35. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Huh, őszintén...? Mérhetetlenül sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hoztam friss fejezetet. Ugyan okom volt rá, de gondolom, senkit nem érdekel, úgyhogy nem fogok magyarázkodni. ^^" Azért azt szeretném elmondani, hogy a hónapban mindenképpen meglesz a 4 fejezet, emiatt nem kell aggódni, igyekszem majd, tényleg. TwT

NYA, de most itt a fejezet, örüljetek neki, mert én annyira nem tudok. ^^" Valahogy nem úgy sikerült a fejezet, mint ahogy én azt elképzeltem, szóval kíváncsi vagyok, nektek hogy fog tetszeni Suho és Lay kapcsolata~ :3

Jó olvasást~ :3)

35. fejezet

Lay POV

Dühös voltam. Mérhetetlenül elegem volt már abból, hogy JoonMyun állandóan csesztetett. Eleinte nem zavart, valahogy elsiklottam efölött, de ennyi idő elteltével nagyon zavart. Tényleg próbáltam elfogadni, de egyszerűen nem ment. Elegem volt. Úgy éreztem, képtelen vagyok tovább elviselni a sértő szavait. Mindig mások előtt aláz meg, vagy mond nekem/rólam olyan dolgokat, amiket másnak nem kellene tudnia, vagy egyszerűen csak kínos. Valahogy ezt ő mégsem látja be, ami felidegesített. Szerettem őt, nagyon szerettem, de egyre biztosabb voltam abban, hogy nem kellene nekünk együtt lennünk.

Végül csak lassítottam az eddigi gyors tempómon, majd lassabban sétáltam tovább, ki tudja, hogy merre. Peking ezt a részét nem ismertem, hiába éltem itt tizenkilenc éve. Nem voltam az a nagyon eljárkálós fajta, inkább az a csendben meghúzódó alak vagyok, aki szeret a háttérből figyelni. Csak mióta JoonMyunnal összejöttem, megváltoztam. Tényleg nem voltam ilyen, bár nem mondom azt, hogy nem jó néha a középpontban lenni, mégis… Mégis furcsa. Még ennyi idő elteltével is.

Valójában nem is értem a mai napig, hogyan sikerült összejönnünk. Elvégre, minden olyan hirtelen történt. Az egyik nap még csak távolról figyeltem a lányokat, irigyeltem őket, hogy JoonMyun állandóan beszélget velük, hogy őket érinti, mosolyog rájuk. Féltékeny voltam… Valami olyasmi után vágyakoztam, amit még soha életemben nem tapasztaltam. Meg akartam kóstolni, tudni akartam, hogy milyen az, mikor valaki szerelemből megölel vagy megcsókol. Nem akartam azt hallgatni apámtól, hogy mikor szedek össze magamnak már végre egy rendes lányt. Féltem neki elmondani, hogy soha, semmilyen lányt nem fogok hazavinni.

Nem is emlékszem pontosan, hogyan is történt. Olyan hirtelen pottyant az „ölembe” a lehetőség, hogy együtt lehessek vele, hogy nem haboztam. Valóban… Nagyon furcsa volt. Minden új volt, teljesen érthetetlen és kusza. Ugyan már régen tudtam, mikor összejöttünk, hogy meleg vagyok, a tény, hogy most ez a valóság, nem pedig egy újabb vágyakozó álom, megijesztett. Volt, mikor féltem JoonMyuntól. De nem azért, mert okot adott volna, egyszerűen hirtelen történt minden, túl sok volt. Aki után hónapokig epekedtem, hirtelen megkaptam, és ez olyan szinten összezavart, hogy meghátráltam.

