41. fejezet

(Sziasztok~ ^^
Most nem érkezett olyan későn a fejezet, de azért mégsem volt rövid az a tizenkét nap. ^^" Sajnálom, tényleg, de aki eddig nem tudta volna, pótvizsgára készülök, mellette meg ott vannak a családi dolgok, szóval így a hónap végére rendesen összejött minden. :'D Azért nem írtam már ide semmit, mert zombiként fejeztem be a fejezetet, át sem néztem, szóval az esetleges hibákért elnézést, csak már nem akartam tovább húzni. TwT Nem mondok semmit a fejezetről, így, később írva már nem lenne olyan érdekes. :D
De azért, aki még most jutna el az olvasásig, annak jó olvasást~ :3)

41. fejezet

Tao POV

Azt hiszem, életemben nem ijedtem meg annyira, mint akkor. Nem tudtam volna megfogalmazni, mit is éreztem abban a pillanatban, mikor megláttam az autó fényszóróját. Talán, azt nevezhették halál közeli élménynek. Minden esetre, rettenetes volt. Lepergett előttem minden, pedig sokan mondták azt, hogy ez ostobaság, nekem akkor is minden a szemem elé került egyetlen pillanat alatt. Viszont nem a jó dolgok… Minden egyes hibám, csúnya szavam, vagy olyan tettem, amivel másokat megbántottam, vagy akaratlanul is beléjük rúgtam. Rettenetes volt látnom ezeket, de ami a legjobban lesokkolt, hogy Yifan mindegyik képkockában benne volt. Kris… Istenem, mit tettem? Szakítottam azzal a személlyel, akit a világon a legjobban szeretek, és soha, egyetlen szavával sem bántott. Mindig őszinte volt hozzám, tudtam, éreztem, hogy teljes szívéből szeret engem és soha nem csalt volna meg. Én mégsem bíztam benne, még esélyt sem adtam neki arra, hogy megmagyarázza. Gyáva voltam. Vagy egyszerűen csak annyira össze voltam már törve, hogy az már csak hab volt a tortán. Akkor is borzalmasan fájt látni… Mindig őt bántottam. Azt, akit a legjobban szerettem. Megbántam. Őszintén megbántam, és arra gondoltam, hogy ha most meghalok, akkor odafentről majd figyelni fogom Kris-t, és imádkozni fogok érte, hogy szép élete legyen, és találjon maga mellé egy olyan társat, aki sokkal jobb, mint én. Ezt kívántam. Tiszta szívemből ezt akartam, és ha bírtam volna, hangot is adtam volna utolsó kívánságomnak, de még mindig csak lefagyva álltam – feltehetőleg az út közepén.

Ekkor hirtelen egy rántást éreztem a karomnál, de annyira erős volt, hogy egyenesen a megmentőmre estem. Nem tudtam megállítani a becsapódást, teljes testtel a férfira zuhantam. Annyira ledöbbentem, hogy megmozdulni sem bírtam, csak feküdtem ott rajta, mint egy darab rongy. Az előbb… Majdnem elgázolt egy autó… Óráknak tűntek a másodpercek, míg közeledett felém, de az utolsó pillanatban mégis valaki visszarántott a járdára. Nem tudtam felfogni… Lesokkoltam, hiszen már beletörődtem, hogy meg fogok halni. Láttam magam előtt a férfi fekete bőrkabátját, éreztem a kellemes kölnijét, és hogy nem éppen izmos, így valószínűleg összenyomom, ő mégsem mondott semmit. Vagy lehet, mondott, de nem hallottam belőle semmit. Érzékeltem, hogy néhány ember körénk gyűlt, láttam, hogy mozog a szájuk, valaki teljesen ledöbbenve bámult minket, de semmit nem hallottam. Csupán a monoton zúgás maradt meg, de mielőtt felnézhettem volna a „hősömre”, olyan hirtelen sötétült el a szemem előtt minden, mint akit fejbe vertek. Azt hiszem, túl sok volt ez a mai napra…

***

- …csináljak vele? Azt sem tudom, kik a szülei, nem hívhatom fel őket csak úgy, hiszen nem is nagyon ismerem! – A férfi kiabált, ezt hallottam meg legelőször, amint magamhoz tértem. – Ne szórakozz velem! Mi az, hogy nem tudsz idejönni? Kérlek, ez most baromi fontos… Akkor ne miatta, hanem miattam tedd meg… Kérlek.

