40. fejezet

(Sziasztok~ :3

EGYSZER: Igen, tudom, megint soká jött a fejezet, de az életem egy hatalmas nagy rohanás mostanában, most is már csak pár percem van, de nem akartam estig húzni a fejezetet, hiszen már hajnali egy körül kész volt, csak már nem volt erőm átnézni is. ^^" De a lényeg, hogy itt van, nekem tetszik, és ígérem, mostantól fognak beindulni a izgalmas dolgok~ *-* Alig várom, hogy írjam, mert itt elkezdődött a bonyodalom, sok dolgot és kérdést nyitva hagytam, szóval azt hiszem, egy izgalmas fejezettel tértem vissza~ ;)

KÉTSZER: Míg el nem felejtem, hazaértem Londonból, élménybeszámolót majd valamikor itt olvashattok: http://saruwatiletty.blogspot.hu/

Aztán itt van a KrisHan szerepezés Bomival, olvassátok: http://bomineko.blogspot.hu/2014/07/stay-with-me-bevezetes.html

Itt pedig egy új, ez TaoKai, amint Nanamival írunk együtt, várjuk a véleményeket: http://tegedakarlak-taokai.blogspot.hu/

HARMADSZOR: Megint nem válaszoltam a véleményekre, tudom, és azt hiszem, itt sem fogok tudni. A héten nagytakarítás van itthon, aztán jövőhéttől ismét a mateké lesz a főszerep, alig lesz időm  laptop elé ülni, szóval nézzétek el nekem. >< Írni azért megpróbálok majd még ezen a héten. :3

NEGYEDSZER: Nem jut eszembe más, jó olvasást, és SZERETLEK TITEKET~ *-* <3)

40. fejezet

Kris POV

Aznap éjszaka vihar volt. Hangos dörgéssel, éles villámokkal és szakadó esővel. A máskor egész kellemes csend helyett most az esőcseppek monoton, hangos koppanását hallgattam az ablakomon. Rossz volt… Mégis megnyugtató. Úgy éreztem magam, mint egy élettelen tárgy. Csak feküdtem az ágyamban, mint ahogy hosszú órákkal ezelőtt LuHan itt hagyott, bámultam a szobám sötétségébe, és folyamatosan járt az agyam. Talán ijesztő lehettem, de nem érdekelt. Az időjárás mintha kifejezte volna az érzéseimet, ugyan olyan kegyetlen vihar tombolt odakint, mint bennem. Annyiban különbözött, hogy a vihar egyszer eláll, de az én fájdalmam nem fog csökkenni, talán idővel csak egyre rosszabb lesz.

Mégis hogy jutottunk el ideáig? Mi történt velünk? Hol rontottam el, hogy egy félreértés miatt szakított velem életem legfontosabb személye? A szerelmem, a társam, a barátom, a… Mindenem. Elvesztettem őt. Pedig azt ígértük egymásnak, hogy örökké egymás mellett leszünk, nem számít, mi fog történni. Azok a szavak vajon csak hazugságok voltak? Nem, mind a ketten komolyan gondoltuk, hiszen szerelemmel köttettük azokat a sokat jelentő szavakat. Őszinte volt, csak… Nem tudtuk betartani. Olyan kevés idő adatott meg nekünk együtt, túl kevés… Miért így kellett, hogy vége legyen? Miért jött ki ilyen szerencsétlenül a helyzet? Miért jött el hozzám délután? Miért nem állítottam meg? Miért nem próbálkoztam jobban?

Ezer kérdés cikázott a fejemben, de egyikre sem találtam meg a megfelelő választ. Túl fájdalmas volt. Nem gondoltam volna soha, hogy ennek a kapcsolatnak ilyen csúnya vége lesz. Hiszen még mindig szeretem őt, tiszta szívemből, ő csak félreértette, talán túl is reagálta a dolgokat. De ő is szeret, hiszen eljött hozzám, miután a suliban olyan csúnyán megbántottam. Szeretett volna valamit, láttam rajta, hogy mennyire kétségbe volt esve, aztán mikor meglátta LuHant… Soha nem fogom megtudni, mi történt. Jelenleg úgy éreztem magam, mint egy kis lány, akit most dobott az első barátja. Sírhatnékom volt, de képtelen voltam egyetlen könnycseppet is kierőszakolni a szememből. Pedig tudtam, hogy utána könnyebb lett volna, de nem ment.

