Extra ~ 6. fejezet - SeKai (2/1. rész)

(Sziasztok~ ^^

OLVASSÁTOK EL!!

Huh, ezer, meg egy éve, ugye? QwQ Sajnálom ezt a hosszú hónapos kimaradást, de jobban el voltam foglalva a másik ficemmel. >< Ne haragudjatok, de a lényeg szerintem, hogy végre meghoztam a SeKai első fejezetét. :) Remélem, örültök neki, és nagyon reménykedem benne, hogy nem felejtettétek még el a BOY-t, és kapok pár véleményt erre - nagyon-nagyon motiválna a folytatást illetően, tényleg! *-* 

Annyit mondanék még, hogy senki ne ijedjen meg, 2 részes lesz a SeKai, ez csak az első! :D Úgy gondoltam, rengeteget felejtettetek (ahogy én magam is, nagyon sokat olvastam vissza, meg jegyzeteltem magamnak közben), így egy kicsit felelevenítettem nektek a dolgokat, hogy jobban átérezzétek. ^^ Remélem, így világos lesz, és mindenki újra képbe kerül. :3

Mint láthatjátok majd, az eleje dőlt betűvel van szedve - azért van így, mert ez a jelenben játszódik. ;) A többi, ami már sima betűvel van, az tartozik a múlthoz. :D Ennek jelentős része lesz, majd a későbbiekben megértitek. ^^

Na, nem is dumálok már ennyit, úgysem erre vagytok kíváncsiak. ><

Jó olvasást nektek~ :3 <3)

Extra ~ 6. fejezet – SeKai (2/1. rész)

SeHun POV

Kopogtak. Nem valami sok kedvem volt bárkinek is ajtót nyitni, így úgy döntöttem, hogy ignorálom. Már csak azért is, mert tudtam, hogy ha esetleg valaki itthon keres, az Tao – de ő mindig bejelenti előtte, vagy felhív, hogy átjöhet-e. Mostanában ez gyakran elő szokott fordulni, de az okát nem tudtam. Úgy tűnt, minden rendben vele, de annyira hülye még én sem voltam, hogy tudjam, valami miatt átjárkál hozzám. Talán csak egy kis nyugalomra volt szüksége, vagy az, hogy beszélgessünk egyet, nem tudom. Az biztos, hogy mindig jobban volt, miután távozott tőlem. Rákérdeztem, hogy Krisszel van-e a baj, történt-e valami, de mindig azt mondta erre, hogy tökéletesen megvannak. Így inkább nem erőltettem a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy ő is látja rajtam, nagyon nem vagyok a toppon, de soha nem erőltette, hogy mondjam el – így nem lenne jogos, ha én ezt csinálnám. Azt hiszem, hasonlítottunk ebben. Kissé elmosolyodtam, de mikor újra kopogtak, legszívesebben kikiabáltam volna, hogy húzzon el a fenébe. Akárki is az, nagyon nem volt most kedvem beszélgetni. Így inkább csak felkaptam a mobilom, majd nekiálltam kockulni. Meglepő, de JongIn ma nem írt, pedig szombat volt. Szombatonként vagy felhívott, vagy üzenni szoktunk egymásnak. Ez már valahogy szokássá vált köztünk, ma azonban még semmi hír nem volt felőle – pedig délután három is elmúlt. Vajon történt vele valami? Vagy közbejött egy fontos dolog? Idegesített, hogy aggódom érte, nem is kicsit. Ekkor kopogtak újra, most már egyre hangosabban.

- A rohadt életbe – morogtam halkan, majd csak feltápászkodtam a kanapémról.

Beletúrtam kócos, lenőtt hajamba, majd csak úgy találomra, az ujjaimmal megigazítottam őket, hogy legalább ne úgy nézzek ki, mint akit éppen most… Hm, szar hasonlat volt, főleg, ha még lenne is valaki, aki megtenné. Nem nagyon érdekelt, hogy csak egy melegítőnadrág, és egy fehér, elhasznált póló volt rajtam. Mezítlábas talpam csattogott a parkettán, ezt pedig nyilván a vendégem is meghallotta, mert nem dörömbölt már. Felkaptam a kulcsomat a kis komódról, majd az orrom alatt káromkodva nyitottam ki a zárat. Idegesen pillantottam az ajtóban álló személyre, de amint felfogtam, hogy kit látok, döbbenet ült ki az arcomra.

