4. fejezet

(Megérkeztem a következő fejezettel~ ^^

Igaz, sokkal cukibbra terveztem, mint sikerült, de azért ebben is van pár aranyos jelenet. :3 Meg persze, egy kicsit most Kris családi dolgaiba is betekinthettek. :')

Remélem, tetszeni fog~ *w*

Jó olvasást! ^^)

4. fejezet

Kris POV

Miután becsukódott Taozi mögött az ajtó, beharaptam az ajkam, majd elnyomtam egy vigyorgást. Legszívesebben örömtáncot lejtettem volna, de nem tettem, lévén, hogy túl gyerekes, én meg már nem vagyok az. Végül csak kifújtam magamból az izgatottságot, majd lassan én is a panda után mentem, csak ellentétben vele, én nem haza, hanem még vissza az osztályba, két órára.

***

Egyszerűen képtelen voltam a tanárra figyelni. Szerettem az angolt, a kedvenc tantárgyam volt, lévén, hogy tökéletesen beszéltem, hiszen kint éltem Kanadában, de nem kötött le. Az osztálytársaim, velem ellentétben nem beszéltek jól angolul, ha valaki tudott is, annak borzasztó volt a kiejtése. Akinek meg az volt egészen jó, semmit nem tudott mondani. Tudtam, hogy nem a tanár hibája, egyszerűen a társaim szarnak az egészre. Ebből kifolyólag, most én sem lestem a tanár szavát, inkább kifelé bámultam az ablakon.

Egy sóhaj szökött ki a számon. Fogalmam sem volt, hogy mit is kellene Taóval kezdenem. Érzem, hogy valamiért kötődik hozzám, hiszen akkor ellökött volna, ha nem így lenne. Nem egoizmusból, de szerintem jól haladok. Talán beletelik majd egy kis időbe, míg tejesen meg fog bennem bízni, de kivárom ezt az időt. Szeretném megismerni, a gondolatait, az álmait, a félelmeit, egyszerűen mindent, ami vele kapcsolatos. Szerelmes lennék? Nem tudom...

Az viszont biztos, hogy akarom őt. Nem egy éjszakára, nem arra, hogy kihasználjam és eldobjam, hanem... Szeretném minden reggel az ő édes kis panda szemeit látni, ahogy álmosan kinyitja őket, majd az aranyos mosolyát, amivel rám mosolyog. Megcsókolnám, elmondanám neki, hogy milyen szép, aztán megkérdezném tőle, hogy mit szeretne reggelizni. Vele szeretnék iskolába jönni, és innen hazamenni. Szeretném este, vagy bármikor megölelni, hogy a karjaimban találja meg az álom. Talán még...

- Yifan, lenne szíves idefigyelni? – hallottam meg a tanárom hangját, ezzel azonnal kirángatva a rózsaszín nyáltengerből. – Elhiszem, hogy magának unalmas a téma, de azért próbáljon meg idefigyelni, rendben?

- Persze, tanár úr, elnézést – hajoltam meg kissé, mire villantott felém egy mosolyt, amit különösnek találtam.

- Ha már úgy is önnél a szó... – tette le a krétát, amivel eddig a táblára írt, majd leült a székébe. – Elmesélhetné nekünk, hogy milyen az élet Kanadában. Ne értse félre, nem azért, mert tolakodni szeretnék, de úgy látom, minden diákot jobban érdekelne, mint az időhatározói mellékmondatok...

- Rendben van – köszörültem meg a torkom.

Röviden összefoglaltam, bár nem nagyon volt kedvem kiselőadást tartani az osztálynak. Szimpatikusak voltak, páran egészen jó fejek voltak, de most teljesen máshol járt az agyam. Csak olyan információt közöltem velük, mint amit bárhol el tudnak olvasni. Gazdag, szép ország, hasonló, mint Kína, mégis teljesen eltér a kultúra, meg ilyenek. Az már más kérdés, hogy Kanadának, legalábbis, azon részén, ahol én laktam, a város másik fele egy gettónegyed volt, ami kicsit sem állt érdekemben megosztani a többiekkel.

Végre kicsöngettek, én pedig ezt egy megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul. Felkaptam a táskám, majd én is a többiek után vettem az irányt. Nem volt kedvem a buszra várni, mert amúgy is rengetegen álltak a buszmegállóban, így gyalog indultam meg. Nem árt egy kis friss levegő, és legalább a környéket is felfedezem. Egy jó húsz perc múlva haza is értem, majd a kulcsaim segítségével, benyitottam a házba.