Az illető hangja ezúttal sokkal inkább kétségbeesett volt, mintsem dühös. Nem értettem a helyzetet. Mégis ki beszélt, és kivel telefonálhatott? Egyáltalán, hol vagyok, és miért nem emlékszem semmire? Nagyon zavaros volt minden, alig tudtam felfogni a körülöttem lévő helyzetet, csak annyit tudtam, hogy fáj a fejem, ezen kívül kissé fáradt vagyok. De akkor is nagyon idegesített, hogy nem tudtam, hol vagyok. Így lassan, félve nyitottam ki a szemeimet, amit először bántott az éles lámpafény, de pár pislogás után sikerült normálisan kinyitnom őket. Legelőször a hófehér plafont láttam meg, aztán kissé oldalra pillantottam, és megpillantottam a másik személyt, aki még a szobában tartózkodott…

- Jól van, megértem. – Zhang YiXing hangja ezúttal sokkal lágyabb lett. – Persze, ne haragudj, hogy csak úgy rád förmedtem, csak… Én is megijedtem, nem minden nap rántok vissza embereket a kocsik elől. Komolyan azt hittem, el fogja gázolni, ha egy pillanattal később me… Oh, értem… Menj csak... Nem, nem haragszom. Igen, biztos… Szeretlek, JoonMyun…

Hatalmasat nyeltem, ahogy a vörös hajú srác egy nagy sóhajtás kíséretében elemelte a fülétől a telefonját, aztán letette az asztalára. Tenyereibe temette az arcát, és úgy tűnt, nagyon feszült. De amiket mondott… Majdnem elgázolt egy autó? Ő rántott vissza? Mégis…? És akkor özönlött vissza az elmémbe az összes emlékkép. Az egész tegnapi nap, a veszekedés Kris-el, az otthon történtek, aztán a szakítás, és végül az autó… Úristen, mi történt? Lay… Ő mentett volna meg? De mégis miért? Hogyan volt bátorsága hozzá? Egyáltalán… Hogy fogom neki meghálálni, hogy megmentette az életemet? Ilyet nem tesz az ember csak úgy, azt hiszem. Legalábbis, Lay-ből nem néztem volna ki, hogy pont ő fog visszarántani a kocsi elől. Mit kereshetett ott? És miért vagyok itt? Egyáltalán, hol vagyok?

- Y-YiXing – dadogtam a nevét halkan, rekedt hangon, de ő azonnal felém kapta a fejét, tekintetünk pedig találkozott.

- Áh, felkeltél – mosolyodott el, de láttam rajta, hogy nem volt felettébb boldog, csak megkönnyebbült, hogy magamhoz tértem. – Hogy érzed magad?

- Én… – kezdtem bele, majd megköszörültem a torkom, és benedvesítettem kiszáradt ajkaimat. – Azt hiszem, jól, csak a fejem fáj kicsit…

- Nagyon örülök, ha semmi komoly bajod nem történt – billentette oldalra a fejét, majd felállt, és az ágyhoz sétált, aztán a fejemről levett valamit. – Tudod, mikor megláttalak az út közepén, pár méterre attól a kocsitól… Azt hittem, aki öngyilkos akar lenni, jobb módszert választ majd.

- Tessék? – néztem rá hatalmas szemekkel azonnal. – Én nem akartam öngyilkos lenni, én csak…

- Akkor mit kerestél az út közepén? – pislogott rám összeráncolt szemöldökkel. – Úgy bámultál bele a fényszóróba, mintha arra vártál volna, hogy mikor csap el. Ne haragudj, csak nehezen tudom lehinni, hogy teljesen véletlenül…

- Én nem… – ráztam a fejem, kissé rosszul érezve magam. – Tényleg nem akartam, csak azt hiszem, lesokkoltam…