Frusztráltan sóhajtottam egy nagyot, majd körülnéztem, mégis hol vagyok. Egy park mellett álltam. Nem sokan jártak errefelé, de hatalmas villák voltak a közelben, erre egyből azt gondoltam, hogy csakis a gazdag negyed lehet, semmi más. Remek… Fogalmam sincs, hogyan jutottam el ideáig, annyira a gondolataimba merültem. De talán jobb is, van időm gondolkodni, hogy most mégis mi legyen. Mert valóban kellett nekem egy kis idő, mire ezt lerendezem magamban. Nem akartam rossz döntést hozni, át akartam gondolni tiszta fejjel az egészet, újra, hogy megtudjam, van-e még esély arra, hogy tiszta lappal kezdjünk mindent. Sokadjára… Mert nem ez az első eset, hogy elgondolkodom azon, talán szakítok majd vele. Tényleg sokszor bántott már, bár igaz, ezek csak szavak, úgy érzem, sokkal rosszabb, mintha megütne. Csakhogy JoonMyun bármennyire is volt egy igazi csábító, soha, senkire nem emelt kezet. Nem volt erőszakos típus, soha nem emelte fel a hangját, sokkal jobban szerette, mikor az emberek boldogak voltak körülötte. Ezért sem szerette, ha én is elszomorodtam időnként.

Végül beléptem a kis park kapuján. Sötét volt már, valamiért én mégsem féltem. Úgy éreztem, nem kell félnem, mert ha a gazdag negyedben vagyok, akkor itt biztosan több rendőr van a közelben, akik szemmel tartják a környéket. Legalábbis, nagyon reméltem. Valahogy mégis furcsa volt a már-már giccsesen kialakított szökőkutak mellett sétálni, valami csendesebb, eldugottabb helyet keresve. Nem voltunk gazdagok. Még azt sem mondhattam, hogy jó anyagi körülmények között éltünk, mert nem volt így. Apa kemény fizikai munkát végzett, szinte éjjel-nappal dolgozott, hogy mint családfő, el tudja tartani a családot. Anya is sokat dolgozott, de nem volt állandó munkahelye, mert nem fejezetbe a gimnáziumot a korai terhessége miatt, ezért érettségije sincs. Emiatt pedig sehová nem vették fel, pedig szakácsnak készült. Remekül főzött, tényleg megérdemelte volna, hogy egy étteremben, vagy bárhol máshol alkalmazzák a tehetsége miatt, de sajnos ez manapság nem így ment. Így takarítani járt irodákban, a közeli kis óvodában kisegített, és bár szívesen csinálta, tudom, hogy soha nem lesz elégedett.

Lassan ereszkedtem le egy padra. Takarásban volt, mert egy nagy tölgyfa alatt terült el, ahová nem ért el a lámpafény. Lehunytam a szemeimet, hogy gondolkodni tudjak. Valójában… Hogyan keveredtem bele ebbe az egészbe? Tényleg volt értelme, hogy JoonMyun mellett maradjak, mikor folyamatosan ezt csinálja? Nem volt még kapcsolatom… Nem sok tapasztalatom van ilyen téren, de abban biztos vagyok, hogy az erkölcseimet nem hagyom, még JoonMyunnak sem, hogy eltapossa. Nem voltak nagyok az elvárásaim, tényleg nem. Mikor összejöttünk, elmondtam neki is.

Az első az volt, hogy legyen hozzám hűséges. Ő megcsalt… És az fájt az egészben a legjobban, hogy nem egy akármilyen kis lánykával, hanem egy sráccal. Ugyan azt állította, nem feküdtek le, csupán egy csók csattant el közöttük, én kiakadtam. De aztán addig győzködött, hogy megbocsátottam neki, hiszen szerettem. És állítása szerint ő is engem. Nem akartam megkérdezni tőle, hogy ha szeret, akkor miért csókolózott mással, nem akartam egy újabb vitát szítani.

A második, egyben utolsó kérésem az volt, hogy legyen hozzám őszinte. Hazudott nekem. Sokszor mondta azt, hogy nem ér rá, mert otthon kell segítenie a szüleinek, vagy külön órára kell járnia. Aztán mikor sétáltam hazafelé a táncórámról, ő pedig nevetgélve jött ki egy játékteremből a barátaival… Szintén kiakadtam. De akkor nem tettem mást, csak elsétáltam mellette, mintha nem is ismerném őt. Vártam, hogy utánam jöjjön, de nem tette meg. Egy SMS-t írt nekem, hogy holnap beszélni akar velem. Fájt, piszkosul, de azt is kimagyarázta. Én pedig megbocsátottam neki, bármennyire is elegem volt már ebből az egészből. Miért? Mert tényleg őszintén szeretem őt.