Már megszoktam, hogy nem köszönök ilyenkor. Anya soha nincs itthon délután, hiszen nagyon sokat dolgozik, lévén, hogy orvos. Azért is jöttünk vissza, mert kapott egy levelet innen, hogy hallottak róla, hogy milyen remek sebész, és igényt tartanának a tudására itt, ráadásul osztályvezető főorvos is lehetne, mivel nyugdíjba ment az előző. Anya csak azért fogadta el az ajánlatot, hogy nekem könnyebb legyen.

Ugyan én nem bántam volna, ha ott maradunk, hiszen ott voltak barátaim. Valamiért mégsem volt olyan nehéz elválnom tőlük, bár LuHannal könnyes búcsút vettünk egymástól. Ő volt ott az egyetlen igaz barátom, de persze rengeteg más haverom is elköszönt tőlem. Hiányoztak, de most még nem vágytam vissza. Kicsit felpezsdített ez az új környezet. Új volt minden, éppen ezért izgalmas is.

Mosolyogva vettem le a hűtőről a kis cetlit, amit még reggel hagyhatott itt anya:

„Üdv itthon~ ^^

Kaját találsz a hűtőben, főztem neked sok finomságot, szóval egyél rendesen, nehogy lefogyj nekem. >o< Majd este jövök, ne várj meg. :3

Xoxo~”

Megcsóváltam a fejem, majd kinyitottam az említett hűtőt, kivettem belőle egy doboz tejet, majd megkerestem a gabonapelyhet is. Öntöttem egy tálba mindkettőből, majd felvonultam a szobámba. Lehuppantam az ágyra, majd lassan belapátoltam a mézes gabonapelyhet, de valami nem volt rendben. Egy gombóc volt a torkomban, mintha ott lett volna valami, amitől nem tudtam normálisan lélegezni.

Nem értettem, mi lehetett az, így hagytam a fenébe, de azért aggasztott. Mi ez a furcsa érzés?

***

Másnap reggel mosolyogva ébredtem fel. Talán az álmom hatása, bár nem emlékszem rá tisztán, hogy mi volt az, csak annyit tudok, hogy valami jó dolog történt. Ennek hatására dúdolgatva mentem a fürdőbe, majd végeztem el a reggeli ügyes-bajos dolgaimat, majd visszavonultam a szobámba, hogy magamra vegyek valami ruhát. Választásom ezúttal egy fehér pólóra esett, meg egy egyszerű, koptatott farmerre, majd felvettem még egy farmerkabátot is. Hajamat a megszokott, előrefésült helyett, most hátrazseléztem, és még fülbevalókat is raktam a fülembe.

Így sétáltam le a konyhába, ahol anya már sürgött-forgott. Soha nem érettem, hogyan pöröghetett egész nap, hiszen este későn ér haza, aztán korán reggel már kel is. Ő azt mondja, már megszokta a hajtást, és szereti. Ebben soha nem kételkedtem, hiszen mindig őszinte mosoly ült az arcán, ami bizonyította, hogy minden rendben volt. Noha néha aggódtam érte, hiszen egyedül van, de nem tettem neki szóvá, mert tudtam, hogy feleslegesen jártatnám a szám.

A mai szokásos köröket is lefutottuk, így egy negyed óra múlva elengedett, ismét két doboz kajával felpakolva. Izgatott voltam, alig vártam, hogy újra találkozzak Taóval. Látni akartam azt a cuki kis mosolyt az arcán, hallani az édes hangját, érezni az illatát... Aztán kicsit lelombozott, hogy nem azzal a busszal jött, amelyikkel én, de még így is megmaradt a jókedvem.

Első óra után rögtön rohantam megkeresni a termét, az összes másodikos osztályba benéztem, de sehol nem találtam. A lányok itt is meglepődtek, hogy mit kereshetek vajon ott, a fiúk meg csak szigorúan méregettek. Nem vettem róluk tudomást, de egyre jobban kezdtem aggódni Tao miatt. Még a mosdóba is bementem, hátha ott találom, de semmi. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Keserű szájízzel mentem be a második órámra, hogy aztán amint kicsöngettek, rohanjak ismét Tao keresésére. Nem kellett sokat keresgélnem, éppen sétált a második emelet felé. Egyből kiszúrtam koromfekete valóját, az viszont nagyon meglepett, hogy a sapka és sál mellé egy napszemüveg is ott volt a szemén. Bár, bizonyára a csúnya, kék folt miatt, de sokan utána néztek és kinevették, pedig azt mondta, sokszor előfordult már ilyen. Akkor nem szoktak volna hozzá, vagy...?