- Szia, SeHun. – Édes Istenem, még mindig annyira dögösen mosolygott!

A váratlan látogatóm nem volt más, mint Kim JongIn…

***

Nem szerettem az októbert. Mondjuk a nyarat sem, de ettől függetlenül jobban éreztem magam, mint most. Ugyan muszáj volt egy munkahelyet keresnem, mert bár anya küldött pénzt, csak nem ülhettem egész nyáron a seggemen. Így a legegyszerűbb alternatívát választottam: egy forgalmasabb kávézót. Nem volt messze a lakásomtól, ráadásul pont kerestek egy pincért. Csak mivel elég fiatal voltam, és még képesítésem sem volt, először beraktak a konyhára mosogatni – szar meló volt, igazán nem volt ínyemre, de legalább fizettek érte. A főnököm egyébként egész rendes volt, egy fiatal nő, gondolom, a szüleitől örökölhette meg a helyet, mert nem úgy tűnt, mintha odáig lenne ezért a kávézóért. Pedig tényleg forgalmas volt, de gondolom, ezt annak köszönhette, hogy jó helyen volt, nem is volt drága, ráadásul kedvesek voltak az itt dolgozók. Nem mellesleg, nem köcsögségből, de mindenki férfi volt, ráadásul fiatalok. De még így is én voltam a legfiatalabb, a magam tizenhét évével. Nyár közepén aztán gondolt egyet, és megengedte, hogy most már felszolgálhassak én is. Látta, hogy nem vagyok balfasz, több tányért is tudtam a kezembe vinni egyszerre, és még el sem estem. Így nem volt kérdéses, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Szerettem a munkahelyemet. Reggeltől estig ott voltam, de egy cseppet sem zavart. Legalább nem az elcseszett életemen agyaltam állandóan. Egészen nyár végéig dolgoztam ott, teljes munkaidőben, így meg is fizettek. Nem azt mondom, hogy álomfizetés volt, de nekem bőven elég – még félretenni is tudtam, ha netalán vissza kellene utaznom Koreába. Nem manapság terveztem, de úgy éreztem, már itt sincs helyem. Nem éppen volt kecsegtető egy tizenhét évesnek teljesen egyedül élnie egy idegen országban. Mindazok ellenére, amit a szüleim tettek velem – pontosabban apám –, azért hiányoztak. Főleg, hogy most már tényleg senkim nem volt, és úgy éreztem, ezen nem fogok változtatni egy jó darabig.

Furcsa volt, hogy már egy hónapja harmadikos voltam, de örültem is neki valamilyen szinten. Nyolc hónapja voltam Pekingben… Ez idő alatt rengeteg dolog történt velem. Véglegesen elfelejtettem JongInt – pontosabban, ő felejtett el engem, megismertem Tao-t és összejöttem vele, de utána szakítottunk, mert ő Kris-t szerette. Utána beleszerettem LuHanba, de mindent megkavart bennem Kai csókja. De amúgy sem volt igazi a kapcsolatunk. Túl hirtelen történt minden, egyik pillanatról a másikra költözött hozzám, és egyszerűen… Bár szerettem őt és kívántam, érzelmileg nagyon távol álltunk egymástól. Inkább csak vonzódtam hozzá és kedveltem. Mégis, végig azt hittem, hogy ő lehet az, aki számomra a tökéletes. De persze nem így lett. LuHan után még inkább magamba fordultam. Nem akartam még egyszer megnyitni a szívemet, hiszen féltem, hogy megint csalódni fogok. Bár gyerekes dolognak tűnhet, aki már sokszor csalódott, az megértheti, hogy félek egy új kapcsolatba lépni. Nem mintha nem lenne időm, de egyedül meg egy hatalmas szarkupacnak érzem magam. Bármennyire is furcsa, hiányzik, hogy legyen mellettem valaki. Akihez a szarabb napjaimon odamehetek, és megölelhetek. Akármilyen nyálasan is hangzik, ez az igazság. LuHannal is furcsa volt, hogy passzív volt… Persze, tetszett, mert egy teljesen új élményt adott úgy felfogni a dolgokat, de valahogy más volt. JongIn teljesen aktívként viselkedett, én pedig hozzászoktam ehhez. Szerettem, ha irányítottak egy kapcsolatban. Ami furcsa volt, elnézve a személyiségemet. Csak hogy JongIn olyasvalaki volt számomra, aki mindennél értékesebb volt.