YiXing erre csak hümmögve bólogatott egyet, de nem válaszolt. Talán elhitte, talán nem. Minden esetre, be akartam neki bizonyítani, hogy nem akartam véget vetni az életemnek, meg akartam neki köszönni, de ő felállt, majd minden további nélkül kisétált a szobából, ki tudja, hová. Kissé megijedtem, hogy végleg itt hagy majd, de mikor felültem az ágyon, és szétnéztem a szobában, rá kellett jönnöm, hogy ez biztosan az ő szobája. Ugyan nem ismertem Lay-t, szinte egyáltalán, de le sem tagadhatta volna, hogy ő rendezte be a kis helységet. Valahogy… Olyan YiXinges volt. Nem volt túl nagy, a bútorok sem voltak valami drágák, TV sem volt, csak az asztalon egy elég használtnak tűnő laptop, valamint rengeteg fénykép. Ahogy az éjjeli szekrényre pillantottam, meg is láttam a képkeretbe egyet, majd önkéntelenül nyúltam felé, és húztam az ölembe. Lay ezen talán öt vagy hat éves lehetett, egy fiatalember, és egy fiatal nő volt vele, boldogan mosolyogtak. Biztosan a szülei voltak. Én is elmosolyodtam, aztán visszatettem a képet a helyére, hiszen mégsem otthon voltam, illetlen meg nem akartam lenni. Éppen, mikor megakadt a szemem egy másik fényképen, újra nyílt a fehér ajtó.

- Gondoltam, éhes vagy – egyensúlyozott egy nagy tálcával a vörös hajú, majd mikor lábbal becsukta az ajtót, az ágyra tette a tálca ételt.

- Ühm, én… – néztem fel a szemeibe, mire kíváncsian pislogott. – K-köszönöm, hogy megmentettél.

- Ugyan – legyintett mosolyogva. – Nem mondom, hogy a legjobb élményeim közé tartozott, de nem kell megköszönnöd. Bárkiért megtettem volna.

- De én akkor is köszönöm – mondtam újra. – Ha… Ha meghaltam volna, soha nem tudnám elmondani a legfontosabb embernek az életemben, hogy szeretem őt.

- Biztos jól érzed magad? – kérdezte, majd kezeit a homlokomra tapasztotta, mire elmosolyodtam. – Csak mert nem értem, miről beszélsz… Tudtommal, együtt vagytok Kris-el, nem?

Kérdésére hirtelen azt sem tudtam, mit kellene, válaszoljak. Elmondjam neki az igazat? De hát, nem is ismerem… Mit szólna hozzá, ha csak úgy elmondanám neki, hogy szakítottam vele? Nem, nem tehettem meg, hiszen nem volt bizonyítékom, hogy Kris valóban megcsalt volna. Ha pedig még LuHant is megemlítem, talán rossz dolgokat állítanék róla, amik nem is igazak. Nem akartam neki ártani, hiszen talán nem is tehet semmiről. Talán csak egy félreértés történt, amit akkor nem láttam be, nem hagytam, hogy Kris elmondja, mi történt. Olyan dolgokat vágtam hirtelen felindulásból a fejéhez, amiket már akkor megbántam, viszont a következménye csak most nyomja a vállamat. Fájdalmas volt, így fejemet lehajtottam, majd a lepedővel kezdtem el játszani.

Lay sóhajtott egy nagyot, aztán leült mellém az ágyra, a tálcát egy picit arrébb tolva. Kezeit a hátamra tette, majd simogatni kezdte, gondolom, hogy megnyugtasson. Bevallom, nagyon jól esett a kedvessége, hiszen a tegnapi napon eléggé… Rosszul sikerült, ha enyhén fogalmazok. Szerettem volna bocsánatot kérni Kris-től, mindennél jobban vágytam erre, de túl sok minden kavargott most bennem, nem tudtam volna a szemébe nézni. Hiszen tegnap tudtam meg, hogy… Valóban az igazi anyám nem is az, akit én tizennyolc éven keresztül hittem. Hogy apám csak azért vert meg, mert azt hitte, nem az ő fia vagyok. Nevelőanyám pedig azért utált, mert miattam a férje sem nézett már rá többé teljes értékű nőként. Én csak egy áldozat vagyok a felnőttek harcában, ugye?

- Hé, minden rendben? – szorította meg a vállam, mire én csak megráztam a fejem. – Nekem nyugodtan elmondhatod, bármi is bánt téged. Nem adom tovább a titkaidat senkinek, bízhatsz bennem.

- M-mennyi most az idő? – kérdeztem suttogva, inkább tervelve a témát.

- Hat óra negyven – sóhajtott egy mélyet. – Jól kiütötted magad.

- Sajnálom – motyogtam halkan, majd félve ránéztem. – De… Hogyan hoztál haza?

- Miután elájultál, egy fiatal nő felajánlotta, hogy hazavisz. Féltem, nehogy valami komolyabb bajod legyen, de mivel egészségügyet tanulok, értek azért valamit ehhez – mosolyodott el kissé. – De tényleg örülök, hogy semmi komoly bajod nincsen az ijedtségen kívül.

