26. fejezet

(Sziasztok~ :3

Ahh, tudom, megint elég későn jött a fejezet, elnézést érte. ><

De ismét egy elég hosszú fejezetet hoztam nektek össze, amiben elég sok dolog kiderül. ;D Elöljáróban csak annyit, hogy tele-tele KrisHan-al~ ^^

Jó olvasást~ :3)

26. fejezet

Kris POV

- Mi a helyzet Taóval?

Azt hittem, abban a pillanatban kiköpöm a számban gondosan összerágott pirítóst. Fuldokolva próbáltam ránézni anyára, de ő egy cseppet sem idegeskedett amiatt, hogy jelenleg haldoklom, csak tovább kavargatta az ebédhez készült tésztát talán. Mikor egy kicsit csillapodott a köhögésem, kitöröltem a szememből kicsorduló könnyeket, majd ittam pár korty narancslevet, hogy jobb legyen. Mikor óvatosan lenyeltem, ismét visszafordultam anya felé, aki ezúttal már minden figyelmét rám szentelte. Érdekes fejet vágott, mintha az előbb nem meg akartam volna fulladni, hanem bevallottam volna neki, hogy csak vicceltem ezzel az egésszel. Nyeltem egy nagyot, végül próbáltam neki semleges választ adni.

- Semmi, nincs vele semmi - rántottam meg a vállam, végül ismét a pirítósomba haraptam.

- Ugyan, Yifan, pár héttel ezelőtt miatta sírtál, ne mondd, hogy nincsen semmi - rázta a fejét anya, majd leült velem szemben. - Mi történt azóta?

- Tényleg semmi. - Hiába próbáltam lerázni, nem volt olyan könnyű.

- Elmondtad már neki, hogy mit érzel iránta? - nézett a szemembe, teljesen komolyan.

- Anya... - sóhajtottam idegesen. - Barátja van. Szerelmes belé, világosan megmondta, hogy kerüljem el. Nem fogom tönkretenni a kapcsolatát. Ha boldog, akkor én is az vagyok, nem számít, hogy nem velem van.

Nevelőm egy pillanatra elgondolkodott a halottakon, végül csak sóhajtott egyet, miközben hátra dőlt a székén. Szabadnapos volt, így nem kellett korán elmennie dolgozni, helyette engem szapult. Tudtam, hogy szeret, és ezt nem rosszindulatból csinálta, csupán aggódott. Csak jelenleg mindenről szívesebben beszéltem volna, mint az elcseszett szerelmi életemről. Figyeltem a komoly arcát, mintha azon törné a fejét, hogyan csábíthatnám el SeHuntól, de közben tovább folytattam a reggelit. Szombat volt, LuHan ma érkezett, elé fogok menni a reptérre hamarosan, de még van időm elindulni.

Nyugodtan meg szerettem volna reggelizni, de tényleg nem számítottam arra, hogy anya letámad majd ezzel a kérdéssel. Oké, megértem, hogy érdekli, mi van velem, de... Nem akarok róla beszélni, elég, ha én tudom, mennyire szánalmas vagyok. Végül csak sóhajtottam egyet, a fél kenyér pirítóst visszatettem a tányérra, majd nagyot sóhajtva hátra dőltem. Nem volt étvágyam. Ez az egész téma hatással volt rám. Nem anya volt a hibás, ő nem tehetett semmiről, egyszerűen csak én vagyok az, aki bebeszéli magának a sok hülyeséget. Bár, az nem hülyeség, hogy Tao nem kíváncsi rám, éli az életét a szerelmével. A kis, tenyérbemászó, undorítóan nyalis, nagyképű kölyökkel. Oh SeHunnal.

- Ne vágj ilyen képet, még a végén rémálmom lesz - nevetett fel hirtelen anya, mire én sem bírtam megállni, elmosolyodtam. - Na, tudsz te még mosolyogni is!

- Sajnálom, hogy bunkó voltam - kértem tőle bocsánatot, miközben a szemébe néztem. - Csak nem szeretek erről beszélni...

- Elhiszem, hogy fáj - lépett hozzám anya, majd megsimogatta a fejem. - De hidd el, majd jön más, aki elcsavarja a fejed.

- Nem! - ellenkeztem azonnal. - Nekem ő kell, senki más...

- Jaj, Yifan... - mondta halkan, majd nyomott egy puszit a fejemre, aztán visszament megnézni a tésztát.