Utáltam ezekre gondolni. A régi kapcsolataimra, mert mindnek úgy lett vége, hogy főleg én sérültem. Nem mintha Tao nem sírt volna azért, mert szakítottunk – de azért tette, mert attól tartott, megbántott azzal, hogy ő összejött Krisszel. Holott igenis fájt. Rettenetesen fájt őt elengednem, mert JongIn után tényleg ő volt az egyetlen, akiben megbíztam és szerettem. De ismertem Tao-t, és tudtam, hogy megérdemli, hogy egy olyan kapcsolatban legyen, ami teljesen őszinte. Én sérültem, nekem fájt, hogy el kellett engednem egy olyan embert, mint Tao. Aztán ott volt LuHan… Bár ő is sírt, mikor szakítottam vele, nekem nagyobb megrázkódtatás volt az, amit akkor éreztem, mikor JongIn megcsókolt. A mai napig nem értem, hogyan történt, és miért… Olyan érzéseket keltett bennem az ez egyetlen csók, amire nem számítottam. Nem akartam LuHannak hazudni. Bár kiakadtam és az idegösszeomlás szélén álltam, akkor is bevallottam neki, hogy miért szakítok vele. Jobban fájt látnom, ahogy kisétál az életemből, mint bármi más. Hiányzott, napokig rettenetesen hiányzott, hogy nincs velem és nem vár otthon. De nem mutattam ki, nem akartam, hogy lássa rajtam, igenis fáj. Senkinek nem mutattam ki. Bőven elég volt, hogy akkor Tao nyakában bőgtem, hogy mekkora egy szar alak vagyok, meg milyen szánalmas. Reménykedtem még, hogy helyrehozhatom, csak hogy LuHan pár nap múlva már MinSeok-hyunggal járkált mindenhová, hatalmas vigyorral az ajkain, néha még csókolózni is láttam őket. Egyértelmű volt, hogy összejöttek. Eleinte fájt látni őket, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elfelejt majd, és pikk-pakk összejön valaki mással. Akinek ráadásul több éves kapcsolata volt előtte. Hirtelen történt minden, tényleg nem számítottam rá. Feleslegesnek éreztem magam, utáltam a gondolatot, hogy senkinek nem kellek, és mindenki ilyen könnyen túllépett rajtam. Mintha csak egy játékszer lettem volna mindenki életében. Amit kiélvezett, ameddig új volt, aztán az idő múlásával már nem volt olyan izgalmas, így lazán eldobta magától.

