39. fejezet

(Sziasztok~ ^^

Nos, ELŐSZÖR is: Az előző fejezethez azért nem írtam kis "monológot", mert nagyon siettem, és már késő is volt, fáradt is voltam, de gondoltam, majd másnak pótolok. xD Nos, nem így lett, mert elment a netem, és azóta csak MA csinálták meg délután, szóval még semmire nem volt időm. >< Egyébként a fejezet már elég régen kész van, gondoltam, megleplek titeket vele, remélem, örültök, hogy ahhoz képest elég hamar jött~ :3

MÁSODSZOR: Az előző fejezethez kapott véleményeket természetesen elolvastam, nagyon szépen köszönöm őket, amint tudok, válaszolok rá, csak a hét többi napján nem nagyon leszek elérthető, de igyekszem velük~ *-* Bár furcsa lesz úgy, hogy már itt van a fejezet, mindegy. :'D

HARMADSZOR: Ez a fejezet jó hosszú lett, aki pedig érzékeny, annak ajánlom előtte, hogy tankoljon fel zsepivel... TwT Sajnálom, csak... Ennek ilyennek kellett lennie. ^^"

NEGYEDSZER: Csak azért ide linkelem, előre, mert tudom, hogy ha a végére linkelném, nem vennétek észre az idegtől. xD Szóval, Bomival elkezdtünk írni egy szerepezést (KrisHan), ő feltette a blogjára, már az 1-2 fejezet olvasható, tessék oda is írni a véleményeket. ;) http://bomineko.blogspot.hu/2014/07/stay-with-me-bevezetes.html

UTOLJÁRA: Jó olvasást~ ^^)

39. fejezet

Tao POV

Őszintén szólva, egyáltalán nem akartam összeveszni Kris-el. Butaságnak tartottam olyan dolog miatt veszekedni, amihez valójában semmi közünk. SeHun és LuHan szakítottak, ez ellen nem tudtunk mit tenni, ezt pedig Kris-nek is be kellene látnia. Alig hittem el, mikor kimondta azt a mondatot… Fájt, piszkosul, így nem is bírtam tovább ránézni. Pont ő vágta a fejemhez, aki pontosan tudta, hogy már semmit nem jelentett számomra SeHun. De mégsem ez fájt a legjobban, nem is az, hogy előtte bántotta SeHunt, hanem a hangsúly, amivel mondta. Olyannyira gúnyos volt, mintha csak azt érzékeltette volna velem, hogy amiért megértettem SeHunt, azzal LuHan ellen voltam. Nem értettem, miért, hiszen nem tudhatta, hogy SeHunnie is nagyon össze volt törve, csak ő nem mutatta ki, mint LuHan.

Megbántott, és ez volt a legrosszabb. Szerettem őt, mindennél és mindenkinél jobban, de nem gondoltam volna, hogy pont ő fog nekem ilyet mondani. Még ha kicsúszott is a száján, és azonnal megbánta. Nem haragudtam rá, tényleg nem, csak azok után, amik reggel történtek, hogy elmeséltem neki, hogy mit álmodtam, nem számítottam rá. Egyáltalán, lehetett ilyenre számítani? Nem hinném. Mégis úgy éreztem, hogy helyesen döntöttem, mikor ott hagytam. Talán belátja majd, hogy ez sokkal jobban fájt, mint eddig bármi. Könnyeimet letöröltem, majd vettem egy mély levegőt, így indultam vissza a mosdóból az osztályterembe.

Igazából, azt sem értettem, LuHan miért nem árulta el Kris-nek az igazat, hiszen a legjobb barátja. Talán nem bízott meg benne? Vagy csak nem akarta, hogy Kris azt higgye, ő csak egy pótlék volt SeHun számára? Hogy ezzel gyengének mutassa magát, kevésbé értékesnek, mert eldobta magától SeHun? Nem tudtam, érdekelt volna ez a magyarázat, de egyelőre nem akartam ezzel foglalkozni. Tényleg láttam LuHant, igaza volt, hogy össze volt törve, de… Én továbbra is kitartok amellett, hogy SeHun jól döntött. Hiszen ha vele maradt volna, azzal csak még jobban bántotta volna. Nem szereti őszintén, vagyis nem tiszták az érzelmei. Ezért szakított vele, mert erre rájött, Kai csókja miatt. Teljesen logikus, én is így tettem volna a helyében. Nem értettem, ezek után mi volt a probléma… És emiatt vesztünk össze Kris-el, pontosabban, bántott meg engem. Nem akartam erre gondolni.