Két egyszerű kérés, de ő mind a kettőt megszegte. Tudtam, hogy ha másról lett volna szó, gondolkodás nélkül szakítottam volna vele, de JoonMyun más volt. Merőben más, mint akárki más, akivel eddig találkoztam. Tényleg kevesen mondhatták el, hogy ismerik Kim JoonMyunt. Nem pedig Suhót. Mert Suho népszerű volt, menő, tapadtak rá a lányok, az iskola szépfiúja volt, akiért szinte minden lány epekedett. Köztudott volt, hogy bárkit el tudott csábítani, nagyon jó színész volt, mindenki a tenyeréből evett, de ennek ellenére nem voltak ellenségei. Kim JoonMyun viszont nem ilyen volt. JoonMyun egy végtelenül kedves, törődő srác volt, aki mindig kimutatta az érzelmeit. Nem szerette, ha szomorúak körülötte az emberek, szeretett olvasni és végtelenül békés, visszafogott személyiség volt.

Hogy melyikbe szerettem bele? Nos, mivel csak Suhót ismertem, abba az énjébe, de miután megnyílt nekem, és megismertem a valódi énjét, természetesen az igazi Kim JoonMyunba. Ez volt az igazi probléma. Felhúzott magára egy olyan álarcot, egy olyan szerepet, amiből már nem tudott, talán nem is akart kilépni. Hosszú évekbe telt neki, mire kialakította a biztos helyét a suli „ranglétráján”, talán élvezte is, hogy ő van a középpontban. De ezt az egy dolgot soha ne értettem. Miért tenné meg ezt bárki is? Miért venne fel egy maszkot, és játszaná el, hogy egy teljesen más ember, mint valójában? Soha nem mertem vele erről beszélni… Valahogy, mikor kettesben voltunk, minden olyan tökéletes volt, egyszerű… De mikor jött valaki, legyen barát, vagy csak egy ismerős, JoonMyun eltűnt, és ismét Suho vette át az irányítást. Néha félelmetes volt…

- Yixing! – hallottam meg egy kísértetiesen ismerős hangot, ami az utóbbi időben meghatározó vált számomra. – Azt hittem, soha nem talállak meg, úgy eltűntél…

- Megtaláltál – válaszoltam neki hűvösen, mire ő lihegve leült mellém, megtámaszkodva a térdein, pár percig csendben maradva.

- Hogy kerültél ilyen messzire? – nézett a szemembe, a futástól kipirosodott arccal. – Már régen Tao buliján kellene lennünk.

- Nem érdekel – rántottam meg a vállam érdektelenül, most nem volt kedvem bulizni. – Ha te menni akarsz, menj nélkülem.

- Haragszol rám? – pislogott rám meglepetten JoonMyun.

- Hogy haragszom-e? – nevettem fel gúnyosan. – Ugyan, JoonMyun, dehogy! Elvégre nem én vagyok az, aki lealacsonyít, és sértő dolgokat mond rólam a barátaid előtt. Elegem van belőle, hogy így bánsz velem. Nem veszed észre, hogy ez nekem fáj? Azt hiszed, annyira jó majdnem minden nap azzal a ténnyel szembesülni, hogy már megint megsértettél? Szerinted nekem ez olyan kibaszottul jól esik? Egyáltalán felfogod, hogy mit csinálsz? Tudod, hogy minden egyes ilyen alkalomkor sikítani lenne kedvem? Miért nem tudsz mindig olyan lenni, mint mikor kettesben vagyunk? Annyira nehéz? Tudod, őszintén… Beleuntam már, Suho…

