17. fejezet

(Hello~ ^^
Ha valami nem érthető, nézzétek el nekem, este volt már... TwT Viszont ahhoz képest szerintem egész jó lett, remélem, nektek is tetszeni fog. :3
Jó olvasást~ ;3)



17. fejezet

Tao POV

Úristen! Te Jóságos Úristen, felénk tart. Annyira izgatott lettem attól, hogy a különös idegen felénk sétált, hogy még a lábaim is beleremegtek. Soha nem éreztem még ilyet, azt hittem, hogy a gyomrom mindjárt kiadja a tartalmát, de jó értelemben. Gombóc nőtt a torkomra, és már gondolkodni is képtelen voltam. Pedig azt sem tudom, hogy kicsoda, egy vadidegen, aki... Aki hihetetlenül helyes, és úgy érzem magam miatta, mint egy ostoba tinilány. Ezzel annyira nem is lett volna gond, de a titokzatos idegen kifejezetten egy srác volt. És tetszett nekem. Nekem... Egy srác!

Halvány fogalmam sem volt eddig róla, hogy ilyen hajlamaim lennének. Valójában, bele sem gondoltam eddig, de ez most nagyon megijesztett. Hiszen ő egy srác, nem érezhetem ezt! Még csak nem is ismerem, akkor meg főleg. Mégis mi történt velem? Az előbb Jun Hee majdnem megcsókolt, azt hiszem, erre megláttam ezt a fiút, és olyat kezdek el érezni, mint még soha? Megőrültem volna? Talán csak álmodok és mikor felébredek, újra normális leszek? Mert abban biztos voltam, hogy ez minden, csak nem normális. Nem lehet, hogy egy velem azonos neműhöz vonzódjak, ez... Bármennyire is egyértelműnek tűnik jelen pillanatban a helyzetem, akkor sem tudtam elfogadni a szívem döntését. Miért pont egy srác? Miért egy idegen, akit nem is ismerek? Mit tettem, hogy ezzel büntetnek?

- Sziasztok! - Erősen bele kellett harapnom a számba, nehogy kiadjak magamból valami furcsa hangot. - Ne haragudjatok, hogy megzavartalak titeket a randitokon...

- Mi nem randizunk - rázta a fejét Jun Hee, amin meglepődtem. - Csak barátok vagyunk.

- Oh. - Hallottam a hangján, hogy meglepődött, de még mindig nem néztem rá. - Pedig úgy tűnt, az előbb meg akartad csókolni.

- N-nem... - pirult el azonnal a velem szemben ülő lány. - Rosszul láttad, én csak mondtam neki valamit.

- Teljesen elpirultál, minden rendben? - Jun Hee az idegen srácra kapta a fejét, aztán kétségbe esetten rám.

- Azt hiszem, kimegyek a mosdóba - hadarta el gyorsan, majd már ott sem volt.

A szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem, ki fog ugrani a helyéről. Nem gondoltam volna róla, hogy... Hogy ilyen. Bár az már távolról is lerítt róla, hogy magabiztos, valahogy azt hittem, tévedek. Ekkor az idegen srác leült a megüresedett helyre, így kénytelen voltam vele szembenézni. Amint a tekintetünk találkozott, lágyan elmosolyodott, fejét kicsit oldalra billentette, ami nekem túl sok volt. Kiengedtem ajkaim közül egy nagy sóhajt, majd zavaromban lehajtottam a fejem. Biztosan csak Jun Hee-t várja, elvégre, nagyon csinos, biztos megtetszett neki.

- Hogy hívnak? - kérdezte hirtelen a srác, mire rákaptam a tekintetemet.

- M-miért? - kérdeztem vissza nagy nehezen, mire neki kiszélesedett a mosolya.

- Szeretném tudni, mi a neved, hogy azon szólíthassalak. - Végig a szemembe bámult, ami annyira zavarba ejtett, hogy ismét lehajtottam a fejem.