Az egyedüli ember, aki miatt érdemes volt felkelnem minden nap, és bejárnom az iskolának nevezett földi pokolba, az Tao volt. Nem, már akkor nem jelentett számomra semmi, csupán egy nagyon jó barátot. Ő tudta, látta rajtam, hogy nem vagyok rendben, még akkor is, mikor próbáltam megjátszani. Hamis mosoly és álszent nevetések, ez jellemzett engem hetekig. Mindenkivel bunkó és flegma voltam, a jegyeim romlottak, és még fogytam is, mert alig volt étvágyam. Elég szar állapotban voltam. De Tao kitartott mellettem, gyakran akaratlanul is képes volt felvidítani, akár néhány sztorijával, vagy akár csak egy reakciójával. Hálás voltam neki, tényleg jól esett. Miután LuHanék már nem jártak suliba, mert érettségi szünetük volt, akkor javult a helyzet. Kezdtem kiverni őt a fejemből, már nem gondoltam rá annyit, és jót tett, hogy nem láttam minden egyes nap MinSeokkal nevetgélni. Ugyan a mai napig nem nagyon tudom, hogy hogy sikerült összejönniük, azt hiszem, nem is az én dolgom volt. Akkoriban történt meg az a dolog is, amire a legkevésbé számítottam. Miután elköltöztem otthonról, és Pekingbe jöttem, csináltam magamnak egy új fiókot a legnagyobb közösségi portálon, kínai átírással bár ott volt a nevem, senki nem ismerte fel. Mégis, azon a szombat délutáni napon, mikor Kim JongIn ismerősnek jelölt, azt hittem, csak káprázik a szemem.

Gyűlöltem őt. Annak ellenére is utáltam, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem a csókja. Még egy ok volt, hogy gyűlöljem őt, ugyanis részben miatta ment tönkre a kapcsolatunk LuHannal. Nem mintha már számítana valamit, de dühös lettem, mikor láttam, hogy bejelölt. Nem értettem, mit akart tőlem, de azért szétnéztem a profilján. Láttam pár képet róla, videók is voltak fent a táncversenyeiről, amiket természetesen meg is nyert. Kissé elmosolyodtam, hiszen mikor együtt voltunk, akkor is mindene volt a tánc. Megnéztem az adatait is, de érdekes, nem volt kitéve neki, hogy kapcsolatban van. Nem mintha reklámoznám a helyében, hogy meleg, és kivel van együtt. A szülei amúgy is kiakadtak, mikor megtudták, hogy barátja van, biztosan nem vállalná fel. Egyértelmű, hogy töröltem az ismertségnek jelölést. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá. Attól, mert régen együtt voltunk, nem kell, hogy lássam minden nap a pofáját. Nem hiányzott addig sem az életemből, nem ezek után fogom újraértékelni a dolgokat. Legyen csak boldog azzal a KyungSoo-val, vagy kivel, engem aztán nem érdekelt. Csak hogy nem volt ilyen könnyű lerázni, napokon keresztül, ahogy kitöröltem, ő visszajelölt. Idegesített, komolyan nem értettem, mire jó ez neki, de végül csak elfogadtam a jelölést, gondolván, ha megkapja, amit akar, majd abbahagyja. Csak hogy nem így lett, legnagyobb meglepetésemre, a következő szombaton rám írt.

Akkor már vége lett a sulinak, június közepe volt, szóval nagyjából egy hónapja volt, hogy találkoztunk Tao buliján. Mai napig nem tudom, mégis mit kerestek ott a pasijával. Bár, ha jól emlékeztem, a nevelő apja valami pénzes üzletember, talán vele jöttek el. Vagy nem, ki tudja, nem is érdekel. Érdekes volt beszélgetni vele. Nem mintha reagáltam volna, de ezt sem adta fel, így elolvastam, hogy visszamenőleg miket írt. Elkezdett nekem hadoválni régről, meg hogy sajnálja a dolgokat, de annyi idegzetem volt ahhoz, hogy semennyi. Leszögeztem neki, hogy csak akkor állok vele szóba, ha békén hagy a múltbéli dolgokkal, és semmi olyat nem hozunk fel egymásnak, ami bármi személyesebb lenne. JongIn ezek után sokáig nem válaszolt, nem mintha annyira bántam volna. De végül belement az alkuba. Ami valahogy kíváncsivá tett. Tényleg nem beszélgettünk soha semmi személyesről. Leggyakrabban megkérdezte, hogy vagyok, mit csinálok éppen, milyen hetem volt, meg a suliban mi a helyzet. Ezek után semmiségek estek szóba, hogy mi megy a tévében, zenékről, ő néha mesélt a táncról, én meg arról, hogy milyen Peking. Olyan volt, mintha két idegen beszélgetett volna, annak ellenére, hogy minden egyes alkalomkor, mikor ilyen lazán és kötetlenül beszéltünk, eszembe jutott, mikor még együtt voltunk. Ezt pedig egyenesen ki nem állhattam. Hülyén éreztem magam ettől az egésztől. Nem értettem, mit akart tőlem, minek írogat, főleg ennyi idő elteltével, mikor szakítottunk, vége van, neki meg ott volt a pasija – inkább foglalkozott volna vele. A szívem mélyén mégis jól esett, hogy legalább valaki érdeklődik irántam és törődik velem.