Végül bementem a terembe, ahol már jó páran voltak, hiszen mindjárt kezdődött az utolsó óra. SeHun is ott ült a helyén, és ahogy haladtam felé, felnézett a szemembe. Ismét elrejtette minden érzelmét, mind az arcáról, mind a szeméből. Egy halovány mosolyt küldtem felé, amit nem viszonzott, és volt is egy tippem, hogy miért nem. Leültem mellé, mire ő csak bámulni kezdett, de egy szót sem szólt. Térlátásomnak köszönhetően jól láttam, hogy arca megfeszült, ahogy az enyémet tanulmányozta. Biztosan észrevette, hogy sírtam, hiszen vörösek voltak a szemeim, még egy vak is látta volna. Pont SeHun nem… Mit is gondoltam? Ám mielőtt megszólalhattam volna, Chen lepattant az előttünk ülő lány mellé, felénk fordulva, mire szerencsétlen csak kimenekült a teremből, de egyikünk sem foglalkozott vele.

- Na, mi a pálya, fiatalok? – vigyorgott JongDae, mire SeHun ránézett, én pedig továbbra is az ölembe bámultam. – Hű, gyászoltok? Nagyon fagyos errefelé a hangulat…

- Élünk – rántotta meg a vállát egyszerűen a mellettem ülő. – És te? Miért nem XiuMinnel vagy?

- Együtt ebédeltünk – vigyorgott ismét a srác. – De elment, mert valami dolgozatot írnak, és arra kell készülnie – legyintett.

- Hm. – SeHunt ezek után hidegen hagyta a másik, ismét engem bámult, ami már kifejezetten zavart.

- Jól vagy, Zitao? – fordult most felém az idősebb. – Meg sem szólaltál eddig, minden oké?

- Persze – mosolyodtam el gyéren, majd egy pillanatra ránéztem. – Semmi bajom.

- Oh, akkor… Azt hiszem, megyek… – mutatott ujjával a háta mögé, de aztán közelebb hajolt, és elkomolyodva suttogni kezdett. – De ne higgyétek, hogy nem tudom, hogy te, SeHun, szakítottál LuHannal, te pedig, Tao, most sírtál valami miatt…

Ezek után ismét elvigyorodott, majd vidáman elköszönt, és ő is elhagyta a termet. Csak tátott szájjal néztem az alacsony srác után. Oké, az még érthető, hogy észrevette, sírtam, na de honnan tudta, hogy SeHun és LuHan már nincsenek együtt? Kíváncsian SeHunra néztem, aki szintén az ajtó felé bámult, ahol utoljára láttuk Chent. Nyeltem egyet, majd újra az ölemben pihenő kezeimet kezdtem el bámulni. Talán… Talán hiba volt úgy ott hagynom Kris-t. Elvégre, ha belegondoltam, hogy SeHunék milyen komoly dolog miatt szakítottak, míg a mi problémánk milyen apróság, és talán ez neki is fájt, hogy nem hallgattam meg… Minden bizonnyal nem kellett volna megsértődnöm. De mégis nagyon fájt, nem bocsáthattam meg neki csak úgy.

- Csak azt ne mondd, hogy Kris miatt – hallottam meg hirtelen SeHun csendes hangját mellőlem.

- Tessék? – fordultam felé összezavarodva. – Nem értem, ne haragudj.

- Kris miatt sírtál? – nézett egyenesen a szemembe, mire egy pillanatra még a szavam is elakadt, a fejemet pedig ismét lehajtottam, amiből egyértelműen rájött, hogy igen. – Tao, ha miattam vesztetek össze, akkor…

- Nem! – vágtam közbe egyből, visszanézve rá. – Mármint, nem azért, hogy beszélgetünk.

- Akkor? – kérdezett rá konkrétan, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy elmondjam-e vagy sem.

- Én… – néztem a szemébe, amiben őszinte kíváncsiság volt. – N-ne haragudj, de nem szeretném elmondani

- Rendben, de csak hogy tudd… – emelte fel a mutatóujját, majd halálosan komolyan a szemembe nézett. – Ha még egyszer megsirat téged, nem állok jót magamért.

- Köszönöm – mosolyodtam el. – De nem lesz rá szükség.