- Tao vagyok - motyogtam. - Huang Zi Tao.

- Tao... - halottam meg mosolygós hangját. - Én Oh SeHun vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek.

Megint csak rákaptam a tekintetemet. Ő még mindig csak töretlenül mosolygott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem mintha bántam volna, aranyos volt nagyon. Valahogy az egész kisugárzása nagyon szimpatikus volt, amellett, hogy helyesnek is tartottam. Ugyan még mindig nem akartam elfogadni a tényt, nem tudtam harcolni az érzéseim ellen. Ezt gondoltam, nem tudok hazudni saját magamnak. SeHun pedig kifejezetten vonzó volt, pedig eddig ilyet még lányokra sem mondtam, nem hogy egy srácra!

- Jól érzed magad? - nyújtotta előre a karját, majd gyengéden megszorította a bal alkaromat. - Kicsit piros vagy, talán lázad van?

- Nem-nem, jól vagyok, köszönöm - hadartam azonnal, majd zavaromban kihúztam kezeit az övé alól.

- Biztos? - kérdezte megint, majd visszahúzta a kezeit ő is.

- Biztos - bólintottam, majd próbáltam máshová nézni, csak nem rá. - Egyébként... Mindjárt visszajön Jun Hee.

- Jun Hee? - ráncolta össze a szemöldökét, majd kérdőn rám nézett. - A lány, akivel itt voltál?

- Igen, ő - hebegtem neki, majd a mosdók felé kezdtem bámulni, de még sehol sem láttam. - Már nem sokat kell rá várnod.

- Miért várnék rá? - Amint feltette ezt a kérdést, a szemébe meredtem, én sem értettem, ahogy ő sem.

- M-mert... Miatta jöttél ide hozzánk, nem? - kérdeztem meg félve.

SeHun erre ismét elmosolyodott. De olyan aranyosan tette, mégis egyben magabiztosan, hogy egyszerűen elállt tőle a lélegzetem. Meg fog ölni. Abban a pillanatban sok minden átsuhant a fejemen, de a legelső gondolatom ez volt. Nem fért a fejembe, hogyan lehetséges ez. Előtte még csak nem is gondoltam srácokra, igaz, hogy lányokra sem, de azt hittem, tisztában vagyok a nemi identitásommal. Erre jön ő... Oh SeHun, mire a világ fordult egyet körülöttem. Nem tudtam elhinni. Képtelen voltam feldolgozni, bármennyire is akartam. Az eszem és a szívem megint másfelé húztak, kissé soknak éreztem mostanában az ilyen helyzeteket. Félve SeHunra pillantottam, de ő még mindig csak bámult.

- Engem nem érdekel az a lány - mondta a szemebe, minden hezitálás nélkül.

- Akkor...? - pislogtam rá nagyokat.

- Téged akarlak megismerni, Tao - súgta a szavakat, amitől a gyomrom görcse rándult.

- E-engem? - hebegtem már totálisan vörös arccal.

- Téged - bólintott, megerősítve az elhangzottakat.

Ebben a pillanatban történt az, hogy nem bírtam tovább. Egyszerűen felpattantam a helyemről, majd minden további szó nélkül kirohantam a fagyizóból, hátrahagyva Jun Hee-t és SeHunt is. Mindent. Egészen hazáig rohantam, lassan már sírva fakadtam. Megijedtem. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre, olyan hirtelen ért minden, hogy túl sok volt. Nem bírtam tovább, úgy éreztem, ha egy perccel tovább kell néznem SeHunt, elsírom magam. Túl nagy volt a nyomás...

Még mindig alig tudtam feldolgozni, hogy ez történt velem. Alig tíz perc alatt olyat fordult velem a világ, mint soha. Nem, akkor sem tudtam elfogadni a tényt, hogy egy sráchoz vonzódom. Bármennyire is próbáltam nem gondolni erre, nem bírtam kiverni a fejemből SeHunt. Túlságosan is az elmémbe vésődött a pillantása. A szavai, a hangja, az illata. Ő maga...