Odakint egy hatalmasat villámlott, a redőny apró szemcséin keresztül a fénye beszivárgott a sötét szobába, pár pillanatig világosságot varázsolva a helységbe. Megvilágította a szekrényen lévő kis órámat, ami hajnali kettő óra húszat mutatott, ha jól láttam. Miután ismét a sötétség uralkodott, mintha egy másodpercre az eső is elhalkult volna, hogy utána egy olyan dörgés rázza meg az csendet, hogy az ablak bele is remegett. Én mégsem mozdultam. Továbbra is az oldalamon feküdtem, az ajtó felé fordulva, félig betakarva, és csak bámultam előre. Szerintem nem is pislogtam, nem tudtam. Nem akartam lehunyni a szemeimet, mert biztos voltam benne, hogy őt látnám magam előtt. Beférkőzne az álmaimba, ott talán újra boldogok lennénk, aztán mikor felébredek, csalódnom kell, hogy csak egy álom volt. Vagy rosszabb, rémálmom lenne vele, és ha történne vele valami, nagyon megijednék, de nem tudnám meg, hogy minden rendben van-e vele, mert fogalmam sem volt, merre lehetett. Talán hazament, elvégre, máshoz nem nagyon szokott menni. Vagy talán, elment SeHunhoz, már ha tudta a címét. Aggódtam miatta, féltem, hogy valami baj történt vele, hogy valahol odakint van a utcán ebben a hatalmas viharban.

Gondolataimat egy apró fénycsík szakította meg, ami az ajtó nyílását jelezte számomra. Nem nyitotta ki az illető nagyon, éppen csak annyira, hogy be tudjona résen surranni, aztán vissza is csukta, így ismét a nyugtató sötétség ölelt körbe. Meg sem kellett szólalnia, tudtam, hogy ki az, így egy apró mosolyra húztam az ajkaimat. Szavak nélkül tudtam, hogy mit szeretne, és abban is biztos voltam, hogy ő is tudja, nem alszok. Végül beljebb csúsztam az ágyon, majd felemeltem a takarót, helyet csinálva LuHannak. Mindig is félt a vihartól, nem is értettem, hogy miért nem jött eddig, talán azt hitte, hogy nem venném jó néven. Pedig soha nem tudnám megtagadni előle, hogy ne védjem meg a vihartól.

- Gyere, van hely bőven. – Hangom mély, nagyon rekedt volt, alig lehetett érteni, LuHan mégis gyorsan szedte a lábait az ágyam felé, csak úgy csattogott mezítlábas talpa a parkettán.

- Ne haragudj – suttogta halkan, majd már be is bújt mellém, szorosan.

- Tudod, hogy nem haragszom – takartam be magunkat, majd simogatni kezdtem a hátát, míg ő fejét a mellkasomba fúrta, és szinte éreztem, hogy ellazult karjaim között. – Jobb már?

- Igen, köszönöm – nézett fel rám egy pillanatra, csillogó szemeit még a vaksötét ellenére is tökéletesen láttam. – Kris…

- Hm?

- Ez olyan nyálas, nem? – Szinte láttam a grimaszt az arcán. – Mármint… Olyan, mintha a szerelmed lennék, és félnék mindentől, és csak veled mernék aludni… Tök gáz, ilyenkor szánalmasnak érzem magam… Ah, és túl lányosnak, fúj!