Ezek után anya próbált felvidítani, tök butaságokról kezdett el nekem fecsegni, ami őszintén mondom, nem érdekelt, viszont mind vicces volt, így végül nevettem rajta. Hálás voltam neki, amiért támogatott és biztatni próbált, de reménytelen eset voltam. Egy jó fél órával később viszont elindultam a reptér felé. Rendeltem egy taxit magamnak. A fejemre kaptam egy baseball sapkát és egy szemüveget, majd felhúztam a lábamra a tornacipőmet, így búcsúztam el anyától. Azt mondta, alig várja, hogy ismét találkozhasson LuHannal. Én is így voltam vele, mióta eljöttem, szinte nem is beszéltünk, pedig a legjobb barátok voltunk. A szememre is vetette, hogy csak akkor hívtam, mikor szükségem volt rá, de mikor elmondtam, hogy mi a helyzet, megértette.

Tényleg csak Taóra tudtam gondolni, szinten minden egyes percben eszembe jutott a tökéletes arca, az aranyos nevetése, a cuki kis panda szemei, az ébenfekete haja, ami olyan selymes volt, hogy élvezet volt beletúrni. A vékony, mégis finom ajkai... Inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből, nehogy valami probléma adódjon az út közben. Ugyan élénken éltek bennem az emlékek az utolsó találkozásunkról, mikor alig választott el tőle más, csak pár ruhadarab. Éreztem őt szinte mindenhol, tökéletes volt. Csak aztán... Vége lett. A Mennyből a Pokolba taszított egy pillanat alatt. Mégsem tudtam rá haragudni... Mert miattam csinálta. Én voltam a hibás, hogy már a legelején nem mondtam el neki, hogy szeretem. Teljes szívemből.

Nos, ezt elbasztam...

***

Magamban szidtam már az egész világot, mikor már vagy húsz perce álltunk a dugó kellős közepén. LuHan gépe már vagy fél órája leszállhatott, szóval bizonyára nem érti, hogy miért nem várom őt, mikor így beszéltük meg. Oké, hogy gondolhattam volna rá, hogy dugó lesz, de eddig simán jöttünk, csak pont előttünk valahol sikerült az egyik kocsinak belemennie a másikba, ezzel egy nagyobb balesetet okozva, ezért lezárták az utat. Szóval király. Pedig alig lenne ide már tíz percre a repülőtér.

Már majdnem hangosan is káromkodtam, mikor végre valahára megindult a sor. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, majd szóltam a sofőrnek, hogy taposson a gázba, ő pedig szerencsére nem mert ellenkezni velem, még a sebességkorlátot is átlépte. Ennyire ijesztő lennék dühösen, vagy csak azért ijedt meg, mert nem fizetnék neki? Inkább eltereltem a gondolataimat, amik LuHan köré terelődtek. Vajon változott azóta, mióta nem láttam? Hogyan fog fogadni? Mit fogunk egymásnak mondani? Olyan, mintha évek óta nem láttuk volna egymást, pedig kicsivel több, mint három hónapja... Gyorsan repül az idő, már három hónapja itt voltam Pekingben. Gondoltam, hogy sok dolog változni fog majd körülöttem, de hogy ennyi minden? Három hónapja nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen szinten bele tudjak zúgni egy srácba... Mégis megtörtént.

Mikor végre megálltunk a parkolóban, gyorsan a sofőr kezébe nyomtam valamennyi pénzt, aki erre meglepődött, de nem mondta, hogy kevés, vagy nem elég neki. Kipattantam, majd rohanni kezdtem a bejárat felé, már amennyire a tömeg engedte. Sokan voltak, bár hatalmas ez a reptér, az átlaghoz képest is több száz ember volt körülöttem. Beszaladtam a megfelelő terminálba, majd magasságomnak köszönhetően könnyű volt átpásztáznom a terültet. Mégsem találtam a szememmel sehol sem LuHant. Kicsit megijedtem, hogy elindult egyedül, bár az nem lehet, mert nem adtam meg neki a címemet.

Utolsó lehetőségként előkaptam a telefonomat, majd már éppen hívni akartam, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Azonnal megperdültem, majd amint szembetaláltam magam legjobb barátommal, kissé meglepődtem. Ugyan alig változott, csak a haja lett szőkéből inkább szőkés-barna, de még mindig ugyan olyan babaarca volt, mint eddig. Ahogy észrevettem, hogy a kedvenc táskája lóg a hátán, azonnal elvigyorodtam. Azt a táskát, mikor mentünk valahová, az Istenért sem tudtam leimádkozni róla. Enélkül alig ment el pár helyre. Úgy, összességében, barátom egy fikarcnyit sem változott.

