3. fejezet

(Sziasztok~ ^^ 

Ne haragudjatok, hogy csak most hoztam a fejezetet, de csak most volt időm. >< 

Nos, ez a fejezet eltér az előző kettőtől, ebben betekinthettek Tao családi életébe is, ami kicsit sem fényes... ^^" 

Remélem, azért tetszeni fog. Jó olvasást! :3)

3. fejezet

Tao POV

Miután Yifan ajkai az enyémekhez értek, teljesen ledermedtem. Még pislogni sem tudtam, máris visszahúzta a fejét, majd szorosan magához ölelt. Annyira lesokkoltam, hogy pár percig megmozdulni sem tudtam, aztán végre felfogtam, hogy mi történt. Ő tényleg... Megcsókolt engem? Egy érdekes fintor kúszott a képemre, majd el akartam lökni magamtól, megmondani neki, hogy ez nem helyes, ennyire ostoba még én sem vagyok, hogy ne legyek tisztában azzal, azonos neműek vagyunk. De mégis, ahogy megéreztem erős karjait a derekam körül, a férfias illatát az orromban, egyszerűen nem tudtam ellökni magamtól.

Kezeit a vállára csúsztattam, majd viszonoztam az ölelést, fejemet reménytelenül a nyakába hajtva. Túlságosan is jó volt, nagyon régen ölelte már meg, hiányzott ez a fajta törődés, nagyon... Eddig észre sem vettem, de most, hogy Yifan hirtelen jött, mindent másképp látok. Szükségem van valakire, akit bármikor megölelhetek, vagy aki bármikor megölel. Szeretném ezt az érzést minden nap érezni, egy olyan valakitől, aki fontos számomra, nem egy egyszerű valakitől, hanem egy különleges személytől, akit én is szeretek, és ő is viszont szeret.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben váltam el Yifantól, majd ültem tőle messzebb, kicsit kínosan érezve magam. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, hiszen nem voltam benne biztos, hogy ne árulnám el, kicsit megijesztett. Nem mondom, hogy nem esett jól az a csók, még ha csak egy pillanat is volt az egész. Yifan ajkai dúsak és finomak voltak, valahogy mégsem éreztem kényszert arra, hogy megint megcsókoljon. Bár... Egyszer hallottam már, hogy a lányok is megcsókolják egymást, mert úgy gondolják, nincs benne semmi undorító. Talán Yifan is ezen a véleményen van... Tényleg nem lenne taszító a két fiú közötti kapcsolat?

- Tao? – hallottam meg mély hangját, de nem tudtam rá figyelni.

Talán meg tudom neki bocsátani, hogy önző módon elvette tőlem azt a naiv eszmét, miszerint a barátnőmmel fogok először csókolózni. Végül is, nincs abban semmi rossz, ha egy veled azonos neművel csókolóztál először, ugye? Engem különösebben nem zavar, elvégre, Yifan a barátom akar lenni, és talán ezt csóknak sem mondhatjuk. A filmekben mindig tovább csinálják, behunyják a szemüket, és a fejüket is mozgatják. Ez csak egy pillanat volt, és még becsukni sem volt időm a szemem, nem mintha szerettem volna.

- Tao, minden rendben? – fordította maga felé a fejemet, államnál fogva.

Szép vágású, étcsoki színű szemei aggodalmat sugároztak felém, amit megint csak nem értettem. Nem tudtam, hogy miért aggódik értem ennyire, hiszen csak ma találkoztunk először. Még csak azt sem mondhatom, hogy jól ismerjük egymást, mert nem így van.

- Igen, persze... – hebegtem végül, nagyot nyelve. – Miért? – kérdeztem vissza.

- Csak nem válaszoltál először – mosolyodott el végül, eleresztve az államat.

- Elgondolkodtam – köszörültem meg a torkom, majd ismét a földet kezdtem el pásztázni.

- Van még órád? – dőlt hátra, majd az órájára nézett.

Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nincsen. Ezért is akartam minél hamarabb eltűnni a suliból. Nem mintha otthon jobban szerettem volna lenni, de nem akartam, hogy megint mindenki rólam beszéljen. Ekkor megérintettem az arcom, bár anélkül is tudtam, hogy rendesen fel van dagadva, hiszen a bal szememmel nem igen láttam sokat. Kicsit megnyomkodtam, de felszisszentem, hiszen eléggé fájdalmas volt.