Mindazok ellenére, ami ma délután történt, és amilyen gondolatok jártak a fejemben, ezek hallatán szívből felnevettem. LuHan is nevetett velem, aztán mikor lecsillapodtunk, ököllel rávágott egyet a mellkasomra, mire felnyögtem a fájdalomtól. Még mindig nagyot tudott ütni. Utána visszafeküdt a mellkasomra, majd az ütés helyét kezdte el simogatni, ami azért rendes volt tőle, és meg is nyugtatott. Úgy éreztem, így talán képes is lennék elaludni. Voltaképpen, LuHan mindig is a legjobb barátom volt. Nem kívánhattam volna tőle jobbat, hiszen mindig számíthattam rá. Még odakint, Vancouverben is mindig támogatott, pedig szerelmes volt belém, mégis a barátom tudott maradni. Aztán mikor én visszajöttem Pekingbe, nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, mégis, mikor felhívtam azzal az őrült ötlettel, hogy jöjjön vissza ő is, mert azt gondoltam, ő talán segíthetne abban, hogy megszerezzem Taót, ő visszajött. Nem kérdezett semmit, visszajött, és azóta itt van. Összejött SeHunnal, de ő most szakított vele, és eléggé a padlón van, legalábbis nem mutatta ki, de én láttam rajta. Tényleg nagyon erős volt… De miattam tört ennyire össze. Hiszen ha nem hívom haza, nem találkozott volna soha SeHunnal, és nem történt volna meg ez az egész. És talán nem jöttem volna össze Taóval, de… LuHan fontos nekem, talán meg tudtam volna kímélni ettől, de önző voltam.

- Sajnálom – motyogtam halkan, mire Lulu ismét felemelkedett rólam.

- Mit? – kérdezett vissza, hangja meglepett volt.

- Hogy miattam történt veled mindez – vallottam be.

- Hülye vagy – rázta meg a fejét kissé, de mielőtt megszólalhattam volna, beszélt tovább. – Ha ezt hiszed, ostoba vagy. Nem miattad történt, Kris. Az igaz, hogy miattad jöttem vissza, de egyébként is már terveztem hazalátogatni. Ha nem miattad, magam miatt jöttem volna. Az, hogy először csak egy terv volt, hogy magamba bolondítsam SeHunt, az én ötletem volt. Te nem kérted tőlem, én akartam így, szóval nem miattad volt. Nem te vagy az oka, hogy beleszerettem, és összejöttem vele. Nem te tehetsz róla, hogy szakított velem. Nem miattad történt. Érted? Szóval ne hibáztasd magad.

Elgondolkodtam, szavait hallgatva. Talán igaza volt, én mégis úgy éreztem, ha nem is teljesen, de részben miattam volt így… Bántott, de jól esett, hogy LuHan nem hibáztatott engem, pedig megtehette volna, én ilyen helyzetben okokat és más személyeket hibáztattam volna. Vagy… Talán nem, hiszen magamat okoltam az előbb is. Tényleg ennyire hasonlítanánk egymásra?

- Azért az vicces, hogy mind a kettőnket most dobott a pasija – sóhajtott Lulu, mire én megfeszültem, ezt pedig biztos ő is megérezte. – Ah, ne haragudj, csak…

- Nem baj – mosolyodtam el kissé, majd visszahúztam magamhoz LuHant, aki kényelmesen elhelyezkedett. – Aludjunk.

- Mintha tudnánk aludni – motyogta a pólómba. – Én a vihar miatt, te pedig… Ismerlek.

- Jó éjt, LuHan – nyomatékosítottam szavaimat, majd simogatni kezdtem a hátát, de én is lehunytam a szemem.

Ahogy hallgattam barátom szuszogását, valamint a vihar továbbra is hangos moraját, megéreztem, hogy mennyire fáradt is vagyok. Észrevétlenül merültem álomba szinte azonnal, de az utolsó gondolatom a teljes tudatlanság előtt, Tao arca volt.  