- Zitao... – szakadt fel belőlem a neve, mire csak egy pillanatra megtorpant előttem.

Láttam, ahogy felém fordította a fejét, de nem láttam át a napszemüvegen. Nem szólt egy szót sem, lehajtotta a fejét, majd elsétált mellettem. Megdöbbentem, de nem hagytam annyiban a dolgot. Utána mentem, de nem szóltam hozzá. Meglepődtem, mikor a tető felé vette az irányt, így követtem. Nem vett észre, így mikor felért, hangosan becsapta maga mögött a tetőre nyíló ajtót. Tudtam, hogy történt valami...

Pár perc késéssel én is követtem, halkan nyitottam ki az ajtót, de amit utána láttam, arra nem voltam felkészülve.

Zitao ott térdelt az ajtó előtt a hóban, fejét lehajtva tartotta, és hangosan zokogott. Szinte már kétségbeesetten, úgy, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Soha nem tudtam kezelni a ilyen helyzeteket, így pár percig csak néztem, ahogy a gyönyörű srác előttem sír. Végül már nem bírtam tovább, mögé léptem, a hó hangosan ropogott a talpam alatt, mire felkapta a fejét.

Szemei vörösek voltak, háromszorosukra fel voltak dagadva, az pedig még plusz volt, hogy a fél arca még mindig kék színű volt, véraláfutásokkal megspékelve. De volt még valami... Az arca másik felén, szintén a szeme alatt, egy nagyobb piros volt volt, mintha valaki megütötte volna. Abban a pillanatban nem bírtam tovább, felrántottam a földről, majd szorosan magamhoz öleltem.

Tao először tiltakozott az ölelés ellen, el akart tolni, ütötte a mellkasomat, könyörgött, hogy eresszem el, de nem tettem meg. Nem bírtam elengedni. Belegondoltam, hogy az a személy, aki ilyen ártatlan, törékeny és gyönyörű, ő az, akit valaki bántott. Mert biztos, hogy valaki megütötte, tisztán látszik. Legszívesebben szétverném azt a rohadékot, aki képes megütni egy ilyen gyönyörű arcot.

Végül a kis panda nem ellenkezett tovább, úgy bújt a karjaimba, mintha az anyja lennék. Fejét a vállamra ejtette, majd újra zokogásban tört ki. A kabátomat a két öklébe szorította, és csak sírt és sírt. Elképzelni sem bírtam, mi történhetett vele, de az biztos, hogy ha megtudom, az a személy, aki miatt most sír, azt megölöm.

- Tao... – suttogtam egy negyed óra múlva, mikor végre elcsitult, de nem bontakozott ki az ölelésemből. – Minden rendben?

- Semmi bajom – szipogott egyet, majd végül elvált tőlem, de kerülte a tekintetemet.

- Látom – húztam el a szám, majd megfogtam a csuklóját, és leültettem a padra, ahol tegnap is beszélgettünk.

- Tényleg nincsen semmi – mondta kicsit határozottabban, bár hangja még így is remegett. – Jól vagyok.

- Tao, kérlek – csúsztam hozzá közelebb, majd állánál fogva magam felé fordítottam, és a szemébe néztem.

- Yifan, mondtam, hogy nincsen semmi bajom – húzta el a fejét, de nem hagytam magam.

- Akkor legalább azt mond el, miért nem voltál itt az első órában! – győzködtem, mire meglepődött.

- Honnan tudod, hogy nem voltam bent? – nézett végül rám, kisírt, kíváncsisággal teli szemeivel.

- Kerestelek, de sehol nem találtalak... Aggódtam érted – néztem a szemébe.

- Tudok magamra vigyázni, ebben ne kételkedj – rázta meg a fejét.

- Nem kételkedem, de még nem válaszoltál a kérdésemre – tértem vissza, mire sóhajtott egyet.

- Elaludtam – szipogott, majd kezével megtörölte az orrát.

- És az arcod? – vontam fel a szemöldökömet.

- Tudom, hogy csúnya, de szerencsére már a dagadás lejjebb ment – eresztett el egy hamis mosolyt.

- A másik oldalra céloztam – mondtam, szinte szuggerálva az arcát.

Láttam, hogy kicsit megfeszült a teste, tehát valami biztos, hogy történt. Nem akarja elmondani, minden áron titkolózik előttem, de nem értem, hogy miért. Oké, hogy csak tegnap találkoztunk, de igazán elmondhatná, hogy mi történt vele.