- Ha nyomkodod, szerintem csak rosszabb lesz – hallottam meg a hangját, majd ránéztem.

- Már hozzászoktam – vontam meg a vállamat, mire összevonta a szemöldökét.

- Hogy érted? – pislogott.

- Párszor már előfordult ugyan ez, szóval kibírom – sóhajtottam.

- Tao, ez nem így működik! – dőlt előre, majd komoly szemeit rám emelte. – Ha már ütöttek meg, azt nem hagyhatod annyiban!

- Miért? – pislogtam felé meglepetten.

- Hát, mert ez nem normális! – rázta a fejét, majd lágyabban beszélt tovább. – Ezt a gyönyörű arcot hogyan képesek megütni? – suttogta, majd végig akart simítani az ép arcfelemen, de elhúzódtam.

- Nem értelek... – motyogtam. – Eddig is kibírtam, ezután is ki fogom.

- De miért hagyod magad? – húzta végül vissza a kezét. – Miért nem állsz ki magadért?

- Nem akarok veszekedni – ráztam a fejem.

- Az jobb, ha megütnek, és utána napokig feldagadt arccal kell suliba járnod? – nézett rám dacosan.

- Inkább elviselem, mintsem visszaüssek – néztem a szemébe, mire megdöbbent.

Nem mondott végül erre semmit, de láttam rajta, hogy nem érti, és nem zárta le a témát. Nem akartam belemenni, bonyolult lett volna. Ő nem értené meg a helyzetemet, noha szeretném majd egyszer elmondani neki, miért csinálom ezeket a dolgokat. Talán egyszer, ha már teljesen meg fogok bízni benne, elmondok neki mindent, de addig biztosan nem, míg így vagyunk.

- Ne haragudj... – szólalt meg végül, egy nagyot sóhajtva. – Nincs jogom ahhoz, hogy beleszóljak abba, mit csinálsz. Kérlek, bocsáss meg.

- Nem haragszom – ráztam a fejem. – Nincs mit megbocsátanom, hiszen nem tettél semmit sem.

- De, rád akartam erőszakolni valamit, amit te nem akartál – nézett a szemembe.

- Nem, csak elmondtad a véleményedet, ezen nincs mit megbocsátani – mosolyodtam rá végül.

Viszonozta a mosolyt, majd egy ideig nem szóltunk megint. Kicsit úgy éreztem, megnyíltam előtte, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Talán tényleg az az oka, hogy a barátom akart lenni? Vagy más, amit még én sem tudok? Minden esetre, Yifan egy nagyon rendes srác, nem gondoltam volna róla, hogy egyszer még a barátom lehet.

- Vissza kellene mennem órára – állt fel végül, majd a táskáját is felkapta.

- Van még órád? – lepődtem meg, mire felnevetett.

- Ilyen a végzősök élete – rántotta meg a vállát. – Te, gondolom, már mész haza...

- Igen, meg kell csinálom egy beadandót – motyogtam, miközben én is felálltam.

- Ó, igen? – mosolyodott el. – Miről?

- Az első világháborúról, de nem nehéz, gyorsan megleszek vele – hadartam.

- Rendben – bólintott, mire megfordultam, és visszafelé indultam. – Tao! – kiáltott utánam.

- Tessék? – pillantottam hátra a vállam felett.

- Ugye, holnap is találkozunk? – mosolyodott el.

Elmosolyodtam, mert nagyon jól esett, hogy megkérdezte. Azt hittem, most elválunk, aztán holnap megint ugyan az a forgatókönyv fog újrajátszódni, mint eddig. De az, hogy Yifan feltette ezt a kérdést, melegséggel töltötte el a szívem. Mosolyogva bólintottam neki, mire még szélesebb lett a vigyora, aztán intett egyet, én pedig benyitottam az ajtón, reménykedve benne, hogy tényleg találkozni fogunk.

***

Mosolyogva sétáltam hazafelé, amint leszálltam a buszról. Nem érdekelt, hogy megbámultak az emberek, semmi nem érdekelt. Annyira fel voltam dobva, hogy lepkét lehetett volna velem fogatni. Reménykedtem benne, hogy otthon anyám értékelni fogja a majdnem kitűnő bizonyítványomat, hiszen tavalyhoz képest javítottam. Büszkén lóbáltam a kezemben, ahogy befordultam a házunkhoz, majd kis ügyetlenkedéssel, az ajtón is bejutottam.