M-meleg lennék?

***

Másnap reggel nagyon rosszul ébredtem. Fájt a szemem a sok sírástól, valamint a fejem is hasogatott. Semmi kedvvel másztam ki az ágyból, majd szedtem magam rendbe a fürdőben. Igaz, nem sokat segített a hideg víz, valamivel mégis jobban éreztem magam. Nagyon sóhajtva mentem vissza a szobámba, majd nem sokat válogattam a ruhák között, egyből a feketék felé nyúltam, aztán magamra rángattam az első kezem ügyébe kerülő darabokat. Kicsit megigazítottam a hajamat, felkaptam a táskámat, majd lefelé vettem az irányt a konyhába.

Meglepődtem, mikor friss kávéillat terjengett a földszinten. Amint beléptem, meggyőződtem róla, hogy nem tévedtem, anyám ott ült a hatalmas konyhaasztalnál, kezében egy csésze kávé, közben pedig egy magazint olvasott. Rám sem pillantott, nekem pedig ezen a reggel megszólalni sem volt kedvem, pedig tudtam, hogy ezt nem kellene. Mégis, szó nélkül léptem oda a hűtőhöz, majd vettem ki belőle a megfelelő dolgokat a reggelimhez, amihez ugyan nem volt sok étvágyam, tudtam, hogy muszáj valamit ennem.

- Nem tűnt fel, hogy itt ülök? - hallottam meg szinte azonnal anyám gúnyos kérdését.

- De - feleltem kurtán.

- Beszélj hozzám tisztelettel, az anyád vagyok, nem pedig a haverod! - kiabált rám egyből, mire kicsit meglepődtem.

- Jó reggelt - húztam el a számat, de továbbra sem néztem rá.

- Eddig jó volt. - Szinte láttam magam előtt, ahogy egy fintorra húzta a száját.

Nem törődtem vele. Ma valahogy nem érdekelt, még az sem, hogy kiabált velem, amit eddig soha nem tett meg. Ő mindig az a csendes gyilkos típus volt. Inkább csak élvezte nézni, ahogy apám megvert engem, gúnyosan beszélt hozzám, mintha azt akarná velem éreztetni, hogy ő van fölényben. Ő volt az anyám, mégsem éreztem azt, hogy ennek örülnöm kellene. Volt egy bizonyos pont, ahol elromlott minden, onnantól kezdve vált ilyenné. Soha nem kérdeztem meg, mi történt, bár egyértelmű, hogy nem is válaszolna rá.

- Hol voltál tegnap délután? - Meglepett a hirtelen kérdése, így felé fordultam, de ő csak olvasta tovább a magazint.

- Találkoztam valakivel - válaszoltam őszintén.

- Csak nem azzal a szőke barátoddal? - fordította felém a fejét egy rideg mosoly kíséretében.

- Nem, egy lánnyal mentem el fagyizni - néztem a szemébe, ami ugyan olyan érzelemmentes maradt, mint mindig.

- Persze, még el is hiszem - rántotta fel a szemöldökét. - Jobban el tudom rólad képzelni, hogy pasikkal találkozgatsz, mint lányokkal!

És itt volt az a pont, hogy elmenekültem otthonról. Megint. Miközben végig azon zakatolt az agyam, hogy mennyire beletrafált a közepébe anyám.

***

Dühös voltam. Mérhetetlenül dühös, de egyáltalán nem Jun Hee-re, SeHunra vagy anyámra. Nem, magamra voltam dühös. Gyáva voltam, megfutamodtam, pedig nem kellett volna. Nem mintha el mertem volna mondani anyámnak, hogy talán tényleg úgy van, ahogy gondolja. Még mindig féltem tőle, de azt hiszem, kicsit jól esett vele így viselkedni. Már csak attól tartottam, hogy elmondja apámnak. Vele tényleg nem tudnék ilyen lenni, bármennyire is gondolom azt, hogy képes vagyok rá.