- Köszönöm, YiXing-gege – hajoltam meg ültemben felé, mire felnevetett, aztán vállamra tette a kezeit.

- Hé, hagyd ezt az udvariasságot – legyintett egyet. – Már mondtam, hogy nem tesz semmit, felejtsük el, rendben?

- Ha téged megmentettek volna meg  a halál elől… – néztem a szemébe, halkan beszélve, mire lefagyott az arcáról a mosoly. – Nem lennél végtelenül hálás annak a személynek? Ha… Ha itt kellett volna hagynod JoonMyunt?

Lay erre nyelt egy hatalmasat, zavartan elkapta rólam a tekintetét, aztán felállt, és az ablakához lépett. Keresztbe fonta karjait maga körül, én pedig figyeltem vékony kis testét, amit megvilágított a nap reggeli, gyenge sugara. Lay valójában szép volt… Nagyon is szép, én pedig soha nem szerettem szép emberek mellett lenni, mert ők valahogy mindig kicikiztek. Kris volt az első kivétel, aztán egyre többen jöttek. Most pedig Lay is nagyon kedves volt velem. Mégis, annyira gondterheltnek tűnt, hogy kedvem lett volna felajánlani neki a vállam, hogy nyugodtan sírja ki magát rajta. Pedig az előbb én éreztem úgy magam, mint aki menten elbőgi magát. Még mindig alig akartam elhinni ezt az egészet, hogy lehetséges… Végül csak a kezembe vettem a szelet pirítóst a tányérról, majd beleharaptam. A sült kenyér ropogása kettévágta a feszült csendet, így egy pillanatra még rágni sem mertem, nehogy az is túl hangos legyen.

- Gondolom, nem fogod az orromra kötni, hogy mi történt, ugye? – hallottam meg jellegzetes hangját, mire kissé elszégyelltem magam. – Ne aggódj, megértem, ha nem.

- Megérdemelnéd, hiszen megmentettél – néztem a háta közepére. – De nem tudom… Még nekem is össze kell szedni a gondolataimat… Sajnálom.

- Ugyan – nézett hátra a válla felett, majd kissé elmosolyodott, ahogy tekintetünk találkozott. – Suliba, gondolom, nem akarsz jönni, vagy igen?

- Igazából… – sütöttem le a tekintetem újra. – Nincs hová mennem, valamint semmi cucc nincs nálam.

- Kris? – kérdezte azonnal, mire csak beharaptam az ajkaimat. – Jól van, azt hiszem, értem… Rendben, akkor maradj itt nyugodtan, érzed otthon magad. Ne félj, nincs itthon senki, apukám már elment dolgozni, majd csak este jön, szóval nyugodtan szolgáld ki magad, bár… Talán nem ehhez vagy hozzászokva.

- Tökéletes lesz – mosolyodtam el kedvességén. – Köszönöm, YiXing, őszintén.

Erre ő nem válaszolt semmit, elmosolyodott, aztán hozzám lépett, és összeborzolta a hajam. Én is elmosolyodtam, aztán még intett egyet, és elhagyta a szobát. Amint kilépett, sóhajtottam egy mélyet. Hét órát mutatott az óra, szóval sejtelmem sem volt, hogy hová indult ilyen korán. Vagyis, a tanítás csak jóval később kezdődött, ennyire messze pedig csak nem lakik az iskolától. Kíváncsiságom nagyobb volt, így felálltam, majd kihúztam a függönyt, egy pillanatra pedig elvakított a nap fénye. Miután már láttam is, egy kissé meglepődtem… Magasan voltunk, nagyon magasan. Az ablakból egy kisebb parkra lehetett látni, és valahogy az egész környezet olyan… Szegényesnek tűnt. Mégis sokkal jobban tetszett ez, mint a villanegyed. Márpedig a mi sulink innen akkor tényleg eléggé messze volt, YiXingnek elég sokat kell metróznia is buszoznia, hogy beérjen. Elmosolyodtam kissé, majd visszaültem az ágyra. Szóval ezért mondta, hogy nem ehhez vagyok szokva… De valójában egyáltalán nem számított, hogy milyen a házuk, vagy mennyi pénzük volt, ha ennyire rendes. Például én nem mondtam volna meg róla, hogy szegényebb családból származik, mert nagyon jó ruhákban járt.