- Megjöttem! – kiáltottam el magam hangosan, de senki nem felelt.

Meglepődtem, hiszen anyám mindig itthon van, mikor hazaérek a suliból, pont azért, hogy leellenőrizze, pontosan érkezem-e. De ha véletlenül ő nincs itthon, az persze nem baj. Sóhajtottam egyet, kissé csalódott voltam. Meg szerettem volna neki mutatni a bizonyítványt, hátha ezzel elérem, hogy egy kicsit megdicsérjen. Elindultam a szobám felé, ehhez pedig el kellett mennem a nappali előtt.

Majdnem felsikítottam, annyira megijedtem. Anyám ott ült a kanapén, a tévét bámulta, de semmi reakciót nem mutatott még arra sem, hogy a szívemhez kaptam a kezem, és lihegtem. Csak bámulta a méregdrága plazmatévét, semmi jelét nem mutatva, hogy érdekelném. Kissé aggódni kezdtem, még úgy is, hogy érzelmileg nagyon távol álltam tőle.

- Anya? – szólítottam meg, lassan araszolva a kanapé felé.

Nem válaszolt, még csak az arcizma sem rezdült a hangomra. Kezdtem attól tartani, hogy nyitott szemmel elaludt.

- Anya, minden rendben? – kérdeztem ismét, miközben megérintettem a vállát.

- Hm? – emelete fel a szemöldökét, de pillantását le sem vette a képernyőről.

- Itt a bizonyítványom a félévi vizsgáról... – nyögtem ki, majd kinyitva felé nyújtottam.

- Hm. – Még csak rá sem nézett!

- Anya, kérlek... Megnéznéd? – kértem félve.

Tekintetét végül elfordította a tévéről, majd ránézett a kezemben tartott kis könyvre. Láttam, ahogy a szeme végigfutotta a sok ötöst, aztán megállapodott a négyesen. Mereven összeszorította a szemöldökét, majd fekete szemeit az enyémbe fúrta. Nem érdekelte a feldagadt arcom, pedig mindig megjegyzést tett rá. De most... Hideg volt, közömbös... Egyszerűen ijesztő.

- Mi az a négyes? – kérdezte mennydörgő hangon.

- Ne haragudj, angolból soha nem voltam olyan jó... De, nézd, a többi ötös, még a matek is! – próbáltam magyarázkodni, bár tudtam, hogy felesleges.

- Szörnyű... Szégyent hozol a nevünkre – fintorodott el, majd figyelmét újra a képernyőre szegezte.

Teljesen megsemmisülten álltam ott, de ő már tudomást sem vett rólam. Könnyek szöktek a szemembe, de nem bírtam megmozdulni a lelki fájdalomtól. Reszkető kezeimmel lassan magamhoz húztam a bizonyítványt.

- Mellesleg, nem csak társadalmilag, de kinézetileg is! – grimaszolt, majd rám nézett. – Mi az a kék folt a szemed alatt már megint?

- Én csak.... – kezdtem volna bele, de anyám megint félbe szakított.

- Elegem van abból, hogy így nézel ki! Úgy öltözködsz, mint egy homoszexuális, sminkeled magad férfi létedre és szinte minden nap egy kék folt van az arcodon – sorolta fel, én pedig egyre jobban összetörtem szavait hallva. – Legszívesebben letagadnám, hogy a fiam vagy!

Ezzel a mondattal megadta a kegyelemdöfést. A könnyeim folyni kezdtek, de nem akartam látni azt a gúnyos vigyort anyám arcán, így hátat fordítottam. Kezemből kiesett a bizonyítvány, de nem érdekelt, gyorsan felrohantam a szobámba. Levetettem magam az ágyra úgy, ahogy voltam, fejemet beletemettem a párnába, hogy kevésbé legyen hangos a zokogásom. Annyira fájt, hogy bármit is csinálok, az neki soha nem jó! Alapjáraton nem érdekeltem őket, de ha akadt valami probléma, egyből megtaláltak.

Szerettem volna visszamenni azokba az időkbe, mikor még minden rendben volt. Nem tudom, miért változtak a dolgok, de ezek a problémák megfullasztanak. Úgy érzem magam, mint egy lufi, amire folyamatosan pakolják rá a nehéz téglákat. Aztán egyszer csak, mikor már a lufi nem bír el több terhet, kidurran. Ilyenkor vagyok a padlón, ilyenkor kívánom azt, hogy bár normális lehetnék. Egyszerűen csak meg akarok ezektől a problémáktól szabadulni...