***

Másnap reggel az első utam, miután lepakoltam a cuccaim a termünkben, Tao osztálya volt. Mindenképp beszélni akartam vele, nem hagyhattam annyiban ezt a szakítást. Hiszen nem csaltam meg, nem történt semmi, csak egy félreértés volt az egész, nem lehetett, hogy emiatt szakítsunk. Nem tudok nélküle élni, szükségem van rá és hiányzik. Nem akartam arra gondolni, hogy már nem az enyém, hogy vége. Sok önbizalmat adott, hogy LuHan reggel mondta, most már biztos megnyugodott, meg fog engem hallgatni, de ha mégsem, majd ő is besegít, és elbeszélget majd vele. Ugyan azt nem akartam, mert tudtam, hogy a kis Bambi ijesztő tud lenni, mikor nem tetszik neki valami. Én akartam elintézni, meg akartam vele beszélni az egész összekapást és a délutánt.

Mikor a termük elé értem, sóhajtottam egy nagyot, majd benyitottam, tekintetem pedig mielőtt az ajtó melletti hátsó padokra vándorolhatott volna, nem tudtam levenni a szemem egy jelenetről. Chen és JunHee egy padban ültek, beszélgettek, de úgy néztek egymásra, hogy szinte láttam a rózsaszín ködöt és a szívecskéket. Egymásba voltak feledkezve, arra sem figyeltek fel, hogy bejöttem. Teljesen lerítt róluk, hogy egymásba vannak zúgva, de… Az lehetetlen, nem igaz? Hiszen Chen XiuMinnel volt együtt… Meleg volt, a saját szememmel láttam őket smárolni, még tegnap együtt ebédelt a kis mókus sráccal. Inkább megráztam a fejem, hiszen megint nem azzal foglalkoztam, amivel kellett volna. Talán már képzelődtem is.

Végül eredeti célom felé néztem, de meglepetésemre, Oh SeHun egyedül ücsörgött a padjában, zenét hallgatva, úgy nézett fel rám, felvonva a szemöldökét. Meglepődtem. Tao nem jött iskolába? Abban a pillanatban száz féle legrosszabb gondolat tódult a fejembe, de minél inkább próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, annál kevésbé ment. Hol van? Miért nem jött suliba? Történt vele valami? Biztonságban van? Hová mehetett este, ha nem SeHunhoz? Mi történt vele egyáltalán?

- Hol van Tao? – léptem a padjához, mire kivette a fülest a füléből, és kérdőn, lustán pislogott rám. – Azt kérdeztem, hol van Tao?

- Neked is jó reggelt, Yifan, igen, köszönöm, jól vagyok, kedves, hogy megkérdezted – gúnyolódott velem, mire az asztalára csaptam, néhány osztálytársa pedig ijedten kapta felénk a fejét.

- Nem vagyok vicces kedvemben – sziszegtem neki dühösen. – Hol van?

- Miért kellene tudnom? – billentette oldalra a fejét. – Hiszen te vagy a barátja, miért tőlem kérded?

- Nagyon közel vagy ahhoz, hogy beverjem a képed – néztem rá türelmetlenül.

- Ha megversz, akkor sem fogom tudni, hol van – rántotta meg a vállát. – Tegnap délután láttam utoljára, de akkor te is ott voltál. Azóta nem.

- Nem is aggódsz érte? – kérdeztem tőle grimaszolva.

- Talán kellene? – vonta fel a szemöldökét, közben pedig úgy nézett rám, mintha tudna mindent, nagyon idegesített.

- Ha most hazudsz, azt később megbánod – hajoltam az arcába, mire csak grimaszolt egyet.

- Ne fáradj ezzel – mondta, majd visszadugta a füleibe a fülest, ezzel lezárva a beszélgetést.

- Seggfej – morogtam még, majd kivonultam a teremből.

