytam el helyben. Édes volt nagyon, bár a feldagadt arcával kicsit érdekesen nézett ki, de még így is túl szép volt. Végül letörtem az ereszről egy nagyobb jégdarabot, majd közelebb ültem Taóhoz.

Nem húzódott el, amit már haladásnak véltem. Nem mondtam semmit, csak a jégdarabot óvatosan a szeme alá nyomtam, mire felszisszenve rántotta hátra a fejét.

- Hé, azt akarod, hogy lemenjen a dagadás, vagy sem? – dorgáltam meg mosolyogva.

Végül csak nyögött egyet, mire másik kezemet a tarkójára simítottam, hogy még egyszer ne tudjon elhúzódni, majd ismét feldagadt arcához nyomtam a hideg jeget. Elfojtott egy szisszenést, de egyébként tűrte. Most, hogy ilyen közel voltam hozzá, és megéreztem bódító illatát, kedvem lett volna megcsókolni. Tudtam, hogy nem tehetem meg, hiszen azzal egy életre elásnám a csekély kis esélyemet nála, de mégis...

- Yifan... – motyogta Tao, mire tekintetemet visszavezettem a szemeire, amik furcsán csillogtak.

- Hm? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem a szám van feldagadva, hanem a szemem – magyarázta, mire leesett, hogy a nagy bambulásban már a szája szélére nyomtam a jeget.

- Ne haragudj – mosolyodtam el, majd visszanyomtam a szeme alá. – Van barátnőd, Zitao?

- Nem, nincs – lepődött meg egy kicsit, és láttam rajta, hogy zavarban van a közelségemtől.

- Miért? – ültem még közelebb, majd tarkóját masszírozni kezdtem.

- Még soha... – hebegte. – Még soha nem volt.

- Tényleg? – kérdeztem vissza, leplezve, hogy mennyire meglepődtem. – Miért nem?

- Nem tudom, mindegyik csak a házimat kéri el, semmi többet nem akarnak tőlem – sóhajtott egyet.

Talán a közelségem miatt, vagy azért, mert azt mondtam neki, hogy bízhat bennem, azért ilyen őszinte most? Nem tudtam volna megmondani, de kaptam az alkalmon, és tovább kérdezgettem.

- Mi a helyzet a srácokkal? – kérdeztem meg, hátha.

- Nincsenek barátaim... Mármint, fiúk – válaszolta zavartan, ezek szerint félreértve a kérdésemet.

- Ugyan, mindenkinek van legalább egy barátja, biztosan neked is – biztattam mosolyogva.

- Te vagy az egyetlen, aki szóba áll velem – motyogta halkan.

Teljesen ledöbbentem. Itt van ez a srác, jóképű, a lányok is helyesnek tartják, az apja egy cég igazgatója, szóval ebből kifolyólag gazdag, jó cuccokba jár, és nincsenek barátai? Nem értettem, elképzelésem sem volt róla, hogy hogyan lehetséges, hogy ennyire egyedül van. Mi nem voltunk gazdagok, bár nem szűkölködtünk, nem volt ilyen menő az apám – mivel nem is volt –, mégis rengeteg barátom volt.

- Yifan... – hallottam meg kissé szomorú hangját.

- Kris, kérlek, szólíts Kris-nek – tértem vissza, majd rámosolyogtam.

- Rendben – bólintott. – Kris, lehetne egy kérdésem?

- Persze – néztem rá kicsit idiótán.

- Megölelhetlek? – nézett rám a nagy, panda szemeivel, ami annyira cuki volt, hogy már rendesen fájt. – Tudom, hogy fiúk vagyunk mindketten, és gondolom, ők nem szokták csak úgy ölelgetni egymást, végtére, a fiúk nem érzelgősek, meg amúgy is, elég furcsa látvány, ahogy...

- Tao! – szakítottam félbe a hadoválását, mire meglepetten pislogott felém.

Nem mondtam semmi többet, egyszerűen átkaroltam a derekát, de nem bírtam magammal. Egy leheletnyi puszit nyomtam az ajkaira, ami annyira édes volt, mint a méz. Láttam rajta, hogy teljesen lesokkolt, de nem törődtem vele, magamhoz öleltem. Egy pár percig nem mozdult, aztán végül ellazult a karjaim között, és ő is visszaölelt, fejét a nyakamba fúrva.

Én pedig végérvényesen mondhatom, hogy ez a srác teljesen levett a lábamról.

(Nya, hogy tetszett Kris? :3 Próbáltam érzékeltetni, hogy ő azért tényleg komolyabb, mint Tao, remélem, észre lehetett venni. ^^

Hm, vajon mi lesz most ezek után? :D Tao ennyiben hagyja majd a dolgot, és nem kérdez rá, hogy Kris miért puszilta meg, vagy összeszedi a bátorságát, a szőke legnagyobb döbbenetére? :D

És Kris? Meddig fogja bírni, hogy csak a "barátja" legyen Taónak? Egyáltalán beszélhetünk köztük barátságtól? ;)

Nagyon-nagyon várom a véleményeket~ *w* Ha megint olyan cukik lesztek, mint tegnap, lehet, hogy ma még összedobom a folytatást, de semmit nem mondom biztosra. :$

Chuu~ Letty-chan ^^)