Ahogy egy újabb falat pirítóst kaptam be, újra eszembe jutott a tegnapi nap. Az anyám… Az igazi anyám ült velem szemben, ő mondta el, hogy azért nem keresett olyan sokáig, mert félt. Annyira hihetetlen volt még mindig. Egyszerűen képtelenségnek gondoltam mindent. Egyik pillanatról a másikra csak így… Túl hirtelen történt, ráadásul akkor sem voltam éppen a legjobb hangulatomban. Talán nem így kellett volna közölni velem, Vagy talán nem ilyen hirtelen. Esetleg végig kellett volna hallgatnom őket, hiszen… Mégiscsak az igazi édesanyámmal beszélgettem. Aki megszült, szeretett, csak elvettek tőle. Az apám pedig… Az az undorító féreg… Soha nem fogom neki megbocsátani azt, amit tett. Soha. Még akkor sem, ha térden állva fog könyörögni a bocsánatért. Tudom, hogy ez rossz dolog, de… Képtelen vagyok neki megbocsátani, mindezek után. Csak mert azt hitte, csak egy fattyút nevel. Akkor sem lett volna joga hozzá, hogy kezet emeljen rám, ezért még börtönbe is kerülhetne. De azt hiszem, elég nagy büntetés lesz neki a lelkiismerete.

Ami a nevelőanyámat illeti… Az igazi édesanyám húga. Akinek nem lehetett gyereke, azért vett magához. Szeretett és törődött velem eleinte. De mikor kiderült, hogy nem szülhet gyereket, megutált. Hibáztatnia kellett valakit, pedig erről senki nem tehetett, csak a Sors, hogy ilyen utat szánt neki. Mégis… Haragudtam rá, nyilván, de ez más volt… Igaz, hogy néha sokkal jobban fájtak a szavai, mint apám tíz pofonja egyszerre, valahogy… Nem éreztem annyira bűnösnek ebben az egészben, mint apámat. Hiszen végül is, ő azért utált meg, mert apám miattam nem nézett rá többé nőként. Nem az én hibám, hogy megutált. A saját apám utáltatott meg a nevelőanyámmal. Erről is ő tehetett, ezzel pedig ők is tökéletesen tisztában voltak. A nevelőanyámnak talán… Talán idővel képes leszek megbocsátani a hibáit. Mert mindenki hibázik, ha az élete amúgy is romokban hever. Ő csak megpróbált egy családot adni a férjének, de sajnos talán csak tönkretette. Mégis… Hálás voltam neki, amiért felnevelt, mert mondhatta volna azt is, hogy nem kellek neki, adjanak be az árvaházba.

Végül pedig, az édesanyám… Ő valahogy, annyira furcsa. Ha ránézek, nem jut eszembe róla semmi emlék, nem tudok elmosolyodni, nem érzem azt, hogy kötődnöm kellene hozzá. Olyan számomra, mint egy idegen, és ezért meg akarom tőle tartani a két lépés távolságot. Ez viszont nem az ő hibája, ez az enyém, hogy tartok az idegenektől. De mégis… Miért kellett hosszú éveket várni arra, hogy felkeressen? Oké, értem én, hogy nem akarta szétrombolni a családi „idillt”, de gondolta, később jobb lesz? Nem, csak egyre rosszabb lett minden… Tizennyolc év... Eddig abban a hitben éltem, hogy apám egy szadista állat, aki rendszeresen megvert, anyám pedig lelkileg terrorizált. Erre jön mindez hirtelen… Ezek után hogyan várhatja el tőlem, hogy csak úgy, mindenhez jó képet vágjak? Még most is alig tudom felfogni, pedig már tegnap történt, és aludtam is rá egyet. Oké, ájult voltam, de a lényeg ugyan az. Annyira… Felfordult az életem, amióta Kris szerepet játszik benne. Valahogy mégsem bánom, mert szeretem. Nagyon szeretem…

***

- Hé, Tao! – rázogatta valaki a vállam, mire nyöszörögtem egyet, és önkényesen a másik oldalamra fordultam, de így sikeresen lezuhantam az ágyról.

- Au… – nyögtem fel panaszosan, majd végre felnéztem, hogy ki zavart meg álmomban, ám nem arra számítottam, mint aki állt előttem. – J-JoonMyun?

- Jól vagy? – vigyorgott rám az alacsony srác, aztán kinyújtotta a kezét, és segített felhúzni.

- Azt hiszem – motyogtam kómásan, majd kezemet a hajamba vezettem, ezzel még jobban összeborzolva. – Mennyi az idő?

