29. fejezet

(Ehh, szép estét~ Vagy inkább jó reggelt? :'D

Tudom, nem lett ebből vasárnap, de mentségemre szóljon, még akkor belekezdtem, és szerintem a fejezet amúgy is kárpótolni fog titeket. :3 Lehet félreérteni... ;D

Jó olvasást~ ^^)

29. fejezet

Tao POV

Ajtócsapódásra keltem. Huh, elaludtam volna? Kissé kótyagosan pillantottam a bejárat felé, a függönyt pedig éppen akkor húzta el az iskolaorvos, aki egy középkorú nő volt. Amint észrevette, hogy figyeltem, kedvesen rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni, bármennyire is akartam. Végül az alacsony nő hozzám lépett, de ekkor észrevehette a szép kis hányásomat az ágy túloldalán.

- Jobban érzi magát? - kérdezte, miközben felhúzott a kezére egy gumikesztyűt, majd kitért a látóteremből.

- Nem tudom... - válaszoltam őszintén.

- Akkor kérdezem máshogy - kuncogott fel. - Mik a panaszai?

- Azt hiszem... - kezdtem bele. - Fáj a fejem, még mindig hányingerem van, és azt hiszem, lázas is vagyok.

A nő eközben elkezdte feltörölni a követ egy felmosóval, és igazán értékeltem, hogy a saját hányásom helyett már csak a citromillatú fertőtlenítőt éreztem. Ugyan tömény volt, mégis jobb. Sóhajtottam egy nagyot, majd ismét lehunytam a szemem. Tényleg nem éreztem magam jól, az pedig rátett egy lapáttal, hogy bent volt Kris is. Nem kellett volna megcsókolnom, hiba volt. Őszintén szólva, már tényleg nem értettem semmit, de most valahogy nem is akartam vele foglalkozni. Fájt, még mindig, de most legfőképpen nyugalmat akartam. Nem hiányzott, hogy még egyszer kidobjam a taccsot, vagy elájuljak.

- Azt hiszem, haza kellene mennie - állt meg végül fölöttem az orvos, majd fürkészni kezdte az arcomat, amitől zavarba jöttem.

- N-nem hiszem, mindjárt jobban leszek - nyeltem egyet.

- Persze, mesélje ezt be másnak, percekig ájult volt, aztán hányt egy nagyot, és még mindig rosszul van - vonta fel a szemöldökét. - Hívhatom a szüleit?

- Nem! - ellenkeztem azonnal, még meg is fogtam a nő karját. - Úgy értem... Ők nagyon elfoglaltak, és nem szeretném, ha miattam kellene lemondaniuk egy üzleti megbeszélést...

Nem akartam hazudni, de azt mégsem mondhattam el, hogy anyám valószínűleg nem foglalkozna a dologgal, vagy ha mégis, bejönne értem, de a folytonos sértegetéseit kellene egész úton hallgatnom, hogy mennyire szánalmas vagyok. Apámról ne is beszéljünk, már elég régen láttam őt, de őszintén, nem is nagyon hiányzott. Végül a doktornő sem erőltette, csak bólintott egy aprót. Pár pillanattal később viszont megcsörrent a telefonja, majd azt felkapva, gyorsan lehadarta, hogy maradhatok még itt, de mindenképpen ajánlja, hogy menjek haza, igazolást a mai napra pedig ő ír. Megköszönni sem volt időm, már csapta is be maga mögött az ajtót.

Kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, majd ezzel egyidejűleg a homlokomra tapasztottam a kezemet. Meleg volt... Fáztam is, de egyben melegem is volt. Nem lehettem beteg, pont most. Elvégre, az előbb még semmi bajom nem volt, bár hallottam, hogy az ember, miután elájul, gyakran lesznek ilyen tünetei. Végül erőt vettem magamon, óvatosan felültem, és próbáltam elnyomni a szédülésemet. Mikor ez sikerült, vettem egy mély lélegzetet, de mielőtt lábra álltam volna, ismét nyílt az ajtó.

Érdeklődve pillantottam oda, és egy apró mosoly terült ez az arcomon, amint észrevettem SeHun jellegzetes alakját. Ő pár lépéssel beljebb lépett, majd nekitámaszkodott csípővel az ágy szélének, közvetlen mellettem. Ahogy felnéztem az arcára, az gondterheltnek és fáradtnak tűnt. Nem mosolygott most rám, amit nem tudtam mire vélni. Tudtam nagyon jól SeHunról, hogy két oldala van, de nekem mindig igyekezett a kedves és törődő arcát mutatni, így egy kicsit rosszul érintett, hogy ezt most nem tette meg.