***

Kiabálásra keltem fel. Meglepődtem, hogy hogy kerülök az ágyba, de aztán rájöttem, hogy biztos álomba sírtam magam. Mikor újra hallottam apám kiabálását, gyorsan kipattantam, majd belenéztem a tükörbe, de azonnal elborzadtam a látványtól. A hajam mindenfelé állt, a szemeim vörösek voltak a sok sírástól, és az sem segített az arcomon, hogy még mindig fel volt dagadva, és már kék is volt.

- Huang Zi Tao! – mennydörögte apám. – Nem szólok többször!

Megijedtem, így gyorsan letöröltem a szemfestékemet. Apám nem igazán szokott velem kiabálni, már ha itthon van, inkább a keze jár. Nem azt mondom, hogy minden alkalommal, de előfordult már, hogy egy pofon csattant az arcomon a részéről. Ezt legtöbbször a tanulmányi eredményeim miatt kaptam, hiszen soha nem voltam rossz gyerek.

Lassan sétáltam le a lépcsőn, mintha csak az akasztásomra mennék. Biztos voltam benne, hogy mind a ketten a nappaliban vártak, így vettem egy nagy levegőt, majd beléptem a világos helységbe. Nem tévedtem, apám és anyám ott ültek a kanapén, tisztes távolságra egymástól. Apám kezében ott volt a bizonyítványom, és szikrákat szóró tekintete semmi jót nem jelentett, ahogy anyám gúnyos, számító mosolya sem volt valami megnyugtató.

- Tao... – kezdett bele apám, de én nem bírtam tovább nézni őket.

- Kérlek, ne haragudjatok rám! – térdeltem le a földre, majd mélyen meghajoltam. – Tudom, hogy az angol nem az erősségem, próbáltam tenni ellene, de senki nem akart nekem segíteni, külön órákra pedig már nem jelentkezhettem, mert későn szóltam. Az utolsó dolgozatom csak négyes lett, de én tényleg rengeteget tanultam rá! Tudom, hogy ezek csak...

Ekkor apám felrántott a földről, majd egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Könnyek szöktek a szemembe, de nem azért, mert fizikailag fájt volna, sokkal inkább lelkileg. Apám szemeibe néztem, ami még dühösebb volt, mint előtte.

- Nem érdekelnek a kifogásaid! – fogta meg a galléromat, majd megrángatott. – Elegem van abból, hogy így teljesítesz, szégyent hozol a fejemre! Hogy fogod így vezetni a céget, ha én már nem leszek, he? Azt hiszed, hogy minden ügyfél kínaiul fog beszélni hozzád? Hát egyáltalán nem! Ez nem csak az angolról szól, kölyök... Egy szerencsétlen senki vagy, aki arra sem lesz képes, hogy átvegye a helyem. Talán jobban járnék, ha más örökös után néznék, mert ha így folytatod, semmi nem lesz belőled!

Végül egy erőset taszított rajtam, amitől a földre zuhantam. Annyira fájtak a szavai, hogy nem tudtam magam visszafogni, kezeimet a szemem elé tettem, majd hangosan felsírtam. Ha már így is szánalmasnak mondanak, nem mindegy? Még hallottam, hogy apám gúnyosan felhorkant, majd csapódott mögötte az ajtó.

- Ne bőgj már, mint egy ötéves! – mondta dühösen anyám, ami kicsit sem segített összetört lelkemen.

Nem akartam semmi mást... Az égvilágon semmi mást, csak Yifan két ölelő karját, a megnyugtató, mély hangját, ami azt suttogja nekem, „nem lesz semmi baj”... Kár, hogy ez lehetetlen!

Egyáltalán, miért jutott eszembe Kris?

(Szép kis szülők, ugye? TwT 

Tudom, hogy kicsit durva lett, de ez azért sok mindent megmagyaráz Tao viselkedésében, nem igaz? :') 

Vajon egyszer Zitao képes lesz a sarkára állni, és megmondani a véleményét a szüleinek? Kris végül elnyerni majd a bizalmát, vagy soha nem fogja megtudni, miért viselkedik így a fiú? ^^ 

Remélem, azért tetszett, ha a véleményeteket ide írnátok, azt nagyon megköszönném~ *w* (L)

Chuu~ Letty-chan ^^)