Mikor elpárolgott a kis taknyos miatt érzett dühöm, a helyét azonnal az aggodalom vette át. Fogalmam sem volt, hová tűnhetett Tao. Hiszen minden bizonnyal otthonról jött azzal a hátizsákkal, egyenesen hozzám. De onnan elrohant… Azt gondoltam, SeHunhoz. De nem hazudhatott, hiszen túl nyugodt volt. Bár elég jó színész a srác, minden bizonnyal neki sem lenne érdeke, hogy eltitkolja, ha nála volt Tao. Vagy mégis, hiszen lehet, nem akart velem találkozni. Aish, a francba… Nem tudtam, mit higgyek, de az aggodalmam egyre csak nőtt, főleg akkor, mikor a mobilján nem tudtam elérni, ki volt kapcsolva. Nagyon féltem, hogy valami történt vele, a szívem szinte fájdalmasan lüktetett.

Mire visszaértem az osztálytermünkbe, már egész sokan voltak, pedig még volt egy tíz perc az első óra kezdetéig. Azonnal a helyemre siettem, ahol Lay ült ott Lulu mellett. Meglepődtem, hogy Yixing itt volt, mivel mindig Suhóval voltak. Ekkor figyeltem fel, hogy Suho helye üres volt, az egyik lány mellett. Még mindig titkolták, hogy együtt vannak, jól is csinálták, Suho folyamatosan lányokkal mutatkozott, úgy viselkedett Lay-el, mintha csak haverok lennének. Talán beteg lett, azért nem jött.

- Na sikerült Taóval beszélned? – tért a lényegre egyből barátom.

- Miért, mi történt? – kérdezett azonnal Lay, hangja kissé furcsa volt.

- Hosszú történet, nem szeretnélek ezzel fárasztani, ne haragudj – néztem a vörös hajú szemeibe, mire azok megvillantak.

- Akkor legalább azt mondanád, hogy semmi közöm hozzá – biggyesztette le az ajkait. – De azért minden rendben?

- Nem – mondtam neki őszintén, majd LuHanhoz fordultam. – Nem jött iskolába, SeHun azt mondja, nem tudja, miért nem, és tegnap óta nem is látta. Nagyon aggódom, hogy történt vele valami. Nem akarom, hogy miattam essen baja, mert én abba belehalnék. Nekem ő a mindenem, én…

A végén már elcsuklott a hangom, de szerencsére nem sokan figyeltek fel rám, Lu pedig azonnal leültetett, majd simogatni kezdte a hátam, hogy elmúljon a sírhatnékom. Nem akartam itt, mindenki előtt bőgni, mint egy kisgyerek, az annyira nem az én stílusom lett volna, mégis nehéz volt megállnom. Egyszerűen annyira aggódtam, féltem és rettegtem, hogy valami történt vele. Belegondolni is borzalmas lett volna, ha azt a hírt kapnám, hogy mondjuk kórházba került volna, mert balesete volt, vagy valami ilyesmi. Hangosan vettem a levegőt, mélyeket lélegeztem, közben pedig már Lay is megszorította a vállam biztatóan.

- Ne aggódj – mosolyodott el kissé. – Minden rendben van vele… Biztosan. Ne félj, úgy is jelt ad majd magáról, talán csak egy kicsit egyedül akart lenni, hogy összeszedje magát. Minden rendben lesz, szerintem nincs egyedül, talán megbeszéli valakivel a problémákat, szóval nyugodj meg, Kris.

Valahogy annyira nyugtatóan és biztatóan beszélt hozzám, hogy elhittem neki. Minden bizonnyal csak megnyugtatni akart, nem tudott semmit, de mindene esetre sikerült egy kis optimizmust varázsolnia belém. Igen, határozottan jól esett Lay-től. Kissé elmosolyodtam, amit ő viszonzott is, aztán gyorsan elnézést kért, és telefonját előkapva a zsebéből, kiszáguldott a teremből. LuHan le is ült mellém egyből, majd mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam belőlük most olvasni, ahhoz túlságosan is zaklatott voltam.

- Neked ez nem volt gyanús? – kérdezte barátom.

- Micsoda? – kérdeztem halkan, egy nagyot nyelve, mert még mindig sokkal vékonyabb volt a hangom.

- Ne mondd, hogy nem vetted észre! – lepődött meg. – Szerintem tud valamit…

- Ugyan már, Yixing annyira ismeri Taót, mint mondjuk te… Öhm, XiuMint – mondtam példát, mire Lulu elmosolyodott.