- Délután kettő körül, miért? – pislogott rám az idősebb, mire meglepetten kaptam rá a tekintetem.

- Jól elaludtam… – sóhajtottam egy nagyot. – De te mit keresel itt?

- Hé, elfelejtetted? – tette kezét a vállamra, majd a képembe hajolt mosolyogva. – Együtt vagyunk Lay-el, miért ne lehetnék itt?

- De reggel veled beszélt, nem? – emlékeztem vissza, mire ő hevesen bólogatni kezdett.

- Igen, azt akarta, hogy jöjjek ide, de nem tudtam, mert apámmal el kellett mennem egy fontos üzleti megbeszélésre, és már úton voltunk – magyarázta komolyan. – De tényleg majdnem elcsapott egy kocsi? Hogy hoztad össze?

Annyira más volt… Olyan közvetlen, kissé talán nyomulós is, mégis sokkal jobban tetszett JoonMyun érdeklődése, mint YiXing kedves, segítőkész viselkedése. Féloldalas mosolyra húztam ajkaimat, aztán belekezdtem a mesélésbe. Valahogy úgy éreztem, neki tényleg mindent elmondhatok. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de tényleg bíztam benne. Elmeséltem neki tövéről-hegyére mindent, egyedül a szüleim viselkedését hagytam ki, csak annyit mondtam el, hogy most derült ki, nem anyám az anyám. Amikor a szakítást meséltem neki, nagyon megdöbbent, mire belőlem abban a pillanatban szakadt fel a zokogás. Ő nem szólt semmit, megfogta a tarkóm, majd minden további nélkül húzta fejemet a nyakához, mintha csak szavak nélkül mondta volna azt, hogy nyugodtan sírjam ki rajta a bánatomat. Én pedig elfogadtam ezt a néma felajánlást.

Suho folyamatosan simogatta a hátam vagy játszott a hajammal, és azt sem bánta, hogy telesírtam a méregdrága öltönyét. Mert igen, abban volt, szóval tényleg nem hazudott, mikor azt mondta, hogy üzleti megbeszélésen volt az édesapjával. Valójában nagyon keveset tudtam JoonMyunról, csak annyit, hogy piszok gazdagok, és apám elég sokszor emlegette őket régebben, már amikor otthon volt. Suho valahogy mégsem hencegett a hírnevével. Mármint, régebben, mielőtt összejött volna Lay-el, más volt, de soha nem harcolta ki magának azt a pozíciót, azt neki szinte kínálták, a kisujját sem kellett érte mozdítania. Mégsem tudtam soha, hogy a gazdag, rendes srác mögött ilyen megértő, végtelenül kedves és törődő személyiség rejlik. Türelmes is volt, mert már olyan régóta nyomtam a vállát, ő mégsem szólt, továbbra is csak kitartóan simogatott, olykor-olykor belesuttogta a fülembe, hogy adjak ki mindent, jobb lesz utána. Igaza volt.

Teltek a percek, a sírásom régen elapadt, mi pedig elkezdtünk filmet nézni. Ugyan megkérdeztem, hogy nem lesz-e probléma, hogy YiXingék házát „kihasználjuk”, azt mondta, neki meg van engedve, én pedig vendég vagyok, és majd rám fogja, mert a vendégre Lay soha nem tud haragudni. Én nem voltam ebben olyan biztos, mégis beleegyeztem a vígjátékba. Suho levette a zakóját és a nyakkendőjét, az ingét könyékig feltűrte, valamint a felső három gombot kinyitotta, így ment el kukoricát sütni, míg én elindítottam a filmet. Ugyan álmomban sem gondoltam volna, hogy én valaha is Kim JoonMyun-al fogok együtt filmezni, miután kibőgtem magam a vállán, és lelkiztem vele egy darabig. Mégis megtörtént. Talán, erre mondják azt, hogy az élet kiszámíthatatlan. Éppen nevettünk egy jeleneten, mikor megcsörrent a mobilja, ő pedig azonnal felvette, talán meg sem nézte, hogy ki az.