Majdnem egész nyáron így ment. Mindig szombatonként írt, amiket egy idő után már szinte vártam. Akkor én is szabad voltam, így tudtam vele beszélni. Furcsállta, hogy dolgozom egy étteremben, először el sem hitte, de küldtem neki képet, amikor a kötényben vagyok, meg hogy a pult mögött állok a kávézóban. Nem is esett le akkor, hogy milyen hülyeséget csináltam. Nem mintha baj lett volna, hogy képet küldtem, csak… Ez az egész furcsa volt, erre még képeket is neki álltam küldözgetni. Mintha kis szerelmes tinik lettünk volna, akiknek tetszik a másik, de inkább csak neten ismerkednek, mert félnek találkozni egymással. Ami meglepő volt, hogy JongIn is egyre gyakrabban küldözgetett ezek után képeket. Hol a táncteremről, hol arról, hogy éppen kutyát sétáltat, esetleg néha magáról is egy-egy selfie-t. Olykor legszívesebben kivágtam volna a telefonomat az ablakon, mikor megláttam a mosolyát. Régóta nem láttam, így mikor a képen szőke haja volt, nagyon meglepődtem. Be kellett ismerni, JongIn semmit nem veszített a vonzerejéből. Az a mosoly, ami az ajkain játszott… Nagyon is ismerős volt, de tudtam, hogy nem azért mosolyog úgy. Az idő elteltével ezek a beszélgetések már olyan megszokottá váltak számomra, hogy hiányoztak volna, ha nem történtek volna meg.

Ahogy elkezdtük újra az iskolát, váratlan fordulat állt be. JongIn felhívott. Egy ismeretlen, külföldi szám hívott. Azt hittem, valami reklámcég, vagy nem tudom, így azonnal kinyomtam. De aztán újra keresett, nekem meg kezdett elegem lenni, hogy mostanában senki nem adja fel nálam egy könnyen. Így felvettem, csak hogy elküldjem a picsába őket. Csak hogy a vonal túlsó végén Kim JongIn volt. Annyira ledöbbentem, hogy mikor beleszólt, és felismertem a hangját, megszólalni sem tudtam. Elképzelésem sem volt, mégis honnan a fenéből tudta meg a számom, de biztos voltam benne, hogy megölöm azt a valakit. Nem sok ember tudta a számom, de azok biztosan nem adták volna tovább. Főleg nem JongInnak. Amúgy is, az a barom nem ismeri a mostani ismerőseimet, és bár találkozott velük Tao buliján, az hónapokkal ezelőtt volt, soha nem emlékezne rájuk, ez biztos.

- SeHun, itt vagy? – szólalt meg azon a mély hangján.

- Itt – válaszoltam még mindig kissé sokkosan. – Hogyan? Honnan van meg neked a számom?

- Remek kapcsolataim vannak – nevetett bele a telefonba, mire elfintorodtam.

- És csak úgy felhívtál? Kína nem a szomszédban van, JongIn, nem lesz olcsó mulatság – ráztam a fejem akaratlanul a felelőtlenségéért.

- Nem számít – szólalt meg kedvesen.

- Lehet, hogy neked nem, de majd ha jön a telefonszámla, a szüleid is ezt fogják mondani? – kérdeztem hitetlenkedve.

- A telefonszámlámat én fizetem, nem lesz ebből baj… De aranyos, hogy aggódsz értem. – A mocskos fajtáját, ne forgassa ki a szavaimat!