Szinte soha nem hívtam még őt így. Pontosan azért, mert én nem akárki vagyok, hanem az állítólagos szerelme. Azt sem szerettem, mikor ő Lay-nek hívott. Ő adta nekem ezt a nevet, mert a Yixing szerinte annyira kínai, hogy már gáz. Mégsem törődtem vele, mert nem gyakran használta, kivéve, mikor a barátaival voltunk. Akkor „csak” Lay voltam. Lay, aki… Aki csak egy osztálytárs, akivel jóban lett, semmi több. Még csak a barát szót sem használta rám. De valahogy hihetetlennek hatott, mikor kettesben voltunk. Annyira más volt. Akkor szeretett, mosolygott rám, úgy bánt velem, ahogy arról mindig is álmodoztam. Elhalmozott a szerelmével, akkor igazán éreztem mindig, hogy szeret, talán ezért bírtam ki eddig mellette. Soha nem hagytak nyugodni ezek a pillanatok…

Végül JoonMyunra pillantottam, aki kissé szomorúan bámult a messzi távolban. Nem tudtam, hogy mi járhatott a fejében. Ugyan jól megismertem, voltak olyan pillanatai, mikor elzárta előlem az összes érzelmét, így semmit nem tudtam az arcáról leolvasni. Most is így volt, egyedül a szomorú kis fényt hagyta a szemeiben csillogni. Szerettem őt, tényleg, de már belefáradtam… Nekem nem kell Suho, nekem egyedül JoonMyun kell, és szerettem volna, ha nem kell ezentúl „két” embert egyben szeretnem. Nem akartam, hogy tovább játssza a szerepét. Azt akartam, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, és legyen mindenki előtt az a Kim JoonMyun, akit én szeretek. Túl nagy kérés lenne?

- Sajnálom, Yixing… – suttogta halkan, majd a szemembe nézett, ami ezúttal megbánással volt teli. – Próbálom… Próbálok változtatni, de ez nem ennyire egyszerű…
- Mi olyan nehéz abban, hogy önmagadat add mások előtt is? – néztem rá dühösen.
- Nem érted, hadd magyarázzam meg – rázta meg a fejét.
- Elegem van a magyarázkodásaidból is! – álltam fel indulatosan a padról. – Hányszor kell ezt még eljátszanunk? Az utóbbi időben nem ezt csináltuk mindig? Te elcseszted, magyarázkodtál, én pedig megbocsátottam neked, mert… A pokolba is, szeretlek, te seggfej! De hogyan bocsáthatnék meg neked újra? Túl sok ez az egész, JoonMyun, ezúttal ne várd el tőlem, hogy újra megbocsátok neked. Több idő kell, hogy átgondoljam a dolgokat.

- Szakítasz velem? – állt fel ő is, a magasságkülönbség miatt pedig le kellett rá néznem. – Yixing, kérlek, hallgass meg, esküszöm, hogy-
- Nem, JoonMyun! – szakítottam félbe. – Eleget tűrtem már tőled. Sokszor megesküdtél, én pedig még többször megbocsátottam neked. A francba is, ha fele ennyire szeretnélek, talán nem lenne ennyire nehéz. De nem tudok elsiklani efölött csak úgy. Nem akarom hallani, és remélem, te is belátod, hogy igazam van. Kérlek, ne keress, majd ha úgy érzem, készen vagyok, felhívlak. Légy jó, JoonMyun…

Egy apró, halvány mosolyt küldtem felé, majd hátat fordítottam neki és visszafelé indultam. Fájtak a szavak, tényleg nem voltam még vele ilyen kemény, de úgy éreztem, szükség volt rá. Nem tűrhettem tovább, hogy így bánjon velem. Tényleg nem kértem tőle túl sokat, de ha nem képes megtenni, nincs miről beszélnünk. Egy kapcsolat alapja a bizalom, nem így van? Én bíztam benne, de ő tett róla, hogy ez megváltozzon. Én soha nem lennék képes megcsalni vagy hazudni neki. Ő megtette, ami hihetetlenül bánt, de… Elnéztem neki. Megbocsájtottam, de talán ez volt a legnagyobb gond. Túl könnyen befolyásolna, hogy ennyire szeretem?