Miután füléhez emelte a telefont, máris jelzett nekem, hogy állítsam meg a filmet, aztán párszor visszakérdezett. Nem tudtam, hogy ki az, nem hallottam, meg amúgy is, annyira gyorsan beszélt az illető, hogy nem is értettem volna egy szavát sem. Aztán Suho a nevén hívta. YiXing… Azonnal az órára tévedt a tekintetem, és rá kellett jönnöm, hogy bizony még ő suliban van, éppen szüneten. Suho lassan kezdett el beszélni, de nem is nagyon figyeltem a szavaira, valamint egy idő után egy elnéző mosolyt küldött felém, aztán kisétált a szobából. Nem hibáztattam, nyilván valami komolyabb dolgot akart neki mondani, ami egyáltalán nem tartozott rám. Így volt helyes, én is ezt tettem volna. Ha Kris felhívott volna… És itt villant be az agyamba, hogy Kris engem már nem fog hívni, valamint azt sem tudom, hol volt a telefonom. Nem lenne jó, ha eltűnt volna, mert elég drága is volt, valamint rengeteg képem van benne Kris-ről és rólam. Nem akartam, hogy illetéktelen kezekbe jusson, fogalmam sincs, milyen következményei lennének, ha valaki megtalálná. Azért a biztonság kedvéért felvettem a földről a hátizsákomat, amibe tegnap délután mindent beledobáltam. Talán benne lesz a telóm is. Ahogy elkezdtem belőle kipakolni, nagyon meglepődtem, mert olyan dolgokat tettem bele, amire semmi szükségem nem lett volna. Mint például a szemceruza vagy a tolltartóm… Ennyire azt sem tudtam, mit csinálok tegnap?

Végül csak megtaláltam a legalján a telefonom, de ki volt kapcsolva, így azonnal indítottam is újra, miközben visszasöpörtem mindent a táskámba. Beírtam a PIN-kódot, aztán egyből jött a sok SMS, hogy mennyi sikertelen hívásom volt. Mind Kris-től, kivéve egyet, mert az anyám… Mármint, a nevelőanyám volt. Kapásból töröltem mindent, nem akartam egyikkel sem beszélni. Pontosabban, nevelőanyámmal még egy jó darabig nem akartam beszélni, Kris-el pedig képtelen lennék. De keresett, szóval eszébe jutottam. Talán aggódott is értem, szóval az azt jelenti, hogy engem szeret, és nem LuHant. Elmosolyodtam a gondolatra, végszóra pedig Suho is visszajött.

- Ne haragudj, csak Lay… – sóhajtott egy nagyot. – Reggel óta most tudott elérni, és eléggé ki van borulva.

- Mi történt? – kérdeztem rá aggódva. – Valami baj van?

- Nincs, csak soha nem szeretett hazudni – mosolyodott el kissé.

- Akkor miért teszi? – zavarodtam össze.

- Mert téged falaz – kuncogott már fel.

- Engem? – kérdeztem vissza. – Tessék?

- Jól hallottad – nézett rám immár, hatalmas vigyorral az arcán. – Kris kiborult reggel, hogy eltűntél, és nem tudja, merre vagy, Lay pedig utál úgy csinálni, mint aki nem tud semmiről. Azt mondta, most már jobban van, de szinte mindig hívogat. Figyelj, szerintem a tegnapi dolog LuHannal csak egy félreértés volt… Kris úgy beléd van esve, mint vak ló a gödörbe.

- Jó, talán kicsit túlreagáltam – ismertem be, mire Suho megsimogatta a fejem.

 - Teljesen érthető volt a helyzetedben – nyugtatott meg. – Ha elmondod neki, hogy mi volt otthon, és milyen állapotban voltál, biztosan teljesen meg fogja érteni. De én is egyből erre gondoltam volna, mint te. Nem vagy egyedül, ne félj.

 - Biztos? – kérdeztem tőle féle. – Meg fog hallgatni?

 - Ha nem, megígérem, megverhetsz – nevetett fel. – De van egy jobb módszerem is, mivel tudod rávenni, hogy teljesen meghallgasson, és eszébe se jusson kérdezősködni.

 - Tényleg? – csodálkoztam, mire neki furcsa fény csillant fel a szemeibe.