- Késtél, te gyökér - üdvözölt egy aranyos mosollyal, mire elvigyorodtam.

- Egy kis stílusos késés mindig kell - néztem a szemeibe, amik egyáltalán nem voltak haragosak.

- A stílusos késésedet még elnéztem volna, Yifan, de ez fél órás volt - billentette oldalra a fejét.

- Ó, fogd be, örülj, hogy eléd jöttem, simán eltévedtél volna nélkülem! - cukkoltam, mire beleütött a vállamba.

- Semmit nem változtál, még mindig ugyan olyan hülye vagy - nevetett fel hangosan.

- Te pedig még mindig ugyan olyan sunyi dög - tettem a vállára a kezem, majd magamhoz húztam egy baráti ölelésre.

LuHan sem ellenkezett, leejtette a kezében szorongatott sporttáskáját, majd ő is visszaölelt. Őszintén szólva, hiányzott. Nem is gondoltam volna, hogy ennyit jelentett nekem, de most, hogy ennyi idő után végre láthattam, rájöttem, hogy fontos volt nekem. Végül elhúzódtunk egymástól, Lulu ajkain pedig hatalmas mosoly ült. Felvontam a szemöldökömet, mire ő csak megrázta a fejét, aztán ismét felvette a csomagját, majd elindult kifelé. Ahogy figyeltem a távolodó, törékeny alakját, biztos voltam benne, hogy a tervem tökéletes lesz.

***

- Ahh, hiányzott már ez... - dőlt végig az ágyamon LuHan, miután túlélte anyám nyomorgatását és vallatását.

- Tudom, hogy szeretsz, nem kell mondanod - nevettem fel hangosan, majd leültem én is az ágyamra.

- Kínára értettem - nézett rám lesajnáló fejjel, aztán hozzátette. - Az pedig már elmúlt.

- Persze-persze, tudom én, ho... - Amint felfogtam, hogy mit is mondott, hatalmas szemeket meresztettem rá. - Micsoda?

LuHan erre csak jóízűen felnevetett, fejét hátracsapta, majd pár percig csak kacagott. Bármennyire is vicces volt, nem tudtam feldolgozni az előbbi mondatát. Hogy... Hogy elmúlt volna, de szeretett? Érzett valamit irántam? Mi van?! Egyre idegesebb lettem, de ő még jobban nevetett, már a könnyeit törölgette, mire én csak hasba csíptem, hogy fejezze már be, mire fájdalmasat felvisított. Most rajtam volt a sor, hogy nevessek egy jót, de LuHan ebben a pillanatban rám vette magát, majd csikizni kezdett, ott, ahol csak ért.

Azonnal elvágódtam, csak éppen rossz irányba, mert egyenesen a föld felé zuhantam, a hátam fájdalmasan koccant a padlóval, és mivel LuHan rajtam terpeszkedett, még csak fel sem bírtam kelni. Nem is tudtam volna, mert annyira nevettem a csikizéstől, hogy már alig kaptam levegőt. Tiszta vörös lehettem, már homályosan láttam a kicsorduló könnyeimtől, és képtelen voltam lefogni LuHan gyors kezeit, amik mindenhol értek.

- LuHan, hagyd... Hagyd abba - nyögtem ki nagy nehezen nevetve, mire ő csak ördögien elvigyorodott.

- Ha kimondod a varázsszót - csillant fel a szemében az a fény, amit soha nem szerettem.

- Nehhem! - Kapálózhattam, már a nevetéstől erőm sem maradt semmire, ám ekkor LuHan megállt.

- Nem? - nézett a szemebe kíváncsian, majd elvigyorodott. - Akkor halálra csikizlek!

Ám én gyorsabb voltam, azonnal lelöktem magamról, majd hogy ne tudjon szabadulni, ráültem a csípőjére, a két kezét pedig kitámasztottam a feje fölött, majd egészen közel hajoltam az arcához. Ő erre nem mutatott semmilyen reakciót, továbbra is csak vigyorgott, bár éreztem, hogy a levegő a tüdejében rekedt. Én még mindig hevesen kapkodtam a levegőt az előbbi nevetéstől, de próbáltam ördögien a szemébe nézni. Valahogy most mégis... Más volt. Egy pillanatra lesütötte a tekintetét, a vigyora pedig eltűnt az ajkairól. Összevontam a szemöldökömet, majd végül rákérdeztem.