Már csak akkor vettem észre, hogy a könnyeim folyni kezdtek, mikor végigszántották az arcomat. Hitetlenkedve, durván letöröltem a sós cseppeket, de azok csak nem apadtak. Nem voltam egy sírós fajta, ritka, mikor valami megsirat. Most éppen… Túl sok minden összejött. Fájt ez az egész, mert tulajdonképpen, ha nem is mondtam ki konkrétan, szakítottam JoonMyunnal. Azzal az emberrel, aki a világot jelentette számomra, szerettem, csak bár belefáradtam a kapcsolatba. Azt hiszem, bármennyire is szeretem, talán el kell engednem. Talán… Valaki mást szánt nekem az ég. Valakit, aki nem JoonMyun.

Ebben a pillanatban hallottam, hogy valaki gyorsan szaladt. Szinte éreztem a talpam alatt a föld remegését, ahogy a cipője talpa durván összetalálkozott a kemény betonnal. Hitetlenkedve megfordultam, ám arra soha életemben nem számítottam, hogy JoonMyun rohan felém, aztán amint elém ért, egy pillanatra megtorpant. Hevesen kapkodta a levegőt, de végig a szemembe nézett, amiben elszántságot láttam. Ostobán csak pislogtam rá, mire ő a következő pillanatban megragadta az egyik csuklómat, majd lerántott magához, ajkait mégis gyengéden nyomta az enyémhez.

Akkor éreztem, hogy a pillangók kirobbantak a gyomromban. Olyan mértékű megkönnyebbülés volt éreznem az ismerős ajkakat a sajátomon, hogy elgyengülve engedtem neki. Szemeimet lehunytam, szabad kezemmel a tarkóját cirógattam, míg ő a derekam után nyúlt, azt simogatta, miközben másik kezünkön összekulcsolta az ujjainkat. Boldog voltam. JoonMyun olyan régen csókolt már így, hogy szinte el is felejtettem, milyen érzés. Mostanában csak gyors szájra puszikat kaptam, pedig kapcsolatunk elején már néha úgy éreztem, túl sokat csókolózunk. De most, ennyi időn érezni, hogy milyen szerelmesen, gyengéden csókol, hihetetlenül jó érzéssel töltött el.

Mikor elvált tőlem, nem húzódott el, homlokunkat összeérintette, úgy nézett fel a szemembe. Sok mindent láttam bennük, de a legfontosabb az őszinte, tiszta szerelem volt. Boldogan elmosolyodtam, hiszen ez felért egy szerelmi vallomással, amit nem gyakran csinált, bármennyire is úgy tűnt, hogy jól megvagyunk egymással. Szöges ellentéte volt a kapcsolatunk annak, mint amit sokan hittek. Nem volt romantikus, nem voltak rózsaszín nyáltengerek, sem összebújós percek. Valahogy… Hiányzott, de JoonMyun mellett egészen megszoktam, hogy ne számítsak sok romantikus dologra.

- Tudom, hogy egy seggfej vagyok, Yixing… - kezdett bele, mire érdeklődve pislogtam rá. – Valójában, meg sem érdemellek téged, őszintén. Amit veled teszek, nem tisztességes, tisztában vagyok vele. Tudom, hogy nem egy ilyen kapcsolatról álmodoztál, ebben biztos vagyok. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes partner, ezt elismerem. Nem vagyok valami romantikus típus, de ezt te is nagyon jól tudod. Viszont abban soha ne kételkedj, hogy szeretlek. Tettem ellened dolgokat, hidd el, mérhetetlenül bánom, nem tudom kifejezni eléggé, hogy mennyire sajnálom őket, de… Valójában nem tehetek mást.
- Tessék? – lepődtem meg teljesen, mire ő nyelt egyet. – Hogy érted, hogy nem tehetsz mást?
- Hosszú történet… – sóhajtott egy mélyet.
- Van időm – mosolyodtam rá kissé, hogy megnyugtassam, most már nem fogok elmenekülni.