SeHun erre nem válaszolt, csak bólintott egyet, majd előszedte a cuccait, hiszen már csak pár perc volt az óra kezdetéig. Én is követtem a példáját, de közben végig azon gondolkodtam, amit mondott. Voltaképpen, SeHun soha nem akart nekem rosszat. Nem bántott meg, kedves volt velem és anélkül is tudtam, hogy bármikor számíthatok rá, hogy nem mondta. Nem kellettek hozzá szavak, éreztette velem, ez pedig nagyon sokat jelentett nekem. De más részről… Kris volt a barátom, őt szerettem, vele voltam együtt, ő tartott a földön, hogy ne repüljek el a boldogságtól. Mégis ő bántott meg, az a személy, akit a világon a legjobban szerettem. Mégsem haragudtam rá. Valahol azt olvastam, hogy azokat bántjuk a legkönnyebben, akiket szeretünk. Kris talán pont beleesett ebbe a csapdába. Én pedig nem hibáztattam érte. Ezekkel a gondolatokkal határoztam el, hogy óra után megkeresem, és mindent tisztázok vele.

*

Arra viszont nem számítottam, hogy egy telefonhívás keresztülhúzza a tervemet. Nagyon meglepődtem, mikor anyám hívott, és közölte velem, hogy suli után azonnal menjek haza, nem érdekli, milyen dolgom van, vagy ha menni akartam valahová. Ugyan az utóbbi időben nem nagyon érdekelt, mit mondott, most a hangjában volt valami… Furcsa. Más. Amit nem tudtam hová tenni. Ha pedig még a reggel történteket is hozzátettem, akkor egyből rájöttem, hogy itt valami baj lesz. Így lemondtam arról, hogy beszéljek Kris-el, bármennyire is nem tetszett a gondolat, majd elköszönve SeHuntól és Chentől, hazafelé siettem. Közben végig azon járt az agyam, hogy vajon mit akarhattak tőlem. Talán köze lesz ahhoz a reggeli nőhöz? Még mindig a szemem előtt volt az arca, ahogy rám nézett…

Próbáltam nem kombinálni, de nehezen ment. Anyám nem gyakran hívott fel, ha pedig mégis, csak azért, hogy lekiabálhasson egy kicsit, vagy számon kérje rajtam a késést. Ezért is volt furcsa most ez a hívás. A hangja sem volt olyan hideg, kemény és határozott, mint mindig. Mintha még egy kicsit meg is remegett volna, mikor azt mondta, menjek haza. De ezt pedig abszurdnak tartottam… Pont anyámnak remegett volna meg a hangja, mikor régebben azt is csak ridegen mosolyogva nézte végig, ahogy apám megvert? Lehetetlennek tűnt, de mégsem hittem azt, hogy beképzeltem magamnak. Ahhoz túl erős volt ez a megérzés, süket pedig nem voltam.

Amikor a házunk elért értem, csak akkor tűnt fel, hogy egy idegen autó állt ott. Nem egy drága autó volt, mint mikor nagyon ritkán, apám munkatársa vagy bárki más ellátogatott hozzánk. Egy egyszerű, aranyos kis kocsi volt, és esküdni mertem volna rá, hogy nő a sofőrje. És ezt nem a narancssárga színből, hanem az autó kivitelezéséből vettem le. Vajon ez reggel is itt állt? Annyira rohantam, hogy nem is figyeltem… Végül csak megráztam a fejem, majd lassan, mintha a kivégzésemre mentem volna, benyitottam a házba. Nem hallottam beszélgetést, így gyorsan levettem a cipőmet, majd anélkül, hogy tudtam volna, kivel fogok szembeállni, megigazítottam magamon a ruhákat. Még a hajamat is piszkáltam egy kicsit, mikor rájöttem, hogy van tükör is az előszobában. Ezek után vettem egy mély levegőt, és elindultam a nappali felé.