Túl sok volt. Mikor tegnap elhívott Jun Hee fagyizni, eszem ágába sem jutott, hogy ennyi mindent megváltoztat majd a délután. Azt hiszem, abba már beletörődtem, hogy vonzódom egy sráchoz, de ettől valamiért nem tartottam magam... Melegnek. Elvégre, eddig soha nem néztem meg a srácokat, ma pedig külön figyelmet fordítottam nekik, de egyiknél sem éreztem azt, mint SeHunnál. Fogalmam sem volt, hogyan csinálta, de ha már rá gondolok, szinte azonnal remegni kezd a lábam. Nem mintha valaha is találkoznék vele újra...

- Oppa, szia - ült le mellém Jun Hee mosolyogva, mire felé fordultam. - Minden rendben?

- Persze, jól vagyok - erőltettem az arcomra egy kis mosolyt.

- Nem úgy látom - biggyesztette le az ajkait. - Ha a tegnapi miatt...

- Úristen! - szaladt ki a számon azonnal. - Ne haragudj, hogy csak egy szó nélkül elrohantam, de...

- Micsoda? - lepődött meg a lány, majd összeráncolta a szemöldökét. - Nekem az az idegen srác, aki odajött hozzánk, azt mondta, hogy kaptál egy fontos hívást anyukádtól, azért kellett elmenned. És hogy üzenje meg, nagyon sajnálod, majd legközelebb jobban figyelsz, valamint pénzt is hagytál az asztalon, ha esetleg még venni akartam volna valamit, amit ide adott nekem. Úgyhogy ne aggódj, nem haragszom - mosolyodott el.

Pár másodpercig ledöbbenve figyeltem Jun Hee-t. Tényleg ezt csinálta volna SeHun? Megtette volna értem, holott nem is ismer, csak hogy Jun Hee ne legyen rám dühös? Valójában ennyire meg szeretne ismerni? Akaratlanul is, de egy apró mosoly kúszott az ajkaimra, amit próbáltam elrejteni, de nem sikerült. Azt akartam hinni, hogy szimplán csak baráti gesztusból tette, nem akartam belemagyarázni semmit, valahol mélyen mégis ott volt a gondolat, hogy azért tette, hogy ezzel tartozzam neki és vissza tudjam fizetni. Oh SeHun, miért kell ennyire felforgatnod az életemet?

- Na, máris jobb, ha mosolyogsz - billentette oldalra a fejét Jun Hee.

- Köszönöm - néztem rá hálásan.

- Mégis mit, Oppa? - pislogott kíváncsian.

- Hogy elmondtad - mosolyodtam el, majd nem sokat gondolkodva, gyorsan megöleltem.

Jun Hee viszonozta a gesztust, ami csak pár másodpercig tartott, aztán bejött a tanár, így inkább arra figyeltünk. Ami nem volt könnyű. Szerettem volna valakivel megbeszélni ezt az egész dolgot. Azonnal eszembe jutott Kris, de hát, csak nem mehetek oda hozzá azzal, hogy azt hiszem, vonzódok egy sráchoz. Mégis hogyan nézne rám utána? Nem tudnám elviselni, ha megundorodna tőlem, már képtelen lennék nélküle élni. Szükségem van rá, hiszen ő a legjobb barátom. De ezt akkor sem mondhattam el neki, hiszen... Hiszen ő is srác, a srácok pedig elítélik a melegeket.

Ugyan itt volt Jun Hee, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne neki elmondani. Elvégre, még tegnap majdnem megcsókolt, azon gondolkodtam, hogy mennyire jó páros lennénk, erre most a szemébe mondanám, hogy tetszik egy srác. Szegény talán fel sem fogná. Nem akarom megbántani őt, még akkor sem, ha nem érez irántam semmit. Azt meg főleg nem akarom, hogy emiatt kerüljön, mert nagyon rendes és aranyos. Örülök, hogy megismerhettem őt.