- Valami baj van? - kérdeztem halkan, miközben óvatosan megérintettem a kezét.

- Nem, nincs semmi - rázta meg a fejét, majd egy mosolyt erőltetett ajkaira.

- Biztos? - kérdeztem vissza, szemét fürkészve.

- Ha egyszer mondom - sóhajtott fel frusztráltan, majd egy pillanatra lehunyta a szemeit. - Inkább azt mondd, te hogy vagy...

- Nem valami fényesen - húztam el a szám.

- Szeretnéd, hogy hazakísérjelek? - nézett rám aggódva.

- Nem, nem akarom, hogy miattam hiányozz - ráztam meg a fejem. - Ne aggódj, egyedül is menni fog, holnapra pedig kutya bajom sem lesz.

SeHunnie erre végre elmosolyodott. Ugyan bántott, hogy nem mondta el, mitől volt feszült, de nyilván olyasmi, amiről nem feltétlenül kellett tudnom. Igaz, hogy már rájöttem, Kris-t szeretem, de attól még SeHun is fontos volt számomra, sőt! Vele vagyok együtt, elméletileg ő a barátom, szóval egyértelmű, hogy segíteni akartam neki. De valahogy most kedvem sem volt arra, hogy erősködjek, mondja el. Bíztam abban, hogy majd magától fogja elmondani, bármennyire is éreztem magam emiatt egy utolsó szemétládának.

- Pantao... - szólított meg, mire érdeklődve felé pillantottam. - Tudod, én... Áh, mindegy, semmi!

- Mit akartál mondani? - kérdeztem rá azonnal.

- Semmi fontosat - legyintett. - Ne rágódj ezen, jó?

- SeHun! - biggyesztettem le az ajkaimat, mert tudtam, hogy ez mindig meghatja.

- Édes vagy, de tényleg semmi lényeges, oké? - mosolyodott el kissé.

Aegyo-ztam neki egyet, mire felnevetett, aztán megfogta az államat, de mielőtt megcsókolt volna, kissé zavartan elhúzódott. Nagyokat pislogtam rá, fogalmam sem volt, hogy miért nem zárta össze az ajkainkat, de nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akart volna. Végül csak sóhajtottam egy nagyot, majd óvatosan felálltam az ágyról. Mikor meggyőződtem róla, hogy stabilan állok, kifelé indultam, mert már elegem volt a zöld falból és a fertőtlenítő szagából. Nem foglalkoztam SeHunnal, gondoltam, úgyis jön utánam, ám arra nem számítottam, hogy megragadja a csuklómat, majd visszaránt magához.

Ledöbbenve bámultam rá, fogalmam sem volt, hogy mégis mit akart tőlem. Kissé talán meg is ijedtem tőle, mert olyan tekintettel méregetett, hogy azt hittem, menten összepisilem magam tőle. Tényleg ijesztő volt ez a tömör közömbösség tőle. Arcomra is kiülhetett a döbbenet, mert SeHun elmosolyodott, mire kitört belőlem egy hangos sóhajtás, hogy mégsem akart megölni a szemével.

- Nem közömbös neked Kris, ugye? - nézett a szemembe, majd kisimított egy fekete tincset a szemem elől.

- Hogy? - hebegtem neki vissza, alig fogtam fel, hogy mit kérdezett.

- Ne is próbáld tagadni, látom - mosolyodott el aranyosan, amit már végképp nem tudtam hová tenni. - Valójában, összeillenétek...

- S-SeHun... - néztem rá megrökönyödve. - Hogy...?

- Hogy mondhatok ilyet? - simított végig arcélemen, egészen a vállamig. - Tudod, könnyű észrevenni azt, ami a szemem előtt van.

Azt hiszem, itt volt az a pont, mikor ismét elájultam.