***

Akkor, lassan két héttel ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy amit megtudok, az egy olyan mélyen őrzött titok, amit JoonMyun eddig senkinek nem mert elmondani. Megtudtam, hogy azért nem adja önmagát, mert nem teheti. Az apja belenevelte azt a személyiséget, mert szerinte olyan egy tökéletes férfi. Az apja igazi vezéregyéniség, egy gazdag cég igazgatója, ezért nem tűri el, hogy a fia ne hasonlítson rá. Szerinte már ilyen fiatal korban el kell kezdeni kiépíteni a kapcsolatokat, hogy a jövőben, mikor híres lesz a cége, és meglátják a nevét a újságban, azt mondják majd, hogy „Ó, rá emlékszem!”. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, de ez nem magyarázta, hogy velem miért viselkedett így.

Aztán elmondta, hogy az apja elvárja tőle, hogy rendes családot alapítson. Ezért kell titkolnunk, hogy együtt vagyunk, ezért feltűnősködik mindig, játszva, hogy milyen nagy nőfaló, de már a kezdetektől tisztában volt vele, hogy nem vonzzák a lányok. Azt mondta, nem szándékosan bántott meg olyan sokszor, hogy minden egyes alkalomkor el akarta nekem mondani az igazságot, de nyilván az apja megtiltotta neki, hogy megtegye. Nekem mégis elmondta, amiért végtelenül hálás voltam neki. Megfogadta nekem, hogy soha többé nem fog velem úgy beszélni, hogy nem fog átverni, és nem csal meg. Továbbá azt is megígérte, hogy fokozatosan próbálja majd lehúzni Suho álarcát, és minél többet lesz önmaga. Megértettem őt, teljes mértékben és elfogadtam.

Talán eleinte kételkedtem benne, de így, két héttel később, kicsit bűntudatom van, amiért nem bíztam benne. JoonMyun tényleg nagyon igyekezett. Láttam rajta, hogy mennyire próbál velem is törődni, de a barátait sem hanyagolni. Már a suliban is egyre többször beszélgettünk, már nem volt olyan sokat a lányokkal, amit nagyon értékeltem. Már nem csak akkor mutatta ki, hogy szeret, mikor kettesben voltunk, hanem mikor többen. Sok önbizalmat adott neki az, hogy Kris együtt volt Taóval, és ők is felvállalták. Két hét alatt sok minden változott körülöttem, de ennél boldogabb nem is lehettem.

- Min gondolkodsz, Édes? – lépett be a szobámba JoonMyun, egy szál törölközővel a csípője körül, vizes testtel, hajából még csöpögött a víz.
- Jelen pillanatban arra, hogy még mindig túl vonzó vagy… – suttogtam kissé elpirulva, mire mosolyogva elém sétált, lehajolt hozzám, majd szenvedélyesen megcsókolt. – Szeretnél tőlem valamit?

- Mintha nem tudnád – mosolyodtam el, majd a következő pillanatban már le is húztam saját, félmeztelen testemre.

Aznap volt életem legcsodásabb napja…

(Hogy tetszett? Milyen érzéseket váltott ki belőletek, már ha sikerült egyáltalán elérnem ezt? Őszintén bevallom, félek most attól, hogy nem lett valami jó fejezet. OwO Nem tudom, hogy a sok kihagyás után, vagy mert SuLay, és egyáltalán nem így terveztem... Ha érdekel titeket, kérdezzetek, elmondom, hogyan terveztem a fejezetet. ^^ De... Azért nagyon remélem, hogy olvasható lett, én minden esetre, nem vagyok megelégedve vele. >w<

Azért várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra, nyugtassatok meg egy kicsit, még ha nagyon meg sem érdemlem. ^^" Nem mintha célom lenne ez, de pár biztató szó most tényleg jól esne. :')

Chuu~ ^^)