Óra végére már azt hittem, hogy megőrülök. Az agyam folyamatosan kattogott a témán, nem tudtam leállítani, képtelen voltam az órára koncentrálni, ami nem volt éppen a legjobb. Kicsit deja vu-m volt, hiszen megint csak két tűz között őrlődtem. Az, hogy megjelent az életemben SeHun, teljesen felkavart mindent. Vonzódni kezdtem hozzá már a legelső pillanatban, amit nem értettem. És többek között, fogalmam sem volt, hogy kinek mondhatnám el az egészet. Össze voltam zavarodva. Túl sok volt ez így egyszerre. Nem akartam semmi mást, csak Kris ölelő karjait, mert ott mindig megtalált a megnyugvás.

Mikor megszólalt a csengő, megkönnyebbültem sóhajtottam egyet. Mindenki a kijárat felé vetette az irányt, és mikor Jun Hee felém fordult, csak megráztam a fejem, jelezve neki, hogy menjen nyugodtan. Összepakoltam, majd én is elindultam az ajtó felé. Amint kiléptem, megpillantottam Krist, mire egyből elmosolyodtam, majd úgy üdvözöltem. Jó volt látni, úgy éreztem, már egy év telt el azóta, hogy nem láttam, pedig csak tegnap délután találkoztunk utoljára.

Egy pillanattal később már erősen magához ölelt, mire kiszakadt belőlem egy sóhaj, majd viszonoztam a gesztust. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, túl jól esett. Ekkor felnyitottam a szemeimet, viszont abban a pillanatban minden egyes porcikám megfeszült, amint megláttam, hogy ki állt Kris háta mögött. Erre persze barátom azonnal elengedett, szinte belemászott a képembe, de nem hallottam semmit, pedig érzékeltem, hogy beszélt. Csakis egyvalakire tudtam koncentrálni, az pedig egyedül Oh SeHun volt.

- Szia, Tao - köszönt nekem mosolyogva, majd közelebb lépett hozzám, ezzel azt elérve, hogy Kris teljesen elengedjen.

- Sz-szia... - nyögtem ki nagy nehezen, hiszen el sem bírtam képzelni, hogyan került ide, ráadásul miért Kris-el volt.

- Beszélhetnénk? - billentette oldalra a fejét, mire láttam, hogy Kris keze ökölbe szorult.

- M-mondd nyugodtan - zavaromban már dadogtam is.

- Négyszemközt - hangsúlyozta ki, végig a szemembe nézve, mire bennem rekedt a levegő.

Tisztán láttam, ahogy Yifan ökölbe szorított keze remeg, de nem mertem az arcára nézni. SeHun továbbra is csak mosolygott rám, én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek. Menjek el SeHunnal, vagy maradjak Kris-el, hogy kiderítsem, mi a baja? Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld alattam, én pedig tűnnék el örökre.

SeHun vagy Kris?



(MUHAHAHA, szerintetek kit fog választani Tao? ;D
Ez most itt a nagy kérdés, természetesen jöhet más is, kíváncsi vagyok, mit indított el bennetek a fejezet, mert biztos, hogy valamit igen. :D És tudom, hogy megint gonosz voltam, de ezt most muszáj volt így, ne haragudjatok. ^^" Ugyan kicsit összekuszáltam még magamban is a dolgokat, de bizonyára nekem egyszerűbb kihámoznom valamit belőle, mint nektek. ^^
Egyébként lehet szeretni, megírtam nektek, ahelyett, hogy mentem volna aludni. >< Holnap... Pontosabban ma (0:13 van), 5-kor kelek, szóval örülhettek neki. ^^"
Szóval, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, nagyon várom őket, mind itt, mind facbook-on~ *Q*
Chuu~ ^^)