***

Másnap valamikor egy hangos csengőszóra riadtam fel. Azonnal a fejemhez kaptam, amibe belenyilallt a fájdalom, de tudtam, hogy nekem kell ajtót nyitnom, mert nincs itthon senki más. Azonnal eszembe jutottak a tegnapi dolgok, de még mindig képtelen voltam felfogni SeHun szavait. Mégis hogyan láthatta meg rajtam, hogy tényleg nem közömbös nekem Kris? Ugyan nem tudtam tőle megkérdezni, mert már itthon tértem magamhoz. Az iskolaorvos mégiscsak felhívta anyámat, aki miután magamhoz tértem, nem kis cirkuszt levágott, hogy mennyire szánalmas vagyok, mint gondoltam...

Próbáltam nem törődni szavaival, de mikor öt perc elteltével is csak ordított velem, nem bírtam tovább. Elegem volt abból, hogy még ilyenkor is csak sértegetni tudott, így összeszedve minden erőmet és bátorságomat, én is kiabálni kezdtem vele, amin ő annyira meglepődött, hogy megszeppenve hallgatta végig a kisebb monológomat. Akkor minden kijött belőlem, az összes feszültség, amit a hetek alatt magamban tartottam, és nem mondhattam azt, hogy nem esett jól. Ezután anyám végre békén hagyott, de azt azért közölte velem, hogy holnap nem lesz itthon, korán elmegy, szóval rendesen zárjam be a házat.

Végül alig élve ültem fel az ágyamban, majd bújtattam a lábaimat a pandás mamuszomba. Nem foglalkoztam nagyon vele, hogy hogyan nézhetek ki, elindultam lefelé, hogy ajtót nyithassak. Reménykedtem benne, hogy csak a postás az, vagy valami gyorsan lerázható személy, mert olyan ramatyul éreztem magam, mint talán még soha. A lábaimat ólom nehézségűnek véltem, a fejem minduntalan le akart szakadni a helyéről, és úgy, mondhatni mindenem fájt. Végül csak elértem a bejárati ajtóig, és még csak bele sem néztem a tükörbe, mert féltem, szörnyen nézhetek ki. Viszont mikor kinyitottam az ajtót, és megpillantottam, hogy ki áll ott, szinte még az ütő is megállt bennem.

- Kris? - kérdeztem, bár teljesen egyértelmű volt, hogy a szőke állt előttem, egy hatalmas szatyorral a kezében.

- Szeretlek... - Azt hittem, ott helyben megint elájulok.

- Te-tessék? - kérdeztem vissza totálisan ledöbbenve, alig hittem el, amit hallottam.

- Szeretlek - mondta ki megint, egyenesen a szemembe, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám.

- Lehetetlen... - suttogtam, de nem szakítottam meg vele a szemkontaktust. - Mégis hogyan...?

Kris erre már nem válaszolt, hallottam, hogy a földön koppan valami, aztán már csak az ajkait éreztem a sajátomén. Abban a pillanatban jólesően felsóhajtottam, és nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen most vallott nekem szerelmet, hogy a bejárati ajtóban vagyok, és bárki megláthat, boldogan karoltam át a nyakát, majd húztam magammal be a házba, miközben visszacsókoltam neki. Azt hiszem, életem legszebb pillanata volt, mikor becsapódott a szépen kifaragott fa, aztán a hátam koppant is rajta, miközben Kris átdugta a nyelvét a számba. Azonnal felnyögtem a jóleső érzéstől, de totálisan zavarba is jöttem.

Komolyan alig akartam elhinni ezt az egészet. Kris jött, alig telt el egy perc, de máris megcsókolt, miután szerelmet vallott. Ez most komolyan igaz, nem álmodom? Mintha Yifan meghallotta volna gondolataimat, óvatosan ráharapott a nyelvemre, ami nem volt fájdalmas, de kellőképpen éreztem ahhoz, hogy ha álmodtam volna, bizonyára felkeltem volna. De nem, szóval ez tényleg a valóság volt... Kris keze eközben a derekamat simogatta, ami túl jó volt ahhoz, hogy ne rázzon ki a hideg tőle. Én még annyira a sokk hatása alatt voltam, hogy szinte megmozdulni sem bírtam, örültem, hogy egyáltalán viszonozni tudtam a csókját.

Ekkor viszont Kris elvált tőlem, mire hevesen kaptam az éltető levegő után. Nem húzódott el tőlem, homlokát az enyémnek döntötte, közben pedig hatalmas keze bekúszott a pólóm alá, mire kissé megijedtem, de mikor nem mozdította a derekamról, megnyugodtam. Úristen, túlságosan is jó volt... Beharaptam az ajkaimat, majd a szemébe néztem, amik csodálatosan csillogtak. Hiszen én is szeretem őt, akkor miért ne lehetnénk együtt? Miért nem mondom el neki, hogy én is így érzek iránta? De egyáltalán lehetséges lenne, hogy tényleg úgy szeressen engem, mint én őt, mikor egészen ideáig azt hittem róla, hogy hetero?