- Helytelen, XiuMinnel nagyon jóban vagyunk – billentette oldalra a fejét.

- Mióta? – pislogtam kíváncsian.

- Ez most mindegy, ne tereld a témát – legyintett. – Szerintem akkor is tud valamit, különben nem kérdezett volna rá egyből, hogy mi történt, és nem mondta volna neked pontosan azokat szavakat, mint amiket hallani akartál.

- Ijesztő vagy, mikor gyanús neked valaki – néztem rá furcsán, mire felnevetett.

- Addig örülj, míg nem te vagy gyanús – bökte meg a hasam, mire elcsaptam a kezét.

- Idióta – mosolyodtam el kissé, mégis nagyon hálás voltam neki, hogy jobb kedvre derített.

***

LuHan gyanúja nem igazolódott be, legalábbis a nap további részében Lay nem tett, vagy mondott semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy tudna bármit is Taóról. Ebédnél velünk ült, ahogy XiuMin is, így négyesben ettünk. Inkább nem hoztam fel a nagy szemű srácnak, hogy mit láttam, mert nem úgy tűnt, mint aki szomorú, vagy tudja, hogy az állítólagos pasija csajozik. Hú, de hülyén hangzott ez így. Azt azért megkérdeztem tőle, hogy miért nem együtt ebédelnek, de azt mondta, hogy „ChenChennek” tanulnia kellett a következő dolgozatra, így nem akarta zavarni. Nyilván, a dolgozat miatt… Ha neki egy hosszú, barna hajú, csinos lány, aki a JunHee névre hallgat a dolgozat, akkor igen, talán. Szerintem kémia a tantárgy, vagy esetleg biológia… Persze, én meg vagyok a Mikulás. Tudtam, hogy megint hülyeségeken járt az eszem, de örültem, mert addig sem gondoltam Taóra, és hogy mi történhetett vajon vele. Lay-t is megkérdeztem Suho felől, aki elmondta, hogy az apjának kellett valami fontos dologban segítenie. Azt mindenki tudta JoonMyunról, hogy nagyon gazdag családból származott, így nem volt meglepő, ha néha eltűnt egy-két napra, esetleg egy hétre, az édesapja miatt.

Mikor hazaértünk a suliból, anya finom ételekkel várt minket. Nem volt otthon tegnap, de írtam neki egy SMS-t, hogy LuHan visszaköltözött hozzánk, aminek ő nagyon örült, hiszen volt kire főzni megint. Amikor beköltözött SeHunhoz, szomorú is volt, hogy elment. Ugyan nem kötötte Lulu az orrára, hogy hová költözik, mert azt nem tudta, hogy barátom is meleg. Szerintem azonnal kombinálni kezdene, azt meg sem én, sem ő nem akartuk, így meghagytuk abban a hitben, hogy csak egy albérletbe költözött. Ha már itt tartunk, azt sem mondtam el neki, hogy Tao szakított velem, mert úgy gondoltam, ez nem végleges, és nem akartam feleslegesen terhelni. Nagyon megszerette Taót, annak ellenére is, hogy mikor elmeséltem neki korábban, hogy nem szeret viszont, haragudott rá. De azóta sok időt eltöltöttek együtt, jól megvoltak egymással, aminek nagyon örültem. És azt sem akartam, hogy ha esetleg nem békülnénk ki, anya haragudna rá emiatt.

LuHannal jól elvoltunk úgy este hétig, tévéztünk, hülyéskedtünk, pont, mint a régi szép időkben, így nosztalgiáztunk is, felelevenítettünk olyan emlékeket, amikre már alig emlékeztem, hiszen még kölykök voltunk. Aztán hirtelen Bambi kapott egy telefonhívást valakitől, mire olyan gyorsan kirittyentette magát, hogy csak pislogtam utána. Azt sem mondta, hová megy, csak hogy ne várjam, mert lehet, nem alszik majd itthon, de ne aggódjak érte. Persze, könnyű azt mondani, mikor azt sem kötötte az orromra, hogy hová ment… Anya még egy órával ezelőtt elment dolgozni, ügyeletes volt. Szóval, egyedül voltam. Megint. Csak én, és a gondolataim, ami nem volt jó párosítás.