- LuHan, hogy értetted azt, amit mondtál? - néztem a szemébe, amit már nem kapott el.

- Talán ha leszállsz rólam, elárulom - vigyorodott el gonoszul. - Nehéz a hájas segged!

- Yah, mit merészelsz! - pattantam fel azonnal róla, majd az ágyra ültem. - Te vagy túl sovány... Eszel te rendesen?

- Az előbb még más érdekelt - ült fel ő is nevetve, majd helyet foglalt mellettem, immár megkomolyodva.

Erre csak bólintottam egyet, tudatva vele, hogy így van. Tényleg kíváncsi voltam erre az egészre... Őszintén szólva, ha igaz az elméletem, akkor meg kell, hogy lepődjek, mert soha, semmilyen utalást nem tett arra, hogy meleg lenne, vagy egyáltalán vonzódna hozzám. Sok évig a legjobb barátom volt, de egyetlen egy érintésével, pillantásával vagy cselekedetével nem mutatta, hogy többet érezne irántam. Gyorsan végignéztem rajta, de még mindig nehezemre esett elhinni, hogy így van, így szerettem volna az ő szájából is hallani. Kíváncsian a szemébe néztem, és amint tekintetünk találkozott, ő sóhajtott egy nagyot.

- Igen, Kris, én tényleg szerelmes voltam beléd - nyelt egy kisebbet. - Tulajdonképpen... Végig szerelmes voltam beléd.

- Hogyan? - döbbentem meg, mire LuHan elvigyorodott. - De... De soha nem mondtad... Még csak utalást sem tettél rá, vagy... Miért?

- Még kérdezed? - nevetett fel. - Annyi csajod volt, hogy a két kezemen sem tudnám megszámolni! Állandóan róluk beszéltél, hogy mondhattam volna el, hogy beléd vagyok zúgva az első perctől kezdve?

- Igazán elmondhattad volna... - húztam el a szám.

- Csak azt ne mondd, hogy lett volna esélyem, mert menten halálra röhögöm magam! - vigyorgott.

- Akkor nem mondom, mert nem akarom látni - vigyorogtam én is.

LuHan erre meglepődött egy pillanatra. Láttam rajta, hogy összevont szemöldökkel fürkészi az arcom, de mikor láthatta, hogy tényleg nem hazudok, csak elmosolyodott, majd végül ismét a vállamba ütött. Fájdalmasan felszisszentem. Régebben is mindig szokása volt, de akkor már hozzászoktam, viszont három hónap sok idő, így ismét fájt minden egyes ütése. Az ember azt gondolná róla, hogy milyen kis vézna, de valójában LuHannak nagyon jó teste van, ráadásul erőset tud ütni. És ezt most nem kell félreérteni, csak sokszor láttam már félmeztelenül rohangálni vagy náluk, vagy nálam.

- Nehogy elbízd magad, már egy cseppet sem érdekelsz - énekelgette a fülembe, mire felnevettem.

- Reméltem is, mert akkor nehéz dolgom lenne - billentettem oldalra a fejem.

- Ezt hogy érted? - vonta fel a szemöldökét.

- Van egy tervem... - néztem a szemébe, majd mesélni kezdtem, ő pedig végighallgatott.

***

Következő héten mindent elintéztünk LuHannal, így szerdától már osztálytársak voltunk, úgyhogy együtt indultunk el az iskola felé. Az osztálytársaim meglepődtek, hogy ismét érkezik az új diák így év vége felé, de kifejezetten jól fogadták. Bár LuHan aranyos arca és kedves mosolya mindenkit elvarázsolt, nem csoda, hogy a szünetben az összes lány köré gyűlt. Ő pedig nem utasította őket vissza. Tulajdonképpen nem tudtam, hogy most akkor meleg, vagy én csak egy kilengés voltam az életében. Nem beszéltünk róla többet, mert nekem még mindig egy kicsit nehéz volt felfognom...