- Egyáltalán nem érted aggódok – mondtam azonnal, talán kissé flegmán is, de nem érdekelt. – Csak így próbáltalak kedvesen lerázni, de úgy tűnik, nem vetted a lapot.

- Most miért vagy ilyen? Üzenetben már egészen jól el tudunk beszélgetni, ez ugyan olyan – sóhajtott egyet.

- Egyáltalán nem ugyan olyan! – mondtam hevesen. – Te… Csak úgy váratlanul felhívsz, mintha ezt csak úgy lazán megtehetnéd. Pedig nem! JongIn, Kínában vagyok, rengeteg lesz a számlád, szóval most azonnal tedd le a telefont!

- És ha nem akarom? – hallottam meg szórakozott hangját.

- Akkor leteszem én – rántottam meg a vállam.

- Nem tennéd – nevetett fel, mire egy pillanatra elkapott a méreg.

- Tudod mit? – kérdeztem határozottan. – Azért sem teszem le, legyen csak sok a számlád!

- Ez a beszéd! – Annak ellenére, hogy eleinte ódzkodtam tőle, hihetetlen jó volt hallani a hangját.

Ezek után nem tudtam elrejteni Tao előtt sem, hogy a hétvége előtt mennyire izgatott vagyok. Nem éreztem semmit JongIn iránt, egyszerűen már csak nem tudtam utálni őt. Ugyan még mindig rejtve voltak előttem a szándékai, de ezt csak magamnak köszönhetem. Azóta sem beszéltünk ezekről a dolgokról, de úgy éreztem, kellett ez ahhoz, hogy túl tudjak lépni azon, ami történt. Már nem haragudtam rá annyira, de még mindig nem kedveltem. Akit egyszer gyűlöltél, vagy mélyen megbántott, azzal már soha nem lesz ugyan olyan a kapcsolatod, még akkor sem, ha próbáltok rajta javítani. És bár JongIn próbált, én tisztában voltam ezzel, így nem nagyon erőltettem a dolgot. Csak hogy egyre kíváncsibb lettem, miért foglalkozik velem ennyit. Vajon a barátja mit szól hozzá, hogy szombatonként akár órákat is képes elbeszélgetni velem? Kíváncsi voltam, egyre kíváncsibb, így a következő telefonhívásnál már nem tudtam többé magamban tartani a kérdéseimet.

- Mondd csak, JongIn – kezdtem bele egészen óvatosan, annak ellenére, hogy nem ezt szokhatta meg tőlem.

- Igen? – kérdezett vissza, éreztem a hangján, hogy kissé feszültté vált, visszatartotta a lélegzetét.

- Mit szól a barátod ahhoz, hogy ennyit beszélsz velem? Nem tartja furcsának, hogy egy másik sráccal órákat képes vagy beszélgetni? Vagy el sem mondtad neki, és titokban csinálod? – böktem ki végül, mire ő kiengedte a tüdejében rekedt levegőt.

- Tudod, az az igazság… – indított neki egész határozottan, de aztán csendben maradt hosszú másodpercekig; én mégis türelmesen vártam. – Az az igazság, hogy nincs barátom.
- Tessék? – kérdeztem vissza azonnal. – De hát miért? Még azon a bulin… – kezdtem volna bele, de azonnal leesett, hogy egy nagyon kényes téma csúszott ki a számon, így azonnal befogtam.

- Miután onnan hazajöttünk, szakítottam vele – közölte semlegesen. – De mi ez a hirtelen személyeskedés? Nem úgy volt az alku, hogy erről nem eshet szó köztünk?

- Bocs, de gondoltam, jobb tisztázni ezt – adtam kitérő választ, mire felkuncogott.

- És a te barátod? LuHan, ugye? Vele mi a helyzet? – kérdezett hirtelen vissza, mire nyelnem kellett egy nagyobbat, amit nyilván ő is meghallott.

- Az nem tartozik rád – mondtam végül.