Meg is találtam ott őket. Pontosabban, anyámat, apámat, és azt a reggeli nőt. Ahogy beléptem, most csak apám, és az idegen nő nézett rám. De mikor apám szemeibe néztem, teljesen ledöbbentem. Olyasmit láttam bennük, amit eddig sohasem. Talán… Őszinte megbánást, sajnálatot és… Szeretetet? Lehetetlen. Apám, aki eddig mindig csak vert, aki teljesen elhidegült tőlem, akinek csak azért kellettem, hogy átvegyem majd a cégét a későbbiekben, most kifejezetten úgy bámult rám, mint aki csak most jött rá, hogy valójában a fia vagyok, nem pedig egy kis senki, akinek eddig tartott. Nem bírtam tovább nézni, így az idegen nőre tévedt a tekintetem, aki csak mosolygott rám, de olyan büszkén, mintha… Nem is tudom. Azt sem tudom, honnan tudtam, hogy úgy nézett rám, nem igazán volt részem büszke pillantásokban, mégis éreztem.

De ahogy tovább figyeltem az idegen nő arcát, annak ellenére, hogy nagyon meggyötört volt, valamint pár mély ránc is húzódott a homlokán, nagyon hasonlított anyámra. Még ha ő mindig is ki volt sminkelve, és sokkal fiatalabbnak tűnt ennél az idegen nőnél… Egyre zavarosabb volt minden. Apám, aztán az a pillantás, most meg ez a hasonlóság… Most már tényleg elmagyarázhatta volna valaki, hogy mi folyik itt, mert nagyon érdekelt. Ugyan éreztem, hogy nem lesz kellemes a beszélgetés, mégis tudni akartam. Elvégre, én is a család tagja voltam, bármennyire is utáltak a saját szüleim.

- Szia, Tao – szólalt meg az idegen nő, majd mikor megrökönyödve ránéztem, szomorúan elmosolyodott.

- Honnan…? – kérdeztem volna, ám anyám közbevágott.

- Honnan tudja a neved? – kérdezte halkan, mire ránéztem, és bólintottam. – Onnan, hogy ő az igazi édesanyád.

- Tessék? – kérdeztem vissza azonnal, majd az idegen nőre kaptam a tekintetem, aki immár csak könnyes szemekkel figyelt engem.

- Jól hallottad, ő az édesanyád, nem pedig én. – Ahogy a szemembe nézett any… Ki is?

- Nem hiszem el – ráztam a fejem, majd egy nagyot nyeltem. – Mégis hogyan? Ez… Lehetetlen. Miért pont most? Eddig hol volt? Miért titkoltátok el előlem? Ha nem is te vagy az anyám, akkor hogy kerültem ide? Talán örökbe fogadtatok? Ő sem az igazi apám? Végig hazudtatok nekem? Miért? Miért tették ezt velem? Az egész életemet tönkretettétek, végig azt hittem, hogy a szüleim utálnak, erre kiderül, hogy… Nem is ti vagytok!

- Tao, nyugodj meg, engedd, hogy elmagyarázzuk, kérlek – állt fel az idegen nő, majd felém lépett egyet.

- Nem! – kiabáltam hangosan, könnyes szemekkel. – Mégis hogy várhatja el, hogy csak úgy, tizennyolc év után felbukkan, minden előzmény nélkül, és elfogadom magát? Hol volt eddig? Nem szeretett és eldobott magától, amint megszülettem? Miért nem kellettem magának? Talán tönkretettem az életét? Vagy… Egyáltalán szeretett engem valaha is? Miért? Én… Nem tudom elhinni, ez…

Annyira hirtelen történt minden. Nem tudtam felfogni. Tudtam, hogy nagyon tiszteletlen voltam az igazi édesanyámmal, de nem tudtam másképp kifejezni, hogy mennyire össze voltam zavarodva. Tizennyolc évig hazugságban éltem… Szóval apám ezért vert folyamatosan, mert valóban nem voltam a fia, ahogy anyám is ezért utált. De… még mindig nem tudtam elhinni. Hogy lehetett, hogy ez a nő csak úgy beállított ide, és bevallottak nekem mindent? Könnyeim közül… Már azt sem tudtam, kit, hogy nevezzek! Eddig szüleimnek hitt emberekre néztem, de „anyám” nem nézett rám, fejét lehajtva tartotta, a kanapé szélét markolta, mindig tökéletes arca most megviseltnek tűnt. „Apám”… Ő pedig továbbra is csak engem bámult, olyan bánatos arccal, hogy legszívesebben rákiáltottam volna, hogy nem neki hazudtak tizennyolc évig, most aztán bámulhatott rám. Nyeltem egy hatalmasat, majd végül a nőre néztem, akinek szintén könnyes volt a szeme még mindig.