- Csak nekimentem az ajtónak – legyintett végül.

- Biztos? – kérdeztem meg tőle, kíváncsi voltam.

- Persze... – motyogta, még mindig lehajtott fejjel.

Egy nagyot sóhajtottam, majd megnyalva ajkaimat, még közelebb csúsztam hozzá, miközben megfogtam sérült arcát, és úgy fordítottam magam felé a fejét. Tekintetünk összekapcsolódott, és elég sok mindent ki tudta olvasni a szeméből. Meg volt törve, kétségbe volt esve, össze volt zavarodva, és teljesen el volt veszve. Ezt mind egy pillantásából, és tudtam, hogy ha ő belenéz a szemembe, meglátja azt a törődést és aggódást, amit nyújtani szeretnék neki.

- Taozi, biztos, hogy az ajtó volt? – suttogtam, miközben hüvelykujjammal simogatni kezdtem arcélét.

- Én... – hebegte, pillái meg-megrezdültek, ajkai megremegtek.

- Te? – biztattam, egyre mélyebben nézve a szemébe.

- Nem – nyögte ki végül.

- Mi nem? – ráncoltam össze a szemöldökömet, mintha nem érteném.

Nem válaszolt. Légzése felgyorsult, éreztem, ahogy remeg, de nem hagyhattam annyiban. Nem húzta el a fejét, továbbra is fenntartottam a szemkontaktust, bár tudtam, hogy nem bírja sokáig. Kezdtem aggódni érte. Nem értettem, hogy mi történt vele, ami ennyire felzaklatta, és nem akarja elmondani. Már a legrosszabbra is gondoltam, mikor végre megmozdult.

Kezét felemelte, majd rákulcsolta ujjait a csuklómra, és kissé megszorította. Odapillantottam, mire elvette a bal kezemet az arcáról, majd ujjaival simogatni kezdte az érzékeny felületet. Kérdőn rá pillantottam, mire végre megszólalt.

- Kris, hidd el, ha elmondhatnám, te lennél az első ember, aki tudna róla. Nem akarlak megbántani, hiszen egyedül te vagy az az ember az egész világon, aki most megvigasztalt, minden hátsó szándék nélkül. Köszönöm neked, tényleg, nagyon, de... Nem mondhatom el, nem tehetem meg – rázta a fejét.

Meglepődtem ezen a komoly hangvitelen. Nem gondoltam volna Taóról, hogy ilyen is tud lenni. Egy keserű mosolyra húzta a száját, és kihasználva a meglepődöttségemet, felállt, majd menni készült. Akkor eszméltem fel, mikor már az ajtónál állt. Gyorsan felpattantam, majd nem törődve semmivel, hátulról átöleltem, derekát szorosan tartottam, miközben a fülébe suttogtam.

- Nem számít, Tao... – mosolyodtam el kissé. – Én várni fogok, addig a napig, míg nem fogsz bennem teljesen megbízni. Nem érdekel, ha egy hónapba, vagy egy évbe telik, kivárom, mert... Már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy te fontos leszel nekem. Úgyhogy, ne feledd, én mindig itt leszek neked, persze, csak ha te is akarod.

Éreztem, hogy megfeszül a karjaim között, de ahogy a monológom végére értem, összecsuklott a karjaim között, és előtört belőle ismét a sírás. Megijedtem, így gyorsan leültettem a földre majd aggódva fürkésztem az arcát, de ő csak mosolygott, miközben hüppögött.

- Zitao? – kérdeztem, majd vállára simítottam a kezem.

- Csak... – hüppögött. – Annyira kedves vagy velem, olyan jól estek a szavaid, és még annak ellenére is, hogy bunkón elutasítottalak, te nem adtad fel... Kris, nagyon köszönöm neked, tényleg! És persze, hogy azt szeretném, ha mellettem maradnál!

A következő pillanatban egy meleg, puha ajak nyomódott az arcomra, majd egy immár mosolygós Tao ült vissza velem szembe.

Miért ver ilyen átkozottul gyorsan a szívem?

(Na, hogy tetszett? ^o^

Tudom, hogy egy kicsit unalmas lett, és alig haladtunk a sztorival, de elárulom, hogy a következő fejezettől kicsit felpörögnek az események. :3

Remélem, elnyerte a tetszéseteket, és meg vagytok elégedve a cukisággal, mert azért fontos volt, hogy Tao a végén már mosolygott Kris miatt. :')

Ha ide írnátok a véleményeteket, azt még mindig nagyon-nagyon megköszönném~ *o*

Chuu~ Letty-chan ^^)