- Kris... - nyögtem ki halkan a nevét, mire csak elmosolyodott, majd a homlokomra nyomott egy hosszú puszit.

- Mondd, figyelek - mosolyodott el, ami egyszerűen annyira jól állt neki, hogy azt hittem, meghalok.

- Én... - kezdtem bele, bár fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. - Te... K-komolyan gondolod? Úgy értem... M-mármint, azt...

- Hogy szeretlek? - mosolyodott el, majd kezeit a pólóm alatt a hátamra csúsztatta, majd teljesen maghoz húzott, így a fülembe suttogott. - El sem tudod képzelni, hogy milyen régóta várok arra, hogy elmondhassam neked, hogy tiszta szívemből szeretlek. Pontosan magam sem tudom, hogy mióta, de talán már akkor, mikor legelőször megpillantottalak. Tökéletes vagy Tao, úgy szeretlek, ahogy vagy. Keresve sem tudnék nálad jobbat találni. Nekem te kellesz, senki más. Nem lányok, sem pedig LuHan. Egyedül te... Csakis te.

Ahogy hallgattam vallomását, a szemeim úgy könnyesedtek be egyre jobban. Ezt már komolyan alig bírtam elhinni... Hogy lehettem ilyen szerencsés, hogy pont Kris mondja nekem ezeket a szavakat? Hogy történt az, hogy már régóta szeret engem, én pedig észre sem vettem? Vajon hányszor törtem össze a szívét az elmúlt hónapok alatt? Mit érezhetett, mikor azt mondtam neki, hogy SeHunt szeretem? Yifan, hogy bírtad ki mellettem ennyi ideig? Hogyan szerethetsz, mikor végig csak bántottalak téged? Hogy mondhatod azt, hogy tökéletes vagyok, mikor undorítóan viselkedtem veled?

- Hé, most sírsz? - húzódott el tőlem, majd amint felnéztem rá könnyes szemekkel, úgy lepődött meg. - Mi a baj?

- Én... - hüppögtem. - Én meg sem érdemellek téged, Kris... Hiszen végig csak bántottalak téged. El-el sem bírom képzelni, mit érezhettél, mikor én meg SeHunn... És mikor azokat mondtam neked... Sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom... Ha tudtam volna, hogy...

- Sssh... - adott egy gyors puszit ajkaimra, majd elmosolyodott. - Ne beszéljünk a múltról, Zitao, most a jelen a fontos.

- De... - kezdtem volna megint, ám ekkor ismét befogta a számat ajkaival, de ezúttal ott is tartotta.

Ismét egy szenvedélyes csókban forrtunk össze, ami ugyan olyan tökéletes volt, mint eddig bármelyik másik. Azonnal görcse rándult a gyomrom, a lábaim megremegtek, és éreztem, hogy mindjárt összeesek az élvezettől. Túlságosan is nagy hatással volt rám, ezt pedig a hevesen dübörgő szívem mutatta a legjobban. Már alig bírtam levegővel, de egyszerűen túl édesek voltak Kris ajkai ahhoz, hogy elhúzódjak tőlük. Kellett nekem, egyszerűen életem végéig akarom őt csókolni. Azt hiszem, soha többé nem akarom elengedni magam mellől.

Végül elhúzódott tőlem, hatalmas szemeivel az enyémekbe nézett, közvetlen közelről, mire elmosolyodtam. Ő ismét csak magához ölelt, miközben eddig elfelejtett végtagjaimat a nyaka köré fontam, úgy húztam még közelebb magamhoz. Éreztem a teste melegét, hogy neki is majd' kiugrik a szíve, olyan gyorsan vert, a kellemes illatát... Tökéletes volt a pillanat...

- Én is szeretlek, Kris... - suttogtam halkan, egyenesen a fülébe.

Azt hiszem, mikor Kris a szemembe nézett ezután, ő volt a világ legboldogabb embere... 

(*pótlás*

Remélem, tetszett, várom a véleményeket, mind ide, mind Facebook-ra~ *Q* 

Chuu~ ^^)