- Félre érted az egészet, Tao – rázta a fejét, majd megindult felém, és egyik kezemet megfogta, majd gyengén megszorította, aztán a szemembe nézett. – Mindig is szerettelek téged. Már az első pillanattól kezdve, hogy megfogantál bennem.

- Akkor mégis miért? – kérdeztem halkan, könnyeimmel nem törődve.

- Nem én dobtalak el magadtól, hanem elvettek tőlem – magyarázta, de még mindig nem értettem semmit. – Ez bonyolult és nagyon zavaros, úgyhogy, kérlek, ülj le velem, és hadd magyarázzunk el neked mindent, rendben?

- Jól van – adtam meg magam végül, majd leültem a kanapéra az… Édesanyám mellé.

- Nem örökbe fogadtak, Tao – rázta a fejét kedvesen anya, majd elmosolyodott. – Az igazi apukád… Itt ül a kanapén előtted.

- Tessék? – kiáltottam rémülten, majd rákaptam a tekintetem, ő pedig továbbra is úgy nézett rám, hogy rendesen hányingerem volt tőle. – Nem! Ez hazugság! Egész ideáig úgy bánt velem, mint a kutyával, emberszámba sem vett, mégis hogyan tehette, ha én vagyok a fia? Nem, én ezt nem tudom elhinni.

- Nem tudtam, hogy te vagy a fiam – szólalt meg hirtelen apám, mire a szemébe néztem. – Ha tudtam volna, hogy te a fiam vagy, soha nem tettem volna ezeket a dolgokat veled… Sajnálom, Tao, őszintén sajnálom. Bocsáss meg nekem, kérlek.

Ahogy ott ültem a kanapén, olyan hevesen dobogott a szívem a döbbenettől és a félelemtől, mint még soha. Ez egyszerűen lehetetlennek tűnt. Úgy éreztem magam, mint akit egész életében elárultak és kihasználtak volna. Talán valami átverés az egész, viccelnek velem, vagy apám így akart még jobban gúnyt űzni belőlem. De mégis… Ahogy ránéztem, olyan őszintének tűnt az a megbánás a szemében. Ez a nő pedig itt mellettem… Valóban az édesanyám lenne? Hiszen olyan szeretettel nézett rám, hogy a szívem mintha tudta volna, hogy ismerem őt, csak az eszem nem akarta felfogni. Tényleg lehetséges lenne? Ez a valóság? Megtörténhet egyáltalán ilyesmi?

- Én – kezdtem bele. – Nem tudom, mit higgyek, össze vagyok zavarodva, ez… Annyira hirtelen történt minden… Felfogni is nehéz…

- Nem ez a lényeg most – szorította meg ismét a kezem a mellettem ülő, mire ránéztem, ő pedig kedvesen elmosolyodott. – Én Hui Fen nővére vagyok, Hui Fang. Azért kerültél hozzá, mert a szülés után depressziós lettem. Ez egy természetes dolog volt, de sajnos én olyan dolgokat csináltam, amik rád nézve veszélyesek voltak. Így az orvosok megállapították, hogy kezelni kell a depressziómat, és nem tarthatlak meg téged. Az egyetlen élő rokonom a húgom volt, így a bíróság elhelyeztetett náluk. Mindemellett, apád soha nem tudta, hogy én terhes lettem tőle. Hogy is mondjam… Csak egy kaland volt, így azt sem tudta, hogy a kisfiú, akit elhelyeztek náluk, a valódi fia.

Teljesen sokkosan hallgattam a történetet. Akkor voltaképpen… Egy félresikerült kaland voltam. Nem terveztek, csak úgy jöttem, és ha tehette volna az anyám, simán elvetethette volna a terhességet. Ő mégsem tette, megszült, szeretett, csak aztán… Elvettek tőle? Olyan lehetetlennek tűnik az egész… Miért pont én? Miért pont most derült ki? Miért így? Hogyan történhetett ez? Miért csak tizennyolc év után bukkant fel az igazi anyám? Apámnak pedig soha nem jutott eszébe, hogy megkérdezze, ki a nővére anyámnak? Nem, ez így… Abszurd, annyira… Nem bírtam elviselni, ahogy immár mind a hárman engem bámultak. Túl sok volt, pedig volt egy olyan gyanúm, hogy ezzel még nem fejezte volna be a mesét anya.