- Bocsánat, de gondoltam, jobb tisztázni – utánozta a hangom, mire akaratlanul is felnevettem, mert baromi vicces volt, ahogy beszélt. – Még mindig imádom, ahogy nevetsz…

- Tessék? – lohadt le a vigyor az arcomról, de nem voltam benne biztos, hogy jól értettem a nagy nevetőgörcsöm közepette a halk hangját.

- Semmi, nem fontos… Szóval, jól vagytok LuHannal? – kérdezte újból.

- Öhm… Igen, együtt vagyunk – hazudtam azonnal. – Hétvégenként dolgozik az egyetem mellett, így nincs itthon, de tudja, hogy beszélek veled.

- Oh, milyen kedves – lepődött meg JongIn. – Örülök neki, ha boldog vagy, tényleg.

- Kösz – motyogtam vissza, mert nem igazán esett jól hazudni neki.

Következő héten egy furcsa dolog történt. Nagyban ültünk két óra között, Tao éppen a telefonját bűvölte, én meg néztem, hogy mit csinál, mert nem volt éppen jobb dolgom. Fáradt voltam, mert előtte lévő nap sokáig a kávézóban maradtam. Szenvedtem ott Tao mellett, de ő nem vett rólam tudomást, valamin nagyon elgondolkodhatott, mert még a pötyögést is abbahagyta. Meg akartam tőle kérdezni, hogy mi bántja, de arra sem volt erőm, hogy megszólaljak. Azért csak sikerült kierőszakolnom magamból a hangokat.

- Mi a baj? – kérdeztem csendesen, mire Tao visszatért a bambulásból.

- Csak eszembe jutott valami – legyintett.

- Jól elgondolkodtál miatta – zártam le ennyivel.

- Semmi különös, csak ma reggel láttam, hogy XiuMin-ge LuHan telefonját nyomkodja – kezdett bele.

- És? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy ez miért volt olyan érdekes.

- Csak furcsa, mert LuHan félti a telefonját, még Xiunak sem adja oda – magyarázta.

- És te ezen gondolkodtál? – kérdeztem rá, miközben felnevettem, hiszen nem is Tao lett volna.

- Ah, nem – rázta a fejét. – Erről jutott eszembe, hogy mi Krisszel mindig egymás telóján lógunk… Nincs benne semmi olyan, ami titkos lenne, vagy ő ne láthatná, így furcsa, hogy ők meg ennyire ódzkodnak ettől, vagy mi.

- Én sem szeretem, ha a telómban turkálnak – rántottam meg a vállam, majd a pad helyett Tao vállára ejtettem a buksimat, mert gondoltam, ennyi a történet.

- Érdekes, mert még pár hónapja én is rajtakaptam Kris-t, hogy a telefonomban turkál, de mikor beléptem a szobába, úgy tett, mintha nem is lett volna nála… Nem mintha haragudtam volna érte, tényleg – magyarázott tovább. – Na, mindegy, csak hirtelen eszembe jutott.

- És mit nézett annyira benne? – kérdeztem kuncogva. – Netalán szexi képeket csinált magáról?

- SeHun! – csapta meg kissé a combom, mire azonnal elhúztam a fejem a válláról, de aztán halkabbra vette a hangját. – Nem kellenek ahhoz képek, hogy tudjam, szexi…

- Mit is vártam tőled? – forgattam meg a szemem.

- Amúgy a névjegyzék volt megnyitva… Nem tudom, lehet valami idegen pasinak a számát kereste, ami nyilván nem volt benne, mert nincs ilyen – rántotta meg a vállát.

Nekem pedig abban a pillanatban esett le a dolog: JongIn Kris-en keresztül, Tao-tól tudta meg a telefonszámom! 

(Remélem, elnyerte a tetszéseteket, nagyon várom a véleményeket. :') Kissé tartok tőle, hogy kijöttem a gyakorlatból a BOY-t illetően, nyugtassatok meg, hogy nincs így. >< Szeretlek ám titeket~ ^^ <3)