***

Így esett meg, hogy egy olyan felvilágosításban volt részem, ami egyszerre volt nagyon kínos, szórakoztató és zavarba ejtő. Mégis… Suho nagyon komoly volt. Nem is gondoltam volna, hogy ha két srác együtt van, ilyenekre kell figyelni. Tulajdonképpen, érdekes volt vele a szexről beszélni. Mikor nagy nehezen kinyögtem neki, hogy én bizony még szűz vagyok, Kris pedig még nem, nem tette be, komolyan sikkantott egyet, majd magához ölelt, és valami olyasmit énekelgetett, hogy az ő pici fiacskája még érintetlen, meg hogy ez milyen cuki, meg ilyenek. Eléggé… Vicces volt, mégis kínos. Főleg, miután hazajött Lay, és őt is belevonta a felvilágosításba, megmutatott sok mindent, bár én aztán végképp nem voltam kíváncsi néhány dologra, mégis magabiztosnak éreztem magam. Becsöngetek, aztán letámadom. Suho azt mondta, ez a legjobb módszer arra, hogy belé fojtsak minden szót, hogy miután már kellőképpen felizgattam, álljak le, és csak utána kezdjek el beszélni.

Annyira… Idegen volt ez az egész. Hogy én támadjam le Kris-t. Én, aki azt sem tudja, hogyan is működik ez a dolog. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan itt zakatoltak a fejemben az elhangzottak. Szüksége van rá, hogy törődjek vele, és miután majd lefeküdtünk, nekem is nagyobb lesz az igényem rá. Arra, hogy… Betegye nekem. Úristen, miért ennyire kínos erről még magamnak is beszélni? Ráadásul fájni is fog, én meg nem akartam, hogy így legyen. Nem is akartam, hogy Kris oda tegyen be bármit is, de azt hiszem, ennek is egyszer el jön majd az ideje. Érdekes, hogy JoonMyun meg sem kérdezte, hogy én szeretném-e, amit nem tudtam hová tenni. Oké, nem mintha én vágytam volna betenni Kris-nek, csak…

Legszívesebben a hajamat téptem volna már. Ott álltam Kris-ék háza előtt, de nem mertem becsengetni. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben… Eszembe jutottak a születésnapomon történtek. Amikor… Azt csinálta nekem. Elmondtam Suhónak, de arra már végképp képtelen voltam, hogy el is mondjam, milyen volt. Mert… Tetszett. Még mindig, ha rágondolok, valami bizseregni kezd a gyomromban, és hevesebben kezd verni a szívem. Már maga a tudattól is, hogy máskor is csinálhatja… Nyeltem egy nagyot, végül becsöngettem. Vettem egy mély levegőt, majd folyamatosan azt kántáltam magamban, hogy menni fog. Amint kinyitja az ajtót, én letámadom. Nem lesz az olyan nehéz… Főleg, hogy megint éreztem azt a furcsa dolgot, mint akkor.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de már kopogtam is, olyan türelmetlen voltam, mire végre kinyitotta az ajtót. Ahogy megpillantottam, a szívem olyat dobbant, ám ezzel egyidejűleg a gyomrom is bucskázott egyet. Kénytelen voltam egy vigyorba elfojtani a kikívánkozó sóhajomat, aztán mielőtt bármit is kérdezhetett volna, belöktem az ajtón, és mélyen megcsókoltam.

Talán nem is lesz olyan nehéz dolgom…

(- Na, így már érthető, Tao miért támadta le Kris-t?
- Gondoltátok volna, hogy Lay menti meg? Mit szóltatok hozzá?
- És Suho? Hogy tetszett? Számítottatok rá, hogy tényleg csak üzleti megbeszélésen volt, és utána toppan majd be Tao-hoz? És a felvilágosítás? Jót szórakoztatok rajta?
- Mit gondoltok most Tao-ról? Nincs olyan érzésetek, hogy egy kicsit... Hm, gyorsan túl lépett a dolgokon? Arra gondoltatok, hogy ha ez a fic elején történik meg, nem tudta volna ennyire összeszedni magát?
- Hogyan fog folytatódni az éjszaka?
- Vajon Kris tényleg képes lesz válaszok nélkül folytatni a dolgot, vagy megállítja majd Tao-t? És a Panda, elragadják majd az érzelmei, vagy képes leállni? ;)
Huh, remélem, tetszett a fejezet, várom a további véleményeket, de nem tudom megígérni, hogy válaszolni is fogok rájuk, de mindenképpen igyekszem majd~ *-*
Folytatás majd csak hónap legvégén, szerintem, bocsánat. >< Szurkoljatok nekem 26-dikán reggel 8-tól, akkor megyek pótvizsgára~ QwQ
Ameddig nem jelentkezem, vigyázzatok magatokra, élvezzétek ki a nyár utolsó napjait~ :3
Ui.: KÖSZÖNÖM A 38 KÖVETŐT ÉS A TÖBB, MINT 52.000 MEGTEKINTÉST~ WO AI NI~ *-* <3)