Mégsem bírtam tovább, felpattantam mellőle, mire apám és ő kétségbeesetten, míg… Hui Fen szomorúan nézett rám. Ez pedig megállásra késztetett. Ahogy felidéztem, hogyan viselkedtem vele… És ahogy ő velem. Igazából, régebben tényleg éreztem, hogy szeretett, csak ahogy idősödtem, többé nem láttam rajta. Mégis ő volt az, aki magához vett. Hiszen megtehette volna, hogy árvaházba küld, és nem vállalja a nevelésemet. Biztos nem lehetett könnyű egyik pillanatról a másikra egy csecsemővel. „Ezt te nem értheted, Tao...  Soha nem fogod megérteni.” Szóval akkor ezért mondta azt, mikor azt vágtam a fejéhez, hogy soha nem nézett rám fiaként. Ezért? Mert valóban nem voltam a fia?

- Bizonyára az is érdekel, hogy miért csak most bukkantam fel – mondta hirtelen anya, mire a szemébe néztem egy pillanatra, de utána tovább figyeltem Hui Fent.

- Igen – mondtam végül. – Aztán kérdeznék… Valamit.

- Persze – bólintott, mire visszaültem mellé, még mindig sokkosan, csak próbáltam leplezni. – Szóval, az orvosok diagnosztizáltak nálam egy betegséget, ami halálos is lehetett volna, de kigyógyultam belőle, hála a korai észrevételnek. Évekbe telt, mire felépültem. Tudod, sokszor eszembe jutottál, de nem mertelek keresni… Aztán talán egy hónappal ezelőtt felvettem a kapcsolatot a húgommal. Ő mondta el, hogy nem tudod, hogy nem ő az igazi anyukád. Csak tudod… Ezek után egyre kíváncsibb lettem. Hiszen eltelt tizennyolc év, én pedig szerettelek volna megismerni, látni…

- Nem – ráztam meg a fejem, közbevágva, mire meglepetten pislogott rám anya. – Ez túl sok nekem. Ne várd el tőlem, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy megszeresselek, hiszen… Tizennyolc év sok idő, végig abban a hitben éltem, hogy ők itt a családom, a szüleim, erre kiderül, hogy… Apám csak azért bánt velem így, mert nem tudta, hogy valójában a fia vagyok, any… Vagyis Hui Fen pedig… Semmi közöm hozzá igazából. Nem, ne kérd, hogy ezt lenyeljem, adj időt, mert ez így…

- Nem lehet gyerekem – mondta hirtelen nevelőanyám, mire teljesen ledöbbentem, ő pedig sóhajtott egy mélyet, majd a szemembe nézett. – Nem lehet gyerekem, ezért vettelek magamhoz. Úgy éreztem, ez egy új lehetőség, hogy legyen egy családunk. De apád nem így gondolta… Ő soha nem szeretett téged, és mikor sok évvel ezelőtt kiderült, hogy nem lehet közös gyerekünk, eltávolodtunk egymástól, és még annyi időt sem töltött veled, mint előtte. Én szerettelek, tényleg, de miután… Ez történt, kellett valaki, akit hibáztathattam azért, hogy így alakult az életem. Ez pedig te voltál. Megutáltalak, hiszen miattad a férjem sem nézett már rám úgy, mint előtte… De nem a te hibád volt, Tao… Nem tehetsz semmiről, te csak… Egy áldozat vagy a felnőttek harcában.

Amint befejezte eddig az anyámnak hitt nő a beszédet, tényleg nem bírtam tovább. Azonnal felugrottam, majd minden további nélkül rohantam fel a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót. Kitört belőlem a hangos zokogás. Hiszen… Ez csak egy szerencsétlen véletlen. Csak azért történt mindez, mert… Hui Fennek nem lehet gyereke. Annyira… Már gondolkodni sem tudtam. A fejem tele volt ezekkel a gondolatokkal. Én csak áldozat voltam, nem tehettem semmiről… Hogyan is mondhatta ezt, mikor az egész életemet meghatározta, hogy úgy bántak velem? Megértettem őt, de mégis haragudtam rá. Őrülten. Hiszen a tüske mindig is a szívemben marad, bármennyire is megbánta a tetteit. Apám pedig… Undorító ember. Még akkor is, ha bocsánatot kért. Hiszen minden apróság miatt megvert! Csak azért, mert azt hitte, nem a saját fia vagyok… Hogy tehette? Egyáltalán normális egy embert csak úgy megverni? Még akkor is, ha a törvény szerint te vagy a szülője?