Ugyan a tévében továbbra is ment a vicces vígjáték, én pedig néztem, de nem fogtam fel, csak bámultam a képernyőt, de lélekben teljesen máshol jártam. Ismét Tao körül forogtak a gondolataim. Annyira hiányzott… Hiába próbáltam nem gondolni rá, nem ment. Hiszen mindennél jobban szerettem, hiányzott, így természetes, hogy nagyon aggódtam érte. Nem tudnám elviselni, ha valami történne vele, ebben biztos voltam. De eltűnt, fogalmam sem volt, hogy hol lehetett, mert az biztos, hogy nem ment haza. A tanárok sem tudtak róla semmit, pedig ha hiányzik a gyerek az iskolából, a szülei tudtak róla és szóltak a tanároknak. De ő úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ezért is aggódtam annyira. Rettegtem, hogy elveszíthetem őt…

Végszóra, csöngettek az ajtón, bizonyára már sokadjára, mert már kopogtak is. Nem kiabáltam ki, úgy éreztem, nem elég biztos a hangom, így csak az ajtóhoz csoszogtam, elfordítottam benne a kulcsot, majd kitártam. Ám arra életemben nem számítottam, hogy egy teljesen ép, egészséges, vigyorgó, Huang Zi Tao fogja rám vetni magát, minden előzmény nélkül. Olyan hevesen, mégis szenvedélyesen mart rá az ajkaimra, hogy képtelen voltam visszautasítani, és feltenni neki az ezernyi kérdést, ami a fejemben kavargott. Nem hezitált sokat, elindult befelé, engem is hátrafelé tolva, de én egy pillanatra sem váltam el ajkaitól. Hol az alsót, hol a felsőt szívogattam, majd nyaltam végig rajta. Úgy éreztem, már vagy ezer éve csókoltam meg őt utoljára. Annyira… Ellenállhatatlan volt. Akkor már nem érdekelt semmi, még az sem, hogy elméletben mi szakítottunk, csak csókoltam, mintha nem lenne holnap.

Amikor keze a pólóm alá siklott, és végigsimított hasfalamon, muszáj voltam elválni tőle, mert felsóhajtottam az intenzív érzésre.

De ez még csak a kezdet volt…

(Haha, na, vajon...

- Mi ez a vég?

- Mi történt Taóval? Hol volt? Hogyhogy csak így letámadta Kris-t?

- Vajon SeHun hazudott, és végig nála volt Tao?

- Talán Lay tényleg tudott valamit, vagy LuHan tévedett? 

- Mi volt az a dolog Chen és JunHee között? Kris képzelődött volna, vagy valóban igaz?

- LuHan vajon mióta van jóban XiuMinnel? Ki hívhatta, hogy olyan gyorsan eltűnt?

- És akkor megint, a vége hogy tetszett? Számítottatok erre? :'D

Mondtam, hogy rengeteg kérdést felvet a fejezet, remélem, tetszett azért, igyekeztem izgalmasra írni, szerintem elég jól sikerült~ ;) És amit az előző kis bejegyzésben írtam, azok a dolgok NEM úgy lesznek. :3 Ismét változtattam a terven, de nem kell félni, minden menni fog szépen tovább, csak ezek után jön majd a még izgalmasabb rész. :D 

Oké, nincs több időm, nagyon-NAGYON várom a véleményeket, és kérlek titeket, ne haragudjatok rám, amiért nem válaszolok a szép véleményekre, de MINDET elolvasom mindig, nagyon jól esnek, és sok önbizalmat adnak. :')

Chuu~ ^^

Ui.: KÖSZÖNÖM, a 32 követőt, és a majdnem 50.000 megtekintést~ *-* <3)