Nem lehetett könnyű neki. Én állandóan a csajokról beszéltem, miközben ő szerelmes volt belém, én pedig észre sem vettem. Tényleg megkérdezném pár dologról, hogy hogyan vészelte át, és hogy sikerült belőlem kiszeretnie... Bár, van egy olyan sejtésem, hogy az idő volt az ok. Végül csak megráztam a fejem, majd azon kezdtem el gondolkodni, hogyan valósítsam meg a tervemet, ami fejben egészen tökéletes volt. Ugyan eleinte LuHannak nem tetszett, de addig mondogattam neki, hogy végül belement. Azt mondta, kell egy kis izgalom is az életébe, na meg, soha nem volt egy kis ártatlan srác, hiába hitte róla mindenki ezt.

Lyukas óránk volt, Lulu pedig megkért, hogy vezessem már körbe a suliban, mert lesz néhány olyan óránk, ami külön van, meg amúgy sem akar egész nap a nyakamon lógni. Egyet értettem vele, így elindultunk. Éppen a nyelvi termek felé sétáltunk, mikor eszembe jutott valami.

- Várjunk csak... Ha te végig belém voltál szerelmes, akkor azokat a csajokat csak kitaláltad? Az a Cindy nevű... Állandóan vele mentél ide-oda, akkor ő csak kitaláció volt? - néztem rá nagy szemekkel.

- Rohadj meg, Kris! - nevetett fel, majd beleütött a vállamba ismét, mire én is felnevettem. - Egyébként nem, Cindy tényleg egy lány volt, de soha nem volt a barátnőm, éppen miattad!

- Most megtiszte...

Itt viszont elakadtam. Megpillantottam a folyosó végén, éppen rám bámuló Huang Zi Taót. Azonnal elhallgattam, még az agyam is megállt, míg a szemeimbe bámultam. Még így, távolról is láttam bennük valami furcsa csillogást, amit eddig soha. Nyeltem egy kisebbet, láttam, hogy LuHan beszélt hozzám, de nem értettem belőle semmit. Akkor csakis ő létezett számomra, minden más megszűnt. Bármennyire is sikított a fejemben, hogy nem mehetek oda hozzá, a szívem ismét erősebb volt. Úgy indultam meg felé, mint egy tank, Zitao pedig meglepődött. Aztán én is megtorpantam, mikor megpillantottam JunHee-t, aki csak vigyorgott rám, de úgy, mintha tudott volna valami olyasmit, amit én nem. Hihetetlenül idegesített.

- Az Istenért, Kris, mi a franc van veled? - ért mellém LuHan, majd dühösen a szemembe nézett.

- Én... - néztem rá egy pillanatra, majd vissza Taóra, aki immár egyedül állt ott, kissé talán zavartan és idegesen. - Csak be akartalak mutatni valakinek.

- Mégis ki... - Itt viszont észrevette a folyosón álldogáló Taót. - Áh, rendben!

Nyeltem egy kisebbet, végül odaértünk Tao elé, aki csak harapdálta az ajkait, majd egyik lábáról a másikra állt. Ideges volt, ez teljesen biztos... De vajon mitől? Érdekelt, de tudtam, hogy nem beszélne róla, főleg nem velem. Azt sem tudtam, hogy mit keresett itt már megint JunHee, mikor tudtommal állandóan SeHunnal vannak együtt. Talán összevesztek volna? Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy LuHan önállósította magát, Taozi elé lépett, majd aranyosan elmosolyodva hajolt meg előtte.

- Szia, Lu Han vagyok - mosolygott továbbra is.

- Én... - nézett nagy szemekkel barátomra. - Én Huang Zi Tao, örülök - préselt az ajkaira egy mosolyt.

- Ó, sokat hallottam már rólad - billentette oldalra a fejét.

- T-tényleg? - lepődött meg teljesen őszintén. - Én még rólad soha...

- Yah, Wufan! - nézett rám immár durcásan LuHan, arcát felfújta, amivel olyan aranyos volt még nekem is, hogy legszívesebben agyon nyomorgattam volna. - Nem meséltél Taónak rólam? Rólam?! A szerelmedről?

Mi a franc?! A terv nem ez volt, LuHan...

(Ha nem ez volt a terv, akkor mégis mi? Vajon LuHan miért csinálta ezt? És hogy tetszik a kis Bambi, nem erre számítottatok, ugye? Tao vajon mit fog erre reagálni? Na és majd Kris, mit lép? Megcáfolja, vagy belemegy LuHan hazugságába? ;D

Hahi, remélem, tetszett a fejezet~ *-* Nem is tudok mást írni. Várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q*

Chuu~ ^^)