Hangosabban kezdtem zokogni, de nem gondolkodtam túl sokat, hogy mi legyen ezek után. Igaz, alig láttam valamit a könnyeimtől, de megfogtam egy nagyobb hátizsákot, beledobáltam néhány ruhát, aztán úgy, ahogy voltam, lerohantam a lépcsőn. Nem törődtem a kiabálásokkal, hogy maradjak és beszéljük meg. Nem akartam több magyarázkodást hallani. Az sem érdekelt, hogy édesanyám is ott volt. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre láthassam Kris-t, hogy magamhoz öleljem, és kisírhassam magam a vállán. Most nagyobb szükségem volt rá, mint bármikor máskor. Azt hiszem, nagyon lesokkoltak a dolgok, de végig rohantam, azon csodálkoztam, hogy nem ütött el egy autó, vagy valami, mert oda sem figyeltem.

Mikor végre odaértem, vártam egy kicsit, hogy megnyugodjak annyira, hogy ne lássa rajtam, totálisan meg vagyok rémülve. Letöröltem a könnyeimet, majd végül becsöngettem. Alig vártam, hogy ajtót nyisson, szerettem volna egyből a nyakába vetődni, még annak ellenére is, hogy délután mi történt. Mintha csak ezer éve történt volna az, hogy megbántott! Most nem tudott érdekelni, nem akartam ezzel a kis problémával foglalkozni. De amikor ajtót nyitott, annyira meglepődött, hogy mégis meggondoltam magam. A haja kócos volt, a ruhái gyűröttek, és úgy nézett rám, mintha egy nem kívánatos vendég lettem volna.

De nem érdekelt, már tettem is felé egy lépést, hogy megöleljem, mikor meghallottam LuHant, majd amint megpillantottam, hogy félmeztelenül lépett ki a konyhából… Összeállt a kép. Pontosabban, elképzelni sem bírtam, hogy mit művelhettek, de… Talán ha nem éppen ilyen állapotban lettem volna, meghallgattam volna, és nem törődtem volna a fájdalommal. De most nem akartam ezt. Ugyan Kris magyarázkodni próbált, de úgy éreztem, elárult. Mérhetetlenül fájt, mikor megláttam LuHant a házban úgy. Nem akartam neki olyanokat mondani, sem pedig elrohanni, hiszen azért mentem, hogy megvigasztaljon, de már azt sem tudtam, hogy mit csinálok.

Könnyeim ismét kitörtek belőlem, majd rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy merre, csak el onnan, minél messzebb. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mit éreztem, csak azt, hogy a szívem kiszakadni készült a helyéről. Megálltam egy pillanatra, kezeimet a térdemre támasztottam, majd így lihegtem. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, a szívem úgy dübörgött, hogy hangosan kapkodtam miatta a levegőt, valamint még lábaim is remegtek a sok futástól… Ekkor hallottam meg egy kocsinak a dudáját, mire lassan felemeltem a fejem.

Az autó fényszórója volt az utolsó, amit akkor láttam…

(ELŐRE MONDOM: Szombaton, Nyári AnimeCon-on (ha minden igaz) megtalálható leszek, szóval ki lehet majd nyírni a fejezet miatt, meg nyaggatni a folytatás miatt. xD Komolyan mondom. :D Oké, nem mintha híres lennék, csak közöltem, fel kell készülni a verésre. :'D De én szívesen találkoznék veletek, szóval ki jön még? *-*

Huh, aztán... Vajon mi történt ezek után Taóval? Mit szóltatok az egész családi zűrzavarhoz? Valóban Tao igazi anyukája volt az idegen nő, de erre nem számítottatok, ugye? Elég nagy volt a bumm? Pedig még mindig nem ez volt a vége, még robbanásban van, bár a következő fejezet megint átvezető lesz~ :3 Szóval, szerintetek mi fog történni ezek után? Hogyan fogom folytatni? :D

Ha valami nem volt érthető, nyugodtan mondjátok, amit el lehet árulni, elmagyarázom. :3 De már megint sok az idő, szóval befejeztem, bár valamit biztosan kihagytam... ^^"

Nagyon-nagyon várom a véleményeket, még ha gonosz is voltam, de ha mást nem, legalább azt írjátok meg, hogy jelenleg utáltok... ^^"

Chuu~ ^^)